17. fejezet

Sziasztok!
Először is szeretném ismét megköszönni zsoffiiinak, hogy írt megjegyzést. Várom továbbra is a véleményét a fejezetekkel kapcsolatban.
A másik dolog pedig, hogy új szavazást nyitottam. Oldalt tudtok szavazni, hogy szeretnétek-e más szemszögből is fejezeteket.
A harmadik dolog pedig, hogy jövő héten négy napra Nyíregyházára megyek, így nem lesz új feji, csak 7-én (hétfőn).
Addig is jó szórakozást a 17. fejezethez!;)
Pusy: CC&EC



Esme szemszöge

Mióta elindultunk, nem szólalt meg egyikünk sem, viszont engem érdekeltek a részletek, így megtörtem a csendet.
-Elmondod, hogy mi történt? – kérdeztem kíváncsian. – Alice csak annyit mondott, hogy Rosalie, Jasper rokona.
-Igen ez igaz, viszont nem tudom, hogy milyen ágról, csak azt sejtem, hogy talán Rosalie nagyapjához lehet valami köze.
-Azt hittem, mindent megbeszéltetek – csodálkoztam.
-Hát… - habozott. – Igazából csak annyit tudok róla, hogy Rochesterben született és a teljes neve Rosalie Lilian Hale.
-De hát miért? – Carlislet érdekelni szokta minden különleges dolog. Most miért nem?
Láttam rajta, hogy zavarban van, de nem értettem, hogy miért. Még sosem láttam ilyennek. Mikor beszélünk, mindig a szemembe néz, most viszont kizárólag az utat nézi, ami nem is lenne baj, ha nem kellene éppen válaszolnia. Fölsóhajtott, majd megszólalt.
-Tudod, Esme, te nagyon fontos vagy nekem. Nagyon szeretlek. És ez a nap nélküled borzasztó volt. Végig attól rettegtem, nehogy valami bajod essen – csöndben hallgattam, amit mondott, de ennél a résznél közbe szóltam.
-Azért annyira nem vagyok szerencsétlen. Soha életemben nem történt velem komolyabb baleset azon kívül, hogy eltörtem a lábam. Legalábbis a vámpíros támadások előtt – mondtam felhúzott orrokkal.
-Én nem azt mondtam, hogy vonzod a bajt, de bármikor történhetnek balesetek. Ráadásul Alice nem látja a jövődet, így még nagyobb a valószínűsége annak, hogy valami bajod esik.
-Ne féltsetek már annyira – csattantam föl. - Csak nincs egy másik ikertestvére is Dominicnak! – a név hallatára halkan fölmorgott.
-Bármi más történhetne veled – morogta maga elé.
-Például? Rám dől egy fa? Összeomlik a fejem felett a ház? – kérdeztem cinikusan. Nem akartam vele ilyen lenni, de akkor sem kell ennyire féltenie engem.
-Bármi más történhetne veled – ismételte meg előző mondatát, én pedig fölsóhajtottam. Kezemet a sebváltón lévő kezére simítottam, hogy megnyugtassam. – Sajnálom, de tényleg nagyon féltelek – nézett a szemembe sajnálkozó, aranybarna szemeivel, amiktől rögtön ellágyultam. Direkt csinálja ezt? Nem tudnék rá sosem haragudni, de ha így néz rám, akkor nagyon kell türtőztetnem magam ahhoz, hogy rá ne vessem magam. Elkaptam a tekintetem, mielőtt bármi meggondolatlan dolgot cselekedtem volna.
Megfogta a kezemet és ujjaimat összekulcsolta az övéivel, mire rámosolyogtam.
-És hogyan jutunk el Portoba? – kérdésemmel ismét én törtem meg a csendet, de nem tehetek róla, hogy semmiről sem tájékoztat, és mindenre nekem kell rákérdeznem.
-Repülővel – válaszolta mosolyogva. Micsoda? Én még sohasem utaztam repülőn. Kétségbeesett arcot vághattam, mert szerelmem halkan fölkuncogott.
-Ne nevess ki – néztem rá morcosan.
-Bocsáss meg, kedvesem, csak nagyon vicces fejet vágtál – komolyodott meg az arca, de szája sarkában mosoly bujkált. Alig bírta visszatartani nevetését. Na ezt most visszakapja!
Kezemet kihúztam tenyeréből, majd lassan combjára simítottam, mire kissé megremegett. Göcsösen markolta a kormányt.
-Esme… kérlek – suttogta alig hallhatóan.
-Tessék? – kérdeztem mosolyogva. – Mit mondtál?
-Kérlek… ne… – suttogta szaggatottan. Észrevettem, hogy egyre lassabban megy a kocsi, majd megálltunk az út szélén. Kezem egyre feljebb csúszott szerelmem combján.
Carlisle hirtelen elkapta a csuklómat, majd egy gyors mozdulattal kicsatolta a biztonsági öveinket és az ölébe húzott. Szenvedélyesen megcsókolt és szorosan ölelt magához. Én egyik karommal nyakát öleltem át, másik kezem ujjai, pedig haját szántották. Egyre szenvedélyesebben csókoltuk egymást. Egyik tenyerem lejjebb csúszott és mellkasát kezdtem simogatni.
-Ezt… ezt nem… szabad – zihálta, majd eltolt magától és visszaültetett az ülésemre. Ahogy magamhoz tértem a kábulatból, egyre világosabbá vált a fejemben, hogy mit is csináltunk majdnem az előbb. Ha Carlisle nem állít meg, ki tudja, mi történt volna. Fülig vörösödtem már a gondolattól is. Kedvesem még mindig zihált, ahogyan én is. Becsukott szemmel próbálta nyugtatni magát.
Pár perc után kinyitotta gyönyörű, aranybarna szemeit és halványan rám mosolygott.
-Sajnálom, kicsit túl lőttem a célon – kértem bocsánatot lehajtott fejjel. Eléggé zavarba voltam.
-Nem a te hibád volt. Jobban kellet volna tudnom türtőztetnem magam. Sajnálom, hogy ha durva voltam, mikor eltoltalak magamtól – hajtotta le a fejét.
-Egyáltalán nem voltál durva – mosolyogtam rá és végigsimítottam a kezén, de rögtön vissza is rántottam kezeimet, mert kedvesem összerezzent, amint hozzá értem. Már bocsánatot akartam kérni, de Carlisle megszólalt.
-Meg ne próbálj bocsánatot kérni! – emelte meg kissé a hangját. – Te nem tehetsz semmiről! – jelentette ki, majd elindította a motort és az órájára nézett.
-A francba! Le fogjuk késni a gépet, ha nem sietünk – azzal már bele is taposott a gázba. Ijedten markoltam a székem oldalát, amit Carlisle nem sokkal később észre is vett.
-Sajnálom, drágám – lassított a tempón. – Csak nem szeretném lekésni a gépet – magyarázkodott. – Szólj, ha túl gyorsan mennék.
-Semmi gond, csak kicsit meglepődtem. Még nem nagyon tudtam hozzászokni az effajta vezetési stílushoz – mosolyogtam halványan. Persze nem hiszem, hogy valaha is meg fogom szokni, de erről neki nem kell tudnia.
Egyik kezét fölemelte a kormányról, majd összekulcsolta ujjainkat, amit egy mosollyal jutalmaztam.
Kb. fél óra további csendes autózás után megérkeztünk a reptérre. Kedvesem kiszállt a kocsiból, majd nekem is kinyitotta az ajtót és segített kiszállni.
-Épp időben érkeztünk. Még van egy fél óra a gép indulásáig – tájékoztatott szerelmem, majd kivette a csomagokat a kocsiból és a váróterem felé vettük az irányt.
-Mi lesz így a kocsival? – kérdeztem csodálkozva. Csak úgy itt hagynák? Jó, persze, sok pénzük van, de azért pazarolni nem kell.
-Alice majd eljön érte – mosolygott.
-Értem – hm… nagy a szókincsem.
Carlisle keresett két üres helyet a váróban, majd elment leadni a csomagokat. Most egy kis időre egyedül maradtam, így előhúztam a zsebemből a papírt, amit Alice adott nekem. Széthajtogattam, majd olvasni kezdtem Alice gyöngybetűit:

„Drága Esme!
Nem tudom, mennyit vagy egyedül most, így rögtön a lényegre térek. Carlisle tudta nélkül, kutakodtam egy kicsit a londoni könyvtárban, ahol meg is találtam az aktáját. Egy-két fontosabb adatot leírok.
1640. március 30-án született Londonban. Ez már csak a születésnapja miatt is fontos;) El ne felejtsd!
Az anyját nem ismerte, mivel az, Carlisle születése után nem sokkal meghalt. Erről jobb, ha tudsz, minthogy rákérdezz.
Kicsit sokáig tartana mindent leírnom róla, ezért az egész történetéről inkább őt kérdezd. A tikos részeket én már elmondtam.
Kérlek vigyázz magadra!
Puszil és ölel: Alice és Jasper.”

Még egyszer gyorsan átfutottam a levelet, majd visszadugtam a zsebembe. Hátradűltem a széken és lehunytam a szemeimet. Könnyebb volt így gondolkozni, amire most elég nagy szükségem volt. Még mindig Alice sorai zakatoltak a fejemben, mikor egy hűvös kéz magamhoz térített. Kinyitottam szemeimet és szerelmem mosolygós arcával találtam szemben magam.
-Gyere, fölszállhatunk a gépre – húzott föl helyemről, én pedig zavarodottan néztem a nagy órára, ami a teremben volt. Ennyi idő telt el azóta? Észre sem vettem, mikor jött vissza Carlisle. És még a bemondót sem hallottam. Nagyon elmerülhettem a gondolataimban.
-Mikor jöttél vissza? – kérdeztem belekarolva.
-Kb. 10 perce – válaszolta mosolyogva, nekem pedig leesett az állam.
-Miért nem szóltál? – kérdeztem tettetett durcásan.
-Mert olyan aranyos voltál, nem akartam szólni – simított végig arcomon, mire rögtön megtörtem álarcom és lehunytam a szemem.
Nem sokkal később már a repülőn ültünk és vártuk az indulást. Szerelmem az első osztályra vett nekünk jegyet, a hosszú út miatt. Nemsokára elindultunk.
Idegesen szorítottam kedvesem kezét a felszállás alatt. Még szerencse, hogy kőkemény keze van, különben már rég eltörtem volna. Ujjaival megnyugtatóan simogatta kézfejemet. Szép lassan ellazultam.
-Hozhatok valamit? – jött oda hozzánk egy stewardess mosolyogva. Bár inkább Carlislera mosolygott, mint rám. Végig szerelmemet nézte.
-Én nem, köszönöm – válaszolta szerelmem, majd kérdően nézett rám.
-És ön, hölgyen? – hajolt közelebb a nő hozzám. Kedvesemnek így tökéletes belátása nyílt a lány dekoltázsára, de még csak figyelembe sem vette, végig csak az arcomat nézte.
-Nem köszönöm – válaszoltam kimérten, egy műmosoly kíséretében. Isten ments, hogy visszajöjjön ide ez a nő.
-Rendben. Szóljon, ha mégis – mosolygott a stewardess Carlislera, majd fenekét riszálva távozott.
Hihetetlen, milyenek tudnak lenni a nők, ha megtetszik nekik egy pasi.
Idegesen fújtam ki a levegőt és becsuktam szemeimet, hogy lenyugodjak.
-Nagyon aranyos vagy, mikor féltékenykedsz – suttogta a fülembe Carlisle, majd egy puszit nyomott az arcomra, aztán elhúzódott. – Nem vagy fáradt?
Csak most tűnt fel, mennyire igaza van. Az egész napos vásárlástól teljesen kimerültem.
-Egy kicsit – válaszoltam még mindig csukott szemekkel.
-Akkor nyugodtan aludj – mondta szerelmem és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Nem válaszoltam, és nem sokkal később már aludtam is.

Carlisle szemszöge

Miután kedvesem elaludt egy ideig csak néztem az arcát és hallgattam, ahogy csendesen szuszog.
Egy fél óra múlva ismét visszajött a stewardess.
-Biztos nem kér valamit? – kérdezte halkan. – Esetleg a kisasszonynak hozhatok valamit? – tette még hozzá, mikor látta, hogy megrázom a fejemet. Igaza van. Talán Esmenek jól fog esni valami ital, ha fölébred.
-Esetleg valami innivalót. Miből lehet választani?
-Van mindenféle gyümölcslé, alkoholos italok – kezdte el sorolni, de én illetlenül közbevágtam, annak ellenére, hogy nem szoktam ilyet tenni.
-Akkor egy pohár narancslét, legyen szíves – mosolyogtam rá, mire elakadt a lélegzete és először nem reagált semmit sem, majd hirtelen észbe kapott.
-Rendben, mindjárt hozom – mondta zavartan, majd elment.
5 perc múlva visszatért egy tálcával, amin a narancslé volt.
-Parancsoljon – tette le elém a poharat egy szalvétával együtt. – Esetleg kérne még valamit?
-Nem, köszönöm – válaszoltam, mire csalódottan ment a következő üléshez.
Valami furcsa volt abban a szalvétában. Kissé meg volt gyűrve és mintha valami írás lett volna rajta. Megnéztem kicsit közelebbről is.
Egy név és egy lakcím volt ráírva tollal. Feltehetőleg a stewardessé. Elmosolyodtam rajta. Miket ki nem találnak az emberek! Még szerencse, hogy nem Esme találta meg.
Az út hátralevő részében végig szerelmemet néztem.
Már elég közel voltunk, így gondoltam, fölébresztem őt.
-Esme, drágám, ébredj! Mindjárt megérkezünk – simítottam végig arcán, mire kinyitotta gyönyörű, mogyoróbarna szemeit. – Jó reggelt, Csipkerózsika – nyomtam csókot vigyorogva a szájára.
-Máris megérkeztünk? – csodálkozott.
-Igen, mindjárt ott vagyunk. Átaludtad az egész utat – mosolyogtam, majd fölkuncogtam. A haja elég kuszán állt. Fölemeltem kezemet, majd kisimítottam arcából egy tincset, mire észbe kapott. Átfésülte ujjaival gyönyörű, selymes haját, majd kissé morcosan nézett rám. Hirtelen fölcsillant a szeme. Fölemelte egyik kezét és végigsimított arcomon, majd egy hirtelen mozdulattal összekócolta a hajamat. Elégedetten vigyorgott. Most én vágtam morcos képet. Kezemmel megpróbáltam visszaadni hajamnak a régi formáját, de nem igazán akart sikerülni.
-Aranyos vagy, mikor durcizol – jegyezte meg. Na tessék!
-Miért, máskor nem? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Hát… - habozott. – Csak néha – mondta vigyorogva.
-Na ezért még kapni fogsz. Még hogy én csak néha vagyok aranyos? – kérdeztem tettetett felháborodással a hangomban. Már megvolt az ötletem, hogyan „hálálom” meg neki ezt a kijelentését.
-Hm. Valakinek nagyon nagy az önbizalma. Csak nehogy aztán alul maradjon – vigyorgott ördögien.
-Már előre félek – vágtam ijedt arcot, majd egyszerre nevettünk fel. – Ezt neked kértem – nyújtottam felé a pohár narancslét.
-A stewardess hozta? – kérdezte a poharat méregetve.
-Ő… igen. Miért? – kérdeztem csodálkozva.
-Ne mond, hogy nem vetted észre, amit csinált – nézett rám vádlón.
-Én ezt egy szóval sem mondtam – ellenkeztem. – De én csak is téged szeretlek – hajoltam hozzá közelebb, majd lágy csókot nyomtam ajkaira.
-Hát azt ajánlom is – suttogta kuncogva. – Én is szeretlek!
A következő pillanatban a stewardess hangját hallottuk, hogy mindjárt leszállunk.
Visszadőltem az ülésembe, majd összekulcsoltam ujjainkat.
Nem sokkal később már szálltunk is le a gépről. Átkaroltam kedvesemet, majd a csomagjaink felé vettük az irányt.