17. fejezet

Sziasztok!
Először is szeretném ismét megköszönni zsoffiiinak, hogy írt megjegyzést. Várom továbbra is a véleményét a fejezetekkel kapcsolatban.
A másik dolog pedig, hogy új szavazást nyitottam. Oldalt tudtok szavazni, hogy szeretnétek-e más szemszögből is fejezeteket.
A harmadik dolog pedig, hogy jövő héten négy napra Nyíregyházára megyek, így nem lesz új feji, csak 7-én (hétfőn).
Addig is jó szórakozást a 17. fejezethez!;)
Pusy: CC&EC



Esme szemszöge

Mióta elindultunk, nem szólalt meg egyikünk sem, viszont engem érdekeltek a részletek, így megtörtem a csendet.
-Elmondod, hogy mi történt? – kérdeztem kíváncsian. – Alice csak annyit mondott, hogy Rosalie, Jasper rokona.
-Igen ez igaz, viszont nem tudom, hogy milyen ágról, csak azt sejtem, hogy talán Rosalie nagyapjához lehet valami köze.
-Azt hittem, mindent megbeszéltetek – csodálkoztam.
-Hát… - habozott. – Igazából csak annyit tudok róla, hogy Rochesterben született és a teljes neve Rosalie Lilian Hale.
-De hát miért? – Carlislet érdekelni szokta minden különleges dolog. Most miért nem?
Láttam rajta, hogy zavarban van, de nem értettem, hogy miért. Még sosem láttam ilyennek. Mikor beszélünk, mindig a szemembe néz, most viszont kizárólag az utat nézi, ami nem is lenne baj, ha nem kellene éppen válaszolnia. Fölsóhajtott, majd megszólalt.
-Tudod, Esme, te nagyon fontos vagy nekem. Nagyon szeretlek. És ez a nap nélküled borzasztó volt. Végig attól rettegtem, nehogy valami bajod essen – csöndben hallgattam, amit mondott, de ennél a résznél közbe szóltam.
-Azért annyira nem vagyok szerencsétlen. Soha életemben nem történt velem komolyabb baleset azon kívül, hogy eltörtem a lábam. Legalábbis a vámpíros támadások előtt – mondtam felhúzott orrokkal.
-Én nem azt mondtam, hogy vonzod a bajt, de bármikor történhetnek balesetek. Ráadásul Alice nem látja a jövődet, így még nagyobb a valószínűsége annak, hogy valami bajod esik.
-Ne féltsetek már annyira – csattantam föl. - Csak nincs egy másik ikertestvére is Dominicnak! – a név hallatára halkan fölmorgott.
-Bármi más történhetne veled – morogta maga elé.
-Például? Rám dől egy fa? Összeomlik a fejem felett a ház? – kérdeztem cinikusan. Nem akartam vele ilyen lenni, de akkor sem kell ennyire féltenie engem.
-Bármi más történhetne veled – ismételte meg előző mondatát, én pedig fölsóhajtottam. Kezemet a sebváltón lévő kezére simítottam, hogy megnyugtassam. – Sajnálom, de tényleg nagyon féltelek – nézett a szemembe sajnálkozó, aranybarna szemeivel, amiktől rögtön ellágyultam. Direkt csinálja ezt? Nem tudnék rá sosem haragudni, de ha így néz rám, akkor nagyon kell türtőztetnem magam ahhoz, hogy rá ne vessem magam. Elkaptam a tekintetem, mielőtt bármi meggondolatlan dolgot cselekedtem volna.
Megfogta a kezemet és ujjaimat összekulcsolta az övéivel, mire rámosolyogtam.
-És hogyan jutunk el Portoba? – kérdésemmel ismét én törtem meg a csendet, de nem tehetek róla, hogy semmiről sem tájékoztat, és mindenre nekem kell rákérdeznem.
-Repülővel – válaszolta mosolyogva. Micsoda? Én még sohasem utaztam repülőn. Kétségbeesett arcot vághattam, mert szerelmem halkan fölkuncogott.
-Ne nevess ki – néztem rá morcosan.
-Bocsáss meg, kedvesem, csak nagyon vicces fejet vágtál – komolyodott meg az arca, de szája sarkában mosoly bujkált. Alig bírta visszatartani nevetését. Na ezt most visszakapja!
Kezemet kihúztam tenyeréből, majd lassan combjára simítottam, mire kissé megremegett. Göcsösen markolta a kormányt.
-Esme… kérlek – suttogta alig hallhatóan.
-Tessék? – kérdeztem mosolyogva. – Mit mondtál?
-Kérlek… ne… – suttogta szaggatottan. Észrevettem, hogy egyre lassabban megy a kocsi, majd megálltunk az út szélén. Kezem egyre feljebb csúszott szerelmem combján.
Carlisle hirtelen elkapta a csuklómat, majd egy gyors mozdulattal kicsatolta a biztonsági öveinket és az ölébe húzott. Szenvedélyesen megcsókolt és szorosan ölelt magához. Én egyik karommal nyakát öleltem át, másik kezem ujjai, pedig haját szántották. Egyre szenvedélyesebben csókoltuk egymást. Egyik tenyerem lejjebb csúszott és mellkasát kezdtem simogatni.
-Ezt… ezt nem… szabad – zihálta, majd eltolt magától és visszaültetett az ülésemre. Ahogy magamhoz tértem a kábulatból, egyre világosabbá vált a fejemben, hogy mit is csináltunk majdnem az előbb. Ha Carlisle nem állít meg, ki tudja, mi történt volna. Fülig vörösödtem már a gondolattól is. Kedvesem még mindig zihált, ahogyan én is. Becsukott szemmel próbálta nyugtatni magát.
Pár perc után kinyitotta gyönyörű, aranybarna szemeit és halványan rám mosolygott.
-Sajnálom, kicsit túl lőttem a célon – kértem bocsánatot lehajtott fejjel. Eléggé zavarba voltam.
-Nem a te hibád volt. Jobban kellet volna tudnom türtőztetnem magam. Sajnálom, hogy ha durva voltam, mikor eltoltalak magamtól – hajtotta le a fejét.
-Egyáltalán nem voltál durva – mosolyogtam rá és végigsimítottam a kezén, de rögtön vissza is rántottam kezeimet, mert kedvesem összerezzent, amint hozzá értem. Már bocsánatot akartam kérni, de Carlisle megszólalt.
-Meg ne próbálj bocsánatot kérni! – emelte meg kissé a hangját. – Te nem tehetsz semmiről! – jelentette ki, majd elindította a motort és az órájára nézett.
-A francba! Le fogjuk késni a gépet, ha nem sietünk – azzal már bele is taposott a gázba. Ijedten markoltam a székem oldalát, amit Carlisle nem sokkal később észre is vett.
-Sajnálom, drágám – lassított a tempón. – Csak nem szeretném lekésni a gépet – magyarázkodott. – Szólj, ha túl gyorsan mennék.
-Semmi gond, csak kicsit meglepődtem. Még nem nagyon tudtam hozzászokni az effajta vezetési stílushoz – mosolyogtam halványan. Persze nem hiszem, hogy valaha is meg fogom szokni, de erről neki nem kell tudnia.
Egyik kezét fölemelte a kormányról, majd összekulcsolta ujjainkat, amit egy mosollyal jutalmaztam.
Kb. fél óra további csendes autózás után megérkeztünk a reptérre. Kedvesem kiszállt a kocsiból, majd nekem is kinyitotta az ajtót és segített kiszállni.
-Épp időben érkeztünk. Még van egy fél óra a gép indulásáig – tájékoztatott szerelmem, majd kivette a csomagokat a kocsiból és a váróterem felé vettük az irányt.
-Mi lesz így a kocsival? – kérdeztem csodálkozva. Csak úgy itt hagynák? Jó, persze, sok pénzük van, de azért pazarolni nem kell.
-Alice majd eljön érte – mosolygott.
-Értem – hm… nagy a szókincsem.
Carlisle keresett két üres helyet a váróban, majd elment leadni a csomagokat. Most egy kis időre egyedül maradtam, így előhúztam a zsebemből a papírt, amit Alice adott nekem. Széthajtogattam, majd olvasni kezdtem Alice gyöngybetűit:

„Drága Esme!
Nem tudom, mennyit vagy egyedül most, így rögtön a lényegre térek. Carlisle tudta nélkül, kutakodtam egy kicsit a londoni könyvtárban, ahol meg is találtam az aktáját. Egy-két fontosabb adatot leírok.
1640. március 30-án született Londonban. Ez már csak a születésnapja miatt is fontos;) El ne felejtsd!
Az anyját nem ismerte, mivel az, Carlisle születése után nem sokkal meghalt. Erről jobb, ha tudsz, minthogy rákérdezz.
Kicsit sokáig tartana mindent leírnom róla, ezért az egész történetéről inkább őt kérdezd. A tikos részeket én már elmondtam.
Kérlek vigyázz magadra!
Puszil és ölel: Alice és Jasper.”

Még egyszer gyorsan átfutottam a levelet, majd visszadugtam a zsebembe. Hátradűltem a széken és lehunytam a szemeimet. Könnyebb volt így gondolkozni, amire most elég nagy szükségem volt. Még mindig Alice sorai zakatoltak a fejemben, mikor egy hűvös kéz magamhoz térített. Kinyitottam szemeimet és szerelmem mosolygós arcával találtam szemben magam.
-Gyere, fölszállhatunk a gépre – húzott föl helyemről, én pedig zavarodottan néztem a nagy órára, ami a teremben volt. Ennyi idő telt el azóta? Észre sem vettem, mikor jött vissza Carlisle. És még a bemondót sem hallottam. Nagyon elmerülhettem a gondolataimban.
-Mikor jöttél vissza? – kérdeztem belekarolva.
-Kb. 10 perce – válaszolta mosolyogva, nekem pedig leesett az állam.
-Miért nem szóltál? – kérdeztem tettetett durcásan.
-Mert olyan aranyos voltál, nem akartam szólni – simított végig arcomon, mire rögtön megtörtem álarcom és lehunytam a szemem.
Nem sokkal később már a repülőn ültünk és vártuk az indulást. Szerelmem az első osztályra vett nekünk jegyet, a hosszú út miatt. Nemsokára elindultunk.
Idegesen szorítottam kedvesem kezét a felszállás alatt. Még szerencse, hogy kőkemény keze van, különben már rég eltörtem volna. Ujjaival megnyugtatóan simogatta kézfejemet. Szép lassan ellazultam.
-Hozhatok valamit? – jött oda hozzánk egy stewardess mosolyogva. Bár inkább Carlislera mosolygott, mint rám. Végig szerelmemet nézte.
-Én nem, köszönöm – válaszolta szerelmem, majd kérdően nézett rám.
-És ön, hölgyen? – hajolt közelebb a nő hozzám. Kedvesemnek így tökéletes belátása nyílt a lány dekoltázsára, de még csak figyelembe sem vette, végig csak az arcomat nézte.
-Nem köszönöm – válaszoltam kimérten, egy műmosoly kíséretében. Isten ments, hogy visszajöjjön ide ez a nő.
-Rendben. Szóljon, ha mégis – mosolygott a stewardess Carlislera, majd fenekét riszálva távozott.
Hihetetlen, milyenek tudnak lenni a nők, ha megtetszik nekik egy pasi.
Idegesen fújtam ki a levegőt és becsuktam szemeimet, hogy lenyugodjak.
-Nagyon aranyos vagy, mikor féltékenykedsz – suttogta a fülembe Carlisle, majd egy puszit nyomott az arcomra, aztán elhúzódott. – Nem vagy fáradt?
Csak most tűnt fel, mennyire igaza van. Az egész napos vásárlástól teljesen kimerültem.
-Egy kicsit – válaszoltam még mindig csukott szemekkel.
-Akkor nyugodtan aludj – mondta szerelmem és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Nem válaszoltam, és nem sokkal később már aludtam is.

Carlisle szemszöge

Miután kedvesem elaludt egy ideig csak néztem az arcát és hallgattam, ahogy csendesen szuszog.
Egy fél óra múlva ismét visszajött a stewardess.
-Biztos nem kér valamit? – kérdezte halkan. – Esetleg a kisasszonynak hozhatok valamit? – tette még hozzá, mikor látta, hogy megrázom a fejemet. Igaza van. Talán Esmenek jól fog esni valami ital, ha fölébred.
-Esetleg valami innivalót. Miből lehet választani?
-Van mindenféle gyümölcslé, alkoholos italok – kezdte el sorolni, de én illetlenül közbevágtam, annak ellenére, hogy nem szoktam ilyet tenni.
-Akkor egy pohár narancslét, legyen szíves – mosolyogtam rá, mire elakadt a lélegzete és először nem reagált semmit sem, majd hirtelen észbe kapott.
-Rendben, mindjárt hozom – mondta zavartan, majd elment.
5 perc múlva visszatért egy tálcával, amin a narancslé volt.
-Parancsoljon – tette le elém a poharat egy szalvétával együtt. – Esetleg kérne még valamit?
-Nem, köszönöm – válaszoltam, mire csalódottan ment a következő üléshez.
Valami furcsa volt abban a szalvétában. Kissé meg volt gyűrve és mintha valami írás lett volna rajta. Megnéztem kicsit közelebbről is.
Egy név és egy lakcím volt ráírva tollal. Feltehetőleg a stewardessé. Elmosolyodtam rajta. Miket ki nem találnak az emberek! Még szerencse, hogy nem Esme találta meg.
Az út hátralevő részében végig szerelmemet néztem.
Már elég közel voltunk, így gondoltam, fölébresztem őt.
-Esme, drágám, ébredj! Mindjárt megérkezünk – simítottam végig arcán, mire kinyitotta gyönyörű, mogyoróbarna szemeit. – Jó reggelt, Csipkerózsika – nyomtam csókot vigyorogva a szájára.
-Máris megérkeztünk? – csodálkozott.
-Igen, mindjárt ott vagyunk. Átaludtad az egész utat – mosolyogtam, majd fölkuncogtam. A haja elég kuszán állt. Fölemeltem kezemet, majd kisimítottam arcából egy tincset, mire észbe kapott. Átfésülte ujjaival gyönyörű, selymes haját, majd kissé morcosan nézett rám. Hirtelen fölcsillant a szeme. Fölemelte egyik kezét és végigsimított arcomon, majd egy hirtelen mozdulattal összekócolta a hajamat. Elégedetten vigyorgott. Most én vágtam morcos képet. Kezemmel megpróbáltam visszaadni hajamnak a régi formáját, de nem igazán akart sikerülni.
-Aranyos vagy, mikor durcizol – jegyezte meg. Na tessék!
-Miért, máskor nem? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Hát… - habozott. – Csak néha – mondta vigyorogva.
-Na ezért még kapni fogsz. Még hogy én csak néha vagyok aranyos? – kérdeztem tettetett felháborodással a hangomban. Már megvolt az ötletem, hogyan „hálálom” meg neki ezt a kijelentését.
-Hm. Valakinek nagyon nagy az önbizalma. Csak nehogy aztán alul maradjon – vigyorgott ördögien.
-Már előre félek – vágtam ijedt arcot, majd egyszerre nevettünk fel. – Ezt neked kértem – nyújtottam felé a pohár narancslét.
-A stewardess hozta? – kérdezte a poharat méregetve.
-Ő… igen. Miért? – kérdeztem csodálkozva.
-Ne mond, hogy nem vetted észre, amit csinált – nézett rám vádlón.
-Én ezt egy szóval sem mondtam – ellenkeztem. – De én csak is téged szeretlek – hajoltam hozzá közelebb, majd lágy csókot nyomtam ajkaira.
-Hát azt ajánlom is – suttogta kuncogva. – Én is szeretlek!
A következő pillanatban a stewardess hangját hallottuk, hogy mindjárt leszállunk.
Visszadőltem az ülésembe, majd összekulcsoltam ujjainkat.
Nem sokkal később már szálltunk is le a gépről. Átkaroltam kedvesemet, majd a csomagjaink felé vettük az irányt.

16. fejezet

Sziasztok! Hát itt lenne a 16. fejezet, ahogy megígértem. Kicsit hosszabb lett, mint a többi. Csalódott vagyok egy kicsit, hogy nem írtatok komikat, attól függetlenül, hogy ismerek néhány rendszeres olvasót az oldalamon.:( Lécci írjatok!. Azért jó olvasást az ide látogatóknak!
CC&EC



Esme szemszöge

-Megérkeztünk – szólalt meg Alice, másfél óra autózás után. Egész úton alig beszéltünk. Ő végig csak dúdolt valamit, én pedig aludtam egy keveset. – Úristen, Esme, szörnyen nézel ki! – mért végig tetőtől-talpig. – Nagyon sápadt vagy.
-Ne csodálkozz ezen, Alice! Ilyen vezetési stílus mellett csoda, hogy nem hánytam tele a kocsit
-Annyira azért csak nem lehetett szörnyű – mondta csalódottan.
-Egy vámpírnak lehet, hogy nem – halkítottam le a hangom -, viszont egy embernek igen.
-Sajnálom. Mehetünk vásárolni? – kérdezte csillogó szemekkel.
-Mehetünk – sóhajtottam föl lemondóan.

Már egy ideje vásárolgattunk, amikor Alice hirtelen megtorpant. Hosszú ideig csak bámult maga elé és nem mozdult. Aztán eltűnt a „lepel” a szeméről.
-Az nem lehet – suttogta maga elé.
-Alice, mi a baj? – kérdeztem aggódva. Még sosem láttam ilyennek őt.
Rám nézett, majd megragadta a karom és egy étterem felé húzott.
-Tudok magamtól is jönni, nem kell rángatni.
-Bocsáss meg – engedte el a karom. Kinyitotta az étterem ajtaját és előre engedett. Rögtön előttünk termett egy pincér.
-Segíthetek valamiben? – kérdezte udvariasan.
-Egy csendes kis asztalt szeretnénk kérni két főre – válaszolta neki Alice.
-Rendben, erre jöjjenek – intett a pincér, hogy kövessük.
Elvezetett egy, a sarokban lévő kis asztalhoz.
-Megfelel? – kérdezte.
-Igen, köszönjük – válaszolta Alice, mire a pincér kihúzta először nekem, majd Alicenek is a széket.
-Hozhatok valamit inni?
Alice kérdően nézett rám. Először nem értettem, majd leesett.
-Egy pohár narancslevet kérnék – mondtam.
-Én úgyszintén – tette hozzá Alice.
-Mindjárt hozom, addig nyugodtan válasszanak az étlapról – mutatott az asztalon fekvő kartontáblára, majd már el is tűnt.
Amint hallótávolságon kívülre ért, rögtön lerohantam Alicet a kérdéseimmel.
-Mi történt? Mi volt ez az előbb az utcán? Ugye nincs semmi baj? – zúdítottam rá kérdésözönömet és még sokáig soroltam volna őket, de Alice felemelte a kezét és oldalra mutatott. Oda néztem és láttam, hogy közeledik a pincér az asztalunk felé.
-Parancsoljanak – rakta le elénk az üdítőket. – Sikerült választaniuk?
Azonnal a kezembe vettem az étlapot és végigfuttattam rajta a tekintetem.
-A 46-os lesz – válaszoltam. A férfi, kérdően nézett Alicere.
-Én nem kérek semmit, köszönöm.
-Rendben. 5 perc és hozom – kacsintott rám. Kikerekedett szemekkel néztem utána. Ez meg mi volt. Alice halkan kuncogott velem szemben.
-Ezt Carlislenak inkább ne említsd majd meg – nevetett. – Teljesen beléd zúgott ez a pincér.
-Megmondanád végre, hogy mi történt? – tereltem a témát. Az arca rögtön komolyabb lett.
-Rosalie fölébredt. Már voltak vadászni is – halkította le a hangját. – Már talán túl is vannak a beszélgetésen. Kiderült, hogy Rosalie, rokona Jaspernek.
-Micsoda? – kérdeztem elképedve. – Ez hogyan lehet?
-Pontosan én sem tudom. Csak annyit láttam, hogy a rokona, mást nem.
-Szóval az előbb látomásod volt?
-Igen – válaszolta. – De jön a pincér – mutatott észrevétlenül a fejével a férfi irányába.
Megpróbáltam valami mosolyfélét erőltetni az arcomra, de inkább fintor lett belőle.
-Tessék. Jó étvágyat! – tette le elém az ételt.
-Köszönöm – mondtam halkan.
-Biztos nem kér semmit sem? – nézett Alicere.
-Nem! – válaszolta határozottan.
-Rendben – motyogta csalódottan, majd már ott sem volt.
-Akkor most mi lesz? – kérdeztem rögtön.
-Egyél! Közben kitalálok valamit. Bár nem változik sok minden a tervben. Így talán még könnyebb is lesz.
-Azt láttad, Jasper hogyan reagált rá? – tűztem egy falatot a villámra.
-Elég elképedt arcot vágott, de mást nem láttam – mondta csalódottan. – Próbáltam a jövőjébe nézni, de nem láttam semmi érdekeset. Viszont Rosalie velünk marad – ragyogott fel az arca.
-Ez nagyszerű – mosolyogtam én is.
-A tanulással nem lesz semmi gondja, ha már az elején sem tiltakozott az életmódunk ellen. Legalábbis remélem.
Legalább nem kell olyan sokáig Aliceék nélkül élnünk. Bár kétség kívül élvezem a Carlislelal kettesben töltött perceket, de azért mégis csak jobb, ha együtt van a család. Milyen jó, hogy már én is a családhoz tartozok. Lenéztem a kezemre, amelyen ott csillogott a gyönyörű ezüst karkötő.
-Örülök, hogy tetszik – mosolygott rám Alice, mikor észrevette, mit nézek.
-Az nem kifejezés.
-Na, mehetünk? – kérdezte. – Vagy kérnél még valamit?
-Nem, köszönöm.
Intett a pincérnek, aki nemsoká már ott is volt az asztalunknál.
-Miben segíthetek?
-Fizetni szeretnénk – válaszolta Alice.
-Máris hozom a számlát – azzal már el is indult, de még visszafordult és rám mosolygott.
-Barátja van! 2 méteres, kigyúrt! Ne akard megismerni! – szólt a pincér után, akinek rögtön lefagyott a mosoly az arcáról.
-Köszönöm – suttogtam neki.
-Semmiség – legyintett. - Már engem zavart, ahogyan rád nézett – morgolódott.
-Itt a számla – jelent meg pár perc múlva a pincér.
-Köszönjük – válaszolta Alice kimérten. – Parancsoljon – nyújtotta át a férfinek a pénzt, majd fölállt a székéről. – Gyere Esme – fogta meg a kezemet és engem is fölhúzott a helyemről.
-Viszontlátásra! – köszönt még utánunk a férfi.
-Viszlát! – válaszoltuk egyszerre Aliceszel, de nem néztünk vissza. Egyenesen az ajtóhoz mentünk, majd ki az utcára.
-Sajnálom, amit mondtam neki, de már nem bírtam tovább magamban tartani – hajtotta le a fejét.
-Nekem tetszett – nyugtattam meg. – Legalább leszállt rólam.
-Akkor mehetünk vásárolni? – kérdezte izgatottan, csillogó szemekkel.
-Menjünk – sóhajtottam föl. Azzal Alice már húzott is maga után egy ruhabolt felé.
Már jó ideje vásároltunk, mikor Alice egyszer csak mellettem termett.
-Carlisle mindjárt itt lesz. Gyere – ragadta meg a karom és a pénztár felé húzott. Hamar sorra kerültünk, így 10 perc múlva már kifelé tartottunk a boltból.
-Hol találkozunk vele? – kérdeztem kíváncsian.
-Kétsaroknyira innen, de kocsival megyünk – válaszolta. – Jaj, majdnem elfelejtettem – nyúlt bele a táskájába és elkezdett keresgélni benne, majd hirtelen megtorpant. – Ez a tiéd, de csak akkor olvasd el, ha Carlisle nem látja – kacsintott rám. Értetlenül néztem rá. – Bízz bennem – mosolygott.
-Bízom benned, csak nem értem, miért nem tudod most elmondani, amíg még nincs itt – értetlenkedtem, de a zsebembe dugtam a kis cédulát.
-Csak azért, hogy nehogy elfelejts belőle valami fontosat – kuncogott. – Majd beszélünk telefonon – nyugtatott meg. - Mindent el fogok mondani.
Már a kocsinál voltunk és Alice kinyitotta azt, én pedig beszálltam. Ő is bepattant mellém és már indított is. 1 perc múlva már a megbeszélt helyen vártunk Carlislera, aki 5 percen belül már ott is volt. Viszont gyalog. Értetlenül néztem Alicere, ő viszont nem mondott semmit. Mikor szerelmem odaért hozzánk, magához húzott és gyengéden megcsókolt.
-Hiányoztál – suttogta a fülembe, miután elvált ajkaimtól.
-Ugyan, hisz egy nap sem telt el azóta, hogy láttátok egymást! – méltatlankodott Alice.
-Mintha neked nem hiányozna Jasper – vágott vissza egy mosollyal az arcán kedvesem.
-Az más – mentegetőzött Alice.
-Miért is? – kérdeztem most én.
-Mindegy, induljunk – mondta Alice, azzal beszállt a kocsiba.
Carlisle egy 1000W-os vigyorral fordult felém.
-Még soha, senkinek sem sikerült őt felbosszantania, mert mindig tudta, mire mi lesz a reakció. Viszont most… - magyarázta örömének okát. Tisztára, mint egy kisgyerek, aki megkapta leginkább kívánt játékát. Elmosolyodtam ezen a gondolaton.
Kedvesem kinyitotta nekem a kocsi ajtaját, én pedig beültem, majd ő is beszállt és már indította is a motort.
Már jó ideje nem szólalt meg egyikünk sem, mikor Carlisle megtörte a csendet.
-Itt jó lesz – állt meg a kocsival az út szélén. Értetlenül néztem rá. – Alice innen futva megy – magyarázta.
-De hát még nagyon messze vagyunk! – csodálkoztam.
-Igen, viszont mi nem fáradunk el – mondta Alice, azzal megölelte Carlislet. Erre a mozdulatára valami furcsa érzés kezdett kavarogni bennem. Féltékeny voltam! Persze tudtam, hogy Carlisle csak, mint lányát szereti Alicet, ráadásul Alice a legjobb barátnőm. Még soha nem éreztem ezelőtt ilyet.
Ekkor Alice elengedte szerelmemet és felém fordult.
-Vigyázz magadra – ölelt meg, majd két puszit nyomott az arcomra. Láttam rajta, hogy nagyon szomorú és ez velem sem volt másképp.
-Te is vigyázz magadra és Jasperékre is – öleltem meg szorosabban. Éreztem, hogy lefolyik egy könnycsepp az arcomon.
-Ne sírj, kérlek! - törölte le könnyeimet egy halvány mosollyal az arcán. Én viszont láttam rajta, hogyha tudna sírni, már zokogna.
Még egyszer utoljára szorosan megölelt, majd elengedett.
-Vigyázzatok egymásra – mondta neki Carlisle, majd megfogta a derekamat és a kocsihoz húzott, majd segített beülni. Ő is beszállt mellém, majd elindította a kocsit.

Carlisle szemszöge

-Carlisle, mindjárt fölébred – hallottam meg Jasper hangját. Még mindig kint álltam a ház előtt és a kis ösvényt néztem, ahol eltűntek. – Nemsokára újra láthatod – termett mellettem Jasper. Csak bólintottam, majd elindultam föl a szobába, ahol Rosalie volt.
Leültem az ágya melletti székre és ugyanígy tett Jasper is, majd így vártuk, hogy magához térjen.
Fél óra múlva hallottuk, hogy a szívverése egyre gyorsabb lesz. Jasper megfogta a kezét és megszorított azt. Még sohasem láttam őt ilyen közvetlennek senkivel sem Aliceen kívül.
Még egy utolsó dobbanás és vége.
Rosalie lassan nyitotta föl szemeit, amik karmazsin vörösen izzottak. Először csodálkozva nézett ránk, majd fölugrott és támadó állásba helyezkedett az ágy túloldalán, közben pedig egy morgás hagyta el a száját. Meglepetten kapta kezeit szája elé.
-Ne félj, nem akarunk bántani – emeltem föl a kezeimet. Kissé lazított testtartásán, de még mindig támadóállásban volt. – Én Carlisle vagyok, ő pedig Jasper.
-Hol van Esme? Mit csináltatok vele? – kérdezte ismét csodálkozva, de most a hangján.
-Esme nincs itt és nyugodj meg, nem történt vele semmi baj – nyugtattam meg. Fölsóhajtott.
-Mi történt velem? – kérdezte fölegyenesedve. – Én is vámpír lettem? – csodálkozott.
-Igen, te is az lettél – válaszoltam neki. Hirtelen a torkához kapta a kezét.
-Miért kapar a torkom?
-Mert szomjas vagy.
-Én nem fogok emberekkel táplálkozni.
-Nem is kell, mi állatvéren élünk. Nem ölünk embereket.
-Akkor hát te lennél Esme barátja? – kérdezte csodálkozva.
-Ezt meg honnan tudod? – kerekedtek ki a szemeim.
-Esme mesélt rólatok egy keveset. Mint például azt is, hogy ti csak állatvérrel táplálkoztok. Mikor találkozhatok vele? Ugye jól van? Őt nem bántotta?
-Nem, nem bántotta, és jól van, viszont nem találkozhatsz most vele egy ideig.
-Miért nem?
-Azért mert te most még veszélyes vagy az emberekre és egy ideig még az is leszel. És mivel Esme ember, nem lenne tanácsos, ha egy házban élnétek. Feltéve persze, ha velünk maradsz – mondtam bizonytalanul.
-Szívesen maradnék, ha lehet. És sajnálom, hogy emiatt el kellett mennie. Meddig nem találkozhatunk?
-Az attól függ, milyen gyorsan tudsz rászokni az állatvérre. Ha jól megy, akkor talán 1-2 év.
-1-2 év? Az nagyon sok. Hova megy addig?
-Velem együtt elköltözik – néztem bizonytalanul Jasperre. Biztonsági okokból nem tudhatja, hogy hova megyünk. 1. Minél kevesebben tudják, annál jobb. 2. Nem lenne jó, ha elkezdené keresni Esmet, mert találkozni akar vele.
-Értem. Akkor megyünk vadászni? – kérdezte. – Már nagyon kapar a torkom.
-Menjünk – azzal már indultam is kifelé a szobából, Jasperék pedig követtek.
A házból egyenesen az erdőbe futottunk. Legalább azzal tudtunk időt spórolni, hogy körülnéztünk az erdőben, mielőtt Rosalie fölébredt volna, így biztosan nem lesznek turisták a közelben.
Megtorpantam, mire a többiek ugyanígy tettek. Rosalie kérdőn nézett ránk.
-Szagolj bele a levegőbe és mond el, mit érzel és honnan – utasítottam. Rögtön teljesítette, beleszagolt a levegőbe, majd megszólalt.
-Nagyon jó illatot érzek kelet felől – mondta.
-Tökéletes, szarvasok. Most hagyatkozz a hallásodra! Hányan vannak? – tettem fel a következő kérdést. Becsukta a szemeit és hallgatózott.
-Azt hiszem, hárman – nyitotta fel szemeit.
-Nagyszerű, akkor most bízd az ösztöneidre magad. Hagyd, hogy azok irányítsanak.
Azonnal futásnak eredt a szarvasok irányába, mi pedig Jasperrel utána. Nagyon gyors volt, mivel újszülött volt, így elég nehezen tartottuk a tempóját.
Mire odaértünk hozzá, már lesből figyelte áldozatát, majd egy hirtelen mozdulattal ráugrott. Azonnal az állat nyakához emelte száját és beleharapott.
Miután végzett, fölnézett ránk. A ruháján alig volt valahol egy-két folt. Amikor én először vadásztam, a ruhám teljesen szétszakadt és tiszta sáros volt.
-Jól csináltam? – kérdezte bizonytalanul.
-Tökéletesen! – mosolygott rá Jasper. Rosalie megkönnyebbülten fölsóhajtott. – Gondolom éhes vagy még. Nyugodtan vadásszál – bíztatta Jasper. Rosalie ismét a levegőbe szagolt, majd futásnak eredt a másik két szarvas után. – Carlisle, valami gond van? – kérdezte Jasper felém fordulva.
-Nem, csak tudod, nagyon könnyen fogadta, hogy vámpír lett belőle.
-Hát egy ideig egy vámpír tartotta fogva. Gondolom megfordult a fejében minden eshetőség.
-Igazad lehet. Kicsit túlreagáltam, ne haragudj.
-Nem haragszom, nekem is hiányzik Alice – vigyorgott rám, majd Rosalie után indult. Tátott szájjal bámultam magam elé. Mindez azért lenne, mart annyira hiányzik Esme? Lehetséges.
Én is elindultam utánuk, majd mikor rájuk találtam, már Rosalie végzett is a vadászattal.
-Szerintem menjünk vissza. Sok megbeszélnivalónk van még – ajánlotta Jasper.
-Rendben – bólintottam rá, majd futásnak eredtem a házunk felé. Mikor oda értem, bementem az ajtón és a nappaliban megálltam. Pillanatokon belül ők is megjelentek mellettem.
-Ülj le nyugodtan, Rosalie – mutattam neki a fotel felé, mi pedig Jasperrel leültünk a kanapéra.
-Köszönöm, de inkább Rose, ha lehetne – mosolygott, miközben leült.
-Rendben, Rose. Kérlek, mesélj magadról.
-1896-ban születtem Rochesterben. A teljes nevem Rosalie Lilian Hale – Úristen! Hale? Az nem lehet! Ez biztos csak véletlen.
-Micsoda? – kiáltott föl Jasper. - Hale? Az nem lehet!
-Miről van szó? Semmit nem értek – mondta Rose.
-Az én nevem Jasper Hale - mondta Jasper komolyan és végig Rose szemébe nézett.
-Micsoda? Hale? Úristen! – kerekedtek el Rosalie szemei is.
-Hogy hívták a nagyszüleidet? – kérdezte Jasper.
-Robert és Lilian Hale. A nagymamám után kaptam a második nevem.
-Élnek még? – kérdezte Jasper halkan.
-A nagyapám igen, viszont a nagyanyám már nem. Rákos volt – suttogta Rose. Jasper odament hozzá és megölelte. Még soha nem láttam ilyennek őt.
-Jasper, megtennéd, hogy elmondasz mindent neki? Én elmennék Aliceék után.
-Ki az az Alice? – értetlenkedett Rose.
-A feleségem – válaszolt helyettem Jasper. – Ő van most Esmevel, azért nincs itt.
-Értem. Akkor menjél csak – nézett rám.
-Elmondhatom neki a történetedet? – kérdezte tőlem Jasper.
-Igen, sőt külön megkérlek rá. És a Volturit se felejtsd ki – tettem hozzá komolyan. Neki is tudnia kell a szabályokról.
-Rendben – állt föl Jasper. – Vigyázzatok magatokra – jött oda hozzám és megölelt.
-Ti is vigyázzatok. Szia Rose – mentem oda hozzá.
-Szia Carlisle. Köszönöm, hogy megmentettetek – ölelt meg, ami váratlanul ért. Ugyan még nem volt sokszor szerencsém újszülött vámpírokhoz, de azok nem szoktak ilyen közvetlenek lenni. Bár tény, hogy megmentettük őt, mégis furcsa. – És vigyázz Esmere.
-Ezt megígérhetem – mosolyogtam. – Sziasztok! – azzal már el is tűntem előlük.
Nagyon gyorsan futottam, hogy minél hamarabb odaérjek szerelmemhez.
Hamar elértem a célomat jelző várostáblát, így gyorsítottam a tempómon. Aztán egyszer csak megpillantottam őket az erdőből. Mikor már elég közel voltam, lassítottam és emberi tempóban sétáltam ki a fák közül. Esme is észrevett, majd értetlenül nézett Alicre, aki viszont nem mondott semmit.
Mikor odaértem szerelmemhez, magamhoz húztam és gyengéden megcsókoltam.
-Hiányoztál – suttogtam a fülébe, miután elváltam ajkaitól.
-Ugyan, hisz egy nap sem telt el azóta, hogy láttátok egymást! – méltatlankodott Alice.
-Mintha neked nem hiányozna Jasper – vágtam vissza mosolyogva..
-Az más – mentegetőzött Alice.
-Miért is? – kérdezte most kedvesem.
-Mindegy, induljunk – mondta Alice, azzal beszállt a kocsiba.
Hatalmas vigyorral fordultam szerelmem felé. Még sosem láttam ilyennek Alicet, mivel mindig látta, hogy mit fogunk mondani, nem húzta föl magát. Viszont így, hogy Esme miatt nem látta… Esme értetlenül nézett rám.
-Még soha, senkinek sem sikerült őt felbosszantania, mert mindig tudta, mire mi lesz a reakció. Viszont most… - magyaráztam örömömnek okát. Kedvesem elmosolyodott.
Kinyitottam neki a kocsi ajtaját, ő pedig beült, majd én is beszálltam és már indítottam is a motort.
Folyamatosan figyeltem az út melletti részeket, hogy hol lenne alkalmas megállni. Végül megtaláltam a megfelelő helyet.
-Itt jó lesz – álltam meg a kocsival az út szélén. Kedvesem értetlenül nézett rám. – Alice innen futva megy – magyaráztam neki.
-De hát még nagyon messze vagyunk! – csodálkozott.
-Igen, viszont mi nem fáradunk el – mondta Alice, azzal megölelt engem.
-Vigyázz rá nagyon – suttogta a fülembe, hogy csak én halljam. – És néha hagyd egy kicsit egyedül. A nőknek néha szükségük van egy kis magányra.
Elengedett, majd mosollyal az arcán Esme felé fordult.
-Vigyázz magadra – ölelte meg, majd két puszit nyomott az arcára. Láttam rajta, hogy nagyon szomorú és ez kedvesemmel sem volt másképp.
-Te is vigyázz magadra és Jasperékre is – ölelte meg szorosan Esme. Láttam, hogy lefolyik egy könnycsepp az arcán. Legszívesebben azonnal ott termettem volna mellette, de végül meggondoltam magam. Most csak Alicere van szüksége. Velem még ki tudja, mennyi időt fog tölteni. Milyen jó lenne, ha egy örökkévalóságon keresztül együtt lehetnénk. Viszont ez az ő döntése. Én nem dönthetek helyette.
-Ne sírj, kérlek! - törölte le könnyeit Alice egy halvány mosollyal az arcán. Ez csak egy álmosoly volt. Látszott rajta, hogy ha tudna, már sírna.
Még egyszer utoljára szorosan megölelték, majd elengedték egymást.
-Vigyázzatok egymásra – mondtam Alicenek, majd megfogtam szerelmem derekát, és a kocsihoz húztam, majd segítettem beülni neki. Én is beszálltam mellé, majd elindítottam a kocsit.

15. fejezet

Esme szemszöge

Ma fog fölébredni Rosalie, ami azt jelenti, hogy nekem vásárolnom kell Aliceszel, amíg Carlisle beszélget Rosalieval. Már előre félek. Remélem, nem akarják sokáig elhúzni a beszélgetést.
-Esme, indulnunk kéne – jött be Alice a konyhába, ahol épp a reggelimet ettem.
-Mindjárt megy – válaszolt helyettem szerelmem. – Mikor ébred föl?
-Kb. 2 óra.
-Rendben, akkor még van egy óránk – mosolygott rám.
-De Carlisle… -kezdte Alice.
-Nincs semmi de! – mondta ellentmondást nem tűrően kedvesem.
-Rendben – adta meg magát Alice -, viszont pontosan egy óra múlva indulunk. Bármit is csinálsz éppen, nem fog érdekelni.
-Remek! Éhes vagy még? – kérdezte tőlem Carlisle.
-Nem, már nem.
-Akkor gyere! Szeretnék adni valamit – segített föl a székről, majd elindultunk föl az emeletre. A nappaliban láttam, hogy intett Jaspernek és Alicenek, hogy kövessenek minket. Kérdően néztem rá, de ő csak mosolygott. Az emeleten a dolgozószobájához kísért, majd mikor odaértünk kinyitotta előttem az ajtót és előre engedett. Aliceék is bejöttek utánunk, majd a végén Jasper becsukta az ajtót.
-Maradj itt – mondta nekem Carlisle, majd elengedte a derekamat és a szekrényéhez sétált. Keresgélt egy darabig, majd kivett belőle egy kis dobozkát, mire láttam, hogy Alice szemei felcsillannak. Kedvesem odajött hozzám.
-Ez a tiéd – nyújtotta felém a dobozt. Csodálkozva néztem rá. – Nyisd ki! – mosolygott, miután még mindig csak néztem a bársonyfedésű dobozt.
Azonnal teljesítettem kérését és felnyitottam a tetejét. A dobozban egy gyönyörű szép ezüst karkötő volt a Cullen címerrel díszítve.
-Úgy gondoltuk, ha velünk maradsz, akkor már hivatalosan is Cullen leszel – mosolygott rám ellenállhatatlanul.
-Carlisle, én nem is tudom, mit mondjak. Ez csodálatos – néztem a karkötőt megbabonázva, és közben éreztem, hogy szemeim megtelnek könnyekkel. Hálakönnyekkel.
-Elfogadod? – kérdezte reménykedve.
-Boldogan – ugrottam a nyakába és megcsókoltam. Belemosolygott a csókba, majd kissé eltávolodott tőlem és új helyére helyezte az ékszert.
Boldog mosollyal az arcomon néztem a csuklómon lévő gyönyörű, ezüst karkötőt. Ahogy a fény megcsillant rajta, észrevettem, hogy van ráírva valami. Közelebb hajoltam és elolvastam a belegravírozott betűket: „Esme Cullen”.
-Köszönöm – ugrottam ismét a nyakába.
-Örülök, hogy tetszik – nyomott csókot a számra. Kibontakoztam öleléséből, majd Aliceék felé fordultam.
-Köszönöm – mondtam nekik is, majd megöleltem Alicet. Jaspernél egy kicsit haboztam, hogy megölelhetem-e, de végül segített megoldani ezt a problémát, mert bíztatóan rám mosolygott és kitárta karjait. Hosszasan megöleltem őt is.
-Én mondtam, hogy tetszeni fog neki az ötlet – szólalt meg Alice.
-Igen, igazad volt – forgatta a szemeit Carlisle.
-Azért szólhattál volna, hogy most készülsz odaadni neki – korholta le őt Alice.
-Nektek is meglepetésnek szántam – válaszolta, majd magához húzott és átkarolta a derekam. – Most pedig, ha megbocsátotok… - hagyta félbe a mondatot, de nem is kellett befejeznie, mert Aliceék így is értették.
-Menjetek, de már csak fél órátok van – figyelmeztetett minket Alice. Carlisle ismét a szemét forgatta.
Szerelmem a szobája felé húzott és én csak most döbbentem rá, hogy még sosem jártam ott, azon az egy eseten kívül, amikor Alice körbevezetett a házban.
-Mi a baj? – kérdezte gyengéden Carlisle.
-Semmi, csak… tudod én még csak egyszer voltam a szobádban – mondtam szégyenlősen. Carlisle minden este a szobámban volt velem, én pedig még csak egyszer jártam a szobájában.
Mosolygott, de nem válaszolt, csak tovább húzott a szoba felé. Mikor odaértünk az ajtója elé, illedelmesen előre engedett.
Beléptem a szobába, ami most szinte teljesen üres volt. A szekrények üresek voltak, ami a Cullen házban elég ritka eset. Erről Alice mindig gondoskodik.
Carlisle az ágy felé húzott, majd velem együtt ledőlt rá. Mellkasára húzott, én pedig kényelmesen elhelyezkedtem rajta. Én mellkasát, ő pedig hátamat és hajamat simogatta, néha egy-egy puszit nyomott a hajamra. Most nem kellet más. Nem kellettek csókok, így is tökéletesen éreztetni tudtuk, hogy mennyire szeretjük egymást. Jó volt csöndben, egyetlen szó nélkül feküdni az ágyon.
Hirtelen sikítást hallottam…

Carlisle szemszöge

Már két nap telt el azóta, hogy Rosalie átváltozása elkezdődött. Szegény Esme, annyira szomorú. Magát hibáztatja a történtekért, pedig ő nem tehet semmiről sem. Ellenben velem. Jobban kellett volna rá vigyáznom. Ugyanakkor, Rosalie meghalt volna, ha Daniel nem rabolja el Esmet. Már ki tudja, hány napja ott volt szegény azzal a szadista vámpírral.
-Carlisle, hagyd már abba az önostorozást! – csattant föl hirtelen Jasper.
-Sajnálom – mondtam bűnbánóan.
-Inkább menj ki Esmehez a konyhába.
Így is tettem. Bementem a konyhába és csendben leültem az asztalhoz Esmevel szemben.
-Esme, indulnunk kéne – jött be Alice a konyhába.
-Mindjárt megy – válaszoltam szerelmem helyett. – Mikor ébred föl?
-Kb. 2 óra.
-Rendben, akkor még van egy óránk – mosolyogtam Esmere.
-De Carlisle… -kedte Alice.
-Nincs semmi de! – mondtam ellentmondást nem tűrően.
-Rendben – adta meg magát Alice -, viszont pontosan egy óra múlva indulunk. Bármit is csinálsz éppen, nem fog érdekelni – nézett fenyegetően Esmere. Azt hiszem, ideje lenne odaadni neki a karkötőt.
-Remek! Éhes vagy még? – kérdeztem tőle.
-Nem, már nem.
-Akkor gyere! Szeretnék adni valamit – segítettem föl a székről, majd elindultunk föl az emeletre. A nappaliban intettem Jaspernek és Alicenek, hogy kövessenek minket. Kérdően nézett rám, de én csak mosolyogtam. Az emeleten a dolgozószobámhoz kísértem, majd mikor odaértünk kinyitottam előtte az ajtót és előre engedtem őt. Aliceék is bejöttek utánunk, majd a végén Jasper becsukta az ajtót.
-Maradj itt – mondtam kedvesemnek, majd elengedtem a derekát és a szekrényemhez sétáltam. Keresgéltem egy darabig, mire megtaláltam a kis bársonydobozkát. Megfordultam és odasétáltam Esmehez.
-Ez a tiéd – nyújtottam át neki a dobozt. Csodálkozva nézett rám. – Nyisd ki! – mosolyogtam, miután még mindig csak nézte a bársonyfedésű dobozt.
Azonnal felnyitotta a tetejét. A dobozban egy ezüst karkötő volt a Cullen címerrel díszítve.
-Úgy gondoltuk, ha velünk maradsz, akkor már hivatalosan is Cullen leszel – mosolyogtam rá.
-Carlisle, én nem is tudom, mit mondjak. Ez csodálatos – nézte a karkötőt megbabonázva. Láttam, hogy szemei megtelnek könnyekkel. Hálakönnyekkel.
-Elfogadod? – kérdeztem reménykedve.
-Boldogan – ugrott a nyakamba és megcsókolt. Belemosolyogtam a csókba, majd kissé eltávolodtam tőle, és új helyére helyeztem az ékszert.
Boldog mosollyal az arcán nézte a csuklóján lévő ezüst karkötőt. Mikor megcsillant az ékszeren a fény, közelebb hajolt. Gondolom, észrevette, hogy belegravíroztattam a nevét.
-Köszönöm – ugrotta ismét a nyakamba.
-Örülök, hogy tetszik – nyomtam csókot a szájára. Kibontakozott ölelésemből, majd Aliceék felé fordult.
-Köszönöm – mondta nekik is, majd megölelte Alicet. Jaspernél egy kicsit habozott, hogy megölelheti-e, de végül Jasper segített neki megoldani ezt a problémát, mert bíztatóan rá mosolygott Esmere és kitárta karjait. Hosszasan megölelte őt is.
-Én mondtam, hogy tetszeni fog neki az ötlet – szólalt meg Alice.
-Igen, igazad volt – forgattam a szemeimet.
-Azért szólhattál volna, hogy most készülsz odaadni neki – korholt le Alice.
-Nektek is meglepetésnek szántam – válaszoltam, majd magamhoz húztam szerelmemet és átkaroltam a derekát. – Most pedig, ha megbocsátotok… - hagytam félbe a mondatot, de nem is kellett befejeznem, mert Aliceék így is értették.
-Menjetek, de már csak fél órátok van – figyelmeztetett minket Alice. Ismét a szemeimet forgattam.
Esmet a szobám felé húztam. Furcsa, hogy még egyszer sem voltunk a szobámban. Mindig vele töltöttem az éjszakát, de az eszembe sem jutott, hogy itt is aludhatnánk. Pontosabban csak ő aludna, én pedig nézném.
-Mi a baj? – kérdeztem gyengéden, mert észrevettem, hogy megváltozott az arckifejezése.
-Semmi, csak… tudod én még csak egyszer voltam a szobádban – mondta szégyenlősen. Tehát ez a baj. Úgy látszik egyre gondoltunk. De ebben nincs semmi szégyellnivaló sem.
Mosolyogtam, de nem válaszoltam, csak tovább húztam a szoba felé. Mikor odaértünk az ajtó elé, illedelmesen előre engedtem.
Belépett a szobába, ami most szinte teljesen üres volt. A szekrények üresek voltak, ami a Cullen házban elég ritka eset. Erről Alice mindig gondoskodik. Magamban nevettem alice gyerekes viselkedésén. Képes volt hisztizni, ha nem mentünk el vele vásárolni. Jasper és én is nagyon jól tudtuk, hogy milyen Alice, ha durcás. Egyszer például egy egész napig nem szólt hozzánk, mert nem mentünk el vele vásárolni. Jaspernek végül sikerült kiengesztelnie. Ne kelljen részleteznem, hogy hogyan… Már előre sajnáltam Esmet. Szörnyű délelőttje lesz.
Az ágy felé húztam szerelmemet, majd vele együtt ledőltem rá. Mellkasomra húztam, ő pedig kényelmesen elhelyezkedett rajta. Ő mellkasomat, én pedig hátát és haját simogattam, néha egy-egy puszit nyomtam a hajára. Most nem kellet más. Nem kellettek csókok, így is tökéletesen éreztetni tudtuk, hogy mennyire szeretjük egymást. Jó volt csöndben, egyetlen szó nélkül feküdni az ágyon.
Hirtelen sikítást hallottam. Rosalie! Egyre közelebb kerül az átváltozás végéhez. Egyre nagyobb fájdalmai vannak. Eddig nem nagyon sikoltozott, csak egyszer-kétszer. Azt is az elején.
-Esme, mennünk kell – rontott be Alice az ajtón. Igazat mondott! Tényleg nem érdekelte, hogy éppen mit csinálunk, csak fölrántotta mellőlem kedvesemet, aki erre fájdalmasan felszisszent.
-Óvatosabban, Alice – morogtam rá. – Épségben akarom viszontlátni.
-Bocsáss meg, Esme – kért bocsánatot, engem, pedig figyelembe sem vett. – Hamarabb magához tér, mint ahogy láttam. Most rögtön indulnunk kell.
-Rendben, mindjárt megy – szedtem le Alice kezeit Esme törékeny csuklójáról.
-Carlisle, még ki kell szellőznie utána az egész háznak – akadékoskodott Alice.
Sóhajtva fölkaptam Esmet az ölembe, majd lementem vele, onnan, pedig ki a ház elé.
Mikor kiértünk, talpra állítottam őt.
-Vigyázz magadra! Ne menj el Alice közeléből, kérlek! – néztem mélyen a szemébe. – Kérlek, ígérd meg!
-Rendben, megígérem! – mosolygott, mire megkönnyebbülten fölsóhajtottam. Tudtam, hogy Alice vigyázni fog rá, de én mégis aggódtam érte. Jobban örültem volna, ha rögtön az új házunkba megy, és nem egy nagyváros utcáin sétálgat.
Végigsimítottam arcán és beletúrtam hajába. Közebb húztam magamhoz, másik kezemmel derekát öleltem. Egész teste nekem feszült és már éreztem bódító leheletét az arcomon. Lágyan megcsókoltam, majd mélyen a szemébe néztem. Így álltunk már jó ideje, mikor Alice és Jasper táskákkal a kezükben léptek ki a bejárati ajtón. Alice lerakta a csomagokat, majd a garázs felé indult. Egy perc múlva már a kocsiba pakoltuk be a táskákat.
-Szia Esme! – ölelte meg őt finoman Jasper. Ő először meglepett arcot vágott, aztán észbe kapott és viszonozta az ölelést.
-Szia Jasper! – mosolygott rá szerelmem.
Én kinyitottam Esmenek az anyósülés felöli ajtót, mire már szállt is volna be, de én visszarántottam derekánál fogva és szenvedélyesen megcsókoltam. Belemosolygott a csókba, de készségesen viszonozta.
Elváltam tőle, majd ő beszállt a kocsiba.
-Vigyázz magadra – simítottam még egyszer végig arcán. Csak bólintott, én pedig becsuktam az ajtót. Alice is bepattant a kocsiba, majd már indította is azt. Elhajtottak a kocsival, én pedig csak néztem szerelmem után.


ez az autó, csak feketében:D

Lécci komikat vagy véleményeket! Úgy tervezem, hogy holnap rakok fel új részt az ünnep alkalmából, de ennek fejében reménykedem egy-két hozzászólásban:D Remélem tetszett a feji:P
Pusy: CC&EC

15. előzetese

Ez egy kis előzetes a 15. fejezetből. Még nem tudom, mikor tudom föl rakni az egészet, de ígérem, hogy sietni fogok vele.
Pusy: CC&EC

-De Carlisle… -kezdte Alice.
-Nincs semmi de! – mondta ellentmondást nem tűrően kedvesem.
-Rendben – adta meg magát Alice -, viszont pontosan egy óra múlva indulunk. Bármit is csinálsz éppen, nem fog érdekelni.
-Remek! Éhes vagy még? – kérdezte tőlem Carlisle.
-Nem, már nem.
-Akkor gyere! Szeretnék adni valamit – segített föl a székről, majd elindultunk föl az emeletre. A nappaliban láttam, hogy intett Jaspernek és Alicenek, hogy kövessenek minket. Kérdően néztem rá, de ő csak mosolygott. Az emeleten a dolgozószobájához kísért, majd mikor odaértünk kinyitotta előttem az ajtót és előre engedett. Aliceék is bejöttek utánunk, majd a végén Jasper becsukta az ajtót.
-Maradj itt – mondta nekem Carlisle, majd elengedte a derekamat és a szekrényéhez sétált. Keresgélt egy darabig, majd kivett belőle egy kis dobozkát, mire láttam, hogy Alice szemei felcsillannak. Kedvesem odajött hozzám...
.
.
.
-Boldogan – ugrottam a nyakába és megcsókoltam. Belemosolygott a csókba, majd kissé eltávolodott tőlem és új helyére helyezte az ékszert...

Remélem felkeltette az érdeklődéseteket:D

14. fejezet

Őőőő... a képen a vámpír Daniel van, nem pedig Daniel Radcliffe:D

"Szeretlek. (...) És ez azt jelenti, hogy nem csak a szép dolgok miatt vagyok melletted. Itt vagyok, bármi történjék."

Esme szemszöge

Lehajolt a nyakamhoz és lassan csókolgatni kezdte azt. Legszívesebben elhánytam volna magam, de sajnos nem volt semmi se bennem, amit ki tudtam volna adni. Lassan haladt egyre lejjebb. Már a vállaimnál volt, amikor…

-Ne! Ne tedd ezt vele, kérlek! Inkább velem! – kérlelte őt Rosalie. Döbbenten néztem rá. Miért akar rajtam segíteni? Hisz még alig ismer. Daniel lassan emelte föl a fejét és Rosaliera nézett.
-Ahogy akarod – mondta, majd pillanatokon belül Rosalie mellett termett. – Esmere még lesz utána is időm – vigyorgott, majd durván megcsókolta őt. Becsuktam a szemeim. Nem akartam végignézni, hogy mit tesz vele. Elég volt hallanom.
Nemsoká egy nagy csattanást hallottam és ezzel egy időben Rosalie sikolyát is. Nem mertem kinyitni a szemeimet. Rettegtem attól, mit látnék.
A következő pillanatban egy hideg kéz ért az arcomhoz.

Carlisle szemszöge

Berontottam az ajtón, és amit láttam, teljesen ledöbbentett.

Esme egy ágyon feküdt. Két keze az ágy rácsos támlájához volt kötözve. Szemei csukva, lábai szintén megkötözve. Nem! Nem lehet, hogy elkéstünk! Nem látok rajta komolyabb sérülést. A vámpír egy lányon feküdt, aki a következő pillanatban felsikított. Láttam lefolyni vérét a nyakán, így rögtön tudtam, mi történt. A vámpír megharapta őt. Át fog változni. Ő is vámpír lesz.
Jasper a következő pillanatban az idegen vámpír mellett termett és lerántotta azt a lányról, aki nyögdécselve hanyatlott a padlóra.
Én rögtön Esmehez futottam. Végigsimítottam arcán.
-Esme, jól vagy? Kérlek, nyisd ki a szemed – kérleltem. A következő pillanatban szemei kipattantak.
-Én jól vagyok, de inkább Rosalieval foglalkozz – bökött fejével a lány felé. A következő pillanatban, pedig egy könnycsepp folyt végig arcán.
-Kérlek, nyugodj meg Esme! – simítottam végig szerelmem arcán, letörölve ezzel könnyeit. – Sajnálom, de már nem tehetünk érte semmit sem – mondtam lehajtott fejjel. Esme szomorú lesz és ez csak is az én hibám. Ha előbb érkezek akár csak pár másodperccel is, most nem lenne szomorú. – Át fog változni. Ő is vámpír lesz – soha nem akartam, hogy Esme akárcsak lássa azt a kínt, amit ilyenkor átélnek az emberek.
Miközben ezeket mondtam neki, újból folyni kezdtek a könnyei.
-Ne sírj, kérlek – simítottam végig ismét nedves arcán.
Kioldottam kezein és lábán a köteleket, majd karjaimba húztam.
Láttam, hogy közben Jasper bejött és a karjaiba vette a lányt, majd intett a fejével, hogy mehetünk haza.
Én is fölemeltem Esmet.
-Most futni fogunk, ha nem gond – néztem rá.
-Nem gond – fúrta arcát mellkasomba, mire elmosolyodtam. Még hogy nem gond. Szegény nem nagyon szereti a száguldást.
Azonnal futni kezdtem a ház felé. Mikor odaértem, lelassítottam és emberi tempóban sétáltam be a házba. Esme viszont nem vette észre, hogy megálltunk, így „kénytelen voltam” szólni neki.
-Most már kinyithatod a szemedet, drágám – suttogtam fülébe mosollyal a hangomban. Pár pillanat múlva kábán nyitotta ki szemeit. Óvatosan lefektettem a kanapéra, majd mellé ültem.
-Mi van Rosalieval? – kérdezte rögtön. – Hogy van?
Bűnbánóan lehajtottam a fejeimet.
-Nem túl jól – válaszoltam. – Tudod, az átváltozás szörnyű kínokkal jár – még nem akartam erről beszélni vele, de most már muszáj volt. Tudnia kellett az igazságot. Hazudni nem tudok neki, így nem tehetek mást, mint hogy elmondom neki az igazat. – Ilyenkor úgy érzed, mintha a tested égne. Mintha élve égetnének el. És ez három napig tart.
Attól féltem, hogy ezek után sikítva rohan el, de nem így történt. Teljesen meglepődtem a reakcióján. Fölült a kanapén és átkarolt.
-És ezt neked is végig kellet csinálnod – inkább kijelentésnek szánta, mintsem kérdésnek, de válaszoltam rá.
-Igen – mondtam megborzongva a régi fájó emlékektől.
Közelebb bújt hozzám. Hátamat simogatta, miközben apró csókokat lehelt a nyakamra. Ezektől a mozdulatoktól teljesen lenyugodtam és már nem érdekelt semmi más, csakis Esme.
Kissé elfordultam, majd átkaroltam derekát és az ölembe húztam. Karjait nyakam köré kulcsolta én pedig megcsókoltam. A közelsége teljesen lenyugtatott. Szenvedélyesen csókoltam. Ő egyik kezével a hajamba túrt, másikkal, pedig a hátamat cirógatta lágy érintéseivel. Végigsimított gerincemen, mire összerezzentem és halkan felmorogtam. Úgy látszik, ezt ő is meghallotta, mert halkan felkuncogott, majd megismételte előbbi mozdulatát, mire ismét összerezzentem, de most visszatartottam kitörni készülő morgásomat. Esme egyre szenvedélyesebben csókolt, de hirtelen, mintha fejbe vágtak volna, teljesen kijózanodtam.
Meg kell állnunk! Ennek nem lesz jó vége, ha így folytatjuk! Kissé elhúzódtam tőle, de még mindig a karjaimban tartottam. Hangosan ziháltunk mind a ketten.
-Bocsáss meg, kissé elragadtattam magam – kért bocsánatot és egy kis halvány pír jelent meg arcán. Már nem zihált annyira, de még mindig gyorsabban vette a levegőt és a szíve sem a normál ütemben dobogott. Egyszer még szívrohamot fog kapni.
-Semmi baj, én élveztem – vigyorogtam rá, mire ő is elmosolyodott. Még egy csókot nyomtam homlokára, majd elhelyezkedtem úgy a kanapén, hogy kényelmes legyen neki is az ölemben.
Már hosszú ideje nem szóltunk egymáshoz és engem zavart, hogy nem látom a szemeit. Ujjaimmal álla alá nyúltam és magam felé fordítottam arcát. Szemeiben könnyeket láttam megcsillanni. Mikor észrevette, hogy megláttam könnyeit, azonnal lesütötte a tekintetét.
-Esme, kedvesem, mi a baj? – kérdeztem lágyan. Ő viszont nem válaszolt. – Kérlek, mond el, mi bánt – kérleltem, mert már nagyon aggódtam, hogy mi baja lehet. Hirtelen kezdtek ömleni belőle a szavak.
-Nekem kellene most kínok közt vergődnöm. Engem kellett volna bántania, nem őt. De mégsem ellenkeztem, mikor segített nekem. Miért kellett ennek így történnie. Szegény lány. Előtte lett volna még az egész élet – fakadt sírva ismét.
-Esme, nem te tehetsz róla, hogy megharapta – nem értem miért hibáztatja magát a történtek miatt. Hisz ő semmit sem tudott volna tenni, mert meg volt kötözve. És egy vámpírral szemben amúgy sem lett volna sok esélye. Tudtam, hogy ez most fáj neki, de én mégis boldog voltam, hogy nem ő fekszik kínok között fönn az emeleten.
-De igen, én tehetek róla. Tudod, mielőtt Daniel rámászott volna Rosaliera, velem akarta kezdeni. Már nem sok hiányzott hozzá, hogy ne lehessen, megállítani, és ekkor Rosalie közbeszólt, hogy inkább vele tegye ezt, ne velem – már potyogtak a könnyei, nekem pedig ökölbe szorult a kezem. Hálás voltam a lánynak, hogy megmentette Esmet, de belül őrjöngtem, hogy majdnem Esme lett az áldozata. – Daniel pedig őt választotta.
Ránéztem kedvesem arcára és a látványtól összeszorult a torkom. Szemei már vörösek voltak a sok sírástól, arca, pedig beesett volt. Teljesen kifordult önmagából.
-Esme, ez az ő döntése volt és ugyanakkor Daniel választhatott volna téged is – már a gondolattól is megborzongtam. – Nem a te hibád, hogy ez történt. És ne is gondolj ilyen butaságokra – adtam csókot ajkaira, mire kicsit nyugodtabb lett.
Ezután csak karjaimban ringattam.
-Nem vagy fáradt? – kérdeztem egy kis idő után.
-Nem, még nem – bújt közelebb hozzám. Ekkor Alice jött le a lépcsőn.
-Carlisle, Esme, beszélhetnék veletek? - kérdezte egy torokköszörülés után, mire kedvesem felemelte fejét.
-Persze – válaszoltuk egyszerre, mire összemosolygogtunk.
-Nos, Rosalieról lenne szó – kezdte. – Te is tudod Carlisle – nézett a szemembe -, hogy milyen veszélyes egy újszülött. Főleg egy emberre – nézett Esmere jelentőség teljesen.
-Igazad van, ez még nekem eszembe sem jutott – hajtottam le a fejem. Máskor mindig minden lehetőséget átgondoltam. Most miért nem?
-Ne emészd magad, Carlisle. Már van egy ötletünk – hallottam Jasper hangját az emeletről.
-Milyen ötlet? – kérdeztem Alicet. Esme kérdőn nézett rám. – Csak Jasper mondta, hogy van egy tervük – néztem rá, majd ismét Alicere siklott a tekintetem.
-Úgy gondoltuk Jasperrel, hogy vagy ti, vagy mi elköltözünk innen addig, amíg Rosalie meg nem tanulja magát kontrolálni.
-És az mennyi időt jelent? – kérdezte Esme szomorúan. Ilyen simán belemegy?
-Pár évet. Attól függ, hogy hogyan halad a tanulással.
-De hát Alice, még azt sem tudjuk, hogy akar-e majd hozzánk csatlakozni!
-Gondolod, hogy az után, ami ma történt, még embervéren akar élni?
-Nem, de mi nem dönthetünk helyette – szólt közbe Esme. – Ez az ő döntése. Ha akar, marad, ha nem, nem – a végére megint szomorú volt a hangja.
-Igaza van Esmenek – helyeseltem. – És Esmet sem ráncigálhatjuk csak úgy el innen. Ő dönti el, hogy marad, vagy nem – néztem mélyen szerelmem szemébe.
-Ha úgy gondoljátok, hogy veszélyes rám nézve… - kezdte el, de félbeszakítottam.
-Nem kötelező velem jönnöd. Ha akarsz, visszamehetsz Vancouverbe – persze nagyon örültem volna, ha inkább velem marad, de biztonságosabb lenne neki nélkülem.
-Ha Rosalie gyorsan tanul, mennyi időbe fog telni, míg kontrolálni tudja majd magát? – kérdezte Esme, figyelembe sem véve ajánlatomat.
-Talán 1-2 év. Nem lehet olyan könnyen meghatározni. Ráadásul már itt vagyunk több, mint három éve, és az emberek nemsokára gyanakodni kezdenek. Amúgy is el kellett volna költöznünk rövid időn belül.
-Tényleg ezt akarod? Tényleg velem szeretnél jönni? – kérdeztem csöndesen.
-Ha nem vagyok teher számodra, akkor igen – mondta bizonytalanul. – De ha nem szeretnéd…
-Ne beszélj butaságokat. Nem vagy teher számomra – vágtam közbe. – Nagyon örülnék neki, ha velem jönnél – mosolyogtam rá. – De csak, ha tényleg ezt szeretnéd – néztem mélyen a szemébe. Ha csak kicsit is kételkedik benne, hogy mit akar, nem fogom neki engedni. És megtörtént, amitől féltem. Szemeiben kételkedést láttam. – Látom, hogy kételkedsz. Esme, én nem akarom, hogy később megbánd a döntésed.
-Nem a döntésemben kételkedek – mondta lehajtott fejjel -, hanem… abban, hogy… te fogod meggondolni magad. Hogy majd egyszer elhagysz, mert nem leszek elég jó neked – suttogta. Hallottam, hogy Alice közben visszament Jasperhez, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni kettesben.
-Szívem, ez butaság.
-Nem tudhatod, lehet, hogy majd egyszer megjelenik egy vámpírnő, akibe sokkal jobban beleszeretsz – szóval innen fúj a szél.
-Nem foglak sohasem elhagyni, megígérem. Ha több száz év után, csak most találtam meg az igazit, nem hiszem, hogy lenne olyan nő a világon, akit jobban szeretnék nálad – fölemeltem állát, majd lágy csókot leheltem ajkaira. – A korházi találkozásunk óta nem tudtalak kiverni a fejemből.
Halványan elmosolyodott.
-Hát ez velem is így volt. És mikor kiderült, hogy férjhez kellene mennem, reménykedtem benne, hogy esetleg összeismerkedsz apámmal. Annak ellenére, hogy sejtettem, mi vagy. De erre már nem volt lehetőségem. Addigra már elköltöztél – mondta zavartan.
-Jól esik, hogy rögtön rám gondoltál – mosolyogtam rá.
-Szerelem első látásra – mosolygott ő is, mire muszáj volt újra megcsókolnom. – Mikor kellene indulnunk? – kérdezte a csók után. Hirtelen azt sem tudtam, mire kérdezte, aztán leesett.
-Miután felébred, szeretnék még vele beszélni egy kicsit. Úgy körülbelül 2-3 nap múlva költözhetünk. Alice már rendezi is a házat.
-És hova megyünk? – kérdezte kíváncsian.
-Portugáliába egy Porto nevű városba. Nincs annyira hideg, mint itt, de ott is sokat esik az eső. Bár nem nagyon fogunk kimenni az utcára.
-Ezt hogy érted? Nem az ottani korházban fogsz dolgozni?
-De igen, viszont otthonról fogok dolgozni. Nagyrészt papírmunkával.
-Értem. Tehát akkor 2-3 nap. És azt hogyan oldjuk meg, hogy ne találkozzak Rosalieval? Ha szeretnél vele beszélni, miután fölébredt, akkor még én is itt leszek.
-Nem, Aliceszel elmész addig vásárolni. Aztán majd én is utánatok megyek, és onnan utazunk tovább Portoba – mikor kimondtam a „vásárolni” szót, arca fájdalmas grimaszba rándult. – Mi az? Mégsem volt annyira jó a múltkori? – kérdeztem kuncogva.
-Héj, ne nevess ki! – bökött oldalba könyökével. – Szeretek vásárolni, de nem egy egész napon keresztül. Ha lehet, fogd minél rövidebbre a beszélgetést. Nem szeretnék kétszobányi gardróbot az új házunkba – kérlelt boci szemekkel. Ennek a tekintetnek nem lehet ellenállni.
Kijelentésére hangosan felnevettem, mire morcosan nézett rám.
-Ha csak te jössz velem, akkor neked kell majd eljönnöd velem vásárolni – vigyorgott rám.
-Ha Alice vásárlásait túléltem, akkor a tiedet is túl fogom – válaszoltam, de már előre féltem a vásárlásos napoktól.
-Ki tudja? Lehet, hogy közben én is megszeretem majd a vásárlást.
-Remélem nem – morogtam magam elé, de meghallotta és csilingelően felnevetett. Nevetése betöltötte az egész házat.
Csókommal hallgattattam el. Belemosolygott csókunkba, de nem hagytam abba. Karjait nyakam köré kulcsolta és még közelebb húzott magához. Én azonban elhúzódtam.
-Szerintem nem ártana elkezdeni összepakolni a dolgainkat – néztem rá bocsánatkérően.
-Rendben, de előbb eszek valamit – hát igen. Már jócskán hajnalodott.
-Oké, menjünk – álltam föl a kanapéról és őt is magammal húztam, majd a konyha felé indultam vele.

13. fejezet

Itt a következő feji:) hát igen... a balszerencsés 13:D lécci véleményt jelöljetek vagy/és írjatok komikat!:)
Úgy tervezem, hogy pénteken vagy szombaton rakom föl a következőt.
Jó olvasást!:D
Pusy: CC&EC



Esme szemszöge

Miután végeztem az ebédem elkészítésével, nekiláttam az evésnek. Carlisle leült velem szembe az asztalhoz és nézte, ahogy ebédelek.
-Carlisle, bocsi, ha megzavartam valamit – jött be Alice a konyhába -, de meg kéne beszélnünk valamit.
-Egy pillanat és megyek – válaszolt Carlisle. – Nem gond? – kérdezte aggódva. Én csak a szememet forgattam.
-Menj csak, legalább nyugodtan tudok enni – aggódóan rám pillantott, majd megadóan felsóhajtott. – Ha valami lenne, csak szólj – adott egy csókot, majd kiment a konyhából.
Ennyire azért nem kéne aggódnia értem.
Tovább ettem az ebédemet, majd a piszkos tányérokat a mosogatóhoz vittem. Megengedtem a vizet, majd elkezdtem mosogatni. Egyszer csak egy hideg érintést éreztem a derekamon. Ez nem lehet Carlisle, neki nem ennyire hideg a keze. Fel akartam sikítani, de egy kéz befogta a számat.
-Jobb lesz, ha nyugton maradsz, mert különben a szeretteid fogják megszívni – suttogta egy gúnyos hang a fülembe, megnyomva a „szeretteid” szót. Carlisleék ezt mind nem hallhatták, mivel a csapból még mindig folyt a víz.
A vámpír földobott a vállára, mire kicsit hangosabban felnyögtem. Nem volt épp kellemes egy vámpír vállán hason „feküdni”.
-Mondtam, hogy maradj nyugton – mondta, majd odament az ablakhoz, kinyitotta, majd velem együtt kiugrott rajta. Nem mertem sikítani. Féltem, hogy valami bajuk eshet. Mi van, ha többen vannak? De csak nem lehetek olyan szerencsétlen, hogy kifogjam az összes gonosz vámpírt!
Lehunytam szemeimet, nehogy elhányjam magam a gyorsaságtól.
Nem is éreztem, hogy mikor álltunk meg, csak arra figyeltem fel, hogy valaki durván ledobott valami matracszerűségre. Kinyitottam szemeimet és a döbbenettől tágra nyíltak a szemeim. Úgy látszik, mégsem fogtam ki több vámpírt csak egyet. De azt nagyon!
A vámpír megfogta először a bal csuklómat, majd szorosan odakötözte egy ruhacsíkkal az ágy keretéhez. Ezután ugyanezt megcsinálta a jobb csuklómmal is.
-De hisz te meghaltál – mondtam döbbenten, mikor végre megtaláltam a hangomat.
-Én ugyan nem. Maximum Dominic – szó szerint tátva maradt a szám.
-Tessék?
-Én Dominic ikertestvére vagyok, Daniel – fogta össze két bokámat, majd egy újabb ruhacsíkkal összekötözte a kettőt. – És bosszút fogok állni a testvérem haláláért – a szeme izzott a dühtől. - Viszont legyen elég ennyi. Most elmegyek vadászni. Ne is próbálj szabadulni, úgysem fog sikerülni. Vagy ha mégis, akkor úgyis megtalállak.
-Rám fognak találni – mondtam magabiztosan, de inkább csak magamat bíztattam vele.
-Egy idő után biztos – nevetett fel -, de addigra már késő lesz. Majd jövök – azzal már el is tűnt én, pedig ott maradtam egyedül. Legalábbis mindeddig ezt hittem.
-Te ki vagy? – hallottam egy hangot, mire összerezzentem. – Bocs, nem akartalak megijeszteni.
A hang irányába fordultam, ahol megláttam egy gyönyörű szép, hosszú, szőke hajú lányt. Annak ellenére, hogy félig már szétszaggatott ruhája tiszta piszok volt és testén szinte nem volt olyan hely, ahol ne lett volna valamilyen zúzódása, nagyon szép volt. Aztán észbe kaptam, hogy a válaszomra vár.
-Nem baj. Engem Esmenek hívnak. Téged?
-Rosalie.
-És te hogy kerültél ide?
-Szerintem úgy, ahogyan te is. Daniel elrabolt és utána ide hozott – mondta hanyagul. Nem valami kedves.
-De miért rabolt el?
-Azt nem tudom pontosan. Csak annyit mondott nekem, hogy nagyon gyönyörűnek tart. Azóta szinte minden nap megver – torzult el az arca.
-De hát miért? – kérdeztem döbbenten.
-Nem tudom – mondta keserűen. – Mocskos vámpír – szitkozódott hangosan, majd hirtelen a szája elé kapta kezét, mintha valami titkot mondott volna el. Ijedten nézett rám.
-Mi a baj?
-Te nem hallottad, amit az előbb mondtam? – csodálkozott.
-De. Azt mondtad „mocskos… - hirtelen, mintha lámpát gyújtottak volna a fejemben -… vámpír”. De te honnan tudod? – kérdeztem döbbenten.
-Te tudtad? – csodálkozott.
-Igen. A barátom és a családja is az.
-Micsoda? Te egy vámpírral jársz? – kérdezte döbbenten. – Nem félsz tőle? – csodálkozott.
-Igen, egy vámpír a barátom és nem, nem félek tőle, mivel ő csak állatok vérével táplálkozik.
Kikerekedett szemekkel nézett rám.
-De akkor miért nem tudták megakadályozni, hogy Daniel elraboljon téged? – hitetlenkedett. –Hisz, azt mondtad, ő meg a családja. Ezek szerint többen is vannak. Daniel viszont egyedül van – na, ezt legalább már tudom. De miért nem érezték a szagát?
-Tudod, néhány vámpírnak van különleges képessége.
-Ezt meg hogy érted? – kíváncsiskodott.
-Úgy, hogy például a vámpír, aki először rám támadott, olyan képességgel rendelkezett, hogy bárkit el tudott kábítani. Mondhatni elaltatta az illetőt egy időre – Alice és Jasper képességét még nem akartam elmondani neki. Nem tudtam, mennyire bízhatok meg benne.
-De hát, ha elrabolt téged, akkor most, hogy kerülsz ide?
-Úgy, hogy megmentettek és megölték a vámpírt.
-Tehát a vámpír, aki akkor rád támadott, Daniel ikertestvére volt? – csodálkozott. – Így már értem, hogy miért rabolt el téged. Így akar bosszút állni a testvére haláláért.
-Igen, lehetséges. Viszont, remélem, most is ránk találnak majd. És nem lesz már késő – csuklott el a hangom a végére.
-Ezt meg hogy érted? Ha eddig nem ölt meg engem, akkor téged sem fog még egy ideig. Ráadásul, ha bosszút akar állni, akkor nem fog gyorsan végezni veled – na, ezzel most nagyon megnyugtatott.
-Megnyugtató – mormoltam, de meghallotta.
-Ne durcáskodj. Próbállak felkészíteni minden eshetőségre. Fogalmam sincs, hogy mit fog veled tenni. Ha a múltkor rád találtak, akkor most is ide fognak találni.
-Miből gondolod ezt olyan biztosra? – kérdeztem békítően. Próbáltam a helyzethez képest minél kedvesebb lenni.
-Csak reménykedem – sóhajtott föl.
-És amúgy te hány éves vagy? – tereltem el a beszélgetést.
-18. És te?
-Én 20.
-Idősebbnek látszol – méregetett.
-Te sem 18-nak nézel ki. Ne gyanakodj, kérlek.
-Én nem is… - dadogott.
-Ismerem az embereket.
-Sajnálom – mondta, és szemeiben láttam, hogy tényleg bánja.
-Semmi gond – kinéztem az ablakon és láttam, hogy már jócskán éjszaka lehet. Úristen! Mennyi ideje lehetek itt?
Hirtelen kulcszörgést hallottam, majd kinyílt az ajtó és Daniel lépett be rajta.
-Sziasztok Cicák! Látom, összeismerkedtetek – vigyorgott.
Egyikünk sem szólalt meg. Vártuk, hogy mi fog most következni.
-Na mi van? Kivágták a nyelveteket? – jött oda hozzám. Kisöpörte hajamat az arcomból és végigsimított a vállamtól egészen le a combomig. A lábam megremegett, de most a félelemtől. Undorodtam ettől a férfitől. Lehajolt a nyakamhoz és lassan csókolgatni kezdte azt. Legszívesebben elhánytam volna magam, de sajnos nem volt semmi se bennem, amit ki tudtam volna hányni. Lassan haladt egyre lejjebb. Már a vállaimnál volt, amikor…

Carlisle szemszöge

Miután Esme végzett az ebéd elkészítésével, nekilátott az evésnek. Leültem vele szemben az asztalhoz és néztem, ahogy eszik.
-Carlisle, bocsi, ha megzavartam valamit – jött be Alice a konyhába -, de meg kéne beszélnünk valamit.
-Egy pillanat és megyek – válaszoltam. – Nem gond? – kérdeztem aggódva Esmet. Ő csak a szemeit forgatta.
-Menj csak, legalább nyugodtan tudok enni – aggódóan rá pillantottam, majd megadóan felsóhajtottam. – Ha valami lenne, csak szólj – adtam egy csókot szájára, majd átmentem a nappaliba. Ott találtam Alicet és Jaspert is.
-Miről lenne szó? – kérdeztem kíváncsian, ugyanakkor aggódtam is, mert Esme egyedül volt a konyhában.
-Nyugodj meg, kérlek – nézett rám Jasper és ugyanebben a pillanatban éreztem, hogy bensőben szétárad a nyugalom.
Hálásan rámosolyogtam, mire biccentett egyet.
-Tehát arról szeretnénk veled beszélni, hogy mit szólnál hozzá, ha ezen túl Esme hivatalosan is a család tagja lenne – döbbenten néztem Alicere. Hogy értette ezt? Még csak két hete vagyunk együtt Esmevel, és máris kérjem meg a kezét, vagy mi?
-Ezt meg hogy érted?
-Úgy, hogy Esme is fölvehetné a Cullen nevet – így mindjárt más. Vagyis mégsem.
-Ebben elég nagy szerepet játszik Esme döntése is, ugye tudod? – ismét a konyha felé fordultam és hallottam, ahogy Esme megnyitja a vizet a mosogatónál. Megkönnyebbülten fordultam vissza Aliceékhez.
-Igen tudom – válaszolta -, de előbb téged is meg akartunk kérdezni.
-Még nem egyeztem bele, Alice.
Kérdőn nézett rám.
-Ha Esme most felveszi a Cullen nevet, esélye se lesz, hogy elmenjen, ha akar – próbáltam érvelni, de amint kimondtam, rögtön szívtam volna vissza. Ez jó nagy baromság volt.
-Ugyan miért akarna Esme elhagyni téged? – kérdezte döbbenten Alice.
-Szerinted? A vámpíroknak nem lehet gyerekük, rémlik? – miért csak engem érdekelnek Esme érzései?
-Igen, rémlik, de Esme világosan megmondta, hogy nem fog emiatt elhagyni. Még ha szeretne is gyereket, nem fog emiatt itt hagyni téged.
-Rendben – sóhajtottam föl beletörődően. Úgysem hagy békén addig, amíg bele nem egyezek.
-Remek, akkor kérdezzük meg – ugrott föl Alice a fotelből. Majd már indult is a konyha felé. Jasperrel együtt fölálltunk ülőhelyünkről, majd követtük őt.
Már majdnem ott voltunk, mikor Alice sikítását hallottuk. Azonnal ott termettünk a konyhában és most legszívesebben én is felordítottam volna.
A konyha úszott a mosogatóvízben, a csapból még mindig folyt a víz és Esme sehol. Alice, remegő kezében egy ruhacafatot szorongatott. Rögtön mellette termettem én is, ugyanis Jasper már átölelte, és kivettem kezéből a ruhacafatot. Ez Esme ruhájának egy darabja. Biztos! Az ablak tárva-nyitva volt. Jasper odalépett a csap mellé és elzárta. Az én hibám, hogy elrabolta. Ha nem hagyom itt egyedül…
-Nyugodjatok már meg, légy szíves! – csattant föl hirtelen Jasper. – Meg fogjuk találni! A múltkor is megtaláltuk. De ha egyfolytában csak az önmarcangolásotokkal törődtök, akkor nem fogunk időben odaérni. Gyertek! – azzal kiugrott az ablakon. Hihetetlen, hogy Jasper is mennyire megkedvelte Esmet az utóbbi két hétben. Már nem okozott akkora nehézséget neki az sem, hogy egy térségben legyen vele.
Aliceszel követtük őt. Jasper az erdő szélén állt és várt ránk.
-Csak Esme illatát érzem – mondta elgondolkodva. – Lehet, hogy emiatt nem éreztünk idegen vámpír szagot a múltkor sem – töprengett.
-Inkább induljunk, majd út közben gondolkozol – mondta idegesen Alice, majd futásnak eredt, mi pedig azonnal mentünk utána.
Most sokkal gyorsabban futottam, mint ők. Már jócskán lemaradtak mögöttem, mikor éreztem, hogy Esme illata tőlem balra folytatódik. Különös. A vámpírok általában a legrövidebb utat választják. Bár most volt ideje menekülni. A biztonság kedvéért bevártam Aliceéket, hogy Jasper véleményét is kikérjem a dologról. Nem sokkal később be is értek és ők is csodálkozva tapasztalták a megváltozott irányt.
-A francba! Átvert minket – dühöngött Jasper. –, a ház közelében lesznek! Vissza! Gyorsan! -Adta ki az utasítást Jasper.
Azonnal visszafelé indultunk. Egyre idegesebb lettem. Rövid időn belül ismét lehagytam Aliceéket és így egyedül száguldottam vissza a ház felé. Egyszer csak Jasper hangját hallottam. Nagyon halk volt, de azért megértettem.
-Carlisle, ha visszaértél, várjál meg minket. Nem tudjuk, mennyire veszélyes. Kérlek! – a végére már egészen elhalt a hangja. Várjam meg őket? És ha akkor már késő lesz?
Nagyon hamar visszaértem a házhoz. Úgy gondoltam, könnyebben megtaláljuk majd, ha többen vagyunk, így bevártam őket.
-Hál’ istennek! Reménykedtem, hogy meghallottad, amit mondtam – mondta Jasper megkönnyebbülten.
-Amúgy is megvártalak volna benneteket. Hárman mégis csak többre megyünk. Gyertek, nézzünk körül a ház közelében!
Mind a hárman azonnal futásnak eredtünk. Rövid időn belül ismét megéreztem Esme illatát.
-Ide gyertek! – szóltam kicsit hangosabban, hogy biztosan meghallják. Pár másodpercen belül mellettem is voltak.
-Ez Esme illata, menjünk! – mondta Alice.
Ahogy közeledtünk felé, egyre erősebben éreztem az illatát. Végül megláttunk egy kis faházikót. Ha lehetséges, még gyorsabbra vettük a tempót és pillanatokon belül a háznál voltunk. Megtorpantam. Túl nagy a csönd. Talán ez is egy félrevezetés volt? Vagy már elkéstünk? Erre a gondolatra kirázott a hideg. Nem! Életben kell lennie! Berontottam az ajtón, és amit láttam, teljesen ledöbbentett.

12. fejezet

Carlisle szemszöge

-Álmomban egy nagy réten voltam, ami mellett egy patak csordogált. A réten körbe fekete csuklyás alakok voltak, mellettem, pedig egy csomó halott ember – mesélte Esme, miközben lehajtotta a fejét. Nem szerettem, mikor nem láttam a tekintetét, mikor nem néz a szemembe. Ez azt jelenti, hogy valamit szégyell. Folytatta –, nyakukon félhold alakú seb. A torkom nagyon kapart. A patakhoz rohantam és mikor belenéztem, vámpírként láttam magam. És a szemem vörösen izzott – végigfolyt egy könnycsepp az arcán. A megdöbbenéstől szóhoz sem jutottam. Álmában embereket ölt volna? Remélem nem gondolkozott azon, hogy ő is vámpír lehetne. Nem tud róla, milyen kínokkal járna. Vagy talán Alice mesélt neki? Viszont tudom, hogy úgysem lenne képes embereket ölni. Ahhoz neki túlságosan jó lelke van. Esme hangja rántott vissza gondolataimból. – Térdre rogytam a földön, és sírni kezdtem. Egyszer csak éreztem, hogy valaki megérinti az arcomat, mire fölpillantottam. Egy kisfiú állt előttem, aki pont ugyan úgy nézett ki, mint te. – Engem látott kisfiúkén? - Aztán lépések zaját hallottam, majd megjelent két vörös csuklyás alak, akik téged cipeltek és megálltak nem messze tőlünk. –Úristen! A Volturival álmodott. Meg is feledkeztem róla, hogy hallotta az egész veszekedést. Lehet, hogy Alice elmondta neki, hogy mi az a Volturi? - Ezután elindult felénk két fekete csuklyás, mire én akaratlanul is közelebb húztam a fiút magamhoz. Nem értettem, hogy miért, de akár az életem árán is megvédtem volna. Erre egy mély férfihang ezt mondta:
- Rendben, akkor a férfivel kezdjük – majd a két vörös csuklyás elindult veled a tűz felé.
-Szeretlek, Esme! – mondtad.
Fölordítottam, mikor rájöttem, hogy el akarnak égetni, mire mindenki rám nézett, de a csuklyások nem álltak meg. Hirtelen tépték darabokra a tested, majd a darabjaid a tűzbe dobták – hangja a mondta végére már alig volt hallható, könnyei ismét folyni kezdtek. – Itt megint fölordítottam, majd fölébredtem.
Nem nézett a szemembe. De hát miért ölt volna meg engem a Volturi? Mit csinálhattam? Úgy láttam, nem titkolt el semmit sem. De akkor miért?
-Kérlek, ne sírj – kérleltem és végigsimítottam az arcán, letörölve könnyeit. Még mindig az ölemben ült, én pedig közelebb húztam magamhoz, majd egy puszit nyomtam hajára.
-Nem utálsz? – nézett rám végre. Szemeiben csodálkozást és megkönnyebbülést láttam.
-Már miért utálnálak? – kérdeztem döbbenten. Hogy juthat ilyen egyáltalán eszébe. Sosem tudnám őt utálni.
-Hát azért, mert embereket öltem. Igaz, hogy csak álmomban, de akkor is – hadarta el gyorsan. Szóval emiatt. Engem inkább az aggasztott jobban, hogy álmában vámpír volt.
-Tudom, hogy soha sem lennél képes bántani egyetlen embert sem – mondtam mosolyogva.
-Engem viszont aggaszt, hogy nem tudom, miért álmodtam ezt – erre elkomorult az arcom, amit Esme is észrevett. – Mi a baj? – kérdezte ijedten, miközben végigsimított az arcomon. Érintése nyomán arcizmaim ellazultak.
-Alice mesélt neked a Volturiról? – kérdeztem. Döbbenten nézett rám. Lehet, megértette, hogy miért kérdezem.
-Nem. Azt mondta, hogy te többet tudsz róluk, és majd te mesélsz nekem – de ha nem mesélt neki semmit sem, akkor hogyan álmodhatott velük? – Mesélnél nekem róluk? – kérdezte bizakodva. Bólintottam.
-Gyere – álltam föl, magammal húzva őt is, majd talpra állítottam. Kérdően nézett rám. – Csak a dolgozószobámba megyünk – néztem rá, mire elakadt a lélegzetem. Egy rövid, lila hálóing volt rajta. Nem értem, hogy nem vettem észre eddig. Derekánál fogva közelebb húztam magamhoz. – Gyönyörű vagy – mondtam kábultan, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Vágytam rá. Vágytam rá, mint nőre. De mikre gondolok? Nagyon veszélyes lenne rá nézve. Akár csak egy érintésemmel is összetörhetném. Ráadásul még csak két hete ismerjük egymást. Milyen jó lenne, ha ő is olyan lenne, mint én. Úristen! Mire gondolok? Nem lehet belőle is vámpír. Ahhoz túlságosan is jószívű teremtés. Ráadásul ez az ő döntése lenne. Nem változtathatom át csak azért, hogy ne kelljen aggódnom a testi épsége miatt. Nem vehetem el tőle az életét azért, hogy örökre vele lehessek és szerethessem
-Köszönöm – mondta levegő után kapkodva, miután elváltam ajkaitól. – De ne térjünk el az eredeti tervtől – mosolygott rám. Mi is volt a terv? Ja igen, megvan!
-Menjünk – fogtam kézen, majd kihúztam a szobából, egyenesen át a dolgozószobámba. Mikor beértünk, becsuktam magam mögött az ajtót és Esmet a képekkel teli fal felé fordítottam. Ámuldozva nézett a képekre.
-Ezeket a múltkor észre sem vettem, pedig elég sok van belőlük – kuncogott.
-Hát igen! Tudod, ez alatt a majdnem 300 évem alatt sokfelé jártam – mosolyogtam rá. Szemeiben döbbenetet láttam. – Mi az? – kérdeztem.
-Azt mondtad, 300? – kérdezte hitetlenkedve. Ekkor leesett. Ő még nem tudja az igazi életkorom. Nevetnem kellett.
-Igen, 1640-ben születtem – mosolyogtam. Megijedtem, mert már jó ideje nem mondott semmit és nem nézett a szemembe. Talán megijesztettem?
-Megijesztettelek? – kérdeztem.
-Nem, csak… meglepődtem. Elmondod akkor, mi az a Volturi? – kérdezte kíváncsian csillogó szemekkel. Kuncogtam rajta. Sosem tudta jól leplezni a kíváncsiságát, de ilyennek még sosem láttam.
Nem válaszoltam, csak belekezdtem.
-Létezésem során nagyon sokfelé jártam. Már az egész világot bejártam. Volt olyan hely, ahol kicsit több időt töltöttem, mart találkoztam más vámpírokkal is. Bár ők nomádok voltak, azaz nem állati véren éltek, mégis érdekesnek tartottam őket. Volt, ahol nagyobb számban éltek, elrejtve magukat az emberek elől, viszont találkoztam olyanokkal is, akik egyedül, vagy a társukkal éltek. Egyetlen egy olyan családdal találkoztam utazásom során, aki a mi életmódunkat folytatja, azaz vegetáriánus. De róluk majd később beszélek. Mikor Olaszországban jártam, ellátogattam Volterraba, ahol találkoztam a Volturival. Ők egy igen nagy „királyi” család. Legalább is annak tartják magukat. Három vezére van a klánnak. Aro, Marcus és Caisus. Ők védik meg a titkunkat. Nem azt tiltják meg, hogy a vámpírok embert öljenek, mert ők maguk is ezt teszik, hanem azt, hogy ezt egyszerre nagy létszámban, vagy feltűnően tegyék. És persze betartatják a törvényeket.
-Miféle törvényeket? – kérdezte kíváncsian.
-Igazából csak egy törvény van, de azt nagyon szigorúan veszik. Nem tudhatják meg az emberek, hogy mik vagyunk – néztem rá. Szemeiben láttam megcsillanni a félelmet. – Ne félj! Nem engedem, hogy bántsanak téged – húztam közelebb magamhoz.
-Én nem attól félek, hogy engem bántanak, hanem, hogy elveszítelek téged – bújt hozzám közelebb és szorosan átkarolt. Hihetetlen! Még most sem a saját életéért aggódik.
-Nem fogsz elveszíteni – ígértem neki. Komolyan gondoltam. Amíg ő nem küld el, vele maradok. – Amíg szükséged van rám, veled maradok! Szeretlek! – csókoltam meg.
-Soha ne hagyj el, kérlek!
-Nem hagylak el! – ígértem.
Fejét mellkasomra fektette. Lélegzete perzselte bőrömet még a ruhán keresztül is. Arcomat hajába fúrtam és mélyen beszívtam az illatát. Éreztem, hogy a szomjúság perzseli torkomat, de nem foglalkoztam vele. Sosem tudnám bántani őt. Nem fog vámpírlétem megakadályozni abban, hogy vele legyek. Féltem, hogy majd egyszer elhagy, mart tőlem nem lehet gyereke, de teljes mértékben megértettem. Figyelni fogom, és amint egy cseppnyi vágyakozást is látok szemeiben, felajánlom neki a lehetőséget. Tudom, hogy nem lenne képes megbántani, főleg, hogy megígérte, hogy nem fog emiatt elhagyni, de nem bírnám szomorúan látni nap, mint nap.
-Akartál még valamit mesélni róluk? – kérdezte vigyorogva. Mi járhat a fejében?
-Nem, miért?
-Csak, mert akkor lenne egy jó ötletem, hogy mit csinálhatnánk – arcáról le sem lehetett volna törölni a vigyort. Még mindig nem értettem semmit. Értetlenül néztem rá. – Látom még mindig nem érted. Elterelhetnéd egy kicsit a figyelmemet.
Szóval erre célzott. Szívesen teszek eleget a kérésének. Kezeim hátáról lejjebb csúsztak a derekára és közelebb vontam magamhoz, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Egy kis idő után elváltam ajkaitól és lejjebb haladtam a nyakára. Végigcsókoltam ütőerének vonalát, egyre hangosabb sóhajokat kiváltva belőle. Tudtam, hogy nemsokára meg kell állnom, de nem akartam. Egyszer csak éreztem, hogy Esme karjai elernyednek a nyakam körül, térdei, pedig megrogynak. Ijedten emeltem föl fejemet és néztem arcát. Szemei csukva voltak.
-Esme, kérlek, nyisd ki a szemed! – kértem őt rémülten. Finoman megsimogattam az arcát, mire szemi végre kinyíltak. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
-Sajnálom – sütötte le szégyenkezve a fejét.
-De hát mit? – kérdeztem meglepetten.
-Azt, hogy… - láttam, hogy zavarban van, de még mindig nem értettem semmit sem – hogy… elájultam, pedig csak megcsókoltál.
-Emiatt nem kell zavarban lenned – simogattam hátát. – Sőt, nagyon jól esik, hogy ilyen hatást tudok kiváltani belőled már csak egy csókkal is – mosolyogtam rá megnyerően. Addig fogok küzdeni, amíg el nem érem nála, hogy ne piruljon el minden bókomtól. És bár aggódtam az ájulása miatt, mégis nagyon jól esett ez a reakciója. Bár, melyik embernőből nem váltanám ki ezt. Maximum abból, amelyik a nőket szereti. Erre a gondolatra elfintorodtam. Miken gondolkozom? Esme szeret engem. Vámpírként is szeretne… remélem. Úristen! Nekem teljesen elment az eszem. Nem vagyok normális.
-Min gondolkozol? – szakított ki Esme gyönyörű hangja az elmélkedésemből. Mintha megérezte volna, hogy valami aggaszt.
-Semmi különösön – mondtam, de nem néztem a szemébe. Tudtam, hogy tudja, hazudok, de mégsem mondhattam el neki mindezt.
-Jól van, majd elmondod, ha akarod – meg sem érdemlem ezt a nőt. Feltétlenül bízik bennem, én meg ilyen hülyeségeken gondolkozom. Nem arról van szó, hogy nem bíznék benne, csak félek.
-Nem vagy éhes? – tereltem el a beszélgetést. Vajon Alice adott neki ennivalót amíg én vadásztam?
-De, egy kicsit – mosolygott. – De most én készítek magamnak ebédet – kellett levenni a kezéről a gipszet. Így már ezt sem csinálhatom én neki.
-Rendben – sóhajtottam lemondóan. Úgyis meggyőzne.
-Remek! Jössz te is? – kérdezte kicsit ellépve tőlem.
-Persze! – egy pillanatot sem mulasztanék el abból az időből, amit vele tölthetek.
-Rendben, akkor felöltözök és mehetünk – majd már indult is ki a szobából.
-Szerintem így is tökéletes vagy – mondtam kábultan.
-Jasper is lent van – válaszolta vigyorogva. – De ha ezt szeretnéd – azzal elindult lassan a lépcső felé. Ő aztán tudja, hogy tud megfogni engem.
-Azt már nem – termettem hirtelen mellette és karjaimat derekára kulcsoltam, hogy megállítsam. – Inkább öltözz fel – toltam a szobája felé.
-Ahogy akarod – vigyorgott. Na ezt még visszakapja. Már épp csukta volna be a szobája ajtaját, mikor hirtelen ott termettem az ajtó előtt és egyik lábammal megakadályoztam benne. Kérdőn nézett rám.
-Nem tudtad, hogy illik kopogni? – kérdezte tettetett felháborodással.
Nem válaszoltam, csak fölkaptam az ölembe, majd bementem vele a szobába és lábammal becsuktam magunk mögött az ajtót. Próbált szabadulni, de én nem engedtem.
-Tegyél le, kérlek – mondta nevetve. Ekkor rájöttem, mit fogok tenni.
-Ahogy akarod – mondtam, majd óvatosan ledobtam őt az ágyra úgy, hogy ne fájjon neki.
Szemei kipattantak és hitetlenkedve nézett rám. Hirtelen ott termettem mellette, majd csiklandozni kezdtem.
-Ne, hagyd abba! – kérlelt két nevetés között.
-Tessék? Ne hagyjam abba? – „értettem félre” kérését. – Rendben, ahogy akarod – csiklandoztam tovább.
Aztán egy kis időre mégis abbahagytam „kínzását”, hogy levegőhöz tudjon jutni. Hangosan zihált, amin jót mosolyogtam. Megkönnyebbülten felsóhajtott.
-Még koránt sincs vége – nyúltam felé, de ő arrébb gördült az ágyon, majd le a padlóra. Megijedtem, hogy esetleg valami baja esett, de a következő pillanatban vigyorogva fölpattant a földről és az ajtó felé futott. Elképedésemben hirtelen meg sem bírtam mozdulni. Már nem volt messze az ajtótól, mikor észbe kaptam és hirtelen ott termettem előtte, majd megfogtam két kezét, nehogy a lendülettől nekem ütközzön. Kiszabadította magát karjaim közül és kaján vigyorral az arcán az ágy felé kezdett hátrálni, mutatóujjával hívogatva engem. Lassan araszolt az ágy felé és én követtem őt. Mikor már csak pár centi volt Esme és az ágy között, egy lépéssel áthidaltam a köztünk lévő távolságot és Esmet, derekánál fogva magamhoz húztam. Karjait nyakam köré kulcsolta és mohón megcsókolt. Ledőltem vele együtt az ágyra, megtámasztva magam a kezemmel mellette, hogy ne nehezedjek rá testemmel. Egyik kezemmel oldalát simogattam, míg egyik keze beletúrt a hajamba, a másik, pedig hátamat simogatta. Elszakadtam ajkaitól és nyakát kezdtem el csókolgatni. Már majdnem a vállánál voltam, mikor eszembe jutott, hogy mi lehetne ennek a következménye. Ha most nem állunk meg, akkor később sem fogunk már. Nem tudnám türtőztetni magam. Esme iránti vágyaimnak már látható jelei voltak, de ő ezt nem vette észre. Szerencsére!
-Azt hiszem, ideje lenne enned valamit – húzódtam el tőle kissé, hogy szemébe nézzek.
-O…ké – zihálta.
Legördültem róla, majd fölkeltem az ágyról, őt is magammal húzva. Adtam még egy utolsó csókot neki.
-Szeretlek – mondtam a csók után, majd a gardróbja felé kezdtem tolni.
-Én is szeretlek.
Kelletlenül ment el a gardróbjáig, majd kinyitotta az ajtót és bement a helyiségbe. Eszméletlen, Alice mennyi ruhát vett neki. Ahogy Esmet ismerem, felét fel sem fogja venni, mert túl kihívónak találja majd. Pár perc múlva kijött pár ruhával a kezében, majd a fürdő felé indult. Becsukta maga mögött az ajtót, majd hallottam, hogy megengedi a csapot. Egy ideig folyt a víz, majd elzárta és hallottam a törölköző súrlódását, ahogy testéhez ér. Azután hallottam a ruhák susogását, így tudtam, hogy már öltözik. 10 perc múlva szépen felöltözve lépett ki a fürdőszobából.
-Gyönyörű vagy, kedvesem – bókoltam neki.
-Köszönöm – mosolygott és elpirult, de legalább a tekintetét nem kapta el. Jól haladok a célom felé.
-Mehetünk? – nyújtottam felé a kezem.
-Igen – karolt belém, majd így mentünk le a konyhába.
Esme a hűtőhöz indult én, pedig leültem egy székre a pult mellé és figyeltem, ahogy ebédet készít magának.
Épp a hagymát darabolta, mikor meghallottam, hogy szipog.
-Mi a baj, drágám? – kérdeztem aggódva. Talán megbántottam valamivel? Közben kivettem a kést a kezéből és arcát magam felé fordítottam. Szemei könnyesek voltak, de arcán nyoma sem volt a szomorúságnak.
-Semmi baj, csak tudod a hagyma eléggé csípős. Mindig ez van, mikor hagymát darabolok – mosolygott rám, majd visszafordult és ismét kezébe vette a kést, én viszont kivettem kezéből.
-Majd én megcsinálom – suttogtam ajánlatom a fülébe, mire kicsit összerezzent és lélegzete, pedig elakadt.
-Oké – suttogta.
Kicsit hátrébb húztam, hogy hozzáférjek a hagymához, majd nekiláttam feldarabolni azt apró kis darabokra.

11. fejezet

Esme szemszöge

Miután Carlisle elment, pár percig egyikőnk sem szólalt meg. Csak ott álltunk egymással szemben. Én az ajtót néztem, ahol szerelmem az előbb távozott, Alice pedig engem.
-Esme, én nagyon sajnálom, amiket mondtam – törte meg végül ő a csendet. – Én nem…
-Alice, megértelek. Én is Carlisle mellé álltam volna ilyen helyzetben, ahogy ő is mellém állt most – vágtam a szavába. – Nem haragszom rád – öleltem meg.
-Köszönöm – suttogta szipogva.
-Ne sírj, Alice! – simogattam a hátát.
-Mit szeretnél csinálni, amíg Carlisle vadászik? – kérdezte terelésként.
-Tudod, hallottam a veszekedéseteket, és lenne pár kérdésem.
-Kérdezz nyugodtan! Megígérem, hogy amire válaszolhatok, arra fogok is – húzott a kanapéra, majd mind a ketten leültünk.
-Az első az az lenne, hogy tényleg nem veszekedett még veletek Carlisle ezelőtt sohasem?
-Tényleg – bólintott. – Ezért ment el Jasper messzebbre körülnézni. Még sosem látta ilyennek Carlislet, és én sem.
-Értem – bólintottam. – És miből gondoltad azt, hogy Carlisle sem hisz nekem?
-Hát… - habozott. – Jasper mondta – nyögte ki végül. – De hisz neked, csak ő is úgy gondolja, lehet, hogy sok volt neked ez így egyszerre – tette hozzá gyorsan.
-Nem kell megmagyaráznod, Alice. Nem haragszom egyikkőtökre sem – nyugtattam meg. – Csak nem esett jól, hogy miattam veszekedtetek. Amúgy hogy értetted azt, hogy nem kell mindenből nagy ügyet csinálnia? – kérdeztem kíváncsian.
-Tudod, Carlisle nagyon aggódik érted. Főleg mióta Dominic elrabolt. Azóta minden egyes mozdulatodra odafigyel. És azért mondtam ezt, mert amint te valami furcsát észlelsz, még ha jók is a megérzéseid, ő rögtön ugrik. Aztán addig nem nyugszik, amíg meg nem találja a megoldást. Carlisle nagyon félt téged.
-Így már értem – ásítottam egyet. Alice elmosolyodott.
-Úgy látom, álmos vagy.
-Hát, nem sokat aludtam az éjjel – néztem rá jelentőségteljesen. Szomorúan lehajtotta a fejét. – Jaj, Alice, nem azért mondtam – simogattam meg az arcát. – Amúgy lehetne még egy utolsó kérdésem? – kérdeztem óvatosan.
-Ki vele – sóhajtott.
-Mi az a Volturi és ki az a Dimitri? – kérdeztem kíváncsian. Alice összeráncolt szemöldökkel, elgondolkozva nézett rám, majd pár perc csend után megszólalt.
-Szerintem jobb lenne, ha ezt Carlisle mondaná el majd neked. Ő többet tud róluk.
-De hát miért?
-Majd Carlisle mindent elmesél! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
-Rendben – sóhajtottam fel.
-Most már ideje lenne lefeküdnöd.
Csak bólintottam, majd fölfelé indultam a szobámba. Észrevettem, hogy Alice is követ, mire kérdőn néztem rá.
-Megígértem Carlislenak, hogy vigyázok rád – mentegetőzött. Fölsóhajtottam. Jól esik, hogy ennyire aggódik értem, de ez nem mehet így tovább. Beszélnem kell vele.
-Elmegyek a fürdőbe – jelentettem ki, majd összeszedtem a fürdéshez szükséges dolgokat és bementem a fürdőbe.
Megnyitottam a meleg vizet, majd míg vártam, hogy megteljen a kád, levettem a ruháimat és lemostam magamról a sminket, majd föltűztem a hajam, hogy ne legyen vizes. Mire végeztem megtelt a kád is, így elzártam a csapot és habfürdőt öntöttem a vízbe. Ezután beleültem a forró vízbe. Kellemes nyugalommal töltött el, mint mindig. Ha már semmi sem segített, egy jó forró fürdő mindig megnyugtatott. Kb. fél óráig áztathattam magam, mikor éreztem, hogy a víz hűlni kezdett, így lassan kiszálltam a kádból, majd alaposan megtörölköztem. Miután kész voltam, jutott eszembe, hogy nem hoztam be magammal semmilyen ruhát sem, így az ajtóhoz indultam. Mikor kinyitottam azt, meglepődve vettem észre, hogy Alice áll ott, ruhával a kezében, és mosolyog.
-Azt hittem nem látod a jövőmet – mosolyogtam rá. – Köszi – vettem el kezéből a ruhákat.
-Szívesen! És amúgy nem látom, csak észrevettem, hogy nem vittél be magaddal ruhát.
Visszacsuktam a fürdőajtót, majd fölvettem először a fehérneműt, viszont mikor megláttam, hogy milyen hálóinget adott Alice, szörnyülködve néztem végig a kezemben tartott ruhadarabon. Lila, pántos, épp hogy valamit takaró, elég mélyen dekoltált, pántos hálóing. Résnyire kinyitottam az ajtót és láttam, hogy Alice az ágyamon ül. Az ajtó nyitódására fölkapta a fejét.
-Alice, ugye ezt nem gondoltad komolyan? – mutattam föl a hálóinget.
-Miért, mi a bajod vele? – kérdezte csodálkozva.
-Csupán az, hogy nem a sarokra megyek! És nem akarok megfázni - mondtam gúnyosan. – Alice, én ilyet nem veszek föl csak úgy.
-Carlislenak sem? – kérdezte csalódottan.
-Alice! – szóltam rá.
-Kérlek! Majd fűtünk – nézett rám kiskutyaszemekkel. Ez így nem igazság. Nem teheti ezt velem.
-Rendben – adtam végül meg magam. Nem tudok ellenállni azoknak a kutyaszemeknek.
-Köszönöm – mosolyodott el szélesen. Én csak a fejemet ráztam, majd becsuktam az ajtót és fölvettem a hálóinget. Miután már rajtam volt, nehezen ugyan, de rávettem magam, hogy belenézzek a tükörbe. A látványtól viszont tátva maradt a szám. Ez a hálóing kifejezetten jól állt. Úristen! Mit fog gondolni rólam Carlisle, ha meglát ebben a hálóingben.
Kimentem a fürdőből a szobámba, ahol ismét Alice-szel találkoztam. Az ágy mellett ült egy széken. Bebújtam az ágyba, majd rá mosolyogtam. Ugyan már jócskán hajnalodott, de én már nagyon fáradt voltam.
-Jó „éjszakát”, Esme! Álmodj szépeket – mondta, majd egy puszit nyomott az arcomra.
-Köszi. Neked is – nevettem, mire ő is felkuncogott.
Megpróbáltam aludni, de nem nagyon akart sikerült. Hiányzott valami. Vagy inkább valaki. Az utóbbi 2 hétben megszoktam, hogy mindig Carlisle-lal alszom el és most, hogy nincs itt velem, nagyon hiányzik. Már bántam, hogy elküldtem vadászni, de mégsem lehet mindig mellettem. Ha én is vámpír lennék, nem kéne egy percet sem nélküle töltenem, ráadásul még vigyáznia sem kéne rám. De hát min gondolkozom? Hogy én vámpír? Mi lenne, ha nem tudnám megállni és megölnék valakit. Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy gyilkos vagyok, hogy ártatlan emberek vérével csillapítom a szomjamat. Nem szabad ilyeneken gondolkoznom! Azután elaludtam.

Körülöttem mindenhol fekete csuklyás alakok és számomra ismeretlen emberek, de holtan. Mellettem hatalmas tűzrakás ég, nem messze, pedig egy patak csordogál. Őrületesen kapar a torkom, amit nem értek, hogy mitől van. A következő pillanatban, pedig már talpon is voltam. Nagyon gyorsan mozogtam. Pont, mint egy… mint egy… vámpír. Azonnal a patakhoz rohantam és mikor megláttam a tükörképem, leesett az állam. Egy eltorzult arcú nővel néztem farkasszemet, akinek a szemei vörösen izzottak, bőre falfehér volt és csodálatosan nézett ki. Kellett pár perc, míg felfogtam, hogy ez a nő tényleg én vagyok. Úgy néztem ki, mint akit épp az előbb kínoztak meg. Vámpír vagyok! De hát ez nem lehet! Hogyan?
Ismét körülnéztem és jobban szemügyre vettem a halott embereket. Észrevettem, hogy mindnek a nyakán apró félhold alakú seb van. Tehát ezt én tettem. Én öltem meg őket. Ezeket az ártatlan embereket. Gyilkos vagyok. Térdre rogytam, és halk zokogásba kezdtem. Éreztem, hogy valaki megérinti az arcom. Fölnéztem és az ámulattól meg sem bírtam szólalni. Egy kisgyerek állt előttem, aki teljesen úgy nézett ki, mint Carlisle, csak gyerekként.
-Carlisle? – kérdeztem tétován. Ő csak a fejét rázva mosolygott. Hirtelen lépések zaja ütötte meg a fülemet. Elkaptam tekintetem a kisfiú gyönyörű arcáról és fölpillantottam.
Bár ne tettem volna. A csuklyások között megjelent két vörös köpenyes alak, akik egy férfit cipeltek. Ahogy közelebb értek, felismertem a férfit, akit hurcoltak. Carlisle volt az. Nem messze tőlünk megálltak, majd két másik csuklyás alak felénk közeledett. Automatikusan húztam magamhoz a kisfiút. Nem értettem a reakciómat. Csak annyit tudtam, hogy akár az életem árán is meg kell védenem őt. A két csuklyás közben elénk ért és a fiúért nyúltak, de én nem engedtem, hogy hozzá érjenek.
-Rendben, akkor a férfivel kezdjük – szólalt meg egy mély, rekedtes hang, mire a két vörös csuklyás elindult Carlisle-lel a tűz felé. Rögtön leesett, hogy mit fognak tenni. Nem hagyhatom, hogy megöljék.
-Szeretlek, Esme! – nézett még egyszer utoljára a szemembe.
-Neeeem! – ordítottam, mire minden szempár rám szegeződött, de a két alak nem állt meg. Hirtelen tépték darabokra testét, majd darabjait a tűzbe hajították. - Carlisle! – zokogtam.

-Ssh, Esme, semmi baj! Csak egy rossz álom - suttogta egy bársonyos hang. Rögtön felismertem, hogy ki az.
-Oh, Carlisle – borultam a nyakába és karjaimat szorosan nyaka köré fontam, majd csak sírtam. Próbált csitítani és megnyugtató szavakat mormolt a fülembe, de semmi nem hatott. Rémes álom volt és csak remélni mertem, hogy nem ugyanaz a képességem, mint Alicenek.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el azóta, de végre csitulni látszott a sírásom.
-Jobban vagy? – kérdezte Carlisle. Csak bólintottam. – Szeretnél róla beszélni? – kérdezte óvatosan. Észre sem vettem, hogy végig az ölében ültem, miközben ő a hátamat és hajamat simogatta. Bólintottam, majd nagy levegőt véve belekezdtem.
-Álmomban egy nagy réten voltam, ami mellett egy patak csordogált. A réten körbe fekete csuklyás alakok voltak, mellettem, pedig egy csomó halott ember – ennél a résznél lehajtottam a fejemet. Nem bírok a szemébe nézni, miközben elmondom neki, hogy megöltem jó néhány ártatlan embert. –, nyakukon félhold alakú seb. A torkom nagyon kapart. A patakhoz rohantam és mikor belenéztem, vámpírként láttam magam. És a szemem vörösen izzott – végigfolyt egy könnycsepp az arcomon, de most senki nem törölte le. Tehát bántja, hogy képes lennék embereket ölni. De ez nem igaz. – Térdre rogytam a földön, és sírni kezdtem. Egyszer csak éreztem, hogy valaki megérinti az arcomat, mire fölpillantottam. Egy kisfiú állt előttem, aki pont ugyan úgy nézett ki, mint te. Aztán lépések zaját hallottam, majd megjelent két vörös csuklyás alak, akik téged cipeltek és megálltak nem messze tőlünk. Ezután elindult felénk két fekete csuklyás, mire én akaratlanul is közelebb húztam a fiút magamhoz. Nem értettem, hogy miért, de akár az életem árán is megvédtem volna. Erre egy mély férfihang ezt mondta:
- Rendben, akkor a férfivel kezdjük – majd a két vörös csuklyás elindult veled a tűz felé.
-Szeretlek, Esme! – mondtad.
Fölordítottam, mikor rájöttem, hogy el akarnak égetni, mire mindenki rám nézett, de a csuklyások nem álltak meg. Hirtelen tépték darabokra a tested, majd a darabjaid a tűzbe dobták – hangom a mondta végére már alig volt hallható, könnyeim ismét folyni kezdtek. – Itt megint fölordítottam, majd fölébredtem.
Nem mertem a szemébe nézni. Nem bírtam volna elviselni megvető tekintetét. Már jó pár perce ültünk mozdulatlanul, mire végül megszólalt.

Carlisle szemszöge

-Megígérem, hogy vigyázni fogok rá és egy pillanatig sem tévesztem szem elől – ígérte Alice.
Bólintottam, majd adtam egy csókot Esmenek.
-Sietek vissza – mondtam, és már ott sem voltam.
Berohantam az erdőbe és mikor már elég messze voltam a háztól ahhoz, hogy ne érezzem illatát, beleszagoltam a levegőbe. Rögtön megéreztem két szarvas illatát. Azonnal utánuk vetettem magam, majd pár másodperc múlva már ott is voltam nem messze tőlük. Azonnal ráugrottam a közelebbire, majd mikor végeztem vele, a másikat is elkaptam. Még a második szarvas leterítése után sem voltam teljesen jól lakva, pedig általában elég szokott lenni ennyi. Valószínűleg azért, mert már két hete nem vadásztam és szinte végig Esme mellett voltam. Ismét a levegőbe szagoltam, mikor megéreztem Jasper illatát. Azonnal követni kezdtem és mikor megtaláltam, egy fa mellett ült, fejét térdeire hajtva, kezeivel, pedig lábait kulcsolta át. Odamentem és leültem mellé, mire fölnézett. Meglepettséget láttam a szemeiben, majd hirtelen lesütötte tekintetét.
-Carlisle, én… sajnálom. Nem kellett volna egyből letámadnom titeket, de már nagyon kiborítottak az érzelmek. A legerősebb ráadásul a te aggodalmad volt, így nagyon haragudtam rád akkor e miatt. De én nem így akartam.
-Semmi baj, Jasper. Esme sem haragszik – tettem még hozzá, mert láttam, hogy tiltakozni akar. Meglepetten nézett rám.
-Tényleg nem? – kérdezte csodálkozva.
-Tényleg – mondtam mosolyogva. – Jasper, kérlek, gyere haza. Nagyon hiányzol Alicenek.
-Szegény Alice – sóhajtott föl. – Csak is miattam mondta azt, hogy Esme csak képzelődik. Éreztem. Aztán még csak el sem köszöntem tőle.
-Találtál valamit? – kérdeztem kíváncsian.
-Igen… - habozott – két halott turistát. A nyakukon félhold alakú sebhely volt és testük tele volt zúzódásokkal.
-Akkor tehát tényleg járt erre valaki – állapítottam meg.
-Igen, viszont semmilyen szagot nem éreztem. Nagyon furcsa volt. Körbeszaglásztam a holttestek körül, de semmi.
-Szerintem menjünk haza. Már egész sötét van – eszembe jutott, megígértem Esmenek, hogy sietek. Fölálltam mellőle, ő viszont nem nagyon akart jönni.
-Biztos? – kérdezte bizonytalanul.
-Igen – mondtam határozottan. – Viszont előbb még vadászunk egy kicsit, mert igazából ezért jöttem el otthonról. Esme elküldött – fintorogtam, mire fölnevetett.
-Teljesen elvette az eszedet ez a nő – kuncogott.
-Lehet, de élvezem – mosolyogtam rá, majd ismét zsákmány után kezdtem kutatni. Újbóli két szarvas után visszaindultunk. Amíg én vadásztam, Jasper is elkapott egy medvét.
Mikor hazaértünk, rögtön Esme szobája felé vettem az irányt. Még visszafordultam a lépcsőtől Jezz-hez egy bíztató mosoly kíséretében, majd fölmentem az emeletre. Benyitottam a szobába. Alice rám nézett és elmosolyodott. Egy „köszönöm”-öt formált ajkaival, majd nyomott egy puszit az arcomra és kiment. Halkan odasétáltam Esmehez, majd megsimítottam arcát.
-Carlisle? – kérdezte. Azt hittem fölébredt, de a szemei csukva voltak. Biztos megint álmodik. Sokszor előfordult már, hogy éjszaka a nevemet suttogta álmában.
-Szeretlek, Esme! – suttogtam fülébe.
-Neeeem! – sikoltott föl. Nem értettem mi történik. Végigsimítottam az arcán, hátha fölébred, de nem. Óvatosan megráztam a vállát.
-Carlisle – zokogta, majd pár pillanat múlva kinyitotta gyönyörű szemeit.
-Ssh, Esme, semmi baj! Csak egy rossz álom - suttogtam.
-Oh, Carlisle – borult a nyakamba és karjait szorosan nyakam köré fonta, majd csak sírt. Próbáltam csitítani és megnyugtató szavakat mormoltam a fülébe, de semmi nem hatott.
Már jó ideje csak sírt, mire végre csitulni látszott a sírása.
-Jobban vagy? – kérdeztem. Csak bólintott. – Szeretnél róla beszélni? – kérdeztem óvatosan. Az ölemben ült, miközben a hátát és haját simogattam. Bólintott, majd nagy levegőt véve belekezdett.


Esme hálóingje

Lécci írjatok komikat!!! legalább annyit, h nagyon jó vagy h lehetne jobb vagy h neked nem tetszik ezért és ezért
Lécci írjatok!