29. fejezet

Sziasztok!
Itt az új feji:D remélem tetszeni fog. Kicsit visszaugrunk az időben oda, ahol Carlisle bolyong az erdőkben. Azért nem írtam meg előbb, mert akkor még nem ismertétek Carlisle szemszögéből a szakítást. Így most rakom föl.:D
Köszönöm az eddigi szavazatokat:D
PLS írjatok többen is komit!! van elvileg 8 rendszeres olvasóm, mégis csak egy valakitől kapok rendszeresen komikat:(:( ráadásul ő még csak nem is r.o. .... rajta kívül egy-kettő olvasó néha ír egy-egy komit, de ez elég ritka:( nem fogok bevezetni komihatárt, mert szerintem az egy nagy hülyeség!!! ettől függetlenül még örülnék az építő megjegyzéseknek:) ráadásul most hosszabb fejit hoztam:)
előre is köszi annak, aki veszi a fáradságot és ír egy-két szót:)
puszi:CC&EC



„Menj el, és soha többet ne is gyere vissza az életembe, mert amióta ismerlek, pokol az életem, és epekedve várom azt a pillanatot, amikor elém állsz, átölelsz, és megcsókolsz, és arra kérsz, hogy maradjak mindig melletted. De ez a pillanat soha nem jön el.”

„Ajkadra gondolok, de csak levegőt csókolok, hajadba túrnék, de csak levegőt markolok, nevedet suttogom, de csak a csend felel. Mondd, mikor jössz már el?”

Carlisle szemszöge

Már az én tökéletes látásommal sem lehetett látni gyönyörű alakját és kecses mozgását. Elment. Elhagyott. Csődöt mondtam. Emberként és vámpírként is. Emberként az apám volt csalódott miattam, most meg Esme. Nem adhattam meg neki mindent. Keservesen fölordítottam. Nem! Nem lehet, hogy vége! Lerogytam a földre. Sohasem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar be fog következni. Még nem készültem föl rá. Legszívesebben utána rohannék, és magamhoz láncolnám, csak örökre velem legyen. Nem Carlisle! Ezt azonnal verd ki a fejedből. Megígérted neki, hogy elengeded, ha ő ezt kéri. Az ember és a vámpír felem viaskodott egymással. Az érdekes az volt, hogy a vámpír felem nem akart visszamenni. Pedig általában ő adta a rossz ötleteket. Talán most is így van? Vissza kéne mennem? Nem!
Még szeret!
Elhagyott!
Menj utána!
Egy saját gyermek fontosabb neki nálad!
Mi van, ha valami baja esik?
Ő akarta így.
Szinte láttam magam mellett a kis angyalt és ördögöt, ahogy próbálnak a saját érveikkel meggyőzni. De én már döntöttem. Nem megyek vissza. Megígértem neki, hogy elengedem. Nem fogom megszegni az ígértemet.
Lassan föltápászkodtam. Még jócskán éjjel volt. Így még visszamehetek a cuccaimért. Nem bírnék ki egy találkozást vele. Az már túl sok(k) lenne. Ha most meglátnám, biztosan nem tudnám utána elengedni. Márpedig akarata ellenére nem fogom magamhoz láncolni.
Lassan elindultam a ház felé. Soha többé nem fogok ide visszajönni. Bár szerintem máshova sem. Jó lesz nekem egyedül. Úgy legalább nem kínzom majd Jasper az érzéseimmel. Majd üzenek nekik, hogy jól vagyok, és hogy ne aggódjanak értem. De mi van, ha kérdeznek Róla? El tudnám mondani nekik, hogy mi történt? Biztosan nem. De nem beszélhetek velük, mert akkor megpróbálnának ott tartani. Hárman mégis csak erősebbek nálam. Ráadásul Rose még újszülött is. Csak üzenek nekik, hogy megvagyok, nincs semmi bajom, és utána eltűnök. Majd elrejtőzöm valahol az erdőben. Vagy elásom magam. Úgyis oda kellett volna kerülnöm a halálom után.
Észre sem vettem, hogy mikor értem vissza a házhoz. Még egyszer látnom kell őt. Csak még egyszer! Utoljára!
Csöndben fülelni kezdtem. Alszik. A légzése egyenletes. Tudtam, hogy hol van az ablaka, így rögtön oda futottam, majd egy ugrással már az ablakban is voltam. Nem volt nyitva. Nem csodálom. Mindig jó gondosan becsuktam minden ablakot éjszakánként, nehogy megfázzon. Szerencsére innen is jól láttam őt. Nyugodtan aludt. Arcáról semmit nem tudtam leolvasni. Valószínűleg most nem álmodott. Annyira gyönyörű volt, annyira csodálatos. Szívem szerint fölfeszítettem volna az ablakot, de nem tettem meg. Akár be is törhettem volna azt, de arra biztosan fölébredt volna és én ezt nem akartam. Végül még egy hosszú, utolsó pillantást vetettem rá, majd leugrottam az ablakból. Még számomra is halk puffanással értem talajt. Rögtön a hátsó bejárathoz futottam, majd fölkaptam a zsákot, ami ott volt. Nem néztem bele. Nem érdekelt, hogy mik vannak benne. Nem hinném, hogy bármi is kell még nekem ez után. Egyetlen egy dolog kellett volna nekem. Ő! Semmi és senki más, csakis Ő!
Vissza sem nézve a házra futottam be az erdőbe. Egy ideig csak futottam, majd szép lassan visszavettem a tempóból, míg végül már csak emberi lépésben haladtam. Nem volt célom, nem kellett sietnem. Akkor miért futnék? Így legalább tovább közelebb érezhetem magamhoz. Bár ki tudja, meddig marad a házban. Lehet, hogy már holnap elköltözik.
Csak szép lassan sétáltam az erdőben. Már jócskán reggel volt. Ekkor a szél felém hozta egy ember illatát. Méghozzá nem is akárkiét!
Edward Masen! Ő volt az a kicsi fiúcska, akinek elláttam a törött kezét. Ő nem volt velem olyan távolságtartó, mint a többi ember. Bár lehet, hogy csak azért, mert gyerek volt. A kisgyerekek feltétel nélkül megbíznak mindenkiben. Vére most különösen csábított, pedig nemrég voltam vadászni. Illata égette a torkomat. Nem Carlisle!
Meg kell állnod!
Menj tovább. Tedd, amit a tested akar!
Nem támadhatsz meg egy kisfiút!
Fejemből kizártam az idegesítő hangokat. Azt fogom tenni, ami helyes. Attól még, hogy az én boldogságom rosszra fordult, nem tehetek tönkre egy családot. Illata egyre közeledett. Gyorsan fölugrattam a legközelebbi fára az ösvény mellett, nehogy véletlenül észrevegyen.
-Edward, kisfiam, állj meg! – hallottam meg Mrs. Masen hangját pár méterről. Eddig őt észre sem vettem. Bár gondolhattam volna, hogy a kisfiú nem egyedül mászkál az erdőben. Edward megtorpant anyja kérésére. Milyen engedelmes. – Végre! – sóhajtott föl az asszony, amint meglátta a fiát. – Megvagy! – kapta föl Edwardot, majd a levegőben megpörgette. Gyere, ideje visszaindulnunk – fogta meg kisfia kezét, majd elindult az erdőből kivezető ösvényen.
Fölsóhajtottam. Bárcsak én is megadhattam volna ezt Esmenek. Egy kisfiút, vagy kislányt. Mennyivel máshogy alakultak a dolgok így, hogy vámpír vagyok. Ha emberként találkozunk, lehet, hogy együtt éltük volna le az életünket, és boldogan játszhattunk volna akár még az unokáinkkal is. A tornácon ülni Esmevel az oldalamon. Öregen, őszen, gyerekeinkkel és unokáinkkal körülvéve. És boldogan, alvás közben nyugodtunk volna mag. Eltemettek volna minket egy közös sírba. És aztán Esmevel közösen néztük volna onnan föntről utódainkat. Elképzeltem Esmet menyasszonyi ruhában, amint az oltár felé lépked a nászindulóra, ahol én várok rá. Méghozzá emberként! Életünk végéig tartó hűséget esküszünk egymásnak. Elképzeltem, ahogy kimondja a boldogító Igent, majd a pap felszólítására megcsókolom őt. Aztán a közös táncok, majd a… nászéjszaka. Nem Carlisle! Ezt ki kell verned a fejedből! Így vámpírként nem lehetnék vele együtt. Egyetlen erősebb szorítással összezúzhatnám törékeny, emberi csontjait. Minek is gondolkodok én ezen? Hisz már külön utakat járunk. Soha többé nem fogom látni őt. Testemet már rázta a könnyek nélküli zokogás. Leültem az ágra, amin eddig álltam, majd hátamat nekidöntöttem a fatörzsnek. Szemeimet lehunytam. Megpróbáltam mindent kiűzni a fejemből, még az erdő halk neszezéseit is. Több-kevesebb sikerrel.
Nem tudom, mióta ülhettem ott az ágon, mikor egyszer csak egy finom érintést éreztem a vállamon. Lassan fölnyitottam a szememet. Esme ült velem szemben az ágon. Mosolygott. Nem bírtam viszonozni gesztusát. Meg akartam fogni vállamon pihenő kezét, de csak a levegőt éreztem. Lassan a fejét ingatta. Tehát nem tudok hozzá érni. Remek, Carlisle, már hallucinálsz is! Lassan megráztam a fejem a szememet becsukva, de mikor ismét felpillantottam, még mindig ott ült az ágon.
-Miért kínzol? – kérdeztem keservesen, miután másodjára sem sikerült megérintenem. Szemei szomorúan csillogtak, miután kimondtam ezt a két szót. – Bocsáss meg, nem akartalak megbántani – sóhajtottam. – Hiányzol – hunytam le szemeimet. Nem sokkal később újra éreztem a meleg érintést, de most az arcomon. Lassan ismét kinyitottam a szemeimet, de most már nem volt ott. Kétségbeesetten néztem körül. Sehol nem láttam. Úgy látszik, tényleg hallucináltam. Teljesen megőrültem. De ha ez kell ahhoz, hogy lássam őt, akkor vállalom. Érte bármit.
Erőm teljesen elhagyott, de már nem tudtam tovább egy helyben ülni. Lassan felálltam az ágon. Most koránt sem éreztem annyira jónak az egyensúlyom. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban ledőlhetek a fáról. Ugráshoz már nem volt elég erőm, így inkább csak léptem egyet előre. Hatalmas puffanással értem földet. Elterültem ott a fa alatt. Minden erőm elhagyott. A következő pillanatban egy hatalmas hókupac omlott rám a fáról.
Szép lassan kiástam magam a hóból.
-Hallottad? – kérdezte egy női hang. Valószínűleg egy turista.
-Mit, drágám? – kérdezte most egy férfi.
-Azt a puffanást. Arra – feltételeztem, hogy éppen felém mutat, de persze az erdőtől nem lát engem.
-Kelj fel! – unszolt egy édes hang. – Na, mi lesz? Menj már! – kérlelt. – Meg fognak találni. Lehet, hogy ismernek – fölnéztem az angyalomra. Szemei csillogtak. Most nem akartam megérinteni. Féltem, hogy akkor esetleg eltűnik. – Menj már, siess!
-Nem megy – nyögtem halkan. – Nem bírom – szemeim lecsukódtak.
-Kérlek, tedd meg… értem!
Érzetem, hogy végtagjaimba újra erő áramlik. Igaza van. Meg kell tennem.
-Velem maradsz… utána is? – kérdeztem vágyakozva. Bólintott.
Egyre több erő gyülemlett fel bennem. Lassan már túl sok is. Fölálltam, majd tétlenül kedvesemre néztem.
-Ne gondolkozz, csak fuss – mondta. Készségesen teljesítettem utasítását. Azonnal rohanni kezdtem az erdőben. Ahogy oldalra pillantottam, láttam, hogy ő még mindig itt van mellettem. Itt fut velem, erőt adva ezzel a meneküléshez.
Már több perce futottam – persze közben végig őt néztem -, amikor lassítani kezdtem a tempón. Már nagyon messze vagyunk a turistautaktól. Na tessék. Már tényleg teljesen megőrültem. Már többes számban is beszélek. Gondolatomra Esme elmosolyodott mellettem.
-Nem vagy őrült, csak szerelmes – nevetett. Dallamos nevetése betöltötte az erdőt. Legalábbis az én számomra. Csak én hallottam. Mégsem olyan volt, mint máskor. Mintha ezzel akarna jelezni valamit az agyam. De mit? Az Ő nevetése ennél sokkal dallamosabb és vidámabb volt. Ugyan nem nevetett olyan sokszor, mégis tisztán emlékszem annak csengésére. Aki itt jött mellettem, az nem az igazi volt. Csak egy hasonmás, amely megpróbálja utánozni eredeti mását. Sikertelenül. Nem tudja teljesíteni feladatát. Ahogy ezt végiggondoltam, Esme eltűnt mellőlem. Fájt, hogy nem láthatom.
Ekkor egy ötlet ugrott be. Elmehetnék a Volturihoz. Ők végezhetnének velem. Nem! Nem tehetem ezt! Nem futamodhatok meg a fájdalom elől. El kell viselnem létem következményeit. Két énem ismét vitatkozásba kezdett.
Menjél csak! – gúnyolódott az egyik.
Úgysem tennék meg.
Ha megsérted a szabályt, azért még téged, Aro legjobb barátját is kivégzik.
Csak annyit érnél el vele, hogy tudomást szereznek Esmeről.
Igaza volt. Nem mehetek a Volturihoz. Még ha engem meg is ölnének, Esmeről mindent megtudnának. Nem adhatom a Volturi kezére őt. Élnem kell a fájdalmammal.
Céltalanul bolyongtam az erdőkben, már ki tudja hány napja. A zsák még mindig a vállamon volt, de képtelen voltam belenézni.
Miért kellett ennek így történnie? Miért nem lehettünk boldogok még egy kicsit?
-Miért? – ordítottam föl keservesen. A közeli fákon fészkelő madarak hangos zajt csapva menekültek. A következő pillanatban nekirontottam a fáknak. Egyiket sem csavartam ki tövestül, de mindet félbetörtem, ami az utamba került. Végül egy kerek tisztást alkottam az utolsó pár fa kettétörésével. Táskámat ledobtam egy fa mellé a hóba, én pedig a fa törzsének támasztottam a hátamat, majd lecsúsztam a földre. Térdeimet felhúztam, majd karjaimmal átkaroltam azokat, hogy összetartsam magam és végül fejemet rájuk hajtottam. Abbahagytam a légzést. Mindent ki akartam zárni a fejemből. Még a saját gondolataimat is. Ez azonban nem sikerült túl sokáig, így ismét betolakodtak elmémbe az emlékképek. Miért fájnak? Boldognak kéne lennem, mert megtörtént, én viszont kínlódok, mert vége lett.
Újra megpróbáltam szabályozni a gondolataimat és most sikerült. Mindent kizártam az elmémből. Nem tudom, meddig ülhettem ott, mikor ismét egy kezet éreztem a vállamon. Nem mozdultam. Nem akartam látni őt újra, mert akkor romba dőlne az eddigi próbálkozásom a gondolataim kiűzésére.
-Carlisle – ez nem az a hang volt, amire vártam. Biztosan csak képzelődöm. – Carlisle! – éreztem, hogy megráznak. Eddig ilyen nem volt. Eddig csak puha érintéseket éreztem.

Fölnéztem a megzavarómra. Nem, ő nincs itt, csak képzelem. Nem szólaltam meg, csak csöndben visszafektettem fejem előző helyére. – Carlisle, térj magadhoz – ismét éreztem, amint valaki megráz. Lassan fölnéztem háborgatómra. Mit keres ő itt egyáltalán. És ha képzelem is, mi köze van ehhez az egészhez? – Mi történt? – ült le mellém a hóba. Éreztem, ahogy karunk összeér. Valódinak éreztem. Hosszú percekig csak csöndben ültünk egymás mellett. Most mit mondjak neki? Ha elmondom az igazat, biztosan rá akar majd beszélni, hogy menjek vissza és beszéljem meg ezt a dolgot Esmevel.
-Elhagyott – csak ennyit suttogtam. Gondoltam, ennyiből is meg fogja érteni. De nem így lett. -Mármint kicsoda? – kérdezte meglepetten. Értetlenül fölnéztem rá. Most komolyan nem érti, hogy kiről beszélek, vagy csak a hülyét játssza? Ha az utóbbi, akkor azt hiszem nem vagyok egyedül az elmebajaimmal. Aztán leesett, hogy mit is mondott az előbb. Felháborodva fölugrottam.
-Minek nézel te engem? Nőcsábásznak? Soha nem tennék ilyet vele – morogtam rá. – Szerinted képes lennék életem szerelmét megcsalni? – ekkor megértés, majd röviddel azután értetlenség suhant át az arcán.
-Carlisle, kérlek, nyugodj meg – állt föl ő is. Láttam, hogy még akarja folytatni, de én nem hagytam.
-Mégis hogy nyugodjak meg, ha a legjobb barátom ilyet feltételez rólam? – ordítottam. Még sohasem kiabáltam vele, de ezzel az egy mondattal az őrületbe kergetett most már végképpen.
-Carlisle! – emelte föl a hangját. – Esme szenved nélküled – megdermedtem.
-M…mi…micsoda? – hitetlenkedve meredtem rá. De hisz ő hagyott el! Egyáltalán Eleazar honnan veszi ezt? – Ő döntött így. Tiszteletben tartom a kérését – jelentettem ki határozottan. Nem fogok visszamenni. Nem tehetem ezt vele.
-Carlisle, kérlek, mond el, hogy mi történt pontosan – lépett hozzám közelebb. Megadóan felsóhajtottam, majd visszaültem eredeti helyemre. A fa mellé. Ő is leült mellém. Ismét hosszú csend következett. Nem tudtam, hogy hol kezdhetném a mesélést, így a réten történt utolsó pillanatokkal kezdtem végül. Sorban mindent elmeséltem neki, ami eddig történt velem, ő pedig szinte tátott szájjal hallgatta a történetet.
-Mi az? – kérdeztem, miután még mindig kiguvadt szemekkel nézett rám.
-Carlisle, azt hiszem, valami nagyon nagy félreértés történt kettőtök között – hitetlenkedve néztem rá. Mit lehet ebben félreérteni.
-Miért? Szerinted nem fogalmazta meg elég világosan a kérését?
-Nem úgy értettem, Carlisle. Esme szeret téged. Sohasem hagyna el. Mióta elmentél csak szenvedett. El sem tudod képzelni, hogy milyen állapotban volt mikor a lányokkal a keresésedre indultunk. Szörnyen nézett ki. Akárcsak te – végig rajtam.
-Lehet, hogy rosszul van, viszont ő akarta így és én tiszteletben tartom a kéréseit. Ő is elmondta, hogy szeret, viszont egyértelműen megmondta azt is, hogy miért szeretné, ha elmennék – mondtam határozottan. Szemeiben először csalódottságot, majd elszántságot véltem felfedezni.
-Kérlek, Carlisle, gyere vissza velem – már szinte könyörgött. Nem! Nem engedhetek neki! Nem bírnám még egyszer elengedni Esmet. – Ha nem jössz magadtól, akkor erőszakkal foglak visszavinni – fenyegetett meg. Hitetlenkedve bámultam rá. Ő nem ilyen. Sohasem fordul erőszakhoz, csak ha tényleg komoly oka van rá.
-Neked nem fontos az ő döntése? – kérdeztem. – Miért nem érted meg, hogy nem mehetek vissza. Tudtam, hogy egyszer szét fogunk válni amiatt, hogy vámpír vagyok. Csak arra nem számítottam, hogy ilyen hamar. Nem tudok neki mindent megadni, és ettől szörnyen érzem magam. Sokkal könnyebb lenne, ha ember lennék. Akkor nem állhatna semmi sem közénk – szinte egy szuszra mondtam el az egészet, mégis sikerült minden érzelmemet belesűríteni.
-Carlisle, Esme azt mondta, te hagytad el őt, mert már nem szereted, hogy már nem kell neked. Azt mondtad neki, hogy visszamész Aliceékhez. Én komolyan mondtam az előbb, hogy ha kell, akkor erőszakkal foglak visszavinni – mondta csendesen, teljes határozottsággal a hangjában. Nem értettem semmit. Hogy én hagytam el őt?
-Én ezt nem értem. Össze vagyok zavarodva – ráztam meg a fejem, hogy kissé kitisztuljon.
-Épp ezért kérlek rá, hogy gyere vissza velem. Senki sem érti, hogy mi történt. Esme szenved a hiányodtól – győzködött. Nem is kellett tovább mondania. Esme szenved. Azt mondta, én hagytam el. Ez lehetetlen. Miféle gonosz tréfa ez? Vissza kell mennem. Meg kell beszélnünk ezt a dolgot. Tudtam, hogy Esme sohasem hazudna. Valami nincs rendben. Azonnal visszaindulok!
-Induljunk – rögtön felkaptam a zsákomat és száguldottam is.
-Carlisle! – hallottam meg Eleazar hangját valahonnan a hátam mögül. Nem voltam hajlandó megállni. – Carlisle, vadásznod kéne, mielőtt visszamész – győzködött. Igaza volt. Nem akartam bántani Esmet és ha már a kisfiú vére is ennyire csábított engem ilyen összetört állapotban – és az még a legelején volt -, akkor nem tudhatom, szerelmem illata milyen hatással lenne rám.
Azonnal a levegőbe szimatoltam, zsákmányt keresve és rögtön meg is éreztem azt, ami most kellett nekem. Egy őzcsorda legelészett nem messze tőlünk. Azonnal feléjük vetettem magam. Sohasem voltam ilyen mohó, mint most, de sietni akartam. Minél előbb látni akartam őt.
Eleazar türelmesen megvárta, amíg végzek, majd újra elindultunk. Vissza Portoba. Az utóbbi egy hét során egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy valaha is láthatom még őt. És most mégis oda tartok. Hozzá. Annyira jó lenne újra a karjaimban tartani. Nem! Nem szabad ilyenekre gondolnom. Viszont nem tudnám még egyszer elengedni. Vele fogok maradni. Ha másként nem, akkor barátként, de vele maradok. A lényeg, hogy vigyázhassak rá. Nem bírom elviselni még csak a gondolatát sem annak, hogy valaki bántsa.
-Mindjárt ott vagyunk – jelentette ki. Fölösleges volt. Már messzebbről is éreztem a Denali-lányok különleges illatát, és persze az utat is ismertem már.
Ahogy megláttam a házat, még gyorsabb tempóra kapcsoltam. Gyakorlatilag berontottam az ajtón. A három lány, akik a kanapén ültek, döbbenten néztek végig rajtam.
-Carlisle, mi… - kezdte Irina, de nem hagytam, hogy befejezze.
-Hol van Esme? – kérdeztem idegesen.
-Láthatod miután mindent megbeszéltünk – válaszolta Tanya.
-Tanya, kérlek, látnom kell őt – nemlegesen a fejét rázta. – De ugye jól van?
-Több, mint egy napja nincsen eszméleténél. De mielőtt kiakadnál, hogy miért nem ezzel kezdtem, közlöm, hogy már megvizsgáltuk és nincs semmi komolyabb baja. Csak egyszerűen sok volt neki ez az egész – magyarázta.
-Csak?! Szerinted ez csak? – kérdeztem fölháborodottan
-Carlisle, nyugodj meg, kérlek. Először beszélnünk kell. Ülj le! – mondta ellentmondást nem tűrve Eleazar.
Gyorsan leültem a kanapéra. Minél előbb túlesünk ezen a beszélgetésen, annál előbb láthatom Esmet.
-Így mindjárt jobb – sóhajtott Tanya. – Elmondanád, hogy mi történt?
Mély levegőt vettem, majd válasz helyett belekezdtem a mesélésbe. Ők is ugyanúgy kikerekedett szemekkel hallgatták végig a történetet, mint Eleazar. Mikor végeztem, mindhárman tátott szájjal bámultak rám, értetlen pillantásokat váltva egymással.
-Nos, Esme nem mesélte el részletesen, mi hogy történt, de a lényeget mi is tudjuk – szólalt meg hosszú csend után Tanya. Ő tért magához elsőként. Belekezdett ő is a mesélésbe és most rajtam volt a csodálkozás sora. Fogalmam sem volt, mi történhetett.
-Ezt nem értem – motyogtam elhaló hangon. – Én nem… - egyszerűen nem bírtam befejezni. Nem tudtam, mit mondhatnék.
-Tudjuk – mondta egyszerűen Eleazar. - Éppen ezért akartunk megtalálni téged. Jó lenne, ha megbeszélnétek ezt az egészet.
A következő pillanatban Esme zihálása szűrődött le az emeletről. Megdermedtem. Szekrényajtó csapódását, majd kis idő múlva halk puffanásokat és egymáshoz ütődő apró tárgyak hangját lehetett hallani.
Azonnal az ajtaja előtt termettem. Nem bírtam benyitni. Nem tudtam, mit mondhatnék.
-Esme, mit csinálsz? – hallottam meg Carmen hangját a szobából.
-Emlékeket keresek – válaszolta szerelmem hadarva. Hihetetlenül jó volt újra hallani a hangját. Megdöbbentő, mennyire gyatrát voltak a képzelgéseim vele kapcsolatban. – Carmen, értsd meg, nem akarom elfelejteni – nem sokon múlt, hogy sírós hangját hallva nem rohantam be rögtön a szobába, de Carmen hangja megállított.
-Esme, nyugodj meg! Itt van. Visszajött. Eleazar visszahozta – mondta. Most mit csináljak? Sétáljak be az ajtón? Vagy várjam meg lent a nappaliban?
Hallottam a közeledő lépteket a szobából, majd hirtelen kivágódott az ajtó. Ott állt előttem teljes életnagyságban. Arca sápadt, bőre hófehér, szemei alatt lila karikák. Mintha nem is ember lenne, hanem… vámpír. Ezt azonban megcáfolta az orromba tóduló fenséges illat. Az Ő illata. Tényleg itt volt. Most nem képzelődtem. Haja kócos volt és az egyik ingemet viselte. Tehát nem akart elfelejteni engem.
Láttam rajta, hogy valamin nagyon rágódik, majd megszólalt.
-Miért jöttél vissza? – kérdezte szenvtelen arccal. Szomorúan néztem rá. Ettől féltem. Hogy nem tud majd megbocsátani nekem. Bármennyire is szeret még, megbántottam. Ráadásul azt hiszi, hogy én már nem szeretem őt.
-Gyere, lent mindent megbeszélünk – álltam félre az ajtóból, hogy ki tudjon menni. Lassan haladtunk lefelé. Látszott rajta, hogy alig áll a lábán és nem akartam megkockáztatni, hogy leessen a lépcsőn, így óvatosan átkaroltam a derekát. Megborzongott, de nem húzódott el. Amíg lefelé haladtunk, végig az arcát néztem. Ő is így tett. Mélyen az övébe fúrtam tekintetemet. Így sétáltunk le a nappaliba.
Az egész Denali klán ott volt, Carmen kivételével, aki most lépett be a nappaliba.
Leültem a kanapéra, majd Esmet magam mellé húztam és megfogtam a kezét. Nem akartam, hogy sok legyen neki, hisz ő még nem tudja, mi történt. Igaz, pontosan én sem tudom, de azt igen, hogy szeretem őt, ám ezt ő nem tudja.
Még mindig az arcát néztem, ő viszont elfordította a fejét, de a kezét az enyémben hagyta.

Új történet!

Sziasztok!
Szóval... még nem biztos a dolog, de azért kíváncsi lennék a véleményetekre:D
Nagyából már kitaláltam egy új történetet... a címe: Csillagok boldogsága - nem erre a blogra írnám, mivel ez a mostani történet még el fog tartani egy darabig, hanem nyitnék neki egy újat:D persze nem biztos h most meg is csinálom... lehet h csak hónapok múlva nyitom meg a blogot. a történet a Twilight karaktereinek megformálóiról fog szólni (kisebb nagyobb mértékben szinte mindről:D) Főbb szereplői azonban: Robert Pattinson, Amelia Jones (kitalált szereplő), Peter Facinelli, Elizabeth Reaser. Jah és még hozzá kell tennem, hogy nem nagyon kedvelem (enyhénszólva) Jennie Garth-ot:D Szóval az előbb leírt személyeknek az életéről fog szólni nagyjából a történet:D FIGYELMEZTETÉS!!!: a történet kitaláció! semmilyen valós alapja nincs a twilight-on és a valós szereplőkön kívül!!! az egész történetet én találtam ki!
oldalra rakok ki egy szavazást, h olvasnátok e ezt a történetet... lécci szavazzatok!!*könyörgőkiskutyaszemek*:D:D*-*
puszi:CC&EC

Novella

Sziasztok!
Itt a megígért meglepetés:D egy novella:D nem tudom, honnan jött az ötlet, de egyszer csak azon kaptam magam nyaralás közben h írok egy füzetbe:P Elég hosszú lett és emiatt nagyon sok munkám is volt vele ezért örülnék ha kapnék hozzá pár komit*-* ha valaki elolvassa, az már csak nem okozhat gondot h irjon egy megjegyzést is hozzá *könyörgőkiskutyaszemek*:D remélem tetszeni fog:D lécci azt is irjátok meg h olvasnátok e még tőlem ilyen novellákat:D persze nem mind carlisle/esme történetű lenne:D
sok puszi:CC&EC



Szerelem a múltból

„Az emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell, s akit szeretünk, azt nem felejtjük el.”(William Shakespeare)

„Csak egy lány meg egy fiú - a dicső győzelmi krónika, az semmivé lesz, de az ő történetük soha.”

„Van valaki, akire várok, legyen az egy nap, egy hónap vagy egy év, én várni fogom akkor is ha esik vagy havazik.. de mi mást tehetnék ha egyszer szerelmes vagyok belé?”

„Elengedlek, de ne feledd, a rabod vagyok, drágám.”

London, 1663.

Carlisle Cullen vagyok. 1640-ben születtem Londonban. Az apám anglikán lelkipásztor. Anyámat sohasem ismertem, mert nem sokkal a születésem után meghalt. Van egy nő az életemben. Esme. Mindennél jobban szeretem, és biztos vagyok benne, hogy ez fordítva is így van. 2 hónapja volt az esküvőnk. A nászutunk egyszerűen csodálatos volt. Párizsban töltöttünk el két csodálatos hetet. Még most is majd szétcsattanok a boldogságtól. Hihetetlen, hogy egy olyan gyönyörű nő, mint Esme, hozzám tartozzon.
Éppen hazafelé tartok gyönyörű feleségemhez a munkából. Már ha az apámnak való segédkezést hétvégenként, munkának lehet nevezni. Én nem élvezem, hogy egész álló nap olyan lényeket üldözünk, amelyek nem is léteznek. Jó, elismerem, tényleg volt néhány furcsa gyilkosság a környéken, de semmi jel nem utalt arra, hogy ezeket egy vérszívó démon követte volna el, mint ahogyan apám állította. Neki is elmondtam már nem egyszer, mekkora ostobaságot követ el azzal, hogy egész életét erre áldozza. De mintha csak a falnak beszéltem volna ilyenkor. Ugyan úgy jár minden este az erdőkbe és sikátorokba, mint 23 évvel ezelőtt. Azután vette a fejébe ezt az egészet, hogy anyám rejtélyes módon eltűnt, és csak pár nap múlva került elő a holtteste az egyik erdőből. Azóta apám minden este hajnalba nyúlóan keresi azt a szörnyeteget, aki ezt tette. Kétlem, hogy meg fogja találni, mivel ez az eset már 23 éve történt.
Csöndben sétáltam hazafelé. Esme már megszokta, hogy én szombaton is „dolgozom”, és ezért nagyon hálás voltam neki. Tudta, mennyire fontos nekem az apám.
Hirtelen egy árny suhant át előttem a vékony utcácskán. Megtorpantam. Nem láttam jól, hogy mi volt az. Az utcában szinte teljesen sötét volt. Újra láttam az elmosódott csíkot, de most közvetlenül mellettem suhant el. Éreztem a szelet az arcomba fújni, ami végigsöpört utána. Gyorsan megfordultam.
-Ki van itt? – kérdeztem. Bármennyire is hunyorítottam, nem láttam semmit és senkit sem.
-A végzeted – suttogta egy fagyos hang a hátam mögül a fülembe. Hideg leheletétől kirázott a hideg. Azonnal megpördültem a tengelyem körül. Egy karmazsinvörös szempárral találtam szemben magam.
-Ki maga? – kérdeztem. Hangom – reményeim szerint – nem árult el semmit sem félelmeimből.
-Szólíts nyugodtan Thomasnak, Carlisle – mosolygott nyájasan. – Mary is így hívott – amint meghallottam anyám nevét, már emeltem is a kezemet, hogy betörjem az orrát ennek a… Hirtelen hasított belém a felismerés. Talán apámnak mégis igaza volt és tényleg léteznek ilyen lények. – Én a helyedben nem tenném – vigyorgott, ahogy meglátta, mire készülök. – De te tudod. A te kezed bánja. – Mit sem törődve nyugodt hanghordozásával, öklöm elérte az arcát. Sosem folyamodtam erőszakhoz, de most az anyámról volt szó és arról, hogy én ezt épségben megússzam. Amire persze elég kicsi volt az esély. Hatalmas roppanást hallottam. Felszisszenve rántottam vissza a kezemet. Az egész kézfejem lüktetett a fájdalomtól. Nevetni kezdett. – Bennem te nem tudsz kárt tenni.
-Mit akar tőlem? – néztem dühösen a szemébe. Nem fogok megfutamodni előle. – Mi közöm van nekem magához?
-Ez egy hosszú történet. De tudod mit? Van időnk, elmesélem. Tudod, Mary és én egészen kiskorunk óta ismertük egymást. Nagyon jó barátok voltunk. Szinte mindent együtt csináltunk. Én azonban többet éreztem iránta a barátságnál. Szerelmes voltam belé. Ő viszont nem viszonozta az érzéseimet. Aztán hozzáment ahhoz a szánalmas Matthewhoz. Mivel nem akartam elveszíteni őt, ezért továbbra is tartottam vele a kapcsolatot. Egyik nap viszont minden megváltozott. Az egyik sikátorban rám támadt egy vámpír és megharapott - azóta sem tudom, hogy miért -, én pedig vámpír lettem. Próbáltam öngyilkos lenni, de nem sikerült. Ezek után is figyeltem még Maryt. Nem akartam, hogy bármi baja essen. Aztán megszülettél te, és nálam ez volt az utolsó csepp a pohárban. Azt akartam, hogy Mary csak is hozzám tartozzon, ezért elhatároztam, hogy olyanná teszem, mint amilyen én vagyok, és így örökké együtt lehetünk. A dolog viszont nagyon rosszul sült el. A vére annyira csábító volt – csuklott el a hangja. – Egyszerűen nem bírtam megállni. Megöltem őt – suttogta.
-Akkor mit akar most tőlem? – kérdeztem dühtől izzó hangon.
-Elhatároztam, hogy megölöm a férjét és a fiát. Ha ti nem léteztetek volna, akkor ő lehet, hogy engem választ. Mellesleg ti túl sokat tudtok a vámpírokról. Nem engedhetem meg, hogy kitudódjon a létezésünk.
-És ehhez magának 23 évre volt szüksége? Apám azóta szenvedett. Miért kellett ennyit várni?
-Pont a szenvedése miatt. Megérdemelte! – köpte oda nekem. – Ráadásul nem szerettelek volna titeket csak úgy megölni. Te vámpír leszel, apádnak pedig lassú, kínokkal teli halála lesz – azzal előttem termett. – De azt nem ígérem meg, hogy nem fogsz szenvedni.
Még fel sem fogtam a szavait, máris egy fának csapódtam. Egy nagy reccsenés jelezte, ahogy a vállam szinte összes csontja eltörik, majd egy nagy puffanással földet értem a fa tövében.
Legszívesebben fölordítottam volna a fájdalomtól, de mégsem tettem. Nem adhatom meg neki azt az örömet, hogy hallja a szenvedésem.
-Úgy tűnik, túl kíméletes voltam veled eddig – hallottam hangját közvetlenül a fülem mellől. Belemarkolt a hajamba, és annál fogva fölemelt. Rúgást éreztem a hasamban, majd ismét a földre kerültem. Alig kaptam levegőt. A mellkasom szúrt. Valószínűleg eltörött egy-két bordám. – Azt hiszem, te megúszod a további sérüléseket. Nem lenne szórakoztató ugyanazt tenni veled is, mint amit az apáddal fogok.
A következő pillanatban éles fájdalom hasított a nyakamba, majd két kéz a levegőbe emelt, aztán már csak a süvítő szél hangját hallottam. Éreztem, hogy ég mindenem. Először a végtagjaimat, majd tovább minden testrészemet elérte a pusztító tűz. Mindent felemésztett a fájdalom. Fájdalmasan fölordítottam. Nem tudom, mennyi ideig tartott még a kezében a vámpír, de ismét hallottam a hangját.
-Remélem, jól elboldogulsz egyedül is a következő életedben. Sok sikert hozzá – hangja gúnyos volt. A következő pillanatban, pedig egyedül maradtam.
Iszonyúan fájt mindenem. Mintha elevenen égetnének. Nem mertem ordítani. Nem tudtam, milyen messze vagyok a várostól vagy a turista ösvényektől. És ha így találna rám valaki, akkor nekem végem lenne. Márpedig mindent meg kell tennem apám és Esme védelmének érdekében, és ezt csak úgy tudom megvalósítani, ha én is vámpír leszek. Legalább bosszút állhatok majd anyám gyilkosán. Így inkább csak csöndben szenvedtem magamban.
Nem tudom, meddig vonaglottam kínok között az erdőben, de a fájdalom mintha enyhülni kezdett volna. Lassan húzódott vissza először az ujjaimból, majd így tovább. Azonban ahelyett, hogy megszűnt volna, a szívemet kezdték ostromolni a lángok. Eddigi kínjaim eltörpültek emellett a mindent elsöprő fájdalom mellett. Szívem őrült iramban száguldott, majd dobbant még egy utolsót. Teljes csönd vett körül engem. Legalábbis az erdő zajain kívül semmi mást nem hallottam. Azonban tisztán hallottam a madarak csicsergését, az állatok patadobogását és szívverését. Erre az utóbbi hangra a torkom égéssel reagált. Villámcsapásként ért a felismerés, hogy mi lett belőlem. Tehát tényleg igaz volt, amit Thomas mondott. Lassan kinyitottam a szemeimet. Az elém táruló látvány ledöbbentett. Mindent tökéletesen láttam. A napsütésben előttem szállingózó polleneket, minden egyes kis bogarat a fűben és a fákon egyaránt. Ahogy kigondoltam, hogy föl akarok állni, már álltam is. Megdöbbenve néztem végig magamon. A bőröm hófehér volt. Lehetséges, hogy tényleg vámpír lett belőlem?
Csak most vettem észre, hogy mióta magamhoz tértem, egyáltalán nem vettem levegőt. Mélyen beleszippantottam a levegőbe, mire mély, állatias morgás tört fel mellkasomból. Az illat, amit éreztem, egyszerűen fenséges volt. Hallottam a szívverését, amitől csak még jobban rászállt a vörös köd az elmémre. Azonnal futásnak eredtem. Még az sem vonta el a figyelmemet, hogy mennyire gyorsan szaladok. Amint megláttam zsákmányomat, támadóállásba ereszkedtem, majd egyre közelebb osontam hozzá. Nem vett észre. Mikor már csak egy ugrásnyira voltam tőle, rávetettem magam és ajkamat rögtön nyakára tapasztottam. Mohón szívtam az édes nedűt, mígnem vértelenül összerogyva a karjaimba omlott. Már nem próbált szabadulni. Halott volt. Én öltem meg. Megöltem, hogy enyhítsek a szomjamon. A pumát lassan lefektettem a talajra, majd lerogytam az egyik fa mellé. Gondolkoznom kellett. Thomas azt mondta, nem tudott öngyilkos lenni. Én így nem tudok élni. Nem lennék képes embereket ölni. De várjunk csak? Az előbb az egy puma volt. Ugyan nem szüntette meg a torkomban a kaparó, égető érzést, de enyhített rajta. Talán mégsem kell embereket gyilkolnom. Viszont ha így reagálok a vér szagára, akkor soha többé nem találkozhatok Esmevel. Már a gondolattól is megborzongtam. Az nem lehet, hogy nem láthatom többé. Nem bírnám ki nélküle. Látnom kell. Muszáj. Legalább még egyszer utoljára. Talán ha visszatartom a lélegzetem a közelében. De nem kockáztathatok. Nem járhatok úgy, mint Thomas. Mi van, ha megsebesítem, vagy megharapom. Még akkor sem kényszeríteném bele ebbe a létbe, ha úgy ismét velem lehetne. Döntöttem. Nem láthatom többé őt. El kell menekülnöm. Valahova el kell rejtőznöm. Újra futásnak eredtem az erdő mélye felé. Meglepetten tapasztaltam, hogy egyáltalán nem fáradok el a futásban, ráadásul őrült sebességgel suhannak el mellettem a fák is. Nem sokkal később kiértem az erdőből. Egy kisebb falu kezdődött 100 méternyire az erdő szélétől. Nem mehetek be. Tovább kell mennem. Nem bánthatok senkit sem! Nagy ívben kikerültem a falut, és így ismét egy erdőbe kerültem.
Vízcsobogást hallottam. Egy patak. Nem volt messze. Azonnal elindultam a hang irányába és nemsokára el is értem a patakot. Hajtott a kíváncsiság, hogy megnézzem, miként festek vámpírként, mégsem mertem belenézni a víztükörbe. Féltem a látványtól, ami elém tárulhat. Muszáj lesz megmosakodnom, így nem kerülhetem el, hogy meg ne lássam a tükörképem a vízben. Mélyet sóhajtottam, majd belenéztem a vízbe. A látványtól a szédülés kerülgetett. Ruhám több helyen szakadt volt és véres. Hajam kócosan és piszkosan meredezett ezerfelé. A legijesztőbb azonban a szemem volt. Élénkvörösen csillogott. Megráztam a fejem, hátha csak képzelődöm, de a vörös szempár nem tűnt el. Így soha többé nem mehetek emberek közelébe. Csalódottan levettem a ruháimat, majd megmosakodtam a patakban. Félelmeim ellenére kellemesnek éreztem a víz hőmérsékletét. Szinte langyos volt. Miután megmosakodtam, megpróbáltam kimosni a ruháimat. Több-kevesebb sikerrel. Miután ezzel is végeztem, kiraktam azokat száradni a napra. Ahogy a bőrömre napfény vetült, gyémántként kezdett el csillogni. Csodálkozva néztem végig magamon. Úgy tűnik ez is egy tipikus vámpír tulajdonság. Legalább most már ezt is tudom.
Leültem a fűbe, majd gondolkodni kezdtem. Ha ilyen hatással van rám a vér illata, akkor soha többé nem mehetek emberek közelébe. És akkor soha többé nem láthatom Esmet. Erre a gondolatra összeszorult a torkom. Megrázkódtam. Erősnek kell maradnom! Nem gyengülhetek el, akkor csak még veszélyesebb lennék.

Már több hónap eltelt azóta, hogy vámpír lett belőlem. Egész beleszoktam ebbe az életbe. Ugyan eleinte nehéz volt megküzdenem az állandó szomjúsággal, de így, majdnem egy év után már sokkal könnyebb. Az idő múlásával több érdekes dolgot is megfigyeltem magamon és az új életformámon. Az eleinte még vörös szemem már aranybarna és az erőm is csökkent némileg. Azonban még így is jóval erősebb vagyok, mint egy ember. Ha akarok, tőből ki tudok csavarni akár egy fát is. Mióta vámpír lettem, egyáltalán nem alszom, nincs szükségem emberi ételekre és levegőre sem. A szomjam, a hónapok elmúltával egyre csökken, és boldog vagyok, mert nem kell embereket gyilkolnom, hanem beérem az állatokkal is. Ugyan azokat sem szívesen ölöm meg, de ha belegondolok, már emberi életemben is ettem állati húst. Ez az életforma valamennyivel könnyebb.
Az elmúlt hónapokat azzal töltöttem, hogy felfedeztem egész Nagy-Britanniát és Franciaországba is átúsztam. Nem sok magamfajtával találkoztam utazásom során, vagy ha mégis, akkor azok nem az általam választott életmódot élték, ráadásul elég civilizálatlanok voltak. Egy olyan vámpírral sem találkoztam még, aki a nehezebb utat választotta volna. Az idő múlásával egyre magányosabbnak érzem magam és erről akaratlanul is Esme jutott az eszembe. Azonban már az ő emléke is halványulni kezdett, amit nem értettem, hisz vámpírmemóriám tökéletessége miatt minden egyes részletre emlékszem vámpírlétemből, az előtte való időszakról viszont már csak halvány emlékeim vannak. Ezek közül a legerősebb szerelmem emléke volt, most viszont már ez is kezdett halványulni. Nem bírom felfogni, hogyan felejthetném el életem szerelmét. Látnom kell őt. Minél hamarabb. Mielőtt még teljesen elfelejteném. Ez azonban most még nem lehetséges. Ahhoz először fejlesztenem kell az önuralmamat. Meg kell próbálnom emberek közelébe menni.

Három év. Ennyi idő telt el vámpírrá válásom óta. Már nem akarom minden egyes emberre rávetni magam. Ezt az állapotot már előbb is elértem, azonban Thomas mondatai alapján, miszerint élete szerelmének a vére annyira csábította, hogy nem bírt leállni, nagyon féltem az Esmevel való találkozástól. Mi van, ha a vére úgy hat rám, mint az anyámé Thomasra? Nem bírnék azzal a tudattal élni, hogy bántottam őt. Ugyan nem szándékozom nagyon a közelébe menni, de mi van, ha valami mégis balul sül el. Mondjuk, felsérti valamijét. Elég, Carlisle! Nem szabad erre gondolnod. Minden nagyszerűen fog menni. Megnézem, hogy jól van-e, aztán továbbállok. Az emberek előtt úgysem mutatkozhatok, hisz valószínűleg úgy tudják, hogy 3 éve eltűntem. Érdekes lenne, ha csak úgy végigsétálnék az utcákon. Ráadásul, ha a vámpír teljesítette a terveit, akkor apám már nem él. Márpedig nem volt, aki megvédje. Csak abban reménykedhettem, hogy Esmet nem bántotta. Hisz neki semmi köze nem volt anyámhoz és nem is üldözte a vámpírokat. Azonnal gyorsabban kezdtem futni. Az nem lehet, hogy későn érjek oda!
Amint a város széléhez értem, megtorpantam. Hát persze, hogy a mindig esős Londonban pont most kellett kisütnie a napnak! Elrejtőztem a fák takarásában és ott vártam meg az éjjelt.
Amint kialudtak az utolsó fények is a városban, rögtön a keresésére indultam. Mivel az emberi emlékeim elhalványultak, ezért már nem emlékeztem rá, hogy merre laktunk. Fogalmam sem volt, merre kellene mennem, így a megérzéseimre hagyatkoztam. A légzést már a város elején abbahagytam, most mégis újra el akartam kezdeni. Úgy gondoltam, nagyobb lenne az esélyem a megtalálására, ha szagokat is éreznék. Mégsem mertem kockáztatni. Hangtalanul bolyongtam az utcákon és ugráltam egyik háztetőről a másikra. Minden egyes házba benéztem, de eddig nem találtam semmit. A következő házhoz éppen akkor értem el, mikor az egyik szobából gyereksírás hangzott fel. Pont ennek az ablakánál voltam. A szobába hátrálva benyitott egy nő. Túlságosan is ismerős volt. Mikor megfordult, minden kétségem porba hullott. Ő volt az. Esme. Megtaláltam. Megbűvölten néztem csodálatos alakját és elbűvölő mozgását. Felemelte a kisgyereket a kiságyból.
-Anyu, hol van apu? – kérdezte a kislány.
-Csak el kellett mennie elintézni egy fontos dolgot – nyugtatta meg a lányt.
Csak ekkor döbbentem rá: ez a kislány Esme gyermeke. Ilyen könnyen túllépett volna rajtam? Hisz ez a kislány már több mint 2 éves. Még egyszer utoljára hosszan végignéztem szerelmemen, majd már indultam is volna, de Esme fölnézett. Ugyan ő nem láthatott a sötétség miatt, de pontosan a szemembe nézett. Az övéiben szerelmet láttam. Finoman megrázta a fejét, majd tekintetét visszafordította kislányára. Azonnal futásnak eredtem és meg sem álltam a legközelebbi erdőig. Azt hiszem, most fogtam csak fel, mit is érzett Thomas, mikor megszülettem.
Miért kellett nekem visszamennem. Csak még jobban fáj, mint az előtt. Nem akartam őt örökre elfelejteni, ezért mentem vissza. Most mégis úgy érzem, hiba volt. Csak felszaggattam a régi sebeket. Mégsem voltam képes visszafogni magam.
Eddig visszafojtott dühömet az erdő bánta meg. Amelyik fa az utamba került, gyökerestül kitéptem. Nem néztem, merre megyek, csak futottam és közben pusztítottam.
Nem tudom, mikor hagytam abba az erdő ritkítását, de már jócskán fenn volt a nap az égen. Leroskadtam az egyik még megmaradt fa tövébe, majd könnyek nélküli zokogásba kezdtem. Három éven át sikerült visszatartani az érzéseimet, de a mai nap után már nem bírtam tovább. Most jött elő belőlem mindaz, amit az utóbbi időben megpróbáltam elnyomni. A kétségbeesés, a düh, a harag, a szenvedés… Miért történik ez velem? Miért nem lehetett normális emberi életem? Esmevel boldogok lehettünk volna. Együtt öregedtünk volna meg. Gyermekeink, unokáink lehettek volna. És mindez tönkrement egy elfelejthetetlen szerelem miatt.

Gyorsan teltek az évek. Szinte fel sem fogtam és már csaknem egy évtized eltelt vámpírrá válásom óta. Sokat gyakoroltam, így önuralmam már elég jó volt ahhoz, hogy egy napot is zökkenőmentesen eltöltsek emberek között. Aminek persze nagy hasznát vettem. Elkezdtem nyelveket tanulni, éjszakánként főiskolára jártam. Tökéletes vámpírmemóriámnak köszönhetően már szereztem is egy jogi diplomát, és már 3 nyelven tudok anyanyelvi szinten beszélni és írni. És már megvolt a célom is. Orvos akartam lenni. Ezt már ember koromban is eldöntöttem, de akkor még nem sok lehetőségem nyílt rá. Segíteni akartam a betegeken, és ehhez nagyon nagy önuralomra lesz szükségem. Nehéz lesz, de megéri.
Az évek során több helyre is eljutottam. Voltam Írországban, Spanyolországban, Portugáliában. Egész Európát be szeretném utazni, persze futva. Úgy sokkal szebb és érdekesebb. Aztán sort kerítek Ázsiára, Afrikára, Amerikára, esetleg még Ausztráliára is.
Eddigi létezésem során még nem nagyon találkoztam más vámpírokkal, és akikkel mégis, azok egyáltalán nem voltak valami civilizáltak. Éppen ezért szeretnék minél több helyre eljutni. Bár kétlem, hogy Ausztráliában olyan sok vámpír élne, hisz ott nincs olyan nap, hogy ne sütne a nap és a folytonos éjszakai élet, pedig egy idő után eléggé nyomasztó lehet.


Napjainkban

Vége a munkaidőmnek. Sajnos. Már csaknem 350 éve vámpír vagyok, és még mindig nem találkoztam hasonló életmódú fajtámbelivel. Már megszoktam a magányosságot, mégis rossz így elmenni a munkából. Ugyan el tudom foglalni magam, hisz imádok olvasni, de a gyógyítást jobban szeretem. Általában a munkámba temetkezem, és így napközben nem gondolok a magányosságra. Viszont munka után mindig rám tör ez az érzés. Hiányzik egy társ mellőlem. Valaki olyan, akivel beszélhetnék, akinek bármit elmondhatnék. Már arra is gondoltam, hogy átváltoztatok valakit, viszont ez nem lenne igazságos. Nem ítélhetek valakit örök magányra csak azért, mert nekem társra van szükségem. Ráadásul az sem biztos, hogy meg tudnék állni. Nem lennék képes megölni egy embert, azt tudom, de mivel még sosem kóstoltam embervért, ezért nem tudom, hogy képes lennék-e megállni.
Mivel már egy jó ideje nem vadásztam, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek vadászni. Még a végén feltűnik valakinek az egyre sötétülő szemem. A levegőbe szagoltam, majd már futásnak is eredtem egy őzcsorda után. Rávetettem magam a legnagyobb példányra. Mármint csak akartam, de a levegőben összeütköztem egy kemény dologgal, és háttal repültem pár métert, majd egyenesen egy fába csapódtam. Két hatalmas reccsenést hallottam. Az egyik a hátam mögül jött, a másik pedig valahonnan szemből. Kellett egy tized másodperc, mire fölfogtam, hogy ez csak egy vámpír lehetett, különben szétzúztam volna. Azonnal fölpattantam és szinte ugyanebben a pillanatban a másik vámpír is így tett. Farkasszemet néztünk egymással. Tekintete valahogy ismerős volt, de nem tudtam, honnan. A lényeg viszont az volt, hogy szemei gyönyörű tengerkékek voltak.
Végignéztem a lányon, aki előttem állt. Láttam, hogy ő ugyan így tesz velem. Külseje ápolt volt, ruhái csak az előző ütközéstől lettek koszosak. Körülbelül 18 éves lehetett. Vállig érő, mézszőke haja hullámos volt. Valahonnan ismerős volt, de nem tudtam, hogy honnan. Lehet, hogy még ember koromban ismertem? Szemei felcsillantak, majd rögtön fölegyenesedett támadó állásából és elmosolyodott. Elindult felém. Mozgása kecses volt, akárcsak egy gazelláé. Megállt tőlem egy-két méterre.
-Te is olyan vagy, mint én – hangja csodálkozó volt. Bizonytalanul bólintottam. A szemi kékek voltak ugyan, de a teste egy vámpíréhoz hasonlított. Bőre hófehér volt és az előbbi ütközésből nézve kőkemény. - Én Mary vagyok – a névtől fájdalmasan görcsbe rándult a gyomrom, de nem mutattam ki.
-Carlisle – nyújtottam a kezem, amit el is fogadott. Bőre selymes volt. A szél felém sodorta az illatát, ami ismét ismerős volt. Nem értettem. Félrebillentett fejjel nézett rám, majd szélesen elmosolyodott. Ez a mosoly is annyira ismerős – futott át az agyamon. Kissé megráztam a fejem, hogy kitisztuljon.
-Most költöztünk ide az anyámmal. Lenne kedved ellátogatni hozzánk? Még sohasem találkoztunk olyan vámpírral, aki a mi életmódunkat folytatta volna – magyarázta lelkesen. Tehát ők is állatvéren élnek. De akkor sem értem, miért kék a szeme.
-Szívesen – bólintottam egy halvány mosollyal az arcomon. Hosszú idő óta ez volt az első igazi mosoly, ami szétterült az arcomon.
-Akkor gyere – intett, majd futni kezdett. Hihetetlenül gyors volt, de azért tudtam vele tartani a tempót. Percekig csak futottunk, majd elértünk egy erdő széli házhoz. Csodálatosan nézett ki. Egy emeletes volt, falai kívülről vajszínűek voltak, viszont a nyugatra néző fal helyett üveg volt. Kuncogás szakított ki álmélkodásomból. – Tetszik? Nem mondj semmit, amíg nem láttad belülről – azzal kézen fogott, majd behúzott a házba.
Belül még csodálatosabban nézett ki, mint kívül. Egy nappaliban voltunk. A falak itt enyhén barnás árnyalatúak voltak, a padlót pedig parketta borította. A bútorok a barna különböző árnyalataiban pompáztak és a legtöbb fából volt.
-Gyönyörű – mondtam elismerően.
-Anyukám rendezte be. Jó tehetsége van az ilyesmihez – mosolygott. Úgy tűnik ez nála természetes. – Lehívom őt. Anyu! – mondta kicsit hangosabban.
-Mi az, kicsim? – kérdezte a világ leggyönyörűbb hangja a lépcsőről. Odanéztem, és akkor megláttam őt. Azt a nőt, akit már évszázadok óta nem láttam. Aki a feleségem volt, és akit mindennél jobban szerettem és még szeretek is. Ekkor döbbentem rá, hogy az a lány, aki ide hozott, a lánya. A vérszerinti. Az, akit én is láttam az ablakból.
Mikor észrevett, először zavartság, majd csodálkozás, öröm és végül szomorúság suhant át az arcán. Mindez egy-két másodperc alatt.
Annyira gyönyörű volt. Hosszú, barna haja hullámos tincsekben a vállára omlott, mogyoróbarna szemei boldogan csillogtak – akkor nem lehet vámpír -, szív alakú arca hófehér, de élettel teli. Semmit nem változott azóta, hogy utoljára láttam. Boldog voltam, de egyben csalódott is. Boldog, mert megtaláltam, és mert emlékszik rám, viszont csalódott, mert nekem már másfél év elteltével halványulni kezdett az emléke.
-Carlisle – suttogta úgy, hogy szinte alig lehetett hallani.
-Tehát jól gondoltam – ujjongott Mary.
-De hát Thomas azt mondta, hogy te meg… - nem bírta folytatni. A vámpír nevének a hallatára kezem azonnal ökölbe szorult és mély morgás tört fel mellkasomból. Mennyi évet eltöltöttem azzal, hogy felkeressem ezt a Thomast és sehol sem találtam.
-Csak megharapott – dörmögtem.
-De az apá… - elharapta a mondta végét, és a szája elé kapta a kezét.
-Semmi gond – léptem hozzá kissé közelebb. – Thomas velem is beszélt egy s másról. Engem direkt változtatott át, hogy szenvednem kelljen.
-Micsoda? – hördült fel Esme. Hitetlenkedve megrázta a fejét. – Persze nálad sikerült megállnia – morgott. Mary odaállt mellé és nyugtatólag átkarolta anyja derekát. Tehát erről is hallott.
-„Szerencsére csak” ennyi történt – mondtam.
-Csak?! – kérdezte felháborodva. – Meg is ölhetett volna! Ha nem szeret bele anyukádba, akkor boldogan leélhettük volna az életünket egymás mellett, és Maryt is együtt nevelhettük volna fel.
Szinte tátott szájjal néztem rá. Együtt fölnevelni Maryt?
-Micsoda?
Értetlenül nézett rám, kissé oldalra billentve a fejét.
-Mary az én… a mi… - nem tudtam kimondani. Annyira lehetetlennek tűnt ez az egész.
-A lányunk – mondta magától értetődően Esme. Kérdőn nézett rám.
-Bocsáss meg. Én azt hittem… Mi történt veled miután eltűntem? –kérdeztem eltérve az eredeti mondandómtól.
Arca elkomorodott.
-Hát az elég hosszú történet – sóhajtott.
-Van időnk.
Bólintott, majd intett, hogy üljünk le a kanapéra. Mary időközben eltűnt a nappaliból. Gondolom, kettesben akart hagyni minket Esmevel.
Várakozóan néztem rá. Nagy levegőt vett, majd belekezdett.
-Miután eltűntél, rá három napra az apádnak is nyoma veszett, majd újabb három nap elteltével előkerült a holtteste az erdőből. Téged viszont még mindig nem találtunk. Nagyon fájt, hogy elveszítettelek, de a hetek elteltével túl kellett lépnem rajtad – elakadt a lélegzetem. Tehát mégis túl lépett rajtam. Pár hét alatt sikerült elfelejtenie. Borzalmasan fájt ennek a tudata. – Megtudtam ugyanis, hogy terhes vagyok – döbbenten néztem föl rá. – A reggeli rosszullétek, rémálmok… kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy mi történik velem. A picinek nem tett volna jót az idegeskedésem, így próbáltam elfoglalni magam különféle dolgokkal. Eljártam a barátnőimhez, az árvaházba, de még így sem tudtam kellőképpen megnyugodni. Minden egyes nap abban reménykedtem, hogy mikor hazaérek, te ott fogsz rám várni a kanapén ülve, vagy esetleg egyszer csak beállítasz az éjszaka közepén.
És a sok idegeskedésnek meg is lett az ára. A pici már nyolc hónaposan megszületett és nem sokon múlott, hogy nem halt meg. Marynek neveztem el az édesanyád után – mosolygott rám melegen. - A terhesség és az idegesség miatti „koplalás” miatt én is nagyon gyenge voltam. Az orvosok viszont sikeresen megmentettek mindkettőnket. Ugyan a kisbaba nagyon fejletlenül született, mégis ijesztően okos volt. Nagyon hamar megtanult beszélni – elmosolyodott az emlékre. – Kicsivel több, mint két évvel a születése után, sétálni voltam vele az erdőben. Ott találkoztunk Thomassal – a vámpír nevére fölmordultam. – Elmondta, hogy mit érzett az anyád iránt és, hogy mi okozta a halálát. Aztán azt is elmondta, hogy ő ölt meg téged és az apádat is. Iszonyatosan mérges voltam rá, mégsem volt merszem szembeszállni vele. Fölismertem, hogy mi ő, de nagyon féltettem Maryt. Nem akartam, hogy bármi baja essen. Azt mondta, nem kockáztathatja meg, hogy kitudódjon a titka, és ezért kell engem is megölnie. Nekem ugrott és épp, hogy belém harapott, majd eltűnt rólam. Azóta sem tudom, hogy pontosan mi miatt volt, de nem tudott utána a közelünkbe férkőzni. Valami mindig visszataszította. Csak sejtéseim vannak, miért lehetett ez.
Elképedve néztem rá. Lehetséges, hogy van valamilyen különleges képessége?
-Valamilyen képesség? – kérdeztem rá. Bólintott.
-Egy fizikai pajzsom van, amit akaratomtól függően vonhatok magam és mások köré is egyaránt – magyarázta. Döbbenten néztem rá. - Kétféle magyarázatot tudnék adni a megmenekülésünkre. Az első, hogy miután a vámpír megharapott, rögtön elkezdtem átváltozni és ezzel együtt a képességem is megjelent. A második, és ez a valószínűbb, hogy már emberkoromban is megvolt ez a képességem és életveszélyes helyzetben a testem automatikusan reagált a támadásra, felvonta körénk a pajzsot.
-Hogyan bírtad ki, hogy ne támadj rá Maryre miután magadhoz tértél? – sejtettem, hogy a válasz magyarázatot ad majd szemszínére is, de nem voltam benne biztos.
-Igazából ez is egy képesség – ismét ledöbbentem. Eddig azt hittem, egy vámpírnak csak egy képessége lehet. - Mikor fölébredtem, éhes voltam. Persze kapart a torkom a szomjúságtól is, de éhes is voltam. Nem tartottam furcsának ezt a dolgot. Azt hittem, a vámpírok is esznek emberi ételt, és nem csak vért isznak. Nem voltak újszülött éveim, mint ahogy azt a többi vámpírtól hallottuk. És persze én beértem az állati vérrel is. Normális, szinte emberi életet éltem tovább. Persze mikor rájöttem, hogy nem öregszem, el kellett költöznünk, de amúgy nem volt ezzel probléma.
-És Maryből hogyan lett vámpír?
-Tudta, hogy mi vagyok én igazából, és ahogy egyre nagyobb lett, ő is ilyen akart lenni – nem hittem a fülemnek. Nem hinném, hogy ilyen életet akart volna a lányának. – Én persze nem akartam ezt – na mit mondtam - Viszont… Az erdőben laktunk egy kis házban. Egyik nap elment sétálni és mikor már jó ideje nem jött haza, utánamentem. Hisz ő még nem volt sebezhetetlen. Több sebből vérezve találtam rá az erdőben. Már nem tudtam megmenteni, és mivel tisztában voltam vele, hogy nincs ellenére a vámpírélet, átváltoztattam. Először féltem, mert még sohasem kóstoltam embervért, azonban mégis sikerült. Minimális szinten vonzott csak a vére. Miután átváltozott, nem tudtam, hogy tanítsam meg az önuralomra, de nem is kellett sokáig gondolkoznom ezen. Neki is van egy képessége – mosolygott. Kicsit sok lesz már mára a képességekből. Bár családon belül általában öröklődik valamilyen szinten. – Hatalmas önuralma van – pont, mint nekem -, és örökölt egy részt az én képességemből is. Az embervértől neki is ugyan úgy vörös lesz a szeme, mint a többi vámpírnak. Az állatvértől viszont visszanyeri eredeti színét. Emiatt kék a szeme.
Az én hajamat és szememet örökölte, viszont kedvesem arcát és alakját. Így volt tökéletes.
-Azt hiszem, be kell vallanom valamit – hajtottam le a fejem. Nem mondott semmit, így folytattam. – Körülbelül három évvel az átváltozásom után, mikor már elég nagy volt az önuralmam, felkerestelek téged – hallottam, hogy elakad a lélegzete. – Az emberi emlékeim kezdtek elhomályosodni, de én nem akartalak elfelejteni. Mikor megláttalak Maryvel a karodban… Azt mondtad, „Csak el kellett mennie elintézni egy fontos dolgot”… - nem tudtam, hogy folytassam. – Azt hittem… - segélykérően fölnéztem rá, de nem értette, mit akarok mondani.
-Hogy nem a te lányod vagyok – szólt egy halk hang a lépcsőtől. Rögtön odakaptam a fejemet. Lányom szomorú tekintetével találtam szemben magam. Keservesen néztem fel rá. Már akkor tudnom kellett volna az igazat. Hisz annyira hasonlít mindkettőnkre. Egyértelmű lehetett volna.
-Én… sajnálom – hajtottam le a fejemet. – Tudnom kellett volna. Én csak…
-Azt hitted, túlléptem rajtad – mondta szerelmem szomorúan.
-Én nem… csak… nem tudtam, mit higgyek. Nem tudtam, hogy terhes vagy… és mikor megláttalak titeket… Talán csak azért gondoltam ezt, hogy könnyebb legyen. Nem maradhattam volna veletek. Ahhoz túlságosan veszélyes lettem volna rátok.
-Nem kell magyarázkodnod, Carlisle – ingatta a fejét Esme.
-Esme, kérlek! – teljesen kétségbe voltam esve. – Szeretlek. Mindennél jobban. Mindig is szerettelek és foglak is örökké. Meg tudnál nekem bocsátani valaha is? – kérdeztem reménykedve.
Egy ideig csönd volt. Csak az én halk zihálásomat lehetett hallani.
-Nyugodj meg, kérlek – simított végig kezemen. A csillanás, amit láttam, reményt keltett bennem. Elkaptam a kezét. Elakadt a lélegzetem.
-Ez azóta rajtad van? – kérdeztem halkan. Hangom csak suttogás volt. A gyűrű ott csillogott az ujján.
-Igen – bólintott. – Szeretlek Carlisle! Sosem tudtalak volna elfelejteni téged – itt lehajtottam a fejem. – A lányunk emlékeztetett rád – ez némiképp megnyugtatott. – Igen – értetlenül néztem föl rá. – Igen, meg tudnék neked bocsátani – mosolygott rám melegen.
-Bármit kérsz, én teljesítem – ígértem buzgón.
-Hát… van valami, ami jó lenne kezdetnek – somolygott.
-Bármit megteszek.
-Azt mondtad, szeretsz – bólintottam. – Akkor csókolj már meg végre – fonta nyakam köré a karjait.
A döbbenettől megdermedtem, de nem tartott sokáig ez az állapot. Derekánál fogva közelebb húztam magamhoz, majd kezemmel végigsimítottam selymes arcán, és megcsókoltam. Hihetetlenül jó érzés volt, mikor ajkaink végre találkoztak. Egyik kezemmel beletúrtam a hajába, míg másikkal oldalát simítottam végig. Teljesen más volt ez a csók, mint az emberi emlékeimből halványan megmaradtak. Zihálva váltunk el egymás ajkaitól. Nem szívesen szakadtam el tőle, hisz olyan édesek voltak a csókjai, de még Maryvel is beszélnem kellett.
-Szeretlek! – suttogtam a fülébe.
-Én is szeretlek! – suttogta vissza. – Mary a szobájában van – mosolygott. – Az emeleten balra az utolsó ajtó. Ismerlek – tette hozzá értetlen tekintetem láttán.
Mosolyogva mentem föl az emeletre emberi tempóban, majd bekopogtam abba a szobába, amit Esme mondott.
-Szabad – hallottam meg Mary hangját. Benyitottam. – Gyere csak – mosolygott tétovázásomat látva. – Ülj le – intett a szobában lévő kanapé felé. Leültem, ő pedig mellém ült. Biztatóan mosolygott rám.
-Igazából nem tudom, hogy miért jöttem… csak úgy érzem, tőled is bocsánatot kell kérnem.
-Szerintem, nem kell – nevetett. – Vagy ha valamiért mégis kellene, akkor is fölösleges, mert nem neheztelek rád semmiért sem.
-Köszönöm – öleltem meg. Nem tudom, meddig ölelhettük egymást, de egyszer csak megszólat.
-Szerintem anya már vár rád – somolygott. – Menjünk le.
Mindketten fölálltunk a kanapéról és a nappali felé vettük az irányt. Esme a kanapén ült és olvasott, de mikor észrevett minket, letette a könyvet és intett, hogy üljünk le mellé. Mary leült, én viszont állva maradtam. Egy terv fogalmazódott meg bennem. Féltérdre ereszkedtem szerelmem előtt és megfogtam a kezét.
-Szeretlek Esme. Mindennél jobban és ez sohasem lesz másképp. Megtisztelnél azzal, hogy újra a feleségem leszel? – láttam a döbbenetet a szemében. Reméltem, hogy igent mond. – Hozzám jössz, édesem? – kérdeztem, miután még mindig nem válaszolt.
Mary oldalba bökte őt, mire megrándult a szám sarka az elfojtott mosolytól. Túlságosan izgultam ahhoz, hogy most mosolyogni tudjak.
-Igen! Boldogan! – suttogta szerelmem, majd a nyakamba vetette magát. Szenvedélyesen megcsókoltam, majd tekintettel Mary ittlétére, viszonylag hamar elhúzódtam tőle.
-Szeretlek – suttogtuk egyszerre, mire mindketten felkuncogtunk.
-Gratulálok – ölelt meg mindkettőnket lányunk.
Sohasem éreztem még ekkora boldogságot, mint most. Van egy szerető feleségem és egy lányunk. Ráadásul örökké élünk. Azt hiszem, egy hihetetlenül boldog örökkévalóság áll még előttünk.


„Ha szeretsz valakit, a nevét egy körbe írd és Ne egy szívbe, mert a szív összetörhet, de a kör gurul tovább”

28. fejezet

Sziasztok!
Itt a (remélem) várva várt 28-as fejezet:D remélem tetszeni fog:D Holnap, ha minden jól megy, kaptok egy kis meglepit. Pontosabban nagyot, mert elég sok munkám volt és még lesz is vele... ahhoz is várom majd a komikat:D:P Na nem is szövegelek tovább... jó olvasást a fejihez:D
puszi:CC&EC

ui.: köszönöm a 7 rendszeres olvasót:D puszy



"Szeretlek! - Mi..Mi..Mit mondtál? - Sze-ret-lek! - De te nem szerethetsz engem. - És mért nem? - Mert te bármilyen lányt megkaphatsz, szépet és jót. - De nekem, te vagy a legszebb, és te vagy a legjobb."

Esme szemszöge

-Azt hiszem, lenne pár dolog, amit meg kéne beszélnetek – szólalt meg hosszú csend után Eleazar. – Mi addig elmegyünk vadászni.
Carlisle még mindig a szemembe nézve bólintott. Fogva tartott a tekintetével. Mozdulni sem bírtam. Csak ültem ott mellette, szemeiben gyönyörködve.
Hosszú ideig csendben ültünk egymást nézve, majd végül ő szólalt meg. De nem azt mondta, amire számítottam.
-Jobban vagy? – csak bólintottam válaszul. A fejét csóválta. – Nem úgy tűnik – simított végig a szemem alatti karikákon. – Talán még nálam is rosszabbul festesz. – Még mindig nem bírtam megszólalni. – Elmondod mi történt? – csodálkozva néztem rá. Nem értettem, hogy miért kéri ezt, hisz ő is tudja. – Azt hiszem, inkább én kezdem – sóhajtott föl.
-Nem értem, miről beszélsz – hangom nem volt több rekedt suttogásnál.
-Elmondom, hogy mit éltem át Akkor. – anélkül is tudtam, hogy melyik napra érti ezt, hogy megnyomta volna azt az egy szót. Még mindig nem értettem, hogy miért akarja ezt nekem elmondani. – Emlékszel, hogy az előtte való nap kint voltunk a réten a vízesésnél és együtt megnéztük a naplementét, igaz? – ismét csak bólintottam. – Még ott elaludtál, így hazahoztalak téged, nehogy megfázz. Aztán elmentem vadászni. Mikor visszajöttem, te a verandán állva vártál rám – hitetlenkedve néztem rá. De hisz én átaludtam az egész éjszakát. Lehetetlen, hogy kimentem volna. Még sohasem volt rá példa, hogy alva jártam volna. – Még nincs vége – folytatta halkan. – Elhívtál sétálni az erdőbe – még beszéltem is? – A tekinteted lágy volt, szerelmes, de mégis szomorú. Veled tartottam. Már jó ideje sétáltunk, amikor egyszer csak megálltál, és szembe fordultál velem. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Éreztem. És akkor megszólaltál. Azzal az egy mondattal megvalósítottad a legféltettebb rémálmaimat is – már csak suttogott. Szörnyű volt így látni őt, de nem mertem átkarolni, hogy megnyugtassam. Nem tudtam, hogyan reagálna rá. Nem szólaltam meg. Vártam, hogy folytassa. – Azt mondtad… - hangja erőtlen volt -, hogy te gyereket szeretnél. És ezt tőlem nem kaphatod meg. Tudtam, hogy egyszer bekövetkezik. Hogy egyszer majd elmész, mert én nem tehetlek boldoggá téged. Azt mondtad, hogy még mindig szeretsz, de nem szeretnéd feladni a lehetőségeidet, amik emberként megadattak neked – már nem nézett a szemembe. Sőt, még rám sem. A semmibe bámult. Láttam rajta, hogy újra átéli a történteket. Gyönyörű aranybarna szemei homályosan bámulták a padlót. – Arra kértél, menjek vissza Aliceékhez – teste megrázkódott. Már semmit sem értettem. Hisz ez nem történt meg.
-Én nem értem – végre meg tudtam szólalni, de hangom alig hallható volt csak. – Én nem… - suttogtam. – Én soha… - Carlisle fölnézett, majd mutató ujját a számra tette.
-Azt kérted, hogy soha többé ne jöjjek vissza. Azt mondtad, már összepakoltad a cuccaimat és ott vannak a hátsó ajtó előtt. Csak vigyem el őket. Túl akarsz lépni rajtam, és engem is erre kértél. Hogy próbáljak meg nélküled élni – ismét szemeimbe nézett. Láttam rajta, hogy ha tudna, már sírna. De nem tudott. Ezért remegett. A kitörni nem tudó könnyei rázták testét.
Még mindig nem értettem semmit sem, de azt már tudtam, hogy szeret. Képes volt elmenni, mert én ezt akartam. Pontosabban nem én akartam, de ez ebben a pillanatban lényegtelen volt. Átöleltem rázkódó testét. Csak most vettem észre, hogy már én is sírok. Könnyeim patakokban folytak. Éreztem, hogy ő is átölel karjaival. Örültem, hogy nem tolt el magától. Arcomat nyakába fúrtam és mélyeket lélegeztem illatából, hogy megnyugodjak. Ő az arcát a hajamba fúrta. Lassan csillapodott a rázkódása és már én is kicsivel jobban éreztem magam. Bár ez lehet, hogy csak a jelenlététől volt így és a tudattól, hogy mégis szeret.
-Elmondod, hogy veled mi történt? Eleazarék nem tudták pontosan – csak jó pár perc elteltével szólalt meg. Késsé elhúzódtam tőle, de még mindig öleltem.
Lassan bólintottam. Talán így már könnyebb lesz. Így, hogy itt van velem. Talán így már tudok róla beszélni.
Magam is meglepődtem rajta, hogy milyen tisztán csengett a hangom, mikor megszólaltam. Bár halk volt, de tiszta.
-A rét utáni reggelen, mikor fölébredtem, ott feküdtél mellettem, de nem karoltál át. Éreztem, hogy valami nincs rendben. A pillantásod rideg volt – összerezzentem az emlékre. Jól emlékszem arra a nézésre. – Elhívtál sétálni az erdőbe – hitetlenkedve nézett rám. Teljesen megértettem. Én is így éreztem, amikor ő mesélt. – Azt mondtad, elutazol. Visszamész Aliceékhez, és velük együtt elköltözöl. Először azt hittem, hogy Rose már eléggé kontrollálni tudja magát és ezért már én is találkozhatok vele. Te viszont azt mondtad, hogy én nem megyek veletek. És azt, hogy… te már nem akarsz velem… együtt élni – ezeket a szavakat már nehezebben mondtam ki. - Hogy már nem akarsz… engem és jobb így, hogy nem húztuk tovább ezt a dolgot. Arra kértél, hogy felejtselek el és lépjek túl rajtad. Megígérted, hogy… hogy olyan lesz, mintha… mintha nem is léteztél volna. Aztán visszavetted a… a karkötőt – ismét zokogtam. Nem bírtam folytatni. Közelebb vont magához és a hátamat kezdte simogatni.
-Shh – nyugtatgatott. – Ne sírj, kérlek.
Több perce beletelt, mire kellőképpen megnyugodtam ahhoz, hogy meg tudjak szólalni.
-Az éjszakát az erdőben töltöttem – erre hangosan felszisszent, majd tekintete a kis asztalkára tévedt a kanapé mellett. Én is odapillantottam. Ott voltak a gyógyszereim. Tudtam, hogy érti, miért vannak azok ott, így csak folytattam. – Borzasztóan éreztem magam. Nem bírtam semmit sem csinálni. Az egyetemre sem mentem be. Már egy hét eltelt, mikor Tanyaék megjelentek.
-Azt hozzá kell tenni, hogy egy kupac üvegszilánk volt a lábaid alatt – csak bólintottam. Örültem, hogy az öngyilkossági kísérletemet nem mondták el neki.
-Csak kicsúszott egy pohár a kezemből – magyarázkodtam. Úgy láttam, nem vette észre, hogy valamit titkolok előle. - De nem mentél vissza Aliceékhez, igaz? – tereltem el a témát. Remélem hatásosan.
-Nem – ingatta a fejét.
-Akkor mit csináltál? – csodálkoztam, bár tudtam, hogy ez lesz a válasza, hiszen Alice is kereste őt.
-Az erdőkben sétálgattam. Napokig csak járkáltam. Emberi tempóban. Aztán végül megállapodtam egy helyen, és ott voltam több mint egy napig. Ott talált rám Eleazar.
-Nem értem, mi történt – ingattam a fejem.
-Én sem – sóhajtott. – De ki fogjuk deríteni – szemei elszántságot tükröztek. – Esme, meg tudsz nekem bocsátani valaha is? – nézett rám szomorú szemekkel.
-Carlisle… - neve égette a torkomat. Hangom rekedt volt. –, erről nem te tehetsz – krákogtam. Nem figyelt rám.
-Esme, te nagyon fontos vagy számomra. Nem tudnék nélküled élni. Túlságosan önző voltam ahhoz, hogy még azelőtt elmenjek, mielőtt komolyabbra fordult volna a kapcsolatunk – lehajtott fejjel fixíroztam a parkettát. – Bebizonyítom – mondta határozottan.
Ujjaival fölemelte az államat és kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek. Azok gyönyörű aranybarnán csillogtak. Még sohasem nézett így rám. Ekkora szerelemmel. Minden kétségem elpárolgott tőle. Lassan végigsimított arcomon. Tekintete a szemem és a szám között cikázott. Lassan hajolt felém, megadva nekem a lehetőséget az elhúzódásra. Nekem viszont eszemben sem volt ilyet tenni. Két kezemmel átkaroltam a nyakát és vártam, hogy ajkai végre elérjék az enyémeket. Csodálatos érzés volt, mikor végre megcsókolt. Már több mint egy hete csak erre vágytam. Erre az érzésre. Most viszont féltem. Féltem, hogy egyszer csak fölébredek ebből a csodálatos álomból, és ismét egyedül leszek. Carlisle megérezhette bizonytalanságom, mert abbahagyta a csókot és kissé elhúzódott.
-Mi a baj? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.
-Csak félek… - erre a két szóra megdermedt, majd eltolt magától és olyan távol helyezkedett el tőlem a kanapén, amennyire csak tudott. – Nem tőled félek – magyarázkodtam. Láthatóan megkönnyebbült, de még mindig a helyén maradt, így inkább én bújtam oda hozzá. – Attól félek, hogy egyszer csak eltűnsz, én pedig fölébredek. És ugyanott folytatódik minden, mint ahol abbamaradt. Lehet, hogy még Tanyaék sem jöttek ide. Újra egyedül lennék. Túlságosan szép ahhoz, hogy igaz legyen.
-Nem hiszem, hogy ennyire élénk lenne a fantáziád – mosolygott. – Amúgy nem hinném, hogy álmodsz, mivel ez azt jelentené, hogy én is ezt álmodom, pedig én nem tudok aludni.
-Van benne valami – mosolyogtam már én is. Több mint egy hete most először. Már szinte idegennek éreztem azt a gesztust és érzést.
-Köszönöm – mondta hirtelen. Nem értettem, mire érti.
-Mit? – csodálkoztam.
-Azt, hogy itt vagy nekem. Hogy szerethetlek, és te viszont szeretsz.
-Én köszönöm – suttogtam, majd szorosan megöleltem. Ismét folyni kezdtek a könnyeim. Úgy tűnik, ha nem a bánattól, akkor az örömtől sírok.
-Hiányoztál – suttogta a fülembe. Hűvös leheletétől megborzongtam, de ennek ellenére nagyon jól esett.
-Te is nekem – csókoltam meg a nyakát.
-Mindennél jobban szeretlek. Sosem tudnálak ily módon bántani – mondta mélyen a szemembe nézve. Csak bólintottam. Nem akartam, hogy bármi olyat mondjon, amit később megbánhat. Nem akartam, hogy csak azért maradjon velem később, mert most ezt mondja nekem. Nem neheztelnék rá ezért. – Nem bízol bennem – hangja szomorú volt.
-Én bízok benned – mondtam határozottan. – Magamban nem bízok – hajtottam le a fejemet. – Nem akarom, hogy most bármit is megígérj, és később boldogtalan legyél – magyaráztam. – Ha egyszer csak feltűnne valaki, aki neked az igazi, bántana téged, hogy nem tudnád teljesíteni az ígéreted. Vagy ami még rosszabb, teljesítenéd, de boldogtalan lennél – csodálkoztam, hogy milyen nyugodtan mondtam ki ezeket a mondatokat, pedig legbelül már őrjöngtem.
-Esme – fordította maga felé az arcomat -, számomra te vagy az igazi. Majdnem háromszáz éven keresztül kerestem az igazit. Már azt hittem, velem van a baj. Amikor te feltűntél ott a korházban… mikor megláttalak… - kereste a megfelelő szavakat a folytatásra -, egyszerűen… megszűnt körülöttem a világ.
-Carlisle, ez… - nem tudtam befejezni, mert ekkor öt vámpír lépett be a nappaliba. Hatalmas mosoly terült szét az arcukon, mikor megláttak minket.
-Sziasztok! – köszöntek somolyogva.
-Sziasztok!
-Esme, nézd mit találtam – sietett oda hozzám Kate. Csodálkozva néztem a kezemben lévő tárgyra. A karperecem volt az. Az, amelyik a Cullen-címert ábrázolja.
-Hol találtad? – csodálkoztam.
-Az erdőben. Vadászat közben. Egy kicsi puma játszott vele – mosolygott.
Elvettem a kezéből. Újra feltörtek az emlékek, de most közel nem volt annyira fájdalmas, mint eddig. Most már csak Aliceék hiányoztak. Carlisle viszont itt volt velem. És pillanatnyilag másra sem vágytam, csak hogy átöleljen jéghideg, izmos karjaival. És ezt legnagyobb örömömre meg is tette.
-Hajlandó lennél újra hordani? – kérdezte suttogva szerelmem. Hűvös leheletét a fülemnél éreztem. Megborzongtam. Hihetetlen, hogy még ennyi idő után is ilyen reakciót vált ki belőlem.
-Reméltem, hogy megkérdezed. Igen! – mosolyogtam rá, amivel sikerült neki is mosolyt csalnom az arcára. Fölrakta a helyére az ékszert, majd egy lágy csókot lehelt a kézfejemre. – Köszönöm – pirultam el.
-Igazán nincs mit – csókolt meg. Amint észbe kaptam, elhúzódtam. Nem akartam, hogy a kis „közönségünk” minket nézzen. Azonban ahogy körülnéztem, észrevettem, hogy már csak Carlislelal ketten vagyunk a nappaliban. – Mi a baj, szerelmem? – simogatta meg az arcom. Ahogy fejemet visszafordítottam felé, arcán csodálkozást véltem felfedezni.
-Semmi, csak… - nem tudtam, mit mondhatnék, de megbántani sem akartam őt azzal, hogy elhúzódtam tőle.
-Csak…? – nézett mélyen a szemembe. Aggódott. Láttam a szemeiben.
-Csak azt hittem, hogy… Tanyaék még… - szemeiben a megértést láttam felcsillanni. Aztán ismét elmosolyodott, amitől engem az ájulás kerülgetett. Nem mertem elmélyülni arcának tanulmányozásában, mert akkor valószínűleg eszméletlenül fordulnék le a kanapéról.
-Emiatt nem kell zavarban lenned – ennek ellenére arcomat mellkasába fúrtam. Nem akartam, hogy lássa égővörös arcom, pedig tudtam, hogy még így is észre fogja venni. – Héj, tényleg. Ez természetes dolog egy párnál – akármennyire is győzködött, én még mindig nem akartam fölnézni. – Kicsim, ne csináld ezt, megijesztesz – hallani lehetett a hangján, hogy tényleg aggódik. Végül fölnéztem, de nem akartam a szemébe nézni. Nem értettem, hogy miért vagyok előtte mindig zavarban. Hisz igaza van. Ez tényleg természetes. Viszont nekem ő az első. Még soha senki iránt nem éreztem így, mint iránta. De vajon ő is így van ezzel? Nem, biztosan nem! Egy olyan férfit, mint Carlisle, körberajongják a nők. Ezt a saját szememmel is tapasztaltam már. Nem feltétlen külsőleg vonzza őket – persze az sem elhanyagolható, enyhén szólva -, hanem sokkal inkább belsőleg. A kisugárzásával mindenkit megnyer magának. Biztosan volt már dolga más nővel is. Vagy esetleg többel is. Nincs olyan, aki ne tartózkodna szívesen a közelében. Persze csak a vámpírok között van ez így. Nem mesélt el részleteket az emberi életéből. Nem is faggatóztam. Tudtam, hogy az anyja és az apja elvesztése mekkora fájdalmat okozott neki. Így vámpírként, azonban az emberek kissé ódzkodnak tőle. Emlékszem, mesélte nekem egyszer, hogy a betegek sokszor távolságtartóak vele szemben. Sőt, még olyan is van, aki másik orvost kér, mikor meglátja őt. Sosem tudtam megérteni ezeket az embereket. Hisz mikor én megláttam őt ott a korházban, annyira barátságos volt és megnyerő. Akkor úgy éreztem, hogy minél többet akarok a közelében lenni. És ez még most is így van. Bár lehet, hogy csak az érzelmeim hatására van ez így. – Esme, hallasz? Kérlek, válaszolj! – Carlisle szavai szakítottak ki gondolataimból. - Jól vagy?
-Igen, persze – mondtam, de hangom bizonytalan volt.
-Azt látom – mondta kissé rosszallóan. – Mi a baj? – kérdezte lágy tekintettel.
Most mit mondjak neki? Nem akarok neki hazudni, és úgyis észrevenné, ha nem mondanék neki igazat. Mélyet sóhajtottam, majd halkan megszólaltam.
-Volt előttem valakid? – nem ezt akartam kérdezni és nem is akartam rögtön a közepébe belevágni, de nem tudtam, hogy hozhatnám másképp elő a témát. Bár az sem lett volna jó, ha úgy kérdezem, „hányan voltak előttem”. - Kissé sértő lett volna – jegyeztem meg magamban, fölhorkanva. Arcára kiült a csodálkozás. Láthatóan nem ezt a kérdést, sőt nem is kérdést várt tőlem. Várakozóan néztem rá. Először nem válaszolt. Nem tudtam, hogy a válasza következménye miatt, vagy csak mert meglepődött.
-Esme…

27. fejezet

Sziasztok!
Először is... bocsi h csak most rakom föl a teljes fejit de orvoshoz kellett mennem és mivel nyaralásra az én monitoromat vittük ezért még azt is vissza kellett rakni a helyére (plusz a hangszórókat is) és hát tudjátok milyen nehéz az asztal alá bebújva dugdosni a drótokat a helyükre :S minden szar mögött átvezetve...:S
Másodszor... a szavazásnak mint ti is láttátok vége lett. Az egyikben az oldal külsejéről kérdeztelek titeket... akik arra szavaztak h változtassak rajta, azok lécci irják meg h mi nem tetszik nekik és h mit képzeltek el helyette. előre is köszi:) ... a másik szavazás pedig igy utólag belegondolva lehet h lényegtelen volt és lehet h mégsem azon fog mulni a folytatás:( sorry:( már csak a fantáziámon múlik az egész... aminek a teljesítménye elég ingadozó...xDxD
Nem is magyarázok tovább:D itt a 27. fejezet:D jó olvasást hozzá!!:P én pont az előbb ettem meg egy tál popcorn-t xD
puszi:CC&EC



"Úgy teszek, mintha élnék, pedig csak egy baba vagyok a polcon ülve, szép ruhában, üres szemmel, merev háttal, érzéketlen mosolygással, a távolba révedve lebénultan figyelek, és jöttödre porcelánszívem megremeg."

„Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.”

Eleazar szemszöge

Már majdnem egy napja csak Carlislet keressük. Nem értem, mi történhetett. Amikor telefonon beszéltünk, annyira magabiztos volt. Nem hiszem el, hogy csak úgy elhagyta Esmet. Tudom, hogy kétségei voltak a kapcsolatuk helyessége felől, de ez akkor sem megoldás. Remélem, megtalálom, és sikerül tisztáznom vele a dolgokat. Ugyan én nem szólhatok bele a kapcsolatukba, valami mégis azt súgja, hogy mindenképpen beszélnem kell vele. Esmenek megígértem, hogy nem mondok semmit sem az állapotáról Carlislenak, de ha ez kell ahhoz, hogy visszajöjjön velem, akkor Esme is meg fogja bocsátani nekem, hogy nem tartottam meg az ígéretem. Legalábbis remélem. Előbb viszont rá kell találnom Carlislera.
Még kb. 2 órát futottam, mikor megéreztem egy ismerős illatot. Carlisle! Gyorsabbra vettem a tempómat. A szag nagyon gyorsan erősödött. Ezek szerint nem halad. Ahogy egyre közeledtem felé, úgy ritkultak a fák. Persze nem gyökerestül. Szinte minden második fa ketté volt törve. Tudtam, hogy egy vihar nem ilyen károkat okoz. Ez csakis egy vámpír lehetett. Spirálban haladhatott. Aztán kiértem egy kis tisztásra. Nem természetes rét volt. Itt is megvoltak a fák megmaradt csonkjai. Mellette, pedig egy nagyobb táska hevert a földön.
Mikor megláttam őt, megtorpantam. Szörnyen nézett ki. Egy fa mellett ült, térdeit felhúzva, fejét rájuk hajtva. Még így is látszott, mennyivel sápadtabb a megszokottnál. Ruhája cafatokban lógott rajta, máskor szépen fésült haja most piszkosan ezerfelé állt. Ő nem vette észre, vagy csak nem akarta észrevenni, hogy ott vagyok. Ugyanúgy ült a fa mellett. Lassan odasétáltam hozzá. Biztosan nem tudja, hogy itt vagyok, mivel nem lélegzik, és így nem érezheti a szagomat.
Óvatosan megérintettem a vállát, de nem mozdult.
-Carlisle – szólaltam meg. Még mindig semmi. Leguggoltam mellé. – Carlisle! – ráztam meg kissé. Szomorú, fátyolos szemekkel nézett föl rám. Arcán csodálkozást láttam. Nem szólalt meg, csak visszafektette fejét a térdeire. – Carlisle, térj magadhoz – ráztam meg ismét. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy csak hazudott Esmenek, az érzéseiről. Lassan ismét fölemelte a fejét és rám nézett. Szemei most már tisztábbak voltak. – Mi történt? – ültem le mellé a hóba. Hosszú percekig csak csöndben ültünk egymás mellett. Aztán egyszer csak halkan megszólalt.
-Elhagyott – csak ennyit mondott. Pontosabban suttogott. Még az én kitűnő vámpírhallásommal is alig lehetett hallani. Hangja rekedt volt. Nem gondoltam volna, hogy egy vámpírral ez előfordulhat. Elhagyta? De hát Esme nem ezt mondta nekünk. Nem voltam benne biztos, hogy mind a ketten Esmere gondolunk. Bár ki másról beszélhetnénk?
-Mármint kicsoda? – kérdeztem meglepetten. Értetlenül fölnézett rám. Szemei csodálkozásról árulkodtak. Komolyan, úgy néz rám, mintha egy hülyével beszélne. Aztán felháborodottan megszólalt.
-Minek nézel te engem? Nőcsábásznak? Soha nem tennék ilyet vele – ugrott fel morogva. – Szerinted képes lennék életem szerelmét megcsalni? – azt hiszem, mégis egy személyről beszéltünk az előbb. De akkor nem értem, hogy mi történt.
-Carlisle, kérlek, nyugodj meg – álltam föl én is. Még folytattam volna, de közbevágott.
-Mégis hogy nyugodjak meg, ha a legjobb barátom ilyet feltételez rólam? – ordított. Még sosem láttam ennyire kikelni önmagából.
-Carlisle! – emeltem föl én is a hangomat. – Esme szenved nélküled – pillanatnyilag ez az egy dolog jutott eszembe, amivel esetleg megnyugtathatom.
-M…mi…micsoda? – hitetlenkedve meredt rám. – Ő döntött így. Tiszteletben tartom a kérését – jelentette ki immár határozottan. Semmit nem értettem.
-Carlisle, kérlek, mond el, hogy mi történt pontosan – léptem hozzá közelebb. Ő sóhajtva visszaült a fa mellé, én pedig követtem a példáját. Ismét hosszú csend következett, majd halkan belekezdett a történtek elmesélésébe.
Szinte tátott szájjal hallgattam végig mondandóját. Most már végképp nem értem, hogy mi történt. A két dolog teljesen üti egymást. Mikor befejezte, én még mindig kitágult szemekkel néztem rá.
-Mi az? – kérdőn nézett rám.
-Carlisle, azt hiszem, valami nagyon nagy félreértés történt kettőtök között – hitetlenkedve nézett rám.
-Miért? Szerinted nem fogalmazta meg elég világosan a kérését?
-Nem úgy értettem, Carlisle. Esme szeret téged. Sohasem hagyna el. Mióta elmentél csak szenvedett. El sem tudod képzelni, hogy milyen állapotban volt mikor a lányokkal a keresésedre indultunk. Szörnyen nézett ki. Akárcsak te – néztem újra végig rajta.
-Lehet, hogy rosszul van, viszont ő akarta így és én tiszteletben tartom a kéréseit. Ő is elmondta, hogy szeret, viszont egyértelműen megmondta azt is, hogy miért szeretné, ha elmennék.
Nem hat rá semmi sem. Ez így nem lesz jó.
-Kérlek, Carlisle, gyere vissza velem – már szinte könyörögtem neki. Ő csak a fejét rázta. – Ha nem jössz magadtól, akkor erőszakkal foglak visszavinni – fenyegettem meg. Nem fog egy félreértésen tönkremenni a kapcsolatuk és azzal együtt a legjobb barátom is. Hitetlenkedve nézett rám.
-Neked nem fontos az ő döntése? – hitetlenkedett. – Miért nem érted meg, hogy nem mehetek vissza. Tudtam, hogy egyszer el fogunk válni amiatt, hogy vámpír vagyok. Csak arra nem számítottam, hogy ilyen hamar. Nem tudok neki mindent megadni, és ettől szörnyen érzem magam. Sokkal könnyebb lenne, ha ember lennék. Akkor nem állhatna semmi sem közénk.
-Carlisle, Esme azt mondta, te hagytad el őt, mert már nem szereted, hogy már nem kell neked. Azt mondtad neki, hogy visszamész Aliceékhez. Én komolyan mondtam az előbb, hogy ha kell, akkor erőszakkal foglak visszavinni – néztem rá teljes határozottsággal.
-Én ezt nem értem – csodálkozott Carlisle. – Össze vagyok zavarodva – rázta meg kissé a fejét.
-Épp ezért kérlek rá, hogy gyere vissza velem. Senki sem érti, hogy mi történt. Esme szenved a hiányodtól – győzködtem. Ahogy kimondtam az utolsó mondatot, Carlisle rögtön mellettem termett.
-Induljunk – azzal felkapta a táskáját és már futott is.

Jasper szemszöge

„Egy óra múlva kedvesem sikítva a nyakamba vetette magát.”

-Megtalálta – kiáltott. – Eleazar megtalálta. Mindenképpen vissza fogja vinni. Ha kell még erőszakot is alkalmaz – kacagott. Éreztem a boldogságát, ami rám is átragadt. Végre Rose felől sem csak bűntudatot éreztem, hanem örömöt is. Elmosolyodtam. Talán végre minden rendbe jön. Fölpattant az ölemből és már rohant is a telefonhoz. Gyorsan tárcsázta a számot és izgatottan várta, hogy valaki fölvegye. Persze számított rá, hogy az a valaki Carmen lesz.
-Halló? – vette fel az említett személy. Hangja aggódó volt.
-Szia Carmen, Alice vagyok – szólt bele a kagylóba szerelmem boldogan.
-Szia Alice. Mi történt? Láttál valamit? – kérdezte felélénkülve.
-Igen. Eleazar megtalálta. Visszaviszi – válaszolta örömmel a hangjában.
-Ez csodálatos – örvendezett Carmen.
-Mi van Esmevel? – kérdezte Alice aggódóan. Kis csönd. – Carmen? Ott vagy?
-Igen, itt vagyok – válaszolt.
-És? Mi van vele? Hogy van?
-Nincs túl jól. A múltkori hívásod után nem sokkal eszméletét vesztette és azóta nem ébredt fel. Nagyon aggódok érte.
-Micsoda? – kiáltotta kedvesem. Én is teljesen ledöbbentem. – De hát mi történt? – öröme hamar elszállt a hírtől, hogy legjobb barátnője eszméletét vesztette.
-Alice, azt hiszem, ezt tőlük kell majd hallanod és igazából én sem nagyon értem, hogy mi történt. Majd ők elmesélik, ha minden rendbe jön. Akkor Esme is könnyebben beszél majd róla szerintem.
-Rendben – sóhajtott szerelmem beletörődően. – Szóljatok, ha visszaértek vagy valami probléma van.
-Oké. Üdvözlöm a többieket. Szia! – köszönt el Carmen.
-Mi is titeket. Szia! – azzal letette a telefont, majd felém fordult.
Ölembe húztam, majd a hátát kezdtem simogatni, hogy megnyugtassam.
-Annyira aggódok értük – nézett föl rám. Szavait érzései is igazolták. Megpusziltam a homlokát.
-Én is aggódok értük, de nem lesz semmi baj – szorosan hozzám bújt és mélyeket szippantott az illatomból.

Esme szemszöge

Mikor magamhoz tértem, a fejem zúgott. Nem nyitottam ki rögtön a szemeimet.
Csak annyira emlékeztem, hogy újra lepörögtek előttem az emlékek, majd teljes sötétség. Vajon meddig lehettem eszméletlen?
Először csak aprókat kezdtem pislogni, majd még mindig kábultan fölkönyököltem az ágyban. Alice szobájában voltam. Carmen ott ült mellettem, és aggodalmasan nézte az arcomat.
-Jól vagy? – kérdezte, miközben szemeivel fürkészte az arcomat. Bólintottam. Valahogy most nem éreztem az űrt a mellkasomban a hiánya miatt. Teljesen kétségbe estem. Nem akarom elfelejteni. Beleszagoltam a rajtam lévő ingébe. Már alig éreztem benne az illatát. Gyorsan fölpattantam és odarohantam a szekrényhez. Kikaptam egy másik ingjét, majd az előzőt levettem és fölvettem az újat. Mélyen beleszippantottam. Megint éreztem a fájdalmat, de ez a kín most nem olyan volt, mint a megszokott. Gyengébb. Kétségbeesetten kezdtem kutatni a régi dolgok között. Nem! Az nem lehet, hogy elfelejtsem! Kivettem a helyéről azt a fiókot, amiben az emlékeket tartottam, majd teljes tartalmát az ágyra borítottam.
Carmen csodálkozó szemekkel nézett rám. Nem értette, hogy mit csinálok, de most nem foglalkoztam vele.
Kotorásztam a holmik között, mikor egyszer csak Carmen megfogta a csuklómat és maga felé fordított.
-Esme, mit csinálsz? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.
-Emlékeket keresek – válaszoltam gyorsan, majd már fordultam volna is vissza, de nem engedte. – Carmen, értsd meg, nem akarom elfelejteni – próbáltam meg kihúzni a karomat szorításából. Tudtam, hogy már nem sokáig bírom sírás nélkül.
-Esme, nyugodj meg! Itt van. Visszajött. Eleazar visszahozta – mondta, miközben elengedte a karomat.
Micsoda? Itt van? De hát miért jött vissza? Aliceéknél is találkozhatott volna a Denalikkal.
Most viszont semmi más nem érdekelt engem, csak az, hogy végre újra láthassam Őt. Nem érdekel, hogy mennyire nehéz lesz, miután megint elmegy. Azonnal az ajtóhoz rohantam és kitártam azt. Megtorpantam. Ott állt előttem teljes életnagyságban. Méz szőke haja kócos és piszkos, arca sápadt és beesett. Ha nem tudtam volna, hogy ez lehetetlen, akkor azt hittem volna, hogy beteg. Szemei alatt még a szokásosnál is sötétebb karikák éktelenkedtek. Ingje több helyen szakadt és sáros volt. Még sohasem láttam őt ilyennek. Még vadászat után sem.
Annyira hiányzott, de most, hogy itt van, nem tudom, mit csinálhatnék vagy mondhatnék. Legszívesebben azonnal a karjaiba vetném magam, de ezt most nem tehetem meg.
-Miért jöttél vissza? – kérdeztem. Megpróbáltam egy szenvtelen álarc mögé rejteni fájdalmamat. Szomorúan nézett rám.
-Gyere, lent mindent megbeszélünk – azzal félreállt az ajtóból, hogy ki tudjak menni. Lassan haladtunk lefelé. Carlisle egyszer csak átkarolta a derekamat és így segített menni. Valószínűleg látta, milyen gyenge vagyok. Beleborzongtam az érintésébe. Olyan régóta vágytam már erre, de sohasem gondoltam volna, hogy viszont fogom őt látni. Ugyanakkor nem értettem semmit sem.
Amíg lefelé haladtunk, végig az arcát néztem. Ő is így tett. Mélyen az enyémbe fúrta tekintetét. Így sétáltunk le a nappaliba.
Mindenki ott volt a Denali klánból, csak Carmen nem, de most ő is csatlakozott hozzájuk.
Carlisle leült a kanapéra, engem pedig maga mellé húzott. Most nem karolt át, csak a kezemet fogta meg. Minden egyes érintése fájt, mert tudtam, hogy már nem sokáig lesz itt. Sőt. Vele együtt még a Denalik is el fognak menni. Mégsem húztam el a kezem.
Senki sem szólalt meg hosszú ideig. Carlisle végig az arcomat nézte, én viszont nem néztem rá. Nem akartam nagyobb fájdalmat. Itt ült mellettem, mégsem lehetett az enyém.

Díj:)

Sziasztok!:D
ez az első díjam és nagyon örülök neki:D:P hát igen.. elég sok helyen komentelek és sokszor már bele is zavarodok szal néha még össze is keverek dolgokat xD
szóval a díjról...:D



1. Megköszönöm a díjat annak, akitől kaptam és belinkelem a nevét!:D
2. Kiteszed a díjat a blogodra!
3. 5 dolog rólad vagy a töriről!
4. Továbbadod a díjat annak az 5 embernek, aki megérdemli!

szóval...

1. Köszönöm a díjat Nickyy-nek!:D irtózatos tetszik a története!:D http://baratvagyellenseg.blogspot.com/
2. Már kitettem :D
3. -Eddig úgy néz ki h a töri két részes lesz...
-...és az elsőnek a vége tuti h Happy End!:D
-A töribe még vissza fog térni Jonathan...:D
-A második "könyv" nem csak Esmeék "életéről" fog szólni...
-Egy vérfarkas biztosan lesz benne:D:D
4. Hát ezzel egy kicsit nehéz dolgom van mivel nincs még olyan sok kommentelőm... na lássuk... a díjat olyannak is küldöm akinek nincs külön blogja:D de ettől függetlenül megérdemli:D
-Timmy55
-zsóffiii
-Oli
-kalulu
-Kiki95
-Gaga
-...és persze az összes névtelen és rendszeres olvasómnak is:D (csak azokat említettem meg név szerint akik irtak nekem eddig komit)

ui.: bocsi csak nem sikerült belinkelnem :(

puszi:CC&EC