29. fejezet

Sziasztok!
Itt az új feji:D remélem tetszeni fog. Kicsit visszaugrunk az időben oda, ahol Carlisle bolyong az erdőkben. Azért nem írtam meg előbb, mert akkor még nem ismertétek Carlisle szemszögéből a szakítást. Így most rakom föl.:D
Köszönöm az eddigi szavazatokat:D
PLS írjatok többen is komit!! van elvileg 8 rendszeres olvasóm, mégis csak egy valakitől kapok rendszeresen komikat:(:( ráadásul ő még csak nem is r.o. .... rajta kívül egy-kettő olvasó néha ír egy-egy komit, de ez elég ritka:( nem fogok bevezetni komihatárt, mert szerintem az egy nagy hülyeség!!! ettől függetlenül még örülnék az építő megjegyzéseknek:) ráadásul most hosszabb fejit hoztam:)
előre is köszi annak, aki veszi a fáradságot és ír egy-két szót:)
puszi:CC&EC



„Menj el, és soha többet ne is gyere vissza az életembe, mert amióta ismerlek, pokol az életem, és epekedve várom azt a pillanatot, amikor elém állsz, átölelsz, és megcsókolsz, és arra kérsz, hogy maradjak mindig melletted. De ez a pillanat soha nem jön el.”

„Ajkadra gondolok, de csak levegőt csókolok, hajadba túrnék, de csak levegőt markolok, nevedet suttogom, de csak a csend felel. Mondd, mikor jössz már el?”

Carlisle szemszöge

Már az én tökéletes látásommal sem lehetett látni gyönyörű alakját és kecses mozgását. Elment. Elhagyott. Csődöt mondtam. Emberként és vámpírként is. Emberként az apám volt csalódott miattam, most meg Esme. Nem adhattam meg neki mindent. Keservesen fölordítottam. Nem! Nem lehet, hogy vége! Lerogytam a földre. Sohasem gondoltam volna, hogy ez ilyen hamar be fog következni. Még nem készültem föl rá. Legszívesebben utána rohannék, és magamhoz láncolnám, csak örökre velem legyen. Nem Carlisle! Ezt azonnal verd ki a fejedből. Megígérted neki, hogy elengeded, ha ő ezt kéri. Az ember és a vámpír felem viaskodott egymással. Az érdekes az volt, hogy a vámpír felem nem akart visszamenni. Pedig általában ő adta a rossz ötleteket. Talán most is így van? Vissza kéne mennem? Nem!
Még szeret!
Elhagyott!
Menj utána!
Egy saját gyermek fontosabb neki nálad!
Mi van, ha valami baja esik?
Ő akarta így.
Szinte láttam magam mellett a kis angyalt és ördögöt, ahogy próbálnak a saját érveikkel meggyőzni. De én már döntöttem. Nem megyek vissza. Megígértem neki, hogy elengedem. Nem fogom megszegni az ígértemet.
Lassan föltápászkodtam. Még jócskán éjjel volt. Így még visszamehetek a cuccaimért. Nem bírnék ki egy találkozást vele. Az már túl sok(k) lenne. Ha most meglátnám, biztosan nem tudnám utána elengedni. Márpedig akarata ellenére nem fogom magamhoz láncolni.
Lassan elindultam a ház felé. Soha többé nem fogok ide visszajönni. Bár szerintem máshova sem. Jó lesz nekem egyedül. Úgy legalább nem kínzom majd Jasper az érzéseimmel. Majd üzenek nekik, hogy jól vagyok, és hogy ne aggódjanak értem. De mi van, ha kérdeznek Róla? El tudnám mondani nekik, hogy mi történt? Biztosan nem. De nem beszélhetek velük, mert akkor megpróbálnának ott tartani. Hárman mégis csak erősebbek nálam. Ráadásul Rose még újszülött is. Csak üzenek nekik, hogy megvagyok, nincs semmi bajom, és utána eltűnök. Majd elrejtőzöm valahol az erdőben. Vagy elásom magam. Úgyis oda kellett volna kerülnöm a halálom után.
Észre sem vettem, hogy mikor értem vissza a házhoz. Még egyszer látnom kell őt. Csak még egyszer! Utoljára!
Csöndben fülelni kezdtem. Alszik. A légzése egyenletes. Tudtam, hogy hol van az ablaka, így rögtön oda futottam, majd egy ugrással már az ablakban is voltam. Nem volt nyitva. Nem csodálom. Mindig jó gondosan becsuktam minden ablakot éjszakánként, nehogy megfázzon. Szerencsére innen is jól láttam őt. Nyugodtan aludt. Arcáról semmit nem tudtam leolvasni. Valószínűleg most nem álmodott. Annyira gyönyörű volt, annyira csodálatos. Szívem szerint fölfeszítettem volna az ablakot, de nem tettem meg. Akár be is törhettem volna azt, de arra biztosan fölébredt volna és én ezt nem akartam. Végül még egy hosszú, utolsó pillantást vetettem rá, majd leugrottam az ablakból. Még számomra is halk puffanással értem talajt. Rögtön a hátsó bejárathoz futottam, majd fölkaptam a zsákot, ami ott volt. Nem néztem bele. Nem érdekelt, hogy mik vannak benne. Nem hinném, hogy bármi is kell még nekem ez után. Egyetlen egy dolog kellett volna nekem. Ő! Semmi és senki más, csakis Ő!
Vissza sem nézve a házra futottam be az erdőbe. Egy ideig csak futottam, majd szép lassan visszavettem a tempóból, míg végül már csak emberi lépésben haladtam. Nem volt célom, nem kellett sietnem. Akkor miért futnék? Így legalább tovább közelebb érezhetem magamhoz. Bár ki tudja, meddig marad a házban. Lehet, hogy már holnap elköltözik.
Csak szép lassan sétáltam az erdőben. Már jócskán reggel volt. Ekkor a szél felém hozta egy ember illatát. Méghozzá nem is akárkiét!
Edward Masen! Ő volt az a kicsi fiúcska, akinek elláttam a törött kezét. Ő nem volt velem olyan távolságtartó, mint a többi ember. Bár lehet, hogy csak azért, mert gyerek volt. A kisgyerekek feltétel nélkül megbíznak mindenkiben. Vére most különösen csábított, pedig nemrég voltam vadászni. Illata égette a torkomat. Nem Carlisle!
Meg kell állnod!
Menj tovább. Tedd, amit a tested akar!
Nem támadhatsz meg egy kisfiút!
Fejemből kizártam az idegesítő hangokat. Azt fogom tenni, ami helyes. Attól még, hogy az én boldogságom rosszra fordult, nem tehetek tönkre egy családot. Illata egyre közeledett. Gyorsan fölugrattam a legközelebbi fára az ösvény mellett, nehogy véletlenül észrevegyen.
-Edward, kisfiam, állj meg! – hallottam meg Mrs. Masen hangját pár méterről. Eddig őt észre sem vettem. Bár gondolhattam volna, hogy a kisfiú nem egyedül mászkál az erdőben. Edward megtorpant anyja kérésére. Milyen engedelmes. – Végre! – sóhajtott föl az asszony, amint meglátta a fiát. – Megvagy! – kapta föl Edwardot, majd a levegőben megpörgette. Gyere, ideje visszaindulnunk – fogta meg kisfia kezét, majd elindult az erdőből kivezető ösvényen.
Fölsóhajtottam. Bárcsak én is megadhattam volna ezt Esmenek. Egy kisfiút, vagy kislányt. Mennyivel máshogy alakultak a dolgok így, hogy vámpír vagyok. Ha emberként találkozunk, lehet, hogy együtt éltük volna le az életünket, és boldogan játszhattunk volna akár még az unokáinkkal is. A tornácon ülni Esmevel az oldalamon. Öregen, őszen, gyerekeinkkel és unokáinkkal körülvéve. És boldogan, alvás közben nyugodtunk volna mag. Eltemettek volna minket egy közös sírba. És aztán Esmevel közösen néztük volna onnan föntről utódainkat. Elképzeltem Esmet menyasszonyi ruhában, amint az oltár felé lépked a nászindulóra, ahol én várok rá. Méghozzá emberként! Életünk végéig tartó hűséget esküszünk egymásnak. Elképzeltem, ahogy kimondja a boldogító Igent, majd a pap felszólítására megcsókolom őt. Aztán a közös táncok, majd a… nászéjszaka. Nem Carlisle! Ezt ki kell verned a fejedből! Így vámpírként nem lehetnék vele együtt. Egyetlen erősebb szorítással összezúzhatnám törékeny, emberi csontjait. Minek is gondolkodok én ezen? Hisz már külön utakat járunk. Soha többé nem fogom látni őt. Testemet már rázta a könnyek nélküli zokogás. Leültem az ágra, amin eddig álltam, majd hátamat nekidöntöttem a fatörzsnek. Szemeimet lehunytam. Megpróbáltam mindent kiűzni a fejemből, még az erdő halk neszezéseit is. Több-kevesebb sikerrel.
Nem tudom, mióta ülhettem ott az ágon, mikor egyszer csak egy finom érintést éreztem a vállamon. Lassan fölnyitottam a szememet. Esme ült velem szemben az ágon. Mosolygott. Nem bírtam viszonozni gesztusát. Meg akartam fogni vállamon pihenő kezét, de csak a levegőt éreztem. Lassan a fejét ingatta. Tehát nem tudok hozzá érni. Remek, Carlisle, már hallucinálsz is! Lassan megráztam a fejem a szememet becsukva, de mikor ismét felpillantottam, még mindig ott ült az ágon.
-Miért kínzol? – kérdeztem keservesen, miután másodjára sem sikerült megérintenem. Szemei szomorúan csillogtak, miután kimondtam ezt a két szót. – Bocsáss meg, nem akartalak megbántani – sóhajtottam. – Hiányzol – hunytam le szemeimet. Nem sokkal később újra éreztem a meleg érintést, de most az arcomon. Lassan ismét kinyitottam a szemeimet, de most már nem volt ott. Kétségbeesetten néztem körül. Sehol nem láttam. Úgy látszik, tényleg hallucináltam. Teljesen megőrültem. De ha ez kell ahhoz, hogy lássam őt, akkor vállalom. Érte bármit.
Erőm teljesen elhagyott, de már nem tudtam tovább egy helyben ülni. Lassan felálltam az ágon. Most koránt sem éreztem annyira jónak az egyensúlyom. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban ledőlhetek a fáról. Ugráshoz már nem volt elég erőm, így inkább csak léptem egyet előre. Hatalmas puffanással értem földet. Elterültem ott a fa alatt. Minden erőm elhagyott. A következő pillanatban egy hatalmas hókupac omlott rám a fáról.
Szép lassan kiástam magam a hóból.
-Hallottad? – kérdezte egy női hang. Valószínűleg egy turista.
-Mit, drágám? – kérdezte most egy férfi.
-Azt a puffanást. Arra – feltételeztem, hogy éppen felém mutat, de persze az erdőtől nem lát engem.
-Kelj fel! – unszolt egy édes hang. – Na, mi lesz? Menj már! – kérlelt. – Meg fognak találni. Lehet, hogy ismernek – fölnéztem az angyalomra. Szemei csillogtak. Most nem akartam megérinteni. Féltem, hogy akkor esetleg eltűnik. – Menj már, siess!
-Nem megy – nyögtem halkan. – Nem bírom – szemeim lecsukódtak.
-Kérlek, tedd meg… értem!
Érzetem, hogy végtagjaimba újra erő áramlik. Igaza van. Meg kell tennem.
-Velem maradsz… utána is? – kérdeztem vágyakozva. Bólintott.
Egyre több erő gyülemlett fel bennem. Lassan már túl sok is. Fölálltam, majd tétlenül kedvesemre néztem.
-Ne gondolkozz, csak fuss – mondta. Készségesen teljesítettem utasítását. Azonnal rohanni kezdtem az erdőben. Ahogy oldalra pillantottam, láttam, hogy ő még mindig itt van mellettem. Itt fut velem, erőt adva ezzel a meneküléshez.
Már több perce futottam – persze közben végig őt néztem -, amikor lassítani kezdtem a tempón. Már nagyon messze vagyunk a turistautaktól. Na tessék. Már tényleg teljesen megőrültem. Már többes számban is beszélek. Gondolatomra Esme elmosolyodott mellettem.
-Nem vagy őrült, csak szerelmes – nevetett. Dallamos nevetése betöltötte az erdőt. Legalábbis az én számomra. Csak én hallottam. Mégsem olyan volt, mint máskor. Mintha ezzel akarna jelezni valamit az agyam. De mit? Az Ő nevetése ennél sokkal dallamosabb és vidámabb volt. Ugyan nem nevetett olyan sokszor, mégis tisztán emlékszem annak csengésére. Aki itt jött mellettem, az nem az igazi volt. Csak egy hasonmás, amely megpróbálja utánozni eredeti mását. Sikertelenül. Nem tudja teljesíteni feladatát. Ahogy ezt végiggondoltam, Esme eltűnt mellőlem. Fájt, hogy nem láthatom.
Ekkor egy ötlet ugrott be. Elmehetnék a Volturihoz. Ők végezhetnének velem. Nem! Nem tehetem ezt! Nem futamodhatok meg a fájdalom elől. El kell viselnem létem következményeit. Két énem ismét vitatkozásba kezdett.
Menjél csak! – gúnyolódott az egyik.
Úgysem tennék meg.
Ha megsérted a szabályt, azért még téged, Aro legjobb barátját is kivégzik.
Csak annyit érnél el vele, hogy tudomást szereznek Esmeről.
Igaza volt. Nem mehetek a Volturihoz. Még ha engem meg is ölnének, Esmeről mindent megtudnának. Nem adhatom a Volturi kezére őt. Élnem kell a fájdalmammal.
Céltalanul bolyongtam az erdőkben, már ki tudja hány napja. A zsák még mindig a vállamon volt, de képtelen voltam belenézni.
Miért kellett ennek így történnie? Miért nem lehettünk boldogok még egy kicsit?
-Miért? – ordítottam föl keservesen. A közeli fákon fészkelő madarak hangos zajt csapva menekültek. A következő pillanatban nekirontottam a fáknak. Egyiket sem csavartam ki tövestül, de mindet félbetörtem, ami az utamba került. Végül egy kerek tisztást alkottam az utolsó pár fa kettétörésével. Táskámat ledobtam egy fa mellé a hóba, én pedig a fa törzsének támasztottam a hátamat, majd lecsúsztam a földre. Térdeimet felhúztam, majd karjaimmal átkaroltam azokat, hogy összetartsam magam és végül fejemet rájuk hajtottam. Abbahagytam a légzést. Mindent ki akartam zárni a fejemből. Még a saját gondolataimat is. Ez azonban nem sikerült túl sokáig, így ismét betolakodtak elmémbe az emlékképek. Miért fájnak? Boldognak kéne lennem, mert megtörtént, én viszont kínlódok, mert vége lett.
Újra megpróbáltam szabályozni a gondolataimat és most sikerült. Mindent kizártam az elmémből. Nem tudom, meddig ülhettem ott, mikor ismét egy kezet éreztem a vállamon. Nem mozdultam. Nem akartam látni őt újra, mert akkor romba dőlne az eddigi próbálkozásom a gondolataim kiűzésére.
-Carlisle – ez nem az a hang volt, amire vártam. Biztosan csak képzelődöm. – Carlisle! – éreztem, hogy megráznak. Eddig ilyen nem volt. Eddig csak puha érintéseket éreztem.

Fölnéztem a megzavarómra. Nem, ő nincs itt, csak képzelem. Nem szólaltam meg, csak csöndben visszafektettem fejem előző helyére. – Carlisle, térj magadhoz – ismét éreztem, amint valaki megráz. Lassan fölnéztem háborgatómra. Mit keres ő itt egyáltalán. És ha képzelem is, mi köze van ehhez az egészhez? – Mi történt? – ült le mellém a hóba. Éreztem, ahogy karunk összeér. Valódinak éreztem. Hosszú percekig csak csöndben ültünk egymás mellett. Most mit mondjak neki? Ha elmondom az igazat, biztosan rá akar majd beszélni, hogy menjek vissza és beszéljem meg ezt a dolgot Esmevel.
-Elhagyott – csak ennyit suttogtam. Gondoltam, ennyiből is meg fogja érteni. De nem így lett. -Mármint kicsoda? – kérdezte meglepetten. Értetlenül fölnéztem rá. Most komolyan nem érti, hogy kiről beszélek, vagy csak a hülyét játssza? Ha az utóbbi, akkor azt hiszem nem vagyok egyedül az elmebajaimmal. Aztán leesett, hogy mit is mondott az előbb. Felháborodva fölugrottam.
-Minek nézel te engem? Nőcsábásznak? Soha nem tennék ilyet vele – morogtam rá. – Szerinted képes lennék életem szerelmét megcsalni? – ekkor megértés, majd röviddel azután értetlenség suhant át az arcán.
-Carlisle, kérlek, nyugodj meg – állt föl ő is. Láttam, hogy még akarja folytatni, de én nem hagytam.
-Mégis hogy nyugodjak meg, ha a legjobb barátom ilyet feltételez rólam? – ordítottam. Még sohasem kiabáltam vele, de ezzel az egy mondattal az őrületbe kergetett most már végképpen.
-Carlisle! – emelte föl a hangját. – Esme szenved nélküled – megdermedtem.
-M…mi…micsoda? – hitetlenkedve meredtem rá. De hisz ő hagyott el! Egyáltalán Eleazar honnan veszi ezt? – Ő döntött így. Tiszteletben tartom a kérését – jelentettem ki határozottan. Nem fogok visszamenni. Nem tehetem ezt vele.
-Carlisle, kérlek, mond el, hogy mi történt pontosan – lépett hozzám közelebb. Megadóan felsóhajtottam, majd visszaültem eredeti helyemre. A fa mellé. Ő is leült mellém. Ismét hosszú csend következett. Nem tudtam, hogy hol kezdhetném a mesélést, így a réten történt utolsó pillanatokkal kezdtem végül. Sorban mindent elmeséltem neki, ami eddig történt velem, ő pedig szinte tátott szájjal hallgatta a történetet.
-Mi az? – kérdeztem, miután még mindig kiguvadt szemekkel nézett rám.
-Carlisle, azt hiszem, valami nagyon nagy félreértés történt kettőtök között – hitetlenkedve néztem rá. Mit lehet ebben félreérteni.
-Miért? Szerinted nem fogalmazta meg elég világosan a kérését?
-Nem úgy értettem, Carlisle. Esme szeret téged. Sohasem hagyna el. Mióta elmentél csak szenvedett. El sem tudod képzelni, hogy milyen állapotban volt mikor a lányokkal a keresésedre indultunk. Szörnyen nézett ki. Akárcsak te – végig rajtam.
-Lehet, hogy rosszul van, viszont ő akarta így és én tiszteletben tartom a kéréseit. Ő is elmondta, hogy szeret, viszont egyértelműen megmondta azt is, hogy miért szeretné, ha elmennék – mondtam határozottan. Szemeiben először csalódottságot, majd elszántságot véltem felfedezni.
-Kérlek, Carlisle, gyere vissza velem – már szinte könyörgött. Nem! Nem engedhetek neki! Nem bírnám még egyszer elengedni Esmet. – Ha nem jössz magadtól, akkor erőszakkal foglak visszavinni – fenyegetett meg. Hitetlenkedve bámultam rá. Ő nem ilyen. Sohasem fordul erőszakhoz, csak ha tényleg komoly oka van rá.
-Neked nem fontos az ő döntése? – kérdeztem. – Miért nem érted meg, hogy nem mehetek vissza. Tudtam, hogy egyszer szét fogunk válni amiatt, hogy vámpír vagyok. Csak arra nem számítottam, hogy ilyen hamar. Nem tudok neki mindent megadni, és ettől szörnyen érzem magam. Sokkal könnyebb lenne, ha ember lennék. Akkor nem állhatna semmi sem közénk – szinte egy szuszra mondtam el az egészet, mégis sikerült minden érzelmemet belesűríteni.
-Carlisle, Esme azt mondta, te hagytad el őt, mert már nem szereted, hogy már nem kell neked. Azt mondtad neki, hogy visszamész Aliceékhez. Én komolyan mondtam az előbb, hogy ha kell, akkor erőszakkal foglak visszavinni – mondta csendesen, teljes határozottsággal a hangjában. Nem értettem semmit. Hogy én hagytam el őt?
-Én ezt nem értem. Össze vagyok zavarodva – ráztam meg a fejem, hogy kissé kitisztuljon.
-Épp ezért kérlek rá, hogy gyere vissza velem. Senki sem érti, hogy mi történt. Esme szenved a hiányodtól – győzködött. Nem is kellett tovább mondania. Esme szenved. Azt mondta, én hagytam el. Ez lehetetlen. Miféle gonosz tréfa ez? Vissza kell mennem. Meg kell beszélnünk ezt a dolgot. Tudtam, hogy Esme sohasem hazudna. Valami nincs rendben. Azonnal visszaindulok!
-Induljunk – rögtön felkaptam a zsákomat és száguldottam is.
-Carlisle! – hallottam meg Eleazar hangját valahonnan a hátam mögül. Nem voltam hajlandó megállni. – Carlisle, vadásznod kéne, mielőtt visszamész – győzködött. Igaza volt. Nem akartam bántani Esmet és ha már a kisfiú vére is ennyire csábított engem ilyen összetört állapotban – és az még a legelején volt -, akkor nem tudhatom, szerelmem illata milyen hatással lenne rám.
Azonnal a levegőbe szimatoltam, zsákmányt keresve és rögtön meg is éreztem azt, ami most kellett nekem. Egy őzcsorda legelészett nem messze tőlünk. Azonnal feléjük vetettem magam. Sohasem voltam ilyen mohó, mint most, de sietni akartam. Minél előbb látni akartam őt.
Eleazar türelmesen megvárta, amíg végzek, majd újra elindultunk. Vissza Portoba. Az utóbbi egy hét során egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy valaha is láthatom még őt. És most mégis oda tartok. Hozzá. Annyira jó lenne újra a karjaimban tartani. Nem! Nem szabad ilyenekre gondolnom. Viszont nem tudnám még egyszer elengedni. Vele fogok maradni. Ha másként nem, akkor barátként, de vele maradok. A lényeg, hogy vigyázhassak rá. Nem bírom elviselni még csak a gondolatát sem annak, hogy valaki bántsa.
-Mindjárt ott vagyunk – jelentette ki. Fölösleges volt. Már messzebbről is éreztem a Denali-lányok különleges illatát, és persze az utat is ismertem már.
Ahogy megláttam a házat, még gyorsabb tempóra kapcsoltam. Gyakorlatilag berontottam az ajtón. A három lány, akik a kanapén ültek, döbbenten néztek végig rajtam.
-Carlisle, mi… - kezdte Irina, de nem hagytam, hogy befejezze.
-Hol van Esme? – kérdeztem idegesen.
-Láthatod miután mindent megbeszéltünk – válaszolta Tanya.
-Tanya, kérlek, látnom kell őt – nemlegesen a fejét rázta. – De ugye jól van?
-Több, mint egy napja nincsen eszméleténél. De mielőtt kiakadnál, hogy miért nem ezzel kezdtem, közlöm, hogy már megvizsgáltuk és nincs semmi komolyabb baja. Csak egyszerűen sok volt neki ez az egész – magyarázta.
-Csak?! Szerinted ez csak? – kérdeztem fölháborodottan
-Carlisle, nyugodj meg, kérlek. Először beszélnünk kell. Ülj le! – mondta ellentmondást nem tűrve Eleazar.
Gyorsan leültem a kanapéra. Minél előbb túlesünk ezen a beszélgetésen, annál előbb láthatom Esmet.
-Így mindjárt jobb – sóhajtott Tanya. – Elmondanád, hogy mi történt?
Mély levegőt vettem, majd válasz helyett belekezdtem a mesélésbe. Ők is ugyanúgy kikerekedett szemekkel hallgatták végig a történetet, mint Eleazar. Mikor végeztem, mindhárman tátott szájjal bámultak rám, értetlen pillantásokat váltva egymással.
-Nos, Esme nem mesélte el részletesen, mi hogy történt, de a lényeget mi is tudjuk – szólalt meg hosszú csend után Tanya. Ő tért magához elsőként. Belekezdett ő is a mesélésbe és most rajtam volt a csodálkozás sora. Fogalmam sem volt, mi történhetett.
-Ezt nem értem – motyogtam elhaló hangon. – Én nem… - egyszerűen nem bírtam befejezni. Nem tudtam, mit mondhatnék.
-Tudjuk – mondta egyszerűen Eleazar. - Éppen ezért akartunk megtalálni téged. Jó lenne, ha megbeszélnétek ezt az egészet.
A következő pillanatban Esme zihálása szűrődött le az emeletről. Megdermedtem. Szekrényajtó csapódását, majd kis idő múlva halk puffanásokat és egymáshoz ütődő apró tárgyak hangját lehetett hallani.
Azonnal az ajtaja előtt termettem. Nem bírtam benyitni. Nem tudtam, mit mondhatnék.
-Esme, mit csinálsz? – hallottam meg Carmen hangját a szobából.
-Emlékeket keresek – válaszolta szerelmem hadarva. Hihetetlenül jó volt újra hallani a hangját. Megdöbbentő, mennyire gyatrát voltak a képzelgéseim vele kapcsolatban. – Carmen, értsd meg, nem akarom elfelejteni – nem sokon múlt, hogy sírós hangját hallva nem rohantam be rögtön a szobába, de Carmen hangja megállított.
-Esme, nyugodj meg! Itt van. Visszajött. Eleazar visszahozta – mondta. Most mit csináljak? Sétáljak be az ajtón? Vagy várjam meg lent a nappaliban?
Hallottam a közeledő lépteket a szobából, majd hirtelen kivágódott az ajtó. Ott állt előttem teljes életnagyságban. Arca sápadt, bőre hófehér, szemei alatt lila karikák. Mintha nem is ember lenne, hanem… vámpír. Ezt azonban megcáfolta az orromba tóduló fenséges illat. Az Ő illata. Tényleg itt volt. Most nem képzelődtem. Haja kócos volt és az egyik ingemet viselte. Tehát nem akart elfelejteni engem.
Láttam rajta, hogy valamin nagyon rágódik, majd megszólalt.
-Miért jöttél vissza? – kérdezte szenvtelen arccal. Szomorúan néztem rá. Ettől féltem. Hogy nem tud majd megbocsátani nekem. Bármennyire is szeret még, megbántottam. Ráadásul azt hiszi, hogy én már nem szeretem őt.
-Gyere, lent mindent megbeszélünk – álltam félre az ajtóból, hogy ki tudjon menni. Lassan haladtunk lefelé. Látszott rajta, hogy alig áll a lábán és nem akartam megkockáztatni, hogy leessen a lépcsőn, így óvatosan átkaroltam a derekát. Megborzongott, de nem húzódott el. Amíg lefelé haladtunk, végig az arcát néztem. Ő is így tett. Mélyen az övébe fúrtam tekintetemet. Így sétáltunk le a nappaliba.
Az egész Denali klán ott volt, Carmen kivételével, aki most lépett be a nappaliba.
Leültem a kanapéra, majd Esmet magam mellé húztam és megfogtam a kezét. Nem akartam, hogy sok legyen neki, hisz ő még nem tudja, mi történt. Igaz, pontosan én sem tudom, de azt igen, hogy szeretem őt, ám ezt ő nem tudja.
Még mindig az arcát néztem, ő viszont elfordította a fejét, de a kezét az enyémben hagyta.