Sziasztok!
Hát, a cím az elég érdekesre sikerült, de ez volt az első ötletem és mindjárt ti is megértitek, hogy miért...
Kezdeném azzal, hogy az utóbbi egy hétben nagyon kevés időm volt az írásra és ez nem csak a tanulás miatt volt így. Három hetes "kiképzésben" részesülök a sport által, ami eléggé megterhelő nem csak testileg, hanem agyilag is:/ És még csak most lesz vége a második hétnek...:S Már a tanárok is észrevették rajtunk a változást a suliban... Bár ez nem meglepő heti kilenc(!) edzés mellett. Emellett még a tanulásban is úgy ahogy helyt kell állnunk, ami még a maradék energiámat is elszívja:(
Ebből következik a lényeg, amire a címet is értettem, hogy a vicc idén sajnos elmarad:/ Ugyanis, bár nem tudom, ki mennyire szokta ezeket a dolgokat komolyan venni, de holnap lesz április elseje, ami ugye bolondok napja néven közismert:) Tervem volt, hogy egy kicsit megviccellek titeket, de még a fejezet megírására is képtelen voltam, nem hogy még pluszba írni mellé. Ehhez kapcsolódik egy harmadik dolog is... Mivel, ha a napokban volt időm, akkor általában pihentem vagy tanultam, így szinte semmit sem haladtam a fejezettel:/ Holnap futóversenyre megyek, aztán este X-Faktoros gálaműsorra, ami talán az egyetlen pozitívum lesz ebben a három hétben:) Szombaton délután hat körül érek haza, de nem tudom, mennyi erőm lesz még az íráshoz... Aztán vasárnap ismét a tanulás...:S
Tehát, a helyzet a következő lesz: Elkezdem mind a két blog friss fejezetét és csak az fog felkerülni a hétvégén, amelyikhez több ihletem lesz. Sajnálom, hogy ilyet teszek és sosem gondoltam volna, hogy valaha is fáradtság miatt nem jön majd az ihlet, de úgy tűnik még nekem sem megy ennyi minden egyszerre:( Ez azonban nem azt jeleneti, hogy szünetel a blog! Amint készen lesz a friss fejezet, fölrakom, csak az a bizonytalan még, hogy mikor.
Remélem, hogy megértitek a helyzetem. A hétvégén megpróbálom úgy ahogy kipihenni magamat, hogy kicsit följöjjek írás szinten is:) Amint tudom, hogy mikor és melyik blogon lesz friss, jelzek Chat-be:)
Előre is köszönöm azoknak, akik megértenek engem!:)
Puszi: Juliet
2011. március 31., csütörtök
2011. március 24., csütörtök
64. fejezet
Sziasztok!:)
Meghoztam a friss fejezetet:) Ugyan azt mondtam eddig, hogy Esme félig vámpírrá válásának okáról még nem lesz szó, de most mégis beleírtam egy két lehetséges okot;) Jó olvasást hozzá:) Remélem, tetszeni fog:) Most végre kiderül, ki is az a beteg, na meg persze Michelle döntésére is fény derül:) Bár egy-két következményt sajnos lehetetlen elkerülni...;) Komikat kérek!:D
Puszi
Carlisle szemszöge
-A beteg neve Jonathan Abshire. Állattámadás áldozata lett a nővérével, Clare Abshire-rel együtt. Az erdőben találtak rájuk teljesen meztelenül, körülöttük a ruháiknak a cafatjaival. – Eközben megérkezett a másik mentő is, ami nagy valószínűséggel Jonathan nővérét hozhatta. – A fiúnak feltehetőleg több bordája is eltörött. Valószínűleg belső vérzése is van – folytatta a férfi. – Súlyos fejsérülést szenvedett és a vérzést még nem sikerült teljesen elállítanunk. A bal karja is szinte szilánkosra törött.
Mindeközben már a kórház folyosóján „száguldottunk” a sürgősségi felé a beteggel. Nagyon jól tudtam, hogy ha Jonathan csontjai külső segítség nélkül kezdenek el összeforrni, annak nagyon rossz következményei lehetnek. Lehet, hogy már most is késő van.
-Köszönöm, innen már átvesszük – biccentettem a mentősnek, majd gyorsan elkezdtem vizsgálni a fiú testét. Meglepetten tapasztaltam, hogy több helyen is éles karmok szántották föl a bőrét és már így első ránézésre is meg tudtam róluk állapítani, hogy egy fajtársa ejtette rajta ezeket a sebeket. Először a fején éktelenkedő seb kitisztításába kezdtem bele, amit a mentősök nem végeztek el rendesen. Ha nem figyelek oda, könnyen elfertőződhetett volna, aminek akár halálos következménye is lehetett volna. Miután azzal végeztem, megvizsgáltam a törött csontjait is, de azon kívül, hogy bekötöztem és begipszeltem őket, nem sok mindent tudtam már csinálni. A csontok már forrásnak indultak. A belső vérzés szerencsére az ő esetében magától rendbe jön, mert gyorsan regenerálódnak a szervei, de azért még megfigyelés alatt kell tartanunk. Remélem, megérti majd, hogy most egy jó ideig nem hagyhatja el a kórházat, még akkor sem, ha már teljesen jól lesz, hiszen eléggé furcsa lenne, ha pár nap múlva teljesen egészségesen távozna.
Egy mély sóhajjal léptem ki a kórteremből, ahova Jonathant helyezték. Nem tudtam, mi lenne most a helyes lépés. Szólok Michelle-nek, ami talán nagyban befolyásolná a döntését, vagy elhallgatom előle, ameddig csak tudom és vállalom a következményeket, amik ezzel a döntésemmel járnának, hogy esetleg nagyon dühös lesz majd rám emiatt.
-Dr. Cullen! – szólt utánam a nővérpultnál Maggie, miközben felém sietett.
-Igen, Meggie? – néztem rá kérdőn.
-Dr. Wells kereste magát valamilyen sürgős ügyben. Azt kérte, ha van egy kis ideje, hívja föl őt – hadarta el gyorsan.
- Rendben – bólintottam. – Köszönöm – azzal el is indultam a pult felé. Bár nem nagyon értettem, miért hívhatott Michelle. Remélem, nincsen semmi baj otthon. Vagy esetleg már tud Jonathan-ról?
-Dr. Cullen – szólt kedvesen az egyik nővér. – Mr. Hutmen műtétje ma délutánra van kiírva – tájékoztatott. – Nemsokára a műtőben kellene lennie.
-Uh… köszönöm, Ann – biccentettem zavarodottan. Nem sokszor fordult elő velem, hogy valamit elfelejtettem. Sőt, talán még sohasem, de Jonathan esete annyira lekötötte a figyelmemet, hogy nem figyeltem az időre. Így már nem tudom fölhívni Michellet. Remélem, nem lesz belőle semmi gond. – Mindjárt megyek.
Bementem az irodámba, hogy átöltözzek a műtős ruhámba és úgy indultam el a műtők felé. Hihetetlen, hogy egy ilyen kis kórházban hogyan lehet ekkora zsongás egy nap. Van, amikor alig szállingózik errefelé egy-két beteg, de olyan is előfordult már, hogy egész nap alig volt megállás, mert mindig rohannom kellett valahová. Ráadásul ez a mai nap még nem is annyira zsúfolt.
-Előkészítették már a beteget a műtétre? – léptem be a műtő ajtaján, mire azonnal hozzám sietett egy nővér és felhúzta a kezemre a gumikesztyűket.
-Igen, a beteg már altatásban van.
-Akkor kezdjünk neki – léptem az asztal mellé. Persze már tudtam, hogy milyen műtétre jöttem be, de a biztonság kedvéért még vetettem egy pillantást a beteg csuklójára, hogy megbizonyosodjak efelől. A karszalag a jobb csuklóján volt és a felirat is megegyezett az általam gondoltakkal.
A műtét nem tartott tovább egy óránál, mégis egy halk sóhajjal léptem be az irodámba, ám ezt a reakciót most a megkönnyebbülés váltotta ki belőlem. Mivel a mai műszakom lejárt, így végre hazamehettem. Nagyon aggódtam, hogy nincs-e otthon valami gond. Michelle hívása óta egyfolytában csak ezen járt az agyam és nem nagyon tudtam másra koncentrálni. Az egyetlen dolog, ami valamilyen szinten eltérítette a gondolataimat, a műtét volt.
Gyors léptekkel haladtam az utcákon. Sajnos itt még vissza kellett fognom magam. Ilyenkor utáltam ezt a lassú, emberi tempót. Legszívesebben keresztülcikáznék az utcákon, és így pillanatokon belül elérném az erdőt, de nem kockáztathatom meg, hogy észrevegyen bárki is.
Mikor végre elértem az erdő szélét még pár lépést emberi tempóban tettem meg befelé, majd amint eltűntem a szemek elől, azonnal gyorsabb tempóra kapcsoltam. Még ez a sebesség is irtózatosan lassúnak tűnt. Jó lett volna már végre otthon lenni, hogy kiderüljön, fölöslegesen aggódtam és nincsen semmi baj. Talán még sosem tűnt ilyen hosszúnak az út hazafelé.
Mikor végre elérkeztem a házhoz, megtorpantam az ajtóban, bentről ugyanis halk nevetés hallatszott ki. Kissé megkönnyebbülten nyomtam le a kilincset és léptem be a házba.
-Megjöttem! – kiáltottam el magam, holott tudtam, már egy jó ideje hallották és érezték is, hogy jövök.
-Szia! – termett azonnal előttem nővérem, majd szorosan megölelt. – Gratulálok! – nyomott két hatalmas puszit az arcomra.
Értetlenül pislogtam rá, és félszegen viszonoztam csak az ölelését. Michellet pár másodperccel később felváltotta Alice, őt Rosalie, majd végül Jasper következett. Ő volt a legvisszafogottabb közülük. Esme valahogy kimaradt a sorból. Csak a háttérből figyelte mosolyogva az ostromlásomat.
-Hagyjátok őt is szóhoz jutni – dorgálta meg őket kedvesen, miközben közelebb jött hozzám. – Milyen napod volt? – kérdezte mosolyogva. Nem értettem ezt az egészet. Mihez gratuláltak a többiek és mitől ilyen vidám mindenki.
-Jaj, Esme, mond már el neki! – unszolta őt nővérem.
-Igen, anya! Látni akarjuk a reakcióját – kuncogott két lányunk.
Kedvesem egy mély sóhajjal megrázta a fejét, majd megfogta a kezemet és magával húzott a kanapéra.
-Mi folyik itt? – vontam fel a szemöldököm, ahogy a gyerekeink és Mitch is leültek hozzánk a nappaliba. – Történt valami?
-Méghozzá nem is akármi – csicseregte Alice, de aztán csak várt, hogy Esme folytassa, amit ő elkezdett.
Kérdőn pillantottam szerelmemre. Szemeiben boldog csillogást láttam. Egy pillanatra Michelle-re nézett, aki egy bólintással jelezte, hogy mondhatja, majd ismét visszafordult felém. Hosszan csak nézett a szemeimbe, majd szólásra nyitotta ajkait.
-Terhes vagyok – mondta boldogan, miközben alsó ajkát szégyenlősen beharapta és a fejét kissé lejjebb hajtva nézett föl rám.
Teljesen lefagytam. De hát ez lehetetlen! Hiszen ő már félig vámpír… Vagy talán pont emiatt lehetséges? Hiszen a teste képes változni, így kihordani egy egészséges kisbabát is. De akkor hogy nem jöttünk rá előbb? Hiszen legutóbb már pár nap elteltével jelentkeztek nála a terhességre utaló jelek, most viszont már az átváltozása óta is eltelt több mint egy hét. Vagy talán tegnap… Nem, az nem lehet! Még csak egy nap telt el azóta. De mi van, ha amiatt, hogy most már Esme is vámpír egy bizonyos részig, még gyorsabban fog nőni a baba?
-Mi… micsoda? De hát… hogyan? Mióta? – hüledeztem.
-Esme ma reggel rosszul lett miután felkelt. Először azt hittük, hogy csak egy kis betegség, de utána jött a szédülés és így visszagondolva rá, a nagy étvágy is – magyarázta Michelle mosolyogva.
Szinte fel sem tűnt, hogy mikor terült szét az arcomon az a hatalmas mosoly. A következő pillanatban fölpattantam a kanapéról és felkaptam szerelmemet is, majd párszor megpörgettem őt a levegőben. Nevetve kérlelt, hogy tegyem le őt, mire óvatosan a talpaira állítottam, majd azonnal csókolni kezdtem édes ajkait.
A külvilág megszűnt körülöttünk és csak ketten léteztünk. Egy torokköszörülés rántott csak vissza minket a valóságba. Mosolyogva elszakadtam kedvesem ajkaitól, mire kissé elpirulva hajtotta le a fejét, de szemeiben boldogság és néhány kósza könnycsepp csillogott.
-Féltem, hogy esetleg nem fogsz neki örülni – harapott szégyenlősen az ajkába.
-Azt hittem, ezt már megbeszéltük – csóváltam meg mosolyogva a fejemet, miközben megsimogattam az arcát. – És ez most már biztos? – néztem nővéremre. – Úgy értem, megvizsgáltad? Nincs semmi baja? – a hangom, akaratom ellenére is kissé aggódóra sikeredett.
-Minden a legnagyobb rendben – bólintott. – Viszont, vigyázni kell, mert még csak a harmadik hónapban van, és ilyenkor még sokkal nagyobb veszély fenyegeti – nézett ránk figyelmeztetően. – Sok pihenésre van szükségük mindkettejüknek.
-Azt hiszem, így már könnyebb lesz odafigyelni erre, hogy egyáltalán tisztában vagyunk a helyzettel – állapítottam meg. – Viszont akkor sem értem… - gondolkodtam el. – Legutóbb a baba sokkal gyorsabban nőtt, nem? – vontam fel a szemöldököm.
-Talán most kevesebb vámpír-gént kapott – találgatott Jasper.
-De hiszen most már Esme is vámpír! Képtelenség, hogy ez lelassítaná a növekedését – rázta meg a fejét Alice.
Hosszú percekig csak a gondolatainkba burkolózva néztünk magunk elé. Egyikünk sem tudta a pontos választ a történtekre. Abban viszont mind biztosak voltunk, hogy ez a kisbaba egy csoda a mi családunkban. Pár hónappal ezelőttig teljesen abban a tudatban „éltem”, hogy nekem már sohasem lehet gyermekem. Legalábbis nem „vér szerinti”. Végül ez megcáfolódott. Mikor azonban át kellett változtatnom szerelmemet, már véglegesen lemondtam róla. Nem gondoltam volna, hogy egy vámpírnak – még ha csak félig is az – lehet gyermeke, de úgy látszik, csodák mindig vannak.
-Nem lehet – kezdett bele óvatosan Rose -, hogy még az átváltozása előtt fogant meg a kisbaba? – kérdezte halkan.
Mind rá kaptuk a tekintetünk, és elgondolkodva emésztgettük magunkban a kérdését. Lehetséges, hogy mindez csak emiatt történt? Talán Esme is emiatt változott át csak félig, hogy képes legyen életet adni egy gyermeknek. Talán a baba ezért is növekszik lassabban. De ez mind csak talán. Valószínűleg sosem fogunk rájuk választ kapni. Azt hiszem, be kell érnünk azzal a tudattal, hogy bárhogyan is lehetséges ez, de így van.
-Lehet – válaszoltam lassan. – De semmiben sem lehetünk biztosak – néztem mélyen a szemébe. – Talán, ha megszületik a baba, többet tudunk meg róla.
-Szerintem fölösleges ezen rágódnunk és gondolkodnunk – vonta meg a vállát Michelle, mire meglepetten néztem rá. Ő nem szokott ilyen lenni. – Ne nézz így rám, öcsi! – kuncogott. – Törődj bele, hogy apa leszel. Biztosan fény derül majd minden titokra.
-Mikor lettél ilyen optimista? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
-Ne is mondd! – sóhajtott Jasper. – Egész nap az érzéseit kellett tűrnöm.
Kérdőn néztem a nővéremre.
-Meg akartalak várni vele – mosolygott. – Döntöttem – jelentette ki magabiztosan.
A szemeim elkerekedtek, de nem a meglepettségtől. Nagyot nyeltem. El kell mondanom neki. Tőlem kell megtudnia. Ha most elmegy megkeresni Jonathant az erdőbe…
-Carlisle… - tette Jasper a vállamra a kezét – Mi a baj? Mitől félsz?
Ezekre a szavakra Esme ijedten pillantott fel az arcomra, majd összevont szemöldökkel kezdte vizsgálgatni a vonásaimat.
-Én… - kezdtem bele lassan, de nem tudtam folytatni. Tétován pillantottam szerelmemre, majd vissza nővéremre. Szemeimet az övéibe fúrtam és úgy mondtam ki végül a szavakat. – Jonathant ma délután súlyos sérülésekkel hozták be a kórházba a nővérével együtt. Szerencsére nem szenvedett maradandó károsodásokat, bár még nem tért magához, így nem tudhatjuk, nincsen-e kisebb emlékezetvesztése. Arra gyanakszom, hogy valamelyik fajtársa tehette ezt velük, ez esetben gondolom, kettő, mert a sérülések igencsak erre utaltak – hadartam el egy szuszra, közben végig Mitch szemeibe nézve.
-Miért nem hívtál föl?
Szemei tágra nyíltak a döbbenettől és mérgesen szikrázó szemekkel ereszkedett támadóállásba. Nyugodtan álltam egy helyben, miközben Esmet egy kicsit arrébb húztam, hogy ne köztünk álljon. Persze tudtam, hogy nem fog nekem ugrani, annál ő sokkal okosabb, mint hogy kétségbeesésében rám támadjon. Mert tudtam, hogy nincsen igaza. Mégis mit mondhattam volna neki a telefonba? „Szia! Jonathant most hozták be a kórházba súlyos sérülésekkel. Bár tudom, hogy még nem döntöttél, de azért gondoltam, szólok…”
-Te is tudod, hogy ezt nem lehetett volna ennyivel elintézni. Csak annyit értem volna el vele, hogy ész nélkül rohantál volna be a kórházba, hogy meglátogasd.
-Akkor még nem tudtad, hogy hogyan döntöttem – morogta, bár már közel sem volt annyira mérges, mint eleinte.
-Pontosan ezért nem hívtalak – magyaráztam.
Hosszú percekig csak néztünk egymás szemébe, majd ő lassan visszaegyenesedett és bűnbánó arccal sütötte le a tekintetét.
-Igazad van, ne haragudj – motyogta halkan. – Ha megbocsátotok, én most elmennék vadászni.
-Nem akarsz hozzá bemenni? – lepődtem meg.
Egy vállrándítás után válaszolt.
-Ha súlyosak voltak a sérülései, bármennyire is gyorsan gyógyul, valószínűleg megfigyelés alatt tartják, úgyhogy nem hinném, hogy be tudnék hozzá osonni. Orvosként pedig nem látogathatom meg, mert mindenki úgy tudja, hogy én most beteg vagyok. Majd holnap elmegyek hozzá látogatási időben. Úgyis alszik még, addig pedig nem érdemes magamat őrölni a dolog miatt.
-Nem te tehetsz róla – ingattam hevesen a fejemet.
-Pont te mondtad, hogy valószínűleg másik farkasok sebesítették meg őket. Szerinted miért? – vonta fel a szemöldökét, várva, hogy én találjam ki magamtól a választ.
-Úgy gondolod, hogy a hozzád való kötődése miatt tették ezt vele? – csodálkoztam. Nem gondoltam volna, hogy a farkasok ennyire tiszteletlenül bánjanak egymással. Hiszen ez a saját életük és bármennyire is összetartja őket a génszerkezet, nem egy családba tartoznak. Mi sem tagadtuk mi Michellet a családból csak, mert belé szeretett egy farkas. Pontosabban az ősi ellenségünk, de ez már más kérdés.
-Igen – sóhajtott. – Ha nem bánjátok, én most megyek. Kicsit kiszellőztetem a fejem – indult el az ajtó felé. – Reggelre itthon leszek – biztosított minket.
-Persze, menj csak – bólintottam. Tudtam, mekkora szüksége van erre a pár óra magányra. Én is teljesen magam alá süllyedtem, mikor Esme kómába esett. Akkor nekem is erre volt szükségem. De végül rendbe jöttem, ahogy Michelle is jobban lesz, amint beszélni tud Jonathan-nal. Csak remélni merem, hogy ez a „baleset”, ami vele történt, nem fog kihatni az elhatározásaira és képes lesz szembeszállni azokkal, akik ellenzik a kapcsolatukat. Nem bírnám a nővéremet nap, mint nap szenvedni látni emiatt.
Meghoztam a friss fejezetet:) Ugyan azt mondtam eddig, hogy Esme félig vámpírrá válásának okáról még nem lesz szó, de most mégis beleírtam egy két lehetséges okot;) Jó olvasást hozzá:) Remélem, tetszeni fog:) Most végre kiderül, ki is az a beteg, na meg persze Michelle döntésére is fény derül:) Bár egy-két következményt sajnos lehetetlen elkerülni...;) Komikat kérek!:D
Puszi
Carlisle szemszöge
-A beteg neve Jonathan Abshire. Állattámadás áldozata lett a nővérével, Clare Abshire-rel együtt. Az erdőben találtak rájuk teljesen meztelenül, körülöttük a ruháiknak a cafatjaival. – Eközben megérkezett a másik mentő is, ami nagy valószínűséggel Jonathan nővérét hozhatta. – A fiúnak feltehetőleg több bordája is eltörött. Valószínűleg belső vérzése is van – folytatta a férfi. – Súlyos fejsérülést szenvedett és a vérzést még nem sikerült teljesen elállítanunk. A bal karja is szinte szilánkosra törött.
Mindeközben már a kórház folyosóján „száguldottunk” a sürgősségi felé a beteggel. Nagyon jól tudtam, hogy ha Jonathan csontjai külső segítség nélkül kezdenek el összeforrni, annak nagyon rossz következményei lehetnek. Lehet, hogy már most is késő van.
-Köszönöm, innen már átvesszük – biccentettem a mentősnek, majd gyorsan elkezdtem vizsgálni a fiú testét. Meglepetten tapasztaltam, hogy több helyen is éles karmok szántották föl a bőrét és már így első ránézésre is meg tudtam róluk állapítani, hogy egy fajtársa ejtette rajta ezeket a sebeket. Először a fején éktelenkedő seb kitisztításába kezdtem bele, amit a mentősök nem végeztek el rendesen. Ha nem figyelek oda, könnyen elfertőződhetett volna, aminek akár halálos következménye is lehetett volna. Miután azzal végeztem, megvizsgáltam a törött csontjait is, de azon kívül, hogy bekötöztem és begipszeltem őket, nem sok mindent tudtam már csinálni. A csontok már forrásnak indultak. A belső vérzés szerencsére az ő esetében magától rendbe jön, mert gyorsan regenerálódnak a szervei, de azért még megfigyelés alatt kell tartanunk. Remélem, megérti majd, hogy most egy jó ideig nem hagyhatja el a kórházat, még akkor sem, ha már teljesen jól lesz, hiszen eléggé furcsa lenne, ha pár nap múlva teljesen egészségesen távozna.
Egy mély sóhajjal léptem ki a kórteremből, ahova Jonathant helyezték. Nem tudtam, mi lenne most a helyes lépés. Szólok Michelle-nek, ami talán nagyban befolyásolná a döntését, vagy elhallgatom előle, ameddig csak tudom és vállalom a következményeket, amik ezzel a döntésemmel járnának, hogy esetleg nagyon dühös lesz majd rám emiatt.
-Dr. Cullen! – szólt utánam a nővérpultnál Maggie, miközben felém sietett.
-Igen, Meggie? – néztem rá kérdőn.
-Dr. Wells kereste magát valamilyen sürgős ügyben. Azt kérte, ha van egy kis ideje, hívja föl őt – hadarta el gyorsan.
- Rendben – bólintottam. – Köszönöm – azzal el is indultam a pult felé. Bár nem nagyon értettem, miért hívhatott Michelle. Remélem, nincsen semmi baj otthon. Vagy esetleg már tud Jonathan-ról?
-Dr. Cullen – szólt kedvesen az egyik nővér. – Mr. Hutmen műtétje ma délutánra van kiírva – tájékoztatott. – Nemsokára a műtőben kellene lennie.
-Uh… köszönöm, Ann – biccentettem zavarodottan. Nem sokszor fordult elő velem, hogy valamit elfelejtettem. Sőt, talán még sohasem, de Jonathan esete annyira lekötötte a figyelmemet, hogy nem figyeltem az időre. Így már nem tudom fölhívni Michellet. Remélem, nem lesz belőle semmi gond. – Mindjárt megyek.
Bementem az irodámba, hogy átöltözzek a műtős ruhámba és úgy indultam el a műtők felé. Hihetetlen, hogy egy ilyen kis kórházban hogyan lehet ekkora zsongás egy nap. Van, amikor alig szállingózik errefelé egy-két beteg, de olyan is előfordult már, hogy egész nap alig volt megállás, mert mindig rohannom kellett valahová. Ráadásul ez a mai nap még nem is annyira zsúfolt.
-Előkészítették már a beteget a műtétre? – léptem be a műtő ajtaján, mire azonnal hozzám sietett egy nővér és felhúzta a kezemre a gumikesztyűket.
-Igen, a beteg már altatásban van.
-Akkor kezdjünk neki – léptem az asztal mellé. Persze már tudtam, hogy milyen műtétre jöttem be, de a biztonság kedvéért még vetettem egy pillantást a beteg csuklójára, hogy megbizonyosodjak efelől. A karszalag a jobb csuklóján volt és a felirat is megegyezett az általam gondoltakkal.
A műtét nem tartott tovább egy óránál, mégis egy halk sóhajjal léptem be az irodámba, ám ezt a reakciót most a megkönnyebbülés váltotta ki belőlem. Mivel a mai műszakom lejárt, így végre hazamehettem. Nagyon aggódtam, hogy nincs-e otthon valami gond. Michelle hívása óta egyfolytában csak ezen járt az agyam és nem nagyon tudtam másra koncentrálni. Az egyetlen dolog, ami valamilyen szinten eltérítette a gondolataimat, a műtét volt.
Gyors léptekkel haladtam az utcákon. Sajnos itt még vissza kellett fognom magam. Ilyenkor utáltam ezt a lassú, emberi tempót. Legszívesebben keresztülcikáznék az utcákon, és így pillanatokon belül elérném az erdőt, de nem kockáztathatom meg, hogy észrevegyen bárki is.
Mikor végre elértem az erdő szélét még pár lépést emberi tempóban tettem meg befelé, majd amint eltűntem a szemek elől, azonnal gyorsabb tempóra kapcsoltam. Még ez a sebesség is irtózatosan lassúnak tűnt. Jó lett volna már végre otthon lenni, hogy kiderüljön, fölöslegesen aggódtam és nincsen semmi baj. Talán még sosem tűnt ilyen hosszúnak az út hazafelé.
Mikor végre elérkeztem a házhoz, megtorpantam az ajtóban, bentről ugyanis halk nevetés hallatszott ki. Kissé megkönnyebbülten nyomtam le a kilincset és léptem be a házba.
-Megjöttem! – kiáltottam el magam, holott tudtam, már egy jó ideje hallották és érezték is, hogy jövök.
-Szia! – termett azonnal előttem nővérem, majd szorosan megölelt. – Gratulálok! – nyomott két hatalmas puszit az arcomra.
Értetlenül pislogtam rá, és félszegen viszonoztam csak az ölelését. Michellet pár másodperccel később felváltotta Alice, őt Rosalie, majd végül Jasper következett. Ő volt a legvisszafogottabb közülük. Esme valahogy kimaradt a sorból. Csak a háttérből figyelte mosolyogva az ostromlásomat.
-Hagyjátok őt is szóhoz jutni – dorgálta meg őket kedvesen, miközben közelebb jött hozzám. – Milyen napod volt? – kérdezte mosolyogva. Nem értettem ezt az egészet. Mihez gratuláltak a többiek és mitől ilyen vidám mindenki.
-Jaj, Esme, mond már el neki! – unszolta őt nővérem.
-Igen, anya! Látni akarjuk a reakcióját – kuncogott két lányunk.
Kedvesem egy mély sóhajjal megrázta a fejét, majd megfogta a kezemet és magával húzott a kanapéra.
-Mi folyik itt? – vontam fel a szemöldököm, ahogy a gyerekeink és Mitch is leültek hozzánk a nappaliba. – Történt valami?
-Méghozzá nem is akármi – csicseregte Alice, de aztán csak várt, hogy Esme folytassa, amit ő elkezdett.
Kérdőn pillantottam szerelmemre. Szemeiben boldog csillogást láttam. Egy pillanatra Michelle-re nézett, aki egy bólintással jelezte, hogy mondhatja, majd ismét visszafordult felém. Hosszan csak nézett a szemeimbe, majd szólásra nyitotta ajkait.
-Terhes vagyok – mondta boldogan, miközben alsó ajkát szégyenlősen beharapta és a fejét kissé lejjebb hajtva nézett föl rám.
Teljesen lefagytam. De hát ez lehetetlen! Hiszen ő már félig vámpír… Vagy talán pont emiatt lehetséges? Hiszen a teste képes változni, így kihordani egy egészséges kisbabát is. De akkor hogy nem jöttünk rá előbb? Hiszen legutóbb már pár nap elteltével jelentkeztek nála a terhességre utaló jelek, most viszont már az átváltozása óta is eltelt több mint egy hét. Vagy talán tegnap… Nem, az nem lehet! Még csak egy nap telt el azóta. De mi van, ha amiatt, hogy most már Esme is vámpír egy bizonyos részig, még gyorsabban fog nőni a baba?
-Mi… micsoda? De hát… hogyan? Mióta? – hüledeztem.
-Esme ma reggel rosszul lett miután felkelt. Először azt hittük, hogy csak egy kis betegség, de utána jött a szédülés és így visszagondolva rá, a nagy étvágy is – magyarázta Michelle mosolyogva.
Szinte fel sem tűnt, hogy mikor terült szét az arcomon az a hatalmas mosoly. A következő pillanatban fölpattantam a kanapéról és felkaptam szerelmemet is, majd párszor megpörgettem őt a levegőben. Nevetve kérlelt, hogy tegyem le őt, mire óvatosan a talpaira állítottam, majd azonnal csókolni kezdtem édes ajkait.
A külvilág megszűnt körülöttünk és csak ketten léteztünk. Egy torokköszörülés rántott csak vissza minket a valóságba. Mosolyogva elszakadtam kedvesem ajkaitól, mire kissé elpirulva hajtotta le a fejét, de szemeiben boldogság és néhány kósza könnycsepp csillogott.
-Féltem, hogy esetleg nem fogsz neki örülni – harapott szégyenlősen az ajkába.
-Azt hittem, ezt már megbeszéltük – csóváltam meg mosolyogva a fejemet, miközben megsimogattam az arcát. – És ez most már biztos? – néztem nővéremre. – Úgy értem, megvizsgáltad? Nincs semmi baja? – a hangom, akaratom ellenére is kissé aggódóra sikeredett.
-Minden a legnagyobb rendben – bólintott. – Viszont, vigyázni kell, mert még csak a harmadik hónapban van, és ilyenkor még sokkal nagyobb veszély fenyegeti – nézett ránk figyelmeztetően. – Sok pihenésre van szükségük mindkettejüknek.
-Azt hiszem, így már könnyebb lesz odafigyelni erre, hogy egyáltalán tisztában vagyunk a helyzettel – állapítottam meg. – Viszont akkor sem értem… - gondolkodtam el. – Legutóbb a baba sokkal gyorsabban nőtt, nem? – vontam fel a szemöldököm.
-Talán most kevesebb vámpír-gént kapott – találgatott Jasper.
-De hiszen most már Esme is vámpír! Képtelenség, hogy ez lelassítaná a növekedését – rázta meg a fejét Alice.
Hosszú percekig csak a gondolatainkba burkolózva néztünk magunk elé. Egyikünk sem tudta a pontos választ a történtekre. Abban viszont mind biztosak voltunk, hogy ez a kisbaba egy csoda a mi családunkban. Pár hónappal ezelőttig teljesen abban a tudatban „éltem”, hogy nekem már sohasem lehet gyermekem. Legalábbis nem „vér szerinti”. Végül ez megcáfolódott. Mikor azonban át kellett változtatnom szerelmemet, már véglegesen lemondtam róla. Nem gondoltam volna, hogy egy vámpírnak – még ha csak félig is az – lehet gyermeke, de úgy látszik, csodák mindig vannak.
-Nem lehet – kezdett bele óvatosan Rose -, hogy még az átváltozása előtt fogant meg a kisbaba? – kérdezte halkan.
Mind rá kaptuk a tekintetünk, és elgondolkodva emésztgettük magunkban a kérdését. Lehetséges, hogy mindez csak emiatt történt? Talán Esme is emiatt változott át csak félig, hogy képes legyen életet adni egy gyermeknek. Talán a baba ezért is növekszik lassabban. De ez mind csak talán. Valószínűleg sosem fogunk rájuk választ kapni. Azt hiszem, be kell érnünk azzal a tudattal, hogy bárhogyan is lehetséges ez, de így van.
-Lehet – válaszoltam lassan. – De semmiben sem lehetünk biztosak – néztem mélyen a szemébe. – Talán, ha megszületik a baba, többet tudunk meg róla.
-Szerintem fölösleges ezen rágódnunk és gondolkodnunk – vonta meg a vállát Michelle, mire meglepetten néztem rá. Ő nem szokott ilyen lenni. – Ne nézz így rám, öcsi! – kuncogott. – Törődj bele, hogy apa leszel. Biztosan fény derül majd minden titokra.
-Mikor lettél ilyen optimista? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
-Ne is mondd! – sóhajtott Jasper. – Egész nap az érzéseit kellett tűrnöm.
Kérdőn néztem a nővéremre.
-Meg akartalak várni vele – mosolygott. – Döntöttem – jelentette ki magabiztosan.
A szemeim elkerekedtek, de nem a meglepettségtől. Nagyot nyeltem. El kell mondanom neki. Tőlem kell megtudnia. Ha most elmegy megkeresni Jonathant az erdőbe…
-Carlisle… - tette Jasper a vállamra a kezét – Mi a baj? Mitől félsz?
Ezekre a szavakra Esme ijedten pillantott fel az arcomra, majd összevont szemöldökkel kezdte vizsgálgatni a vonásaimat.
-Én… - kezdtem bele lassan, de nem tudtam folytatni. Tétován pillantottam szerelmemre, majd vissza nővéremre. Szemeimet az övéibe fúrtam és úgy mondtam ki végül a szavakat. – Jonathant ma délután súlyos sérülésekkel hozták be a kórházba a nővérével együtt. Szerencsére nem szenvedett maradandó károsodásokat, bár még nem tért magához, így nem tudhatjuk, nincsen-e kisebb emlékezetvesztése. Arra gyanakszom, hogy valamelyik fajtársa tehette ezt velük, ez esetben gondolom, kettő, mert a sérülések igencsak erre utaltak – hadartam el egy szuszra, közben végig Mitch szemeibe nézve.
-Miért nem hívtál föl?
Szemei tágra nyíltak a döbbenettől és mérgesen szikrázó szemekkel ereszkedett támadóállásba. Nyugodtan álltam egy helyben, miközben Esmet egy kicsit arrébb húztam, hogy ne köztünk álljon. Persze tudtam, hogy nem fog nekem ugrani, annál ő sokkal okosabb, mint hogy kétségbeesésében rám támadjon. Mert tudtam, hogy nincsen igaza. Mégis mit mondhattam volna neki a telefonba? „Szia! Jonathant most hozták be a kórházba súlyos sérülésekkel. Bár tudom, hogy még nem döntöttél, de azért gondoltam, szólok…”
-Te is tudod, hogy ezt nem lehetett volna ennyivel elintézni. Csak annyit értem volna el vele, hogy ész nélkül rohantál volna be a kórházba, hogy meglátogasd.
-Akkor még nem tudtad, hogy hogyan döntöttem – morogta, bár már közel sem volt annyira mérges, mint eleinte.
-Pontosan ezért nem hívtalak – magyaráztam.
Hosszú percekig csak néztünk egymás szemébe, majd ő lassan visszaegyenesedett és bűnbánó arccal sütötte le a tekintetét.
-Igazad van, ne haragudj – motyogta halkan. – Ha megbocsátotok, én most elmennék vadászni.
-Nem akarsz hozzá bemenni? – lepődtem meg.
Egy vállrándítás után válaszolt.
-Ha súlyosak voltak a sérülései, bármennyire is gyorsan gyógyul, valószínűleg megfigyelés alatt tartják, úgyhogy nem hinném, hogy be tudnék hozzá osonni. Orvosként pedig nem látogathatom meg, mert mindenki úgy tudja, hogy én most beteg vagyok. Majd holnap elmegyek hozzá látogatási időben. Úgyis alszik még, addig pedig nem érdemes magamat őrölni a dolog miatt.
-Nem te tehetsz róla – ingattam hevesen a fejemet.
-Pont te mondtad, hogy valószínűleg másik farkasok sebesítették meg őket. Szerinted miért? – vonta fel a szemöldökét, várva, hogy én találjam ki magamtól a választ.
-Úgy gondolod, hogy a hozzád való kötődése miatt tették ezt vele? – csodálkoztam. Nem gondoltam volna, hogy a farkasok ennyire tiszteletlenül bánjanak egymással. Hiszen ez a saját életük és bármennyire is összetartja őket a génszerkezet, nem egy családba tartoznak. Mi sem tagadtuk mi Michellet a családból csak, mert belé szeretett egy farkas. Pontosabban az ősi ellenségünk, de ez már más kérdés.
-Igen – sóhajtott. – Ha nem bánjátok, én most megyek. Kicsit kiszellőztetem a fejem – indult el az ajtó felé. – Reggelre itthon leszek – biztosított minket.
-Persze, menj csak – bólintottam. Tudtam, mekkora szüksége van erre a pár óra magányra. Én is teljesen magam alá süllyedtem, mikor Esme kómába esett. Akkor nekem is erre volt szükségem. De végül rendbe jöttem, ahogy Michelle is jobban lesz, amint beszélni tud Jonathan-nal. Csak remélni merem, hogy ez a „baleset”, ami vele történt, nem fog kihatni az elhatározásaira és képes lesz szembeszállni azokkal, akik ellenzik a kapcsolatukat. Nem bírnám a nővéremet nap, mint nap szenvedni látni emiatt.
2011. március 19., szombat
63. fejezet
Sziasztok!
Tegnap este megtámadott engem az ihlet, így már hamarabb elkészültem a fejezettel, mint ahogyan terveztem és ígértem:) Ráadásul jó hosszú is lett - majdnem egy oldallal több Word-ben -, úgyhogy ez még egy kis plusz nektek:) Ugye azt ígértem, lehet, hogy már itt a folytatásban ki fog derülni Michelle döntése... hát ez nem éppen így lett:D Este szinte föl sem álltam a gép elől, mert ha megtettem volna, rögtön el is száll az a sok ihlet:) Mondanám, hogy a következő fejezetben már lesznek rá utalások, de még nem tudom, hogy a mostani tervem meddig fog elhúzódni... Na, nem is dumálok tovább:) Jó olvasást a fejezethez:) Komikat kérek!!:D Na és persze tippeket;) Előre is bocsi a függővégért, bár ez most nem durva, szerintem:)
Puszi
Carlisle szemszöge
Jonathan újbóli „látogatása” óta nagyon lassan teltek a napok. Michelle szinte kis sem tette a lábát a szobájából. Csak vadászni volt hajlandó elmenni, de azt is csak egy kilométeres közelben tette meg. Egyikünk sem volt képes hatni rá. A lányok minden nap felváltva voltak bent nála, hátha sikerül döntésre bírniuk. Bármennyire is próbáltam őket meggyőzni arról, nem biztos, hogy ez a legjobb neki, csak Esme mutatott valamennyi érdeklődést a mondandóm iránt. Jasper egyfolytában az érzéseit figyelte, de ez sem segített valami sokat. A hangulata nagy mértékben ingadozó volt. Egyszer még boldog, aztán hirtelen letört. Nem tudtuk megfejteni, melyik lehetőségek válthatták ki belőle ezeket a reakciókat.
A jeget, úgy tűnt, végül a lányok oldották fel. Bár Michelle még mindig nem volt valami jó állapotban, már kijött a szobájából.
-Elmegyünk vásárolni – csicseregte Alice, amint leértek a nappaliba.
-Biztosan jó ötlet ez? – néztem aggódva szerelmemre.
Még csak egy hete volt vámpír, pontosabban inkább félvámpír. Bármennyire is jó az önuralma, ez akkor is nagyon kevés idő. Ráadásul, nem biztos, hogy egy egész napos vásárlással kéne kezdenie.
-Nyugodj meg, Carlisle – lépett mellém mosolyogva. – Én még nem megyek – fogta meg a kezem.
-Nem is engedtelek volna – húztam magamhoz. – Még nem voltál vámpírként az emberek közvetlen közelében. Ki tudja, hogyan reagálnál a vérükre.
-Szerintem meg sem érezné – legyintett Jasper. – De azért jobb, ha biztosra megyünk – mosolygott szerelmemre, aki ennek következtében fülig pirult. Örültem, hogy ez az emberi tulajdonsága is megmaradt, mert ilyenkor olyan bájos volt. Ugyanakkor meglepetten kapkodtam köztük a tekintetem, de végül annyiban hagytam a dolgot. Majd elmondják, ha akarják.
-Mi elmentünk – ragadta kézen Alice Jaspert, mire Rose belekarolt Michelle-be. Meglepett, hogy fiunk is velük tart, de nem tulajdonítottam ennek különösebb figyelmet. Előfordult már jó néhányszor, amikor Alice nem akart egyedül vásárolni. – Valamikor estefelé jövünk – tűntek el az ajtóban.
-Ne haragudj, de Jaspert lehetetlen volt leállítani – sóhajtott szerelmem bocsánatkérően.
-Tessék? – néztem rá szórakozottan. Még hogy Jaspert…
-Khm… hát… az érzéseid… eléggé kikészítették őt az elmúlt napokban – harapta be az alsó ajkát, miközben halvány pír jelent meg az arcán. – Michelle már eleve egy kész rejtvény volt számára, de te…
-Oh – motyogtam meglepetten, majd szélesen elmosolyodtam. – És te ezért kérsz bocsánatot? – nevettem föl. – Szép, mondhatom! – csóváltam meg a fejem játékosan.
-Nem szép dolog elüldözni itthonról a gyerekeket – nézett rám szigorúan. – Még akkor sem, ha már nagyon szeretnénk kettesben lenni. Felelősségteljes szülőkként kell viselkednünk. Nem mutathatunk ilyen példát nekik – szörnyülködött.
-Sajnálom, Édesem, de az érzéseimnek nem igazán tudok parancsolni – néztem végig rajta nagyot nyelve. – Túlságosan csábító vagy ahhoz, hogy ne jusson eszembe egy-két dolog, mikor rád nézek.
-Még jó, hogy felőlem semmit sem érez – sóhajtott.
-Hm… ezek szerint neked is vannak érdekes gondolataid – húztam magamhoz a derekánál fogva.
-Mi tagadás… - kuncogott. – De ez téged nem ment fel a bűnösség alól – érintette mutatóujját az orrom hegyéhez, ismét elkomolyodva.
-Bűnösség? – vontam fel a szemöldököm mosolyogva. – És ki szabja ki a büntetést? Vagy te lennél a végrehajtó? – kuncogtam.
-Pontosan – bólintott rá, miközben karjait a nyakam köré fonta.
-És mi lesz az? – kérdeztem kíváncsian, egy cinkos mosoly kíséretében.
-Majd meglátod – kacsintott rám, aztán kézen fogott és a lépcső felé kezdett húzni.
Csak ekkor tudatosult bennem, hogy mióta vámpír lett belőle, nem sok időt töltöttünk el kettesben. Pontosabban szinte egy percet sem, hiszen még aznap összefutottunk ismét a farkasokkal és azóta szerelmem Michelle-el is sokat foglalkozott. Eszembe sem jutott, hogy már ilyen korán „letámadjam” feleségemet, pedig a látszat szerint, egyáltalán nem lett volna ellenére. Persze csak akkor, amikor kettesben vagyunk. Akkor talán nem kergetem Jaspert őrületbe az érzéseimmel. Szegénynek így is elég dolga van Michelle-lel és most még én is bekavarok.
-Baj van? – simogatta meg Esme aggódva az arcomat. – Valami rosszat mondtam? – harapott az ajkába.
-Nem, dehogy is! – mosolyogtam rá. – Csak eszembe jutott, hogy mióta vámpír lett belőled, mi még nem… - kezdtem bele, de ő egy csókkal elhallgattatott.
Ajkaival lentebb haladt az államra, majd le a nyakamra, aztán vissza.
-Hiányoztál – búgta a fülembe, majd újra megcsókolt. Megmarkolta a galléromat és az ágy felé kezdett húzni.
Egész nap szerettük egymást, de sajnos hamar eljött az este és ezzel együtt a boltok zárási ideje is, ami azt jelentette, hogy a gyerekek és Michelle nemsokára itthon lesznek. Esme a karjaimban szuszogott, miközben apró mintákat rajzolt a mutatóujjával a mellkasomra. Én folyamatosan a hátát, a karját és a haját simogattam. Pár perc múlva halkan fölsóhajtott.
-Mi a baj? – pusziltam bele a hajába, miközben mélyen belélegeztem az illatát, ami furcsa mód, már egyáltalán nem hatott rám. Mármint a bennem rejlő vámpírra, mert a férfi felemet még most is megőrjített ez az édes aroma.
-Olyan hamar eltelt ez a nap – hunyta le a szemeit. – Nem akarom, hogy vége legyen – motyogta halkan.
-Ígérem, hogy minél hamarabb sort kerítünk rá ismét – kuncogtam.
-Csak ne úgy, mint ma – mosolygott fel rám.
-Sajnálom, de a vágyaimnak nem tudok parancsolni – csókoltam meg lágyan.
Kuncogva megcsóválta a fejét, majd maga előtt megtartva a lepedőt, kissé följebb csúszott.
-Csak nem szökni próbálsz? – simítottam a derekára a kezeimet, hogy magamhoz húzzam.
-Nem-nem – rázta meg a fejét. – De nemsokára itthon lesznek a többiek – szomorodott el. – Föl kéne öltöznünk – sóhajtott.
-Igazad van – ültem föl én is, majd azonnal kiugrottam az ágyból és magamra kaptam az alsómat és egy nadrágot.
Éppen a szekrény felé indultam, hogy elővegyek egy tiszta inget, mikor két apró, meleg kéz a derekam köré simult. Meglepetten fordultam meg és néztem le kedvesem gyönyörű arcára.
-Hova ez a nagy sietség? – vonta fel a szemöldökét. – Ráérünk még – indult el most ő a szekrény felé, de emberi tempóban.
Nagyot nyeltem a látványra, ugyanis még csak a fehérnemű volt rajta. Próbáltam másra terelni a gondolataimat. Most már nem teperhetem le őt, hiszen nemsokára itthon lesznek a gyerekek. Szegény Jasper-nek már így is elég nehéz dolga van.
Pont addigra végeztünk az öltözködéssel, amikor meghallottuk Alice-ék lépteit a ház melletti tisztáson. Hallhatóan már mind a négyüknek jobb kedve volt, mert teljes összhangban nevettek valamin. Kézen fogtam szerelmemet és már rögtön a nappaliban is termettem vele együtt, hogy ott várjuk a többieket.
-Sziasztok! – köszöntek mosolyogva, mikor beléptek az ajtón. A kezeik tele voltak szatyrokkal, de a legviccesebben mégis Jasper nézett ki. Szinte nem is látszott szegény a hatalmas táskák és ruhászacskók alatt. Ő, amint belépett a helyiségbe, azonnal a kanapéhoz sietett és lerakta rá a kezében tartott dolgokat.
-Erre nem fogtok még egyszer rávenni – mormogta maga elé.
-Most kivételesen te kérted, hogy velünk jöhess – vonta meg a vállát Alice.
-Lehet, jobban jártam volna azzal, ha inkább itthon maradok – borzongott meg kissé, mire Esme szégyenlősen hajtotta le a fejét. – Ne haragudjatok, ez nem nektek szól – nézett ránk bocsánatkérően -, de legközelebb, ha ilyen helyzet adódik, inkább elmegyek vadászni a hegyekbe.
-Nem lesz legközelebb – rázta meg a fejét gyorsan kedvesem -, igaz? – nézett rám felvont szemöldökkel.
-Azért vigyázz, Esme – mosolyodott el cinkosan Jasper. – Mostanában egyre több érzelem érkezik felőled is – nevetett halkan.
-Tessék? – kérdeztük egyszerre döbbenten. Mind kérdőn néztünk rá.
-Mióta Esme átváltozott, kicsit több érzelem jut el tőle hozzám – vonta meg a vállát. – Eleinte még csak egy-egy kisebb foszlány, de most már sokszor érzem azt a hatalmas szeretet is, amit irántunk táplál – nézett Esmere hatalmas mosollyal az arcán.
-Oh – sütötte le a szemeit kedvesem. Nem szeretett az érzelmeiről beszélni. Ő mindig inkább a tetteivel mutatta ki, mennyire szereti a családját. Ez az érzése pedig határtalanul boldoggá tett engem is. Tudtam, most már esélye sincs arra, hogy saját gyermeke születhessen, hiszen most már ő is vámpír, így nagyon örültem, hogy ennek ellenére mégis boldog velünk. Hiszen a gyerekek úgy tekintenek ránk, mint a szüleikre, ami már eleve több mint amit Esmevel valaha is reméltünk.
-Anya, vettünk neked is pár ruhát – törte meg a rövid csendet Alice, miközben kézen fogta őt és elkezdte húzni az emelet irányába. – Jasper… - nézett vissza a lépcső aljából – megtennéd, hogy…
Még be sem fejezte a mondatot, mikor fogadott fiam egy sóhaj kíséretében fölvette a csomagokat és elindult utánuk. Rose és Michelle kuncogva követték őket.
Én csak megcsóváltam a fejemet, majd elindultam én is föl az emeletre, viszont én a dolgozó szobámba mentem. Úgy gondoltam, amíg a lányok próbababának használják Esmet, addig én elfoglalom magam a kutatásaimmal. Mostanában nagyon foglalkoztatott ez a vámpír-vérfarkas kötődés. Persze már az összes könyvet elolvastam, ami a szobámban volt, mégis újra átlapoztam őket, hátha legutóbb csak elsiklottam egy-két fontos információ fölött a dologgal kapcsolatban. De sajnos most sem jutottam sokkal előrébb. Egyik könyvben sem volt feltűntetve ilyen eset, hogy egy vérfarkas bevésődött volna egy vámpírba. A két faj szinte külön világba tartozott és csak az egymás elleni harcaik miatt sorolták őket egy kategóriába. Azaz a misztikus lények csoportjába. Mindenhol csak arról lehetett olvasni, hogy a vámpíroknak a farkasok szaga iszonyatos bűzként jut el a tudatukba, és fordítva. Viszont Michelle egy szóval sem említette, hogy ő milyennek érzi Jonathan illatát. Pedig lehet, hogy ezzel az információval kicsit előbbre juthatnánk ez ügyben. De nővéremet még mindig nem szeretném ilyen dolgokkal letámadni. Talán, ha már kicsit lenyugodott és már nagyjából közelít a végső döntése felé, megejtek vele egy ilyen beszélgetést, de szerintem ez még korai lenne. Egyszer már összetört a volt férje, Ramon halála miatt. Pontosabban először miattam. Sosem akarta, hogy én is olyan legyek, mint amilyen ő akkor már volt. Hiszen tudta, milyen következményekkel jár ez a világ számomra és tartott attól, hogy esetleg nem a helyes utat fogom járni.
Gondolataimat halk kopogtatás zavarta meg, majd már nyitódott is az ajtó. Esme mosolyogva dugta be a fejét a keskeny résen.
-Szia, nem zavarlak? – kérdezte, miközben beljebb lépett és a tekintete az asztalomon fekvő könyvre vándorolt. – Látom, megint a kutatással foglalkozol.
-Szia, Édesem! – mosolyodtam el szélesen már abban a pillanatban, ahogy megláttam őt. – Egyáltalán nem zavarsz. Nem nagyon jutottam előrébb – sóhajtottam csalódottan.
-Pont te mondtad, hogy nincs mindig mindenre magyarázat – lépdelt hozzám közelebb.
-Valóban – bólintottam rá -, de mégis csak a nővéremről van szó. Segíteni szeretnék neki, de fogalmam sincs, mit tehetnék – hajtottam le a fejemet.
-Elég, ha csak mellette állsz, és mindenben támogatod. Persze tudom, hogy ezt te is pontosan így gondolod, de jelen helyzetben nem tudsz többet tenni érte.
Közben halványan mosolyogva megállt mellettem. Kezemet a derekára csúsztattam, majd az ölembe húztam apró testét.
-Nem is tudom, hogyan hálálhatnám ez meg neked – temettem arcomat a hajába, miközben mélyen beszívtam virágillatát.
-Nincs mit meghálálnod – nyomott apró puszit a mellkasomra. – Természetes, hogy nem hagylak szenvedni téged a gondolataid sűrűjében.
-Nálad tökéletesebb feleséget elképzelni sem tudnék – emeltem föl az állát, majd lágy csókot leheltem puha ajkaira.
Mosolyogva hajtotta vissza fejét a mellkasomra.
-Hát, rád sem lehet panasz… - kuncogott halkan. – Szeretnél még kutakodni? – kérdezte hirtelen.
-Azt hiszem, nem. Miért? – kérdeztem meglepetten.
-Csak azért, mert úgy gondoltam, velem tarthatnál, hogy egy kis pihenéssel kiheverjük a nap fáradalmait – harapott mosolyogva az ajkába, mire felnevettem.
-Álmos vagy? – kérdeztem lágyan, miközben lassan fölálltam, vele a karjaimban. Ez is egy érdekesség volt vele kapcsolatban, ugyanis mióta félig vámpír lett, ugyanúgy van szüksége alvásra, mint az embereknek.
-Meglehetősen fárasztó napom volt – nyomott el egy ásítást kuncogva.
-Ez esetben, szívesen veled tartok – érintettem egy pillanatra ajkaimat az övéihez, majd elindultam a szobánk felé. Mikor beértem, Esmet finoman az ágyra fektettem, majd jól betakargattam, és én is befeküdtem mellé, mire ős azonnal hozzám bújt. – Majdnem el is felejtettem mondani, hogy észvesztően jól áll neked ez a hálóing – mormoltam a fülébe halkan.
-Köszönöm – mosolyodott el szélesen. – Alice-ék most hozták nekem. Bár azt meg kell hagyni, hogy néha kicsit elragadtatják magukat a ruhák terén, mert sokszor olyat is megvesznek nekem, amit én még a legmerészebb elképzeléseimben sem vennék föl, de ezt a darabot nagyon jól eltalálták.
-De csak azért, mert én választottam – hallottuk meg Michelle halk kuncogását a szobájából, mire mis is halkan felnevettünk.
-Aludj, Kedvesem – csókoltam meg a homlokát, mikor már félálomban volt.
-Jó éjt, Carlisle – suttogta még alig hallhatóan, majd teljesen átadta magát az álmoknak.
Egész éjjel csak néztem gyönyörű arcát. Egyszerűen képtelen voltam betelni a szépségével. Még mindig hihetetlen számomra, hogy ez a gyönyörűséges szirén csak is engem szeret. Képtelenség, hogy egy ilyen tiszta lelkű nőt nekem teremtett volna az Isten. Nem bírtam megállni, hogy ne simítsak végig egyszer-kétszer az arcán. A bőre most talán - ha ez lehetséges - még selymesebb volt, mint eddig bármikor.
Sajnos túl hamar eljött a reggel, és én kénytelen voltam felkelni szerelmem mellől az ágyból, hogy átöltözzek. Pedig muszáj volt. Nem késhettem el a munkából. Reménykedtem benne, hogy mire mindennel elkészülök, Esme talán fölébred, és akkor elbúcsúzhatok tőle, de mivel még mindig mélyen aludt, csak egy lágy csókot leheltem ajkaira és, szinte alig érintve a bőrét, végigsimítottam az arcán.
A nappaliban összetalálkoztam Michelle-lel, aki, mielőtt kimentem volna, hosszan megölelt engem.
-Tudom, mennyire aggódsz miattam, de nem kell, hogy ezen rágd magad – suttogta a fülembe. – Én jól vagyok most már. Talán az elkövetkezendő napokban készen leszek rá, hogy meghozzam a végleges döntést és beszéljek Jonathan-nal.
-Ugye tudod, hogy senki nem kényszerít semmire sem? – néztem mélyen a szemébe. – Ha esetleg a döntésed olyan dolgokat hozna magával, ami árthatna a családunknak, mi akkor is melletted állunk és támogatunk téged. Mi egy család vagyunk. Ezen még az sem változtathatna, hogyha még a lábtörlőre is kapnánk egy lakót – kuncogtam.
-Köszönöm – fonta szorosabbra körülöttem a karjait. – De most már menj! – húzódott el tőlem egy mosollyal az ajkain. A kézfejével automatikusan megtörölte az arcát, mint ahogyan sírás után szokták az emberek. Érdekes, hogy nála még ennyi év után is megmaradt ez az ösztönös reakció. – A végén még elkésel a munkából – lökött rajtam finoman egyet. – Szia! – intett még utánam.
-Szia! – léptem vissza hozzá, majd egy puszit nyomtam az arcára és elfutottam az erdő felé.
Mivel az utóbbi egy hétben ő nem tartott velem, ezért most is egyedül kellett megtennem a kórházhoz vezető utat. Mondjuk, számomra egyáltalán nem volt unalmas az út, mert imádtam futni az erdőben, mégis jobban örültem volna annak, ha Michelle már olyan állapotban lenne, hogy ő is velem tudna jönni dolgozni.
Amint beértem a kórházba, pár gyors köszönés után azonnal az irodámba mentem átöltözni. A mai napom meglehetősen sűrűnek ígérkezik, ami legalább annyiban jó, hogy gyorsabban telik az idő és így hamar el fog menni a műszakom. Meg persze az is beletartozik ebbe, hogy nagyon szeretek gyógyítani. Az első műtétem, rögtön reggel, egy térdműtét volt. Nem volt éppen egyszerű dolgom még nekem sem, mert a látvány, ami a sérült terület felnyitása után elém tárult, nem éppen az volt, mint amire számítottam. Persze tudtam, hogy egy ilyen súlyos sérülés nem a legszebb látvány, de az a sok vér, amit el kellett távolítanom, nem volt éppen a legkellemesebb élmény létezésem során. Amint kiléptem a műtőből, azonnal próbáltam kitörölni a fejemből a rossz gondolatokat, mert ha még nem is csábulok el a vér illatára, azért nem egyszer eszembe jutott már, hogy mi történne, ha egyszer elszabadulnék műtét közben. Kicsit megrezzentem erre a gondolatra, ezért is próbáltam minél hamarabb kitörölni ezeket az emlékeimet a fejemből. Pontosabban, jó mélyre eltemetni, mert elfelejteni képtelen voltam, már csak a tökéletes vámpír-memóriám miatt is. A második műtétem jóval egyszerűbb volt és kevesebb mint másfél óra alatt végeztem is vele. Ezeken kívül szerencsére már csak délután volt egy műtétem, de az e közben eltelt időt sem tudtam pihenéssel – bár számomra ez felesleges lett volna úgy is – eltölteni. Egy mentő szirénázva parkolt le a kórház bejárata előtt. Mivel a nővérek már szóltak pár perccel ezelőtt, hogy súlyos beteg fog érkezni, én már felkészülten tudtam kisietni eléjük, hogy azonnal belekezdhessek a gyógyításba. Arra azonban nem számítottam, hogy a hordágyon fekvő beteg nem éppen hétköznapi látogató az itteni kórházban és biztos voltam benne, hogy most sem önszántából hozták ide. Ezt csak megerősítette az a tény is, hogy a beteg eszméletlenül feküdt a fehér ágyon. Amint megláttam őt, egy pillanatra megtorpantam, de aztán fölgyorsítottam a lépteimet, hogy minél hamarabb odaérjek. Az egyik mentős azonnal belekezdett a helyzet ismertetésébe.
-A beteg neve…
Tegnap este megtámadott engem az ihlet, így már hamarabb elkészültem a fejezettel, mint ahogyan terveztem és ígértem:) Ráadásul jó hosszú is lett - majdnem egy oldallal több Word-ben -, úgyhogy ez még egy kis plusz nektek:) Ugye azt ígértem, lehet, hogy már itt a folytatásban ki fog derülni Michelle döntése... hát ez nem éppen így lett:D Este szinte föl sem álltam a gép elől, mert ha megtettem volna, rögtön el is száll az a sok ihlet:) Mondanám, hogy a következő fejezetben már lesznek rá utalások, de még nem tudom, hogy a mostani tervem meddig fog elhúzódni... Na, nem is dumálok tovább:) Jó olvasást a fejezethez:) Komikat kérek!!:D Na és persze tippeket;) Előre is bocsi a függővégért, bár ez most nem durva, szerintem:)
Puszi
Carlisle szemszöge
Jonathan újbóli „látogatása” óta nagyon lassan teltek a napok. Michelle szinte kis sem tette a lábát a szobájából. Csak vadászni volt hajlandó elmenni, de azt is csak egy kilométeres közelben tette meg. Egyikünk sem volt képes hatni rá. A lányok minden nap felváltva voltak bent nála, hátha sikerül döntésre bírniuk. Bármennyire is próbáltam őket meggyőzni arról, nem biztos, hogy ez a legjobb neki, csak Esme mutatott valamennyi érdeklődést a mondandóm iránt. Jasper egyfolytában az érzéseit figyelte, de ez sem segített valami sokat. A hangulata nagy mértékben ingadozó volt. Egyszer még boldog, aztán hirtelen letört. Nem tudtuk megfejteni, melyik lehetőségek válthatták ki belőle ezeket a reakciókat.
A jeget, úgy tűnt, végül a lányok oldották fel. Bár Michelle még mindig nem volt valami jó állapotban, már kijött a szobájából.
-Elmegyünk vásárolni – csicseregte Alice, amint leértek a nappaliba.
-Biztosan jó ötlet ez? – néztem aggódva szerelmemre.
Még csak egy hete volt vámpír, pontosabban inkább félvámpír. Bármennyire is jó az önuralma, ez akkor is nagyon kevés idő. Ráadásul, nem biztos, hogy egy egész napos vásárlással kéne kezdenie.
-Nyugodj meg, Carlisle – lépett mellém mosolyogva. – Én még nem megyek – fogta meg a kezem.
-Nem is engedtelek volna – húztam magamhoz. – Még nem voltál vámpírként az emberek közvetlen közelében. Ki tudja, hogyan reagálnál a vérükre.
-Szerintem meg sem érezné – legyintett Jasper. – De azért jobb, ha biztosra megyünk – mosolygott szerelmemre, aki ennek következtében fülig pirult. Örültem, hogy ez az emberi tulajdonsága is megmaradt, mert ilyenkor olyan bájos volt. Ugyanakkor meglepetten kapkodtam köztük a tekintetem, de végül annyiban hagytam a dolgot. Majd elmondják, ha akarják.
-Mi elmentünk – ragadta kézen Alice Jaspert, mire Rose belekarolt Michelle-be. Meglepett, hogy fiunk is velük tart, de nem tulajdonítottam ennek különösebb figyelmet. Előfordult már jó néhányszor, amikor Alice nem akart egyedül vásárolni. – Valamikor estefelé jövünk – tűntek el az ajtóban.
-Ne haragudj, de Jaspert lehetetlen volt leállítani – sóhajtott szerelmem bocsánatkérően.
-Tessék? – néztem rá szórakozottan. Még hogy Jaspert…
-Khm… hát… az érzéseid… eléggé kikészítették őt az elmúlt napokban – harapta be az alsó ajkát, miközben halvány pír jelent meg az arcán. – Michelle már eleve egy kész rejtvény volt számára, de te…
-Oh – motyogtam meglepetten, majd szélesen elmosolyodtam. – És te ezért kérsz bocsánatot? – nevettem föl. – Szép, mondhatom! – csóváltam meg a fejem játékosan.
-Nem szép dolog elüldözni itthonról a gyerekeket – nézett rám szigorúan. – Még akkor sem, ha már nagyon szeretnénk kettesben lenni. Felelősségteljes szülőkként kell viselkednünk. Nem mutathatunk ilyen példát nekik – szörnyülködött.
-Sajnálom, Édesem, de az érzéseimnek nem igazán tudok parancsolni – néztem végig rajta nagyot nyelve. – Túlságosan csábító vagy ahhoz, hogy ne jusson eszembe egy-két dolog, mikor rád nézek.
-Még jó, hogy felőlem semmit sem érez – sóhajtott.
-Hm… ezek szerint neked is vannak érdekes gondolataid – húztam magamhoz a derekánál fogva.
-Mi tagadás… - kuncogott. – De ez téged nem ment fel a bűnösség alól – érintette mutatóujját az orrom hegyéhez, ismét elkomolyodva.
-Bűnösség? – vontam fel a szemöldököm mosolyogva. – És ki szabja ki a büntetést? Vagy te lennél a végrehajtó? – kuncogtam.
-Pontosan – bólintott rá, miközben karjait a nyakam köré fonta.
-És mi lesz az? – kérdeztem kíváncsian, egy cinkos mosoly kíséretében.
-Majd meglátod – kacsintott rám, aztán kézen fogott és a lépcső felé kezdett húzni.
Csak ekkor tudatosult bennem, hogy mióta vámpír lett belőle, nem sok időt töltöttünk el kettesben. Pontosabban szinte egy percet sem, hiszen még aznap összefutottunk ismét a farkasokkal és azóta szerelmem Michelle-el is sokat foglalkozott. Eszembe sem jutott, hogy már ilyen korán „letámadjam” feleségemet, pedig a látszat szerint, egyáltalán nem lett volna ellenére. Persze csak akkor, amikor kettesben vagyunk. Akkor talán nem kergetem Jaspert őrületbe az érzéseimmel. Szegénynek így is elég dolga van Michelle-lel és most még én is bekavarok.
-Baj van? – simogatta meg Esme aggódva az arcomat. – Valami rosszat mondtam? – harapott az ajkába.
-Nem, dehogy is! – mosolyogtam rá. – Csak eszembe jutott, hogy mióta vámpír lett belőled, mi még nem… - kezdtem bele, de ő egy csókkal elhallgattatott.
Ajkaival lentebb haladt az államra, majd le a nyakamra, aztán vissza.
-Hiányoztál – búgta a fülembe, majd újra megcsókolt. Megmarkolta a galléromat és az ágy felé kezdett húzni.
Egész nap szerettük egymást, de sajnos hamar eljött az este és ezzel együtt a boltok zárási ideje is, ami azt jelentette, hogy a gyerekek és Michelle nemsokára itthon lesznek. Esme a karjaimban szuszogott, miközben apró mintákat rajzolt a mutatóujjával a mellkasomra. Én folyamatosan a hátát, a karját és a haját simogattam. Pár perc múlva halkan fölsóhajtott.
-Mi a baj? – pusziltam bele a hajába, miközben mélyen belélegeztem az illatát, ami furcsa mód, már egyáltalán nem hatott rám. Mármint a bennem rejlő vámpírra, mert a férfi felemet még most is megőrjített ez az édes aroma.
-Olyan hamar eltelt ez a nap – hunyta le a szemeit. – Nem akarom, hogy vége legyen – motyogta halkan.
-Ígérem, hogy minél hamarabb sort kerítünk rá ismét – kuncogtam.
-Csak ne úgy, mint ma – mosolygott fel rám.
-Sajnálom, de a vágyaimnak nem tudok parancsolni – csókoltam meg lágyan.
Kuncogva megcsóválta a fejét, majd maga előtt megtartva a lepedőt, kissé följebb csúszott.
-Csak nem szökni próbálsz? – simítottam a derekára a kezeimet, hogy magamhoz húzzam.
-Nem-nem – rázta meg a fejét. – De nemsokára itthon lesznek a többiek – szomorodott el. – Föl kéne öltöznünk – sóhajtott.
-Igazad van – ültem föl én is, majd azonnal kiugrottam az ágyból és magamra kaptam az alsómat és egy nadrágot.
Éppen a szekrény felé indultam, hogy elővegyek egy tiszta inget, mikor két apró, meleg kéz a derekam köré simult. Meglepetten fordultam meg és néztem le kedvesem gyönyörű arcára.
-Hova ez a nagy sietség? – vonta fel a szemöldökét. – Ráérünk még – indult el most ő a szekrény felé, de emberi tempóban.
Nagyot nyeltem a látványra, ugyanis még csak a fehérnemű volt rajta. Próbáltam másra terelni a gondolataimat. Most már nem teperhetem le őt, hiszen nemsokára itthon lesznek a gyerekek. Szegény Jasper-nek már így is elég nehéz dolga van.
Pont addigra végeztünk az öltözködéssel, amikor meghallottuk Alice-ék lépteit a ház melletti tisztáson. Hallhatóan már mind a négyüknek jobb kedve volt, mert teljes összhangban nevettek valamin. Kézen fogtam szerelmemet és már rögtön a nappaliban is termettem vele együtt, hogy ott várjuk a többieket.
-Sziasztok! – köszöntek mosolyogva, mikor beléptek az ajtón. A kezeik tele voltak szatyrokkal, de a legviccesebben mégis Jasper nézett ki. Szinte nem is látszott szegény a hatalmas táskák és ruhászacskók alatt. Ő, amint belépett a helyiségbe, azonnal a kanapéhoz sietett és lerakta rá a kezében tartott dolgokat.
-Erre nem fogtok még egyszer rávenni – mormogta maga elé.
-Most kivételesen te kérted, hogy velünk jöhess – vonta meg a vállát Alice.
-Lehet, jobban jártam volna azzal, ha inkább itthon maradok – borzongott meg kissé, mire Esme szégyenlősen hajtotta le a fejét. – Ne haragudjatok, ez nem nektek szól – nézett ránk bocsánatkérően -, de legközelebb, ha ilyen helyzet adódik, inkább elmegyek vadászni a hegyekbe.
-Nem lesz legközelebb – rázta meg a fejét gyorsan kedvesem -, igaz? – nézett rám felvont szemöldökkel.
-Azért vigyázz, Esme – mosolyodott el cinkosan Jasper. – Mostanában egyre több érzelem érkezik felőled is – nevetett halkan.
-Tessék? – kérdeztük egyszerre döbbenten. Mind kérdőn néztünk rá.
-Mióta Esme átváltozott, kicsit több érzelem jut el tőle hozzám – vonta meg a vállát. – Eleinte még csak egy-egy kisebb foszlány, de most már sokszor érzem azt a hatalmas szeretet is, amit irántunk táplál – nézett Esmere hatalmas mosollyal az arcán.
-Oh – sütötte le a szemeit kedvesem. Nem szeretett az érzelmeiről beszélni. Ő mindig inkább a tetteivel mutatta ki, mennyire szereti a családját. Ez az érzése pedig határtalanul boldoggá tett engem is. Tudtam, most már esélye sincs arra, hogy saját gyermeke születhessen, hiszen most már ő is vámpír, így nagyon örültem, hogy ennek ellenére mégis boldog velünk. Hiszen a gyerekek úgy tekintenek ránk, mint a szüleikre, ami már eleve több mint amit Esmevel valaha is reméltünk.
-Anya, vettünk neked is pár ruhát – törte meg a rövid csendet Alice, miközben kézen fogta őt és elkezdte húzni az emelet irányába. – Jasper… - nézett vissza a lépcső aljából – megtennéd, hogy…
Még be sem fejezte a mondatot, mikor fogadott fiam egy sóhaj kíséretében fölvette a csomagokat és elindult utánuk. Rose és Michelle kuncogva követték őket.
Én csak megcsóváltam a fejemet, majd elindultam én is föl az emeletre, viszont én a dolgozó szobámba mentem. Úgy gondoltam, amíg a lányok próbababának használják Esmet, addig én elfoglalom magam a kutatásaimmal. Mostanában nagyon foglalkoztatott ez a vámpír-vérfarkas kötődés. Persze már az összes könyvet elolvastam, ami a szobámban volt, mégis újra átlapoztam őket, hátha legutóbb csak elsiklottam egy-két fontos információ fölött a dologgal kapcsolatban. De sajnos most sem jutottam sokkal előrébb. Egyik könyvben sem volt feltűntetve ilyen eset, hogy egy vérfarkas bevésődött volna egy vámpírba. A két faj szinte külön világba tartozott és csak az egymás elleni harcaik miatt sorolták őket egy kategóriába. Azaz a misztikus lények csoportjába. Mindenhol csak arról lehetett olvasni, hogy a vámpíroknak a farkasok szaga iszonyatos bűzként jut el a tudatukba, és fordítva. Viszont Michelle egy szóval sem említette, hogy ő milyennek érzi Jonathan illatát. Pedig lehet, hogy ezzel az információval kicsit előbbre juthatnánk ez ügyben. De nővéremet még mindig nem szeretném ilyen dolgokkal letámadni. Talán, ha már kicsit lenyugodott és már nagyjából közelít a végső döntése felé, megejtek vele egy ilyen beszélgetést, de szerintem ez még korai lenne. Egyszer már összetört a volt férje, Ramon halála miatt. Pontosabban először miattam. Sosem akarta, hogy én is olyan legyek, mint amilyen ő akkor már volt. Hiszen tudta, milyen következményekkel jár ez a világ számomra és tartott attól, hogy esetleg nem a helyes utat fogom járni.
Gondolataimat halk kopogtatás zavarta meg, majd már nyitódott is az ajtó. Esme mosolyogva dugta be a fejét a keskeny résen.
-Szia, nem zavarlak? – kérdezte, miközben beljebb lépett és a tekintete az asztalomon fekvő könyvre vándorolt. – Látom, megint a kutatással foglalkozol.
-Szia, Édesem! – mosolyodtam el szélesen már abban a pillanatban, ahogy megláttam őt. – Egyáltalán nem zavarsz. Nem nagyon jutottam előrébb – sóhajtottam csalódottan.
-Pont te mondtad, hogy nincs mindig mindenre magyarázat – lépdelt hozzám közelebb.
-Valóban – bólintottam rá -, de mégis csak a nővéremről van szó. Segíteni szeretnék neki, de fogalmam sincs, mit tehetnék – hajtottam le a fejemet.
-Elég, ha csak mellette állsz, és mindenben támogatod. Persze tudom, hogy ezt te is pontosan így gondolod, de jelen helyzetben nem tudsz többet tenni érte.
Közben halványan mosolyogva megállt mellettem. Kezemet a derekára csúsztattam, majd az ölembe húztam apró testét.
-Nem is tudom, hogyan hálálhatnám ez meg neked – temettem arcomat a hajába, miközben mélyen beszívtam virágillatát.
-Nincs mit meghálálnod – nyomott apró puszit a mellkasomra. – Természetes, hogy nem hagylak szenvedni téged a gondolataid sűrűjében.
-Nálad tökéletesebb feleséget elképzelni sem tudnék – emeltem föl az állát, majd lágy csókot leheltem puha ajkaira.
Mosolyogva hajtotta vissza fejét a mellkasomra.
-Hát, rád sem lehet panasz… - kuncogott halkan. – Szeretnél még kutakodni? – kérdezte hirtelen.
-Azt hiszem, nem. Miért? – kérdeztem meglepetten.
-Csak azért, mert úgy gondoltam, velem tarthatnál, hogy egy kis pihenéssel kiheverjük a nap fáradalmait – harapott mosolyogva az ajkába, mire felnevettem.
-Álmos vagy? – kérdeztem lágyan, miközben lassan fölálltam, vele a karjaimban. Ez is egy érdekesség volt vele kapcsolatban, ugyanis mióta félig vámpír lett, ugyanúgy van szüksége alvásra, mint az embereknek.
-Meglehetősen fárasztó napom volt – nyomott el egy ásítást kuncogva.
-Ez esetben, szívesen veled tartok – érintettem egy pillanatra ajkaimat az övéihez, majd elindultam a szobánk felé. Mikor beértem, Esmet finoman az ágyra fektettem, majd jól betakargattam, és én is befeküdtem mellé, mire ős azonnal hozzám bújt. – Majdnem el is felejtettem mondani, hogy észvesztően jól áll neked ez a hálóing – mormoltam a fülébe halkan.
-Köszönöm – mosolyodott el szélesen. – Alice-ék most hozták nekem. Bár azt meg kell hagyni, hogy néha kicsit elragadtatják magukat a ruhák terén, mert sokszor olyat is megvesznek nekem, amit én még a legmerészebb elképzeléseimben sem vennék föl, de ezt a darabot nagyon jól eltalálták.
-De csak azért, mert én választottam – hallottuk meg Michelle halk kuncogását a szobájából, mire mis is halkan felnevettünk.
-Aludj, Kedvesem – csókoltam meg a homlokát, mikor már félálomban volt.
-Jó éjt, Carlisle – suttogta még alig hallhatóan, majd teljesen átadta magát az álmoknak.
Egész éjjel csak néztem gyönyörű arcát. Egyszerűen képtelen voltam betelni a szépségével. Még mindig hihetetlen számomra, hogy ez a gyönyörűséges szirén csak is engem szeret. Képtelenség, hogy egy ilyen tiszta lelkű nőt nekem teremtett volna az Isten. Nem bírtam megállni, hogy ne simítsak végig egyszer-kétszer az arcán. A bőre most talán - ha ez lehetséges - még selymesebb volt, mint eddig bármikor.
Sajnos túl hamar eljött a reggel, és én kénytelen voltam felkelni szerelmem mellől az ágyból, hogy átöltözzek. Pedig muszáj volt. Nem késhettem el a munkából. Reménykedtem benne, hogy mire mindennel elkészülök, Esme talán fölébred, és akkor elbúcsúzhatok tőle, de mivel még mindig mélyen aludt, csak egy lágy csókot leheltem ajkaira és, szinte alig érintve a bőrét, végigsimítottam az arcán.
A nappaliban összetalálkoztam Michelle-lel, aki, mielőtt kimentem volna, hosszan megölelt engem.
-Tudom, mennyire aggódsz miattam, de nem kell, hogy ezen rágd magad – suttogta a fülembe. – Én jól vagyok most már. Talán az elkövetkezendő napokban készen leszek rá, hogy meghozzam a végleges döntést és beszéljek Jonathan-nal.
-Ugye tudod, hogy senki nem kényszerít semmire sem? – néztem mélyen a szemébe. – Ha esetleg a döntésed olyan dolgokat hozna magával, ami árthatna a családunknak, mi akkor is melletted állunk és támogatunk téged. Mi egy család vagyunk. Ezen még az sem változtathatna, hogyha még a lábtörlőre is kapnánk egy lakót – kuncogtam.
-Köszönöm – fonta szorosabbra körülöttem a karjait. – De most már menj! – húzódott el tőlem egy mosollyal az ajkain. A kézfejével automatikusan megtörölte az arcát, mint ahogyan sírás után szokták az emberek. Érdekes, hogy nála még ennyi év után is megmaradt ez az ösztönös reakció. – A végén még elkésel a munkából – lökött rajtam finoman egyet. – Szia! – intett még utánam.
-Szia! – léptem vissza hozzá, majd egy puszit nyomtam az arcára és elfutottam az erdő felé.
Mivel az utóbbi egy hétben ő nem tartott velem, ezért most is egyedül kellett megtennem a kórházhoz vezető utat. Mondjuk, számomra egyáltalán nem volt unalmas az út, mert imádtam futni az erdőben, mégis jobban örültem volna annak, ha Michelle már olyan állapotban lenne, hogy ő is velem tudna jönni dolgozni.
Amint beértem a kórházba, pár gyors köszönés után azonnal az irodámba mentem átöltözni. A mai napom meglehetősen sűrűnek ígérkezik, ami legalább annyiban jó, hogy gyorsabban telik az idő és így hamar el fog menni a műszakom. Meg persze az is beletartozik ebbe, hogy nagyon szeretek gyógyítani. Az első műtétem, rögtön reggel, egy térdműtét volt. Nem volt éppen egyszerű dolgom még nekem sem, mert a látvány, ami a sérült terület felnyitása után elém tárult, nem éppen az volt, mint amire számítottam. Persze tudtam, hogy egy ilyen súlyos sérülés nem a legszebb látvány, de az a sok vér, amit el kellett távolítanom, nem volt éppen a legkellemesebb élmény létezésem során. Amint kiléptem a műtőből, azonnal próbáltam kitörölni a fejemből a rossz gondolatokat, mert ha még nem is csábulok el a vér illatára, azért nem egyszer eszembe jutott már, hogy mi történne, ha egyszer elszabadulnék műtét közben. Kicsit megrezzentem erre a gondolatra, ezért is próbáltam minél hamarabb kitörölni ezeket az emlékeimet a fejemből. Pontosabban, jó mélyre eltemetni, mert elfelejteni képtelen voltam, már csak a tökéletes vámpír-memóriám miatt is. A második műtétem jóval egyszerűbb volt és kevesebb mint másfél óra alatt végeztem is vele. Ezeken kívül szerencsére már csak délután volt egy műtétem, de az e közben eltelt időt sem tudtam pihenéssel – bár számomra ez felesleges lett volna úgy is – eltölteni. Egy mentő szirénázva parkolt le a kórház bejárata előtt. Mivel a nővérek már szóltak pár perccel ezelőtt, hogy súlyos beteg fog érkezni, én már felkészülten tudtam kisietni eléjük, hogy azonnal belekezdhessek a gyógyításba. Arra azonban nem számítottam, hogy a hordágyon fekvő beteg nem éppen hétköznapi látogató az itteni kórházban és biztos voltam benne, hogy most sem önszántából hozták ide. Ezt csak megerősítette az a tény is, hogy a beteg eszméletlenül feküdt a fehér ágyon. Amint megláttam őt, egy pillanatra megtorpantam, de aztán fölgyorsítottam a lépteimet, hogy minél hamarabb odaérjek. Az egyik mentős azonnal belekezdett a helyzet ismertetésébe.
-A beteg neve…
2011. március 11., péntek
62. fejezet
Sziasztok!
Jól látjátok, ez itt a teljes 62. fejezet!:D Sikerült még ma összehoznom és mivel a másik blogon is most eléggé érdekes részhez értünk, talán ott is lesz új még hétfő előtt:) Remélem tetszeni fog nektek:) Benne van a megígért Michelle szemszög, hogy ő mit érzett ebben a helyzetben:) Pontosabban rögtön ezzel kezdődik:D Sajnos a végső döntése már nem fért bele:/ Viszont most nem raktam bele függővéget:) Remélem, tetszeni fog nektek:) Jó olvasást hozzá:) És persze KOMIKAT!!! Mint mindig:D
Puszi
Michelle szemszöge
A kezdeti boldogságomat, hogy Esme ilyen jól tudja már most kontrollálni magát, azonnal elfújta egy másik, számomra eddig ismeretlen érzés. Az, hogy Jonathan bevallotta nekem, hogy én vagyok a bevésődése, egyszerre mérgesített fel és döbbentett le. Ezek mellett azonban még valamit éreztem. Tudtam, hogy ismerem már ezt az érzést, de nem tudtam eldönteni, hogy honnan. Féltem. Féltem, hogy mi lesz ezután, hogy mi lesz velem… velünk… Ha most nemet mondok neki, azzal csak még jobban magunkra haragítjuk a farkasokat és egy egész falkával már nem biztos, hogy elbírnánk ennyien. Legalábbis veszteség nélkül biztosan nem. De képtelen lennék feláldozni a családom bármely tagját is, csak, hogy nekem jó legyen. De egyáltalán akarok én neki nemet mondani? Fogalmam sincs. Nem tudom, mit érzek iránta. Hiszen ő az ősi ellenségem! Képtelenség, hogy bármiféle kapcsolat kialakuljon közöttünk. Talál kérnem kéne tőle egy kis időt, amíg gondolkozhatok. Ennyit csak megtehet értem.
A méreg kezdett egyre jobban felszállni az agyamból, így minden gondolatom szabad utat tört magának az elmémbe. Képtelen voltam tovább a közelében maradni. Egyszerűen nem tudtam elviselni a tekintetét a testemen. Viszont megszólalni sem bírtam. Reméltem, hogy magától felajánlja, hogy vár, amíg eldöntöm, és nem esik neki rögtön Carlisle-éknak. Nem akarhat fájdalmat okozni nekem.
A támadóállással már régen felhagytam, így most csak sarkon fordultam és elrohantam az erdőbe. Először nem akartam visszamenni a házba, de végül mégis azt az uticélt választottam. Nem akartam, hogy aggódjanak értem a többiek, vagy esetleg a keresésemre jöjjenek. Egyedül akarok most lenni. Nincs kedvem senkivel sem beszélni és remélem, ezt ők is felfogják majd.
Egyik fáról a másikra ugráltam remélve, hogy a számomra szokatlan útvonal kissé eltereli a figyelmemet, de nem így történt. A fák egybefolyt, megnyugtató és hívogató árnyékaitól csak még inkább idegennek éreztem a környezetet. Leugrottam a talajra, hogy ott folytassam az utamat. Így jóval gyorsabban haladtam.
Pár perc múlva aztán megláttam a házunkat és nem sokkal később pedig berontottam az ajtón, becsapva azt mögöttem és azonnal a szobámban termettem. Eldőltem az ágyamon, majd a párnát a fejemre húzva, keserves, könnyek nélküli zokogásba kezdtem, de még így is meghallottam a közeledő lépteket, amik az ajtó előtt megakadtak.
-Michelle? – kérdezte tétován Alice. Halkan mordultam egyet, ezzel jelezve, hogy most semmi kedvem nincs a beszélgetéshez. – Történt valami? Hol vannak Carlisle-ék? Ugye nincs semmi bajuk? – ömlöttek ki a szavak Alice-ből.
-Mi történt? – hallottam meg Rose rémült hangját is.
Nem válaszoltam. Abban reménykedtem, hogy idővel megunják a kérdezősködést és elmennek. De nem így történt. Pár perc múlva halkan kinyitódott az ajtó és mindketten bejöttek a szobámba.
-Mich – ült le az ágyam szélére Rose, majd őt követte Alice is. – Mondd el, kérlek, hogy mi történt. Ugye nincs semmi baj?
Megráztam a fejem, de még mindig nem voltam hajlandó megszólalni. Talán, ha megtudják, hogy nincs semmi bajuk a többieknek, akkor végre békén hagynak. Ez valamennyire be is vált, mert ugyan bent maradtak a szobában, de nem szóltak hozzám. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy Alice-nek látni kellett volna a történteket, de végül a többi gondolatom elnyomta ezt az egyetlen lényegtelen kis dolgot. Hiszen lehet, hogy csak nem ránk koncentrált. Vagy talán Esme miatt megint nem látott semmit sem.
Nem figyeltem az idő múlására, ezért fogalmam sem volt, mióta ülhetnek itt mellettem szótlanul. Csak néha-néha lehetett hallani a szipogásomat.
Legközelebb arra figyeltem fel, mikor megéreztem Carlisle-ék illatát közeledni. Remek! Ő aztán már biztosan nem fog békén hagyni.
-Elnézését kérem, hölgyem! – hallottam meg a bátyám hangját.
-Még meggondolom, hogy elfogadom-e a bocsánatkérést – Esme hangján hallani lehetett, mennyire jó kedve van. Ezek szerint nem történhetett nagyobb baj. De várjunk csak… hol van Jasper? – Köszönöm, de innen már a saját lábamon is boldogulok.
-Előbb meg szeretném vizsgálni kegyedet, hogy biztosan nincs-e komolyabb baja – vetette ellen.
-Rendben – adta meg magát Esme.
Ezután kinyitódott a bejárati ajtó, újabb lépések hangja hallatszott, majd Carlisle ismét megszólalt.
-Megnézem őket – suttogta egészen halkan. – Mindjárt jövök.
-Veled megyek! – Szinte láttam magam előtt, ahogy Esme hirtelen felülve elkapja Carlisle karját. – Azt hiszem, kicsit gyorsan álltam fel. Szoknom kell még ezt a gyorsaságot.
Nem nagyon értettem, hogy mire értette ezt, de pillanatnyilag nem is érdekelt túlzottan. Te jó ég! A testvérem feleségéről, családjáról van szó és ez engem ennyire hidegen hagy?
Tudtam, hogy ez alól már nem bújhatok ki, így föltornáztam magam ülő helyzetbe, majd a fejemet a felhúzott térdeimre hajtottam.
Nem sokkal később ismét egy halk beszélgetés ütötte meg a fülemet. Mi tart már ennyi ideig. Minél hamarabb túl szeretnék esni ezen az egészen.
Aztán végre három kopogás után kinyitódott az ajtó.
-Mi történt? – kérdezte Alice, gondolom Carlisle-tól. – Először azt hittük, hogy valami bajotok esett, de mikor rákérdeztünk erre Mich-nél, csak megrázta a fejét.
-Elég hosszú történet – sóhajtott a testvérem. – És azt hiszem jobb, ha ezt személyesen tőle halljátok.
Mindeközben végig magamon éreztem a tekintetét, ami szinte lyukat égetett a bőrömbe.
Esme szemszöge
Nem értettem, miért van furcsa érzésem Michelle közelében. Mintha… mintha irigy lennék rá. Pedig erre egyáltalán nincsen okom. Talán csak az a bajom, hogy Jonathan a legjobb barátom és ő most elveszi tőlem… Fogalmam sincs, de furcsa mód nagyon is reménykedtem abban, hogy esetleg nemet mond neki. Hiszen melyik vámpír akarná összeszűrni a levet egy vérfarkassal. Te jó ég! Mikre gondolok? Valóban féltékeny lennék rá? Nem, az lehetetlen!
Aztán Michelle végül belekezdett a mesélésbe.
-Jonatham... akit a múltkor majdnem megöltünk… be… bevésődött – suttogta halkan.
-És ez hol érint minket? – vonta fel a szemöldökét Rose, de Alice leintette. Látszott rajta, hogy már ennyiből is megértette a problémát.
Egy pillantást vetettem Jasper-re, aki összeráncolt szemöldökkel fürkészte Mich arcát. Próbálta kibogozni az érzéseit, de láthatóan nem nagyon sikerült neki.
-Belém… én… én vagyok a bevésődése – dadogta Michelle.
-Hogy micsoda? – kiáltott föl Rose. – De hát ez lehetetlen! Hiszen ő egy vérfarkas… te padig egy vámpír – rázta meg a fejét értetlenül, mintha így minden a helyére kerülne benne.
-Úgy tűnik, mégis lehetséges… - motyogta Carlisle maga elé. Mindeddig fogta a kezemet, de most elengedett, hogy odaüljön nővére mellé. – Ne aggódj, minden rendben lesz – kezdte el simogatni a hátát. – Azt mondta, várni fog rád. Amikor már döntöttél, és mindent tisztáztál magadban, csak meg kell keresned őt, vagy üzenned neki a falka egyik tagjával.
-De fogalmam sincs arról, hogy mit érzek! – fakadt ki kétségbeesetten. – És mi van, ha nem szeretem? A farkasokat azzal biztosan kihoznánk a sodrukból, és annak nem lenne jó vége. Egy egész falkával nem bírunk el! – hangja egyre hisztérikusabban csengett. – Jasper! – nézett könyörgően az ágy előtt álló fiúra.
-Sajnálom Michelle, de erre magadtól kell rájönnöd – rázta meg a fejét. – De ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy helyesen fogsz dönteni.
-Nem teheted tönkre magadat a család miatt! – szólt Carlisle felháborodva, mintha csak most jutottak volna el Mich szavai a tudatáig. – Ha nem akarsz vele lenni, akkor nem kell. Senki sem várja ezt el tőled. De azért sem fog egyikünk sem megvetni, ha szereted őt.
-Ez… ez annyira… - kereste a megfelelő szavakat, de nem nagyon tudta, mit mondhatna.
-Bizarr? Igen, tényleg az – bólintottam rá. Mindenki meglepetten kapta rám a tekintetét. Valóban nem volt hozzám illő ez a felszólalás. Talán a vámpírság ezt váltja ki belőlem. – De Carlisle-nak igaza van. Ha szereted őt, ne hagyd elmenni! – néztem mélyen a szemébe.
-Azt hiszem, jobb lesz, ha most egy kicsit egyedül hagyjuk őt a gondolataival. Épp elég dolog kavarog a fejében, nem kellünk ide még mi is – indítványozta Jasper.
-Ha szükséged van valamire vagy valakire, esetleg sikerült döntened, csak szólj – puszilta meg Carlisle Mich homlokát, majd fölállt mellőle.
Visszalépett hozzám, majd egyik kezével átkarolta a derekamat és kivezetett a szobából.
-Mi lesz most? – ültem le az ágyra, amint beértünk a szobánkba.
-Mire gondolsz? – érdeklődött még mindig elgondolkodva.
-Mit csinálunk, ha Michelle meghozza a döntését? – húztam le magam mellé.
-Nem tudom… - ingatta a fejét, miközben az ölébe húzott. – Ha Jonathan-nal akar lenni, nem tarthatjuk vissza… Támogatnunk kell mindenben – sóhajtott gondterhelten. – De ha végül nemet mond neki, akkor tényleg fenn áll annak a lehetősége, hogy a falka egyszerűen csak nekünk támad. Emlékezz csak vissza… Amíg Jonathan nem látta meg Michellet, nem érdekelte különösképpen a tetteinek a következménye.
-De csak nem akarna fájdalmat okozni a szerelmének – szörnyülködtem. Száz százalékig meg voltam róla győződve, hogy ha szeretünk valakit, annak nem okozunk szándékosan fájdalmat.
-Sajnos, a vérfarkasok eléggé kiszámíthatatlanok – simogatta a hátamat folyamatosan. – Nem vagy szomjas? – kérdezte hirtelen, pár perc csönd után. Megráztam a fejem. – Biztos? – fürkészte tekintetével az arcomat. – Még újszülött vagy, már ha ezt az időszakot nálad annak lehet nevezni… ne szégyelld, ha hamarabb megszomjazol – nézett mélyen a szemembe.
-Tényleg nem vagyok szomjas – ráztam meg a fejem magabiztosan. – Pontosabban… - gondolkodtam el -, inkább úgy érzem, hogy éhes vagyok… de most inkább kívánnék emberi ételt, mint vért – magyaráztam, meglepődve saját magamon. – Hogy lehetséges ez? – néztem fel szerelmemre döbbenten.
-Talán csak a megszokott emberi szükségleteid miatt gondolod úgy, hogy éhes vagy – válaszolta rövid morfondírozás után, de ez rögtön meg is cáfolódott, amin megkordult a hasam. Döbbenten, szinte eltátott szájjal nézett le a hasamra, majd vissza az arcomra. Aztán egy hirtelen mozdulattal felkelt mellőlem és engem az ölébe kapott, majd lerohant velem a konyhába. Meg sem várva, hogy odalépjen a hűtőhöz, megelőztem őt, majd én magam kezdtem élelem után kutakodni, amit hamarosan meg is találtam. – Hogy… hogy ízlik? – méregetett Carlisle.
-Kifejezetten finom – csodálkoztam. – Hogy lehet ez? – néztem rá döbbenten.
-Talán ez is amiatt van, hogy az átváltozásod neked csak másfél napig tartott. Pontosabban csak félig lettél vámpír – gondolkodott el.
Visszafordultam az ételhez, majd miután megettem az összest, ami a tányéron volt, felnéztem Carlisle-ra. Már sokkal kiegyensúlyozottabbnak éreztem magam.
-Sokkal jobb színben vagy – állapította meg mosolyogva.
-Jobban is érzem magam – bólintottam rá, viszonozva a gesztusát. – És azt hiszem, jól is laktam.
-Akkor menjünk föl – lépett mellém, majd fölsegített a székről. Nem mintha egyedül nem tudtam volna fölállni, de Carlisle mindig is úriemberként viselkedett velem. Persze a többiekkel is, de úgy vettem észre, hogy nálam sokkal jobban odafigyelt erre. Bár ez szerintem már, ha szabad így fogalmaznom, a „vérében” van.
-Rendben – indultam el utána, összefűzve közben az ujjainkat. – Azt hiszem, már meg sem lepődök azon, hogy fáradtak érzem magam – ásítottam, mikor már egy jó ideje fönt feküdtünk az ágyunkban.
-A mai nap után ez már valóban nem meglepő – mosolyodott el halványan, de arca gondterhelt volt.
-Mi a baj? – simogattam meg az arcát.
-Semmi, csak… - hunyta le egy pillanatra a szemeit – annyira furcsa ez az egész. Még sosem láttam a te esetedhez hasonlót. Egy… félvér – nézett rám aggodalommal teli pillantással.
-Nem lesz semmi gond – mosolyogtam rá megnyugtatóan. – Te is láttad és érezted is – fintorodtam el egy pillanatra, ahogy eszembe jutott, mikor túl erősen öleltem magamhoz őt és fájdalmat okoztam neki ezzel a cselekedetemmel -, hogy most már nem olyan könnyű nekem ártani. Most már nem lehet olyan könnyen bajom.
-De ezek a furcsaságok… - hajtotta le a fejét – és ha tovább öregszel? – suttogta maga elé.
-Carlisle – fogtam kezeim közé az arcát, hogy a szemébe nézhessek. – Miért ellenezted annyira az átváltozásom, ha ilyen nehezen viseled el ezt a gondolatot? – vontam fel a szemöldökömet.
-Esme, én képtelen lennék nélküled élni – hunyta le a szemeit. – Ostobaságnak tartottam, hogy ezt az életnek nem nevezhető létet akarod választani. A mostani állapotodból is látszik, hogy te nem vámpírnak születtél. Te annál sokkal, de sokkal többet érsz, mint hogy az örökkévalóság végéig türtőztetned kelljen magad. Tudtam, hogy szörnyű lesz, ha majd egyszer távozol erről a világról, de nem lehettem önző. Nem dönthettem helyetted. Meg akartam adni neked a választás lehetőségét, hogy ha egyszer új életet szeretnél kezdeni valaki mással, akkor megtehesd. De annak most már semmi esélye számodra, hogy egy normális kapcsolatot kialakíthass valakivel, aki nem a mi fajtánkból való. Persze, ha találsz valakit, akivel boldogabb lennél, mint amennyire most vagy velem, nem tartanálak vissza, de… - Nem bírtam tovább hallgatni, így gyorsan betapasztottam a tenyeremmel a száját.
-Ezt most fejezd be! – parancsoltam rá szigorúan. – Nekem te vagy a mindenem! Sohasem szerettem és nem is fogok mást – mondtam magabiztosan.
-Ne ígérj semmit sem előre – motyogta a kezembe.
-Te egyáltalán nem látod magadat tisztán – csóváltam meg a fejem megrovóan. – Sehol sem találhatnék nálad tökéletesebb párt magam mellé. Ezt már ember koromban is tudtam. Mikor kényszerből majdnem hozzámentem Charles-hoz, teljesen feladtam a reményt, hogy egyszer megtalálom az igaz szerelmet. Minden nap abban reménykedtem, hogy egyszer csak újra megjelensz, és én ismét láthatlak. De ez nem következett be. Egészen addig a bizonyos estéig. Szeretlek, Carlisle! És ezen semmi sem változtathat.
Kissé följebb tornásztam magam az ágyon, majd egyik lábamat átvetettem a csípője fölött. Szemei meglepetten pattantak fel, ahogy lovagló ülésben elhelyezkedtem felette.
-Esme! – hangja meglepett volt.
-Nem épp ezt a reakciót vártam – vontam össze tettetett bosszúsággal a szemöldököm.
Meglepett arccal nézett rám, majd elmosolyodott, amint rájött, mire értettem.
-Én is szerelek, Esme! – mosolyodott el végre, amit én egy szenvedélyes csókkal jutalmaztam.
Jól látjátok, ez itt a teljes 62. fejezet!:D Sikerült még ma összehoznom és mivel a másik blogon is most eléggé érdekes részhez értünk, talán ott is lesz új még hétfő előtt:) Remélem tetszeni fog nektek:) Benne van a megígért Michelle szemszög, hogy ő mit érzett ebben a helyzetben:) Pontosabban rögtön ezzel kezdődik:D Sajnos a végső döntése már nem fért bele:/ Viszont most nem raktam bele függővéget:) Remélem, tetszeni fog nektek:) Jó olvasást hozzá:) És persze KOMIKAT!!! Mint mindig:D
Puszi
Michelle szemszöge
A kezdeti boldogságomat, hogy Esme ilyen jól tudja már most kontrollálni magát, azonnal elfújta egy másik, számomra eddig ismeretlen érzés. Az, hogy Jonathan bevallotta nekem, hogy én vagyok a bevésődése, egyszerre mérgesített fel és döbbentett le. Ezek mellett azonban még valamit éreztem. Tudtam, hogy ismerem már ezt az érzést, de nem tudtam eldönteni, hogy honnan. Féltem. Féltem, hogy mi lesz ezután, hogy mi lesz velem… velünk… Ha most nemet mondok neki, azzal csak még jobban magunkra haragítjuk a farkasokat és egy egész falkával már nem biztos, hogy elbírnánk ennyien. Legalábbis veszteség nélkül biztosan nem. De képtelen lennék feláldozni a családom bármely tagját is, csak, hogy nekem jó legyen. De egyáltalán akarok én neki nemet mondani? Fogalmam sincs. Nem tudom, mit érzek iránta. Hiszen ő az ősi ellenségem! Képtelenség, hogy bármiféle kapcsolat kialakuljon közöttünk. Talál kérnem kéne tőle egy kis időt, amíg gondolkozhatok. Ennyit csak megtehet értem.
A méreg kezdett egyre jobban felszállni az agyamból, így minden gondolatom szabad utat tört magának az elmémbe. Képtelen voltam tovább a közelében maradni. Egyszerűen nem tudtam elviselni a tekintetét a testemen. Viszont megszólalni sem bírtam. Reméltem, hogy magától felajánlja, hogy vár, amíg eldöntöm, és nem esik neki rögtön Carlisle-éknak. Nem akarhat fájdalmat okozni nekem.
A támadóállással már régen felhagytam, így most csak sarkon fordultam és elrohantam az erdőbe. Először nem akartam visszamenni a házba, de végül mégis azt az uticélt választottam. Nem akartam, hogy aggódjanak értem a többiek, vagy esetleg a keresésemre jöjjenek. Egyedül akarok most lenni. Nincs kedvem senkivel sem beszélni és remélem, ezt ők is felfogják majd.
Egyik fáról a másikra ugráltam remélve, hogy a számomra szokatlan útvonal kissé eltereli a figyelmemet, de nem így történt. A fák egybefolyt, megnyugtató és hívogató árnyékaitól csak még inkább idegennek éreztem a környezetet. Leugrottam a talajra, hogy ott folytassam az utamat. Így jóval gyorsabban haladtam.
Pár perc múlva aztán megláttam a házunkat és nem sokkal később pedig berontottam az ajtón, becsapva azt mögöttem és azonnal a szobámban termettem. Eldőltem az ágyamon, majd a párnát a fejemre húzva, keserves, könnyek nélküli zokogásba kezdtem, de még így is meghallottam a közeledő lépteket, amik az ajtó előtt megakadtak.
-Michelle? – kérdezte tétován Alice. Halkan mordultam egyet, ezzel jelezve, hogy most semmi kedvem nincs a beszélgetéshez. – Történt valami? Hol vannak Carlisle-ék? Ugye nincs semmi bajuk? – ömlöttek ki a szavak Alice-ből.
-Mi történt? – hallottam meg Rose rémült hangját is.
Nem válaszoltam. Abban reménykedtem, hogy idővel megunják a kérdezősködést és elmennek. De nem így történt. Pár perc múlva halkan kinyitódott az ajtó és mindketten bejöttek a szobámba.
-Mich – ült le az ágyam szélére Rose, majd őt követte Alice is. – Mondd el, kérlek, hogy mi történt. Ugye nincs semmi baj?
Megráztam a fejem, de még mindig nem voltam hajlandó megszólalni. Talán, ha megtudják, hogy nincs semmi bajuk a többieknek, akkor végre békén hagynak. Ez valamennyire be is vált, mert ugyan bent maradtak a szobában, de nem szóltak hozzám. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy Alice-nek látni kellett volna a történteket, de végül a többi gondolatom elnyomta ezt az egyetlen lényegtelen kis dolgot. Hiszen lehet, hogy csak nem ránk koncentrált. Vagy talán Esme miatt megint nem látott semmit sem.
Nem figyeltem az idő múlására, ezért fogalmam sem volt, mióta ülhetnek itt mellettem szótlanul. Csak néha-néha lehetett hallani a szipogásomat.
Legközelebb arra figyeltem fel, mikor megéreztem Carlisle-ék illatát közeledni. Remek! Ő aztán már biztosan nem fog békén hagyni.
-Elnézését kérem, hölgyem! – hallottam meg a bátyám hangját.
-Még meggondolom, hogy elfogadom-e a bocsánatkérést – Esme hangján hallani lehetett, mennyire jó kedve van. Ezek szerint nem történhetett nagyobb baj. De várjunk csak… hol van Jasper? – Köszönöm, de innen már a saját lábamon is boldogulok.
-Előbb meg szeretném vizsgálni kegyedet, hogy biztosan nincs-e komolyabb baja – vetette ellen.
-Rendben – adta meg magát Esme.
Ezután kinyitódott a bejárati ajtó, újabb lépések hangja hallatszott, majd Carlisle ismét megszólalt.
-Megnézem őket – suttogta egészen halkan. – Mindjárt jövök.
-Veled megyek! – Szinte láttam magam előtt, ahogy Esme hirtelen felülve elkapja Carlisle karját. – Azt hiszem, kicsit gyorsan álltam fel. Szoknom kell még ezt a gyorsaságot.
Nem nagyon értettem, hogy mire értette ezt, de pillanatnyilag nem is érdekelt túlzottan. Te jó ég! A testvérem feleségéről, családjáról van szó és ez engem ennyire hidegen hagy?
Tudtam, hogy ez alól már nem bújhatok ki, így föltornáztam magam ülő helyzetbe, majd a fejemet a felhúzott térdeimre hajtottam.
Nem sokkal később ismét egy halk beszélgetés ütötte meg a fülemet. Mi tart már ennyi ideig. Minél hamarabb túl szeretnék esni ezen az egészen.
Aztán végre három kopogás után kinyitódott az ajtó.
-Mi történt? – kérdezte Alice, gondolom Carlisle-tól. – Először azt hittük, hogy valami bajotok esett, de mikor rákérdeztünk erre Mich-nél, csak megrázta a fejét.
-Elég hosszú történet – sóhajtott a testvérem. – És azt hiszem jobb, ha ezt személyesen tőle halljátok.
Mindeközben végig magamon éreztem a tekintetét, ami szinte lyukat égetett a bőrömbe.
Esme szemszöge
Nem értettem, miért van furcsa érzésem Michelle közelében. Mintha… mintha irigy lennék rá. Pedig erre egyáltalán nincsen okom. Talán csak az a bajom, hogy Jonathan a legjobb barátom és ő most elveszi tőlem… Fogalmam sincs, de furcsa mód nagyon is reménykedtem abban, hogy esetleg nemet mond neki. Hiszen melyik vámpír akarná összeszűrni a levet egy vérfarkassal. Te jó ég! Mikre gondolok? Valóban féltékeny lennék rá? Nem, az lehetetlen!
Aztán Michelle végül belekezdett a mesélésbe.
-Jonatham... akit a múltkor majdnem megöltünk… be… bevésődött – suttogta halkan.
-És ez hol érint minket? – vonta fel a szemöldökét Rose, de Alice leintette. Látszott rajta, hogy már ennyiből is megértette a problémát.
Egy pillantást vetettem Jasper-re, aki összeráncolt szemöldökkel fürkészte Mich arcát. Próbálta kibogozni az érzéseit, de láthatóan nem nagyon sikerült neki.
-Belém… én… én vagyok a bevésődése – dadogta Michelle.
-Hogy micsoda? – kiáltott föl Rose. – De hát ez lehetetlen! Hiszen ő egy vérfarkas… te padig egy vámpír – rázta meg a fejét értetlenül, mintha így minden a helyére kerülne benne.
-Úgy tűnik, mégis lehetséges… - motyogta Carlisle maga elé. Mindeddig fogta a kezemet, de most elengedett, hogy odaüljön nővére mellé. – Ne aggódj, minden rendben lesz – kezdte el simogatni a hátát. – Azt mondta, várni fog rád. Amikor már döntöttél, és mindent tisztáztál magadban, csak meg kell keresned őt, vagy üzenned neki a falka egyik tagjával.
-De fogalmam sincs arról, hogy mit érzek! – fakadt ki kétségbeesetten. – És mi van, ha nem szeretem? A farkasokat azzal biztosan kihoznánk a sodrukból, és annak nem lenne jó vége. Egy egész falkával nem bírunk el! – hangja egyre hisztérikusabban csengett. – Jasper! – nézett könyörgően az ágy előtt álló fiúra.
-Sajnálom Michelle, de erre magadtól kell rájönnöd – rázta meg a fejét. – De ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy helyesen fogsz dönteni.
-Nem teheted tönkre magadat a család miatt! – szólt Carlisle felháborodva, mintha csak most jutottak volna el Mich szavai a tudatáig. – Ha nem akarsz vele lenni, akkor nem kell. Senki sem várja ezt el tőled. De azért sem fog egyikünk sem megvetni, ha szereted őt.
-Ez… ez annyira… - kereste a megfelelő szavakat, de nem nagyon tudta, mit mondhatna.
-Bizarr? Igen, tényleg az – bólintottam rá. Mindenki meglepetten kapta rám a tekintetét. Valóban nem volt hozzám illő ez a felszólalás. Talán a vámpírság ezt váltja ki belőlem. – De Carlisle-nak igaza van. Ha szereted őt, ne hagyd elmenni! – néztem mélyen a szemébe.
-Azt hiszem, jobb lesz, ha most egy kicsit egyedül hagyjuk őt a gondolataival. Épp elég dolog kavarog a fejében, nem kellünk ide még mi is – indítványozta Jasper.
-Ha szükséged van valamire vagy valakire, esetleg sikerült döntened, csak szólj – puszilta meg Carlisle Mich homlokát, majd fölállt mellőle.
Visszalépett hozzám, majd egyik kezével átkarolta a derekamat és kivezetett a szobából.
-Mi lesz most? – ültem le az ágyra, amint beértünk a szobánkba.
-Mire gondolsz? – érdeklődött még mindig elgondolkodva.
-Mit csinálunk, ha Michelle meghozza a döntését? – húztam le magam mellé.
-Nem tudom… - ingatta a fejét, miközben az ölébe húzott. – Ha Jonathan-nal akar lenni, nem tarthatjuk vissza… Támogatnunk kell mindenben – sóhajtott gondterhelten. – De ha végül nemet mond neki, akkor tényleg fenn áll annak a lehetősége, hogy a falka egyszerűen csak nekünk támad. Emlékezz csak vissza… Amíg Jonathan nem látta meg Michellet, nem érdekelte különösképpen a tetteinek a következménye.
-De csak nem akarna fájdalmat okozni a szerelmének – szörnyülködtem. Száz százalékig meg voltam róla győződve, hogy ha szeretünk valakit, annak nem okozunk szándékosan fájdalmat.
-Sajnos, a vérfarkasok eléggé kiszámíthatatlanok – simogatta a hátamat folyamatosan. – Nem vagy szomjas? – kérdezte hirtelen, pár perc csönd után. Megráztam a fejem. – Biztos? – fürkészte tekintetével az arcomat. – Még újszülött vagy, már ha ezt az időszakot nálad annak lehet nevezni… ne szégyelld, ha hamarabb megszomjazol – nézett mélyen a szemembe.
-Tényleg nem vagyok szomjas – ráztam meg a fejem magabiztosan. – Pontosabban… - gondolkodtam el -, inkább úgy érzem, hogy éhes vagyok… de most inkább kívánnék emberi ételt, mint vért – magyaráztam, meglepődve saját magamon. – Hogy lehetséges ez? – néztem fel szerelmemre döbbenten.
-Talán csak a megszokott emberi szükségleteid miatt gondolod úgy, hogy éhes vagy – válaszolta rövid morfondírozás után, de ez rögtön meg is cáfolódott, amin megkordult a hasam. Döbbenten, szinte eltátott szájjal nézett le a hasamra, majd vissza az arcomra. Aztán egy hirtelen mozdulattal felkelt mellőlem és engem az ölébe kapott, majd lerohant velem a konyhába. Meg sem várva, hogy odalépjen a hűtőhöz, megelőztem őt, majd én magam kezdtem élelem után kutakodni, amit hamarosan meg is találtam. – Hogy… hogy ízlik? – méregetett Carlisle.
-Kifejezetten finom – csodálkoztam. – Hogy lehet ez? – néztem rá döbbenten.
-Talán ez is amiatt van, hogy az átváltozásod neked csak másfél napig tartott. Pontosabban csak félig lettél vámpír – gondolkodott el.
Visszafordultam az ételhez, majd miután megettem az összest, ami a tányéron volt, felnéztem Carlisle-ra. Már sokkal kiegyensúlyozottabbnak éreztem magam.
-Sokkal jobb színben vagy – állapította meg mosolyogva.
-Jobban is érzem magam – bólintottam rá, viszonozva a gesztusát. – És azt hiszem, jól is laktam.
-Akkor menjünk föl – lépett mellém, majd fölsegített a székről. Nem mintha egyedül nem tudtam volna fölállni, de Carlisle mindig is úriemberként viselkedett velem. Persze a többiekkel is, de úgy vettem észre, hogy nálam sokkal jobban odafigyelt erre. Bár ez szerintem már, ha szabad így fogalmaznom, a „vérében” van.
-Rendben – indultam el utána, összefűzve közben az ujjainkat. – Azt hiszem, már meg sem lepődök azon, hogy fáradtak érzem magam – ásítottam, mikor már egy jó ideje fönt feküdtünk az ágyunkban.
-A mai nap után ez már valóban nem meglepő – mosolyodott el halványan, de arca gondterhelt volt.
-Mi a baj? – simogattam meg az arcát.
-Semmi, csak… - hunyta le egy pillanatra a szemeit – annyira furcsa ez az egész. Még sosem láttam a te esetedhez hasonlót. Egy… félvér – nézett rám aggodalommal teli pillantással.
-Nem lesz semmi gond – mosolyogtam rá megnyugtatóan. – Te is láttad és érezted is – fintorodtam el egy pillanatra, ahogy eszembe jutott, mikor túl erősen öleltem magamhoz őt és fájdalmat okoztam neki ezzel a cselekedetemmel -, hogy most már nem olyan könnyű nekem ártani. Most már nem lehet olyan könnyen bajom.
-De ezek a furcsaságok… - hajtotta le a fejét – és ha tovább öregszel? – suttogta maga elé.
-Carlisle – fogtam kezeim közé az arcát, hogy a szemébe nézhessek. – Miért ellenezted annyira az átváltozásom, ha ilyen nehezen viseled el ezt a gondolatot? – vontam fel a szemöldökömet.
-Esme, én képtelen lennék nélküled élni – hunyta le a szemeit. – Ostobaságnak tartottam, hogy ezt az életnek nem nevezhető létet akarod választani. A mostani állapotodból is látszik, hogy te nem vámpírnak születtél. Te annál sokkal, de sokkal többet érsz, mint hogy az örökkévalóság végéig türtőztetned kelljen magad. Tudtam, hogy szörnyű lesz, ha majd egyszer távozol erről a világról, de nem lehettem önző. Nem dönthettem helyetted. Meg akartam adni neked a választás lehetőségét, hogy ha egyszer új életet szeretnél kezdeni valaki mással, akkor megtehesd. De annak most már semmi esélye számodra, hogy egy normális kapcsolatot kialakíthass valakivel, aki nem a mi fajtánkból való. Persze, ha találsz valakit, akivel boldogabb lennél, mint amennyire most vagy velem, nem tartanálak vissza, de… - Nem bírtam tovább hallgatni, így gyorsan betapasztottam a tenyeremmel a száját.
-Ezt most fejezd be! – parancsoltam rá szigorúan. – Nekem te vagy a mindenem! Sohasem szerettem és nem is fogok mást – mondtam magabiztosan.
-Ne ígérj semmit sem előre – motyogta a kezembe.
-Te egyáltalán nem látod magadat tisztán – csóváltam meg a fejem megrovóan. – Sehol sem találhatnék nálad tökéletesebb párt magam mellé. Ezt már ember koromban is tudtam. Mikor kényszerből majdnem hozzámentem Charles-hoz, teljesen feladtam a reményt, hogy egyszer megtalálom az igaz szerelmet. Minden nap abban reménykedtem, hogy egyszer csak újra megjelensz, és én ismét láthatlak. De ez nem következett be. Egészen addig a bizonyos estéig. Szeretlek, Carlisle! És ezen semmi sem változtathat.
Kissé följebb tornásztam magam az ágyon, majd egyik lábamat átvetettem a csípője fölött. Szemei meglepetten pattantak fel, ahogy lovagló ülésben elhelyezkedtem felette.
-Esme! – hangja meglepett volt.
-Nem épp ezt a reakciót vártam – vontam össze tettetett bosszúsággal a szemöldököm.
Meglepett arccal nézett rám, majd elmosolyodott, amint rájött, mire értettem.
-Én is szerelek, Esme! – mosolyodott el végre, amit én egy szenvedélyes csókkal jutalmaztam.
2011. március 8., kedd
Frissről...:) Ne ijedjetek meg:D
Sziasztok!
Chat-be már írtam, csak gondoltam, így többen észreveszitek... Szóval arról lenne szó, hogy mit szeretnétek, hogyan jöjjön a friss?:) Egészben, vagy ismét részekben?:) Ti döntsétek el:) Csak azért kérdezem, mert még nem tudom, hogyan haladok majd vele - bár már elkezdtem - és nem akarlak titeket nagyon megvárakoztatni:) Szóval, mit szeretnétek?:) Chat-be és komiba is válaszolhattok:)
Puszi
Chat-be már írtam, csak gondoltam, így többen észreveszitek... Szóval arról lenne szó, hogy mit szeretnétek, hogyan jöjjön a friss?:) Egészben, vagy ismét részekben?:) Ti döntsétek el:) Csak azért kérdezem, mert még nem tudom, hogyan haladok majd vele - bár már elkezdtem - és nem akarlak titeket nagyon megvárakoztatni:) Szóval, mit szeretnétek?:) Chat-be és komiba is válaszolhattok:)
Puszi
2011. március 5., szombat
61. fejezet/II.
Sziasztok!:)
Meghoztam a frisst:) Nem akartam már ketté választani a végét, mert egész jól haladtam vele, úgyhogy most hosszabbat kaptok, mint a múltkor:) Előre is bocsánatot kérek, hogy még mindig húzom-halasztom a dolgokat, de sajnos az ujjaim átvették az irányítást xD Remélem, tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá:) És persze KOMIKAT!!:D
Puszi
Esme szemszöge
-Valóban? Akkor ezt mivel magyarázod? – vontam fel a szemöldököm. Furcsa mód örömmel töltött el, ahogy az ijedtség kiült a vonásaira.
-De hát ez nem lehet! – hitetlenkedett.
-Ha tényleg gyilkosnak tartasz, akkor menekülj, mielőtt megdől az önuralmam. Ne akard nagyon feszegetni a határaimat – sziszegtem.
-Esme! – szerelmem hangjára a düh kezdett elpárologni belőlem és ezt nagyon nem akartam.
A következő pillanatban azonban két kéz megragadta a derekamat és magához rántott. Pillanatokon belül öt méterrel messzebb kerültem Jonathantól.
-Carlisle! – próbáltam meg kiszabadulni a szorításából, de képtelen voltam. Ahhoz fájdalmat kellett volna okoznom neki, amire képtelen voltam. De nem is akartam.
-Vegyél mély levegőket! – utasított az angyali hang, amit már régi ismerősként köszöntöttem. Tudtam, hogy mi fog ezután következni. És sajnos igazam is lett…
Bármennyire küzdöttem a sötétség ellen, az szép lassan kezdett teljesen elnyelni engem. Próbálkozásaim, hogy a felszínen maradjak, elvesztek út közben. Az angyal folyamatosan szólongatott, de képtelen voltam kinyitni a számat, hogy válaszoljak neki. Legalább annyit, hogy jól vagyok, és ne aggódjon értem. Mert ugyan én tudtam, mi következik most, de ő nem. Fogalma sem lehet arról, hogy mi zajlik le most bennem.
Aztán a víz végül teljesen elnyelt. Éreztem, ahogy az arcomat hideg kezek érintik, majd minden korom sötét lett.
Carlisle szemszöge
Amint felfogtam a helyzetet, azonnal szerelmem mögé ugrottam, hogy arrébb rántsam. Nem fogom még egyszer olyan közel engedni Jonathanhoz, mint legutóbb. A bőre nem olyan kemény, mint a miénk, így még könnyen megsérülhet. A reakciót azonban nem csak ez váltotta ki belőlem. Nem akartam, hogy valami olyat tegyen, amit aztán majd megbán.
Meglepetten vettem észre, hogy a bőre még mindig ugyanolyan meleg, mint azelőtt. Sőt, talán még forróbb is. A szívverése gyorsabb, mint az átlag. Szinte teljesen olyan, mint… Kikerekedett szemekkel néztem a farkasokra. De nem! Az nem lehet, hogy Esme is… Hiszen a farkasokat megöli a vámpírméreg, és nem meggyógyítja. Ráadásul a felmenői között sem volt egyetlen farkas sem. Az apja ugyanúgy megkezdte volna az átváltozást az én és a nomád vámpír hatására, mint Jonathan.
-Carlisle! – vergődött a szorításomban, de hiába. Olyan erősen tartottam, amennyire csak tudtam.
-Vegyél mély levegőket! – utasítottam lágyan.
Éreztem, hogy szerelmem térde megrogyik, mire ijedten kaptam el a derekát, hogy megtartsam. Ez nem lehet! Hiszen ő vámpír, nem ájulhat el!
-Esme! – paskoltam meg finoman az arcát, de semmiféle reakciót nem mutatott.
-Ez is bizonyítja, hogy ő nem vámpír – mondta Jonathan győzelemittasan. – Bármennyire szeretnétek, hogy olyan legyen, mint ti.
-Michelle is vámpír – figyelmeztettem, mire az arca azonnal elkomorult. Ő is pontosan tudta, hogy ha bármi bántót mond a fajtánkra, azt Mich sem nézné jó szemmel. Így is eléggé fura ez a szerelem, bár azt nem tudom, hogy nővérem hogyan érez ez iránt a farkas iránt.
-Semmi közöd nincs hozzá, hogy én mit érzek iránta és, hogy ő viszonozza-e! – háborodott föl.
-Már hogy ne lenne? Michelle a nővérem.
-Hogy micsoda? – nézett rám döbbenten. – A… nővéred? – hüledezett.
-Igen – bólintottam, miközben Esmet óvatosan a karomba emeltem.
-Akkor sem akadályozhatod meg, hogy együtt legyünk, ha ő is ezt akarja – vált ismét mérgesre a hangja. – Ő a bevésődésem! Semmi oka nincs rá, hogy ne szeressen.
-Csak annyi, hogy te az ősi ellensége vagy – gúnyolódtam, pedig nem szokásom így beszélni, még akkor sem, ha ennyire kiborít valakinek a viselkedése. – Nem kötelessége veled lennie, csak mert ez az ostoba bevésődés megtörtént. De ne aggódj… ha esetleg viszonozná az érzéseidet, én nem fogok közétek állni – mondtam halkan. – Eszem ágában sincs tönkre tenni a boldogságát – villant meg a szemem. – Ha veled akar lenni, én nem fogom visszatartani. Ha szeretünk valakit, annak nem okozunk szándékosan fájdalmat – néztem mélyen a szemébe.
Láttam rajta, hogy megértette, mit miért mondtam.
-Köszönöm – biccentett. – Hagyok neki gondolkodási időt – lágyult el a hangja. Legszívesebben képen töröltem volna amiatt, ahogyan Esmevel viselkedett, ráadásul most még ez a hanglejtés, de visszafogtam magam. Nem lett volna hozzám illő viselkedés, és az erőszak amúgy sem tartozik az én személyiségemhez. – Ha beszélni akarna velem, valamelyikünket biztosan megtalálja itt az erdőben. Várni fogom – szűkítette össze a szemeit. – És magát is, doki. Azt hiszem, érthető kérés, hogy ne vadásszanak a környékünkön. Még állatokra sem – figyelmeztetett. – A többit majd egy alkalmasabb időpontban megbeszéljük – pillantott féltőn Esmere, ami két érzést váltott ki belőlem egyszerre. Az egyik felem legszívesebben nekiugrott volna, a másik viszont megdöbbent, hogy milyen komolyan is tud viselkedni.
-Rendben – bólintottam rá, majd egy biccentés után intettem Jaspernek, hogy jöjjön.
Még mindig összeszűkített szemekkel méregette a farkasokat, de most hátrébb lépett egyet, majd hirtelen mellettem termett.
-Menjünk, mielőtt még meggondolják magukat – intett a fejével.
Azonnal futásnak eredtem. Nem mertem gyorsan haladni. Nem tudtam, szerelmem milyen állapotban van. Jasper közben kissé lemaradt, nehogy kövessenek minket.
Már jó pár perce futottunk az erdőben, mikor Esme egyszer csak megmozdult a karjaimban, majd lassan felnyitotta a szemeit.
-Mi történt? – dörzsölte meg a halántékát.
-Elájultál – válaszoltam neki halkan. El akart húzódni tőlem, hogy a saját lábaira álljon, de nekem eszem ágában sem volt lazítani a szorításomon. – Pihenned kell! – utasítottam gyengéden. – Megviselt ez az újabb találkozás.
-Igazad lehet – sóhajtott. – Hol van Nath? – kapta fel hirtelen a fejét.
-Valahol az erdőben. Valószínűleg most napokig várni fogja Michellet, aki kétlem, hogy egyhamar meg fogja emészteni ezt a dolgot.
Nem lehet könnyű neki elfogadni a tényt, hogy Ramon-on kívül más is beleszeretett és, hogy ő talán még viszonozza is ezeket az érzéseket. Hiszen a mi fajtánknál ez már sokszor első látásra megtörténik. Valahogy úgy, mint a farkasoknál a bevésődés. Bár nálunk néha tudat alatt zajlik le.
-Hogyan lehetséges ez? – szakított ki Esme hangja a gondolataimból. – Hiszen ősi ellenségek.
-Sok mindenre nincsen magyarázat – mosolyogtam rá halványan. Engem is eléggé megviseltek a történtek. Hát még az érintetteket. – Gondolj csak bele… az ember és a vámpír is ellenségei egymásnak – húztam félmosolyra ajkaimat, majd lágy csókot leheltem a homlokára. – Valami megmagyarázhatatlan okból én mégis beléd szerethettem.
-Mint ahogyan én is beléd – nézett mélyen a szemembe. – És most mégis itt vagyok – állapította meg egyszerűen. – Pedig te mindig attól féltél, hogy bántani fogsz akaratodon kívül – nézett rám szúrósan, amin jót kuncogtam.
-Aranyos vagy, amikor ilyen bosszús képet vágsz – nevettem fel, mire csak még jobban elhúzta a száját, pedig azt hittem, hogy erre majd elmosolyodik.
-Csak akkor? – húzta fel a kis pisze orrát, miközben karjait összefonta a mellei előtt.
Nem válaszoltam rögtön, csak mosolyogva álltam a tekintetét. Tudtam, hogy nem sokáig bírja ki kuncogás nélkül, ezért csak várnom kellett. Közben automatikusan kerülgettem ki az utamba kerülő fákat.
Pár másodperc múlva be is igazolódott a sejtésem. Ajkai először csak megrándultak, majd egy halk nevetés hagyta el a száját.
-Ez így nem ér! – bökött bosszúsan mosolyogva mellkason. – Te csaltál!
-Valóban? – vontam fel a szemöldököm. – Elismételnéd a játékszabályokat? – kuncogtam.
-Hát először is… - gondolkodott el, de nem folytatta. Ajkába harapva, lesütött szemekkel próbált valami frappáns választ kitalálni. – Ne nevess ki! – bosszankodott nevetve.
-Elnézését kérem, hölgyem! – lassítottam le emberi tempóba, amint elértük a házat körülvevő tisztás szélét.
-Még meggondolom, hogy elfogadom-e a bocsánatkérést – szegte fel a fejét. – Köszönöm, de innen már a saját lábamon is boldogulok.
-Előbb meg szeretném vizsgálni kegyedet, hogy biztosan nincs-e komolyabb baja – néztem le rá szigorúan.
-Rendben – adta meg magát.
Szerelmemmel a karomban sétáltam el a bejáratig, majd miután lenyomtam az egyik kezemmel a kilincset, a hátammal belöktem az ajtót.
Ahogy a nappali képe elém tárult, rögtön feltűnt, hogy túlságosan is üres minden. Semmi életjel nem hallatszódott a szobákból. Mélyen a levegőbe szimatoltam. Alice, Rose és nővérem mind egy szobában voltak. Csak ekkor hallottam meg a halk légvételeket, amikhez néha egy-egy szipogás is társult.
-Megnézem őket – súgtam oda Esmenek, miután lefektettem őt a kanapéra. – Mindjárt jövök – csókoltam meg a homlokát, majd indultam, hogy fölmenjek Mich szobájába, de Esme utánam kapott.
-Veled megyek! – ült föl határozottan, majd felpattant a kanapéról, de azonnal meg is szédült. Már készültem, hogy elkapjam, ha netán elvesztené az egyensúlyát, de a következő pillanatban már ismét stabilan állt a lábain. – Azt hiszem, kicsit gyorsan álltam fel – hunyta le egy pillanatra a szemeit. – Szoknom kell még ezt a gyorsaságot – rázott aprót a fején, majd megfogta a kezem.
Nekem azonban nem volt ennyi elég. Féltem, hogy megint megszédül és bármennyire is gyorsak voltak a reflexeim, átkaroltam a derekát. Így mentünk föl az emeletre.
Amikor elértünk Michelle szobája elé, szerelmem megállított engem, majd szembefordult velem.
-Nem biztos, hogy te is tudsz majd rajta segíteni. Ha Aliceéknek eddig nem sikerült szóra bírniuk, akkor…
-Bemegyek! – húztam őt finoman arrébb az ajtóból, majd három kopogtatás után halkan benyitottam. Szerelmem csak megcsóválta a fejét, miközben követett engem.
Michelle az ágyon kuporgott, felhúzva melleihez a térdeit és arcát mögéjük temetve. Két oldalán Rose és Alice ültek.
-Mi történt? – kérdezte fiatalabb lányom. – Először azt hittük, hogy valami bajotok esett, de mikor rákérdeztünk erre Mich-nél, csak megrázta a fejét.
-Elég hosszú történet – sóhajtottam, miközben egyfolytában nővéremet néztem. – És azt hiszem jobb, ha ezt személyesen tőle halljátok.
Meghoztam a frisst:) Nem akartam már ketté választani a végét, mert egész jól haladtam vele, úgyhogy most hosszabbat kaptok, mint a múltkor:) Előre is bocsánatot kérek, hogy még mindig húzom-halasztom a dolgokat, de sajnos az ujjaim átvették az irányítást xD Remélem, tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá:) És persze KOMIKAT!!:D
Puszi
Esme szemszöge
Egy hirtelen ötlettől vezérelve elrugaszkodtam a földtől és egy ugrással Nath előtt termettem. Carlisle már nem tudott visszarántani maga mellé.
-Valóban? Akkor ezt mivel magyarázod? – vontam fel a szemöldököm. Furcsa mód örömmel töltött el, ahogy az ijedtség kiült a vonásaira.
-De hát ez nem lehet! – hitetlenkedett.
-Ha tényleg gyilkosnak tartasz, akkor menekülj, mielőtt megdől az önuralmam. Ne akard nagyon feszegetni a határaimat – sziszegtem.
-Esme! – szerelmem hangjára a düh kezdett elpárologni belőlem és ezt nagyon nem akartam.
A következő pillanatban azonban két kéz megragadta a derekamat és magához rántott. Pillanatokon belül öt méterrel messzebb kerültem Jonathantól.
-Carlisle! – próbáltam meg kiszabadulni a szorításából, de képtelen voltam. Ahhoz fájdalmat kellett volna okoznom neki, amire képtelen voltam. De nem is akartam.
-Vegyél mély levegőket! – utasított az angyali hang, amit már régi ismerősként köszöntöttem. Tudtam, hogy mi fog ezután következni. És sajnos igazam is lett…
Bármennyire küzdöttem a sötétség ellen, az szép lassan kezdett teljesen elnyelni engem. Próbálkozásaim, hogy a felszínen maradjak, elvesztek út közben. Az angyal folyamatosan szólongatott, de képtelen voltam kinyitni a számat, hogy válaszoljak neki. Legalább annyit, hogy jól vagyok, és ne aggódjon értem. Mert ugyan én tudtam, mi következik most, de ő nem. Fogalma sem lehet arról, hogy mi zajlik le most bennem.
Aztán a víz végül teljesen elnyelt. Éreztem, ahogy az arcomat hideg kezek érintik, majd minden korom sötét lett.
Carlisle szemszöge
Amint felfogtam a helyzetet, azonnal szerelmem mögé ugrottam, hogy arrébb rántsam. Nem fogom még egyszer olyan közel engedni Jonathanhoz, mint legutóbb. A bőre nem olyan kemény, mint a miénk, így még könnyen megsérülhet. A reakciót azonban nem csak ez váltotta ki belőlem. Nem akartam, hogy valami olyat tegyen, amit aztán majd megbán.
Meglepetten vettem észre, hogy a bőre még mindig ugyanolyan meleg, mint azelőtt. Sőt, talán még forróbb is. A szívverése gyorsabb, mint az átlag. Szinte teljesen olyan, mint… Kikerekedett szemekkel néztem a farkasokra. De nem! Az nem lehet, hogy Esme is… Hiszen a farkasokat megöli a vámpírméreg, és nem meggyógyítja. Ráadásul a felmenői között sem volt egyetlen farkas sem. Az apja ugyanúgy megkezdte volna az átváltozást az én és a nomád vámpír hatására, mint Jonathan.
-Carlisle! – vergődött a szorításomban, de hiába. Olyan erősen tartottam, amennyire csak tudtam.
-Vegyél mély levegőket! – utasítottam lágyan.
Éreztem, hogy szerelmem térde megrogyik, mire ijedten kaptam el a derekát, hogy megtartsam. Ez nem lehet! Hiszen ő vámpír, nem ájulhat el!
-Esme! – paskoltam meg finoman az arcát, de semmiféle reakciót nem mutatott.
-Ez is bizonyítja, hogy ő nem vámpír – mondta Jonathan győzelemittasan. – Bármennyire szeretnétek, hogy olyan legyen, mint ti.
-Michelle is vámpír – figyelmeztettem, mire az arca azonnal elkomorult. Ő is pontosan tudta, hogy ha bármi bántót mond a fajtánkra, azt Mich sem nézné jó szemmel. Így is eléggé fura ez a szerelem, bár azt nem tudom, hogy nővérem hogyan érez ez iránt a farkas iránt.
-Semmi közöd nincs hozzá, hogy én mit érzek iránta és, hogy ő viszonozza-e! – háborodott föl.
-Már hogy ne lenne? Michelle a nővérem.
-Hogy micsoda? – nézett rám döbbenten. – A… nővéred? – hüledezett.
-Igen – bólintottam, miközben Esmet óvatosan a karomba emeltem.
-Akkor sem akadályozhatod meg, hogy együtt legyünk, ha ő is ezt akarja – vált ismét mérgesre a hangja. – Ő a bevésődésem! Semmi oka nincs rá, hogy ne szeressen.
-Csak annyi, hogy te az ősi ellensége vagy – gúnyolódtam, pedig nem szokásom így beszélni, még akkor sem, ha ennyire kiborít valakinek a viselkedése. – Nem kötelessége veled lennie, csak mert ez az ostoba bevésődés megtörtént. De ne aggódj… ha esetleg viszonozná az érzéseidet, én nem fogok közétek állni – mondtam halkan. – Eszem ágában sincs tönkre tenni a boldogságát – villant meg a szemem. – Ha veled akar lenni, én nem fogom visszatartani. Ha szeretünk valakit, annak nem okozunk szándékosan fájdalmat – néztem mélyen a szemébe.
Láttam rajta, hogy megértette, mit miért mondtam.
-Köszönöm – biccentett. – Hagyok neki gondolkodási időt – lágyult el a hangja. Legszívesebben képen töröltem volna amiatt, ahogyan Esmevel viselkedett, ráadásul most még ez a hanglejtés, de visszafogtam magam. Nem lett volna hozzám illő viselkedés, és az erőszak amúgy sem tartozik az én személyiségemhez. – Ha beszélni akarna velem, valamelyikünket biztosan megtalálja itt az erdőben. Várni fogom – szűkítette össze a szemeit. – És magát is, doki. Azt hiszem, érthető kérés, hogy ne vadásszanak a környékünkön. Még állatokra sem – figyelmeztetett. – A többit majd egy alkalmasabb időpontban megbeszéljük – pillantott féltőn Esmere, ami két érzést váltott ki belőlem egyszerre. Az egyik felem legszívesebben nekiugrott volna, a másik viszont megdöbbent, hogy milyen komolyan is tud viselkedni.
-Rendben – bólintottam rá, majd egy biccentés után intettem Jaspernek, hogy jöjjön.
Még mindig összeszűkített szemekkel méregette a farkasokat, de most hátrébb lépett egyet, majd hirtelen mellettem termett.
-Menjünk, mielőtt még meggondolják magukat – intett a fejével.
Azonnal futásnak eredtem. Nem mertem gyorsan haladni. Nem tudtam, szerelmem milyen állapotban van. Jasper közben kissé lemaradt, nehogy kövessenek minket.
Már jó pár perce futottunk az erdőben, mikor Esme egyszer csak megmozdult a karjaimban, majd lassan felnyitotta a szemeit.
-Mi történt? – dörzsölte meg a halántékát.
-Elájultál – válaszoltam neki halkan. El akart húzódni tőlem, hogy a saját lábaira álljon, de nekem eszem ágában sem volt lazítani a szorításomon. – Pihenned kell! – utasítottam gyengéden. – Megviselt ez az újabb találkozás.
-Igazad lehet – sóhajtott. – Hol van Nath? – kapta fel hirtelen a fejét.
-Valahol az erdőben. Valószínűleg most napokig várni fogja Michellet, aki kétlem, hogy egyhamar meg fogja emészteni ezt a dolgot.
Nem lehet könnyű neki elfogadni a tényt, hogy Ramon-on kívül más is beleszeretett és, hogy ő talán még viszonozza is ezeket az érzéseket. Hiszen a mi fajtánknál ez már sokszor első látásra megtörténik. Valahogy úgy, mint a farkasoknál a bevésődés. Bár nálunk néha tudat alatt zajlik le.
-Hogyan lehetséges ez? – szakított ki Esme hangja a gondolataimból. – Hiszen ősi ellenségek.
-Sok mindenre nincsen magyarázat – mosolyogtam rá halványan. Engem is eléggé megviseltek a történtek. Hát még az érintetteket. – Gondolj csak bele… az ember és a vámpír is ellenségei egymásnak – húztam félmosolyra ajkaimat, majd lágy csókot leheltem a homlokára. – Valami megmagyarázhatatlan okból én mégis beléd szerethettem.
-Mint ahogyan én is beléd – nézett mélyen a szemembe. – És most mégis itt vagyok – állapította meg egyszerűen. – Pedig te mindig attól féltél, hogy bántani fogsz akaratodon kívül – nézett rám szúrósan, amin jót kuncogtam.
-Aranyos vagy, amikor ilyen bosszús képet vágsz – nevettem fel, mire csak még jobban elhúzta a száját, pedig azt hittem, hogy erre majd elmosolyodik.
-Csak akkor? – húzta fel a kis pisze orrát, miközben karjait összefonta a mellei előtt.
Nem válaszoltam rögtön, csak mosolyogva álltam a tekintetét. Tudtam, hogy nem sokáig bírja ki kuncogás nélkül, ezért csak várnom kellett. Közben automatikusan kerülgettem ki az utamba kerülő fákat.
Pár másodperc múlva be is igazolódott a sejtésem. Ajkai először csak megrándultak, majd egy halk nevetés hagyta el a száját.
-Ez így nem ér! – bökött bosszúsan mosolyogva mellkason. – Te csaltál!
-Valóban? – vontam fel a szemöldököm. – Elismételnéd a játékszabályokat? – kuncogtam.
-Hát először is… - gondolkodott el, de nem folytatta. Ajkába harapva, lesütött szemekkel próbált valami frappáns választ kitalálni. – Ne nevess ki! – bosszankodott nevetve.
-Elnézését kérem, hölgyem! – lassítottam le emberi tempóba, amint elértük a házat körülvevő tisztás szélét.
-Még meggondolom, hogy elfogadom-e a bocsánatkérést – szegte fel a fejét. – Köszönöm, de innen már a saját lábamon is boldogulok.
-Előbb meg szeretném vizsgálni kegyedet, hogy biztosan nincs-e komolyabb baja – néztem le rá szigorúan.
-Rendben – adta meg magát.
Szerelmemmel a karomban sétáltam el a bejáratig, majd miután lenyomtam az egyik kezemmel a kilincset, a hátammal belöktem az ajtót.
Ahogy a nappali képe elém tárult, rögtön feltűnt, hogy túlságosan is üres minden. Semmi életjel nem hallatszódott a szobákból. Mélyen a levegőbe szimatoltam. Alice, Rose és nővérem mind egy szobában voltak. Csak ekkor hallottam meg a halk légvételeket, amikhez néha egy-egy szipogás is társult.
-Megnézem őket – súgtam oda Esmenek, miután lefektettem őt a kanapéra. – Mindjárt jövök – csókoltam meg a homlokát, majd indultam, hogy fölmenjek Mich szobájába, de Esme utánam kapott.
-Veled megyek! – ült föl határozottan, majd felpattant a kanapéról, de azonnal meg is szédült. Már készültem, hogy elkapjam, ha netán elvesztené az egyensúlyát, de a következő pillanatban már ismét stabilan állt a lábain. – Azt hiszem, kicsit gyorsan álltam fel – hunyta le egy pillanatra a szemeit. – Szoknom kell még ezt a gyorsaságot – rázott aprót a fején, majd megfogta a kezem.
Nekem azonban nem volt ennyi elég. Féltem, hogy megint megszédül és bármennyire is gyorsak voltak a reflexeim, átkaroltam a derekát. Így mentünk föl az emeletre.
Amikor elértünk Michelle szobája elé, szerelmem megállított engem, majd szembefordult velem.
-Nem biztos, hogy te is tudsz majd rajta segíteni. Ha Aliceéknek eddig nem sikerült szóra bírniuk, akkor…
-Bemegyek! – húztam őt finoman arrébb az ajtóból, majd három kopogtatás után halkan benyitottam. Szerelmem csak megcsóválta a fejét, miközben követett engem.
Michelle az ágyon kuporgott, felhúzva melleihez a térdeit és arcát mögéjük temetve. Két oldalán Rose és Alice ültek.
-Mi történt? – kérdezte fiatalabb lányom. – Először azt hittük, hogy valami bajotok esett, de mikor rákérdeztünk erre Mich-nél, csak megrázta a fejét.
-Elég hosszú történet – sóhajtottam, miközben egyfolytában nővéremet néztem. – És azt hiszem jobb, ha ezt személyesen tőle halljátok.
2011. március 2., szerda
61. fejezet/I.
Sziasztok!:)
Chat-ben már írtam az előbb, hogy fölrakok egy kis részletet a következő fejezetből:) Remélem tetszeni fog:) Egy icipici függővéget nem hagyhattam ki;) Valahogy pont így adódott a választóvonal:D Jó olvasást hozzá:)
Puszi
Esme szemszöge
Döbbenten meredtem egykori legjobb barátomra. Vagy talán még most is az. Nem tudom, mit is érzek az irányába. Persze azt tudom, hogy nem szeretem őt szerelemből, és nem tudnám viszonozni az érzéseit, főleg így, hogy most már itt van nekem Carlisle. De abban is biztos vagyok, hogy a düh, amit iránta érzek, mert elvette tőlem az egyetlen olyan dolgot, amiért hajlandó lettem volna még ember maradni, szinte fojtogatott belülről, ahogyan próbáltam visszatartani és nem rázúdítani az egészet. Görcsösen szorongattam szerelmem kezét. Már attól féltem, hogy összezúzom a csontjait, hiszen most jóval erősebb vagyok nála, de ő még csak meg sem rezzent. Fejét oda-vissza kapkodta a nővére és Jonathan között. Még mindig sokkolva volt a hír miatt.
Megrezzentem és automatikusan berogyasztottam a térdeimet, mikor Michelle megmozdult mögöttünk. Lassan egyenesedett föl a támadó állásából és már azt hittem, hogy Nath karjaiba ugrik rögtön. De nem így lett.
-Mégis fájdalmat okoztál nekem – suttogta maga elé, majd sarkon fordult és már el is tűnt a fák között.
Sokáig csak bámultam azt a helyet, ahol utoljára látni lehetett még meglibbenni a haját, majd visszafordultam a farkasokhoz. Tekintetemmel azonnal Jonathant kutattam, aki meredten nézte ugyanazt a pontot, amit én nem sokkal ezelőtt. Hosszú ideig csak néztem az arcát. Valószínűleg ezt megérezve, fölnézett rám, majd bűnbánó szemeit az enyémbe fúrta.
-Esme… - suttogta. – Kérlek, ne haragudj rám! – könyörgött.
Szerelmem halkan felmordult mellettem, mire nyugtatóan a mellkasára simítottam az egyik tenyeremet. Teste ellazult, de még mindig gyilkos pillantással méregette a farkast. Igen, a farkast. Számomra ő már nem volt több egy állatnál. Majdnem felbomlasztotta a családunkat, és most még be is akar férkőzni közénk.
Zavartan meredtem magam elé. Én nem vagyok ilyen! Ez nem én vagyok! Mi történik velem, amiért ennyire megváltozik a személyiségem? Talán a vámpírság ezt váltja ki belőlem? Én sosem akartam senkinek sem rosszat és most itt áll előttem az egykori legjobb barátom, mégis képtelen vagyok megbocsátani neki.
-Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű – ráztam meg a fejem. – Azt hiszed, egy bocsánatkéréssel elsimíthatsz minden gondot? Azt hitted, hogy szerelmes vagy belém. Akkor miért okoztál nekem fájdalmat többször is?
-Velem boldogabb lehettél volna – vágott közbe.
-Igen? És ha közben valaki másba szeretsz bele? Az igazi lenyomatodba? Eldobtál volna engem, mint egy használt rongyot.
-Ezt ugye most magadra értetted? – kérdezte gúnyosan felvonva a szemöldökét. – Eszedbe sem jutottam, mióta az a vérszívó elrabolt téged! Miféle legjobb barát tesz ilyesmit? Legalább egy levelet küldhettél volna.
Csalódottan hajtottam le a fejem, mikor rájöttem, hogy igaza van. De valahogy mégsem éreztem azt, hogy hibás lettem volna.
-Ha kapcsolatba lépett volna veled az elrablása után, akkor te már nem élnél – szólalt meg Carlisle hirtelen. – Ha a nomád rájött volna, milyen közel állsz Esmehez, rögtön más célpontot választott volna. Veled zsarolta volna őt, és Esme bármit megtett volna érted, hogy megmentsen – szűkítette össze a szemeit. – Mert ezt teszi egy barát. De te csak fájdalmat okoztál neki újra meg újra. Ránk küldtél egy vámpírt, hogy válasszon el minket egymástól. Olyan súlyosan megsebesítetted, hogy kénytelen voltam idő előtt átváltoztatni őt – morogta Carlisle. – Ezek után hogyan várhatod még el tőle, hogy megbocsásson neked? Álmai voltak, amiket te egy lökéssel a föld alá temettél!
Tudtam, hogy mire gondol. Kezem automatikus indult el az arcom felé, hogy letöröljem onnan a könnycseppeket. A másikat reflexszerűen simítottam a hasamra. Akaratlanul is bevillant egy régi álmomból egy kisfiú képe. Egy kis Carlisle-é. Csak akkor jutott eszembe, hogy a vámpírok nem tudnak sírni, mikor egy könnycsepp a fölsőmre hullott, halvány nyomot hagyva ezzel az anyagon. De most nem értem rá ezzel foglalkozni. Bizonyára ez is csak egy megmaradt emberi tulajdonság, mint ahogy az is, hogy még mindig dobog a szívem, és szükségem van levegővételre.
Szerelmem védelmezően átkarolta a derekamat.
-De hiszen ő ember! – horkantott föl Jonathan. – A szemei ugyanolyan barnák, mint mikor legutoljára láttam őt. Ráadásul a bőre sem falfehér, mint a ti fajtátoknak és dobog a szíve is – nevetett gúnyosan. – Ne akarjátok magatokhoz hasonlítani őt. Kétlem, hogy ő is olyan gyilkos lenne, mint a magukfajták jelentős része.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve elrugaszkodtam a földtől és egy ugrással Nath előtt termettem. Carlisle már nem tudott visszarántani maga mellé.
Chat-ben már írtam az előbb, hogy fölrakok egy kis részletet a következő fejezetből:) Remélem tetszeni fog:) Egy icipici függővéget nem hagyhattam ki;) Valahogy pont így adódott a választóvonal:D Jó olvasást hozzá:)
Puszi
Esme szemszöge
Döbbenten meredtem egykori legjobb barátomra. Vagy talán még most is az. Nem tudom, mit is érzek az irányába. Persze azt tudom, hogy nem szeretem őt szerelemből, és nem tudnám viszonozni az érzéseit, főleg így, hogy most már itt van nekem Carlisle. De abban is biztos vagyok, hogy a düh, amit iránta érzek, mert elvette tőlem az egyetlen olyan dolgot, amiért hajlandó lettem volna még ember maradni, szinte fojtogatott belülről, ahogyan próbáltam visszatartani és nem rázúdítani az egészet. Görcsösen szorongattam szerelmem kezét. Már attól féltem, hogy összezúzom a csontjait, hiszen most jóval erősebb vagyok nála, de ő még csak meg sem rezzent. Fejét oda-vissza kapkodta a nővére és Jonathan között. Még mindig sokkolva volt a hír miatt.
Megrezzentem és automatikusan berogyasztottam a térdeimet, mikor Michelle megmozdult mögöttünk. Lassan egyenesedett föl a támadó állásából és már azt hittem, hogy Nath karjaiba ugrik rögtön. De nem így lett.
-Mégis fájdalmat okoztál nekem – suttogta maga elé, majd sarkon fordult és már el is tűnt a fák között.
Sokáig csak bámultam azt a helyet, ahol utoljára látni lehetett még meglibbenni a haját, majd visszafordultam a farkasokhoz. Tekintetemmel azonnal Jonathant kutattam, aki meredten nézte ugyanazt a pontot, amit én nem sokkal ezelőtt. Hosszú ideig csak néztem az arcát. Valószínűleg ezt megérezve, fölnézett rám, majd bűnbánó szemeit az enyémbe fúrta.
-Esme… - suttogta. – Kérlek, ne haragudj rám! – könyörgött.
Szerelmem halkan felmordult mellettem, mire nyugtatóan a mellkasára simítottam az egyik tenyeremet. Teste ellazult, de még mindig gyilkos pillantással méregette a farkast. Igen, a farkast. Számomra ő már nem volt több egy állatnál. Majdnem felbomlasztotta a családunkat, és most még be is akar férkőzni közénk.
Zavartan meredtem magam elé. Én nem vagyok ilyen! Ez nem én vagyok! Mi történik velem, amiért ennyire megváltozik a személyiségem? Talán a vámpírság ezt váltja ki belőlem? Én sosem akartam senkinek sem rosszat és most itt áll előttem az egykori legjobb barátom, mégis képtelen vagyok megbocsátani neki.
-Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű – ráztam meg a fejem. – Azt hiszed, egy bocsánatkéréssel elsimíthatsz minden gondot? Azt hitted, hogy szerelmes vagy belém. Akkor miért okoztál nekem fájdalmat többször is?
-Velem boldogabb lehettél volna – vágott közbe.
-Igen? És ha közben valaki másba szeretsz bele? Az igazi lenyomatodba? Eldobtál volna engem, mint egy használt rongyot.
-Ezt ugye most magadra értetted? – kérdezte gúnyosan felvonva a szemöldökét. – Eszedbe sem jutottam, mióta az a vérszívó elrabolt téged! Miféle legjobb barát tesz ilyesmit? Legalább egy levelet küldhettél volna.
Csalódottan hajtottam le a fejem, mikor rájöttem, hogy igaza van. De valahogy mégsem éreztem azt, hogy hibás lettem volna.
-Ha kapcsolatba lépett volna veled az elrablása után, akkor te már nem élnél – szólalt meg Carlisle hirtelen. – Ha a nomád rájött volna, milyen közel állsz Esmehez, rögtön más célpontot választott volna. Veled zsarolta volna őt, és Esme bármit megtett volna érted, hogy megmentsen – szűkítette össze a szemeit. – Mert ezt teszi egy barát. De te csak fájdalmat okoztál neki újra meg újra. Ránk küldtél egy vámpírt, hogy válasszon el minket egymástól. Olyan súlyosan megsebesítetted, hogy kénytelen voltam idő előtt átváltoztatni őt – morogta Carlisle. – Ezek után hogyan várhatod még el tőle, hogy megbocsásson neked? Álmai voltak, amiket te egy lökéssel a föld alá temettél!
Tudtam, hogy mire gondol. Kezem automatikus indult el az arcom felé, hogy letöröljem onnan a könnycseppeket. A másikat reflexszerűen simítottam a hasamra. Akaratlanul is bevillant egy régi álmomból egy kisfiú képe. Egy kis Carlisle-é. Csak akkor jutott eszembe, hogy a vámpírok nem tudnak sírni, mikor egy könnycsepp a fölsőmre hullott, halvány nyomot hagyva ezzel az anyagon. De most nem értem rá ezzel foglalkozni. Bizonyára ez is csak egy megmaradt emberi tulajdonság, mint ahogy az is, hogy még mindig dobog a szívem, és szükségem van levegővételre.
Szerelmem védelmezően átkarolta a derekamat.
-De hiszen ő ember! – horkantott föl Jonathan. – A szemei ugyanolyan barnák, mint mikor legutoljára láttam őt. Ráadásul a bőre sem falfehér, mint a ti fajtátoknak és dobog a szíve is – nevetett gúnyosan. – Ne akarjátok magatokhoz hasonlítani őt. Kétlem, hogy ő is olyan gyilkos lenne, mint a magukfajták jelentős része.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve elrugaszkodtam a földtől és egy ugrással Nath előtt termettem. Carlisle már nem tudott visszarántani maga mellé.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)