61. fejezet/II.

Sziasztok!:)

Meghoztam a frisst:) Nem akartam már ketté választani a végét, mert egész jól haladtam vele, úgyhogy most hosszabbat kaptok, mint a múltkor:) Előre is bocsánatot kérek, hogy még mindig húzom-halasztom a dolgokat, de sajnos az ujjaim átvették az irányítást xD Remélem, tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá:) És persze KOMIKAT!!:D

Puszi





Esme szemszöge

Egy hirtelen ötlettől vezérelve elrugaszkodtam a földtől és egy ugrással Nath előtt termettem. Carlisle már nem tudott visszarántani maga mellé.

-Valóban? Akkor ezt mivel magyarázod? – vontam fel a szemöldököm. Furcsa mód örömmel töltött el, ahogy az ijedtség kiült a vonásaira.
-De hát ez nem lehet! – hitetlenkedett.
-Ha tényleg gyilkosnak tartasz, akkor menekülj, mielőtt megdől az önuralmam. Ne akard nagyon feszegetni a határaimat – sziszegtem.
-Esme! – szerelmem hangjára a düh kezdett elpárologni belőlem és ezt nagyon nem akartam.
A következő pillanatban azonban két kéz megragadta a derekamat és magához rántott. Pillanatokon belül öt méterrel messzebb kerültem Jonathantól.
-Carlisle! – próbáltam meg kiszabadulni a szorításából, de képtelen voltam. Ahhoz fájdalmat kellett volna okoznom neki, amire képtelen voltam. De nem is akartam.
-Vegyél mély levegőket! – utasított az angyali hang, amit már régi ismerősként köszöntöttem. Tudtam, hogy mi fog ezután következni. És sajnos igazam is lett…
Bármennyire küzdöttem a sötétség ellen, az szép lassan kezdett teljesen elnyelni engem. Próbálkozásaim, hogy a felszínen maradjak, elvesztek út közben. Az angyal folyamatosan szólongatott, de képtelen voltam kinyitni a számat, hogy válaszoljak neki. Legalább annyit, hogy jól vagyok, és ne aggódjon értem. Mert ugyan én tudtam, mi következik most, de ő nem. Fogalma sem lehet arról, hogy mi zajlik le most bennem.
Aztán a víz végül teljesen elnyelt. Éreztem, ahogy az arcomat hideg kezek érintik, majd minden korom sötét lett.

Carlisle szemszöge

Amint felfogtam a helyzetet, azonnal szerelmem mögé ugrottam, hogy arrébb rántsam. Nem fogom még egyszer olyan közel engedni Jonathanhoz, mint legutóbb. A bőre nem olyan kemény, mint a miénk, így még könnyen megsérülhet. A reakciót azonban nem csak ez váltotta ki belőlem. Nem akartam, hogy valami olyat tegyen, amit aztán majd megbán.
Meglepetten vettem észre, hogy a bőre még mindig ugyanolyan meleg, mint azelőtt. Sőt, talán még forróbb is. A szívverése gyorsabb, mint az átlag. Szinte teljesen olyan, mint… Kikerekedett szemekkel néztem a farkasokra. De nem! Az nem lehet, hogy Esme is… Hiszen a farkasokat megöli a vámpírméreg, és nem meggyógyítja. Ráadásul a felmenői között sem volt egyetlen farkas sem. Az apja ugyanúgy megkezdte volna az átváltozást az én és a nomád vámpír hatására, mint Jonathan.
-Carlisle! – vergődött a szorításomban, de hiába. Olyan erősen tartottam, amennyire csak tudtam.
-Vegyél mély levegőket! – utasítottam lágyan.
Éreztem, hogy szerelmem térde megrogyik, mire ijedten kaptam el a derekát, hogy megtartsam. Ez nem lehet! Hiszen ő vámpír, nem ájulhat el!
-Esme! – paskoltam meg finoman az arcát, de semmiféle reakciót nem mutatott.
-Ez is bizonyítja, hogy ő nem vámpír – mondta Jonathan győzelemittasan. – Bármennyire szeretnétek, hogy olyan legyen, mint ti.
-Michelle is vámpír – figyelmeztettem, mire az arca azonnal elkomorult. Ő is pontosan tudta, hogy ha bármi bántót mond a fajtánkra, azt Mich sem nézné jó szemmel. Így is eléggé fura ez a szerelem, bár azt nem tudom, hogy nővérem hogyan érez ez iránt a farkas iránt.
-Semmi közöd nincs hozzá, hogy én mit érzek iránta és, hogy ő viszonozza-e! – háborodott föl.
-Már hogy ne lenne? Michelle a nővérem.
-Hogy micsoda? – nézett rám döbbenten. – A… nővéred? – hüledezett.
-Igen – bólintottam, miközben Esmet óvatosan a karomba emeltem.
-Akkor sem akadályozhatod meg, hogy együtt legyünk, ha ő is ezt akarja – vált ismét mérgesre a hangja. – Ő a bevésődésem! Semmi oka nincs rá, hogy ne szeressen.
-Csak annyi, hogy te az ősi ellensége vagy – gúnyolódtam, pedig nem szokásom így beszélni, még akkor sem, ha ennyire kiborít valakinek a viselkedése. – Nem kötelessége veled lennie, csak mert ez az ostoba bevésődés megtörtént. De ne aggódj… ha esetleg viszonozná az érzéseidet, én nem fogok közétek állni – mondtam halkan. – Eszem ágában sincs tönkre tenni a boldogságát – villant meg a szemem. – Ha veled akar lenni, én nem fogom visszatartani. Ha szeretünk valakit, annak nem okozunk szándékosan fájdalmat – néztem mélyen a szemébe.
Láttam rajta, hogy megértette, mit miért mondtam.
-Köszönöm – biccentett. – Hagyok neki gondolkodási időt – lágyult el a hangja. Legszívesebben képen töröltem volna amiatt, ahogyan Esmevel viselkedett, ráadásul most még ez a hanglejtés, de visszafogtam magam. Nem lett volna hozzám illő viselkedés, és az erőszak amúgy sem tartozik az én személyiségemhez. – Ha beszélni akarna velem, valamelyikünket biztosan megtalálja itt az erdőben. Várni fogom – szűkítette össze a szemeit. – És magát is, doki. Azt hiszem, érthető kérés, hogy ne vadásszanak a környékünkön. Még állatokra sem – figyelmeztetett. – A többit majd egy alkalmasabb időpontban megbeszéljük – pillantott féltőn Esmere, ami két érzést váltott ki belőlem egyszerre. Az egyik felem legszívesebben nekiugrott volna, a másik viszont megdöbbent, hogy milyen komolyan is tud viselkedni.
-Rendben – bólintottam rá, majd egy biccentés után intettem Jaspernek, hogy jöjjön.
Még mindig összeszűkített szemekkel méregette a farkasokat, de most hátrébb lépett egyet, majd hirtelen mellettem termett.
-Menjünk, mielőtt még meggondolják magukat – intett a fejével.
Azonnal futásnak eredtem. Nem mertem gyorsan haladni. Nem tudtam, szerelmem milyen állapotban van. Jasper közben kissé lemaradt, nehogy kövessenek minket.
Már jó pár perce futottunk az erdőben, mikor Esme egyszer csak megmozdult a karjaimban, majd lassan felnyitotta a szemeit.
-Mi történt? – dörzsölte meg a halántékát.
-Elájultál – válaszoltam neki halkan. El akart húzódni tőlem, hogy a saját lábaira álljon, de nekem eszem ágában sem volt lazítani a szorításomon. – Pihenned kell! – utasítottam gyengéden. – Megviselt ez az újabb találkozás.
-Igazad lehet – sóhajtott. – Hol van Nath? – kapta fel hirtelen a fejét.
-Valahol az erdőben. Valószínűleg most napokig várni fogja Michellet, aki kétlem, hogy egyhamar meg fogja emészteni ezt a dolgot.
Nem lehet könnyű neki elfogadni a tényt, hogy Ramon-on kívül más is beleszeretett és, hogy ő talán még viszonozza is ezeket az érzéseket. Hiszen a mi fajtánknál ez már sokszor első látásra megtörténik. Valahogy úgy, mint a farkasoknál a bevésődés. Bár nálunk néha tudat alatt zajlik le.
-Hogyan lehetséges ez? – szakított ki Esme hangja a gondolataimból. – Hiszen ősi ellenségek.
-Sok mindenre nincsen magyarázat – mosolyogtam rá halványan. Engem is eléggé megviseltek a történtek. Hát még az érintetteket. – Gondolj csak bele… az ember és a vámpír is ellenségei egymásnak – húztam félmosolyra ajkaimat, majd lágy csókot leheltem a homlokára. – Valami megmagyarázhatatlan okból én mégis beléd szerethettem.
-Mint ahogyan én is beléd – nézett mélyen a szemembe. – És most mégis itt vagyok – állapította meg egyszerűen. – Pedig te mindig attól féltél, hogy bántani fogsz akaratodon kívül – nézett rám szúrósan, amin jót kuncogtam.
-Aranyos vagy, amikor ilyen bosszús képet vágsz – nevettem fel, mire csak még jobban elhúzta a száját, pedig azt hittem, hogy erre majd elmosolyodik.
-Csak akkor? – húzta fel a kis pisze orrát, miközben karjait összefonta a mellei előtt.
Nem válaszoltam rögtön, csak mosolyogva álltam a tekintetét. Tudtam, hogy nem sokáig bírja ki kuncogás nélkül, ezért csak várnom kellett. Közben automatikusan kerülgettem ki az utamba kerülő fákat.
Pár másodperc múlva be is igazolódott a sejtésem. Ajkai először csak megrándultak, majd egy halk nevetés hagyta el a száját.
-Ez így nem ér! – bökött bosszúsan mosolyogva mellkason. – Te csaltál!
-Valóban? – vontam fel a szemöldököm. – Elismételnéd a játékszabályokat? – kuncogtam.
-Hát először is… - gondolkodott el, de nem folytatta. Ajkába harapva, lesütött szemekkel próbált valami frappáns választ kitalálni. – Ne nevess ki! – bosszankodott nevetve.
-Elnézését kérem, hölgyem! – lassítottam le emberi tempóba, amint elértük a házat körülvevő tisztás szélét.
-Még meggondolom, hogy elfogadom-e a bocsánatkérést – szegte fel a fejét. – Köszönöm, de innen már a saját lábamon is boldogulok.
-Előbb meg szeretném vizsgálni kegyedet, hogy biztosan nincs-e komolyabb baja – néztem le rá szigorúan.
-Rendben – adta meg magát.
Szerelmemmel a karomban sétáltam el a bejáratig, majd miután lenyomtam az egyik kezemmel a kilincset, a hátammal belöktem az ajtót.
Ahogy a nappali képe elém tárult, rögtön feltűnt, hogy túlságosan is üres minden. Semmi életjel nem hallatszódott a szobákból. Mélyen a levegőbe szimatoltam. Alice, Rose és nővérem mind egy szobában voltak. Csak ekkor hallottam meg a halk légvételeket, amikhez néha egy-egy szipogás is társult.
-Megnézem őket – súgtam oda Esmenek, miután lefektettem őt a kanapéra. – Mindjárt jövök – csókoltam meg a homlokát, majd indultam, hogy fölmenjek Mich szobájába, de Esme utánam kapott.
-Veled megyek! – ült föl határozottan, majd felpattant a kanapéról, de azonnal meg is szédült. Már készültem, hogy elkapjam, ha netán elvesztené az egyensúlyát, de a következő pillanatban már ismét stabilan állt a lábain. – Azt hiszem, kicsit gyorsan álltam fel – hunyta le egy pillanatra a szemeit. – Szoknom kell még ezt a gyorsaságot – rázott aprót a fején, majd megfogta a kezem.
Nekem azonban nem volt ennyi elég. Féltem, hogy megint megszédül és bármennyire is gyorsak voltak a reflexeim, átkaroltam a derekát. Így mentünk föl az emeletre.
Amikor elértünk Michelle szobája elé, szerelmem megállított engem, majd szembefordult velem.
-Nem biztos, hogy te is tudsz majd rajta segíteni. Ha Aliceéknek eddig nem sikerült szóra bírniuk, akkor…
-Bemegyek! – húztam őt finoman arrébb az ajtóból, majd három kopogtatás után halkan benyitottam. Szerelmem csak megcsóválta a fejét, miközben követett engem.
Michelle az ágyon kuporgott, felhúzva melleihez a térdeit és arcát mögéjük temetve. Két oldalán Rose és Alice ültek.
-Mi történt? – kérdezte fiatalabb lányom. – Először azt hittük, hogy valami bajotok esett, de mikor rákérdeztünk erre Mich-nél, csak megrázta a fejét.
-Elég hosszú történet – sóhajtottam, miközben egyfolytában nővéremet néztem. – És azt hiszem jobb, ha ezt személyesen tőle halljátok.