Új feji és Díjak:)

Sziasztok!:)

Először is, az előző bejegyzésben megtaláljátok a frisst (52.fejezet), ha esetleg még nem láttátok:)
Másodszor:
Hát, most én vagyok kicsit elmaradva vele, de nem baj:) Nos, a blog kapott még két díjat, amiért nagyon hálás vagyok Winnie-nek és Carly-nak:) Köszönöm szépen!:)





Hm... öt dolog rólam:
-Semmiben sincs megszabott kedvencem:) (értem ezt filmekre, zenékre, kajákra stb.) Általában hangulattól függ:)
-Képes vagyok felkelni az éjszaka közepén, ha eszembe jut valami jó a történettel kapcsolatban, hogy leírjam, mert különben elfelejteném:D
-Sokszor megtörtént dolgokat írok bele a történetekbe (ami valamelyik ismerősömmel történt például)
-Khm... amit már szerintem mindenki tud rólam, de azért leírom, hogy én a Team Peter-be tartozom:D
-És, amit talán már olvastatok a "magamról" részben, hogy az olvasáson és íráson kívül a kosár a szenvedélyem:)) Amit sajnos még egy kicsit hanyagolnom kell a sérülésem miatt:(

Akiknek pedig továbbküldeném (pontosabban vissza, mert ahogy mondtam, kicsit el vagyok maradva ezzel), szerintem ők érdemlik meg:
Winnie
Carly
Mosi
Fanta_Light

Még egyszer nagyon szépen köszönöm!!:)
És ne felejtsétek el az új fejezetet sem:) Komikat kérek!!:D

Puszi

52. fejezet

Sziasztok!

És itt egy friss :) Próbálom minél gyakrabban hozni a fejezeteket, bár szívem szerint húznám még a dolgokat :D De ha már egyszer készen van, akkor fölteszem :) Egy kis izgalom itt már lesz benne, de a következő részt nyugisabbra tervezem :) Aztán jöhetnek sorba a gondok… ;) Remélem tetszeni fog :) Jó olvasást hozzá :) És persze, mint mindig, KOMIKAT kérek!!! :D
(És mivel már régen volt idézet, most rakok be megint :))
És még valami: az új fejlécet Winnienek köszönhetjük, aki máris megcsinálta nekem:) És szerintem nagyon jó lett:)

Puszi



"Az emberek nem azt hiszik, amit látnak, hanem azt látják, amit hisznek."

"Ha az ember magányra vágyik, akkor nem az egyedüllét, hanem csak a megfelelő ember közelsége kell neki!"

Carlisle szemszöge

-Esme, drágám, megérkeztünk – simogattam meg a haját.
-Tudom, csak olyan jó most ilyen közel lenni hozzád – sóhajtott, majd felnyitotta csillogó szemeit. – De most már letehetsz – fészkelődött kicsit a karjaimban.
-Jó lesz így is – mosolyogtam rá, majd elfeküdtem vele a fűben.
Dallamosan felnevetett.
-Teljesen összepiszkolod a ruhánkat – rótt meg mosolyogva. Persze tudtam, hogy a ruha egyáltalán nem érdekli.
-Alice úgysem engedi majd meg, hogy ezeket még egyszer felvegyük – csókoltam meg lágyan.
-Igazad van – bólintott rá, miután elváltunk.
-Jól vagy? – simogattam meg az arcát.
Bólintott.
-Nem tudom, miért nem jöttem rá az elmúlt időkben, hogy mi hiányzik nekem – húzta el a száját, és – ha ez lehetséges – még jobban hozzám bújt.
-Nem lesz gond a költözéssel? – emeltem meg az állát. – Tudom, hogy nagyon megszeretted Portot – mosolyogtam elnézően.
Itt történtek a legrosszabb és a legjobb dolgok is egyben. Mégis nagyon ragaszkodik ehhez a városhoz.
-Én is a költözést választottam – emlékeztetett. – Ha mennünk kell, hát mennünk kell. Nekem bárhol jó, csak veled legyek – hajtotta vissza fejét a mellkasomra.- Bármennyire is szeretem Portot.
-Annyira szeretlek – temettem hajába az arcomat. – El sem tudod képzelni, mennyit jelent nekem, hogy ennyire könnyen elfogadod.
-Nemsokára én is egy leszek közületek – vonta meg kissé a vállát, mire megfeszültem. – Azt hitted, lemondok róla? – nézett föl rám összehúzott szemöldökkel.
-Reménykedtem benne – hajtottam le a fejem –, hogy talán adsz még magadnak egy kis időt.
Hosszú ideig nem szólalt meg, ezért fölnéztem rá, hogy lássam az arcát.
Gondolkozva nézett rám. Talán mégis...
-Miért akarod ennyire késleltetni? – kérdezte végül halkan. – Miért akarod, hogy még tovább ember maradjak? – hangja szomorú volt.
Igazából már én sem tudtam a kérdésére a választ. Eleinte még abban reménykedtem, hogy meggondolja magád, de ha eddig nem, akkor már most sem fogja.
Megráztam a fejem.
-Nem tudom – suttogtam. – Talán abban reménykedem még mindig, hogy meggondolod magad – hajtottam le a fejem.
-Az elmúlt három év nem volt elég, hogy megbizonyosodj ennek az ellenkezőjéről? – vonta fel a szemöldökét. – Nem elég meggyőző, hogy még mindig itt vagyok?
Apró tenyerét az arcomra simította, hogy maga felé fordítsa a fejem.
-Szeretlek Carlisle – nézett mélyen a szemembe. – Ezen semmi sem változtathat – mosolyodott el, majd lágy csókot lehelt ajkaimra.
Mély levegőt vettem, hogy belélegezzem édes illatát, mikor megfordult a szél és egy ismeretlen szagot sodort felém. Minden izmom megfeszült és automatikusan közelebb húztam magamhoz szerelmemet.
Idegesen pásztáztam az erdőt ott, ahonnan a szagot éreztem. Az orrfacsaró bűz még mindig nem tűnt el az orromból. Elfintorodtam a szagra.
Ösztönösen pattantam föl a földről guggolásba, és magammal rántottam Esmet is.
-Carlisle! – döbbent meg kedvesem.
-Csssh – emeltem szám elé a mutatóujjam, hogy csendre intsem.
Füleltem, hogy mit hallok. Esme egyre gyorsuló szívverésén kívül egy másik hangra is felfigyeltem. Pontosan kelet felől jött. Egy túlságosan is gyors szívdobogás. Azonnal arra fordultam. Fejemben kavarogtak a kérdések. Miért jönne ide egyedül? Egyáltalán mit akarhat?
A farkas már egészen a tisztás közelében állt. A szemem sarkából láttam, hogy kedvesem is arra néz, amerre én. Éreztem, hogy megfeszül a teste és belemarkol az ingembe.
-Carlisle, tűnjünk el innen, kérlek – suttogta kétségbeesetten a hátam mögött.
Igaza van, nem is értem, eddig miért nem tettem meg. Vagy talán csak abban reménykedtem, hogy nem akar bajt, csak éppen erre kóborolt. Igazán érdekes lehet számára, hogy egy ember és egy vámpír kettesben tartózkodik egy ilyen elhagyatott helyen. És nem evés céljából.
-Carlisle, menjünk már! – húzott egyet a fölsőmön Esme.
Végig a farkason tartva a tekintetem vettem szerelmemet a karjaimba, mire az állat tett egy lépést felénk.
Magamhoz szorítva Esmet, kezdtem el rohanni a házunk irányába. Talán még sohasem futottam ilyen gyorsan. Hallottam magam mögött a lépteit, ezért még gyorsabb futásba kezdtem.
Nem értettem, mit akar tőlünk. Tudtom szerint nem laknak ezen a vidéken vérfarkasok. És eddig sem találkoztam egyel sem vadászataim során. A többiek sem mondták, hogy baj lenne.
Esme egyre szorosabban fonta karjait a nyakam köré, ami még jobban aggasztott. Még akkor sem volt ennyire megrémülve, mikor sorozatosan vámpírok rabolták el őt. És biztos vagyok benne, hogy nem láthatta az állatot. Ahhoz túlságosan takarásban volt. A fák árnyékai még akkor is takarták, mikor már egészen közel volt a réthez.
A dobbanások egyre lomhábbak lettek a hátunk mögött, ahogy közelebb értünk a házhoz, majd teljesen elhaltak. Biztosan megérezte a többiek illatát.
Nem lassítottam a tempón. Minél hamarabb biztonságban akartam tudni szerelmemet.
Ahogy elértem a házhoz, csak berontottam az ajtón.
-Carlisle! – kiáltottak föl meglepetten a többiek.
-Mi történt? – húzta össze a szemöldökét Michelle.
-Esmevel kint voltunk a rétünkön és egyszer csak megjelent egy farkas – magyaráztam.
-És ezért jöttetek vissza? – vonta fel hitetlenkedve a szemöldökét Rosalie. - Hiszen könnyedén végzel egy állattal – csodálkozott.
A többieken láttam, hogy ők megértették.
-Bocsánat Rose, rosszul fogalmaztam. Egy vérfarkas volt – néztem lányomra.
-Egy micsoda? – kerekedtek el a szemei.
-Azt hiszem, itt az ideje, hogy mindkettőtöket beavassunk – pillantottam le Esmere is, majd leültem vele együtt a kanapéra, és az ölembe húztam. Szorosan hozzám simult.
-Majd én… - nézett rám nővérem. Csak bólintottam, mire folytatta. – Ugyebár vannak legendák vérszívókról. Amik mellesleg igaznak is bizonyultak – nézett körbe rajtunk. – Nos, nem mi vagyunk az egyetlen ilyen misztikus lény a világon. Vannak vérfarkasok is, akik arra születtek, hogy végezzenek a vámpírokkal. Ők a mi „természetes” ellenségeink. Képesek emberi alakjukból átváltozni vérfarkasokká – magyarázta.
-De mit kereshetett errefelé? – kérdezte Jasper. – Még sosem találkoztam egyel sem a környéken – töprengett el. – Nem élnek ezen a vidéken.
-Én is így tudom – bólintottam rá.
-Akkor most mi lesz? – nézett mindenki rám. Mint családfő, rajtam állt a döntés. Én azonban csak a fiamat néztem.
-Jasper, te mit javasolsz? Keressük meg, vagy hagyjuk? Lehet, hogy csak erre kóborolt.
-Nem tudom, nem szoktak csak úgy magukban élni. Általában falkákban, csoportosan élnek a népükkel. De itt egy indián törzs sincsen. Én azt javasolnám, hogy nézzünk utána a dolognak – morfondírozott.
-Na azt már nem! – tiltakozott hisztérikusan Esme. – Sehova nem mentek! Főleg te nem! – mutatott rám könnyektől csillogó szemekkel.
Nem értettem a viselkedését. Az borította volna ki ennyire, hogy a farkasok az ősi ellenségeink?
-Esme, nyugodj meg – fogtam meg a kezét. – Nem lesz semmi baj. Mi öten vagyunk …
-Nem! – szakított félbe. – Jasper pont az előbb mondta, hogy falkában élnek. És én láttam… - akadt el a hangja.
Mindenki döbbenten meredt rá. Hogy-hogy látta? Lehetséges lenne, hogy ugyanaz a képessége, mint Alicenek és neki is így mutatkozik meg?
-Hogy érted azt, hogy láttad? – Először Alice tért magához a sokkból, így ő tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést.
-Hát… - habozott Esme. – Még korábban… volt egy álmom. És azt hiszem, ugyanez a farkas támadott ránk akkor. Mármint az álmomban. Akkor azt hittem, hogy csak egy szimpla rémálom volt, de mikor ma megláttam azt a szempárt a fák között – megborzongott a karjaim közt. – Ugyan az az ismeretlen ismerős tekintet. Mintha már láttam volna valahol, de még soha életemben nem láttam egyetlen farkast sem – rázta a fejét.
-Nyugodj meg – húztam magamhoz, mikor ismét zihálni kezdett. – Nem lesz semmi baj – suttogtam a fülébe.
-Talán csak az a baja, hogy a területén vagyunk – gondolkozott el Rosalie.
-És pont most kezdte volna zavarni? Rose, már több mint két éve itt lakunk. Kizárt, hogy csak most vettek észre minket, ha többen vannak – rázta a fejét a Jasper. – Carlisle a kórházban dolgozik. Mindenki ismeri őt a városban – érvelt Jasper. – Ha máshogy nem, hallottak róla.
-De egyedül meg nem gyakran mászkálnak. Talán nincsen falkája – találgatott Michelle.
-Vagy volt, csak otthagyta őket – mondta Alice.
Ezután hosszú percekig mindenki csak a gondolataiba meredt, majd Jasper szólalt meg hirtelen.
-Esme, mit álmodtál pontosan? – fordult a karjaimba simuló feleségem felé, aki meglepetten kapta föl a fejét a megszólításra. Láthatóan nem várta, hogy tőle kérdezzenek valamit. – Mondd el, kérlek részletesen.
-Carlislelal egy erdőben sétálgattunk. Aztán ő egyszer csak megdermedt mellettem és maga mögé rántott. A következő pillanatban, pedig egy nagy farkas lépett elő a sűrűn nőtt fák közül. Biztos vagyok benne, hogy ma ugyanazokat a szemeket láttam, mint álmomban.
-Nem lehet, hogy csak azt képzelted oda? – kérdezte Michelle halkan. Nem akarta megbántani, de igaza volt. Az emberek sokszor képzelődnek egy ilyen helyzetben.
-Nem! – vágta rá rögtön Esme. – Nagyon régen álmodtam már ezt, és az utóbbi időkben nem is gondoltam rá. Mikor megláttam a szemeit, már nem kellett éles látás ahhoz, hogy a körvonalát is kivegyem.
-Folytasd, kérlek – szólt közbe Jasper.
Szerelmem bólintott.
-Az állat szinte rögtön felénk ugrott. Carlisle ellökött magától, hogy ne essen bajom az ütközéstől, de emiatt nem tudott időben reagálni a támadásra és a farkas leterítette őt. Ezután minden pillanatok alatt történt – csuklott el a hangja a végére. – A farkas szét… szétszaggatta – nyelt nagyot. – Aztán elindult felém… És én fölébredtem.
Döbbenten hallgattam végig az álmát.
-Esme, az sem teljesült be, amit a Voltúriról álmodtál – simogattam meg a haját nyugtatásként.
-Nem tudhatod, mi lett volna – rázta meg a fejét makacsul. – Ha a kicsi megszületik – csúszott akaratlanul is a hasára a keze – lehet, hogy fiú lett volna. Biztosan emlékszel, hogy azt mondtam, kicsinyített másod volt az a fiú. Talán csak a betegség miatt nem lett valóság az álmom.
-Akkor most is el tudjuk kerülni, hogy bekövetkezzen – próbáltam még mindig nyugtatni, de nem nagyon sikerült.
-Esme, nem lesz baj. Ő csak egyedül van, míg mi öten. Semmi esélye ellenünk. Forrófejűek a vérfarkasok, de nem annyira, hogy önként a vesztükbe fussanak – ült le mellénk Michelle.
-És ha nem önként van itt? – morfondírozott Jasper, mire mindenki rákapta a tekintetét. – Mi van, ha a Volturi küldte ide, hogy pusztítson el minket? Nem nézhetik jó szemmel, hogy a családunk egyre csak növekszik. Nemsokára Esme is vámpír lesz, ráadásul nem is akármilyen. – Erre a kijelentésre szerelmem kissé elpirult. – Bár róla remélem, még nem tudnak.
-Nem hinném, hogy a Volturi szövetkezne egy vérfarkassal – ingattam a fejem. – Ha el akarnának pusztítani minket, azt saját kezűleg tennék. De nem hinném, hogy Aronak ilyen szándéka lenne. Barátok vagyunk. Tudja, hogy én nem akarok hatalomra törni.
-Nem piszkolnák be a hírnevüket – nevetett fel fiam keserűen. – Ha minden ok nélkül kivégeznének minket, és ez a többi vámpír fülébe jutna, mindenki ellenük fordulna. A Volturi az igazságosztásról is híres. Ha pont ők szegnék ezt meg, minden olyan vámpír ellenük fordulna, akik valamilyen sérelmet elszenvedtek miattuk. Viszont, ha pár vérfarkas mészárolja le a családunkat, akkor abból senki sem fog rájönni, hogy a Volturi keze van a dologban – magyarázta.
-De akkor is… egy vérfarkas? – ráztam meg a fejem. – Sehogyan sem stimmel ez. Akkor már egy egész falkát küldtek volna.
-Talán ő csak fölmérte a terepet – vonta meg a vállát.
-Akkor nem követett volna minket – ellenkeztem. – Szerintem nem a Volturi áll a dolog mögött.
-Igazad lehet – ült vissza a fotel karfájára. – Ezt a beszélgetést inkább halasszuk el.
-Igen, szerintem is – bólintottam rá. – Azt hiszem, jobb lesz, ha már holnap költözünk – gondolkodtam el. – Minden szükséges holmit pakoljatok össze. A nagyobb dolgaitokat és néhány bútort, pedig majd utánunk szállítatok.
-Rendben - bólintottak, majd mindenki eltűnt a saját szobájában.
-Gyere! – álltam föl, és magammal húztam szerelmemet is. – Jobb lesz, ha nekilátunk mi is a pakolásnak.
-Szerinted tényleg nem a Volturi áll a dolog mögött? – kérdezte Esme, mikor már a lépcsőn mentünk felfelé.
Pár másodpercig gondolkoztam a válaszon.
-Ha tényleg ugyanaz a farkas volt, mint akiről te álmodtál, akkor nem hinném – ráztam meg a fejem végül. – De miért nem mondtad el akkor ezt a rémálmodat?
-Mert úgy gondoltam, hogy nincs nagy jelentősége – hajtotta le a fejét, miközben belépett a szobánkba. – Az volt a második alkalom, hogy megálmodtam a… - könnyes szemekkel felnézett rám. Nem bírta folytatni.
-Jól van, semmi baj – ültettem le őt az ágyra. – Ne sírj, kérlek – simítottam végig az arcán, letörölve ezzel a már lefolyt könnycseppeket. Letérdeltem elé, majd megfogtam a kezeit. – Holnap elköltözünk innen, és minden rendben lesz. Ne aggódj! – mosolyogtam rá bíztatóan.
Kinyúlt felém, majd egyik kezével a hajamba túrva közelebb húzott magához, és az enyémnek támasztotta a homlokát.
-Annyira féltelek – suttogta. – Nem tudnálak még egyszer elveszíteni. Abba belehalnék – hunyta le gyönyörű szemeit és mély lélegzetet vett. – Ha valami bajod esne… - kezdett bele, de félbe hagyta a mondatot.
-Nem lesz semmi bajom, ígérem! – szorítottam meg a kezét mosolyogva. Ezek szerint nem csak nekem vannak ilyen érzéseim.
Egy leheletnyit az enyémekhez érintette ajkait, majd kissé hátrébb húzódott.
-Szeretlek! – suttogta, mélyen a szemembe nézve.
-Én is szeretlek! – mosolyodtam el lágyan, majd még egy finom csókot loptam édes ajkairól.
Hosszú percekig csak így ültünk, egymás szemébe nézve. Esme tekintete csillogott, ami talán az enyémet tükrözhette. Hosszú hónapokat kellett várnom rá, hogy végre ismét vágyjon a társaságomra, és most végre teljesült. Újra jól érzi magát és boldog, ami örömmel tölt el engem is.
-Azt hiszem, tényleg pakolnunk kéne, mert nem fogunk végezni – sóhajtott föl. – Én nem vagyok olyan gyors, mint ti – húzódott egy arasznyit hátrébb.
-Igazad van – bólintottam rá kelletlenül. Szívesen maradtam volna még így pár óráig, vagy akár napokig is.
Lassan fölálltam az ágy mellől és már rögtön a gardróbnál is voltam. Elővettem mindkettőnknek egy-egy bőröndöt, majd kinyitottam őket és már pakoltam is a ruhákat.
Egy perc elteltével azonban két apró kéz simult a derekamra.
-Hallgatlak, édes – fordultam felé kíváncsian.
-Te menj nyugodtan a dolgozószobádba. Abban én úgysem tudok segíteni – mosolyodott el. – Ne aggódj, elboldogulok én itt egyedül is – folytatta, mikor már közbe akartam szólni. – Ez amúgy is női munka – kuncogott. – Bár elismerésem, hogy férfi létedre pont a ruhákkal kezdted – pimaszkodott.
-Tudod, jobb mihamarabb túl lenni a nehezén – vágtam vissza.
-Na, menj dobozolni – nevetett. – Addig én összepakolom itt, amikkel elbírok – kezdett el az ajtó felé tolni.
-Hová lesz ez a világ! – sóhajtottam fel színpadiasan. - A saját szobámból kiküldenek. Ráadásul a feleségem!
Csak nevetett.
Csigákat megszégyenítő lassúsággal hátráltam az ajtó felé. Láttam rajta, hogy már kissé bosszús a viselkedésem miatt, de nagy örömére nemsokára elérte, hogy kint a folyosón álljak.
-Jól áll neked, ha mérges vagy – jegyeztem meg nevetve, majd elindultam rendes emberi tempóban a dolgozószobám felé.

Keresés...:D

Sziasztok!

Amint a cím is mutatja, keresek...:D Méghozzá egy olyan kedves személyt, aki tudna nekem csinálni egy új fejlécet:) Elég régóta van már ez a mostani. Úgyhogy akinek van kedve és ideje hozzá, az légyszi jelezzen komiban, hogy megcsinálná, és akkor megbeszélnénk a továbbiakat:) A kikötésem csak annyi lenne, hogy a kép a történethez kapcsolódjon, és persze Carlisle-Esme-s legyen:D Nos, azt hiszem ennyi lenne:) Ha lesz jelentkező, akkor a profilomban, vagy a magamról részben feltüntetem az e-mail címem:) És persze válaszolok is neki még itt komiban:) Ha több jelentkező is akad (vagy netalántán valaki nagyon túlbuzgó és többet is szerkeszt:D), akkor szavazásra bocsájtom, hogy a nektek legjobban tetsző kerüljön fel véglegesen:)
Előre is köszönöm:)

Puszi

51. fejezet

Sziasztok!

Sikerült megírnom még ma a fejezetet és gondoltam, akkor már föl is rakom:) remélem tetszeni fog:) A bonyodalmak pár fejezeten belül ismét jönni fognak, de előbb még Esmenek is rendesen rendbe kell jönnie:) Na nem is szövegelek tovább:) Jó olvasást!:) És persze, mint mindig, KOMIKAT!!!:D

Puszi



Esme szemszöge

Már két és fél hónapja annak, hogy hazajöttem a kórházból. A napok nagyrészt eseménytelenül teltek. Legalábbis számomra. Carlisle már nem töltötte az egész napját velem, ami miatt két érzés hadakozott bennem egymással. Az egyik örült, hogy így legalább tudok magamban gondolkodni, de a másik szomorú volt, mert egyre jobban hiányzott a férjem. A férjem! Milyen régen mondtam ki ezt a szót akár magamban is. Szörnyen éreztem magam amiatt, ahogy viselkedtem vele. Azt hiszem jobb lesz, ha minél előbb beszélek vele. Nem szeretném, ha eltávolodjunk egymástól.
A következő pillanatban kopogtak az ajtón.
Talán Carlisle az – futott át az agyamon.
-Szabad! – szóltam ki.
-Szia! – dugta be a fejét Michelle az ajtón.
-Szia! – köszöntem kissé csalódottan. Hát persze, hiszen Carlisle a kórházban van!
-Talán nem rám számítottál? – csillant föl a szeme.
-Nem érdekes! Gyere csak! – intettem.
-Hogy vagy? – ült le mellém az ágyra mosolyogva.
-Egész jól. Bár nem sokat aludtam az éjjel – húztam el a számat.
-Carlisle vadászni volt – bólintott rá. Ennyire hatással lenne rám a közelsége?
-Igen, tudom – sóhajtottam. – Talán pont ezért – motyogtam magam elé, miközben felültem az ágyban.
-Tudom, mit érzel – fogta meg a kezem, keserűen mosolyogva. – Én is átéltem ezt. Bár én vámpírként, mégis nagyon hiányzik még mindig a közelsége.
-Hogyan tudtál… túllépni rajta? – kérdeztem vonakodva. – Úgy értem, összeomlottál, de aztán újra talpra álltál – magyaráztam.
-Igen – bólintott. – Tudod, egy új cél kitűzése ráébresztett arra, hogy van még tovább. A világ nem állt meg azon az éjszakán. Ugyan úgy ment tovább. Idővel te is rá fogsz jönni, hogyan is értem ezt pontosan – mosolyodott el a végére.
-Annyira bánt, ahogy viselkedtem vele – hajtottam le a fejem. – Nem érdemelte meg. Csak segíteni akart, én mégis elüldöztem magamtól – suttogtam szomorúan.
-Nem üldözted el! Ha Alice nem rugdosta volna ki az ajtón, hogy elmenjen dolgozni, akkor most is itt lenne melletted – mosolygott biztatóan. – Nagyon szeret téged.
-Meg sem érdemlem – hunytam le a szemem.
-Dehogynem! Nagyon is megérdemled! – vetette ellen. – Soha nem találkoztam még hozzád hasonló emberrel. Ritka kincs vagy, Esme, és ezt Carlisle is észrevette.
-Michelle, én csak egy ember vagyok! – sóhajtottam halkan. – Mindenki tökéletes körülöttem. Tökéletes test, arc, hibátlan bőr… - soroltam bánatosan. Én egy semmi vagyok hozzátok képest.
-Ez nem igaz, Esme! – rázta meg a fejét. – Igaza volt Carlislenak, te tényleg nem látod magad tisztán. Nem veszed észre a saját értékeidet.
-Mi lesz, ha Carlisle megtalálja a számára tökéletes társat? – adtam hangot félelmeimnek.
-Akkor ismét a sógornőm leszel – nevetett föl. – Esme - folytatta komolyabban -, Carlislenak te vagy az igazi. Mi ezt ösztönösen megérezzük. Ez olyan, mint a… - kezdett bele, de hirtelen elhallgatott és elfordította a fejét.
-Mint a mi? – kérdeztem kíváncsian.
-Nem érdekes! A lényeg, hogy Carlisle már megtalálta a párját a te személyedben – terelte el mosolyogva a témát.
-Köszönöm – néztem rá hálásan.
-Igazán nincs mit – ölelt meg. – Lejössz reggelizni, vagy fel…
-Lemegyek! – vágtam közbe.
És lent megvárom majd Carlislet is – határoztam el magamban. – Változtatni fogok!
-Ezt örömmel hallom. Akkor gyere! – fogott kézen, majd kihúzott a szobából.
Halvány mosollyal az arcomon követtem őt.
-Esme! – kiáltott föl meglepetten Alice, ahogy meglátott a lépcsőn.
Hát igen, nem sokat voltam mostanában a szobánkon kívül.
-Jól vagy? – vonta össze a szemöldökét Jasper.
Mosolyogva bólintottam.
-Anya, mit kérsz reggelire? – kérdezte Alice a konyhaajtóból.
Megdermedtem. Azt hittem, rosszul hallok. Tényleg azt mondta volna, hogy anya? Persze én is a lányomnak tartottam őt, de ilyesmiben sohasem reménykedtem. Hatalmas boldogság lett úrrá rajtam. Éreztem, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon az örömtől.
Jasper elém lépett, majd szorosan megölelt. Eléggé meglepett, de azért viszonoztam. Talán még sohasem viselkedett velem ilyen közvetlenül.
-Nem is tudom, mi mást képzelhettél – suttogta a fülembe.
-Köszönöm – fontam én is szorosabbra a karjaimat körülötte.
Letörölte az arcomról a könnycseppeket.
Már nyitotta a száját, hogy megszólaljon, mikor kivágódott a bejárati ajtó.
Meglepetten engedtük el egymást fiammal és fordultunk mindketten az ajtó felé. Carlisle állt ott, eléggé meglepett arccal, de kissé mosolyogva. Hát igen, ő talán még annyit sem látott engem a szobánkon kívül, mint a többiek.
Aztán az arcára gondterheltség ült ki.
-Carlisle, hogy-hogy nem dolgozol? – szólalt meg Alice, megtörve ezzel az igencsak hosszúra nyúló csendet.
-El kell költöznünk – mondta szomorúan. – Kezdenek erősen gyanakodni az emberek a városban. Hallottam, amint két kollégám azt vitatta meg, mennyi idős is lehetek valójában.
Ó, ha tudnák, hogy már csaknem 300 éves!
-Kár, pedig egész megszerettem Portot – sóhajtott Rosalie.
-Ahogy mindannyian – bólintott rá Jasper. – De sajnos nem maradhatunk itt. Ha az emberek rájönnek a titkunkra, nekünk végünk.
-Akkor most hova megyünk? – tette fel a valószínűleg mindenkit foglalkoztató kérdést Michelle.
-Hazafelé gondolkodtam a lehetőségeken – kezdte Carlisle -, és végül Forks mellett döntöttem. Persze, ha ti is belegyeztek.
-Szerintem jó választás – bólintott rá Michelle. – Én már egyszer régebben laktam ott egy-két évig.
-Teljesen fölösleges tovább szavaznunk. Carlisle, Michelle és én igennel szavazunk és, mivel eltűnt a forksi kis ház a jövőből… - mosolygott rám Alice.
-Nekem mindegy, hogy hova megyünk – vonta meg a vállát Rose.
-Én pedig oda megyek, ahol te is vagy – karolta át kedvesét Jasper.
-Ez esetben azt hiszem, ezt meg is beszéltük – bólintott Carlisle. – Akkor három nap múlva irány Forks! – jelentette ki.
Ránéztem Michellere, majd jelentőség teljesen Carlislera.
Azonnal megértette a célzást.
-Lányok, Jasper, lenne kedvetek eljönni egy utolsó itteni vadászatra? – fordult feléjük.
-Persze! – mondták kórusban.
-És anya – fordult még vissza Alice az ajtóból -, a reggelid a konyhában van. Sziasztok!
A következő pillanatban mind eltűntek a nappaliból, Carlisle pedig meglepetten nézett utánuk.
-Én kértem meg Michellet, hogy egy kicsit hagyjanak kettesben minket – válaszoltam a fel nem tett kérdésére.
-Oh – lepődött meg még jobban.
Odamentem hozzá, majd megfogtam a kezét, és a kanapéhoz húztam. Mindketten leültünk.
Kíváncsian nézett rám.
-Csak beszélni szerettem volna veled – mondtam halkan. – Bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért.
-Esme, nem… - kezdte volna, de én a szájára tettem a mutatóujjam.
-Tudom, hogy csak segíteni akartál nekem. Borzasztóan érzem magam – hajtottam le a fejem.
Maga felé fordította az arcom, majd a másik kezével megfogta az én kezemet. Mélyen a szemembe nézett.
-Esme, emiatt nem kell bocsánatot kérned. Természetes az ilyen reakció. És nem tudom, hogy hogyan, de nálad a szeretet a családod iránt sokkal nagyobb, mint a többi embernek. Ezért is vagy olyan értékes. Emiatt erősödött föl a szomorúságod is – simogatta meg az arcom. – Egyikünk sem neheztel rád ezért.
-Túlságosan jó vagy hozzám, Carlisle – ráztam meg a fejem. – Annyi mindent adtál nekem és tettél értem. És én így hálálom meg – hajtottam le ismét a fejem.
-El sem tudod hinni, te mennyi mindent tettél értem – mondta halkan. – Visszahoztál az életbe. Mielőtt megismertelek volna, az életem, ha lehet rá ezt mondani, értelmetlen volt. Nem volt miért léteznem. Az egyetlen vigaszt számomra a gyógyítás jelentette. Aztán megjelentél te, és most még a körülményekhez képest is boldog vagyok. Mert itt vagy mellettem és szeretsz engem. És engeded, hogy én viszont szeresselek – hangja komoly volt.
Könnyek gyűltek a szemembe. Csak nagyon nehezen sikerült visszatartanom őket.
-Én annyira sajnálom! – fakadtam ki zokogva.
Kezét a derekamra simította és az ölébe húzott. Sírva szorítottam őt magamhoz, mellkasára hajtva a fejem, minek következtében rövid időn belül elázott az ingje a könnyeimtől.
-Csssh – simogatta folyamatosan a hátamat. – Ezért nem kell bocsánatot kérned.
Hosszú percekig, vagy talán órákig is így ültünk, ölelve egymást.
Aztán Carlisle egyszer csak megszólalt.
-Mit szólnál hozzá, ha még egyszer, utoljára elmennénk a rétünkre? – simogatta meg az arcom. – Persze, csak ha van kedved hozzá – folytatta gyorsan.
-Az jó lenne – mosolyogtam föl rá halványan.
Hosszú percekig csak néztünk egymás szemébe. Láttam rajta, hogy habozik, így végül én cselekedtem.
Finoman végigsimítottam az arcán, majd egy kissé fölemelkedve, ajkaimat lágyan hozzáérintettem az övéihez. Aztán kissé elhúzódtam tőle, de ő a hajamba túrva visszahúzott magához. Fel sem tűnt eddig, mennyire hiányzott már a közelsége, csak akkor, mikor már mellettem volt és nem tudtam tőle elszakadni. Hónapok óta most csókolt meg először.
Lassan elhúzódott tőlem.
-Ne haragudj, azt hiszem, kissé elragadtattam magam – motyogta.
-Semmi gond – mosolyogtam szélesen. – Sőt, örülök neki.
Fölnézett rám, majd ő is elmosolyodott.
-Akkor tedd rendbe magad és mehetünk is.
Felállt velem együtt, majd engem a lábaimra állított.
-Addig én írok egy üzenetet Aliceéknek, hogy ne keressenek minket.
-Rendben – mosolyogtam rá, majd elindultam föl a szobánkba.

A fürdés után sokáig álltam a szekrényem előtt egy törölközőbe csavarva. Nem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek föl. De miért is izgulok ennyire? Olyan érzésem van, mintha ez lenne az első olyan alkalom, hogy kettesben töltünk pár órát.
-Min gondolkodsz ennyire, kedvesem? – fonódott két kar a derekam köré, majd Carlisle megpuszilta a hajamat.
-Nem tudom, hogy mit vegyek föl – mondtam töprengve, összehúzott szemöldökkel.
-Olyan ruhát, ami kényelmes – mondta egyszerűen, de mikor még továbbra is tanácstalanul álltam a gardrób előtt, újra megszólalt. – Vagy majd én kiválasztom.
Hátrébb húzott, hogy hozzáférjen a ruháimhoz, majd derékig elmerült a gardróbban.
Pár másodperc keresgélés után átnyújtott nekem egy kupac ruhát.
-Tessék! Bár én ezekhez nem nagyon értek – vonta össze a szemöldökét töprengve, miközben a kezemben lévő ruhákat méregette. – A fehérneműkben jobb vagyok – nevetett halkan.
Éreztem, hogy fülig pirulok. Nem szoktam meg mostanában az ilyen bókokat.
-Öltözz fel, aztán gyere le – lépett az ajtóhoz. – A nappaliban várlak.
Aztán kilépett az ajtón, becsukva azt maga mögött.
Gyorsan fölvettem a ruhákat, majd megigazítottam a hajamat is.
Kissé lámpalázasan – amit ismét nem értettem, hogy miért van – lépkedtem lefelé a lépcsőn.
-Indulhatunk – léptem mellé, miután felvettem a kabátomat is.
Először végigmért, majd megjegyezte:
-Egész jól választottam – mondta elismerően, majd közelebb lépett és óvatosan a karjaiba vett.
Lágy csókot lehelt az ajkaimra, aztán kisétált velem az ajtón, majd rögtön futásnak is eredt az erdő felé.

KÖSZÖNÖM!!!

Sziasztok!

Eljött a nagy pillanat:D A blog elérte a 10000-es látogatottságot!!!:D Nagyon szépen köszönöm mindenkinek az eddigi támogatást:) Tudom, hogy ezt már a fejezetnél mondtam, de most ismét leírom:)
Hatalmas köszönettel tartozom Winnie-nek és Carly-nak, akikre mindig számíthattam. Továbbá hálás vagyok még zsóffiii.-nak, aki barátnőm lévén sokat segített nekem és végig támogatott msn-en:)) Viszont tudom, hogy ezt olvasni fogja, ezért ide írom őt is. Rajta kívül pedig még nagyon köszönöm Alicebrandon-nak, hogy leírta a véleményét:) El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok nektek:') Nagyon szeretlek titeket!!!:)))
Ajándékként pedig megörökítettem a nagy pillanatot:D Nem olyan jó minőségű kép, mert telóval csináltam, de a lényeg látszik:D

Sok puszi



Még egyszer köszönöm!!!:)))

50. fejezet

Sziasztok!

Khm... Kezdeném azzal, hogy kisebb ihletrohamom volt a délelőtt folyamán (pontosabban délután, mert eleve fél 12-kor keltem:D). Mivel már két oldal megvolt, könnyen megírtam a végét:) Úgyhogy most itt is van:) De a lényeg az, hogy ELÉRKEZTÜNK AZ 50. FEJEZETHEZ!!!!:D Még nem tudom, hogy mennyi lesz összesen, de végül úgy döntöttem, hogy nem bontom ketté a történetet és csinálok belőle két könyvet, mert a második szerintem jóval rövidebb lenne, mint az első:D És a másik véletlen, hogy (pont most) nemsokára elérkezünk a 10 000-es látogatottsághoz!!! Ezúton szeretnék köszönetet mondani minden olvasómnak, aki támogatott engem és kommentezett:) Első sorban Carly-nak és Winnie-nek:) Rajtuk kívül még köszönöm zsóffiii-nak (aki barátnőm lévén msn-en is tartja bennem a lelket, bár most kicsit el van maradva az olvasással:)) és Alicebrandon-nak. KÖSZÖNÖM NEKTEK!!!:)
Na de nem is szövegel tovább:) Jó olvasást a fejezethez:) És persze várom a KOMIKAT!!:DD

Puszi



Carlisle szemszöge

Már egy hete itthon vagyunk. Az elmúlt napokban nagyon keveset láttam szerelmemet. Alice szinte kilökdösött az ajtón, hogy menjek el dolgozni. Mikor hazajöttem és megkérdeztem, hogy Esme hogy van, mindig ugyanaz volt a válasz. „Nem jól.” Nem mehet ez így tovább. Beszélnem kell vele. Meg kell értenie, hogy ez nem az ő hibája. Tudnia kell, hogy semmiért sem neheztelünk rá. Már az erdőn száguldottam végig, mikor végigfutottak a fejemben ezek a gondolatok. Pár perc alatt haza is értem. Most nem kérdeztem Alicetől semmit sem, csak fölmentem a szobánkhoz és megálltam az ajtó előtt. Halkan bekopogtam. Nem jött válasz, ezért újra próbálkoztam.
-Gyere – szólt ki gyenge hangon.
Lassan benyitottam. Esme az ágyon feküdt, egészen kicsire összehúzva magát és átkarolva a térdét. Halkan odamentem az ágyhoz, majd leguggoltam mellé. Szemei csukva voltak.
-Esme – simogattam meg az arcát. Lassan felnyitotta gyönyörű mogyoróbarna szemeit. – Nem mehet ez így tovább – ingattam a fejem szomorúan, tekintetét azonban továbbra is fogságban tartottam az enyémmel.
-Nem szeretnék erről beszélni, Carlisle – suttogta elgyötörten, majd újra lehunyta a szemét és egy könnycsepp folyt végig az arcán. Aztán ezeket követte a többi is.
Hosszú percekig csak néztem sápadt, beesett arcát. Iszonyúan fájt, hogy nem tudok neki segíteni. Bármit megadnék azért, hogy újra olyan boldognak lássam, mint amilyen azelőtt volt. Nem gondoltam volna, hogy pont azzal okozok neki ekkora fájdalmat, ha boldoggá akarom tenni. Ha vámpírként kérem meg a kezét, akkor ez az egész meg sem történik. Olyan jó lenne visszapörgetni az időt, hogy megváltoztathassam a múltat.
Lágyan végigsimítottam az arcán a kézfejemmel, letörölve ezzel a könnyeit, de helyükre rögtön újak kerültek.
-Édesem, kérlek, ez így nincs rendben. Nem szabad ennyire magadba zárkóznod. Tudom, hogy fáj, nekem is fáj, de attól nem lesz jobb, ha egész nap a szobában fekszel és csak enni mész néha le, de van, hogy még azt is kihagyod. Ne tedd tönkre magad – simogattam folyamatosan az arcát. – Alice teljesen össze van törve, mert nem tud neked segíteni, Jasper szintúgy, Rosalie pedig alig jár el itthonról. És engem is borzasztóan bánt, hogy a férjed vagyok, mégsem tudom, mivel tudnék most jót tenni neked – hajtottam le a fejem. Próbáltam ész érvekkel meggyőzni őt. Ha ez sem válik be, már csak az időben bízhatok.
-Ne okold magad, Carlisle. Nem tudsz nekem segíteni – rázta meg a fejét bánatosan. – Szörnyen érzem magam… - sírta el magát újra.
-Csssh… - öleltem magamhoz gyengéden, de ő el akart tolni magától. Bántott a viselkedése, de nem adtam föl. Nem engedtem, hogy elhúzódjon tőlem. Szorosan magamhoz húztam karcsú testét. Pár percig még ellenkezett, de aztán abbahagyta a próbálkozást a menekülésre és zokogva simult a karjaimba. Lágyan simogattam a hátát, miközben nyugtató szavakat mormoltam a fülébe.
-Én annyira sajnálom – fúrta arcát a mellkasomba.
-Nem a te hibád – ismételtem meg már sokadszorra ezt a mondatot az elmúlt egy hét elteltével. – Nem te tehetsz róla, hogy elkaptad azt a betegséget. Most inkább annak örüljél, hogy egyáltalán túlélted és ne azon szomorkodj, hogy elvesztettük a babát.
-Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Egész életemben folyamatosan rossz dolgok történtek velem.
Összeszorult a torkom erre a mondatra. Ezek szerint megbánta, hogy belém szeretett. Ez kellett ahhoz, hogy rájöjjön, nem való neki ez a világ. Nem bírnám ki, ha most elhagyna. Ez nem történhet meg. Annyi mindent átéltünk már ketten, nem lehet most vége.
De aztán folytatta.
-Először a kényszerházasság, aztán a vámpírtámadások… - hatalmas kő esett le a már rég nem dobogó szívemről. - Ha te nem lennél, én már régen nem élnék – szipogott. – Annyit törődtél velem, melletted boldog vagyok, és én még ennyit sem tudok neked adni – fordította el a fejét.
Nem értettem, miről beszél. Egy pillanatig csak töprengve néztem könnyes arcát, majd visszafordítottam magam felé.
-Miről beszélsz? – néztem mélyen a szemébe. Pár másodpercre a tekintete elhomályosult, de aztán egy kisebb fejrázás után újra kitisztult és elkapta rólam a szemét.
-Nem érdekes – rázta a fejét. – Megtennéd, hogy magamra hagysz? – próbált meg ismét elhúzódni tőlem és most engedtem is neki. Nem fogom erőltetni. Majd elmondja, ha akarja. Türelmesen ki fogom várni, amíg jobban lesz és képes lesz beszélni róla. Addig pedig egy pillanatra sem fogom szem elől téveszteni, nehogy valami meggondolatlan dolgot cselekedjen.
Hosszú csókot nyomtam a homlokára, majd fölálltam mellőle.
-Pihenj, kérlek – néztem rá lágyan.
Legszívesebben én magam is sírtam volna a látványától. A szemei vörösek és beesettek voltak a sok sírástól, és a bőre talán még az enyémnél is sápadtabb volt.
Döntöttem. Nem fogok holnaptól bemenni dolgozni. Itthon maradok Esmevel. Szüksége van rám a felépüléshez, és azt akarom, hogy minél hamarabb rendbe jöjjön. Nem érdekel, hogy Alice mit akar, vagy mit tart jónak.
Kimentem a szobából, majd átsétáltam a dolgozószobámba. Azt hiszem, nekem is jót fog most tenni egy kis egyedüllét. Annyi minden történt mostanában. Még nekem is nehéz felfogni, nemhogy Esmenek.
Egészen estig az asztalomra könyökölve ültem a székemben, beletemetve arcomat a tenyereimbe. Nem tudtam, mihez kezdhetnék most, hogy mivel tudnám felgyorsítani Esme gyógyulását.
Felpillantottam az ujjaim között és ránéztem az órára. Azt hiszem, ideje lenne vacsoráznia.
Lassan felálltam a székből, majd visszamentem a szobánkhoz. Halkan bekopogtam, de nem jött válasz. Újra kopogtam, de ismét semmi. Pár másodpercig hallgatóztam, de csak az egyenletes légzése és szívdobogása hallatszott ki. Biztosan elaludt. Kinyitottam az ajtót, majd belestem a szobába. Igazam volt. Ott feküdt az ágyon, összekuporodva. Halk léptekkel odamentem mellé, majd óvatosan, nehogy fölébresszem, betakargattam apró testét. Nem kell, hogy most meg megfázzon. Egy kisebb mozdulattal félretűrtem az arcából a haját, majd kimentem a szobából. A földszint felé vettem az irányt, majd mikor a konyhába értem, kinyitottam a hűtőt, hogy készítsek neki valami vacsorát. Muszáj lesz ennie. Ha nem eszik, még jobban legyengül a szervezete, és nagyobb eséllyel kapja el még a kisebb betegségeket is. Nem lenne jó, ha megint kórházba kerülne.
Hamar végeztem a vacsorája elkészítésével. Ráraktam egy tálcára, majd melléraktam egy bögre meleg tejet.
Aztán visszamentem a szobába és halkan az éjjeliszekrényre tettem az ételt, majd leültem egy székre az ágy mellé.
Minden éjjel ezt csináltam. Vigyáztam rá. Nem telt el úgy éjszaka, hogy ne lett volna rémálma. Borzalmas volt nézni, ahogy végig csak forgolódik és motyog álmában. Volt, amikor zokogva riadt föl.
Már csak egy dolog vigasztalt. Holnap reggel érkezik meg Michelle. Talán ő majd tud vele beszélni. Csak remélni merem, hogy őt közelebb engedi magához, mint minket. Csak az a lényeg, hogy javuljon az állapota.

Hamar eljött a másnap reggel. Esme, szokásához híven, ki sem mozdult a szobából, így én vittem föl neki a reggelit.
-Kérlek, édesem, enned kell – tettem le az éjjeliszekrényre az ételt.
-Nem vagyok éhes – rázta meg a fejét elutasítóan.
-Akkor is enned kell. Megint le fogsz betegedni. Ne tedd tönkre magad – ültem le az ágy szélére.
Nem válaszolt, csak ült a támlának dőlve, derékig betakarózva.
-Kérlek, mondd el, hogy mivel tudnék segíteni – fogtam meg a kezét.
-Bármennyire is szeretnél, ebben nem tudsz. És Alice, Jasper meg Rosalie sem – hajtotta le a fejét.
Felemeltem a tálcát, majd az ölébe raktam.
-Legalább egy kicsit egyél – emeltem föl a fejét, hogy a szemébe nézzek.
Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Az illatból felismertem, hogy Alice az.
-Gyere csak – szóltam ki, mire benyitott.
-Jó reggelt! – mosolygott Esmere kedvesen. Megpróbált minél természetesebben viselkedni vele, hátha az segít neki. Talán abból látja, hogy nem állt meg minden a veszteség miatt. Az életünk folytatódik ott, ahol abbamaradt.
-Szia Alice! – köszönt szerelmem halkan.
-Michelle nemsokára itt lesz. Lejöttök? – vonta fel a szemöldökét.
-Én igen… - mondtam, majd tétován kedvesemre pillantottam.
-Én is megyek – sóhajtott.
Halvány mosoly jelent meg az arcomon. Végre elhagyja a szobát. Már ez is több mint amit mostanában reméltem.
Fölálltam az ágyról, majd elvettem tőle a tálcát.
-Az evést akkor sem úszod meg – mondtam szigorúan.
-Oké – sóhajtott fel megadóan.
Fölállt ő is az ágyról, majd elindult az ajtó felé. Mellé léptem, majd átkaroltam a derekát. Amiatt, hogy alig evett, nagyon le volt gyengülve. De most legalább nem utasította vissza a segítségem.
Lassan lementünk a nappaliba. Jazz és Rose bizakodóan néztek Esmere, de én megráztam a fejem. Még ha el is indult a jó úton, nincsen még rendben. Talán pont Michelle érkezése és ittléte szakítja ki a depresszióból. Hiszen ő is orvos és ráadásul nő. Ő talán tudni fogja, mire van most szüksége szerelmemnek.
-Pár perc és megérkezik – tájékoztatott minket Alice.
Bólintottam.
Aztán már éreztem is Michelle jellegzetes illatát.
-Hihetetlen, mennyire hasonlít az illatotok – csodálkozott Jasper, és Rose is meglepetten bólintott.
Nem sokkal később már hallottuk a lépteit. A ház közelébe érve lelassított, majd a verandán fellépkedve bekopogott az ajtón. Alice azonnal ott termett és kinyitotta azt.
Mich mosolygós arcával találtuk szembe magunkat.
-Szia! – ölelte meg őt szorosan Alice.
-Szia Ali! – ölelte vissza. Csak ő szólította így.
Aztán mikor elszakadtak egymástól, nővérem felénk fordult.
-Carlisle! – sietett hozzám, majd megölelt. Fél kézzel átkaroltam őt, ugyanis a másik kezemmel még mindig Esmet tartottam.
-Szia Mich! – mosolyogtam halványan.
Kibontakozott az ölelésemből, majd Esmehez fordult. Szó nélkül megölelte őt, kedvesem pedig szorosan fonta köré a karjait.
Kissé bántott, hogy Michellenek engedi az efféle gesztust, de mégis örültem, hogy legalább őt nem utasítja vissza. Bár lehet, hogy csak nem akarja megbántani.
-Szörnyen nézel ki Esme – csóválta meg a fejét. – Eszel te rendesen? – mérte végig.
-Remek, még egy orvos – grimaszolt kissé, mire Mich felkuncogott.
Miután szétváltak, halványan, biztatóan szerelmemre mosolygott, majd én Jasperék felé fordítottam őt.
-Mich, ők is Rosalie és Jasper. Gyerekek, ő itt a nővérem, Michelle – mutattam be őket egymásnak.
-Örülök – lépett közelebb először Jasper, majd ő is megölte. – Akkor már tudom, miért volt elrejtve a könyvtárban a napló – kuncogott.
Mich döbbenten nézett rá.
-Honnan… - kezdte döbbenten.
-Carlisle azt kapta tőlünk a születésnapjára ajándékba. Megtaláltuk a könyvtárban az egyik szekrény alá elrejtve – magyarázta Alice.
-Akkor ezért nem találtam. El akartam hozni neki most, hogy végre megtaláltam őt, ezért elmentem Londonba, de nem volt már ott. Azt hittem, a könyvtár felújítása miatt került el onnan, de mivel sehol máshol sem találtam, végül lemondtam a megkereséséről. Carlislenak azt ígértem, hogy egy hét múlva jövök utánuk, és már nem volt több időm.
-Akkor most Londonból jöttél ide? – döbbentem meg.
Bólintott.
Ezután még Rosezal is köszöntötték egymást, majd a lányok – kivéve Esme – fölkísérték őt az emeletre, hogy megmutassák neki a szobáját. Jasper visszament a szobájukba és én is így tettem szerelmemmel az oldalamon.

49. fejezet

Sziasztok!

Khm... Szóval, holnap lesz diákolimpia 13 órakor, így a reggeli edzés után nem kell iskolába mennünk:D Még nekem sem, mert nekem meg "kötelező" még a gipszelt lábammal is megnézni a meccset:D Úgyhogy én is fel vagyok mentve a suli alól:D Na de ez már nem is nagyon tartozik rátok:D A lényeg csak annyi, hogy így nem kell holnapra tanulnom, ezért be tudtam fejezni az elkezdett fejezetet. Most végre kiderül, hogy ki is valójában Michelle és, hogy milyen szálak fűzik Carlislehoz:) Remélem tetszeni fog:) Jó olvasást! És persze az elmaradhatatlan felszólítás: KOMIKAT!!!:DD

Puszi



Carlisle szemszöge

-Neked nem tűnt fel valami furcsa rajtam? – kérdezte felvont szemöldökkel.
-Nem tudom, miről beszélsz – ráztam meg a fejem értetlenül. – Azon kívül, hogy vámpír vagy…
-Én most nem erről beszélek – csóválta meg a fejét. – De azt hiszem, máshogy nem fogsz rájönni, úgyhogy elmondom – vett mély levegőt, aztán halkan belekezdett. – 1638-ban születtem Londonban. A szüleimnek nem volt elég pénzük egy gyermek eltartására, így a család egyik barátjához adtak engem. Miután úgymond örökbe adtak, nem találkoztunk többé. Egészen 15 éves koromig nem is tudtam, hogy kik az igazi szüleim – mondta szomorúan. Érdeklődve hallgattam tovább a történetét. – Aztán, mikor 16 lettem, a nevelőszüleim férjhez akartak adni, de először ellenkeztem. Aztán az évek múlásával megjelent egy igazán jóképű, fiatal, gazdag, nemesi családból származó férfi, akihez végül hozzámentem. Azt azonban nem tudtuk róla, hogy vámpír. – Itt elakadt a lélegzetem. – Pár nappal, mielőtt hozzámentem, tudtam meg róla az igazságot, de már késő volt. Engem azonban nem is érdekelt a kiléte. Azt mondta, szeret engem, és én viszont szerettem őt. Az esküvő után rögtön átváltoztatott és a nászútra már vámpírként mentem. Most biztosan érdekel, hogyan volt képes ellenállni a csábításnak. – Bólintottam. – Ugyanúgy vegetáriánus volt, mint mi – mosolyodott el egy pillanatra. Megakadt a figyelmem a „volt” szónál. – Nekem is megtanította ezt az életmódot, és én sohasem tértem le a helyes útról – hangja itt kissé büszkén csengett. – 2 év önmegtartóztatás után elhatároztam, hogy megkeresem az igazi szüleimet. Nem tartott sokáig, míg rájuk találtam. A londoni lelkész és annak feleségének, Marynek a lánya voltam – nézett mélyen a szemembe és akkor megértettem.
Elhűlve meredtem nővérem arcára. Újra megjelentek előttem anyám naplójának a sorai. „1639. augusztus 22. Kedves naplóm! Hatalmas hírem van. Terhes vagyok! Ismét! Nem akarom nagyon elhíresztelni a dolgot, mert ha megint elveszítem a kicsit, nem akarom, hogy sajnáljanak a falubeliek…”
Meglátta a szememben a felismerést és folytatta.
-Akkor te már régen megszülettél, és apánknak segítettél a vámpírüldözésben – hangja itt elkomorodott. – Nem is sejtette, hogy a saját lányát és annak a férjét is üldözi. Egy éven keresztül figyeltelek titeket. És akkor jött el az a nap. Te és még néhány társad, a csatornában rejtőzködő vámpírokat akartátok megölni. Fogalmatok sem volt róla, hogy cseppnyi esélyetek sincs ellenük. Ramonnal, a férjemmel, már későn értünk oda. Addigra téged megharapott az egyik. Aggódtam érted. Az emberek egyre csak közeledtek felétek, és te nem voltál biztonságban. Ha apánk meglátta volna megmérgezett tested, elégetett volna – hajtotta le a fejét. Bár én ezt már akkor is tudtam. – Aztán elkezdtél mászni az egyik pince felé, és mikor végre biztonságban voltál, mi is megnyugodtunk és üldözőbe vettük a menekülő vámpírokat. Csak öten voltak és az éhség miatt gyengébbek is, mégis elég volt egy óvatlan pillanat… - hangja elcsuklott. – Ramon meg… meghalt – teste megrázkódott. – Megölték őt – suttogta megtörten. – Már csak ketten voltak – folytatta kicsit erősebb hangon. – Könnyedén végeztem velük. Akkor már csak a düh irányított engem. Egyrészt a te vámpírrá válásod, másrészt Ramon halála. Ő volt az egyetlen vámpír, akivel addigi életem során találkoztam. Nem tudtam másra támaszkodni. Teljesen összetörtem. Évekig csak az erdőkben bolyongtam. Aztán mikor észbe kaptam, hogy talán melletted újra megtalálnám önmagam, már nem találtak – szomorodott el. – És az évek múlásával teljesen lemondtam a megtalálásodról. Sehol sem találtak, amitől még jobban összetörtem. Féltem, hogy esetleg a rossz utat választod, vagy ami még rosszabb… esetleg neked is bajod esik – borzongott meg. – És most végre újra láthatlak – jelent meg egy nagyobb mosoly az arcán. – Most, mikor már szinte teljesen lemondtam rólad.
Nem tudtam, mit reagálhatnék erre. Annyira sokkolt ez az egész, hogy képtelen voltam megszólalni, de nem is tudtam volna bármit is mondani. Tudtam, hogy nem olyan gyakori a Wells név, mégsem gondoltam volna, hogy ilyen kapcsolat fűzi hozzám.
-Carlisle? – kérdezte egyre idegesebben.
Fölnéztem rá. Szemeiben félelmet láttam.
-Ezek szerint, te a… a nővérem vagy? – muszáj volt hangosan is kimondanom, hogy végre tudatosuljon bennem az igazság.
-Igen – bólintott. – Bár én csak 22 éves vagyok – jelent meg apró mosoly a szája sarkában, mire nekem is megrándult a szám széle.
Kinyújtottam felé a kezem, amit meg is fogott. Rögtön magamhoz húztam és szorosan megöleltem. Kétségbeesetten szorított magához. Nyugtatólag simogattam a hátát egyfolytában. Karcsú teste rázkódott az ölelésemben, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék.
Arcát a nyakamba fúrva zokogott.
-Csssh, Michelle – simogattam meg a haját. – Ne sírj, kérlek. Most már itt vagyok – fordítottam magam felé az arcát.
Halványan elmosolyodott.
-Annyira jó, hogy megtaláltalak – borult ismét a nyakamba. – Csak jobb lett volna, ha nem így kell találkoznunk.
-Ebben egyetérthetünk – bólintottam rá.
-Visszamegyünk? Biztosan hiányzik már neked Esme. Talán nemsokára fölébred – jelent meg széles mosoly az arcán.
-Igen, menjünk.
Felálltam, majd őt is felhúztam. Kézen fogtam, és úgy mentünk vissza Esme szobájába. Szerelmem még aludt, mikor odaértünk. Leültem mellé egy székre, és azonnal megfogtam a kezét.
Alice mosolyogva nézett végig nővéremen.
-Majd…
-Nem szükséges, mindent láttam – szakított félbe vigyorogva.
-Ezt hogy érted? – csodálkozott Michelle.
-Alice látja a jövőt a döntéseink alapján – magyaráztam.
-Értem – kerekedtek el a szemei a meglepettségtől.
-Köszöntelek a családban – ölelte át őt Alice mosolyogva.
-Én nem is tudom, mit mondhatnék. Hosszú évek után egyszer csak megjelenek, és ti rögtön elfogadtok – mosolygott boldogan. – Ez több mint amit valaha is reméltem.
-Ez csak természetes, hiszen a nővérem vagy. A családhoz tartozol.
-Hogy… hogy mondtad? – hallottam meg szerelmem halk, akadozó hangját magam mellől.
Azonnal felé fordultam.
-Hogy vagy édesem? – simogattam meg az arcát.
-Carlisle! – szólt rám figyelmeztetően. – Hogyhogy a nővéred? – nézett végig Mechelle-en.
-Ezt majd később elmeséljük – fogtam meg a kezét. – Egyenlőre legyen elég annyi, hogy így van. Most még pihenned kell – mosolyogtam rá lágyan.

Egy héttel később

Hosszadalmas napok után, végre ez az idő is eljött. Ma talán már hazavihetem szerelmemet. Alice egy-két nap elteltével hazament Roseékhoz. Már nagyon hiányzott neki Jasper, de Esmet sem szívesen engedte el. Végül kedvesemmel, együttes erővel meggyőztük, hogy nyugodtan hazamehet.
-Nos, azt hiszem, meg is volnánk – jött be Mich az ajtón. – A vizsgálatok eredményei jók. Most már minden rendben lesz – mosolyodott el kedvesen.
-Köszönjük – öleltem át hálásan.
-Igazán nincs mit – legyintett. – Ez a dolgom.
-Mikor mehetek haza? – kérdezte Esme nagyot sóhajtva.
Nem szerette a kórházakat, főleg ha ő volt a beteg.
-Akár már ma délután, ha addig sem lesz semmi gond. Márpedig, ha eddig nem volt, akkor most már nem is lesz.
-Végre! – döntötte vissza fejét a párnákra.
-Bár, mivel Carlisle orvos… - gondolkodott el Michelle –, talán megoldhatnánk, hogy hamarabb hazamenj.
-Az nagyon jó lenne!
-Akkor megnézem, mit tehetek – indult el az ajtó felé.
Odaléptem Esme ágya mellé, majd finoman megfogtam a kezét. Nem nézett rám, de még csak meg sem mozdult. A hallgatásával együtt nagyon elhúzódó is lett az utóbbi időben. Egész nap csak feküdt az ágyában és maga elé meredt. Egyetlen mosolyt nem láttam azóta gyönyörű arcán. Segíteni akartam neki, de fogalmam sem volt, hogyan tehetném ezt. Michellet is megkérdeztem, de ő is tanácstalan volt. Talán ha hazamegyünk, és ott lesznek mellette a gyerekek, sikerül kirángatnunk őt a depresszióból.
-Édesem – szorítottam meg egy kicsit a kezét, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Csak egy apró fejmozdítással adta tudtomra, hogy figyel rám. – Mit szólnál hozzá, ha Mich is velünk jönne? – ujjammal körkörösen simogattam a kézfejét. – Ha ezentúl ő is a családunk része lenne?
Nem válaszolt, csak bólintott. Szomorúan hajtottam le a fejemet. Ez így nem lesz jó. Ha magába fordul és elhúzódik tőlem, nem tudok neki segíteni.
-Kérlek, drágám, hadd segítsek neked – simogattam meg az arcát. – Tudom, hogy nehéz, de túl… túl kell tenned magad rajta - még én is nehezen mondtam ki ezeket a szavakat.
-Tegyem túl magam rajta? Én vagyok a hibás a babánk haláláért! Igen én, mert csak egy gyönge ember vagyok, aki minden betegséget elkap – folyt le az első könnycsepp az arcán. – Én ezen nem tudok csak úgy túllépni! – zokogott, ismét elfordulva tőlem.
-Ne beszélj butaságokat! Nem a te hibád! – próbáltam magamhoz húzni, de nem engedte.
Csalódottan ültem le az ágy melletti székre, de a kezét nem voltam hajlandó elengedni.
-Elintéztem, hogy előbb hazamehess – jött vissza Mich –, de ehhez kell a te aláírásod is.
-Köszönöm! – mondta Esme az ablakon kifelé bámulva.
-Itt vannak a papírok – emelte föl a kezét, majd odanyújtotta Esmenek. – Aztán, ha átöltöztél és összepakoltál, akár már haza is mehetsz – mosolyodott el kedvesen. – Esme… - állt meg a szóáradatban, mikor meglátta szerelmem könnyes arcát.
Kedvesem csak nemlegesen megrázta a fejét, majd elvette a papírokat.
Miközben Esme a papírokkal foglalkozott, úgy döntöttem, megkérdezem most Michellet a költözéssel kapcsolatban.
-Mich – álltam föl a székről.
-Igen? – nézett fel rám kíváncsian.
-Arra gondoltam… gondoltunk – javítottam ki magam -, hogy esetleg te is velünk jöhetnél – ajánlottam a lehetőséget. Meglepetten nézett rám. – Persze csak ha szeretnél – tettem hozzá.
-Én… én… - dadogott – nem is tudom – rázta meg a fejét.
-Csak egy ötlet volt – mentegetőztem. – Ha nem akarod, nem kell.
-Nem arról van szó, hogy nem akarnám, hanem… - lehajtotta a fejét, és úgy folytatta – nem szeretnék a terhetekre lenni. Sok gondotok lesz még Esme végső felépüléséig, és én nem akarok akadály lenni – magyarázta.
-Nem lennél akadály – ráztam meg a fejem. – És amúgy is a nővérem vagy – mosolyogtam halványan.
-Én nem is tudom, mit mondhatnék – nézett rám hálásan.
-Nem kell semmit sem mondanod, csak fogadd el.
-Köszönöm – ölelt meg. – Összeszedem az itteni cuccaimat és felmondok a kórházban. Az jó, ha utánatok megyek pár nap múlva? – érdeklődött.
-Igen – bólintottam.
Aztán elmagyaráztam neki, hogy merre talál oda a házunkhoz.

Esme szemszöge

Ez az utolsó napom a kórházban szerencsére. Ma délutánra már otthon leszek, és végre egyedül maradhatok egy kicsit. Muszáj gondolkoznom és az nem megy, ha Carlisle vagy bárki más is a közelemben van.
A kórházban nagyon lassan teltek a napok. Bár ez főleg azért lehetett, mert egész nap nem csináltam mást, csak meredtem magam elé és néha válaszolgattam azokra a kérdésekre, amiket nem tudtam csak egy fejrázással vagy egy bólintással elintézni. Carlisle mindig bent volt velem, ami csak nehezítette a dolgomat. Próbáltam mindent kizárni a fejemből, hogy gondolkodhassak, de így nem ment.
Nem érdemeltem meg a törődését. Sokszor csak egy fejrázással adtam tudtára a válaszomat, mégsem hagyott alább a próbálkozással, hogy beszédre bírjon. Már az is csoda volt, ha naponta három mondatnál többet hallott tőlem. Nem szándékosan zárkóztam magamba. Egyszerűen képtelen voltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, vagy csak simán túllépni a dolgon. Nem tudtam elfelejteni.

48. fejezet

Sziasztok!

Nagy örömömre - és remélem a tiétekre is, mert különben most nem lennék itt - el lett halasztva a holnapi töri tz-m hétfőre.:D És mivel a gipszem miatt nem kell még délután edzésre mennem, így egész végig itthon voltam.:D És ezért is sikerült megírnom a 48. fejezetet.:) Így lehet, hogy hétvégén nem lesz friss, de jövő hétre nincs kilátásban - a hétfőin kívül persze - nagy dolgozat, úgyhogy lehet, hogy ismét hét közben kerül majd fel a friss.:) Persze még semmi sem biztos, mert még a középiskolában is szeretnek a tanárok mindenből az utolsó pillanatban szólni.:S De nem is szövegelek tovább.:) Jó olvasást a fejezethez.:) És persze várom a KOMIKAT, főleg, hogy most így előbb hoztam.:D*.*

Puszi



Carlisle szemszöge

Meredten néztem a papírokra. Hantavírus? Egész létezésem alatt nem hallottam még erről a betegségről. Mi lehet vajon?
-Na? – pillantott hátra Alice, és Esme is kérdőn nézett fel rám.
-Hantavírus – válaszoltam. – Te tudod mi az? – néztem lányomra.
-Nem, még sosem hallottam róla – rázta meg a fejét. – Miért, te sem… - nézett rám elhűlve.
Megráztam a fejem.
-Itt hajts ki az útra! – utasítottam közben.
-Akkor most mi lesz? – kérdezte szerelmem ijedten, miközben kezét a hasára csúsztatta.
Hirtelen elfogott a düh, hogy jobban félti a kisbabát, mint saját magát. Próbáltam nem kimutatni, mennyire felzaklatott előző mondata, de a hallgatásomból rájött, hogy valami nincs rendben. Tekintetemmel még mindig a hasán lévő kezét fixíroztam.
-Carlisle! – fogta meg az arcom.
-Kérlek Esme, próbálj meg kicsit magaddal is foglalkozni, ne csak a magzattal.
Nem rá haragudtam, hanem inkább saját magamra. Hogyan lehetséges, hogy orvos létemre nem hallottam még erről a betegségről? Már több mint száz éve dolgozom különböző országokban és kórházakban. Hogy nem hallottam még csak említésből sem ezt a vírust?
Szerelmem szomorú arccal nézett fel rám, majd kissé csalódottan lesütötte a tekintetét. Nem akartam megbántani őt a szavaimmal.
-Sajnálom, de nagyon aggódok érted – csókoltam meg a homlokát. – Ne haragudj, kérlek! – simogattam meg a vállát.
-Esme, Carlislenak igaza van – mondta halkan Alice. – Most a te egészséged a legfontosabb. A kórházban úgyis minden ki fog derülni. Addig fölösleges aggodalmaskodnunk.
-Én tudom, csak… - temette arcát a mellkasomba – annyira nehéz – motyogta az ingembe.
Lágyan simogatni kezdtem a hátát. Tudtam, hogy ez nyugtató hatással van rá, így addig csináltam, amíg a légzése egyenletes nem lett. Elaludt.
-Carlisle, ugye nem lesz semmi baja? – kérdezte fojtott hangon Alice. – Nem lehet most… most vége, mikor már megtaláltuk a megoldást – rázta a fejét kétségbeesetten.
-Alice, nyugodj meg és koncentrálj az útra! – Elég nehéz volt leállítanom a kitörését úgy, hogy még én is őrjöngök legbelül. – Minden rendbe fog jönni. Még nem jött el az idő – mondtam magabiztosan. – Még nem telt le a 2 év.
-Te is tudod, hogy ezt nem mi szabályozzuk – rázta meg a fejét.
-Igen, tudom, de akkor sem jött még el annak az ideje.
-Nem húzhatod már sokáig. Ha letelik a két év, és ő megkér rá, teljesítened kell a neki tett ígéretedet – mondta komolyan.
Tudtam, hogy igaza van. Két évet kaptam Esmetől, ami nemsokára le is jár. Olyan gyorsan telnek mellette a napok… De amíg csak lehet, húzni fogom. Amíg ő nem kér meg rá, nem teljesítem az ígéretem. Nem fogom rá emlékeztetni, ha a sok gond közepette elfelejti. Bár kétlem, hogy így lesz.
Az út további részében végig csak szerelmem arcát néztem. Közben néha kinéztem az ablakon, hogy megnézzem, merre járunk.
Alice is egész úton csöndben volt. Csak akkor szólalt meg, mikor elhagytuk a Braga feliratú várostáblát.
-Innentől te mondod az utat – szólt hátra nekem.

Egészen a kórházig elirányítottam őt. Gyorsan keresett egy szabad helyet – ami ilyen korai időpontban nem volt nehéz -, majd kipattant a kocsiból és kinyitotta mellettünk az ajtót.
Óvatosan, nehogy fölébresszem, kiszálltam Esmevel a karjaimban a kocsiból. Azonnal elindultam vele a bejárat felé. Alice is jött utánunk, ahogy csak tudott.
Mikor beértünk, Alice leült egy székre, mire én – ugyan nem szívesen – átadtam neki szerelmemet.
Ezután rögtön a pulthoz siettem. Elővettem a papírjaimat - amik igazolták, hogy én is orvos vagyok - és a vizsgálatok eredményeit.
-Jó napot Uram, miben segíthetek? – kérdezte kedvesen a nővér.
-Jó napot! Dr. Cullen vagyok, a portói kórházban dolgozom sebészként – mutatkoztam be. – Az itteni legjobb orvossal szeretnék beszélni, ha ez lehetséges. – Most először örültem neki, hogy szédítő hatással vagyok az emberekre. – A feleségem nagyon beteg. Sürgősen meg kérne vizsgálni.
-Persze, máris megnézem – habogta zavartan, és rögtön le is sütötte a szemét.
Egy ideig csak kutatott a papírok között, majd lépések hangjára kapta föl a fejét.
-Á, Dr. DeTamble! – állt föl a székéről. – Meg tudná mondani, hogy Michelle bent van-e? – fordult a férfi felé.
-Igen, ha jól tudom, épp műtéte van, de elvileg nemsokára végez – mosolygott a férfi.
-Rendben, esetleg szólna neki, hogy a műtét után a vizsgálóba menjen? Egy sürgős eset várja.
-Igen, persze – bólintott, majd elindult, gondolom a műtők felé.
-A folyosón jobbra a 3. ajtó – mutatott a hátam mögé. – Ott megvárhatják a doktornőt. Ezeket majd adja át neki – nyújtotta vissza a papírokat. – Esetleg tudok valamiben segíteni? – kérdezte kedvesen.
-Nem – ráztam meg a fejem. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan intézkedett.
-Ez a legkevesebb – bólintott. – A betegek egészségének érdekében mindent. Jobbulást a feleségének. Remélem nincsen komoly baja.
Ritka az ilyen ember, aki ennyire fontosnak tartja más egészségét. A portói kórházban persze csak pénz fejében kedvesek az orvosok és a nővérek. Persze én sosem fogadok el plusz pénzt. Éppen elég a fizetésem.
-Köszönöm. Viszlát! – siettem vissza Esmeékhez.
Szerelmem közben már felébredt és álmos szemekkel pislogott föl rám.
-Fölébreszthettél volna – mosolyodott el halványan.
-Ahhoz, hogy meggyógyulj, sok alvásra van szükséged – vettem újra a karjaimba, majd elindultam vele a folyosó felé. Alice követett minket, majd mikor elértünk az ajtó elé, kinyitotta nekünk.
Bent leültettem Esmet a vizsgálóasztalra, majd megálltam mellette.
Nem épp türelmesen vártunk az orvosra.
Alice föl-alá járkált idegességében, miközben gondolom a jövőt próbálta kutatni, mert végig csukva volt a szeme és néha megdörzsölte a halántékát. Esme egyfolytában a kezemet szorongatta. Persze szinte alig éreztem, hogy szorít, de az ujjain látszott, hogy görcsösen kapaszkodik belém. Akárhogy is próbáltam, képtelen voltam megnyugtatni őket. Valószínűleg azért, mert én is nagyon ideges voltam.
További fél óra fel-alá járkálás, kézszorongatás és idegeskedés után Alice hirtelen megtorpant, majd a levegőbe szimatolt. Összeráncolt szemöldökkel lépett hozzánk közelebb. Én is nagyobb levegőt vettem, mire megéreztem egy idegen vámpír illatát. Ösztönösen akart föltörni egy halk morgás a mellkasomból, de Esme mellett fegyelmeztem magam.
-Nyugi Carlisle, biztos nem akar rosszat. Mit keresne egy vámpír egy kórházban? – Esme fölkapta a fejét a vámpír szóra, én pedig kérdő tekintettel néztem Alicre. – Úgy értem egy nomád vámpír – javította ki magát.
Csak hallgattuk a közeledő kopogó lépteket és feszülten vártunk. Pár másodperc múlva ki is nyitódott az ajtó.
Amint megláttam, elakadt a lélegzetem. Persze nem a szépsége miatt, hisz az természetes egy vámpírnál, nem is a hófehér bőre miatt, hanem mert a szemei aranybarnák voltak. A haja sötétbarna volt, és lágy loknikban hullott a vállára. Pár tincs egy csattal hátra volt rögzítve, így tökéletesen látszott arcának minden egyes négyzetcentimétere.
Megtorpant az ajtóban és onnan nézett végig rajtunk. Mikor éppen Esmenél tartott, döbbenten mérte végig szerelmemet. Biztosan furcsának tartotta, hogy egy ember ilyen közel merészkedjen egy vámpírhoz.
Gondolkodva nézett végig rajtam, majd halvány mosoly jelent meg az arcán.
-Jó napot! – köszönt mosolyogva. – Dr. Michelle Wells vagyok – nyújtotta felém a kezét, amit el is fogadtam.
Döbbenten néztem végig rajta. Az nem lehet!
Aprót ráztam a fejemen.
-Dr. Carlisle Cullen – ráztam meg a kezét. – Ő pedig Esme, a feleségem, és Alice, a lányunk.
Valamiért megbíztam ebben a nőben. Talán mert… Nem az nem lehet! Biztosan csak véletlen! Hiszen én nem is emlékszem rá.
-Mielőtt azonban még rátérne a gyógyításra, megkérdezhetném, hogy maga… - kezdte Alice, de félbeszakították.
-Vámpír vagyok – bólintott a doktornő. – De nem kell félniük, kétszáz éve nem ittam embervért, és már nagyon régóta dolgozom kórházakban. És ha kérhetném, lehetne, hogy tegeződjünk? Ez a magázás kicsit furán hangzik huszonévesek közt – mosolyodott el szélesen. – Szólítsatok csak Michellenek.
Aliceszel összenéztünk, majd bólintottunk.
-Akkor, ha most megengeditek, megvizsgálnám Esmet – nézett el mellettem, egyenesen kedvesemre.
-Gyere Carlisle – fogta meg a karomat Alice, mikor nem mozdultam szerelmem mellől. – Nem lesz semmi baj. Kint megvárjuk.
Egy utolsó figyelmeztető pillantást vetettem Michellre, majd becsuktam az ajtót.
Alice leültetett egy székre, majd helyet foglalt mellettem.
-Minden rendben lesz! – szorította meg a kezem bíztatóan.

Végig feszülten figyeltem az ajtót és a bentről kiszűrődő zajokat.
Sajnos Esme állapotáról nem sikerült többet megtudnom, mert Michelle teljesen más témákban kérdezgette. A gyógyítással kapcsolatban csak a hogyléte felől érdeklődött.
A vizsgálat végére azonban már nem volt olyan vidám a hangja, mint kezdetlegesen.
Aztán nyitódott az ajtó és ő behívott minket a rendelőbe. Arca komor volt. Talán most először látszott rajta igazán, hogy vámpír. A karikák a szeme alatt jobban kivehetőek voltak és a bőre is mintha sápadtabb lett volna.
Becsukta mögöttünk az ajtót, majd felénk fordult.
Én azonnal szerelmemhez siettem, majd megfogtam a kezét és feszülten vártam, hogy mit mond az orvos.
-Gondolom, már te is rájöttél Carlisle, hogy Esme terhes… - nézett rám tétován. Kedvesem légzése elakadt. – Megvizsgáltam és a vérvétel alapján… Sajnálom, de a hantavírus nagyon erőszakos betegség. Egész létezésem során csak egyszer találkoztam ilyen beteggel. De az a beteg sajnos belehalt – suttogta halkan. Feszülten vártam, hogy hogyan folytatja. – A láz felemésztette a testét. De szerencsére Esmenél még talán időben elkaptuk a vírust. Viszont ez egy újabb emberéletbe került – hajtotta le a fejét. Rögtön értettem, hogy mire céloz ezzel, de úgy tűnt, feleségem nem nagyon fogta fel a szavak jelentését. – A magzat meghalt – nézett szerelmemre óvatosan.
Hallottam, hogy a pulzusa rohamosan megemelkedik, és a légzése is felgyorsul.
-Az… az nem lehet – zihálta, miközben keze a hasára csúszott. – Nem! – sírta kétségbeesetten.
Közelebb léptem hozzá, majd magamhoz húztam remegő testét. Szorosan hozzám bújt és arcát a mellkasomba temette. Karjait körbefonta a derekam körül és úgy ölelt magához. Próbáltam csitítgatni, de nem nagyon bizonyultak sikeresnek a próbálkozásaim.
Ekkor Michelle egy pillanatra eltűnt, majd rögtön mellettünk is termett egy injekcióval a kezében. Kérdőn nézett rám, miközben eltátogta, hogy: nyugtató. Bólintottam, mire ő óvatosan beleszúrta Esme karjába a tűt.
Feleségem lassan megnyugodott. A légzése visszaállt a rendes ütemre, és lassan elaludt a karjaimban.
-Egy hétig még minimum bent kellene tartanunk a kórházban – suttogta Michelle. – Az elhalt magzatot el kell távolítani egy kis segítséggel. És mire rendesen felgyógyul a betegségből, az is eltelik egy kis ideig. Ha gondolod, hívhatok pszichológust – ajánlotta, de én megráztam a fejemet.
-Mit mondhatna neki? Teherbe estem egy vámpírtól és egy ritka betegség miatt meghalt a kisbabánk? – aljas volt ez a visszavágás, főleg, hogy nem is tett semmi rosszat, mégis haragudtam rá. Ő közölte ezt a szörnyű hírt feleségemmel. Valahogy ezt nem tudtam szó nélkül hagyni, pedig tudtam, hogy ő semmiről sem tehet. Biztosan minden tőle telhetőt megtett.
-Igazad van – hajtotta le a fejét. – Gyertek, megmutatom, hol lesz az ágya.
Azzal elindult előttünk, hogy mutassa az utat. Újra karjaimba vettem szerelmemet, majd követtem őt.
Pár percen belül meg is érkeztünk egy üres kórterembe.
-Egyenlőre üres a szoba – tájékoztatott Michelle -, de sohasem lehet tudni, mikor hány sérült érkezik. Van sok férőhely még, de egy hét hosszú idő. – Valahogy olyan érzésem volt, hogy csak az időt akarja húzni. – A betegsége nem fertőző, úgyhogy a nővérek sem fognak szólni, hogyha egész nap bent vagytok. De azért figyeljetek a látszatra.
-Ez természetes – bólintott Alice azonnal. – Bent maradhatunk nála éjszaka is? Vagy titokban jöjjünk?
-Mint családtag, jogotokban áll mellette maradni, amíg fel nem épül. Nyugodtan maradjatok. Csak a vizitek idejére kell távoznotok, de ezt gondolom, orvosként te is tudod – pillantott rám.
Csak bólintottam, majd lefektettem Esmet a legutolsó ágyra.
-Esetleg van lehetőség telefonálásra? – kérdezte Alice hirtelen.
-Igen, a portánál tudtok rá engedélyt kérni. Carlisle… - kezdte tétován. – Tudom, hogy ez nem a legjobb pillanat, de… beszélnünk kell.
Hátranéztem rá. Ajkába harapva állt az ajtóban. Visszanéztem szerelmemre, majd egy csókot nyomtam a homlokára. Felálltam mellőle, majd odaléptem Michellehez.
Elindult a folyosón és én követtem. Nem tudtam, miről akarhat velem beszélni, de úgyis nekem is volt pár kérdésem, amit nem Esme és Alice előtt akartam föltenni neki. Ugyanakkor reméltem, hogy nem szerelmemmel kapcsolatban akar velem beszélni. Talán valamit nem mondott el az állapotával kapcsolatban? Nem, neki kötelessége közölni a beteggel a diagnózist, bármilyen állapotban is van.
Benyitott, gondolom az irodájába, majd hellyel kínált a kanapén.
Azonnal leültem, ő pedig mellettem foglalt helyet.
Kíváncsian néztem rá. Hosszú percekig csak némán ültünk egymás mellett, szó nélkül, mikor végre megszólalt.

47. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 47. fejezetet:) Remélem nem fogtok lefejezni miatta...:$ Jó olvasást hozzá!:) És persze KOMIKAT!!:D

puszi



Rosalie szemszöge

Jasperrel csak nemrég érkeztünk vissza a sétából. A szobámban feküdtem az ágyamon. Annyira sajnáltam Esmeéket. Annyi mindenen kellett már keresztülmenniük és most még ez is. Remélem, Esme hamar meggyógyul.
Halk nyögést hallottam a folyosó végén lévő szobából, mire azonnal fölpattantam és vámpír sebességgel indultam el Esmeék szobája felé.
Ahogy benyitottam, rögtön megláttam őt. A szekrénynek dőlve zihált, kezét a hasára szorítva. Nem vett észre engem.
Már elindultam volna felé, de valami megakadályozott. Megtorpantam az ajtóban. Egész testem megfeszült. Kezemet a számra és az orromra szorítva rohantam ki a szobából, majd le a lépcsőn és végül ki a szabadba. Út közben még hallottam, ahogy Esme Alice nevét suttogja.
Azonnal az erdőbe rohantam. Szégyelltem magam. Annyira csábító volt a vére. Mi lett volna, ha megtámadom?
Zokogva estem össze az egyik fa mellett. Hogy fogok ezek után még a szemükbe nézni. Most biztosan mind csalódtak bennem. Hisz már több mint két éve vámpír vagyok. Kellene már akkora önuralmamnak lennie, hogy ne csábítson ennyire a vére.
Összekuporodtam a földön, majd tovább zokogtam.
Pár perc múlva egy kéz ért a vállamhoz. Fölnéztem. Jasper állt előttem, megkínzott tekintettel.
-Én annyira sajnálom – suttogtam szipogva.
-Rose, nem kell semmit sem sajnálnod – ült le mellém, majd átkarolta a vállamat. – Még csak két éve vagy vámpír. Nagy önuralomra tanúsít, hogy nem támadtál rögtön neki, hanem vissza tudtad tartani a légzésedet és elfutottál.
-Akkor nem csalódtatok bennem? – kérdeztem reménykedve.
-Nem, inkább büszkék vagyunk rád – mosolyodott el halványan.
-Nyugodtan visszamehetsz – néztem föl rá. – Alicenek biztosan szüksége van a segítségedre.
-Sajnos nekem sem olyan könnyű, mint ahogy azt hiszed – rázta meg a fejét. – Nagyon sokáig embervéren éltem. Esme vére számomra is még nagyon csábító. Bár légvétel nélkül én is ott tudnék maradni, de Alice biztosított róla, hogy megoldja egyedül. Üzent Carlislenak a kórházba, hogy azonnal jöjjön haza. Valószínűleg már úton is van – biztosított. – De azért jobb lenne, ha visszamennénk – állt föl lassan mellőlem. – Hátha még is elkél egy kis segítség Alicenek.
-Oké – sóhajtottam föl kelletlenül. – Majd kiülök a verandára.

Alice szemszöge

-Alice. – Azonnal fölkaptam a fejem Esme suttogására. A következő pillanatban, pedig Rosalie száguldott el mellettem.
Csak egy pillanatra torpantam meg, majd már száguldottam is fölfelé Esmehez. Összegörnyedve dőlt a szekrénynek, miközben mindkét kezével átkarolta a hasát.
-Te jó ég, Esme! – termettem azonnal mellette, de a következő pillanatban meg is feszültem. Már értem, hogy miért rohant el az előbb Rose.
Felkészültem egy újabb levegővételre, majd Esmet a karjaimba kaptam és fölrohantam vele a Carlisle dolgozószobájából nyíló vizsgálóba. Ott azonnal felfektettem őt az asztalra.
-Esme, Esme, hallasz engem? – fordítottam magam felé kétségbeesetten az arcát.
Felnyitotta mogyoróbarna szemeit és egyenesen az enyémbe fúrta a tekintetét
-Alice… - tétovázott -, lehetséges, hogy… hogy én… hogy én esetleg… terhes vagyok?
Döbbenten néztem rá. Miért nem gondoltunk erre előbb? De a terhesség tünetei közé nem tartozik bele a láz, ha jól tudom. Csodálkozva meredtem Esme hasára, majd tekintetem visszakaptam az arcára.
Kérdőn nézett rám, és nekem leesett, hogy választ vár az előbbi kérdésére.
-Nem tudom, Esme… Lehetséges – gondolkodtam el ismét. – Végül is… te ember vagy. A te tested tud változni, a vámpírokéval ellentétben.
Elrévedt tekintetem ismét arcára szegeztem, mikor meghallottam, hogy keservesen sír.
-Esme… - fogtam meg a kezét. – Mi… - de nem fejeztem be. - Fölhívom Carlislet. Haza kell jönnie.
Rögtön az ajtó felé siettem. A folyosón Jasper várt a falnak dőlve.
-Tudok valamit segíteni? – indult el felém.
-Nem – ráztam meg a fejem. – Vagy mégis… Megtennéd, hogy visszahozod Roset? Láttam, hogy nagyon ki van borulva. Nem lenne jó, ha valami baj történne. Megleszek egyedül. Hazahívom Carlislet, és ketten megoldjuk – mondtam saját magam biztatására.
-Rendben. Akkor én megkeresem Rosaliet – adott gyors csókot, majd eltűnt a folyosóról.
Azonnal lesiettem a telefonhoz, majd tárcsáztam a kórház számát.
-Igen, miben segíthetek? – szólt bele egy unott női hang.
-Jó estét! Alice Cullen vagyok. Tudna szólni esetleg Dr. Cullennek? Sürgős ügyben szeretnék vele beszélni.
-Dr. Cullen most épp nincs az irodájában – folytatta továbbra is unott hangon.
-Esetleg meg tudná nekem keresni? Nagyon fontos lenne – kértem kétségbeesetten. Nagyon aggódtam Esme miatt. Carlislenak mielőbb haza kell jönnie, hogy meg tudja vizsgálni.
-Sajnálom, de nem tudom, merre tartózkodhat.
Hogy lehet valaki ennyire… áh!
Mély levegőt vettem, majd mézes-mázos hangon folytattam.
-Esetleg utána tudna járni?
-Egy pillanat, kérem.
Végre! Legalább most már hajlandó segíteni.
-Dr. Conell, elnézést – hallottam meg a nő jellegzetes hangját.
-Igen? – dörmögte egy mély hang.
-Megtenné, hogy megkeresi Dr. Cullent és átad neki egy üzenetet?
-Igen, persze. A laborban van, ha jól tudom.
-Mi lenne az üzenet? – szólt bele ismét a kagylóba a nő.
-Csak annyi, hogy nagyon sürgősen haza kell jönnie. És hogy nagyon fontos. Amilyen gyorsan csak tudják, adják át neki az üzenetet, kérem.
-Rendben.
-Köszönöm. Viszont hallásra! – köszöntem el.
Még hallottam, hogy elkezdi mondani az üzenetet Dr. Conellnek, majd letette a telefont.
Remélem, hamar megkapja, és el tud jönni. Ha tényleg a laborban van, mint ahogy azt Dr. Conell is mondta, akkor lehet, hogy előbb még megvárja az eredményeket. Reméltem, hogy nem így lesz. Az eredmények ráérnek később is, de Esme nem.
Visszamentem Esmehez, majd odahúztam egy széket és leültem rá. Összekuporodva feküdt az asztalon és vacogott.
-Fázol? – hajoltam kissé közelebb hozzá.
Bólintott.
-Azt hiszem, megint lázam van – suttogta.
És tényleg. Mikor megfogtam a kezét, az tűz forró volt.
-De hát hatnia kellett volna az injekciónak, amit Carlisle adott – morfondíroztam.
-Ezek szerint nem hatott. A múltkor is Carlisle hűtött le – vetette ellen.
-Igaz… - gondolkodtam el.
Nagyon aggódtam. Fogalmam sem volt, milyen betegséget kaphatott el, amit még Carlisle sem ismer fel.
-Alice…
-Hm? – néztem föl rá.
-Ha… ha tényleg terhes vagyok… akkor… - nyelt nagyot – el fogom veszíteni a… a kicsit? – folyt végig egy könnycsepp az arcán.
Szomorúan néztem rá.
-Nem tudom. Nem feltétlen, de… nem akarlak hamis álmokba ringatni – ráztam meg a fejem.
Ezek után nem mondtunk semmit. Csak csöndben elmélyültünk a saját gondolatainkban. Már azon gondolkodtam, hogy én fogom lehűteni Esme testét, ha Carlisle nem jön meg pár percen belül. Rákoncentráltam a jövőjére. Remek! Nemsokára itt van.
És igazam is lett. Pár perc múlva kinyitódott az ajtó, és Carlisle jelent meg a szobában. Rögtön a küszöbön megtorpant.
-Mi történt? – kérdezte ijedten.
Közben odajött mellénk.
-Miután elmentél, ő bement a fürdőbe letusolni és mikor kijött, görcsölni és vérezni kezdett. Aztán üzentem neked és mikor följöttem, már rázta a hideg. Megint belázasodott.
Carlisle megfogta Esme kipirult arcát. Arca elkomorodott.
-Nem hatott a lázcsillapító - állapította meg.
Megráztam a fejem.
-Carlisle… Nem lehet, hogy Esme… terhes? – kérdeztem óvatosan. Rám kapta a tekintetét. – Hisz, az ő teste tud változni és képes világra hozni egy kisbabát. – Egyre valószínűbbnek gondoltam a lehetőséget. – Mi van, ha a tünetek egy része nem a betegségtől van, hanem mert várandós? Így talán rájöhetnénk a betegségére is.
-Nem, az nem lehet – rázta meg a fejét kábultan. – Nekem nem lehet gyerekem – hitetlenkedett.

Carlisle szemszöge

Egyszerűen képtelen voltam elhinni, amit Alice mondott. Pedig igaza lehetett. De annyit gondolkodtam már rajta, hogyan tehetném lehetővé szerelmem számára mellettem az anyaságot. És most itt volt a megoldás. Viszont most nagy az esélye, hogy elveszíti a babát. Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténik. Egy része gyönyörű álom volt, hiszen mégis boldoggá tudom tenni szerelmemet. A másik része viszont egy szörnyű rémálom, mert még mindig nem tudjuk, hogy pontosan mi a baja.
-Azonnal be kell vinnünk a kórházba – mondtam sürgetően, majd óvatosan karjaimba vettem feleségemet.
-De Carlisle, itt mindenki ismer minket – ellenkezett Alice.
Igaza volt. Itt mindenki úgy tudja, hogy Esme a lányom. Eléggé feltűnő lenne, ha terhességre gyanakodva vinnénk be a kórházba.
-Akkor Bragaba visszük – jelentettem ki. – Talán háromnegyed óra autóval. Ott is nagyon jól felszerelt a kórház.
Elindultam szerelmemmel a karjaimban az ajtó felé.
-Alice, kérlek, csomagolj be Esmenek egy-két ruhát – suttogtam gyorsan. – Csak a biztonság kedvéért.
Nem akartam megijeszteni egyiküket sem.
-Oké – viharzott el.
Levittem Esmet az autóhoz, majd óvatosan beültem vele a hátsó ülésre.
1-2 perc múlva megjelent Alice egy kis táskával a kezében.
-Mondod az utat? – fordult hátra.
-Először az itteni kórházhoz menjünk. Még el kell hoznunk ez eredményeket.
Alice azonnal indított, majd beletaposott a gázba.
Egész úton szerelmem arcát simogattam. Talán 1-2 perce még el is aludt út közben, ami megnyugtatott egy kicsit.
-Majd én megyek – pattant ki Alice a kocsiból, majd elszaladt a bejárat felé.
-Carlisle – suttogta Esme szipogva. – Ugye nem… nem késő még?
Lehajtottam a fejem. Nem akartam hazudni neki.
-Én ehhez sajnos kevés vagyok. Meg kell vizsgálnia téged egy szakorvosnak. De az én tudásom szerint… - mélyet sóhajtottam – nincs nagy esélye az életben maradásra – mondtam el végül az igazságot.
Nem mertem ránézni. Képtelen lettem volna látni meggyötört arcát. Szorosan a mellkasomhoz bújt, én pedig a hajába temettem az arcomat. Mélyeket lélegeztem finom illatából.
Alice öt perc múlva már meg is érkezett, kezében a borítékkal. Beült, majd hátraadta nekem. Kibontottam, majd a papírokat kezdtem nézegetni benne. Döbbenten meredtem a vérvizsgálat eredményére. Újra meg újra átolvastam, hogy meggyőződjek róla, nem hagytam ki semmit sem.

46. fejezet

Sziasztok!

És igen, fölkerült erre a blogra is az idei év első bejegyzése:D Amint mondtam, most egy kicsit több időm van írni, úgyh előbb fölrakom a fejezetet:) Ráadásul (megjegyzem: szerintem) elég izgalmas részhez is értünk:D remélem tetszeni fog:) jó olvasást hozzá:)

puszi



Esme szemszöge

-Édesem – térített magamhoz szerelmem lágy hangja. Kinyitottam a szemeimet. – Megérkeztünk – mondta halkan, mosolyogva. – Gyere! – húzott föl a székről, mikor már nagyjából magamnál voltam, ugyanis az alvástól még elég kómás voltam.
Átkarolta a derekamat, nehogy összeessek, majd úgy indult el velem. Éppen a csomagjaink felé tartottuk, hogy felvegyük őket, mikor megláttuk Alicet. Minket nézett aggódó tekintettel. Sürgetőleg intett nekünk, hogy siessünk.
Megpróbáltam kicsit gyorsítani a tempómon.
-Csak lassan – súgta halkan Carlisle. – Nehogy megint rosszul legyél.
Alice nem bírta tovább, és elindult felénk.
-Mi történt? – kérdezte aggódva, amint elénk ért.
-Ezt nem itt kéne megbeszélni. De hogy kerülsz te ide? – csodálkozott kedvesem.
-Láttam, hogy összetalálkoztál Demetriékkel. Mivel a Riói reptéren láttalak titeket, gondoltam hazafelé tartotok. Aggódtam, hogy esetleg meglátták Esmet, de végül úgy döntöttem, hogy itt várunk meg titeket.
-Értem. Csak te jöttél? – nézett körül Carlisle.
-Igen – bólintott gyorsan. – Kocsival vagyok. Nem akartam, hogy futnotok kelljen, és út közben tudunk majd beszélni. Gyertek!
-Alice, a csomagjaink – kapta el a kezét szerelmem.
-Már a kocsiban vannak – kezdett el minket húzni.
-Alice, lassabban, ez most sok Esmenek – lassította le Carlisle.
Alice megadóan sóhajtott egyet, majd kicsit visszavéve a tempóból haladt tovább a kijárat felé.
Kint már sötétedett.
Mikor végre odaértünk a kocsihoz, Alice beült a vezető üléshez, Carlisle pedig hátra ült hozzám. Bekapcsolta a biztonsági övét – bár neki nincs rá szüksége -, majd az ölébe húzott.
-Na halljam, mi történt – pillantott ránk a visszapillantó tükörből Alice.
Férjem rám pillantott, majd vissza Alicre. Aztán belekezdett.
-Múlt éjjel elmentem vadászni és mikor visszamentem, Esme a fürdőben aludt a padlón. Nagyon magas láza volt. Előtte már többször előfordult, hogy szédült, de azt hittem, csak a meleg vagy az alvatlanság miatt van. Aztán elmondta, hogy aznap éjjel, mikor rátaláltam, nagyon rosszul volt és hányt is előtte. Reggelre lement a láza és egészen megnyugodtam, hogy jobban van, de akkor ismét hánynia kellett. Rögtön összepakoltunk és kimentünk a reptérre.
-És hogy került oda Demetri és Felix? –vágott közbe Alice.
-Valaki megszökött Volterrából. Egy igen értékes vámpír és azt jöttek megkeresni Aro parancsára.
-De ugye nem…
-Nem, nem látták Esmet. Legalábbis velem biztosan nem – rázta meg a fejét Carlisle. – Nem lehetne egy kicsit gyorsabban menni? – pillantott rám aggódva.
-Bocsi Carlisle, de ez a maximum.
-Nyugi drágám, most egész jól érzem magam – simogattam meg az arcát.
-De megint lázas vagy, érzem – rázta meg a fejét. – Lehet, hogy te még nem érzed, de az vagy.

Az út további része nagyrészt csendben telt. Csak Alice tett föl néhány kérdést.
Aztán végre hazaértünk. Jasper és Rose a verandán állva várt minket. Azt ő tekintetük is aggódást tükrözött, de amint meglátták, hogy épségben szállunk ki a kocsiból, látszott rajtuk, hogy megkönnyebbültek.
-Mi történt? – kérdezték egyszerre.
-Majd bent mindent elmondunk – hadarta Carlisle úgy, hogy alig értettem.
Aztán fölkapott a karjaiba és egy kicsit gyorsabb tempóban elindult velem az emelet felé. Bevitt a dolgozószobájába, majd az onnan nyíló „rendelőjébe”. Lefektetett a vizsgálóasztalra, majd pillanatokon belül odahozta a táskáját és még néhány dolgot. Olyan gyorsan mozgott a keze, hogy szinte nem is láttam, hogy mit csinál. Csak néhány mozdulatát tudtam kivenni.
-Carlisle… - állt meg tétován Alice az ajtóban.
-Alice, kérlek, menjetek el egy kicsit sétálni az erdőbe.
-Én bírom a vér szagát – ellenkezett.
-Alice! – szólt Carlisle figyelmeztetően.
-Hamarabb beviheted az eredményeket a kórházba – próbálkozott.
Még mindig nem értettem, miről beszélnek.
-Rendben, Jasper és Rose menjenek. Ők még nincsenek felkészülve erre – mondta Carlisle.
Aztán a kezébe vett egy pántot, majd a könyökhajlatom fölött szorosan megkötötte. Akkor döbbentem rá, hogy mit fog csinálni. Alice rögtön mellém ugrott, ahogy meglátta elsápadt arcomat.
-Megint rosszul vagy? – nézett föl rám szerelmem aggódva.
-Nem, csak a tű – böktem fejemmel a kezére. – De semmi gond – ráztam meg a fejem, majd elfordítottam az arcomat, hogy ne kelljen látnom.
-Hihetetlen, hogy pont a tűtől fél – motyogta halkan maga elé.
Apró szúrást éreztem, majd folytonos, de tompa fájdalmat. Carlisle nagyon jól csinálta. Tényleg mindenben tökéletes.
-Ugye, hogy nem is olyan szörnyű – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
Aprót ráztam a fejemen.
Csak pár percig tartott az egész.
-Készen is vagyunk. Akkor ezekkel most elrohanok a kórházba. Gyorsan megcsinálom a teszteket és jövök is vissza. Hívjatok, ha bármi baj van. Köszönöm Alice.
Odajött hozzám, majd megcsókolt.
-Ó, ezt el is felejtettem – rakta le a táskáját, majd elrohant a szekrényhez, ahonnan egy újabb tű került elő. – Lázcsillapító – magyarázta. Kis fertőtlenítőt kent a felkaromra, majd rápillantott az arcomra, de én már felkészülve vártam a szúrást. Elmosolyodott. – Sietek vissza. Pihenj sokat – csókolt meg újra, majd elszáguldott.
-Vigyelek vagy…
-Tudok menni a saját lábamon is. Eddig Carlisle mindig mindenhova vitt, de csak mert nagyon féltett. Meg ne próbálj te is felkapni – fordultam felé, majd lemásztam az asztalról. – Lefürdök, oké? Hosszú volt az út – sóhajtottam.
-Oké, nem kell segítség?
Megráztam a fejem.
-Azért szólj, ha bármire szükséged van.
Bólintottam, majd felmentem a szobánkba, onnan pedig egyenesen a fürdőbe.
Megengedtem a kádnál a csapot, majd levetkőztem és mikor megtelt a kád, lassan beleereszkedtem a meleg vízbe.
Egy gondolat nem hagyott nyugodni. Persze tudtam, hogy butaság. Ráadásul Carlisle is mondta, hogy nem lehetséges. A tüneteknek sem kellene ilyen hamar jelentkezniük.
Kezemet lassan a hasamra csúsztattam. Mi van, ha terhes vagyok? Ha babát várok Carlisletól? Hiszen ő csak azt mondta, hogy a vámpíroknak nem lehet gyerekük, de én ember vagyok. Ezeket a korai tüneteket akkor sem értem. Ráadásul lázam is volt és a hányinger meg a szédülés is sokkal gyakoribb és intenzívebb volt, mint ahogy arról olvastam. Lehet, hogy ez tényleg csak egy trópusi betegség? Vagy talán szólnom kéne Carlislenak a dologról? Megráztam a fejem. Akármi is a bajom, azt Carlisle nemsokára kideríti. Fölösleges ezen izgatnom magam.
Lassan már vagy fél órája áztattam magam a kádban, így végül kiszálltam, majd alaposan megtörölköztem. Fölvettem a fehérneműim, majd beálltam az egészalakos tükör elé. Kissé oldalra fordultam, hogy megnézzem a hasam.
Bár ilyen korán még nem kezdhetne nőni, de ha már a tünetek is ilyen gyorsan előjöttek, akkor talán… De nem. A hasamon semmi nem látszik.
Csalódottan sóhajtottam föl. De mégis mit vártam, hogy teljesül az álmom? Hogy megajándékozhatom Carlislet egy kisbabával? Egy gyerekkel, aki a miénk? Egy kisfiúval, akinek szőke haja és kék szeme van, mint az álmomban? Egy kis Carlisle?
Eljöttem a tükör elől. Mégis mit gondoltam? Hogy majd én leszek a kivétel? A nagy csoda? Az embernő, aki teherbe esett egy vámpírtól?
Fölöltöztem, majd átmentem a szobába.
Elindultam az ágy felé, hogy lefeküdjek kicsit pihenni, de félúton elakadtam.

Carlisle szemszöge

-Dr. Cullen? Mit keres maga itt ilyenkor? Nem szabadságon van? Ráadásul hajnali 1 óra van – kérdezte meg az egyik kollégám a kórház folyosóján, mikor éppen a labor felé tartottam.
-De igen, csak sürgősen meg kell vizsgálnom egy-két dolgot a laborban.
-Esetleg tudok segíteni?
-Nem, köszönöm, egyedül is boldogulok – mosolyodtam el halványan. Csak hadd menjek már tovább!
-Rendben. Ha mégis kell segítség, nyugodtan hívjon. Az ügyeleten leszek – biccentett, majd tovább ment.
-Rendben és köszönöm – siettem el én is a dolgomra.
Amint beértem a laborba, rögtön kivettem a kis üvegcséket a helyükről, majd egy kis tartóba helyeztem őket.
Ahogy a különböző teszteket sorban elvégeztem egymás után, felirogattam az üvegekre a különböző vizsgálatokat. Persze simán megjegyezhettem volna, de valamivel el kellett ütnöm az időt, amíg az eredményekre vártam. Sajnos ehhez én kevés vagyok, úgyhogy be kell adnom a szakorvoshoz.
Éppen kint mászkáltam a folyosón, az ajtó előtt várva, mikor ugyanaz a kollégám, akivel érkezésemkor találkoztam, megjelent a folyosó végén. Sietős léptekkel indult el felém, ahogy meglátott. Már pár méter távolságról beszélni kezdett és az utolsó pár lépést futva tette meg felém.
-Dr. Cullen! Egy Alice Cullen nevezetű hölgy üzent magának – zihálta.
-Micsoda? Mit üzent? – hangom kétségbeesett volt.
-Azt, hogy sürgősen haza kell mennie. Nagyon fontos – tolmácsolta.
-Te jó ég, Esme – suttogtam magam elé. – Köszönöm! – siettem el mellette.
A lehető leggyorsabban futottam végig a folyosókon. Nem akartam megkockáztatni, hogy bárki is meglásson, így nem mertem vámpír gyorsasággal közlekedni.
Átkoztam a sorsot, hogy nem kocsival jöttem be a kórházba. Akkor most sokkal gyorsabban kijuthatnék a városból.
A lehető legközelebbi szélét választottam az erdőnek. Rögtön arrafele indultam. Mikor hazafelé sietek, mindig arra megyek, de most még ez az út is szörnyen hosszúnak tűnt.
Egész végig Esme arca lebegett a szemem előtt. Nem mertem belegondolni, hogy mi baja lehet. Csak abban reménykedhettem, hogy nem miatta hívott haza a lányom. De ennek nagyon kicsi volt a valószínűsége.
Mivel a laborban még nem kaptam meg a vizsgálatok eredményét, így azon kezdtem gondolkozni, hogy milyen betegségek jöhetnek szóba a tünetek alapján. De semmi nem jutott eszembe. Egyetlen olyan betegség sem volt, amelynek így összevéve ennyi tünete lett volna. Egyik sem volt olyan, aminek következtében fáradékonyság, nagy étvágy és mellette hányinger, gyakori szédülés és láz léphetne fel. És ha… Nem, csak nem kapott el egyszerre két betegséget is. Bár nem ő lenne az egyedüli ilyen. Végül is elég gyakran megesik, hogy a kórházba is hoznak olyan betegeket, akiknek ezernyi bajuk van, mindez csak egy megfázás és egy vírus keveredése miatt. Mi van, ha csak hasonlóak a két betegség tünetei?
Végre elértem az erdő szélét. Gyorsan körbepillantottam, hogy nem lát-e engem valaki, majd futásnak eredtem. Őrületes tempóban száguldottam vissza a házhoz. Mikor végre odaértem, Rosaliet kint a tornácon ülve találtam.
-Rose…
-Fönt vannak az emeleten, siess! – mondta halkan, lehajtott fejel.
Csak reménykedtem benne, hogy nem történt vele is valami. Ha így lenne, akkor biztosan nem hagyták volna egyedül.
Azonnal fölrohantam az emeltre, majd rögtön a vizsgáló felé vettem az irányt. Biztos voltam benne, hogy ha komoly baj van, akkor oda viszik. És igazam is lett. Amint benyitottam a szobába, megláttam Esmet az asztalon feküdni.