47. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 47. fejezetet:) Remélem nem fogtok lefejezni miatta...:$ Jó olvasást hozzá!:) És persze KOMIKAT!!:D

puszi



Rosalie szemszöge

Jasperrel csak nemrég érkeztünk vissza a sétából. A szobámban feküdtem az ágyamon. Annyira sajnáltam Esmeéket. Annyi mindenen kellett már keresztülmenniük és most még ez is. Remélem, Esme hamar meggyógyul.
Halk nyögést hallottam a folyosó végén lévő szobából, mire azonnal fölpattantam és vámpír sebességgel indultam el Esmeék szobája felé.
Ahogy benyitottam, rögtön megláttam őt. A szekrénynek dőlve zihált, kezét a hasára szorítva. Nem vett észre engem.
Már elindultam volna felé, de valami megakadályozott. Megtorpantam az ajtóban. Egész testem megfeszült. Kezemet a számra és az orromra szorítva rohantam ki a szobából, majd le a lépcsőn és végül ki a szabadba. Út közben még hallottam, ahogy Esme Alice nevét suttogja.
Azonnal az erdőbe rohantam. Szégyelltem magam. Annyira csábító volt a vére. Mi lett volna, ha megtámadom?
Zokogva estem össze az egyik fa mellett. Hogy fogok ezek után még a szemükbe nézni. Most biztosan mind csalódtak bennem. Hisz már több mint két éve vámpír vagyok. Kellene már akkora önuralmamnak lennie, hogy ne csábítson ennyire a vére.
Összekuporodtam a földön, majd tovább zokogtam.
Pár perc múlva egy kéz ért a vállamhoz. Fölnéztem. Jasper állt előttem, megkínzott tekintettel.
-Én annyira sajnálom – suttogtam szipogva.
-Rose, nem kell semmit sem sajnálnod – ült le mellém, majd átkarolta a vállamat. – Még csak két éve vagy vámpír. Nagy önuralomra tanúsít, hogy nem támadtál rögtön neki, hanem vissza tudtad tartani a légzésedet és elfutottál.
-Akkor nem csalódtatok bennem? – kérdeztem reménykedve.
-Nem, inkább büszkék vagyunk rád – mosolyodott el halványan.
-Nyugodtan visszamehetsz – néztem föl rá. – Alicenek biztosan szüksége van a segítségedre.
-Sajnos nekem sem olyan könnyű, mint ahogy azt hiszed – rázta meg a fejét. – Nagyon sokáig embervéren éltem. Esme vére számomra is még nagyon csábító. Bár légvétel nélkül én is ott tudnék maradni, de Alice biztosított róla, hogy megoldja egyedül. Üzent Carlislenak a kórházba, hogy azonnal jöjjön haza. Valószínűleg már úton is van – biztosított. – De azért jobb lenne, ha visszamennénk – állt föl lassan mellőlem. – Hátha még is elkél egy kis segítség Alicenek.
-Oké – sóhajtottam föl kelletlenül. – Majd kiülök a verandára.

Alice szemszöge

-Alice. – Azonnal fölkaptam a fejem Esme suttogására. A következő pillanatban, pedig Rosalie száguldott el mellettem.
Csak egy pillanatra torpantam meg, majd már száguldottam is fölfelé Esmehez. Összegörnyedve dőlt a szekrénynek, miközben mindkét kezével átkarolta a hasát.
-Te jó ég, Esme! – termettem azonnal mellette, de a következő pillanatban meg is feszültem. Már értem, hogy miért rohant el az előbb Rose.
Felkészültem egy újabb levegővételre, majd Esmet a karjaimba kaptam és fölrohantam vele a Carlisle dolgozószobájából nyíló vizsgálóba. Ott azonnal felfektettem őt az asztalra.
-Esme, Esme, hallasz engem? – fordítottam magam felé kétségbeesetten az arcát.
Felnyitotta mogyoróbarna szemeit és egyenesen az enyémbe fúrta a tekintetét
-Alice… - tétovázott -, lehetséges, hogy… hogy én… hogy én esetleg… terhes vagyok?
Döbbenten néztem rá. Miért nem gondoltunk erre előbb? De a terhesség tünetei közé nem tartozik bele a láz, ha jól tudom. Csodálkozva meredtem Esme hasára, majd tekintetem visszakaptam az arcára.
Kérdőn nézett rám, és nekem leesett, hogy választ vár az előbbi kérdésére.
-Nem tudom, Esme… Lehetséges – gondolkodtam el ismét. – Végül is… te ember vagy. A te tested tud változni, a vámpírokéval ellentétben.
Elrévedt tekintetem ismét arcára szegeztem, mikor meghallottam, hogy keservesen sír.
-Esme… - fogtam meg a kezét. – Mi… - de nem fejeztem be. - Fölhívom Carlislet. Haza kell jönnie.
Rögtön az ajtó felé siettem. A folyosón Jasper várt a falnak dőlve.
-Tudok valamit segíteni? – indult el felém.
-Nem – ráztam meg a fejem. – Vagy mégis… Megtennéd, hogy visszahozod Roset? Láttam, hogy nagyon ki van borulva. Nem lenne jó, ha valami baj történne. Megleszek egyedül. Hazahívom Carlislet, és ketten megoldjuk – mondtam saját magam biztatására.
-Rendben. Akkor én megkeresem Rosaliet – adott gyors csókot, majd eltűnt a folyosóról.
Azonnal lesiettem a telefonhoz, majd tárcsáztam a kórház számát.
-Igen, miben segíthetek? – szólt bele egy unott női hang.
-Jó estét! Alice Cullen vagyok. Tudna szólni esetleg Dr. Cullennek? Sürgős ügyben szeretnék vele beszélni.
-Dr. Cullen most épp nincs az irodájában – folytatta továbbra is unott hangon.
-Esetleg meg tudná nekem keresni? Nagyon fontos lenne – kértem kétségbeesetten. Nagyon aggódtam Esme miatt. Carlislenak mielőbb haza kell jönnie, hogy meg tudja vizsgálni.
-Sajnálom, de nem tudom, merre tartózkodhat.
Hogy lehet valaki ennyire… áh!
Mély levegőt vettem, majd mézes-mázos hangon folytattam.
-Esetleg utána tudna járni?
-Egy pillanat, kérem.
Végre! Legalább most már hajlandó segíteni.
-Dr. Conell, elnézést – hallottam meg a nő jellegzetes hangját.
-Igen? – dörmögte egy mély hang.
-Megtenné, hogy megkeresi Dr. Cullent és átad neki egy üzenetet?
-Igen, persze. A laborban van, ha jól tudom.
-Mi lenne az üzenet? – szólt bele ismét a kagylóba a nő.
-Csak annyi, hogy nagyon sürgősen haza kell jönnie. És hogy nagyon fontos. Amilyen gyorsan csak tudják, adják át neki az üzenetet, kérem.
-Rendben.
-Köszönöm. Viszont hallásra! – köszöntem el.
Még hallottam, hogy elkezdi mondani az üzenetet Dr. Conellnek, majd letette a telefont.
Remélem, hamar megkapja, és el tud jönni. Ha tényleg a laborban van, mint ahogy azt Dr. Conell is mondta, akkor lehet, hogy előbb még megvárja az eredményeket. Reméltem, hogy nem így lesz. Az eredmények ráérnek később is, de Esme nem.
Visszamentem Esmehez, majd odahúztam egy széket és leültem rá. Összekuporodva feküdt az asztalon és vacogott.
-Fázol? – hajoltam kissé közelebb hozzá.
Bólintott.
-Azt hiszem, megint lázam van – suttogta.
És tényleg. Mikor megfogtam a kezét, az tűz forró volt.
-De hát hatnia kellett volna az injekciónak, amit Carlisle adott – morfondíroztam.
-Ezek szerint nem hatott. A múltkor is Carlisle hűtött le – vetette ellen.
-Igaz… - gondolkodtam el.
Nagyon aggódtam. Fogalmam sem volt, milyen betegséget kaphatott el, amit még Carlisle sem ismer fel.
-Alice…
-Hm? – néztem föl rá.
-Ha… ha tényleg terhes vagyok… akkor… - nyelt nagyot – el fogom veszíteni a… a kicsit? – folyt végig egy könnycsepp az arcán.
Szomorúan néztem rá.
-Nem tudom. Nem feltétlen, de… nem akarlak hamis álmokba ringatni – ráztam meg a fejem.
Ezek után nem mondtunk semmit. Csak csöndben elmélyültünk a saját gondolatainkban. Már azon gondolkodtam, hogy én fogom lehűteni Esme testét, ha Carlisle nem jön meg pár percen belül. Rákoncentráltam a jövőjére. Remek! Nemsokára itt van.
És igazam is lett. Pár perc múlva kinyitódott az ajtó, és Carlisle jelent meg a szobában. Rögtön a küszöbön megtorpant.
-Mi történt? – kérdezte ijedten.
Közben odajött mellénk.
-Miután elmentél, ő bement a fürdőbe letusolni és mikor kijött, görcsölni és vérezni kezdett. Aztán üzentem neked és mikor följöttem, már rázta a hideg. Megint belázasodott.
Carlisle megfogta Esme kipirult arcát. Arca elkomorodott.
-Nem hatott a lázcsillapító - állapította meg.
Megráztam a fejem.
-Carlisle… Nem lehet, hogy Esme… terhes? – kérdeztem óvatosan. Rám kapta a tekintetét. – Hisz, az ő teste tud változni és képes világra hozni egy kisbabát. – Egyre valószínűbbnek gondoltam a lehetőséget. – Mi van, ha a tünetek egy része nem a betegségtől van, hanem mert várandós? Így talán rájöhetnénk a betegségére is.
-Nem, az nem lehet – rázta meg a fejét kábultan. – Nekem nem lehet gyerekem – hitetlenkedett.

Carlisle szemszöge

Egyszerűen képtelen voltam elhinni, amit Alice mondott. Pedig igaza lehetett. De annyit gondolkodtam már rajta, hogyan tehetném lehetővé szerelmem számára mellettem az anyaságot. És most itt volt a megoldás. Viszont most nagy az esélye, hogy elveszíti a babát. Nem tudtam elhinni, hogy ez megtörténik. Egy része gyönyörű álom volt, hiszen mégis boldoggá tudom tenni szerelmemet. A másik része viszont egy szörnyű rémálom, mert még mindig nem tudjuk, hogy pontosan mi a baja.
-Azonnal be kell vinnünk a kórházba – mondtam sürgetően, majd óvatosan karjaimba vettem feleségemet.
-De Carlisle, itt mindenki ismer minket – ellenkezett Alice.
Igaza volt. Itt mindenki úgy tudja, hogy Esme a lányom. Eléggé feltűnő lenne, ha terhességre gyanakodva vinnénk be a kórházba.
-Akkor Bragaba visszük – jelentettem ki. – Talán háromnegyed óra autóval. Ott is nagyon jól felszerelt a kórház.
Elindultam szerelmemmel a karjaimban az ajtó felé.
-Alice, kérlek, csomagolj be Esmenek egy-két ruhát – suttogtam gyorsan. – Csak a biztonság kedvéért.
Nem akartam megijeszteni egyiküket sem.
-Oké – viharzott el.
Levittem Esmet az autóhoz, majd óvatosan beültem vele a hátsó ülésre.
1-2 perc múlva megjelent Alice egy kis táskával a kezében.
-Mondod az utat? – fordult hátra.
-Először az itteni kórházhoz menjünk. Még el kell hoznunk ez eredményeket.
Alice azonnal indított, majd beletaposott a gázba.
Egész úton szerelmem arcát simogattam. Talán 1-2 perce még el is aludt út közben, ami megnyugtatott egy kicsit.
-Majd én megyek – pattant ki Alice a kocsiból, majd elszaladt a bejárat felé.
-Carlisle – suttogta Esme szipogva. – Ugye nem… nem késő még?
Lehajtottam a fejem. Nem akartam hazudni neki.
-Én ehhez sajnos kevés vagyok. Meg kell vizsgálnia téged egy szakorvosnak. De az én tudásom szerint… - mélyet sóhajtottam – nincs nagy esélye az életben maradásra – mondtam el végül az igazságot.
Nem mertem ránézni. Képtelen lettem volna látni meggyötört arcát. Szorosan a mellkasomhoz bújt, én pedig a hajába temettem az arcomat. Mélyeket lélegeztem finom illatából.
Alice öt perc múlva már meg is érkezett, kezében a borítékkal. Beült, majd hátraadta nekem. Kibontottam, majd a papírokat kezdtem nézegetni benne. Döbbenten meredtem a vérvizsgálat eredményére. Újra meg újra átolvastam, hogy meggyőződjek róla, nem hagytam ki semmit sem.