52. fejezet

Sziasztok!

És itt egy friss :) Próbálom minél gyakrabban hozni a fejezeteket, bár szívem szerint húznám még a dolgokat :D De ha már egyszer készen van, akkor fölteszem :) Egy kis izgalom itt már lesz benne, de a következő részt nyugisabbra tervezem :) Aztán jöhetnek sorba a gondok… ;) Remélem tetszeni fog :) Jó olvasást hozzá :) És persze, mint mindig, KOMIKAT kérek!!! :D
(És mivel már régen volt idézet, most rakok be megint :))
És még valami: az új fejlécet Winnienek köszönhetjük, aki máris megcsinálta nekem:) És szerintem nagyon jó lett:)

Puszi



"Az emberek nem azt hiszik, amit látnak, hanem azt látják, amit hisznek."

"Ha az ember magányra vágyik, akkor nem az egyedüllét, hanem csak a megfelelő ember közelsége kell neki!"

Carlisle szemszöge

-Esme, drágám, megérkeztünk – simogattam meg a haját.
-Tudom, csak olyan jó most ilyen közel lenni hozzád – sóhajtott, majd felnyitotta csillogó szemeit. – De most már letehetsz – fészkelődött kicsit a karjaimban.
-Jó lesz így is – mosolyogtam rá, majd elfeküdtem vele a fűben.
Dallamosan felnevetett.
-Teljesen összepiszkolod a ruhánkat – rótt meg mosolyogva. Persze tudtam, hogy a ruha egyáltalán nem érdekli.
-Alice úgysem engedi majd meg, hogy ezeket még egyszer felvegyük – csókoltam meg lágyan.
-Igazad van – bólintott rá, miután elváltunk.
-Jól vagy? – simogattam meg az arcát.
Bólintott.
-Nem tudom, miért nem jöttem rá az elmúlt időkben, hogy mi hiányzik nekem – húzta el a száját, és – ha ez lehetséges – még jobban hozzám bújt.
-Nem lesz gond a költözéssel? – emeltem meg az állát. – Tudom, hogy nagyon megszeretted Portot – mosolyogtam elnézően.
Itt történtek a legrosszabb és a legjobb dolgok is egyben. Mégis nagyon ragaszkodik ehhez a városhoz.
-Én is a költözést választottam – emlékeztetett. – Ha mennünk kell, hát mennünk kell. Nekem bárhol jó, csak veled legyek – hajtotta vissza fejét a mellkasomra.- Bármennyire is szeretem Portot.
-Annyira szeretlek – temettem hajába az arcomat. – El sem tudod képzelni, mennyit jelent nekem, hogy ennyire könnyen elfogadod.
-Nemsokára én is egy leszek közületek – vonta meg kissé a vállát, mire megfeszültem. – Azt hitted, lemondok róla? – nézett föl rám összehúzott szemöldökkel.
-Reménykedtem benne – hajtottam le a fejem –, hogy talán adsz még magadnak egy kis időt.
Hosszú ideig nem szólalt meg, ezért fölnéztem rá, hogy lássam az arcát.
Gondolkozva nézett rám. Talán mégis...
-Miért akarod ennyire késleltetni? – kérdezte végül halkan. – Miért akarod, hogy még tovább ember maradjak? – hangja szomorú volt.
Igazából már én sem tudtam a kérdésére a választ. Eleinte még abban reménykedtem, hogy meggondolja magád, de ha eddig nem, akkor már most sem fogja.
Megráztam a fejem.
-Nem tudom – suttogtam. – Talán abban reménykedem még mindig, hogy meggondolod magad – hajtottam le a fejem.
-Az elmúlt három év nem volt elég, hogy megbizonyosodj ennek az ellenkezőjéről? – vonta fel a szemöldökét. – Nem elég meggyőző, hogy még mindig itt vagyok?
Apró tenyerét az arcomra simította, hogy maga felé fordítsa a fejem.
-Szeretlek Carlisle – nézett mélyen a szemembe. – Ezen semmi sem változtathat – mosolyodott el, majd lágy csókot lehelt ajkaimra.
Mély levegőt vettem, hogy belélegezzem édes illatát, mikor megfordult a szél és egy ismeretlen szagot sodort felém. Minden izmom megfeszült és automatikusan közelebb húztam magamhoz szerelmemet.
Idegesen pásztáztam az erdőt ott, ahonnan a szagot éreztem. Az orrfacsaró bűz még mindig nem tűnt el az orromból. Elfintorodtam a szagra.
Ösztönösen pattantam föl a földről guggolásba, és magammal rántottam Esmet is.
-Carlisle! – döbbent meg kedvesem.
-Csssh – emeltem szám elé a mutatóujjam, hogy csendre intsem.
Füleltem, hogy mit hallok. Esme egyre gyorsuló szívverésén kívül egy másik hangra is felfigyeltem. Pontosan kelet felől jött. Egy túlságosan is gyors szívdobogás. Azonnal arra fordultam. Fejemben kavarogtak a kérdések. Miért jönne ide egyedül? Egyáltalán mit akarhat?
A farkas már egészen a tisztás közelében állt. A szemem sarkából láttam, hogy kedvesem is arra néz, amerre én. Éreztem, hogy megfeszül a teste és belemarkol az ingembe.
-Carlisle, tűnjünk el innen, kérlek – suttogta kétségbeesetten a hátam mögött.
Igaza van, nem is értem, eddig miért nem tettem meg. Vagy talán csak abban reménykedtem, hogy nem akar bajt, csak éppen erre kóborolt. Igazán érdekes lehet számára, hogy egy ember és egy vámpír kettesben tartózkodik egy ilyen elhagyatott helyen. És nem evés céljából.
-Carlisle, menjünk már! – húzott egyet a fölsőmön Esme.
Végig a farkason tartva a tekintetem vettem szerelmemet a karjaimba, mire az állat tett egy lépést felénk.
Magamhoz szorítva Esmet, kezdtem el rohanni a házunk irányába. Talán még sohasem futottam ilyen gyorsan. Hallottam magam mögött a lépteit, ezért még gyorsabb futásba kezdtem.
Nem értettem, mit akar tőlünk. Tudtom szerint nem laknak ezen a vidéken vérfarkasok. És eddig sem találkoztam egyel sem vadászataim során. A többiek sem mondták, hogy baj lenne.
Esme egyre szorosabban fonta karjait a nyakam köré, ami még jobban aggasztott. Még akkor sem volt ennyire megrémülve, mikor sorozatosan vámpírok rabolták el őt. És biztos vagyok benne, hogy nem láthatta az állatot. Ahhoz túlságosan takarásban volt. A fák árnyékai még akkor is takarták, mikor már egészen közel volt a réthez.
A dobbanások egyre lomhábbak lettek a hátunk mögött, ahogy közelebb értünk a házhoz, majd teljesen elhaltak. Biztosan megérezte a többiek illatát.
Nem lassítottam a tempón. Minél hamarabb biztonságban akartam tudni szerelmemet.
Ahogy elértem a házhoz, csak berontottam az ajtón.
-Carlisle! – kiáltottak föl meglepetten a többiek.
-Mi történt? – húzta össze a szemöldökét Michelle.
-Esmevel kint voltunk a rétünkön és egyszer csak megjelent egy farkas – magyaráztam.
-És ezért jöttetek vissza? – vonta fel hitetlenkedve a szemöldökét Rosalie. - Hiszen könnyedén végzel egy állattal – csodálkozott.
A többieken láttam, hogy ők megértették.
-Bocsánat Rose, rosszul fogalmaztam. Egy vérfarkas volt – néztem lányomra.
-Egy micsoda? – kerekedtek el a szemei.
-Azt hiszem, itt az ideje, hogy mindkettőtöket beavassunk – pillantottam le Esmere is, majd leültem vele együtt a kanapéra, és az ölembe húztam. Szorosan hozzám simult.
-Majd én… - nézett rám nővérem. Csak bólintottam, mire folytatta. – Ugyebár vannak legendák vérszívókról. Amik mellesleg igaznak is bizonyultak – nézett körbe rajtunk. – Nos, nem mi vagyunk az egyetlen ilyen misztikus lény a világon. Vannak vérfarkasok is, akik arra születtek, hogy végezzenek a vámpírokkal. Ők a mi „természetes” ellenségeink. Képesek emberi alakjukból átváltozni vérfarkasokká – magyarázta.
-De mit kereshetett errefelé? – kérdezte Jasper. – Még sosem találkoztam egyel sem a környéken – töprengett el. – Nem élnek ezen a vidéken.
-Én is így tudom – bólintottam rá.
-Akkor most mi lesz? – nézett mindenki rám. Mint családfő, rajtam állt a döntés. Én azonban csak a fiamat néztem.
-Jasper, te mit javasolsz? Keressük meg, vagy hagyjuk? Lehet, hogy csak erre kóborolt.
-Nem tudom, nem szoktak csak úgy magukban élni. Általában falkákban, csoportosan élnek a népükkel. De itt egy indián törzs sincsen. Én azt javasolnám, hogy nézzünk utána a dolognak – morfondírozott.
-Na azt már nem! – tiltakozott hisztérikusan Esme. – Sehova nem mentek! Főleg te nem! – mutatott rám könnyektől csillogó szemekkel.
Nem értettem a viselkedését. Az borította volna ki ennyire, hogy a farkasok az ősi ellenségeink?
-Esme, nyugodj meg – fogtam meg a kezét. – Nem lesz semmi baj. Mi öten vagyunk …
-Nem! – szakított félbe. – Jasper pont az előbb mondta, hogy falkában élnek. És én láttam… - akadt el a hangja.
Mindenki döbbenten meredt rá. Hogy-hogy látta? Lehetséges lenne, hogy ugyanaz a képessége, mint Alicenek és neki is így mutatkozik meg?
-Hogy érted azt, hogy láttad? – Először Alice tért magához a sokkból, így ő tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést.
-Hát… - habozott Esme. – Még korábban… volt egy álmom. És azt hiszem, ugyanez a farkas támadott ránk akkor. Mármint az álmomban. Akkor azt hittem, hogy csak egy szimpla rémálom volt, de mikor ma megláttam azt a szempárt a fák között – megborzongott a karjaim közt. – Ugyan az az ismeretlen ismerős tekintet. Mintha már láttam volna valahol, de még soha életemben nem láttam egyetlen farkast sem – rázta a fejét.
-Nyugodj meg – húztam magamhoz, mikor ismét zihálni kezdett. – Nem lesz semmi baj – suttogtam a fülébe.
-Talán csak az a baja, hogy a területén vagyunk – gondolkozott el Rosalie.
-És pont most kezdte volna zavarni? Rose, már több mint két éve itt lakunk. Kizárt, hogy csak most vettek észre minket, ha többen vannak – rázta a fejét a Jasper. – Carlisle a kórházban dolgozik. Mindenki ismeri őt a városban – érvelt Jasper. – Ha máshogy nem, hallottak róla.
-De egyedül meg nem gyakran mászkálnak. Talán nincsen falkája – találgatott Michelle.
-Vagy volt, csak otthagyta őket – mondta Alice.
Ezután hosszú percekig mindenki csak a gondolataiba meredt, majd Jasper szólalt meg hirtelen.
-Esme, mit álmodtál pontosan? – fordult a karjaimba simuló feleségem felé, aki meglepetten kapta föl a fejét a megszólításra. Láthatóan nem várta, hogy tőle kérdezzenek valamit. – Mondd el, kérlek részletesen.
-Carlislelal egy erdőben sétálgattunk. Aztán ő egyszer csak megdermedt mellettem és maga mögé rántott. A következő pillanatban, pedig egy nagy farkas lépett elő a sűrűn nőtt fák közül. Biztos vagyok benne, hogy ma ugyanazokat a szemeket láttam, mint álmomban.
-Nem lehet, hogy csak azt képzelted oda? – kérdezte Michelle halkan. Nem akarta megbántani, de igaza volt. Az emberek sokszor képzelődnek egy ilyen helyzetben.
-Nem! – vágta rá rögtön Esme. – Nagyon régen álmodtam már ezt, és az utóbbi időkben nem is gondoltam rá. Mikor megláttam a szemeit, már nem kellett éles látás ahhoz, hogy a körvonalát is kivegyem.
-Folytasd, kérlek – szólt közbe Jasper.
Szerelmem bólintott.
-Az állat szinte rögtön felénk ugrott. Carlisle ellökött magától, hogy ne essen bajom az ütközéstől, de emiatt nem tudott időben reagálni a támadásra és a farkas leterítette őt. Ezután minden pillanatok alatt történt – csuklott el a hangja a végére. – A farkas szét… szétszaggatta – nyelt nagyot. – Aztán elindult felém… És én fölébredtem.
Döbbenten hallgattam végig az álmát.
-Esme, az sem teljesült be, amit a Voltúriról álmodtál – simogattam meg a haját nyugtatásként.
-Nem tudhatod, mi lett volna – rázta meg a fejét makacsul. – Ha a kicsi megszületik – csúszott akaratlanul is a hasára a keze – lehet, hogy fiú lett volna. Biztosan emlékszel, hogy azt mondtam, kicsinyített másod volt az a fiú. Talán csak a betegség miatt nem lett valóság az álmom.
-Akkor most is el tudjuk kerülni, hogy bekövetkezzen – próbáltam még mindig nyugtatni, de nem nagyon sikerült.
-Esme, nem lesz baj. Ő csak egyedül van, míg mi öten. Semmi esélye ellenünk. Forrófejűek a vérfarkasok, de nem annyira, hogy önként a vesztükbe fussanak – ült le mellénk Michelle.
-És ha nem önként van itt? – morfondírozott Jasper, mire mindenki rákapta a tekintetét. – Mi van, ha a Volturi küldte ide, hogy pusztítson el minket? Nem nézhetik jó szemmel, hogy a családunk egyre csak növekszik. Nemsokára Esme is vámpír lesz, ráadásul nem is akármilyen. – Erre a kijelentésre szerelmem kissé elpirult. – Bár róla remélem, még nem tudnak.
-Nem hinném, hogy a Volturi szövetkezne egy vérfarkassal – ingattam a fejem. – Ha el akarnának pusztítani minket, azt saját kezűleg tennék. De nem hinném, hogy Aronak ilyen szándéka lenne. Barátok vagyunk. Tudja, hogy én nem akarok hatalomra törni.
-Nem piszkolnák be a hírnevüket – nevetett fel fiam keserűen. – Ha minden ok nélkül kivégeznének minket, és ez a többi vámpír fülébe jutna, mindenki ellenük fordulna. A Volturi az igazságosztásról is híres. Ha pont ők szegnék ezt meg, minden olyan vámpír ellenük fordulna, akik valamilyen sérelmet elszenvedtek miattuk. Viszont, ha pár vérfarkas mészárolja le a családunkat, akkor abból senki sem fog rájönni, hogy a Volturi keze van a dologban – magyarázta.
-De akkor is… egy vérfarkas? – ráztam meg a fejem. – Sehogyan sem stimmel ez. Akkor már egy egész falkát küldtek volna.
-Talán ő csak fölmérte a terepet – vonta meg a vállát.
-Akkor nem követett volna minket – ellenkeztem. – Szerintem nem a Volturi áll a dolog mögött.
-Igazad lehet – ült vissza a fotel karfájára. – Ezt a beszélgetést inkább halasszuk el.
-Igen, szerintem is – bólintottam rá. – Azt hiszem, jobb lesz, ha már holnap költözünk – gondolkodtam el. – Minden szükséges holmit pakoljatok össze. A nagyobb dolgaitokat és néhány bútort, pedig majd utánunk szállítatok.
-Rendben - bólintottak, majd mindenki eltűnt a saját szobájában.
-Gyere! – álltam föl, és magammal húztam szerelmemet is. – Jobb lesz, ha nekilátunk mi is a pakolásnak.
-Szerinted tényleg nem a Volturi áll a dolog mögött? – kérdezte Esme, mikor már a lépcsőn mentünk felfelé.
Pár másodpercig gondolkoztam a válaszon.
-Ha tényleg ugyanaz a farkas volt, mint akiről te álmodtál, akkor nem hinném – ráztam meg a fejem végül. – De miért nem mondtad el akkor ezt a rémálmodat?
-Mert úgy gondoltam, hogy nincs nagy jelentősége – hajtotta le a fejét, miközben belépett a szobánkba. – Az volt a második alkalom, hogy megálmodtam a… - könnyes szemekkel felnézett rám. Nem bírta folytatni.
-Jól van, semmi baj – ültettem le őt az ágyra. – Ne sírj, kérlek – simítottam végig az arcán, letörölve ezzel a már lefolyt könnycseppeket. Letérdeltem elé, majd megfogtam a kezeit. – Holnap elköltözünk innen, és minden rendben lesz. Ne aggódj! – mosolyogtam rá bíztatóan.
Kinyúlt felém, majd egyik kezével a hajamba túrva közelebb húzott magához, és az enyémnek támasztotta a homlokát.
-Annyira féltelek – suttogta. – Nem tudnálak még egyszer elveszíteni. Abba belehalnék – hunyta le gyönyörű szemeit és mély lélegzetet vett. – Ha valami bajod esne… - kezdett bele, de félbe hagyta a mondatot.
-Nem lesz semmi bajom, ígérem! – szorítottam meg a kezét mosolyogva. Ezek szerint nem csak nekem vannak ilyen érzéseim.
Egy leheletnyit az enyémekhez érintette ajkait, majd kissé hátrébb húzódott.
-Szeretlek! – suttogta, mélyen a szemembe nézve.
-Én is szeretlek! – mosolyodtam el lágyan, majd még egy finom csókot loptam édes ajkairól.
Hosszú percekig csak így ültünk, egymás szemébe nézve. Esme tekintete csillogott, ami talán az enyémet tükrözhette. Hosszú hónapokat kellett várnom rá, hogy végre ismét vágyjon a társaságomra, és most végre teljesült. Újra jól érzi magát és boldog, ami örömmel tölt el engem is.
-Azt hiszem, tényleg pakolnunk kéne, mert nem fogunk végezni – sóhajtott föl. – Én nem vagyok olyan gyors, mint ti – húzódott egy arasznyit hátrébb.
-Igazad van – bólintottam rá kelletlenül. Szívesen maradtam volna még így pár óráig, vagy akár napokig is.
Lassan fölálltam az ágy mellől és már rögtön a gardróbnál is voltam. Elővettem mindkettőnknek egy-egy bőröndöt, majd kinyitottam őket és már pakoltam is a ruhákat.
Egy perc elteltével azonban két apró kéz simult a derekamra.
-Hallgatlak, édes – fordultam felé kíváncsian.
-Te menj nyugodtan a dolgozószobádba. Abban én úgysem tudok segíteni – mosolyodott el. – Ne aggódj, elboldogulok én itt egyedül is – folytatta, mikor már közbe akartam szólni. – Ez amúgy is női munka – kuncogott. – Bár elismerésem, hogy férfi létedre pont a ruhákkal kezdted – pimaszkodott.
-Tudod, jobb mihamarabb túl lenni a nehezén – vágtam vissza.
-Na, menj dobozolni – nevetett. – Addig én összepakolom itt, amikkel elbírok – kezdett el az ajtó felé tolni.
-Hová lesz ez a világ! – sóhajtottam fel színpadiasan. - A saját szobámból kiküldenek. Ráadásul a feleségem!
Csak nevetett.
Csigákat megszégyenítő lassúsággal hátráltam az ajtó felé. Láttam rajta, hogy már kissé bosszús a viselkedésem miatt, de nagy örömére nemsokára elérte, hogy kint a folyosón álljak.
-Jól áll neked, ha mérges vagy – jegyeztem meg nevetve, majd elindultam rendes emberi tempóban a dolgozószobám felé.