Ma igencsak szárnyalt a fantáziám, minek eredményeként elkészültem az új fejezettel :) Sajnálom, amiért nem tudtam előbb hozni, de már egy hete fejfájással és köhögéssel küszködök, amitől eléggé kialvatlan vagyok mostanában :/ Ezt a fejezetet azonban még mindenképpen be akarta fejezni a hétvégén :) És szerencsére az írás még egy kicsit enyhítette is a fejfájást, mert nem erre gondoltam közben :) Na, de nem is beszélek tovább :) ha már fent a fejezet, had olvassátok ;) Remélem, tetszeni fog :) Várom a véleményeket :)
Puszi és jó éjszakát! :)
Esme szemszöge
Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy egyre közelebb értünk
Jaseprrel a házhoz. Gyorsabban kezdtem futni, meglepve ezzel Jaspert is, de nem
kérdezett rá. Valószínűleg ő is érezte a bennem levő feszültséget. Már majdnem
odaértünk, amikor meghallottam a beszélgetésük egy kis hangfoszlányát. Nem
értettem pontosan, de szerelmem nevét tisztán kihallottam belőle. A szívem
eszeveszett dobogásba kezdett. Nem lehet, hogy baja esett! Ha egy haja szála is
meggörbült, én magam megyek el a Volturihoz és akár az életem árán is bosszút
állok. Már az is megfelelne, ha legalább párral végezhetnék közülük. A
gondolataim teljesen megdöbbentettek. Még talán sosem éreztem ilyet ezelőtt és
ez megijesztett. Bár azzal már eddig is tisztában voltam, hogy Carlisle-ért
bármit megtennék.
- Esme – kapta el a karomat hirtelen Jasper és ezzel
megállásra késztetett. – Nyugodj meg, az senkinek sem tenne jót, ha most rögtön
lerohannád őket.
- Te tudsz valamit? – vontam össze a szemöldökömet.
- Nem, de… majd bent mindent megértesz – nézett komolyan a
szemeimbe, majd tovább futott a ház felé.
Ahogy még közelebb kerültünk a többiekhez, ők hirtelen
elhallgattak, ami még jobban megijesztett. Ezek szerint komoly a helyzet. Meg
sem álltam az ajtó előtt, csak annyira lassítottam le, hogy emberi tempóban
lépjek be a házba. Az egész család azonnal felém kapta a tekintetét, én pedig
teljesen megkövültem a szomorú és ijedt arcok láttán.
- Mi történt? – suttogtam kétségbeesetten és mindjükön
végighordoztam a tekintetem, megállapodva végül Alice arcán.
- Először ülj le – biccentett a fejével egy üres hely felé
és én azonnal teljesítettem is a kérését. Mielőtt még megszólalt volna, Jasper
odasétált mögé és finoman megszorította a vállát, Michelle pedig az én kezemet
fogta az övéibe. – Carlisle szerencsére minden gond nélkül teljesíteni tudta,
amit kértek tőle. Nem tett kárt benne az az újszülött vámpír. Sőt, Bree talán
még meg is bízik benne.
- Akkor mi a baj? – ráncoltam össze a szemöldökömet.
Alice tétován pillantott fel Jasperre, aki erre bátorítóan
rámosolygott.
- A lány, Bree, eredetileg a várbörtön egyik cellájába volt
bezárva, de amikor Carlisle-t beküldték hozzá, nem zárták be, hogy ha mégis baj
adódna, azért el tudjon menekülni. – Nem értettem, mit akart ezzel mondani.
Éppen az előbb mondta, hogy nem történt baj. – Miután Carlisle beszélt vele –
folytatta tovább a lányom -, felkísérte őt Aróékhoz. Viszont út közben
összetalálkoztak Jane-nel, aki még nem hallott az érkezésükről és azt hitte,
Bree-t akarja éppen megszöktetni. – Teljesen ledermedtem. Carlisle mesélt nekem
Jane képességéről és az elképzelés, hogy azt most használta is szerelmemen,
őrjítő dühöt keltett bennem. – Jasper! – hallottam még a távolból Alice
kétségbeesett hangját, majd a következő pillanatban két erős kar szorított
magához. Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de csak nem engedett.
- Esme! – szólt erélyesen Jasper, ami kissé észhez térített.
Idegesen kapkodtam a levegőt és legszívesebben most azonnal elindultam volna Volterrába,
hogy megtépjem azt a… - Nyugodj meg, Esme! Tudod, hogy úgysem engedünk oda –
feszítette meg még jobban a kezeimet.
- Nem engedhetjük, hogy bántsák! – keltem ki magamból kissé
hangosabban a kelleténél. – Oda kell mennünk, mielőtt az a lány még kárt tesz
valamelyikükben – ráztam le magamról idegesen Jasper kezeit, majd fel-alá
kezdtem járkálni a nappaliban.
- Esme, Carlisle jól van. Nem lett semmi baja, csak Jane
fújta fel a dolgot. Azóta már fent van a szobájában és Aro sem sejt semmit.
Ráadásul az esetet jelentették a vezetőknek, bár Aro úgyis kiolvasta volna a
lány gondolataiból.
- Nincs rá garancia, hogy nem teszi meg még egyszer – ráztam
meg a fejemet, majd kissé fáradtan ültem vissza a kanapéra. Az idegességtől
émelyegni kezdtem és a hasam is fájt egy kicsit a hirtelen mozdulattól.
- Szerintem jót tenne neked, ha inkább lepihennél – simította
végig az arcomat Michelle. – Mára elég lesz ennyi neked. Az éjszaka folyamán
nem érheti semmi baj Carlisle-t, amíg nem hagyja el a szobáját – mosolygott rám
halványan. Bár tudtam, hogy a család minden tagjához éppolyan közel áll
Carlisle, mint hozzám, Mitch is azt érezhette először, amit az előbb én is.
Mégis csak az öccséről volt szó.
Lassan bólintottam, majd felálltam és feltámolyogtam a
lépcsőn. Egyre kimerültebbnek éreztem magam és ezt nem tudtam hova tenni. A
terhességem alatt még sosem éreztem ilyen mértékű fáradtságot. Talán az
idegesség szívott ki belőlem ennyi energiát, na meg persze a vadászat is
közrejátszhatott benne. Ahogy elfeküdtem az ágyon, a szemeim automatikusan
csukódtak le és utána már képtelen voltam kinyitni őket. A sötétség kezdett
egyre inkább beborítani, amíg át nem léptem az álmok birodalmába.
Carlisle szemszöge
Úgy éreztem, a nap rohamos gyorsasággal telik. Az ágyamon
feküdve, egy orvosi könyvet tartottam a kezemben, de nem olvastam. Kívülről
tudtam már belőle minden egyes oldalt, mégis, újra és újra végig kellett
pörgetnem a fejemben a lapokat. Tudtam, hogy a megoldás ott van benne, csak én
nem veszem észre, ezért hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam és átmentem
Nicholas-hoz.
- Carlisle – lepődött meg, amikor kinyitotta előttem az
ajtót. – Azt hittem, egész nap a szobádban fogsz kuksolni, amíg Aro magához nem
hívat egy kis beszélgetésre.
- Én is azt hittem – bólintottam rá gyorsan. – Most viszont
egy lényeges dolog miatt jöttem – mutattam fel a kezemben tartott könyvet. –
Szeretném, ha ezt figyelmesen elolvasnád. Úgy érzem, van benne egy fontos
információ, ami csak nekem nem tűnik fel – nyújtottam át neki a már igencsak
megviselt példányt.
- Rendben – vette át tőlem egy kissé meglepetten. – Eddig
azt hittem, te minden kis részletre odafigyelsz – viccelődött.
- Ezek szerint valamit mégsem veszek észre. Persze találtam
pár igencsak érdekes információt, valami mégis hiányzik.
- Túlságosan akarod az igazságot – csóválta meg a fejét. –
Már abba is belelátsz dolgokat, ahol nincsenek is – ült le egy sóhajjal az
asztalához, majd felnyitotta a könyvet. – Szólok, ha találtam valamit – mondta
még, majd nekilátott az olvasásnak.
Teljes csöndben hagytam el a szobáját és tértem vissza a
sajátomba. Nem akartam őt zavarni olvasás közben. Talán nekem is amiatt siklott
el valami lényeges felett a figyelmem, mert folyton Esme járt a fejemben
közben. De hát mit tehetnék, amikor ennyire aggódom érte?
Idegesen járkáltam fel-alá a szobámban, teljesen céltalanul.
A gondolataimat próbáltam rendezni magamban, mégsem sikerült. Tartottam tőle,
hogy a zavaros gondolkodásommal megnehezítem Nicholas dolgát, de amíg Aro
nincsen a közelemben, ez nem lesz probléma. A következő pillanatban azonban
kopogtattak az ajtón, mire én rögtön megtorpantam és arra fordultam. Az ajtó
előtt Heidi állt. Akár kilométerekről is felismertem volna jellegzetes illatát.
Odasétáltam az ajtóhoz, majd kinyitottam azt.
- Szia – terült el azonnal széles mosoly az arcán, ahogy
meglátott engem.
- Szia – mosolyogtam én is. – Mi járatban?
- Gondoltam, beszélgethetnénk még egy kicsit… Mondjuk,
elmondhatnád, hogyan sikerült meggyőznöd Bree-t – ajánlotta.
- Csak nem Aro küldött? – vontam fel a szemöldökömet,
miközben arrébb álltam az ajtóból, hogy utat engedjek neki.
- Nem egészen, de az ő keze is benne van a dologban – felelt
őszintén. Becsültem benne, hogy mindig elmondta nyíltan az igazságot. Persze
tudtam, hogy ebben közrejátszanak a felém irányuló érzései is, nem változott a
helyzet, amióta világosan elmondtam neki, hogy köztünk nem lehet több
barátságnál. – Viszont engem is nagyon érdekel – nézett rám fürkésző
tekintettel, majd leült az ágyam szélére. – Elmeséled? – kérdezte kíváncsian.
- Ha tényleg szeretnéd – vontam meg a vállamat, majd helyet
foglaltam mellette. – Nem mondtam neki semmi különöset, csak felvilágosítottam
őt a lehetőségeiről. Azt mondta először, hogy nem akar embereket gyilkolni, így
megosztottam vele az én életmódom lehetőségeit is. A nagy önuralom azonban
talán hiányzik belőle. A könnyebb utat választotta, de ezért persze nem ítélem
el őt – egészítettem ki magam gyorsan. Nem azért, mert féltem, hogy Bree fülébe
jutva talán véglegesen is összeomlana, hiszen jelen pillanatban talán bennem
bízik egyedül, hanem mert tényleg így gondoltam. Tudtam, hogy nehéz ennek az
életmódnak az elsajátítása, hiszen magam is ezt az utat választottam, arra
pedig senkit sem kötelezhettem, hogy álljon ellen a természetének és
ösztöneinek. – Benne nem látok annyi emberit, mint… - hirtelen haraptam el a
mondat végét. Majdnem sikerült elszólnom magam és még azt is hallottam, hogy
Nicholas hirtelen felugrott a székéről a szomszéd szobában.
- Mint… - kérdezte kíváncsian Heidi, de szerencsére
gyanútlanul.
- Egy lány, főleg egy olyan lány, akinek ennyire összetörték
a lelkét, nehezen tud jó döntéseket hozni. Talán idővel rájön majd, hogy rossz
utat választott, de addigra már késő lesz – sóhajtottam. – Benne most sokkal
jobban élnek a vámpír ösztönök, mint bármelyik másik újszülött vámpírban.
Bosszút akar állni, de tudja, hogy ez nem lehetséges. Mindennél jobban emlékszik
a családja halálára. Az ösztöneit ebben az állapotban nem tudná megfelelően
kordában tartani. Ha pedig folyton-folyvást elbukna, azok csak újabb döfések
lennének a lelkében – fejtettem ki a véleményemet. – Nem volt, aki még
emberkorában elmagyarázta volna neki, mivel jár ez az „élet”. Talán úgy
könnyebben feldogozta volna, persze nem amellett, hogy megölitek a családját.
- Te most komolyan egy vámpír lelkéről beszélsz? –
hitetlenkedett, teljesen figyelmen kívül hagyva az utolsó két mondatomat.
Mintha azokat már meg sem hallotta volna.
- Igen, és szerintem mindünknek van lelke, csak a vámpírok
nagy része saját magából öli ki az érzéseket. Az a vámpír, aki embereket öl, jó
mélyre elrejti a saját lelkét. Gondolj csak bele, te nem éreztél félelmet és
bűnbánatot, amikor megölted az első áldozatodat, vagy amikor elkezdtél „ételt”
csalogatni a Volturinak? Azóta persze rájöttél, hogy nem volt más választásod,
hiszen most már teljesen nyugodtan teljesíted a feladatodat.
- Belőlem már semmi nem tud sajnálatot előcsalogatni – rázta
meg a fejét. – Bármennyire is keresném magamban, nem találnám meg ezt az
érzést.
- Pedig mindenkiben ott van. A gyenge pillanataidban érzed
leginkább. Én is megtapasztaltam már, mennyire tud fájni ott legbelül – tettem
a mellkasomra oda a kezemet, ahol a szívemnek kellene dobognia.
- Bármennyire bánnám utána a tettemet, most legszívesebben
felkeresném azt az embernőt, átváltoztatnám, és elhoznám neked – morogta maga
elé.
- Te is tudod, hogy az nem tenne engem boldoggá.
- Dehogynem! – horkantott föl. – Idővel te is el tudnád
fogadni a tényt, mint mi a gyilkolást, hogy egy ember miattad lett vámpírrá és
még csak meg sem adhatsz neki mindent. És azt is tudom, hogy titokban attól
rettegsz, hogy ő nem viszonozná az érzéseidet és akkor minden hiába lenne. Csak
fájdalmat okoznál annak, aki számodra a mindent jelenti. Tudom, mert ismerlek
már ennyire téged.
Lehajtottam a fejemet, hogy ne kelljen a szemébe néznem.
Teljesen igaza volt, hiszen legelőször tényleg így éreztem. És talán még most
is, pedig biztosan tudom, Esme mennyire szeret engem, hiszen ha nem így lenne,
nem választotta volna ezt az életet. Ráadásul még az anyaságot is megadhatom
neki. Mindenünk meglehetne, csak egy valami nem: a normális élet. Esmében és
mindannyiunkban, bármennyire is próbáljuk elnyomni, mindig ott lesznek a
vámpírösztönök és csak arra várnak, hogy végre kitörhessenek. És ha mindez
megtörténik, olyan gyorsan fog összeomlani a családunk, hogy feleszmélni sem
lesz időnk. Ettől rettegtem leginkább. Ettől akartam annyira óvni Esmét is.
Hogy ne kelljen megtapasztalnia azt az érzést, amit a gyilkolás, vagy akárcsak
annak a vágya hoz ki belőlünk. Rettegtem, hogy törékeny lelke ezt nem élné túl,
bármennyire is erős nő.
- Ez nem ilyen egyszerű – néztem fel rá izzó tekintettel.
Legszívesebben mindent megosztottam volna vele. Tudtam, hogy önszántából sosem
árulna el engem Aro-nak, de a képessége ellen ő sem tud mit tenni. Pedig
annyival könnyebb lett volna…
- Már miért ne lenne? – tárta szét a karjait. – Szerintem
nincsen olyan nő, aki ne vonzódna hozzád egy kicsit sem. Egy ilyen tökéletes
férfinak nehéz lehet ellenállni. Kétlem, hogy pont egy embernőnek sikerülne. A
vámpírképességeddel egyébként is el tudod kábítani.
- De ez a hatás el is múlna, amint belőle is vámpír lesz –
ellenkeztem. – És én nem azt akarom, hogy rajongjon értem, hanem hogy
szeressen. Úgy szeressen, ahogy vagyok. Minden hibámmal együtt. – Hirtelen
álltam föl mellőle, majd idegesen újra járkálni kezdtem a szobában. – Nagyon
eltértünk a témától – morogtam bosszúsan magam elé.
- Ne haragudj, nem gondoltam, hogy ez ennyire fel fog téged
zaklatni. – Ahogy elhaladtam mellette, elkapta a csuklómat, megállítva ezzel a
járkálásban. – Ülj vissza és mesélj tovább – kérlelt.
Egy sóhaj kíséretében visszahuppantam az ágyra, majd összeszedve
a gondolataimat, folytattam az elkezdett beszélgetésünket.
- Nem sokat beszélgettünk ezután, csak próbáltam vele
megértetni, mit is jelent vámpírnak lenni. Szerettem volna, ha tudja, mit
választ azzal, hogy csatlakozik hozzátok.
- Úgy hallom, ez neked annyira nincs ínyedre – jegyezte meg.
- Lehet, hogy most még nem áll készen rá, de talán az
újszülött éve után már tudná kontrollálni magát. Egy tizenéves kislánynak még
nincsen akkora önuralma, mint egy felnőtt embernek. Én viszont nem
kényszeríthetem semmire sem. Csak Arot szeretném majd arra megkérni, hogy ha
Bree úgy dönt, akkor engedje utánam jönni. Nem fogja őt szolgálni, ha nem
teljesíti a kérését. És ha a lány mégis állatok vérén szeretne élni, én
szívesen segítek majd neki a váltásban. Most viszont még túlságosan feldúlt és
érzékeny.
- Ezzel arra célzol, hogy bármelyik pillanatban ellenünk
fordulhat? – vonta össze a szemöldökét.
- Nem – ráztam meg a fejemet. – Ezzel csak annyit akartam
mondani, hogy szüksége van egy családra. Ha már a szüleit és testvéreit
megöltétek, figyeljetek rá jobban, mert bármelyik pillanatban kitörhet.
Miután Heidi elhagyta a szobát, kissé furcsán éreztem
magamat. Teljesen összezavarodtam és már azt sem tudtam, vajon az én elméletem
a helyes e. Ha Bree mégis utánam jönne, megtalálná a családunkat. Ha mindent
megtudna, talán a felém irányuló bizalma is elveszne. Nem biztos, hogy megértené,
mit is jelent Aro képessége és hatalma.
Ahogy eltelt a nap, Aro még mindig nem hívatott magához,
pedig azt hittem, beszélni akar majd velem a lányról. Végül csak egy
vállrándítással intéztem el a dolgot. Talán először Bree-t akarja megismerni és
magához kötni, hogy én már ne tudjam tovább győzködni.
Már késő este volt, amikor Nicholas bekopogott hozzám.
- Figyelmesen átolvastam az egészet – közölte, visszanyújtva
nekem a könyvet. – Aláhúztam benne a szerintem lényeges információkat, de ennek
többségét már én eddig is tudtam és fogalmam sincs arról, hogy mindebből te
mennyit fedeztél már fel olvasás közben. Meg persze voltak azért számomra is új
dolgok és esetek.
- Köszönöm, Nicholas – bólintottam rá hálásan, majd
fellapoztam a könyvet, hogy szemügyre vegyem az aláhúzott sorokat.
- Nincs mit – legyintett. – Tudod, hogy számomra is fontos.
- Igen, tudom – néztem fel rá. Ő csak intett egyet, majd
kiment a szobából. Hagyta, hogy egyedül maradjak a gondolataimmal és ezért
nagyon hálás voltam neki.
Lassan kezdtem el lapozgatni a könyvet, ezúttal már csak az
aláhúzott sorokat elolvasva. Hirtelen akadt meg a szemem az egyik
becsillagozott képen és az alá írt pár, dőlt betűs soron. A képen egy embernő
volt, vélhetőleg terhesen. A benne növekvő gyermek testileg már biztosan
elérhette a kilencedik hónapot, mert a hasa hatalmas volt. De nem ez volt az
egyetlen, ami rögtön feltűnt. Elhűlve húztam végig az ujjaimat a képen.
Reménykedtem benne, hogy az csak kosz, vagy Nicholas véletlenül összetintázta a
papírt, de ahogy jobban szemügyre vettem, teljesen ledermedtem. A nő hasán
hosszú sorokban sötét csíkok húzódtak, valamint a bordájánál tele volt
foltokkal. Nagyot nyeltem és éreztem, hogy a torkom teljesen kiszárad. A képet
csak rajzolták, mégis olyan élethű volt. Főleg, ahogyan magam elé képzeltem
Esmét, ezekkel az ütésekkel és foltokkal a hasán. Hogy nem vettem eddig észre
ezt a képet? A szemem csak ekkor vándorolt le a szöveghez.
„A vámpírgyermekek
ereje már a magzat fejlődése során észrevehető. Feltűnő és félreérthetetlen jelei
ennek az anya hasán húzódó csíkok és foltok. Ezek legtöbbször borda- vagy
medencecsont töréséhez vezetnek. Amikor a magzat eléri a kilencedik hónapot,
olyan erőre tehet szert, amivel akár a gerincet is kettétörheti a számára csak
átlagos mozgolódásával.”
Megkövülten meredten magam elé. Nem hagyhatom, hogy Esmének
bármi baja is essen. Ha miattam akár egy haja szála is meggörbül – mert miattam
lenne, hiszen az én gyermekem növekszik a hasában, én nem figyeltem oda a
következményekre -, azt sosem tudnám megbocsátani magamnak. Nem tudhatom, hogy
a mérgem, az átváltozása második szakaszában elég lesz-e ahhoz, hogy újra
összeforrassza a gerincét, ha a terhessége során baj történne. Félve lapoztam
tovább a könyvben, de hosszú ideig nem találtam semmi új információt. Már-már
megkönnyebbülten közeledtem a vége felé, amikor újra megakadt a szemem pár
soron.
„A vámpírterhességek
legtöbbször az anya halálával végződnek. A szülés* során sok vért veszíthet,
így még az átváltoztatás sem mindig megoldás…”
Nem a szöveg lepett meg, hiszen ezzel én is tisztában
voltam. Tudtam, mennyire veszélyes ez a terhesség Esmére nézve, de nem
kényszeríthettem őt arra, hogy eldobja magától a benne növekvő életet. Na meg
persze ehhez, bármennyire is ez lett volna orvosilag a helyes, nem volt hozzá
szívem. Mégis csak egy gyermek volt, ami a Mi szerelmünkből fogant. Ami felett
viszont átsiklott a tekintetem, az a aprócska csillag volt a szülés szónál. A tekintetem lesiklott a
lap aljára, ahol a csillag mellett apró betűkkel ez állt:
„A szülés folyamata a
vámpírterhességek esetében teljesen más, mint az embereknél. A gyermeket egy
kemény és erős magzatburok védi, amit csak a vámpírfogak képesek felsérteni. A
gyermek, akinek erős fogazata már a méhben kifejlődik, átrágja magát ezen a
burkon, majd az anya hasán is, ami erős vérzést eredményezhet. A gyermek
ezután, ha nem jut máshogy táplálékhoz, az anyja véréből táplálkozik, ami újabb
vérveszteséggel jár.”
Ezek alapján a baba szó szerint átrágja magát az anyján,
majd még, ha ez nem lenne elég, az utolsó kis reménysugarat is elveszi az
életben maradásától. De talán ezzel meg is könnyíti, hiszen nem kell annyit
szenvednie az anyának. Sorban feljegyeztem magamban, hogy mikre kell majd
mindenképpen odafigyelnünk, ha közeledik ez a pillanat. Valakinek mindig Esme
mellett kell majd lennie, hogy a baba ne tudjon nagy kárt okozni benne. A
szülésre pedig ki kell találnunk valami kevésbé morbid dolgot. Nem hagyhatjuk,
hogy a gyermek csak úgy, átrágva magát az akadályokon szülessen meg. Valamivel
segítenünk kell majd ezt a folyamatot, hogy Esmének se kelljen majd annyit
szenvednie. Éppen elég lesz neki az utána következő másfél nap.
Fáradtan dőltem el az ágyon, miután a vissza levő pár oldalt
is átfutottam. Úgy éreztem, jelen pillanatban még aludni is tudnék, bármennyire
is lehetetlen ez a magam fajtának. Csak akkor tértem kissé észhez, amikor a nap
első sugarai betévedtek a szoba ablakán, megvilágítva ezzel fedetlen
mellkasomat. Nem is emlékeztem rá, hogy mikor dobtam le magamról az inget és az
idő múlása is csak egy elmosódott csík volt bennem. Elborzadva néztem végig a
mellkasomon, ami most gyémántként csillogott a gyenge napfényben. Mit vétettem
én, amiért erre a sorsra jutottam? Mi rosszat tettem, amivel ezt érdemeltem?
Annyival könnyebb lett volna az életem, ha emberként találkozom Esmével. Akkor
nem kényszerítették volna őt érdekházasságra a szülei. Én is ki tudtam volna
segíteni a családját. Nem kellett volna igent mondania annak az Evensonnak.
Udvaroltam volna neki, néha csókokat loptam volna tőle, aztán nem sokkal később
megkértem volna a kezét. Hatalmas esküvőt rendeztünk volna és elvittem volna őt
egy csodálatos nászútra. De mindez csak álom marad. Én sohasem leszek újra
ember, ahogy már ő sem. De ha visszapörgethetném az időt akkorra, amikor
megmentettem őt az erdőben Dominic-tól, semmit sem változtatnék a történteken.
Tudom, hogy képesek leszünk megoldani a helyzetet és ő túl fogja élni. Túl kell
élnie a szülést!
Három ütemes koppanás térített csak vissza a valóságba.
Lassan visszabújtam az ingembe, majd begomboltam az alsó pár gombot.
- Szabad – szóltam ki közben, mire azonnal nyitódott is az
ajtó, mögötte pedig Heidi jelent meg.
- Szia Carlisle – köszönt vidáman.
- Jó reggelt Heidi – mosolyogtam rá, mire ő furcsállóan
vonta fel a szemöldökét.
- Már dél is elmúlt – nevetett fel végül, amikor látta, hogy
tényleg komolyan beszéltem.
- Oh – kaptam a tekintetem az ablak felé. Úgy tűnik,
rendesen elkalandoztak a gondolataim. – Gyorsan elrepült ez a pár óra, amíg
olvastam. – A mellettem fekvő könyvet lassan becsúsztattam a táskámba, mielőtt
Heidi még ránézhetett volna egyáltalán a borítójára.
- Mit olvastál? – kíváncsiskodott mellém lépdelve.
- Csak egy orvosi szakkönyvet – vontam meg a vállam hetykén.
– Ha már gyógyítani nem tudok itt Volterrában, legalább tanuljak még egy kicsit
a szakmából – nevettem fel halkan.
- Mintha az évtizedek alatt nem szereztél volna elég
tapasztalatot – csóválta meg a fejét, ő is kuncogva. – Nem hinném, hogy bárhol
is találnának nálad jobb orvost.
- Azért ne túlozz – legyintettem, kinézve az ablakon.
Michelle-re gondoltam. Ő talán sokkal jobb orvos, mint én. Ő biztosan rájött
volna már először is, hogy Esme terhes. Nem várt volna addig, amíg már késő
lesz…
- Egyáltalán nem tartom ezt túlzásnak. A vámpírok kifinomult
érzékeivel te azt is meglátod, amit az emberi szemek nem. Vizsgálatok és
mindenféle eszközök nélkül ellenőrizheted a szívműködést és a légzést.
- Ez mind szép és jó – bólintottam rá -, de amíg mindezt nem
oszthatom meg a kollégáimmal, én is csak az eszközökkel vizsgálhatom meg a
betegeket. Volt már olyan esetem, amikor én tisztán láttam a bántalmazás
jeleit, mégsem mondhattam, mert a fojtogató kezek nyoma csak számomra volt
látható, a többi sérülése pedig eltakarta azt a sok kék-zöld foltot, amit az
ütésektől elszenvedett. Mindig megpróbálom a lehető legtöbbet megtenni a
betegeimért, de én sem vagyok isten. Nem tudok csodát tenni és az én kezem
alatt is haltak már meg emberek – hajtottam le a fejemet szomorúan. Ezek a
napok voltak számomra a legrosszabbak. Amikor tudtam, hogy már én sem
segíthettem volna rajta és meghalt a műtőasztalon, mégis mardosott belülről a
bűntudat. Hogy miért, azt magam sem tudom.
- De hát pont az előbb mondtad, hogy te mindig mindent
megtettél – ellenkezett. – Akkor ez nem a te hibád. Senki sem tudott volna
rajtuk segíteni, ha még neked sem sikerült megmentened őket. – Meglepetten
néztem fel, amikor a kezét az enyémre tette. Ezúttal viszont semmi hátsó
szándéka nem volt ezzel, csak szimplán meg akart nyugtatni. Erőtlenül
mosolyodtam el.
- Hiába mondogatod ezt, az érzéseim nem fognak megváltozni.
Magam sem értem, miért érzek bűntudatot. Egyszerűen csak fáj, hogy annak
ellenére is, ami vagyok, a képességeim nem elegek ahhoz, hogy bárkit
megmentsek.
- Mint mondtad, nem vagy isten – tette a vállamra a kezét. –
Egyébként eredetileg azért jöttem, hogy szóljak, Aro este látni kíván téged.
Hatra a trónteremben kell lenned.
- Nocsak, vendégként így meg van szabva az időbeosztásom –
jegyeztem meg szkeptikusan, mire Heidi felkuncogott.
- Azt hittem, Aro-val jobb a viszonyotok. Mármint… ő mindig
a barátjaként nevez téged, míg te a háta mögött folyton…
- Nem csak a háta mögött – vágtam közbe illetlenül. – Aro,
ha ehhez lenne kedve, akár meg is ölethetne. Persze, én is a barátomként
tekintek rá, amíg ő is akként viselkedik. Az viszont ezúttal nagyon nem
tetszett, ahogy Bree-vel bánt, amíg meg nem érkeztem. Az a szerencsétlen lány
ott éhezett a várbörtönben, miközben még Jane is megkínozta párszor, amikor nem
maradt nyugton. Igazán családias fogadtatás, ha azt akarja elérni nála, hogy
csatlakozzon hozzátok.
- Nekem úgy tűnik, hogy nem csak ez piszkálja a
gondolataidat – nézett rám áthatóan és egy pillanatra azt hittem, tényleg belém
lát. Persze tudtam, hogy ez lehetetlen, mégis ledermedtem.
- Nicholas mindent elmondott, ami itt történt velük. Azt is,
hogy Jane megkínozta Norát egyik alkalommal és Aro még csak meg sem büntette. E
felett nem tud csak úgy elsiklani a figyelmem – csóváltam meg a fejem. – Főleg
a mai nap után. Jane nekem esett, amikor jöttem fel Bree-vel… nem volt valami
kellemes élmény – húztam el a számat.
Miután Heidi elhagyta a szobámat, ismét eldőltem az ágyon.
Tudtam, hogy valahogyan meg kell majd oldanunk, hogy Nicholas is lejöhessen a
trónterembe. Nélküle Aro akadály nélkül belelátna a fejembe, aminek
beláthatatlan következményei lennének. Gondterhelten vettem elő a könyvet, amit
Heidi érkezésekor elraktam, majd újra fellapoztam és áttanulmányoztam a
számomra új ismereteket. Ezúttal, ha ez lehetséges volt, talán még jobban
elborzasztottak a leírtak. Képtelen voltam nem a képet nézni, amelyiken az
anyát ábrázolták a kilencedik hónapban. Úgy éreztem, végigfut a hátamon a
hideg, de még csak erre sem voltam képes. Idegesen hajítottam vissza a helyére
a könyvet, majd a kezeimet az arcomra szorítottam. Tudtam, hogy nem lenne
szabad megint elhagynom magam, de egyszerűen nem tudtam parancsolni az
érzéseimnek. A kétségbeesés újra meg újra elöntötte az elmémet, mígnem ennek az
egésznek az ágytakaró látta kárát.
- Gyere – szóltam ki, amikor Nicholas bekopogott hozzám.
- Carlisle, minden rendben? – kérdezte aggódva, majd
meglátta a kettéhasadt huzatot és hirtelen elhallgatott. – Nem lenne szabad ezt
tenned – lépdelt mellém. – Aro vagy valaki gyanút fog fogni, ha romhalmazt
csinálsz a szobádból.
- Egyszerűen képtelen vagyok nem erre gondolni – mondtam
suttogva. Azt azért nem akartam, hogy az egész kastély hallja a
beszélgetésünket. – Aggódom – leheltem szinte alig hallhatóan.
- Tudom – tette a vállamra a kezét -, de mind segíteni
fogunk, ezt ne felejtsd el – nézett komolyan a szemembe. – Most pedig szedd
össze magad, mert öt perc múlva lent kell lenned a trónteremben – mondta
szigorúan. – A takarót pedig fordítsd meg. Majd valamit kitalálunk, hogy miért
szakadt szét – tette még hozzá, majd leült a szobában levő asztal melletti
székre.
Miután lehiggadtam és kiűztem minden rossz gondolatot a
fejemből, Nicholas-szal elindultunk lefelé. A trónterem viszonylag messze volt,
de nem sokkal múlhatott el még hat, amikor odaértünk.
- Á, Carlisle… és Nicholas – köszöntött minket, amikor
egymás után beléptünk a hatalmas terembe.
- Hívattál, Aro – biccentettem, majd beljebb sétáltam.
- Igen – hümmögött az állát dörzsölgetve. – Szeretném a te
szemszögedből is látni a tegnap történteket.
- Ahogy óhajtod – léptem elé, majd kinyújtottam felé a
kezem. Ő azonnal meg is fogta azt, miután felállt a trónszékből.
- Hm… úgy látom, annyira azért nem tettél ki magadért –
jegyezte meg lehunyt szemmel.
- Nem mondtam, hogy mindenáron meggyőzöm őt róla, hogy
csatlakozzon hozzátok. Csak próbáltam megértetni vele a dolgokat. Hogy mi miért
történt – magyaráztam halkan.
- Ez érdekes – mosolyodott el, mire én azonnal megfeszültem.
Megijedtem, hogy véletlenül meglátott valamit a gondolataim között. – Tegnap
láttam a lány fejében, hogy ennyire megbízik benned, de először nem akartam
elhinni. Érdekes, milyen gyorsan belopod magad az emberek szívébe.
- Ha természetesebben viselkednél velük és nem halálra
rémítenéd őket már az első alkalommal, te is meg tudtad volna ezt tenni.
- Valóban? – pattantak fel a szemei hirtelen, majd elengedte
a kezemet és hátrébb lépett. – Ha te mondod – vonta meg a vállát. – Ha nem
haragszotok, most félbeszakítanám ezt a beszélgetést. Már úgyis mindent
megtudtam, amit akartam.
Gyanakodva néztem körbe a teremben, ahol egyre több Volturi-tag
jelent meg. Feszültem vártam Aro további szavait. Talán valamire mégis csak
rájött és most akarja kiszedni belőlem az egészet. Így, hogy mind itt vannak,
nem menekülhetek. Nicholas is gyanúsan méregette a jelenlevőket, miközben egyre
közelebb araszolt hozzám.
- Mi a további programotok? – fordultam vissza Aro felé,
látszólag teljesen nyugodtan.
- Heidi mindjárt megérkezik a vacsoránkkal – fürkészte
szemeivel az ajtót. – Az esti jegyeket valamiért többen veszik az emberek –
húzta végig a nyelve hegyét lassan a szája vonalán.
Bármennyire is elborzasztott a tudat, hogy éppen étkezni
készülnek, megnyugodtam, hogy még sincsen baj. Lassan megfogtam Nicholas
karját, majd a trónszékek mögé húztam őt, Aro és a többi tag háta mögé.
- Nem biztos, hogy ezt végig kéne nekünk néznünk – súgta a
fülembe visszafojtott lélegzettel.
- Aro mindig elvárta tőlem, hogy jelen legyek az
étkezésükkor. Azt remélte, talán a vér csábításától megingok majd… Tudnia kell,
hogy még mindig határozott vagyok. Ne nézz oda, mindjárt jönnek – húztam őt még
hátrébb.
A következő pillanatban kinyitódott az ajtó, ahol megjelent
Heidi, mögötte egy csoport turistával.
- Gyors voltál, Heidi. – Aro felállt a székéből és szélesen
mosolygott. – Vacsoraidő!
Kőt őr, amint beért az utolsó turista is, becsukták az
ajtót, majd elkezdődött. A szemeimet szorosan összeszorítottam, hogy még csak
véletlenül se lássak meg semmit sem a teremben történtekről. Hangos sikolyok és
segélykiáltások hangzottak, de mi csak álltunk ott Nicholas-szal szorosan
egymás mellett. Éreztem a vér csábító illatát, ahogy az adrenalintól még jobb
aromája lesz. Figyelmeztetően szorítottam meg barátom karját, aki még a lélegzetét
is visszatartotta.
- Carlisle, biztosan nem gondoljátok meg magatokat? – jött a
kérdés valahonnan a terem túlsó végéből. – Nagyon ínycsiklandozók ezek az
éjjeli turisták. – Felix hangjára felpattantak a szemeim, amiket utána már
képtelen voltam visszacsukni. Fájt látnom, hogy a Volturi minden héten egyszer
megteszi ezt a borzalmat. Nem tudtam felfogni, hogyan képesek erre, de magamat
sem értettem, amiért mindezt végignéztem. A tekintetem összetalálkozott egy
fiatal nőével. A barna szemek éppen olyanok voltak, mint Esméé és még a haja is
ugyanolyan karamell színű volt. Nagyot nyeltem a látványra, ahogy a szív alakú
arc fájdalmas grimaszba rándult. Aro volt az, aki elkapta hátulról és a fogait
a nyakába mélyesztette. A nő tekintete egyre jobban elhomályosult, de az utolsó
pillanatokban úgy láttam, mintha azt tátogta volna nekem: Segíts! Aztán az élet
teljesen kiszállt belőle és a szemei üvegesen meredtek a semmibe. Fájdalmasan
görnyedtem össze a látványra. A szívem mintha kettéhasadt volna a tudatra, hogy
mindez Esmével is megtörténhetne. Nicholas ijedten kapott utánam és húzott fel,
mielőtt még bárki bármit is észrevett volna. Biztos voltam benne, hogy Aro
tudta. Azért választotta azt a nőt áldozatául, mert látta a fejemben Esme
arcát. Talán ezzel akarta előhívni belőlem a vadállatot, de én akkor sem fogok
engedni neki. A kiáltások végül teljesen elhaltak és a teremben síri csönd
lett. Egy-két őr elkezdte összeszedni a hullákat, de azt már nem figyeltem,
hogy utána mit csináltak velük. Nem akartam tudni, hogy mi lesz a sorsuk
szegény embereknek.
- Látom, eléggé megviselt titeket ez a kis kitérő – lépett
vissza a trónszékéhez Caius. Amióta itt tartózkodtunk, ő egyszer sem szólalt
meg, legalábbis a jelenlétünkben nem. Most viszont volt valami elégedett csillogás
élénkvörös szemeiben. Mintha élvezte volna, hogy szenvedni láthatott minket.
- Ha nem haragszotok, mi most elmennénk saját táplálékot
keresni – mondtam nyugodt hangon, figyelmen kívül hagyva gunyoros mondatát.
- Ahogy gondoljátok – biccentett mosolyogva Aro.
Aprót löktem Nicholas hátán, hogy végre mozgásra bírjam őt,
mire szótlanul indult el az ajtó irányába. Láttam, hogy még mindig nem
lélegzik, ezért úgy siettem, ahogy csak tudtam. Amikor pedig végre elhagytuk a
kastélyt és a friss levegőn voltunk, fellélegezve sóhajtott fel.
- Nem is tudod, mekkora megkönnyebbülés ez most nekem –
motyogta. – Még sosem éreztem ekkora kísértésnek kitéve magamat. Jó, hogy csak
kettőnknek kellett ezt megtapasztalnunk. Amikor Norával itt voltunk, Aro nem
kötelezett minket az étkezéseken való ottlétre.
- Először nekem sem volt könnyű – tettem a vállára a
kezemet, miközben elindultam a város utcáin. A nap már régen lemenőben volt,
így nem kellett félnünk a lebukástól. – Pedig Aro-nak még most is sikerült
majdnem felszínre hoznia az ösztöneimet. Láttad azt a nőt, akivel utoljára
végzett?
- Igen – bólintott. – Látszott rajta, hogy élvezi a
helyzetet. Talán nem kellett volna neki mesélned Esméről – jegyezte meg
hirtelen, amikor már messze jártunk a vártól. – Most már ismeri a gyengéidet.
- Ha ez neki örömet okoz, hát tegye – morogtam bosszúsan. –
Én akkor sem fogom megadni neki azt az örömet, hogy szenvedni lásson. Engem
sosem fog magához csatolni. Egész létezésem során független voltam. Nekem
nincsen szükségem olyan „családra”, ahol ennyire semmibe veszik a vámpírokat.
Csak akkor lehetsz elismert, ha olyan képességgel rendelkezel, amivel halálra
rémítheted még a többi vámpírt is. Gondolok itt éppen Jane-re.
- Próbálj meg ne ezzel foglalkozni. Nem sokáig kell már
eltűrnöd ezeket. Már csak négy nap és indulhatunk haza.
- Remélem, mostantól nem lesznek ilyen ötletei, amivel az
őrületbe kergethet.
- A vadászat most segíteni fog – mosolygott rám bíztatóan a
város szélén. – Engedd el magad és kivételesen tényleg hagyatkozz az ösztöneidre.
Mélyet szippantottam a levegőből, majd már futottam is. Hogy
merre, az már lényegtelen volt. Itt a városon kívül már úgysem látnak minket az
emberek és nemsokára az erdő takarásában leszünk. Céltalanul vetettem be magam
a sötét erdőbe, egy jobb holnapban reménykedve. Más sem hiányzott most jobban,
mint egy kis egyedüllét. A vadászattal pedig majd levezetem a felgyülemlett
feszültséget. Ezentúl nem fogom engedni, hogy minden egyes rémisztő dolog az
őrületbe kergessen pillanatok alatt. Nem fogok most összeomlani. Már csak négy
napot kell kibírnom és hazaindulhatunk. Aztán egy hét múlva újra a karjaimban
tarthatom majd a szerelmemet. Ez lebegett a szemem előtt, mielőtt még végleg
elborította volna az agyamat a vörös köd.
