Sziasztok!

Kárpótlásul az elmaradt fejezetért, rakok föl pár képet:) remélem tetszenek:)


öhm, ejnye fiúk!!


ezt nem nézem volna ki belőle


Cullen család:)


azt hittem, a vámpírok edzettebbekXD


ez lehet Cullenék otthoni tartaléka:D


keressétek meg Robot (segítség: Harry Potter és a Tűz serlege)


az ott egy Cullen címer!!! ilyen melltartó komolyan létezik??XD


ehhez nem kell hozzáfűznöm semmit sem:D


ezt a képet még akkor találtam, amikor beírtam a keresőbe, hogy Elizabeth Reaser...


hát ezt nem néztem volna ki Peterből!




öhm, Elizabeth mit csinál?


ehhez nem kell írnom semmit

6. fejezet

Bocsi, hogy csak most jött feji, de nem volt időm írni, és mikor volt, akkor sem jöttek a szavak:(



"Mondd meg neki hogy szereted, hiszen nincs mit veszítened, de mindig bánni fogod, ha nem teszed meg..."

Carlisle szemszöge

Esme már több mint 10 perce csak néz maga elé. Valószínűleg megijesztette, amit mondtam. De tudnia kellett. Nincs biztonságban, amíg Dominic életben van. Nem engedhetem, hogy valami baja essen. Abba belehalnék. Már a gondolattól is kiráz a hideg, hogy Esmehez akár csak egy ujjal is hozzáérjen az a… az a. Le kell nyugodnom! Senkinek sem használ az, ha kiakadok. Nyugalom Carlisle, nyugalom! Esme nem sejthet semmit sem az érzéseimből. Amint végeztünk Dominic-kal, folytatnia kell normálisan az életét. Nélkülünk!
-Esme, kérlek mondj már valamit – rántott vissza Alice hangja a jelenbe.
Esme homályos tekintettel nézett föl ránk.
-Nem akarom, hogy …hogy öljetek - mondta ki nagy nehezen. – Bárkivel is akartok végezni.
-Esme, én már öltem embert és vámpírt is. Nekem már úgyis mindegy – mondta bűnbánóan Jasper.
-De Alice és Carlisle tudtommal még nem! – fakadt ki. – Nem akarom, hogy miattam kelljen ölnötök – fakadt sírva.
-Esme, mi szeretünk téged! És mi megvédjük a szeretteinket! – jelentette ki Alice. Erre elbizonytalanodtam. Igen, szeretem, de nincs biztonságban mellettem sem.
-Köszönöm – szipogott Esme beletörődően. Tudta, hogy Alice-szel szemben nincs semmi értelme a tiltakozásának.
Alice elmosolyodott majd, Jaspert maga után húzva elindult fel az emeletre. Ránéztem Esmere akinek a szemeiben még mindig fájdalmat láttam.
-Carlisle – hallottam meg Jasper aggódó hangját. Mi történhetett? Azonnal elindultam a lépcső felé, és a látvány, ami fogadott, ledöbbentett. Alice eszméletlenül fekszik Jasper karjaiban, Jasper pedig aggódva nézi kedvesét.
-Mi történt? – kérdeztem.
-Nem tudom. Alice egyszer csak megtorpant előttem, és azt mondta, hogy szédül. Majd a következő pillanatban eszméletlenül dőlt hátra. Először azt hittem, hogy csak látomása van, de ez más – mesélte Jasper.
-Hozd be a nappaliba – mondtam Jaspernek. Mikor beértünk a helyiségbe észrevettem, hogy Esme nincs sehol.
-Esme! – kiáltottam. – Esme, hol vagy? – mondtam hangosabban. Kezdtem aggódni. Hová tűnhetett? Beleszagoltam a levegőbe és egy morgás hagyta el a számat. Dominic!
-Jasper – hallottuk meg Alice halk hangját. – Mi történt? – kérdezte egyre jobban magához térve – megnyugodtam, hogy magához tért, így futásnak eredtem.
Kirohantam az ajtón, egyenesen be az erdőbe, amerre a vámpír szagát érzetem. Már jó pár perce futottam, amikor megéreztem Aliceék illatát nem messze tőlem. Megálltam, hogy bevárjam őket. Nem sokkal később már oda is értek mellém.
-Jól vagy, Alice? – kérdeztem, de inkább érdekelt Esme hogyléte.
-Már jól – válaszolta. – De vigyáznunk kell ezzel a vámpírral – halkította le a hangját -, mert Jasper szerint van valamilyen képessége, amitől én is összeestem.
Csak bólintottam, majd újra futni kezdtünk. Egyszer csak elértünk egy folyóhoz. A szagnak nyoma veszett. Átugrottam a folyó túlpartjára és nyom után kezdtem szaglászni, de nem éreztem semmit sem. Visszaugrottam Aliceék mellé.
-Most mit csinálunk? – kérdeztem aggódva Jaspert, hisz ő a stratéga.
-Azt hiszem, ketté kell válnunk. De ez így sokkal veszélyesebb. Alice, te menj Carlisle-lal. Én mégis csak többet harcoltam, mint ti. A képességével valószínűleg csak egy valakire tud hatni, különben mind a hármunk egyszerre lett volna eszméletlen. Úgy is elrabolhatta volna Esmet. Ha megtaláljátok, akkor ne támadjatok rá rögtön – nézett rám -, csak ha tényleg muszáj. Várjátok ki a megfelelő pillanatot. Valószínűleg azért nem használta Carlisle-on ott az erdőben a képességét, mert hirtelen érte a támadás. Ha észrevétlenül közelítitek meg, és hirtelen ugrotok rá, akkor nagyobb az esély arra, hogy nem használja. Amilyen gyorsan csak tudtok, végezzetek vele. Ha elértek a folyó végéhez és még mindig nem éreztek semmilyen szagot, akkor forduljatok vissza és gyertek az én irányomba. Ugyan ezt teszem majd én is. Lehetőleg a folyó két partján fussatok, hogy megérezzétek a szagát, ha kijött volna a folyóból – ismertette a tervet Jasper. Alice odament hozzá és hosszasan megcsókolta. Miután elváltak Alice mellém futott és intett, hogy indulhatunk.
Futásnak eredtünk. Már jó ideje futottunk, de még mindig nem találtunk semmit se. Nem tehettünk mást, folytattuk az utunkat. Még futottunk egy kis ideig, mikor észrevettünk egy vízesést. Ránéztem Alicere, akinek valószínűleg ugyanaz az ötlet juthatott eszébe, mert felcsillant a szeme. Mikor elértünk a vízeséshez, magtorpantunk.
-Nézzünk körül, hogy van-e másik bejárat – mondta Alice. – Te menj jobbról, én megyek balról. Ha körülnéztünk, itt találkozunk.
Mindketten elindultunk a megadott irányba. Pár perc keresgélés után, megláttam egy üreget. Nem másztam be. Tudtam, hogyha meglátom Őt, nem tudom majd visszafogni magam. Tovább keresgéltem, de más bejáratot nem találtam. Visszamentem a vízesés elé. Nemsokára Alice is megjelent, de arcán csalódottságot láttam.
-Sajnálom. Nem találtam semmit – mondta szomorúan.
-Én találtam egy üreget. Gyere! – intettem neki. Azonnal az üreghez futottam. Alice szeme felcsillant.
-Menjünk – mondta. Be akart mászni, de én megakadályoztam. Csodálkozva nézett rám.
-Jasper letépné a fejemet, ha valami bajod esne. Én megyek előre.
Csak bólintott. Örültem, hogy most nem makacskodik. Bemásztam az üregbe, majd Alice is jött utánam. Még szerencse, hogy nincs szükségünk lámpára, mert a teljes sötétségben is kitűnően látunk.

Esme szemszöge

Sötétség. Mi történt? Nem tudom mozgatni a testrészeimet. Hirtelen valami az arcomra loccsant.
-Kelj fel! – hallottam meg a parancsot – Nem hallod? Azonnal nyisd ki a szemed!
Ez Dominic! Felismerem a hangját. Ekkor valami nedves dolog csapódott az arcomnak. Kinyitottam a szemeimet. Az első dolog, amit megláttam, az Dominic volt. Vörös helyett most fekete szemei voltak. Ez mit jelent? Éhes?
Ekkor jöttem rá, hogy miért nem tudtam megmozdítani semmimet sem. Kezeim és lábaim is gúzsba voltak kötve, számat pedig egy kendővel fogták be. Egyáltalán hogyan kapott el? Az utolsó, amire emlékszem az az, hogy Carlisle hirtelen felállt mellőlem, majd ütést éreztem a fejemen, és teljes sötétség. Remélem nem lett semmi bajuk. Dominic ekkor felém nyúlt. Én elhúzódtam, de ő csak közelített, majd egy határozott rántással megszabadított a számon lévő kendőtől. Hangosan felszisszentem, de ő csak nevetett. Most néztem csak jobban körül. Egy barlangban voltunk és hangos vízcsobogást hallottam.
-Hol vagyunk? – kérdeztem rekedten.
-Egy vízesés mögötti barlangban. De most nem ez a lényeg. Carlisle-ék úgysem találnak rád – vigyorgott. –, a szagunkat teljesen elnyomja a vízesés.
Ledöbbentem.
-Honnan tudod a nevét?
-Az utóbbi 2 napban sokat figyeltelek titeket. Szegény Carlisle teljesen össze fog törni, hogy elveszti a szerelmét – nevetett fel. Kikerekedtek a szemeim.
-Ezt meg hogy érted?
-Nem igaz, hogy nem vetted észre, hogy mennyire oda van érted. Ráadásul minden éjszaka ott ül az ágyad mellett és nézi, ahogy alszol. Szánalmas! – gúnyolódott. Nem tudtam mit mondani. Teljesen ledöbbentem. Eszembe se jutott, hogy esetleg Carlisle viszonozná az érzéseimet. – Még azt is hallotta, mikor álmodban azt mondtad, hogy szereted.
A döbbenettől még mindig nem jutottam szóhoz. Álmomban bevallottam volna Carlislenak, hogy szeretem?
-Látom, te ezekről nem tudtál, sajnálom – mondta minden megbánás nélkül.
-Hogyan sikerült elrabolnod? – tereltem. Tudtam, hogy már nem sokáig tudom visszatartani a könnyeimet. De legalább már meg tudtam szólalni.
-Eléggé egyszerű volt – vigyorgott. – Elég volt csak lebénítanom kicsit a lányt és Carlisle rögtön ugrott, hogy segítsen neki. Persze arra nem gondolt, hogy esetleg én teszem ezt.
-Ugye Alice-nek nem lett semmi baja? Miért jó ez neked? – kérdeztem és éreztem, hogy végigfolyik az első könnycsepp az arcomon.
-Csak szeretek játszani. És nyugodj meg, nincs semmi komoly baja. Maximum leesett a lépcsőn – mosolygott.
-De miért pont velem? – már megállíthatatlanuk folytak a könnyeim.
-Mert te elég érdekes játék vagy a számomra. Rád nem hat a képességem. Ráadásul gyönyörű vagy. Pont olyan nő vagy, mint amilyenre szükségem van – vigyorgott és leguggolt elém.
-Kérem, hagyjon békén – könyörögtem, miközben hátrébb próbáltam csúszni a földön.
-Minek kérsz rá? Most már az enyém vagy – majd kikötözte a lábamon és a kezemen a kötelet. Végre tudtam mozgatni a végtagjaimat. Amint szabad lett a kezem, hátralendítettem, majd teljes erőmből behúztam neki egyet. Hatalmas roppanást hallottam, majd éles, szúró fájdalmat éreztem a kezemben. Felszisszentem.
-Bennem te nem tudsz kárt tenni – nevetett. Az egész barlang visszhangzott. Felemelt a nyakamnál fogva és a falhoz szorított. – Inkább hagyd, hogy szeresselek. Úgysem tudsz semmit sem ellenem tenni. A „barátaid” nem találnak ránk – mondta, erősen megnyomva a barátaid szót.
Megszorította a nyakamat, majd a barlang másik felébe dobott. Ráestem a vállamra és hallottam egy hatalmas reccsenést. Azonnal ott termett mellettem.
-Remélem most már nem lesz több próbálkozásod a menekülésre – vicsorgott rám. A fájdalomtól nem tudtam megszólalni. Félő volt, hogyha kinyitom a szám, akkor ordítani fogok. Durván megcsókolt, a földre szorítva ezzel engem. Megpróbáltam eltolni magamtól, de megéreztem a szúrást a törött kezemben, és azonnal felhagytam a próbálkozással. Lehet, hogy igaza van. Ha nem maradt nyomunk, akkor nem találnak ránk. Sokkal jobban járok, ha nem ellenkezek, csak hagyom magam. Mégsem bírtam nyugton maradni. Inkább halljak meg, mint hogy ezé a szemété legyek testileg. Ép kezemmel belemarkoltam a hajába és megpróbáltam elhúzni a fejemtől az arcát. Kevés sikerrel. Hirtelen elszakadt tőlem, majd felkelt rólam és a hajamnál fogva felemelt a földről.
-Azt hittem, hogy felhagysz majd a gyenge kis próbálkozásaiddal. De úgy látszik tévedtem – mondta, majd a hajamnál fogva a falnak dobott. A fejem nekiütődött a falnak és én lerogytam a földre. Éreztem, hogy a fejemből folyik a vérem, végig a nyakamon, majd le a hátamon. Csak ekkor vettem észre, hogy nincs rajtam a ruhám nagy része. A szememet már nem bírtam kinyitni, testemet nem bírtam mozdítani. Hallottam egy hatalmas csattanást egy morgással vegyítve, majd egy hatalmas ordítást. Majd meghallottam Jasper hangját.
-Carlisle, te menj Esmehez – adta ki az utasítást -, mi majd elintézzük Alice-szel.
Tehát mind itt vannak. És most készülnek végezni Dominic-kal. Épp hogy végiggondoltam, megéreztem egy hideg kezet az arcomon. Végigsimított rajta, majd elfordította a fejemet. Gondolom megnézte a sérülésemet.
-Esme, kérlek, nyisd ki a szemed – kérte könyörögve. – Kérlek! Ne… ne tedd ezt... velem – mondta a végét suttogva. Eszembe jutott, hogy mit mondott Dominic. Azt mondta, Carlisle szeret engem. Éreztem, hogy Carlisle megfogja a kezem.
-Kérlek, Esme, nyisd ki a szemed – könyörgött. Tovább már nem hallottam, hogy mit mondott, mert elmémre sötét köd szállt és megszűnt a külvilág. Csak én voltam és a sötétség.
Mikor ismét tudatomnál voltam, nem akartam rögtön kinyitni a szemeimet. Végig kellet gondolnom nyugodtan az eddig történteket. Még csak pár napja ismerem Carlislet, de egyszerűen fáj távol maradnom tőle. Teljesen beleszerettem. Bár, ha úgy vesszük, már három éve ismerem őt. Rájöttem! Már ott a korházban beleszerettem Carlisleba. Hisz minden nap rá gondoltam és mikor kiderült, hogy férjhez kell mennem pár hónapon belül, nekem rögtön ő jutott az eszembe. Most már tudom, hogy miért. Soha senki iránt nem éreztem még úgy, mint iránta.
-Sajnálom Esme – mondta. Egy pillanatig azt hittem, hogy észrevette, hogy ébren vagyok, de folytatta. – Jobban kellett volna figyelnem. Sajnálom, hogy újra át kellett élned ezt az egészet. Ettől akartalak megóvni. De kudarcot vallottam. Remélem, megbocsátasz majd nekem, ha felébredsz – miféle hülyeség ez?! Mit kéne megbocsátanom? Azt, hogy megmentett? – Egy lelketlen szörnyeteg vagyok, mégis van olyan dolog, ami még nálam is veszélyesebb rád nézve. De nem óvhatlak majd meg örökké – Mi az, hogy ő egy lelketlen szörnyeteg? Soha nem találkoztam még tisztább lelkű emberrel, pontosabban vámpírral, mint ő. Miért hiszi azt, hogy szörnyeteg, hogy nincs lelke? – Nem tudom már tovább távol tartani magam tőled. Szeretlek! Mindennél és mindenkinél jobban. Már ott a korházban beléd szerettem, mikor először találkoztunk. Ha majd fölébredsz, remélem, megértesz majd, és nem távolodsz el tőlem. De azt is megérteném, ha igen, hisz vámpír vagyok, te pedig ember. Szeretlek – simított végig arcomon, majd egy csókot lehelt a homlokomra.
Ez az érzés… hihetetlen!
Nem hagyhattam, hogy tovább eméssze magát. Nem miatta raboltak el, és aki a legkevésbé tehet erről az egészről, az ő. Kinyitottam a szemeimet és egyenesen belenéztem az ő gyönyörű, aranybarna íriszébe. Szemeiben ismét láttam azt a különös csillogást, de most már tudtam, hogy mi az. Szerelem!
Látszott rajta, hogy megkönnyebbült.
-Ó, Esme, annyira aggódtam érted – mondta, miközben végigsimított az arcomon. Nem jutott el a tudatomig, hogy mit mondott, még mindig az az utolsó szó visszhangzott a fejemben. Szeretlek!
-Én… én is szeretlek, Carlisle – mondtam szinte suttogva. Elkaptam róla a tekintetem. Még soha nem vallottam meg senkinek sem az érzéseimet. Ő volt az első férfi az életemben, akit szerelemmel szerettem. Óvatosan az állam alá nyúlt, és maga felé fordította az arcom. Szemeiben örömöt láttam. Lassan közelíteni kezdett az arcával az enyémhez. Ahogy egyre közelebb került hozzá, úgy automatikusan hunytam le lassan a szemeimet. Ajka már csak pár centire volt az enyémtől…

Sziasztok!

Úgy tervezem, hogy szerdán rakok fel új fejezetet, de még nem biztos. Kis türelmet, légyszi:D
Addig is jó szórakozást;) találtam egy vicces videót:D ajánlom mindenkinek;) én jót röhögtem rajta. Itt megtaláljátok:
http://ajanlo.kapu.hu/video/post.php?id=1119gbbce636c99b30da4
Pusy: CC&EC

5. fejezet

"A szerelem olyan, mint a szél - nem láthatod, de érzed!"

Esme szemszöge

Carlisle ölében ülök a nappaliban, miközben ő a hátamat simogatja.
Egyszer csak megpuszilta a homlokomat, majd ujjaival felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek. Ahogy arca egyre közeledett az enyémhez, nehezebben kezdtem venni a levegőt.
-Szeretlek Esme – mondta, majd megcsókolt. Hihetetlen ez az érzés. Ahogy ajkai az enyémeket érinti. A nyaka köré fontam a karomat és szorosan tartottam. El akart tolni magától, de én csak még erősebben szorítottam a nyakát. Gyengéden lefejtette magáról a kezeimet és már épp bocsánatot akartam kérni, de ekkor a nyakamat kezdte el csókolgatni.
-Carlisle – suttogtam. Apró remegéshullám járta át testemet, ahogy ajka a nyakamhoz ért. – Szeretlek Carlisle – mondtam halkan. Carlisle elszakadt tőlem és szorosan magához ölelt. Így ültünk még egy ideig, majd Carlisle homályosodni kezdett. Mi történik?
-Carlisle – szólítottam meg. – Carlisle, kérlek, ne menj el – könyörögtem zokogva, ahogy egyre kevésbé látszott.
Szorosabban magamhoz akartam húzni, de kezeim csak az üres levegőt ölelték, Carlisle pedig csak egyre homályosodott, majd kinyitottam a szemeimet.
Folyik rólam a víz. Remegek és ráz a sírás. Ekkor vettem észre, hogy egy aranybarna, aggódó szempár figyeli az arcomat. És két erős, hideg kar tart a vállamnál fogva.

Carlisle szemszöge

Ott ültem még mindig döbbenten, Esme ágya szélén, amikor valaki kopogott.
-Szabad – mondtam suttogva. Alice nyitott be.
-Beszélnünk kéne – állt meg az ajtóban. Ránéztem még egyszer Esmere, majd felálltam mellőle és kimentem Alice után az ajtón, becsukva azt mögöttem. Lementünk a nappaliba és leültünk a kanapéra. Alice biztos gondolkodhatott valami, mert már pár perce nem szólalt meg.
-Miről akartál velem beszélni? – kérdeztem.
-Tudod, hallottuk, hogy mit beszélt álmában Esme és Jasper érezte utána azt, amit te is. Szerelem, boldogság, bizonytalanság, csodálat, határozottság, majd szomorúság és kín – sorolta Alice az érzéseimet. – Carlisle, tudom, hogy eldöntötted, hogy nem teszed tönkre az életét, és ezért nem mondod meg neki, hogy mit érzel iránta, de ne tedd ezt vele. Ő szeret téged és te is szereted őt. Ne tedd tönkre mindkettőtök életét.
-Alice, gondolkodjatok már egy kicsit. Szerinted mi jó sülne ki abból, hogyha Esme megtudná, hogy én is szeretem őt? Velem akarna lenni. Nem mintha ennek nem örülnék, de értsd meg Alice, hogy én nem tehetném boldoggá. Tőlem nem kaphatna meg mindent. Nem lehetne gyereke – fakadtam ki.
-Arra való a szád, hogy használd. Ha veled akar lenni, akkor elmondod neki, hogy mivel jár ez a döntése – mondta kicsit hangosabban a kelleténél.
-Carlisle – hallottuk meg Esme suttogását az emeletről. - Carlisle, kérlek, ne menj el – könyörgött zokogva. Azonnal el akartam indulni felfelé, de Alice megfogta a karomat. Mérgesen néztem rá, mire ő rögtön elengedett és hagyta, hogy fölmenjek. Azonnal fölfutottam Esme szobájába és az ágyához rohantam. Folyik róla a víz és rázza a sírás. Keltegetni, kezdtem, de nem ébredt fel. Megfogtam a vállait, és kicsit megráztam.
-Esme, ébredj fel – ráztam meg. Hirtelen kinyitotta a szemeit és felült az ágyban, majd rám nézett. Egy ideig csak homályos tekintettel nézett a szemembe, majd hirtelen megölelt és szorosan magához húzott. Ledermedtem. Meglepett ez a reakció, de azért szorosan köré fontam a karjaimat és magamhoz húztam. Egyre csak zokogott és a nevemet hajtogatta.
-Sssh, Esme. Kérlek, ne sírj. Nincs semmi baj, csak egy rossz álom volt – nyugtatgattam, de nem nagyon használt. Felemeltem a karjaimba és beljebb raktam az ágyán, majd én is mellé dőltem. Szorosan hozzám bújt, én pedig készségesen fontam köré a karjaimat, miközben hátát és haját felváltva simogattam. Lassan abbamaradt a rázkódása és egyenletesen kezdte venni a levegőt. Elaludt. Lélegzete perzselte a mellkasomat, testem lángolt. Egész este ott feküdtem mellette, szorosan magamhoz ölelve őt.

Esme szemszöge

Reggel a nap sugaraira keltem. Éreztem, hogy két erős kar ölel szorosan, az én kezem és fejem, pedig a két kar tulajdonosának a mellkasán pihen. Éreztem, ahogy levegőt vesz, a mellkasa egyenletesen süllyed és emelkedik. Elkezdte simogatni a hátamat. Elakadt a lélegzetem. Egész testem beleremegett az érintésébe. Ó bárcsak igaz lett volna annak az álomnak az eleje, hogy elmondja, hogy szeret és megcsókol. De sajnos ez igazából nincsen így. Ez a szönyű valóság, amin nem tudok változtatni. Hisz miért kellene egy olyan tökéletes férfinak, mint Carlisle, egy közönséges emberlány, akiben nincs semmi különleges?
-Jó reggelt! – szólalt meg. – Jobban vagy? – kérdezte. Tényleg, a lényeget el is felejtettem. Hisz mikor felriadtam, ő volt ott mellettem, és ki tudja meddig sírtam hozzá bújva. Most biztosan egy nyávogós kislánynak tart, aki ha éjszakánként rosszat álmodik, sírva rohan az anyukájához. Felnéztem, de nem néztem a szemébe.
-Jó reggelt! – mondtam a falnak. – Igen, már jobban vagyok.
-Esme, látom, hogy valami baj van – mondta halkan a fülembe. Hűvös leheletétől libabőrős lett az egész testem és elakadt a lélegzetem.
-Sa…sa…sajnálom – mondtam akadozva még az előbbi kábultság miatt. – Nem akartam így kiborulni – húzódtam el tőle. Engedett az ölelésen, de kezei még mindig a derekamon voltak.
-Ugyan, ez egy természetes reakció. Nem kell szégyellned – mondta, mikor meglátta égővörös arcom.
-De akkor is. Még csak 1 napja ismerlek és így kiborulok.
-Hát, ha úgy vesszük, akkor már 3 éve ismersz engem – mosolygott rám ellenállhatatlanul, mire szívem őrült ütemre kapcsolt.
-De…de Aliceéket még csak tegnap ismertem meg és biztos ők is hallották – mondtam lesütött szemekkel.
-Szerintem ők is úgy gondolják, hogy nem kell ezt szégyellned.
Ekkor kopogtattak a szoba ajtaján.
-Szabad – szólt ki Carlisle. Jasper dugta be a fejét az ajtón, és ahogy meglátott minket, széles mosoly ült ki az arcára. Pár másodpercig csak nézett minket mosolyogva, majd megszólalt.
-Bocsánat a zavarásért, de beszélnem kellene Carlisle-lal – mondta és arcán már nyoma sem volt az előbbi jó kedvének.
-Rendben. Máris megyek – válaszolta. Jasper kiment a szobából, becsukva maga mögött az ajtót. Carlisle felkelt mellőlem, majd megsimogatta az arcom.
-Mindjárt visszajövök – mondta mosolyogva. – Addig öltözz fel.
Csak most esett le, hogy egy szál hálóingben vagyok. Lesütöttem a szemeimet. Carlisle még egyszer végigsimított az arcomon, majd mosolyogva kiment a szobából, magamra hagyva engem.
Felkeltem az ágyból, és a szekrényemhez mentem. Nem számítva nagy választékra nyitottam ki a szekrény ajtaját és a szemem elé táruló látvány ledöbbentett. Hogy került ide ennyi ruha? Elkezdtem keresgélni a ruhák között, hogy valami itthoni ruhát találjak magamnak. Ez elég nehéz volt, mivel a szekrény… Mi szekrény? Gardrób! Tele volt mindenféle kivágott felsőkkel, magas sarkúakkal, mindenféle fazonú farmerekkel, inkább rövid, mint hosszú szoknyákkal és tömérdek szexi fehérneművel. Ezt nem értettem. Miért kellene nekem sexi fehérnemű? Úgyse látja senki.
Végül felvettem egy visszafogottabb fehérneműt, egy lila, hosszabb ruhát, egy 1-2 centis sarkú fekete-lila cipőt, majd egy, a ruhához illő, bordó felsőt. Vajon Alice is ilyen ruhákat hord minden nap? Majd szólok neki, hogy vegyen visszafogottabb ruhákat nekem. Vagy majd én is elmegyek vele vásárolni. Miután már minden ruha rajtam volt, a tükör elé álltam. A látványtól tátva maradt a szám. A ruha egyszerűen tökéletes volt és úgy állt rajtam, mintha nekem készítették volna. Már jó pár perce a tükör előtt álltam elbambulva, mikor valaki kopogott.
-Szabad – mondtam. Carlisle lépett be a szobába és rögtön meg is torpant. Elkerekedett szemekkel nézett rám.
-Khm – köszörülte meg a torkát. – Gyönyörű vagy – mondta halkan, mire éreztem, hogy égni kezd az arcom. Odasétált hozzám és megfogta a kezemet.
-Esme, kérlek, nézz rám – kérlelt. Felnéztem rá, és egy aggódó szempárt láttam. Carlisle szemei most sötétebbek voltak, mint általában. – Meg kéne beszélnünk valamit – mondta.
-Rendben – mondtam. A kezét nyújtotta, amibe én készségesen belekaroltam. Lementünk a nappaliba, ahol Alice és Jasper a fotelben ültek. Carlisle a kanapéhoz vezetett, majd mikor leültem, ő is mellém ült. Pár perce nem szólalt meg egyikőjük sem, így úgy döntöttem, hogy én szakítom meg a csendet.
-Miről akartok velem beszélni?- kérdeztem kíváncsian.
-Dominicról – mondta Alice, mire engem kirázott a hideg és összeszorult a torkom.
-Miért? – kérdeztem félve.
-Aliceék vadászat közben megérezték egy idegen vámpír szagát és Jasper azt mondta, lehetséges, hogy Dominic jött vissza és utánad leskelődik. Valószínűleg csak az tartotta vissza attól, hogy rád támadjon, hogy mi hárman vagyunk, ő viszont csak egyedül – mondta Carlisle a szemembe nézve. Az ő szemében féltést láttam és még valamit. Valami csillogást, amit nem tudtam beazonosítani.
-Értem – csak ennyit tudtam rá mondani. – Mit tudunk tenni? – kérdeztem.
-Amit érted tudunk tenni az az, hogy sosem maradsz egyedül. Valaki mindig veled lesz, hogy figyeljen rád, hogy Dominicnak ne legyen lehetősége elkapni téged. Ez valószínűleg Alice és az én feladatom lesz, mert Jaspernek még nem olyan jó az önuralma – nézett bocsánatkérően Jasperre, aki egyetértően, de mégis szomorúan bólintott. – De ennek van más oka is. Jasper nagyon jó harcos, így ő mindig őrködni fog, vagy éppen ha szagot fog, akkor utána menni, mivel neki van rá a legnagyobb esélye, hogy végezzen egy másik vámpírral – mondta komolyan.
-Értem – megint csak ez az egy szó. Nem igaz, hogy csak ezt tudom mindenre válaszolni. – Biztos, hogy ő az – mondtam visszaemlékezve a Dominic-kal való beszélgetésemre.
-Miből tudod ezt olyan biztosan? – kérdezte Jasper meglepetten.
-Onnan, hogy mielőtt Dominic rám támadott, beszélgettünk. Elmondta, hogy mindent tud rólam és a családomról, hogy mikor otthon keresett engem és a szüleim nem tudták, hogy merre vagyok, megölte őket – suttogtam és éreztem, ahogy lefolyik pár könnycsepp az arcomon. Gyorsan letöröltem a könnyeket az arcomról, de a szememből megállás nélkül folytak tovább. Eszembe jutott, hogy mire készültem, mielőtt Dominic rám támadott volna, és hogy ha nem megyek az erdőbe sétálni, akkor 2 nap múlva már Esme Anna Platt Evenson lennék. Már nem is akartam visszafojtani a sírást, csak zokogtam. Carlisle az ölébe húzott és a hátamat meg a hajamat kezdte el simogatni. Hihetetlen, milyen hamar megnyugszok a közelében. Még ha Jasper képessége nem is hat rám, Carlisle bármikor meg tud nyugtatni. Ugyan szégyelltem magam az újbóli sírásomért, de kifejezetten élveztem, hogy az ölébe ülhetek, és közben simogat. Ugyan! Miken gondolkozok? Hisz Carlislenak biztos nem kell egy olyan nő, mint én. Csillapodni kezdett a rázkódásom és a könnyeim is elapadtak.
-Jobban érzed magad? – kérdezte. – Nem szeretnél róla beszélni?
Vajon elmondhatom neki? Nem fog megutálni azért, mert kényszerből hozzá akartam menni egy olyan férfihoz, akit nem is szeretek? Döntöttem! Elmondom neki.
-Egyik reggel a szüleim azzal fogadtak, hogy apám gyárában történt egy baleset és az anyagi károkat csak egyféleképpen tudjuk kifizetni. Ha megházasodok – mondtam az utolsó szót alig hallhatóan. – Nehezen, de beleegyeztem, mert nem akartam anyám életét tönkre tenni. Elkezdtem bálokra járni és végül lett is pár udvarlóm. Charles Evenson egy jómódú családból származott. Észre sem vettem, hogy már milyen „közel” kerültünk egymáshoz, csak amikor már pár hét volt vissza az esküvőig. Minden nap álomba sírtam magam, és reggel nyúzottan, kisírt szemekkel keltem. Így ment ez pár hétig, majd már csak azt vettem észre, hogy 3 nap van vissza a szertartásig. Ezen a reggelen mentem sétálni az erdőbe, ahol találkoztam Dominic-kal. A többit meg már tudjátok – mondtam és a könnyeim megint folyni kezdtek.
Carlisle szorosabban ölelt magához. Hát nem utál amiatt, hogy képes lettem volna kényszerből házasodni?
-Sssh – suttogta a fülembe. – Sajnálom.
-Miért nem utálsz? – kérdeztem szipogva a szemébe nézve.
-Már miért kéne, hogy utáljalak? – nézett rám csodálkozóan.
-Hát, mert képes lettem volna kényszerből megházasodni – mondtam ismét lesütött szemekkel.
-Nem akartad tönkre tenni a családod életét, megértem. Nem utállak ezért – mondta miközben elmosolyodott.
-Tényleg? – kérdeztem hitetlenkedve.
-Tényleg – mondta ellenállhatatlanul mosolyogva. Szívem rögtön őrült ütemre kapcsolt. Csak most vettem észre, hogy ugyanúgy ülünk, mint az álmomban. Vajon igazából is megtörténik majd? Elmondja, hogy szeret és megcsókol?
De hát min gondolkozok? Az csak egy álom volt.
-Köszönöm – mondtam félve, hogy a hangom esetleg elront mindent.
-Ezen nincs mit megköszönni – simított végig kézfejével az arcomon, mire jóleső bizsergés futott át a testemen. Ekkor eszembe jutott, hogy Jasper és Alice is a szobában vannak. Zavartan felnéztem és meglepetten tapasztaltam, hogy nincsenek a nappaliban.
-Hová lettek Aliceék? – kérdeztem kíváncsian.
-Elmenetek körülnézni a környéken, nem járt-e azóta erre Dominic – mondta és keze közben ökölbe szorult.
-Ne legyél feszült – mondtam, miközben végigsimítottam ökölbe zárt kezén, mire izmai elernyedtek. Úgy látszik, én is nyugtató hatással vagyok rá, csakúgy, mint ő énrám.
-Tudod milyen rossz tétlenül itt ülni, miközben az a gyilkos szabadon mászkál, és rád vadászik? – kérdezte a szemembe nézve.
-Nem tud bántani engem, amíg egyikőtök mellettem van – mondtam. Örültem, hogy ennyire aggódik értem. Úgy éreztem, azért valamit jelentek neki, ha aggódik értem.
-Elég lenne csak egy óvatlan pillanat, egy kis idő, amikor egyedül vagy. Sokkal óvatosabb lesz azután, hogy egyszer már kudarcot vallott. Amíg nem lehetünk benne biztosak, hogy nem jön vissza többé, addig te nem vagy egy másodpercig sem biztonságban. Ráadásul Alice nem látja a jövődet, és ha Jasper vagy én a közeledbe vagyunk, akkor a miénket sem.
-És honnan tudjátok majd biztosra, hogy nem jön vissza? – kérdeztem, bár azt hiszem, sejtettem a választ.
-Megöljük – mondta fagyosan. Igen, sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz.
-Máshogy nem lehetne? – kérdeztem. Azért mégis csak ölni fognak.
-A vámpírok nem adják föl egykönnyen a zsákmányukat – mondta Carlisle. – Azzal, hogy védelmezünk téged, pedig csak még érdekesebb célpont leszel neki, de mégsem hagyhatjuk, hogy csak úgy elkapjon téged – mondta fájdalmas tekintettel. Újra láttam a szemében azt különös csillogást, de még mindig nem tudtam rájönni, hogy mi lehet az.


Esme ruhája

4 .fejezet

"Megpróbáltalak levegőnek nézni, de rájöttem, hogy levegő nélkül nem tudok élni."

-Esme – suttogta. Éreztem, hogy valami puha anyag érinti a kezeimet, majd valami hideg felemelt a földről, és minden elsötétült.

Esme szemszöge

Mindenhol sötétség. Talán meghaltam? Még lehet, hogy jobb is lenne úgy, hisz már nincsen családom, mert Dominic megölte. Legalább együtt lehetnék velük.
Ekkor hirtelen éles fájdalmat éreztem a jobb csuklómnál. Ordítani akartam, de nem bírtam. A szám nem mozdult. Nem tudtam hangot kiadni. Aztán szúrást éreztem a karomban. Mintha tű lett volna. Nem! Nem akarok meggyógyulni! Hagyjanak meghalni. Ekkor beszélgetést hallottam meg.
-Carlisle, ki ez a nő? – kérdezte valaki. Carlisle? Ez biztos csak véletlen.
-Ő Esme, akiről meséltem nektek – válaszolta egy fájdalmas hang. Úristen! Az nem lehet, hogy ő az. De tudja a nevemet. És a hangja…
-Akkor már értem, hogy miért aggódsz ennyire érte – mondta újra a másik férfi. Aggódik? Értem? – Mi a baj, Alice? – kérdezte valakitől. Alice? Tehát még más is van itt.
-Nem…nem látom a…a jövőét – mondta ki, gondolom Alice, akadozva. De mi az, hogy nem látja a jövőét. Ezt, hogy érti? És kinek a jövőjét nem látja?
-De hát, ez hogy lehet? – kérdezte a fájdalmas hang tulajdonosa. Ez hihetetlen. A hangja teljesen ugyanolyan. Biztos, hogy ő az.
-Én sem érzem őt. Nem érzékelek semmiféle érzelmet felőle – mondta a másik férfi. Hogyhogy nem érez engem?
-Az nem lehet! Nem lehet, hogy meg…meg…- mondta Carlisle, de nem fejezte be. De hát mi nem lehet? Semmit sem értek.
-Sajnálom, Carlisle – mondta az Alice nevezetű lány.
-Ez nem a te hibád, Alice – mondta Carlisle. Majd egy kis csönd következett.
-Carlisle, még van remény. Amíg dobog a szíve, nem adhatjuk fel. Még stabil az állapota – mondta a lány. Kiről beszélnek? Rólam? Van remény? Dobog a szívem? Miért ne lenne remény, ha stabil az állapotom? Teljesen össze vagyok zavarodva. Éreztem, hogy valaki megfogja a kezem, majd hosszú csend.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de egyszerre csak világosodni kezdett minden. Megpróbáltam felemelni a kezem, de nem nagyon sikerült. Ki akartam nyitni a szemeimet, és nagy erőfeszítések árán ugyan, de sikerült. Először csak foltokat láttam, majd kezdtek kirajzolódni a körvonalak, és végül megláttam Carlisle aggódó és egyben csodálkozó arcát magam előtt. Hihetetlen! Tehát tényleg őt hallottam. De hát, hogy került ide?
-Esme – szólított meg lágyan.
-C…car…lisle – suttogtam akadozva.
-Istenem! Esme, úgy örülök, hogy jól vagy – mondta megkönnyebbülten. – Fáj valamid? – kérdezte.
-Csak a csuklóm – próbáltam felülni, de szúrást éreztem a mellkasomnál, ezért visszadőltem. – Meg szúr a mellkasom – tettem még hozzá.
-A csuklódat helyre kellett tenni és eltörött két bordád is – magyarázta.
-Értem, de te, hogy kerülsz ide? – kérdeztem.
-Éppen az erdőben sétáltam, amikor meghallottam a sikításodat – persze! Sétált!
-Mond el, kérlek az igazat.
Csodálkozva nézett rám.
-Tudom, mi vagy – fűztem még hozzá. A szemei elkerekedtek.
-Nem értem, miről beszélsz – mondta magabiztosan. Nem lehet, hogy tévedtem!
-Carlisle, rám támadott egy vámpír, te meg csak úgy megjelentél és leszedted rólam. 3 éve találkoztunk utoljára, de te semmit nem változtál azóta. A korházban befeketült a szemed, amikor megláttad a vért. Ne akard velem elhitetni, hogy ember vagy – mondtam határozottan.
Lesütötte a szemeit.
-Sajnálom! – mondta, majd felnézett rám, egyenesen a szemembe. – De honnan jöttél rá, és mikor?
-Még kiskoromban mesélt nekem az egyik barátom legendákat a vérfarkasokról, a hidegekről és a sápadt arcúakról. Az a gyors reakció, amikor elkaptál. A hideg bőr. A befeketedő szem – meséltem halkan.
-Szóval már a korházban rájöttél.
-Igen.
-És nem félsz tőlem? – kérdezte.
-Nem – mondtam magabiztosan.
-Miért? – kérdezte csodálkozva.
-Mert nincs rá okom. Ha bántani akarnál, akkor már ott a korházban megtetted volna, vagy amíg itt feküdtem eszméletlenül.
Carlisle lehajtotta a fejét.
-Igazad van. Nem akarlak bántani, de bármikor megtehetném – mondta -, akaratom ellenére – még mindig nem nézett rám. – Mi mások vagyunk, mint a többi vámpír. Mi csak állati vérrel táplálkozunk, így be tudunk épülni az emberek közé.
Ekkor valaki megköszörülte a torkát mögöttem. Összerezzentem. Más is van a szobában. Hátrapillantottam és láttam, hogy még ketten vannak rajtunk kívül itt. Egy fiú és egy lány. A lány alacsony és karcsú, fekete haj szegélyezte arcát. A fiú magas és vékony, középhosszú haja szőke. Carlisle ekkor megszólalt mellettem.
-Esme, ők itt a családom, Alice és Jasper. Alice, Jasper, ő itt Esme.
-Örülök – mondta Alice, majd odajött hozzám és megölelt. Váratlanul ért, ezért először nem reagáltam, majd mikor magamhoz tértem, visszaöleltem.
-Én is örülök – mondta Jasper, de közben fancsali képet vágott. Ezt nem értettem. Vajon mi baja lehet? Carlisle is észrevehette Jasper arcát, mert így szólt:
-Ne haragudj Jasper viselkedése miatt, de ő még csak nemrég tért át a mi életmódunkra, ezért nehéz még neki – mondta.
-Értem és nem haragszom – néztem Jasperre. Ő csak bólintott. – Viszont lenne néhány kérdésem.
-Hallgatunk – mondta Carlisle. – Mit szeretnél tudni?
-Először is azt szeretném megkérdezni, hogy hogyan találtál rám.
-Vadászni voltam az erdőben és meghallottam a sikításodat. Ismerős volt a hangod, így rögtön elkezdtem a hang irányába futni. Mikor odaértem lerántottam rólad a férfit, majd az elmenekült. Aztán hazahoztalak.
-De hát nem költöztél el Vancouverből? – kérdeztem csodálkozva.
-De igen, viszont mikor vadászok, nem figyelek a határokra. Olyan messze megyek, amennyire csak akarok.
-És akkor most hol vagyunk?
-Prince Rupert-ben. Nem messze Vancouver-től.
Megpróbáltam felülni, de ismét éles fájdalom hasított az oldalamba. Felszisszentem. Mikor Carlisle megértette, hogy mit akarok, egyik kezét becsúsztatta a két lábam alá, a másikkal pedig a hátamat tartotta meg, majd fölültetett a kanapén.
-Köszönöm – mondtam hálásan és közben elpirultam.
-Igazán nincs mit – mosolygott. Ekkor vettem csak észre, hogy csak a fehérneműim, és egy ing van rajtam, lábaimat csak egy pléd takarta. Rögtön lesütöttem a szememet és éreztem, hogy még jobban elvörösödök. Carlisle nem értette, hogy mi a bajom.
-Szerintem a ruha zavarja – mondta Alice. – Semmi gond, keresek neked valami ruhát – állt föl és felfutott az emeletre. Pár pillanat múlva már lenn is volt, kezében egy halom ruhával.
-Fiúk, most menjetek ki – adta ki a parancsot Alice. A fiúk rögtön felálltak és kimentek az ajtón. Carlisle még visszapillantott rám, de aztán ő is kiment.
-Milyen színű ruhákat szeretsz? – kérdezte Alice, miközben a ruhák között keresgélt.
-Igazából mindegyiket, de most inkább valami feketét szeretnék – mondtam szomorúan.
-Miért? – kérdezte csodálkozva.
-Dominic – megborzongtam, ahogy kimondtam a nevét -, a vámpír, akitől Carlisle megmentett, megölte a családomat. Legalábbis ezt mondta.
-Bocsáss meg. Ezt nem tudtam. Részvétem – jött oda hozzám és megölelt.
-Köszönöm – mondtam halkan.
Ezután nem szólalt meg egyikünk sem, amíg ő kereste a megfelelő ruhát.
-Hm… Talán ezek jók lesznek – mutatott fel egy fekete farmert, egy lila pólót és egy fekete pulóvert. Bólintottam, hogy jó lesz. Ezután a kezembe adta még a fehérneműt, amit nekem szánt és egy fekete lapos talpú cipőt. Aztán leült mellém.
-Segítsek öltözni, vagy menni fog egyedül is? – kérdezte.
-Szerintem menni fog egyedül – mosolyogtam rá. Alice elfordult, én pedig vetkőzni kezdtem, majd felvettem a nekem szánt ruhát. Néha megéreztem ugyan törött bordáimat, de végül sikerült nagyobb fájdalom nélkül felvennem a ruhákat. Mikor kész lettem szóltam Alicenek, hogy most már megfordulhat. Azonnal így is tett.
-Csodásan állnak rajtad ezek a ruhák – mondta elismerően.
-Köszönöm.
Ekkor Carlisle, majd Jasper lépett be a szobába. Carlisle megtorpant az ajtóban és aranybarna szemeivel végignézett rajtam.
-Gyönyörű vagy – mondta, mire elvörösödtem. Elindult a kanapé felé, ahol én is voltam, és leült mellém. Jasper a fotelba ült, Alice pedig rögtön átült az ő ölébe.
-Esme, lennének még kérdéseid? – kérdezte Carlisle.
-Hát úgy kb. 1 millió, vagy esetleg 2.
-Akkor kérdezz nyugodtan – mondta mosolyogva.
-Rendben. Az első kérdésem, az lenne, hogy miben különbözik a vámpírlét az emberléttől.
-A vámpírok vérrel táplálkoznak. A nomád vámpírok szeme piros, mert ők embervéren élnek, viszont az állatvérrel táplálkozóknak aranybarna szemük van. Egyáltalán nem fogyasztunk emberi ételt. A bőrünk kőkemény és jég hideg. Ha napra megyünk, a bőrünk gyémántként csillog, ezért kell mindig esős városban élnünk. Sohasem öregszünk. Örökké annyi idősek maradunk, mint amennyiként átváltoztunk.
-És te hány éves vagy, ha nem veszed tolakodásnak? Mármint hány évesen változtál vámpírrá?
-23 éves vagyok – mosolygott, nekem pedig leesett az állam. 23? Többnek néz ki.
-Hát ezt nem gondoltam volna – csúszott ki a számon. – Bocsáss meg, nem úgy gondoltam, de nem hittem volna, hogy csak 23 éves vagy – mentegetőztem gyorsan.
-Semmi baj. Nem haragszom. Amúgy a korházban is volt már, hogy 30 fölöttinek adtam ki magam. És senki nem kételkedett benne.
-És ti hány évesek vagytok? – néztem Aliceékre.
-Jasper 20, én pedig 19 – mondta mosolyogva Alice.
-Aztán lenne még egy kérdésem… - haboztam. - Tudjátok, amíg itt feküdtem eszméletlenül, hallottam egy részét a beszélgetéseteknek…
-Mennyit hallottál belőle? – kérdezte Carlisle.
-Az első, amit hallottam, az az volt, hogy Jasper megkérdezte tőled, hogy ki vagyok, a legutolsó pedig az, hogy Alice megnyugtatott téged, hogy még van remény. A közötte lévő beszélgetést pedig szerintem végig hallottam.
-Akkor mindent hallottál. Nem beszéltünk mást. Mi lenne a kérdésed?
-Hát az egyik az, hogy mit jelentett az, hogy Alice nem lát és Jasper nem érez engem?
-Tudod, néhány vámpírnak van különleges képessége. Alice-é az, hogy látja a jövőt, Jasper-é pedig, hogy érzi, és befolyásolni tudja az érzelmeket. Nem tudjuk, hogy mitől lehet, de egyikőjük sem látott vagy érzett veled kapcsolatban semmit sem. És még most sem. Ezért is lepődtünk meg, amikor megmozdultál, majd kinyitottad a szemed – magyarázta Carlisle. Csak ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen nagyon fáradt vagyok, annak ellenére, hogy ki tudja mennyi ideig voltam eszméletlen.
-Carlisle, meddig voltam eszméletlen? – kérdeztem hirtelen.
-Kicsit több, mint 4 óráig – válaszolta meglepetten. Láthatóan nem ezt a kérdést várta. Már laposakat kezdtem pislogni, de még nagyon sok kérdésem lett volna. Carlisle viszont észrevette, hogy már fáradt vagyok, így megszólalt.
-Esme, látom, már fáradt vagy. Mindjárt csinálunk neked helyet, és akkor tudsz aludni.
-De még lenne pár kérdésem, és különben sem v… – akartam ellenkezni, de közbevágott.
-Esme, később is kérdezhetsz majd, de most már rád férne a pihenés – mondta, majd elindult fölfelé én pedig lent maradtam Alice-szel és Jasper-rel. Alice átült mellém a kanapéra és magához húzott. Szorosan hozzábújtam és lecsuktam a szemeimet. Hihetetlen, hogy mennyire megbízom bennük már most, pedig még alig pár órája ismerem őket. Majd elaludtam.

Carlisle szemszöge

Felmentem az emeletre, hogy megágyazzak Esmenek. Mikor végeztem, lementem és láttam, hogy Esme szorosan Alice-hez bújva alszik. Olyan aranyos volt így. Mint egy kislány, aki az anyjához bújik éjjelente. Alice bátorítóan rámmosolygott, én pedig megértettem, hogy mit akar. Odasétáltam halk léptekkel a kanapé mellé. Alice kicsit arrébb tolta magától, hogy fel tudjam venni a karjaimba. Egyik kezemet óvatosan becsúsztattam a két lába alá, majd másik kezemmel a hátát tartottam meg. Felemeltem. Esme közben közelebb bújt hozzám, karjait pedig a nyakam köré kulcsolta. Ledermedtem. Ahol teste érintette az enyémet, a bőröm égni kezdett, de kifejezetten jó értelemben. Lenéztem rá, majd homlokon csókoltam. Muszáj volt. Egyszerűen nem tudtam megállni. Hallottam Alice kuncogását, de nem foglalkoztam vele. Most csak is Esmere összpontosítottam. A lépcsőn felfelé menet is végig az arcát néztem. Egyszer csak aprókat kezdett pislogni, majd rám nézett.
-Bocsáss meg. Nem akartalak felébreszteni – mondtam.
Nem válaszolt, hanem még közelebb bújt hozzám, és fejét visszadöntötte a vállamra. Valószínűleg csak félálomban nyitotta ki a szemeit. Mikor felértem, bevittem a számára előkészített szobába. Le akartam fektetni az ágyra, de szorosan tartotta a nyakamat karjaival. Gyengéden lefejtettem magamról, majd indultam egy székért, hogy odaüljek mellé, amikor megszólalt.
-Carlisle – sutottgta halkan. Visszanézem rá, de a szemei csukva voltak. Talán álmában beszélne? Lehetséges. De rólam álmodna? Odahúztam a széket az ágya mellé, és leültem rá. Ekkor újra megszólalt.
-Szeretlek Carlisle – sóhajtotta. Én pedig azt hittem, rosszul hallok. Szeret? Engem? Egy ilyen angyal, mint Esme, hogy szerethetne egy olyan szörnyeteget, mint én? Még ha nem is ölök embert, akkor is egy olyan fajba tartozok, amely igen.
Leültem a székre és néztem gyönyörű arcát. Egyszerűen hihetetlen, hogy létezik olyan ember, aki ilyen jószívű, kedves és ennyire gyönyörű.
Megfogtam a kezét és döntöttem. Nem tehetem tönkre az életét. Hisz egy ilyen nőnek, mint neki, álmai vannak. Gyerekeket akar majd, amiket tőlem nem kaphat majd meg. Nem tehetném igazán boldoggá.

Kép!!!

Ezt a képet az egyik barátnőm kedvéért rakom fel:D Remélem tetszik:D

Sziasztok!

Bocsi, hogy sokáig nem írtam, de az iskola és az edzések mellett nem volt rá nagyon időm. Ma lesz új feji.
ui.: az egyik barátnőmnek is van Twilight-os oldala. Érdemes megnézni. Itt a címe:
http://alicelisi-jasper.lapunk.hu

Pusy: CC&EC

3. fejezet

Hát igen, itt a 3. fejezet. Azt nem tudom megmondani, hogy milyen gyakran jönnek majd új fejezetek, mert elég sok elfoglaltságom van még hétvégenként is néha, úgyhogy légyszi legyetek türelmesek:) Jó olvasást!:)
Pusy: CC&EC

"Egy sikátor mellett épp elsétáltam,Mikor őt odabent megláttam...Szemei akár vízen a napsugár fénye,Úgy csillogtak a végtelen éj sötétjében...Földöntúli szerelemre lobbant szívem,Vágytam,hogy megérintsen engem."

-Semmi különös, csak kíváncsi voltam – mondtam ismét elgondolkozva. Lehet, hogy ő még nem tapasztalta, de én már igen. Én már nagyon is hiszek azokban a régi legendákban. Carlisle-ra illetek ugyanazokazok a jellemzők. De még mindig alig tudom elhinni, hogy egy olyan jó „ember”, mint Carlisle, vámpír lenne. Csak egy valami nem stimmelt. Az aranybarna szem.

Esme szemszöge

Beszélni fogok vele. Határoztam el magam. Még vissza kell mennem a korházba, hogy levegyék a gipszet, és akkor majd újra találkozok vele.
Már alig bírtam magammal az utolsó napokban, de azért kicsit féltem is, hisz mégis csak vámpír.
Mikor végre eljött a várva várt nap, anyám kísért el a korházba.
-Hogy hívják az orvosod, kicsim? – kérdezte anyám.
-Dr. Carlisle Cullen – válaszoltam
Anyám elment, hogy megkérdezze, merre találja Dr. Cullen-t. Pár perc múlva visszajött.
-Kislányom, Dr. Cullen már nem dolgozik itt, úgyhogy egy másik orvos fogja levenni a gipszedet. Mindjárt jön.
-Rendben – mondtam csalódottan.
Pár perc múlva tényleg jött egy orvos, de most már közel sem volt olyan jó kedvem. Köszöntem az orvosnak, majd bementünk vele a vizsgálóba. Leszedte a gipszet a lábamról, és már mehettem is haza.
Már szinte teljesen biztos voltam benne, hogy vámpír, hisz nem csak én vehettem észre a befeketülő szemét. Biztos ezért kellet elköltöznie, hogy nehogy rájöjjenek a titkára.
Hazafelé, egész úton szótlan volt. Anyám is látta rajtam, hogy valami miatt szomorú vagyok, de nem kérdezett rá, és ezért nagyon hálás voltam neki. Hisz mit mondhatnék? „Semmi baj, anya, csak tudod Dr. Cullen szerintem egy vámpír, és most szomorú vagyok, hogy nem találkozhatok vele, mert beszélni akartam vele erről…”
Mikor hazaértünk én azonnal felmentem a szobámba. Gipsz nélkül már sokkal jobban ment a dolog. Mikor felértem, lefeküdtem az ágyra, és tovább gondolkoztam.

(2 és fél évvel később)
Már több, mint 2 év telt el a korházi látogatásom, és a Carlisle-lal való találkozásom óta. Azóta is minden nap rá gondolok. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Az a gyönyörű arca, a szőke haja, az izmos teste és a gyönyörű szép aranybarna szemei. Mikor rá gondoltam, az idő, mintha repült volna. Egyszer csak anyám kopogott be az ajtómon és szólt, hogy vacsora.
Lementem az étkezőbe. Köszöntem a szüleimnek, majd leültem az asztalhoz. Anyám szomorúan nézett rám, amit nem nagyon értettem. Vajon mi baj történhetett.
-Esme, beszélnünk kellene egy fontos dologról – kezdte el apám. – Tudod, a gyárban történt egy nagyobb baleset, és óriási anyagi kár lett belőle. Ha nem teszünk ez ellen semmit, akkor a gyár fog csődbe menni és azután mi is. Viszont, nincs elég pénzünk arra, hogy kijavítsuk a hibát.
-Értem, és erről miért akartatok velem beszélni?
-Hát ez rád is tartozik, mert van még valami – mondta anyám. – Már majdnem 20 éves vagy és még nem vagy férjnél…
-Nem! Azt már nem! Nem fogok kényszerből házasodni! – jelentettem ki.
-Kislányom ez nem kérés, hanem parancs, ha így jobban tetszik – mondta mérgesen apám.
-Nem! Nem! Nem! Soha! Én nem fogok egy olyan emberhez hozzámenni, akit nem szeretek.
-De kislányom, egy idő után biztos te is megszeretnéd a férjedet – könyörgött anyám.
Miért teszi ezt. Én nem akarok így megházasodni. De anyámat nem tehetem tönkre. Még ha apám nem is szeret engem és én sem őt, anyámat akkor sem fogom csődbe vinni. Ha csak rajtam múlik, rendben.
-Rendben – mondtam halkan, majd felrohantam a szobámba, ledőltem az ágyamra, és sírni kezdtem. Nem sokkal később, pedig elaludtam.
Másnap reggel nyúzottan mentem le reggelizni a szüleimhez. Anyám ismét szomorú szemekkel nézett rám, apám pedig, mintha kicsit bűnbánó szemmel nézne. Ezt nem tudtam mire vélni, hisz tegnap a szemembe mondta, hogy akár akarok, akár nem, férjhez fogok menni rövid időn belül.
A következő 2 hét azzal telt, hogy napközben otthon segítettem az anyámnak a házimunkában, esténként pedig bálokra jártam. Nem telt bele sok időbe, míg elkezdtek érdeklődni irántam a férfiak.
Az egyik bálon megismerkedtem egy Charles Evenson nevű gazdag férfivel. Észre sem vettem, hogy mikor kerültem hozzá közelebb. Már csak arra lettem figyelmes, hogy pár hét, és ennek a ficsúrnak a felesége leszek. Bár kétség kívül rendes ember volt, de mégsem az igazi. Szinte minden este álomba sírtam magam és reggel nyúzottan, kisírt szemekkel ébredtem.
Így ment ez pár hétig, majd elérkezett az esküvő hete. Már csak 3 nap, és férjhez megyek. Erre a gondolatra ismét könnyek gördültek le az arcomon.
Úgy gondoltam, jót fog tenni egy kis séta az erdőben, ezért kilopakodtam a házból úgy, hogy senki ne vegyen észre, és futni kezdtem az erdő felé. Mikor beértem a fák közé lelassítottam, és rendes léptekkel haladtam tovább. Nem tudom mennyi ideje lehettem az erdőben, de még nem volt kedvem visszamenni a házunkba, ezért még beljebb mentem az erdőben. Egyszer csak hangokat hallottam a hátam mögül. Gyorsan megfordultam és a bokrokat meg a fákat kezdtem kémlelni. Nem láttam semmit, viszont újabb hangot hallottam ismét a hátam mögül. Ágak reccsenését. Aztán a hang elhalt én pedig félve fordultam meg. A látvány, ami fogadott, teljesen ledöbbentett. Egy vámpír állt az egyik fa mellet és vörös szemeivel engem nézett. Tudtam, hogy az, mivel hófehér bőre volt, és vörös szeme. Pont, mint a legendákban.
-Szervusz, Esme. Én Dominic vagyok – köszönt nyájasan mosolyogva.
-Ho..honnan tudja a nevem? – kérdeztem akadozva.
-Mindent tudok rólad és a családodról. Bár inkább úgy mondanám, hogy a volt családodról – vigyorgott.
-Ezt…ezt, hogy érti – kérdeztem, előre félve a választól. Bár már tudtam, hogy valószínűleg mi lesz az, hiszen ő egy vámpír.
- Szegények nem tudták, hogy merre vagy, mikor kerestelek, ezért kénytelen voltam megölni őket – mondta és közben megnyalta a szája szélét.
-Hogy merészelte bántani őket? Miért? Miért? – kérdeztem sírva és elindultam felé.
-Csak óvatosan, Esme! Bennem nem tudsz kárt tenni – nevetett fel.
-Hülye vámpír! Miért pont én? Miért velem csinálja ezt? – fakadtam ki.
-Ez elég egyszerű. Te egy gyönyörű lány vagy, Esme és kellesz nekem – mondta nyájasan.
Ekkor léptem még egyet felé, hátralendítettem a kezemet és már közelítettem is felé az öklömet, de hirtelen elkapta a csuklómat és megállított. Szorosan fogta a kezem és hallottam, ahogy a csontjaim ropognak a szorításában. Ekkor felemelt a kezemnél fogva és nekidobott egy fának. Sikítottam, bár tudtam, hogy úgysem hallja senki sem. Hallottam, hogy néhány csontom megrepedt, vagy esetleg el is tört, de most nem ezzel foglalkoztam. A fejem sajgott és szédültem. Dominic felemelt a hajamnál fogva és úgy tartott.
-Remélem, azért túl éled majd és nem csak egyszeri alkalom lesz – mondta, majd ismét elengedett. Ahogy a földre estem, ismét beütöttem a fejem. Tudtam, hogy nemsokára elájulok. Éreztem, hogy Dominic letépi rólam a ruhákat, csak a fehérneműt rajtam hagyva, majd rám nehezedett és durván csókolni kezdett. Még halványan érzékeltem, hogy eltűnik rólam a teste, majd hatalmas reccsenést, ordítást és morgásokat hallottam. Éreztem, hogy valaki kisöpörte az arcomból a hajamat és megérintette a homlokom, majd a világ leggyönyörűbb hangját hallottam.
-Esme – suttogta. Éreztem, hogy valami puha anyag érinti a kezeimet, majd valami hideg felemelt a földről, és minden elsötétült.

Carlisle szemszöge

-Ez igaz – görbült le Alice szája.
Ezután megmutattam nekik a szobájukat, amiben volt egy szép franciaágy, egy nagyobb szekrény és egy asztal egy székkel.
Majd magukra hagytam őket.

(2 évvel később)
Már 2 éve élnek velem Alice-ék Bergenben. Itt is kedvesek a munkatársaim a korházban és örülök, mert egyre kevesebben húzódnak el tőlem.
Jasper-nek már egész jól megy az önmegtartóztatás, de még mindig nehéz neki kicsit. Szinte minden nap elmennek sétálni a városba Alice-szel. Nem akar neki csalódást okozni, és így azért könnyebb visszafognia magát. Ma például egész nap a városban sétáltak. Már alkonyodott. Nagyon jól halad a tanulással. Úgy döntöttem, hogy egy kicsit messzebbre megyek most vadászni, és keresek húsevő állatokat. Azoknak mégis csak jobb az ízük. Hagytam egy üzenetet Alice-éknek, hogy vadászni mentem és, hogy nem tudom pontosan, mikor jövök.
Kimentem a házból és futni kezdtem dél felé. Már egy ideje futottam, amikor megéreztem egy állat illatát. Medve. Tökéletes. Azonnal futni kezdtem felé, és amikor odaértem, ráugrottam és fogaimat a nyakába mélyesztettem. Nem szokásom játszani az állatokkal. Nem szeretem nézni, ahogy szenvednek. Miután végeztem, újra a levegőbe szagoltam. Párduc… Több mint tökéletes, mosolyogtam. Azonnal az állat után futottam és mikor odaértem azt is leterítettem. Miután végeztem vele, még elkaptam 1 medvét is. Már teljesen jól lakottnak éreztem magam, ezért úgy döntöttem, hogy haza indulok. Ekkor viszont sikítást hallottam. A hang valahonnan ismerős, de nem tudom hova tenni. Gondolkoztam. Segítenem kell neki, döntöttem el, majd arra kezdtem futni, ahonnan az előbb a sikítást hallottam. Mikor már közelebb értem, megéreztem egy idegen vámpír illatát, és még valamit. Egy csodálatos illatot, amit bárhol felismernék. Azonnal gyorsítottam a tempómon. Mikor odaértem, láttam, hogy a vámpír rajta fekszik és csókolja, leszorítva őt a földre. Azonnal lerántottam róla, és egy fának hajítottam. A fa hatalmas reccsenéssel kettétört és a vámpír a földre esett. Hatalmasat ordított, majd nekem ugrott. Kitértem előle, majd hátulról löktem rajta egyet. Pár métert repült, majd a földbe csapódott. Azonnal felugrott és futásnak eredt. Menekülni akart. Gondolkodtam, hogy utána menjek-e, de nem hagyhattam őt itt a földön eszméletlenül. Gyorsan odafutottam hozzá. Kisöpörtem a haját az arcából és most már biztos voltam benne, hogy ő az. Végigsimítottam a homlokán.
-Esme – suttogtam, majd levettem az ingem és óvatosan ráadtam, mert csak fehérnemű volt rajta. Az ölembe vettem és futni kezdtem vele a házhoz. Hallottam, hogy a pulzusa egyenletes, de nagyon aggódtam érte még így is, mivel csúnya sérülései voltak, és nem egy, vérzett is.
Ahogy beértem vele a házba, rögtön a kanapéhoz mentem és lefektettem rá. Alice odajött mellém és egy plédet nyújtott felém. Hálásan rámosolyogtam, majd ráterítettem Esme-re a plédet. Örültem, hogy most még nem faggatnak, de tudtam, hogy úgysem úszom meg.
Megvizsgáltam Esme sérüléseit és megállapítottam, hogy eltörött egy-két bordája, erősen beverte a fejét, gondolom a földbe, és helyre kell tenni a csuklóját. Ezzel kezdtem, hogy még azelőtt meg tudjam csinálni, mielőtt felébredne, így talán nem érzi a fájdalmat. Bár nem tudom, hogy ebben az állapotban érzékeli-e a külvilágot. Helyre tettem a csuklóját, majd fájdalomcsillapítót injekcióztam be neki, hogy ha majd felébred, ne érezze annyira a fájdalmait. Ekkor Jasper megszólalt.
-Carlisle, ki ez a nő? – kérdezte.
-Ő Esme, akiről meséltem nektek – válaszoltam. Tudtam, hogy most már nem hagyják abba egy ideig a faggatásomat.
-Akkor már értem, hogy miért aggódsz ennyire érte – mondta Jasper. – Mi a baj, Alice? – kérdezte a lánytól és rögtön odafutott hozzá. Alice ijedt arcot vágott és szomorúan nézett rám. Ezt nem értettem.
-Nem…nem látom a…a jövőét – mondta ki akadozva.
-De hát, ez hogy lehet? – kérdeztem.
-Én sem érzem őt. Nem érzékelek semmiféle érzelmet felőle – mondta Jasper.
-Az nem lehet! Nem lehet, hogy meg…meg…- mondtam, de nem tudtam befejezni. Egyszerűen nem ment.
-Sajnálom, Carlisle – mondta Alice.
-Ez nem a te hibád, Alice – mondtam és már majdnem zokogtam. Ekkor hirtelen megnyugodtam és éreztem, hogy a fájdalmam is csillapodik. Meg is feledkeztem róla, hogy Jasper mindent érzett, amit én is. Bocsánatkérően néztem rá, de ő csak intett a fejével, hogy semmi baj.
-Carlisle, még van remény. Amíg dobog a szíve, nem adhatjuk fel. Még stabil az állapota – mondta Alice szomorúan.
Én csak bólintottam. Megszólalni nem nagyon bírtam. Nem faggattak tovább és ez jó volt így. Jasper leült a fotelba, Alice pedig az ölébe. Én Esme mellet ültem, a földön és simogattam a kezét, miközben végig az arcát néztem. Így ültünk már lassan 3 órája, amikor Esme-nek, mintha megmozdult volna a keze az enyémben. Csak képzelődök, vagy tényleg megmozdult volna? Ekkor megint éreztem, hogy megmoccan és láttam, hogy nyitogatja a szemeit. De hát, ez hogy lehet, hisz Alice-nek látnia kellett volna, hogy felébred, és Jasper…
-Esme – szólítottam meg lágyan. Alice és Jasper rögtön ott termettek mellettem.
Esme rám nézett és a szemeiben csodálkozást és kétkedést láttam.
-C…car…lisle – suttogta akadozva. Ezen csodálkoztam. Emlékszik rám?

2. fejezet

Carlisle szemszöge

Letelt a műszakom, épp hazafelé tartok és a mai napon gondolkozok. Sajnos hamarabb el kell költöznöm, mint hittem volna, mivel nem csak Esme-nek tűnt fel, hogy besötétültek a szemeim a vér láttán, hanem két kollégámnak is. Hallottam mikor erről beszélgettek. Nem derülhet ki a titkom. Nem szívesen hagyom itt ezt a várost. Hiányozni fog. Főleg Esme. Ugyan, Carlisle, nem gondolhatsz ennyit rá, nem való hozzád! – mondta egy hang a fejemben – Hisz vámpír vagy!
Beértem az erdőbe és futásnak eredtem. Megéreztem három szarvas illatát, ezért azok felé futottam. Amikor odaértem, azonnal leterítettem a legközelebbit, számat nyakára tapasztottam és szívni kezdtem az éltető vért. Miután végeztem, rávetettem magam egy másikra. Mikor már jóllaktam, haza indultam. Szerencsére már a korházban bejelentettem, hogy elköltözök, így otthonra már csak a pakolás maradt, és már indulhattam is.
Azonnal a fürdő felé vettem az irányt. Megmosakodtam, majd fölvettem egy tiszta ruhát. Ezután elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Először elővettem pár dobozt, majd a nappaliba mentem. Először a könyveket dobozoltam be, majd sorba minden más dolgot. Ezután a többi helyiségből is összeszedtem a dolgaimat. Elgondolkodtam azon, hogy melyik esős városba mehetnék. Végül úgy döntöttem, hogy Prince Rupert megyek. Eléggé esős város. Ezután felhívtam egy bútorszállító irodát, majd vártam, hogy jöjjenek értük.
Miután mindent elintéztem, elindultam. Útközben még egyszer vadásztam. 2 nap kellet ahhoz, hogy odaérjek az új házamhoz. Szép ház volt. Ez is, mint eddig mindegyik, az erdő mélyén volt. Volt benne három szoba, két fürdő, egy konyha, étkező és nagy nappali.
Nemsokára megérkeztek a bútorok, így berendeztem a házat. Mire mindennel végeztem, már napkelte volt. Szerencsére ma nem süt a nap, így nyugodtan kimehetek az utcára.
A korház felé vettem az irányt. Itt sem kellett több idő ahhoz, hogy oda érjek. Már előző nap felhívtam az itteni korházat és mondták, hogy szívesen látnak. Mikor odaértem, rögtön a recepciós hölgyhöz mentem. Nagyon belemerült a papírokba így nem vett észre, ezért köszöntem.
-Jó napot, kisasszony! – mondtam.
-Jó napot – nézett fel és amint meglátott a szíve őrült ütemre kapcsolt. – Miben… segíthetek? – kérdezte akadozva.
-Én Dr. Carlisle Cullen vagyok. Tegnap érdeklőttem telefonon állásért – válaszoltam.
-Igen, már emlékszem. Én Lisa vagyok, a recepciós – mosolygott rám. – Mindjárt hívom a főorvost. Egy pillanat.
-Rendben, köszönöm.
Lisa kijött a pult mögül és elindult a jobb oldali folyosón. 2 perc múlva már meg is érkezett egy idősebb, őszülő férfivel az oldalán.
-Jó napot, én Tim Gordon vagyok – mondta barátságosan.
-Jó napot, Dr. Carlisle Cullen.
-Jöjjön kérem az irodámba, ott mindent megbeszélünk – mondta, majd intett, hogy kövessem.
Mikor beértünk az irodába, megbeszéltünk minden apróságot a munkával kapcsolatban. Szerencsére már holnap reggel kezdhetek. Bár eléggé csodálkozott, amikor mondtam, hogy éjszakai műszakot is vállalok a többi mellé, de belegyezett.
Elégedetten indultam haza.

(fél évvel később)

Már fél éve dolgozok a Prince Rupert-i kórházban. Sajnos az emberek még mindig babonásak egy kicsit, ezért még most is gyakran elhúzódnak tőlem, vagy másik orvost kérnek. A munkatársaim rendesek, hamar befogadtak.
Éppen vadászni tartok az erdőbe. Beleszagoltam a levegőbe és rögtön megéreztem egy medve és kettő szarvas illatát. Elindultam a medve felé. Már nagyon közel jártam hozzá, de hirtelen megcsapta az orromat 2 vámpír illata. Még soha sem éreztem ezeknek a vámpíroknak a szagát. Idegenek. Rögtön megtorpantam és figyeltem. Hallottam, hogy egyre közelednek, de nem volt értelme menekülni, hisz kettő vámpírral egyszerre nem sokra mennék, ezért támadó állásba ereszkedtem és vártam. Ekkor két alak körvonala rajzolódott ki az erdő fái között. Egy nőé és egy férfié. Ahogy közelebb jöttek észrevettem, hogy mindkettőjük szeme aranybarna, így kicsit megnyugodtam és felegyenesedtem. A nő, de inkább mondanám lánynak, alacsony és vékony volt és fekete rövid haj keretezte az arcát. A férfi pedig magas volt, szőke haja enyhén hullámos. Mikor odaértek hozzám, a lány elmosolyodott és a kezét nyújtotta felém.
-Jó napot, én Alice vagyok, ő pedig a társam, Jasper – az említett is mosolygott.
-Jó napot – viszonoztam a kézfogást, én Dr. C… - de Alice közbevágott.
-Dr. Carlisle Cullen, tudjuk – vigyorgott szélesen.
-De honnan…
-Ezt nem biztos, hogy itt az erdőben kellene megbeszélni – vágott közbe most Jasper.
-Igaz – bólintottam. – Esetleg tegeződhetnénk? – kérdeztem.
-Persze – vágta rá Alice.
-Akkor kövessetek – intettem nekik és futni kezdtem a ház felé.
Mikor odaértünk, kinyitottam az ajtót és előre engedtem őket.
-Igazán szép ház – mondta Alice mosolyogva. Jasper egyetértően bólintott.
-Köszönöm –válaszoltam. – Üljetek le – vezettem őket a kanapéhoz, én pedig a fotelben foglaltam helyet.
-Hát akkor kezdem én. Alice Marie Brandon vagyok. Már több, mint 70 éve vagyok vámpír, de már kezdettől fogva állatvéren éltem. Az emberi életemből nem emlékszem semmire, csak annyit tudok, hogy a szüleim elmegyógyintézetbe zárattak, mert különös álmaim voltak, amik sokszor valóra is váltak. Most már tudom, hogy valószínűleg mik lehettek azok az álmok, ugyanis így vámpírként látom a jövőt. Ez a döntésektől függ. Így találkoztam Jasper-rel is. Láttam, hogy találkozni fogunk, ezért megvártam azon a helyen. Amióta ismerem, állatvéren él, de azért még most is nehéz neki kicsit – mesélte.
-Én Jasper Whitlock Hale vagyok. Már majdnem 150 éve vámpír, de én az elején még állatvéren éltem. Az emberi életemre már nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy volt egy nővérem. Egy Maria nevű nő változtatott át, és nekem kellett kiképeznem az újszülötteket a hadseregébe. Akkoriban nagyon sok volt a vámpírháború és így nekem is részem volt benne. Aztán a legjobb barátom és annak társa megszöktek Maria-tól én viszont ott maradtam. Pár évvel később visszajöttek, hogy elmondják, hogy mennyivel jobb az élet a seregen kívül. Így én is megszöktem és nem sokkal később találkoztam Alice-szel – mesélte Jasper.
-Hát akkor most én jövök, de lehetne előtte még egy kérdésem? – kérdeztem.
-Persze – válaszolták.
-Jasper, neked van valamilyen képességed?
-Igen, érzem az emberek és a vámpírok érzéseit és tudom befolyásolni is őket.
-Ezek elég érdekes képességek – gondolkodtam el. – Nos, akkor folytatom. Dr. Carlisle Cullen vagyok. 1640-ben születtem Londonban és 1663-ban lettem vámpír. A londoni pap egyetlen fia voltam. Apám egész életét arra szentelte, hogy vámpírokat, boszorkányokat, meg minden olyan lényt megöljön, ami veszélyes az emberekre. Nagyon sok ártatlan ember halt meg emiatt és ez nekem nem tetszett. Apám viszont azt akarta, hogy én is ezzel foglalkozzak. Ugyan ő nem talált igazi misztikus lényeket én viszont igen. Méghozzá vámpírokat a csatornában. Pár emberemmel elmentünk elfogni őket. Már nagyon éhesek voltak, ezért le voltak gyengülve, de még így is gyorsabbak voltak nálunk. Ránk támadt az egyik és sorban mészárolt le minket egyenként. Mikor rajtam volt a sor, belém mélyesztette a fogait, és már szívta is a vérem, viszont ráugrott az egyik emberem a hátára és a vámpír azzal foglalkozott tovább, engem pedig ott hagyott. Hatalmas kínok közepette másztam be egy közeli pince ablakán és ástam be magam az ott rohadó krumplik alá. Háromnapnyi égés után végre befejeződött az átalakulásom. Soha életemben nem bántottam még embert. Mikor rájöttem, hogy mi vagyok, meg akartam ölni magam. Öngyilkos akartam lenni. Próbáltam a vízbe fulladást, a szikláról leugrást, de sehogy sem sikerült meghalnom. Ezután eldöntöttem, hogy nem eszek semmit. Ha máshogy nem, majd az éhhalállal sikerül megölnöm magam. Elbújtam egy barlangba, messze az emberektől és vártam. Már nagyon régen ott voltam és örömmel tapasztaltam, hogy az erőm egyre fogy. Ekkor viszont elfutott egy szarvascsorda a rejtekhelyem előtt, az agyamra pedig rászállt a vörös köd. Azonnal rávetettem magam a szarvasokra. Nagyon örültem, hogy úgy is élhetek, hogy nem kell meghalniuk embereknek.
Elmeséltem még nekik, hogy hogyan találkoztam a Volturival, és minden kis részletét eddigi vámpíréletemnek.
-És neked van valamilyen különleges képességed? – kérdezte Alice a történet végén.
-Csak annyi, hogy nagy önuralmam van.
Ekkor vettem csak észre, hogy már fél 7 van, fél 8-ra pedig be kéne érnem a korházba.
-Esetleg nem szeretnétek hozzám csatlakozni? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. - Nem sok olyan vámpír van, aki a mi életmódunkat folytatja.
-Már féltem, hogy meg sem kérdezed. Igazából ezért is kerestünk fel. Láttam, hogy egyszer majd egy család leszünk.
-Hát ennek nagyon örülök. Viszont akkor most, ha nem haragszotok betelefonálok a korházba, hogy nem megyek a héten dolgozni.
-Ugyan, miattunk nem kell – mondta Jasper.
-De igen. Szeretnétek titeket minél jobban megismerni.
-Hát rendben.
Felálltam és a telefonhoz mentem. Tárcsáztam a korházat, majd megmondtam, hogy lebetegedtem, így a héten nem tudok dolgozni menni. Miután befejeztem a telefonálást, visszamentem hozzájuk.
-Hát akkor gyertek. Megmutatom a szobáitokat.
-Kérhetnénk ketten egy szobát?
-Persze. Semmi akadálya – mosolyogtam. Nagyon aranyosak együtt.
Ekkor eszembe jutott Esme. A gyönyörű arca, kecses alakja, elkápráztató mosolya. Rájöttem, hogy már abban a pillanatban beleszerettem Esme-be, amikor először megláttam a korházban. De hát egy ilyen nő, mint ő, kétlem, hogy férj nélkül maradna. Ráadásul biztos, hogy számára nem én vagyok az igazi. Sajnos. Ekkor Jasper szakított ki a gondolataimból.
-Carlisle, min gondolkodsz?
-Á, semmi különösön – mondtam és reménykedtem benne, hogy nem kérdezősködik tovább.
-Nem akarok illetlen lenni, de az előbb elég érdekes érzelmeket érzékeltem tőled. Először mérhetetlen szerelem, majd gyönyörködés, csodálat, káprázat, megint szerelem, kétkedés, majd szomorúság – elemezte az érzéseimet.
-Ki az a szerencsés nő? – kérdezte Alice. – Vagy talán férfi? – kuncogott.
-Esme-nek hívják – sóhajtottam fel. - Fél éve találkoztam vele a korházban, még Vancouverben. Eltörött a lába és én láttam el. Akkor 17 éves volt és egyszerűen gyönyörű. Azóta is szinte minden nap visszaemlékezek rá. Miután begipszeltem a lábát, segítettem neki elmenni a bejáratig, viszont pont akkor hoztak be egy erősen vérző beteget. Mivel már 2 hete nem vadásztam, eléggé elkezdte kaparni a torkomat a vér illata, és befeketült a szemem. Ezt Esme és még 2 kollégám is észrevette, ezért el kellet költöznöm – meséltem.
-Ez szomorú. Pedig még találkozhattatok volna – ábrándozott Alice.
-Szerintem nem a legjobb ötlet, hogy egy ember egy vámpírral „barátkozzon” – mondtam csalódottan. – Úgysem mondhattam volna el neki, hogy mi vagyok.
-Ez igaz – görbült le Alice szája.
Ezután megmutattam nekik a szobájukat, amiben volt egy szép franciaágy, egy nagyobb szekrény és egy asztal egy székkel.
Majd magukra hagytam őket.

Esme szemszöge

Egész úton hazafelé azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg igazak-e a legendák, amiket Jonathan mesélt nekem még korábban. Az nem lehet, hogy egy olyan férfi, mint Carlisle, egy szörnyeteg legyen, hisz olyan kedvesen bán velem. De az a földöntúli szépség, a gyors reakció, amikor elkapott, a befeketülő szeme a vér láttán… Egy ember nem nézhet ki ilyen káprázatosan. Majd beszélek Nath-tel.
Amikor hazaértem, anyám rohant elém.
-Kislányom, jól vagy? Jonathan mesélte, hogy leestél a fáról, és hogy be kellet vinni téged a korházba, mert valószínűleg eltörött a lábad – hadarta és a végén már majdnem sírt.
-Ne aggódj, anya! Már jól vagyok. Begipszelték a lábamat és már haza is jöhettem – mondtam neki. Nem akartam, hogy tovább faggasson. Minél előbb beszélnem kell Nath-tel. – Ne haragudj, anya, de beszélni szeretnék Jonathan-nal. Itt van még? – kérdeztem.
-Igen itt van. Remélte, hogy nem kell sokáig bent maradnod a korházban, ezért úgy döntött, megvár.
-Akkor, ha nem haragszol, megyek és beszélek vele.
-Rendben – mondta majd bement és szólt Nath-nek, hogy kint várom.
1 perc múlva már meg is láttam az ajtóban és amint ő is meglátott engem, azonnal futni kezdett felém. Mikor odaért hozzám, szorosan magához ölelt úgy, hogy alig kaptam levegőt.
-Annyira aggódtam érted! Ugye nincs semmi komolyabb bajod? – kérdezte.
-A törött lábamon kívül nincs – nyögtem ki. – De kérlek, engedj el, mert megfojtasz.
-Oh, bocsánat! Nem akartam – mentegetőzött és gyorsan elengedett.
-Semmi baj – mondtam őszintén.
-Remek. És miről akartál velem beszélgetni? – kérdezte.
-Menjünk el inkább a fánkhoz. Majd ott elmondom – ajánlottam fel.
-Rendben, menjünk – egyezett bele.
Elindultunk a közös fánkhoz, majd mikor odaértünk leültünk alá. Pár percig még gondolataimba merülve, némán tanakodtam azon, hogy hogyan is kellene megkérdeznem tőle. Végül ő szakította meg a csendet.
-Nos, miről akartál velem beszélni? – kérdezte kíváncsian.
-Hát nem is tudom, hol kezdjem. Emlékszel, még régebben meséltél nekem régi legendákról, amik az őseidről szóltak, meg még más lényekről is. Azt szeretném megkérdezni, hogy te mennyire tartod igaznak ezeket.
-Én úgy vagyok velük, hogy nem hiszem el, amíg saját magam nem tapasztalom – mondta szemöldök ráncolva. – De miért kérdezed? – érdeklődött.
-Semmi különös, csak kíváncsi voltam – mondtam ismét elgondolkozva. Lehet, hogy ő még nem tapasztalta, de én már igen. Én már nagyon is hiszek azokban a régi legendákban. Carlisle-ra illetek ugyanazokazok a jellemzők. De még mindig alig tudom elhinni, hogy egy olyan jó „ember”, mint Carlisle, vámpír lenne. Csak egy valami nem stimmelt. Az aranybarna szem.

Sziasztok!

Sajnálom, hogy eddig nem jött új, de nem volt elég időm. Viszont holnap lesz új feji:) valószínűleg már délelőtt. És lehet, hogy még meglesz holnap a 3. is délután;) Addig is türelmet kérek:)

1. fejezet

"Ahogy fogta a kezem és vezetett, megértettem, mi az igaz szeretet."
"Elkapta a pillantásomat és visszamosolygott... de vajon tudja, hogy a szívemet is megkapta ezzel?"

Carlisle szemszöge

Carlisle Cullen vagyok és vámpír. De nem közönséges vámpír, hanem vegetáriánus. Ez annyit jelent, hogy nem emberekkel táplálkozom, hanem állatokkal. 1640-ben születtem Londonban. Most 1911-et írunk. 271 éves vagyok, de kinézetre csak 23. Vancouver-ben élek. Éppen hazafelé tartok a kórházból, ugyanis lejárt a munkaidőm. Igen, a kórházból, mivel orvos vagyok. Imádom a munkám, nagyon szeretek gyógyítani. Furcsa azt mondani, haza. Hisz senki nem vár otthon, egyedül „élek”. Pedig már nagyon vágyom egy társra, akit szerethetek, és aki viszont szeret engem. Végül odaértem a házamhoz. Rögtön bementem az ajtón és elindultam a fürdőbe. Ugyan a mi fajtánknak nincs szüksége fürdésre, mert úgymond öntisztító vagyunk, de azért néha jól esik elmerülni egy kád meleg vízben. Miután végeztem a fürdéssel, megtörölköztem és felöltöztem. Ezután bementem a nappaliba és levettem a polcról egy orvosi könyvet. 2 óra alatt elolvastam a több száz oldalas könyvet, ezért felálltam, visszatettem a helyére és levettem egy másikat. Általában éjszaka is dolgozok, de már túl feltűnő lett volna, ha a nap 24 órájából 20-at a kórházban töltök, ugyanis a vámpíroknak nincs szükségük alvásra. Sőt semmilyen emberi teendőre. Ezért a ma éjszaka nagy részét olvasással töltöttem, majd a betegeimen kezdtem gondolkozni. 1 nappal ezelőtt például volt egy idős néni, aki eltörte a kezét, de nem volt hajlandó elfogadni a segítségemet. Nagyon sok ember még most is babonás és ez engem zavar, mert így nem tudok mindenkinek segíteni. Á végre 7 óra. Indulhatok dolgozni. Felvettem a kabátomat, mivel kint hideg volt. Bár én nem éreztem, azért feltűnő lett volna, ha kabát nélkül sétálgatok a majdnem 0 fokban. Kimentem az ajtón, majd futásnak eredtem. A mi fajtánk nagyon gyors, ezért egy lassabb tempóban sem kellet még 10 perc sem ahhoz, hogy elérjem az erdő szélét.. Ott viszont lelassítottam és emberi tempóban sétáltam ki az erdőből. Egyenesen a kórház felé vettem az irányt és 10 perc gyaloglás után már oda is értem. Amint beléptem a bejáraton rögtön Olga jött elém egy kávéval a kezében.
-Jó reggelt, Dr. Cullen – nyújtotta át a kávét szélesen mosolyogva.
-Jó reggelt, Olga – vettem ki a kezéből a csészét és belekortyoltam. Mindig kénytelen vagyok legalább egy kortyot inni belőle, nehogy megbántsam szegény Olgát. – Köszönöm szépen – mosolyogtam rá.
A szíve erre gyorsabb ütemre váltott és alig bírt megszólalni. Szegény teljesen elkábult a mosolyomtól. Nem szándékozom soha senkit sem elkábítani, de minden nő így reagál már csak egy kedves szóra vagy egy mosolyra is. – Ugyan… semmiség – felelte akadozva.
Ezután mind a ketten a nővérpulthoz mentünk. Olga a kezembe adott egy köpenyt meg néhány betegjelentést. Ezekkel a kezemben mentem be az irodámba. Leraktam az asztalra a pakkot és felvettem a köpenyt. Majd leültem az aszatlom mögé a székre. Átnéztem a zárójelentéseket és elvégeztem a papírmunkát. Mindent rendben találtam. Ez csupán 2 órámba tellett, ezért úgy döntöttem, hogy körülnézek a betegek között a váróban.
A váró szinte teljesen tele volt, de mégis megakadt a szemem egy gyönyörű lányon. Még soha nem láttam embert, aki így ragyogott volna. Gyönyörű mogyoróbarna haja volt és nagyon szép arca. Elindultam felé. Ő észrevehette ezt, mert kedvesen rám mosolygott. A mosolya gyönyörű volt. Soha, egész létezésem során nem láttam még ilyet. Megtorpantam. Ez nem jellemző a betegekre. Általában visszahúzódóak és mikor segítséget ajánlok nekik, akkor másik orvost kérnek. Végül odaértem és megszólaltam.
-Jó napot, kisasszony. Én Dr. Cullen vagyok. Megengedi, hogy segítsek? – kérdeztem. Reménykedtem benne, hogy igent mond, és nem utasítja vissza az ajánlatom.
-Igen, köszönöm – mondta hálásan, majd megpróbált felállni, de nem sikerült neki és ezért majdnem visszaesett a székre, de én gyorsan utána kaptam.
-Nagyon köszönöm – felelte és csodálkozóan nézett rám. Biztos a gyors reakció és a hideg bőröm miatt. De nem tehetek róla, egyszerűen megfeledkeztem a közelébe arról, hogy mi is vagyok. Szerencsére a többi beteg nem vette észre.
-Igazán nincs mit – mondtam. – És mondja, mi történt a lábával? – próbáltam másra terelni a szót, mikor a vizsgáló felé bicegett az oldalamon.
-Tudja, leestem a fáról, és azt hiszem, hogy eltörött a lábam – magyarázta. Én meg megnyugodtam, hogy nem kérdezősködik.
-És ki hozta be önt? – kérdeztem.
-Az egyik barátom.
-Értem. Nem lett volna jó a lábának, ha gyalog jön be. Ráadásul egyedül.
Közben megérkeztünk a vizsgálóba, majd segítettem neki felülni az ágyra.
-Akkor most megvizsgálom - mondtam, majd elkezdtem tapogatni a lábán lévő sérüléseket. Láttam, hogy egyszer megrándult és összeszorította a száját, de meg, nem szólalt.
-Bocsánat – néztem rá.
-Ugyan, ez a vizsgálathoz tartozik – mondta, de azért látszott rajta, hogy már nagyon várja, hogy befejezzem a vizsgálatot.
-Eltörött a lába, kisasszony – mondtam. Még folyatni akartam, de ő megszólalt.
-Esme – mondta. – A nevem Esme. Kérem, szólítson nyugodtan így – mosolygott rám.
-Rendben, Esme. Te pedig nyugodtan hívj Carlisle-nak – mosolyogtam vissza, mire hallottam, hogy elakad a lélegzete. Létezésem során most örültem először annak, hogy ilyen hatással vagyok az emberekre. Legalábbis a nőkre. – Nos, Esme, eltörött a lába, úgyhogy be kell gipszelni, de nem lesznek maradandó sérülések – mondtam, miután befejeztem a vizsgálatot.
-Rendben – bólintott.
Én pedig nekiláttam a gipsz elkészítéséhez.
-Hát ezzel megvolnánk – mondtam miután a gipsz már a lábán volt.
-Köszönöm – válaszolta.
-Igazán nincs mit. Ez a dolgom – mosolyogtam. – Megengedi, hogy kikísérjem a bejáratig? – kérdeztem.
-Igen, azt megköszönném – mosolygott hálásan.
Lassan odaértünk a bejárathoz és nekem el kellett engednem őt. Ekkor egy súlyosan sérült és vérző beteget toltak be az ajtón, az én torkom pedig rögtön égni kezdett. Már 2 hete nem vadásztam. Csak most, hogy megéreztem a vérző beteg vérének illatát, tudatosult bennem, hogy mennyire is ínycsiklandozó számomra Esme illata. Egyszerűen mesés. Gondolataimból Esme szavai szakítottak ki.
-Köszönöm, Carlisle – nézett a szemembe. Az ő arcán döbbenetet láttam. Ó a francba, biztos befeketült a szemem az éhségtől. Vigyázhattam volna erre.
-Igazán nincs mit, Esme. De most, ha nem haragszol nekem el kell látnom a sérültet – tereltem el a szót.
-Persze. Viszontlátásra, Carlisle – mondta gondolkozva.
-Viszontlátásra, Esme – válaszoltam. Majd elindultam a sérült felé.


Esme szemszöge

Éppen felfelé másztam a fán Jonathan felé, amikor hirtelen lecsúszott a lábam az egyik ágról. Elvesztettem az egyensúlyomat és már estem is lefelé. Láttam, hogy Nath még utánam kap, de már nem ért el, ezért leestem a földre. Hallottam egy reccsenést és iszonyatos fájdalom hasított a lábamba. Azt hiszem eltörött. A szemembe könnyek gyűltek. Nath rögtön lemászott a fáról és odasietett hozzám.
-Úristen, Esme, jól vagy? – kérdezte.
-Hát, azt hiszem, eltörött a lábam – válaszoltam.
-Gyere, beviszlek a kórházba – mondta, majd a karjaiba vett és elindult velem a lova felé.

Mikor beértünk a kórházba, Nath még elkísért a váróteremig és leültetett egy székre, majd elment, hogy értesítse a szüleimet.
Már ott ültem majdnem 10 perce, amikor láttam egy orvost megindulni felém. Nagyon fiatal volt, de annál jóképűbb. Rövid szőke haja volt és izmos testalkata, de tudtam, hogy orvos mivel rajta is fehér orvosi köpeny volt. Rámosolyogtam. Ekkor megtorpant egy pillanatra, de aztán ismét elindult felém. Mikor odaért hozzám, megszólalt.
-Jó napot, kisasszony. Én Dr. Cullen vagyok. Megengedi, hogy segítsek? – kérdezte reménykedve.
-Igen, köszönöm – mondtam hálásan, majd megpróbáltam felállni, de nem sikerült és ezért majdnem visszaestem a székre. Azonban mielőtt ez megtörtént volna, éreztem, hogy két hideg, erős kar a derekamra fonódik és megakadályozza, hogy elessek. Csodálkozóan néztem föl és Dr. Cullen aranybarna tekintetével találtam szemben magam.
-Nagyon köszönöm – feleltem.
-Igazán nincs mit – mondta. – És mondja, mi történt a lábával? – kérdezte mikor már a vizsgáló felé bicegtem az oldalán.
-Tudja, leestem a fáról, és azt hiszem, hogy eltörött a lábam – magyaráztam.
-És ki hozta be önt? – kérdezte.
-Az egyik barátom.
-Értem. Nem lett volna jó a lábának, ha gyalog jön be. Ráadásul egyedül.
Közben megérkeztünk a vizsgálóba, majd segített nekem felülni az ágyra.
-Akkor most megvizsgálom - mondta, majd elkezdte tapogatni a lábam.
Egyszer egy szúró fájdalmat éreztem, ezért összerándultam és összeszorítottam szám, hogy ne szisszenjek fel, de Dr. Cullen észrevette.
-Bocsánat – nézett rám.
-Ugyan, ez a vizsgálathoz tartozik – mondtam, de már nagyon vártam, hogy vége legyen a vizsgálatnak.
-Eltörött a lába, kisasszony – mondta. Látszott, hogy még folytatni akrta, de én közbevágtam.
-Esme – mondtam. – A nevem Esme. Kérem, szólítson nyugodtan így – mosolyogtam rá.
-Rendben, Esme. Te pedig nyugodtan hívj Carlisle-nak – mosolygott vissza, amitől hirtelen elállt a lélegzetem. Még sohasem váltott ki belőlem senki sem ilyen reakciót.
–Nos, Esme, eltörött a lába, úgyhogy be kell gipszelni, de nem lesznek maradandó sérülések – mondta, miután befejezte a vizsgálatot.
-Rendben – bólintottam.
Ő pedig nekilátott a gipsz elkészítéséhez.
-Hát ezzel megvolnánk – mondta miután a gipsz már a lábamon volt.
-Köszönöm – válaszoltam.
-Igazán nincs mit. Ez a dolgom – mosolygott. – Megengedi, hogy kikísérjem a bejáratig? – kérdezte.
-Igen, azt megköszönném – mosolyogtam hálásan.
Lassan odaértünk a bejárathoz és nekem mennem kellet a kint várakozó szüleimhez. Ekkor egy súlyosan sérült és vérző beteget toltak be az ajtón
-Köszönöm, Carlisle – néztem a szemébe. Megdöbbentett a látvány, ugyanis a szeme koromfekete volt. Kezdtem egyre jobban elhinni a régi történeteket, amiket még Jonathan mesélt nekem régebben. De az nem lehet, ő nem lehet az. Ráadásul kórházban dolgozik.
-Igazán nincs mit, Esme. De most, ha nem haragszol nekem el kell látnom a sérültet – mondta.
-Persze. Viszontlátásra, Carlisle – mondtam még mindig gondolkozva.
-Viszontlátásra, Esme – válaszolta. Majd elindult a sérült felé.

Röviden

"Te a világnak csak egy ember vagy, de valakinek te jelentheted az egész világot!"

A történet nemsokkal azelőtt kezdődik hogy Carlisle találkozik Esmevel a kórházban.
Carlisle élete ugyanaz mint eredetileg, de Edward kimarad belőle és csak később jelenik meg.
A történetben a balesete után Esme még emberként rájön, hogy mi is valójában Carlisle. Azonban mielőtt még beszélhetne vele, Carlisle már elköltözik. 3 évvel később Esmet akarata ellenére is férjhez akarják adni a szülei, mondván, hogy ha nem teszi meg, akkor a család csődbe fog menni. Esme ezt nem akarja, de végül beleegyezik. És még ezután kezdődnek a bonyodalmak.

Sziasztok!

Ez egy Carlisle & Esme történet amit én magam írtam. Remélem tetszeni fog. Várom a megjegyzéseket;)