2. fejezet

Carlisle szemszöge

Letelt a műszakom, épp hazafelé tartok és a mai napon gondolkozok. Sajnos hamarabb el kell költöznöm, mint hittem volna, mivel nem csak Esme-nek tűnt fel, hogy besötétültek a szemeim a vér láttán, hanem két kollégámnak is. Hallottam mikor erről beszélgettek. Nem derülhet ki a titkom. Nem szívesen hagyom itt ezt a várost. Hiányozni fog. Főleg Esme. Ugyan, Carlisle, nem gondolhatsz ennyit rá, nem való hozzád! – mondta egy hang a fejemben – Hisz vámpír vagy!
Beértem az erdőbe és futásnak eredtem. Megéreztem három szarvas illatát, ezért azok felé futottam. Amikor odaértem, azonnal leterítettem a legközelebbit, számat nyakára tapasztottam és szívni kezdtem az éltető vért. Miután végeztem, rávetettem magam egy másikra. Mikor már jóllaktam, haza indultam. Szerencsére már a korházban bejelentettem, hogy elköltözök, így otthonra már csak a pakolás maradt, és már indulhattam is.
Azonnal a fürdő felé vettem az irányt. Megmosakodtam, majd fölvettem egy tiszta ruhát. Ezután elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Először elővettem pár dobozt, majd a nappaliba mentem. Először a könyveket dobozoltam be, majd sorba minden más dolgot. Ezután a többi helyiségből is összeszedtem a dolgaimat. Elgondolkodtam azon, hogy melyik esős városba mehetnék. Végül úgy döntöttem, hogy Prince Rupert megyek. Eléggé esős város. Ezután felhívtam egy bútorszállító irodát, majd vártam, hogy jöjjenek értük.
Miután mindent elintéztem, elindultam. Útközben még egyszer vadásztam. 2 nap kellet ahhoz, hogy odaérjek az új házamhoz. Szép ház volt. Ez is, mint eddig mindegyik, az erdő mélyén volt. Volt benne három szoba, két fürdő, egy konyha, étkező és nagy nappali.
Nemsokára megérkeztek a bútorok, így berendeztem a házat. Mire mindennel végeztem, már napkelte volt. Szerencsére ma nem süt a nap, így nyugodtan kimehetek az utcára.
A korház felé vettem az irányt. Itt sem kellett több idő ahhoz, hogy oda érjek. Már előző nap felhívtam az itteni korházat és mondták, hogy szívesen látnak. Mikor odaértem, rögtön a recepciós hölgyhöz mentem. Nagyon belemerült a papírokba így nem vett észre, ezért köszöntem.
-Jó napot, kisasszony! – mondtam.
-Jó napot – nézett fel és amint meglátott a szíve őrült ütemre kapcsolt. – Miben… segíthetek? – kérdezte akadozva.
-Én Dr. Carlisle Cullen vagyok. Tegnap érdeklőttem telefonon állásért – válaszoltam.
-Igen, már emlékszem. Én Lisa vagyok, a recepciós – mosolygott rám. – Mindjárt hívom a főorvost. Egy pillanat.
-Rendben, köszönöm.
Lisa kijött a pult mögül és elindult a jobb oldali folyosón. 2 perc múlva már meg is érkezett egy idősebb, őszülő férfivel az oldalán.
-Jó napot, én Tim Gordon vagyok – mondta barátságosan.
-Jó napot, Dr. Carlisle Cullen.
-Jöjjön kérem az irodámba, ott mindent megbeszélünk – mondta, majd intett, hogy kövessem.
Mikor beértünk az irodába, megbeszéltünk minden apróságot a munkával kapcsolatban. Szerencsére már holnap reggel kezdhetek. Bár eléggé csodálkozott, amikor mondtam, hogy éjszakai műszakot is vállalok a többi mellé, de belegyezett.
Elégedetten indultam haza.

(fél évvel később)

Már fél éve dolgozok a Prince Rupert-i kórházban. Sajnos az emberek még mindig babonásak egy kicsit, ezért még most is gyakran elhúzódnak tőlem, vagy másik orvost kérnek. A munkatársaim rendesek, hamar befogadtak.
Éppen vadászni tartok az erdőbe. Beleszagoltam a levegőbe és rögtön megéreztem egy medve és kettő szarvas illatát. Elindultam a medve felé. Már nagyon közel jártam hozzá, de hirtelen megcsapta az orromat 2 vámpír illata. Még soha sem éreztem ezeknek a vámpíroknak a szagát. Idegenek. Rögtön megtorpantam és figyeltem. Hallottam, hogy egyre közelednek, de nem volt értelme menekülni, hisz kettő vámpírral egyszerre nem sokra mennék, ezért támadó állásba ereszkedtem és vártam. Ekkor két alak körvonala rajzolódott ki az erdő fái között. Egy nőé és egy férfié. Ahogy közelebb jöttek észrevettem, hogy mindkettőjük szeme aranybarna, így kicsit megnyugodtam és felegyenesedtem. A nő, de inkább mondanám lánynak, alacsony és vékony volt és fekete rövid haj keretezte az arcát. A férfi pedig magas volt, szőke haja enyhén hullámos. Mikor odaértek hozzám, a lány elmosolyodott és a kezét nyújtotta felém.
-Jó napot, én Alice vagyok, ő pedig a társam, Jasper – az említett is mosolygott.
-Jó napot – viszonoztam a kézfogást, én Dr. C… - de Alice közbevágott.
-Dr. Carlisle Cullen, tudjuk – vigyorgott szélesen.
-De honnan…
-Ezt nem biztos, hogy itt az erdőben kellene megbeszélni – vágott közbe most Jasper.
-Igaz – bólintottam. – Esetleg tegeződhetnénk? – kérdeztem.
-Persze – vágta rá Alice.
-Akkor kövessetek – intettem nekik és futni kezdtem a ház felé.
Mikor odaértünk, kinyitottam az ajtót és előre engedtem őket.
-Igazán szép ház – mondta Alice mosolyogva. Jasper egyetértően bólintott.
-Köszönöm –válaszoltam. – Üljetek le – vezettem őket a kanapéhoz, én pedig a fotelben foglaltam helyet.
-Hát akkor kezdem én. Alice Marie Brandon vagyok. Már több, mint 70 éve vagyok vámpír, de már kezdettől fogva állatvéren éltem. Az emberi életemből nem emlékszem semmire, csak annyit tudok, hogy a szüleim elmegyógyintézetbe zárattak, mert különös álmaim voltak, amik sokszor valóra is váltak. Most már tudom, hogy valószínűleg mik lehettek azok az álmok, ugyanis így vámpírként látom a jövőt. Ez a döntésektől függ. Így találkoztam Jasper-rel is. Láttam, hogy találkozni fogunk, ezért megvártam azon a helyen. Amióta ismerem, állatvéren él, de azért még most is nehéz neki kicsit – mesélte.
-Én Jasper Whitlock Hale vagyok. Már majdnem 150 éve vámpír, de én az elején még állatvéren éltem. Az emberi életemre már nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy volt egy nővérem. Egy Maria nevű nő változtatott át, és nekem kellett kiképeznem az újszülötteket a hadseregébe. Akkoriban nagyon sok volt a vámpírháború és így nekem is részem volt benne. Aztán a legjobb barátom és annak társa megszöktek Maria-tól én viszont ott maradtam. Pár évvel később visszajöttek, hogy elmondják, hogy mennyivel jobb az élet a seregen kívül. Így én is megszöktem és nem sokkal később találkoztam Alice-szel – mesélte Jasper.
-Hát akkor most én jövök, de lehetne előtte még egy kérdésem? – kérdeztem.
-Persze – válaszolták.
-Jasper, neked van valamilyen képességed?
-Igen, érzem az emberek és a vámpírok érzéseit és tudom befolyásolni is őket.
-Ezek elég érdekes képességek – gondolkodtam el. – Nos, akkor folytatom. Dr. Carlisle Cullen vagyok. 1640-ben születtem Londonban és 1663-ban lettem vámpír. A londoni pap egyetlen fia voltam. Apám egész életét arra szentelte, hogy vámpírokat, boszorkányokat, meg minden olyan lényt megöljön, ami veszélyes az emberekre. Nagyon sok ártatlan ember halt meg emiatt és ez nekem nem tetszett. Apám viszont azt akarta, hogy én is ezzel foglalkozzak. Ugyan ő nem talált igazi misztikus lényeket én viszont igen. Méghozzá vámpírokat a csatornában. Pár emberemmel elmentünk elfogni őket. Már nagyon éhesek voltak, ezért le voltak gyengülve, de még így is gyorsabbak voltak nálunk. Ránk támadt az egyik és sorban mészárolt le minket egyenként. Mikor rajtam volt a sor, belém mélyesztette a fogait, és már szívta is a vérem, viszont ráugrott az egyik emberem a hátára és a vámpír azzal foglalkozott tovább, engem pedig ott hagyott. Hatalmas kínok közepette másztam be egy közeli pince ablakán és ástam be magam az ott rohadó krumplik alá. Háromnapnyi égés után végre befejeződött az átalakulásom. Soha életemben nem bántottam még embert. Mikor rájöttem, hogy mi vagyok, meg akartam ölni magam. Öngyilkos akartam lenni. Próbáltam a vízbe fulladást, a szikláról leugrást, de sehogy sem sikerült meghalnom. Ezután eldöntöttem, hogy nem eszek semmit. Ha máshogy nem, majd az éhhalállal sikerül megölnöm magam. Elbújtam egy barlangba, messze az emberektől és vártam. Már nagyon régen ott voltam és örömmel tapasztaltam, hogy az erőm egyre fogy. Ekkor viszont elfutott egy szarvascsorda a rejtekhelyem előtt, az agyamra pedig rászállt a vörös köd. Azonnal rávetettem magam a szarvasokra. Nagyon örültem, hogy úgy is élhetek, hogy nem kell meghalniuk embereknek.
Elmeséltem még nekik, hogy hogyan találkoztam a Volturival, és minden kis részletét eddigi vámpíréletemnek.
-És neked van valamilyen különleges képességed? – kérdezte Alice a történet végén.
-Csak annyi, hogy nagy önuralmam van.
Ekkor vettem csak észre, hogy már fél 7 van, fél 8-ra pedig be kéne érnem a korházba.
-Esetleg nem szeretnétek hozzám csatlakozni? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. - Nem sok olyan vámpír van, aki a mi életmódunkat folytatja.
-Már féltem, hogy meg sem kérdezed. Igazából ezért is kerestünk fel. Láttam, hogy egyszer majd egy család leszünk.
-Hát ennek nagyon örülök. Viszont akkor most, ha nem haragszotok betelefonálok a korházba, hogy nem megyek a héten dolgozni.
-Ugyan, miattunk nem kell – mondta Jasper.
-De igen. Szeretnétek titeket minél jobban megismerni.
-Hát rendben.
Felálltam és a telefonhoz mentem. Tárcsáztam a korházat, majd megmondtam, hogy lebetegedtem, így a héten nem tudok dolgozni menni. Miután befejeztem a telefonálást, visszamentem hozzájuk.
-Hát akkor gyertek. Megmutatom a szobáitokat.
-Kérhetnénk ketten egy szobát?
-Persze. Semmi akadálya – mosolyogtam. Nagyon aranyosak együtt.
Ekkor eszembe jutott Esme. A gyönyörű arca, kecses alakja, elkápráztató mosolya. Rájöttem, hogy már abban a pillanatban beleszerettem Esme-be, amikor először megláttam a korházban. De hát egy ilyen nő, mint ő, kétlem, hogy férj nélkül maradna. Ráadásul biztos, hogy számára nem én vagyok az igazi. Sajnos. Ekkor Jasper szakított ki a gondolataimból.
-Carlisle, min gondolkodsz?
-Á, semmi különösön – mondtam és reménykedtem benne, hogy nem kérdezősködik tovább.
-Nem akarok illetlen lenni, de az előbb elég érdekes érzelmeket érzékeltem tőled. Először mérhetetlen szerelem, majd gyönyörködés, csodálat, káprázat, megint szerelem, kétkedés, majd szomorúság – elemezte az érzéseimet.
-Ki az a szerencsés nő? – kérdezte Alice. – Vagy talán férfi? – kuncogott.
-Esme-nek hívják – sóhajtottam fel. - Fél éve találkoztam vele a korházban, még Vancouverben. Eltörött a lába és én láttam el. Akkor 17 éves volt és egyszerűen gyönyörű. Azóta is szinte minden nap visszaemlékezek rá. Miután begipszeltem a lábát, segítettem neki elmenni a bejáratig, viszont pont akkor hoztak be egy erősen vérző beteget. Mivel már 2 hete nem vadásztam, eléggé elkezdte kaparni a torkomat a vér illata, és befeketült a szemem. Ezt Esme és még 2 kollégám is észrevette, ezért el kellet költöznöm – meséltem.
-Ez szomorú. Pedig még találkozhattatok volna – ábrándozott Alice.
-Szerintem nem a legjobb ötlet, hogy egy ember egy vámpírral „barátkozzon” – mondtam csalódottan. – Úgysem mondhattam volna el neki, hogy mi vagyok.
-Ez igaz – görbült le Alice szája.
Ezután megmutattam nekik a szobájukat, amiben volt egy szép franciaágy, egy nagyobb szekrény és egy asztal egy székkel.
Majd magukra hagytam őket.

Esme szemszöge

Egész úton hazafelé azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg igazak-e a legendák, amiket Jonathan mesélt nekem még korábban. Az nem lehet, hogy egy olyan férfi, mint Carlisle, egy szörnyeteg legyen, hisz olyan kedvesen bán velem. De az a földöntúli szépség, a gyors reakció, amikor elkapott, a befeketülő szeme a vér láttán… Egy ember nem nézhet ki ilyen káprázatosan. Majd beszélek Nath-tel.
Amikor hazaértem, anyám rohant elém.
-Kislányom, jól vagy? Jonathan mesélte, hogy leestél a fáról, és hogy be kellet vinni téged a korházba, mert valószínűleg eltörött a lábad – hadarta és a végén már majdnem sírt.
-Ne aggódj, anya! Már jól vagyok. Begipszelték a lábamat és már haza is jöhettem – mondtam neki. Nem akartam, hogy tovább faggasson. Minél előbb beszélnem kell Nath-tel. – Ne haragudj, anya, de beszélni szeretnék Jonathan-nal. Itt van még? – kérdeztem.
-Igen itt van. Remélte, hogy nem kell sokáig bent maradnod a korházban, ezért úgy döntött, megvár.
-Akkor, ha nem haragszol, megyek és beszélek vele.
-Rendben – mondta majd bement és szólt Nath-nek, hogy kint várom.
1 perc múlva már meg is láttam az ajtóban és amint ő is meglátott engem, azonnal futni kezdett felém. Mikor odaért hozzám, szorosan magához ölelt úgy, hogy alig kaptam levegőt.
-Annyira aggódtam érted! Ugye nincs semmi komolyabb bajod? – kérdezte.
-A törött lábamon kívül nincs – nyögtem ki. – De kérlek, engedj el, mert megfojtasz.
-Oh, bocsánat! Nem akartam – mentegetőzött és gyorsan elengedett.
-Semmi baj – mondtam őszintén.
-Remek. És miről akartál velem beszélgetni? – kérdezte.
-Menjünk el inkább a fánkhoz. Majd ott elmondom – ajánlottam fel.
-Rendben, menjünk – egyezett bele.
Elindultunk a közös fánkhoz, majd mikor odaértünk leültünk alá. Pár percig még gondolataimba merülve, némán tanakodtam azon, hogy hogyan is kellene megkérdeznem tőle. Végül ő szakította meg a csendet.
-Nos, miről akartál velem beszélni? – kérdezte kíváncsian.
-Hát nem is tudom, hol kezdjem. Emlékszel, még régebben meséltél nekem régi legendákról, amik az őseidről szóltak, meg még más lényekről is. Azt szeretném megkérdezni, hogy te mennyire tartod igaznak ezeket.
-Én úgy vagyok velük, hogy nem hiszem el, amíg saját magam nem tapasztalom – mondta szemöldök ráncolva. – De miért kérdezed? – érdeklődött.
-Semmi különös, csak kíváncsi voltam – mondtam ismét elgondolkozva. Lehet, hogy ő még nem tapasztalta, de én már igen. Én már nagyon is hiszek azokban a régi legendákban. Carlisle-ra illetek ugyanazokazok a jellemzők. De még mindig alig tudom elhinni, hogy egy olyan jó „ember”, mint Carlisle, vámpír lenne. Csak egy valami nem stimmelt. Az aranybarna szem.