1. fejezet

"Ahogy fogta a kezem és vezetett, megértettem, mi az igaz szeretet."
"Elkapta a pillantásomat és visszamosolygott... de vajon tudja, hogy a szívemet is megkapta ezzel?"

Carlisle szemszöge

Carlisle Cullen vagyok és vámpír. De nem közönséges vámpír, hanem vegetáriánus. Ez annyit jelent, hogy nem emberekkel táplálkozom, hanem állatokkal. 1640-ben születtem Londonban. Most 1911-et írunk. 271 éves vagyok, de kinézetre csak 23. Vancouver-ben élek. Éppen hazafelé tartok a kórházból, ugyanis lejárt a munkaidőm. Igen, a kórházból, mivel orvos vagyok. Imádom a munkám, nagyon szeretek gyógyítani. Furcsa azt mondani, haza. Hisz senki nem vár otthon, egyedül „élek”. Pedig már nagyon vágyom egy társra, akit szerethetek, és aki viszont szeret engem. Végül odaértem a házamhoz. Rögtön bementem az ajtón és elindultam a fürdőbe. Ugyan a mi fajtánknak nincs szüksége fürdésre, mert úgymond öntisztító vagyunk, de azért néha jól esik elmerülni egy kád meleg vízben. Miután végeztem a fürdéssel, megtörölköztem és felöltöztem. Ezután bementem a nappaliba és levettem a polcról egy orvosi könyvet. 2 óra alatt elolvastam a több száz oldalas könyvet, ezért felálltam, visszatettem a helyére és levettem egy másikat. Általában éjszaka is dolgozok, de már túl feltűnő lett volna, ha a nap 24 órájából 20-at a kórházban töltök, ugyanis a vámpíroknak nincs szükségük alvásra. Sőt semmilyen emberi teendőre. Ezért a ma éjszaka nagy részét olvasással töltöttem, majd a betegeimen kezdtem gondolkozni. 1 nappal ezelőtt például volt egy idős néni, aki eltörte a kezét, de nem volt hajlandó elfogadni a segítségemet. Nagyon sok ember még most is babonás és ez engem zavar, mert így nem tudok mindenkinek segíteni. Á végre 7 óra. Indulhatok dolgozni. Felvettem a kabátomat, mivel kint hideg volt. Bár én nem éreztem, azért feltűnő lett volna, ha kabát nélkül sétálgatok a majdnem 0 fokban. Kimentem az ajtón, majd futásnak eredtem. A mi fajtánk nagyon gyors, ezért egy lassabb tempóban sem kellet még 10 perc sem ahhoz, hogy elérjem az erdő szélét.. Ott viszont lelassítottam és emberi tempóban sétáltam ki az erdőből. Egyenesen a kórház felé vettem az irányt és 10 perc gyaloglás után már oda is értem. Amint beléptem a bejáraton rögtön Olga jött elém egy kávéval a kezében.
-Jó reggelt, Dr. Cullen – nyújtotta át a kávét szélesen mosolyogva.
-Jó reggelt, Olga – vettem ki a kezéből a csészét és belekortyoltam. Mindig kénytelen vagyok legalább egy kortyot inni belőle, nehogy megbántsam szegény Olgát. – Köszönöm szépen – mosolyogtam rá.
A szíve erre gyorsabb ütemre váltott és alig bírt megszólalni. Szegény teljesen elkábult a mosolyomtól. Nem szándékozom soha senkit sem elkábítani, de minden nő így reagál már csak egy kedves szóra vagy egy mosolyra is. – Ugyan… semmiség – felelte akadozva.
Ezután mind a ketten a nővérpulthoz mentünk. Olga a kezembe adott egy köpenyt meg néhány betegjelentést. Ezekkel a kezemben mentem be az irodámba. Leraktam az asztalra a pakkot és felvettem a köpenyt. Majd leültem az aszatlom mögé a székre. Átnéztem a zárójelentéseket és elvégeztem a papírmunkát. Mindent rendben találtam. Ez csupán 2 órámba tellett, ezért úgy döntöttem, hogy körülnézek a betegek között a váróban.
A váró szinte teljesen tele volt, de mégis megakadt a szemem egy gyönyörű lányon. Még soha nem láttam embert, aki így ragyogott volna. Gyönyörű mogyoróbarna haja volt és nagyon szép arca. Elindultam felé. Ő észrevehette ezt, mert kedvesen rám mosolygott. A mosolya gyönyörű volt. Soha, egész létezésem során nem láttam még ilyet. Megtorpantam. Ez nem jellemző a betegekre. Általában visszahúzódóak és mikor segítséget ajánlok nekik, akkor másik orvost kérnek. Végül odaértem és megszólaltam.
-Jó napot, kisasszony. Én Dr. Cullen vagyok. Megengedi, hogy segítsek? – kérdeztem. Reménykedtem benne, hogy igent mond, és nem utasítja vissza az ajánlatom.
-Igen, köszönöm – mondta hálásan, majd megpróbált felállni, de nem sikerült neki és ezért majdnem visszaesett a székre, de én gyorsan utána kaptam.
-Nagyon köszönöm – felelte és csodálkozóan nézett rám. Biztos a gyors reakció és a hideg bőröm miatt. De nem tehetek róla, egyszerűen megfeledkeztem a közelébe arról, hogy mi is vagyok. Szerencsére a többi beteg nem vette észre.
-Igazán nincs mit – mondtam. – És mondja, mi történt a lábával? – próbáltam másra terelni a szót, mikor a vizsgáló felé bicegett az oldalamon.
-Tudja, leestem a fáról, és azt hiszem, hogy eltörött a lábam – magyarázta. Én meg megnyugodtam, hogy nem kérdezősködik.
-És ki hozta be önt? – kérdeztem.
-Az egyik barátom.
-Értem. Nem lett volna jó a lábának, ha gyalog jön be. Ráadásul egyedül.
Közben megérkeztünk a vizsgálóba, majd segítettem neki felülni az ágyra.
-Akkor most megvizsgálom - mondtam, majd elkezdtem tapogatni a lábán lévő sérüléseket. Láttam, hogy egyszer megrándult és összeszorította a száját, de meg, nem szólalt.
-Bocsánat – néztem rá.
-Ugyan, ez a vizsgálathoz tartozik – mondta, de azért látszott rajta, hogy már nagyon várja, hogy befejezzem a vizsgálatot.
-Eltörött a lába, kisasszony – mondtam. Még folyatni akartam, de ő megszólalt.
-Esme – mondta. – A nevem Esme. Kérem, szólítson nyugodtan így – mosolygott rám.
-Rendben, Esme. Te pedig nyugodtan hívj Carlisle-nak – mosolyogtam vissza, mire hallottam, hogy elakad a lélegzete. Létezésem során most örültem először annak, hogy ilyen hatással vagyok az emberekre. Legalábbis a nőkre. – Nos, Esme, eltörött a lába, úgyhogy be kell gipszelni, de nem lesznek maradandó sérülések – mondtam, miután befejeztem a vizsgálatot.
-Rendben – bólintott.
Én pedig nekiláttam a gipsz elkészítéséhez.
-Hát ezzel megvolnánk – mondtam miután a gipsz már a lábán volt.
-Köszönöm – válaszolta.
-Igazán nincs mit. Ez a dolgom – mosolyogtam. – Megengedi, hogy kikísérjem a bejáratig? – kérdeztem.
-Igen, azt megköszönném – mosolygott hálásan.
Lassan odaértünk a bejárathoz és nekem el kellett engednem őt. Ekkor egy súlyosan sérült és vérző beteget toltak be az ajtón, az én torkom pedig rögtön égni kezdett. Már 2 hete nem vadásztam. Csak most, hogy megéreztem a vérző beteg vérének illatát, tudatosult bennem, hogy mennyire is ínycsiklandozó számomra Esme illata. Egyszerűen mesés. Gondolataimból Esme szavai szakítottak ki.
-Köszönöm, Carlisle – nézett a szemembe. Az ő arcán döbbenetet láttam. Ó a francba, biztos befeketült a szemem az éhségtől. Vigyázhattam volna erre.
-Igazán nincs mit, Esme. De most, ha nem haragszol nekem el kell látnom a sérültet – tereltem el a szót.
-Persze. Viszontlátásra, Carlisle – mondta gondolkozva.
-Viszontlátásra, Esme – válaszoltam. Majd elindultam a sérült felé.


Esme szemszöge

Éppen felfelé másztam a fán Jonathan felé, amikor hirtelen lecsúszott a lábam az egyik ágról. Elvesztettem az egyensúlyomat és már estem is lefelé. Láttam, hogy Nath még utánam kap, de már nem ért el, ezért leestem a földre. Hallottam egy reccsenést és iszonyatos fájdalom hasított a lábamba. Azt hiszem eltörött. A szemembe könnyek gyűltek. Nath rögtön lemászott a fáról és odasietett hozzám.
-Úristen, Esme, jól vagy? – kérdezte.
-Hát, azt hiszem, eltörött a lábam – válaszoltam.
-Gyere, beviszlek a kórházba – mondta, majd a karjaiba vett és elindult velem a lova felé.

Mikor beértünk a kórházba, Nath még elkísért a váróteremig és leültetett egy székre, majd elment, hogy értesítse a szüleimet.
Már ott ültem majdnem 10 perce, amikor láttam egy orvost megindulni felém. Nagyon fiatal volt, de annál jóképűbb. Rövid szőke haja volt és izmos testalkata, de tudtam, hogy orvos mivel rajta is fehér orvosi köpeny volt. Rámosolyogtam. Ekkor megtorpant egy pillanatra, de aztán ismét elindult felém. Mikor odaért hozzám, megszólalt.
-Jó napot, kisasszony. Én Dr. Cullen vagyok. Megengedi, hogy segítsek? – kérdezte reménykedve.
-Igen, köszönöm – mondtam hálásan, majd megpróbáltam felállni, de nem sikerült és ezért majdnem visszaestem a székre. Azonban mielőtt ez megtörtént volna, éreztem, hogy két hideg, erős kar a derekamra fonódik és megakadályozza, hogy elessek. Csodálkozóan néztem föl és Dr. Cullen aranybarna tekintetével találtam szemben magam.
-Nagyon köszönöm – feleltem.
-Igazán nincs mit – mondta. – És mondja, mi történt a lábával? – kérdezte mikor már a vizsgáló felé bicegtem az oldalán.
-Tudja, leestem a fáról, és azt hiszem, hogy eltörött a lábam – magyaráztam.
-És ki hozta be önt? – kérdezte.
-Az egyik barátom.
-Értem. Nem lett volna jó a lábának, ha gyalog jön be. Ráadásul egyedül.
Közben megérkeztünk a vizsgálóba, majd segített nekem felülni az ágyra.
-Akkor most megvizsgálom - mondta, majd elkezdte tapogatni a lábam.
Egyszer egy szúró fájdalmat éreztem, ezért összerándultam és összeszorítottam szám, hogy ne szisszenjek fel, de Dr. Cullen észrevette.
-Bocsánat – nézett rám.
-Ugyan, ez a vizsgálathoz tartozik – mondtam, de már nagyon vártam, hogy vége legyen a vizsgálatnak.
-Eltörött a lába, kisasszony – mondta. Látszott, hogy még folytatni akrta, de én közbevágtam.
-Esme – mondtam. – A nevem Esme. Kérem, szólítson nyugodtan így – mosolyogtam rá.
-Rendben, Esme. Te pedig nyugodtan hívj Carlisle-nak – mosolygott vissza, amitől hirtelen elállt a lélegzetem. Még sohasem váltott ki belőlem senki sem ilyen reakciót.
–Nos, Esme, eltörött a lába, úgyhogy be kell gipszelni, de nem lesznek maradandó sérülések – mondta, miután befejezte a vizsgálatot.
-Rendben – bólintottam.
Ő pedig nekilátott a gipsz elkészítéséhez.
-Hát ezzel megvolnánk – mondta miután a gipsz már a lábamon volt.
-Köszönöm – válaszoltam.
-Igazán nincs mit. Ez a dolgom – mosolygott. – Megengedi, hogy kikísérjem a bejáratig? – kérdezte.
-Igen, azt megköszönném – mosolyogtam hálásan.
Lassan odaértünk a bejárathoz és nekem mennem kellet a kint várakozó szüleimhez. Ekkor egy súlyosan sérült és vérző beteget toltak be az ajtón
-Köszönöm, Carlisle – néztem a szemébe. Megdöbbentett a látvány, ugyanis a szeme koromfekete volt. Kezdtem egyre jobban elhinni a régi történeteket, amiket még Jonathan mesélt nekem régebben. De az nem lehet, ő nem lehet az. Ráadásul kórházban dolgozik.
-Igazán nincs mit, Esme. De most, ha nem haragszol nekem el kell látnom a sérültet – mondta.
-Persze. Viszontlátásra, Carlisle – mondtam még mindig gondolkozva.
-Viszontlátásra, Esme – válaszolta. Majd elindult a sérült felé.