33. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a 33. fejezetet:D remélem tetszeni fog:) bocsi h nem húzom sokáig ezt az egészet, de még elég sok minden vissza van a történetből és még második rész is lesz... nincs értelme elhúzni a dolgot ha úgyis tudjátok h mi lesz a vége:)))
Jó olvasást hozzá!:D
puszi:CC&EC



„Miért nem elégszem meg azzal, ami van? Miért keresem a jobbat minduntalan? Ha az, mit keresek a múlt kútjába hullt, nincs többé, tudom: örökre elmúlt...”

„Fekete füst száll fel, s takarja el a Napot, rettegve a sötéttől a kezed után kapok. De rájövök, hogy Te már nem vagy velem, mert elnyelt Téged is a sötét végtelen... De egy hatalmas fekete holló száll felém, szárnyaira kap és érzem, ő a remény. Zuhanni kezdünk a feneketlen mélybe, s a sötétség áthajlik szikrázó fénybe... Hideg kezeim a szemem elé teszem, észre sem veszem... már fel is ébredtem.”

„Nem az az igazi, akivel le tudnád élni az életed, hanem az, aki nélkül nem.”

Carlisle szemszöge

Utána kéne mennem. Nem hagyhatom, hogy egyedül kóboroljon az erdőben. De most egyedül akar lenni. Nem tenne most jót neki a társaságom. Ezek a gondolatok egy pillanat alatt száguldottak végig fejemben. Az ajtó csapódott, majd lábak dobogását lehetett hallani a lépcsőn. Egy, kettő, három… halk sikoly, majd egy hatalmas koppanás és még több apró kis puffanás. Azonnal az ajtónál termettem, majd mit sem törődve annak épségben maradásával egyszerűen csak áttörtem azt. Esme ott feküdt a lépcső aljánál eszméletlenül. Fejénél már most is látszott egy kis vértócsa. Keservesen fölordítottam.
-Nem! Nem, nem, nem! Nem lehet! Esme, kérlek, térj magadhoz! – ráztam meg őt a vállainál fogva. Semmi reakció. Nem veszíthetem el őt. Ő jelent nekem mindent. Nem hagyhat itt megint. – Kérlek, ne csináld ezt velem! – már rázkódtam az elfojtott sírástól.
Miért nem futottam rögtön utána. Akkor elkaphattam volna, és ez az egész nem történik meg. Egyáltalán miért kellett megint veszekednünk? Miért büntetnek minket ennyire?
Ismét éreztem az illatát, de most egyáltalán nem törődtem vele. Óvatosan a karjaimba vettem kedvesemet, majd besiettem vele a házba, egyenesen föl az emeletre. Rögtön a vizsgálóba vittem, majd lefektettem a vizsgálóasztalra.
Még hallottam a pulzusát, de már az is gyengülni látszott. Kétségbe esetten kezdtem el vizsgálgatni a sérüléseit.
-Carlisle, mi történt? – jelentek meg a Denalik az ajtóban. Csodálkozva és egyben aggódva nézték szerelmemet.
-Hallottátok, nem? – kérdeztem idegesen. Nem törődtek a mogorvaságommal.
-Tudunk valamiben segíteni?
Megráztam a fejem, mire egy szó nélkül elhagyták a szobát.
Kezeim remegtek, ahogy a fején lévő sebet próbáltam kitisztítani. Nem lehetek gyenge! Rendbe fog jönni! Nem lesz semmi baja! – győzködtem magam. Közben egyfolytában keltegettem és beszéltem hozzá.
Bekötöttem és elláttam a fejét – most már kevésbé remegő kézzel -, majd a többi sérülését vizsgáltam meg.
Szerencsére csak a feje vérzett jelentősen. Még így is túl sok vért veszített.
Mióta megtapasztaltam, hogy milyen őt elveszíteni, a vére már tized annyira sem vonz, mint előtte. Nem tudnék nélküle élni, nem lennék képes bántani őt. A nőt, akinek a világon a legtöbbet köszönhetek. Aki megtanított szeretni és feltétel nélkül bízni a társunkban. Aki elfeledtette velem a bánatom és magányom. Sosem tudom majd neki kellőképpen meghálálni. Csak a szerelmemet adhatom neki, semmi mást. Minden erőmmel azon leszek, hogy kellőképpen viszonozzam szerelmét. De ehhez előbb föl kell épülnie.
A vizsgálatok eredményei nagy részben csak apróbb sérülésekről tájékoztattak. A koponyája szerencsére ép maradt, csak apróbb repedés keletkezett rajta. Ellenben a könyökével, ami szilánkosra tört. Nagyon remélem, hogy tökéletesen rendbe jön, és hamar magához tér.

Már eltelt egy nap, de még mindig semmi. Esmet átvittem a szobánkba, hogy ne egy „korházi szobában” ébredjen majd fel A Denali-klán egy-egy tagja mindig bent volt velem, nehogy magamba zuhanjak. Én azonban egyikükkel sem voltam hajlandó beszélni. Csak ültem szerelmem mellett az ágyon, és némán fogtam a kezét.
Most épp Eleazar „boldogított” engem a társaságával. És hallhatóan nem érdekelte, hogy gyakorlatilag süket vagyok pillanatnyilag, hisz úgysem válaszolok.
-Carlisle, kérlek, próbálj meg kicsit rám figyelni – húzott egy széket az ágy mellé. Nem néztem rá. Még mindig Esme arcát és összefonódott ujjainkat bámultam. – Hát jó. Ha neked így jobb… Tudod, mielőtt végeztünk a nővel, megvizsgáltam a képességét. Kiderült, hogy olyan tehetsége van, amelyekkel át tudja venni más vámpírok vagy emberek alakját, hangját, külsejét. Valószínűleg így sikerült átvernie titeket – még mindig nem mutattam egy kis érdeklődést sem a téma iránt.
Lemondóan sóhajtott, majd csöndben várta a váltást. Hogy ő végre kiszabadulhasson ebből a ketrecből. Mondani akartam neki, hogy menjen csak ki, ha nem akar itt lenni. Hisz nem kötelező. Hang viszont nem jött ki a torkomon.

Teltek a másodpercek, órák, napok, talán már egy hét is eltelt. Óránként megvizsgáltam a sérüléseit és örömmel vettem észre, hogy szépen gyógyulnak. Azonban még mindig nem ébredt fel.
-Na jó, Carlisle. Ez nem mehet így tovább. Most szépen fölállsz innen az ágyról és eljössz velünk vadászni! – jött be Kate az ajtón.
Nem válaszoltam. Még csak rá sem néztem.
-Hát jó. Ha magadtól nem, akkor majd erőszakkal állsz föl – indult el felém Tanya és Irina.
-Hagyjatok békén – mordultam rájuk. Erre meglepetten megtorpantak.
-Carlisle, kómában van. Lehetséges, hogy még egy jó ideig nem ébred fel – rávillantottam szemeimet. – Te mondtad, hogy nem tudod, meddig lesz kómában. Ha nem mész el vadászni, nagyobb lesz az esélye, hogy rátámadsz.
-De mi van, ha akkor ébred föl, amikor én nem vagyok itt mellette? Az is lehet, hogy elveszíti az emlékeit egy időre. Itt akarok lenni mellette mikor fölébred. Nem hagyhatom itt – néztem meggyötörten kedvesemre.
-Ugye rosszul hallottam, amit az előbb mondtál? – kérdezte felháborodottan Irina. – Képes lennél elhagyni őt, ha nem emlékezne rád? Ez a terved? Nem volt elég a múltkori eset? Esme majdnem belehalt a fájdalomba.
-Jobb lenne neki nélkülem…
-Nem, nem lenne jobb, mert… - kezdte, de félbeszakítottam.
-… de nem lennék képes nélküle élni.
Idegesen kifújta a levegőt.
-Akkor ne akard megölni őt. Gyere el velünk vadászni – érintette meg a vállam.
-Rendben – sóhajtottam. – Egy perc.
-Lent várunk – bólintottak, majd kimentek a szobából.
-Nemsokára visszajövök, drágám – csókoltam meg a homlokát, majd a kézfejét, amire az infúzió volt kötve. – Sietek vissza – még egyszer visszanéztem rá az ajtóból, majd lementem a többiekhez.
-Alice ma hívott, hogy mi van Esmevel. Kérte, hogy hívjad fel, ha felkészültél rá – lépett hozzám Carmen. Bólintottam, majd szó nélkül az ajtó felé indultam. Kateék összenéztek, majd követtek.

A vadászattal már 1 óra alatt végeztem. Türelmetlenül vártam Irinara és Katere a megbeszélt helyen. Mikor végre megérkeztek, szó nélkül futni kezdtem hazafelé. Ők sem beszéltek – legalábbis én nem hallottam. – Őrült tempóban siettem hazafelé. Minél előbb vissza akartam érni szerelmemhez. Mikor beléptem az ajtón, köszöntem a többieknek, majd fölsiettem az emeletre. Carmen ott ült Esme mellett és beszélt hozzá. Kedvesem azonban még mindig eszméletlen volt.
Halkan odalépdeltem hozzá, mire Carmen fölállt és kisétált a szobából, közben mellettem elhaladva végigsimított a vállamon.
-Köszönöm – mondtam halkan.
Rám mosolygott, majd kiment a szobából.

Hetekig ez ment. Minden időmet vele töltöttem és csak akkor mentem el mellőle, mikor vadászni kellett mennem. Aliceszel azóta sem beszéltem. Nem akartam vele beszélni. Hisz mit mondhattam volna? „Szia Alice. Képzeld, a legjobb barátnőd kómában van és lehet, hogy soha többé nem ébred fel.”? Azt viszont hallom, hogy Carmen minden nap beszél vele. Elhanyagolom őket. Többet kéne velük törődnöm. Hisz Rose még az újszülött évében van. És mindhármukat saját gyermekemnek tekintem. Mégsem vagyok képes beszélni velük.
-Beszélhetnénk? – nyitott be az ajtón Eleazar.
Bólintottam, mire bejött és odahúzott egy széket az ágyhoz, majd leült rá.
Várakozásteljesen néztem rá.
-Van valami változás?
-Nincsen – ingattam a fejem. – Minél később tér magához, annál nagyobb az amnézia esélye – mondtam halkan. – Nem értem, miért nem ébred föl. Nem találtam súlyosabb sérülés a koponyáján. Már fel kellett volna ébrednie – temettem arcomat a kezeimbe.
-Magához fog térni és nem lesz semmi baja – nyugtatott Eleazar. – Nagyon erős a szervezete. De gondoltál már arra, hogy esetleg… esetleg átváltoztatnád? – kérdezte félve a reakciómtól. És nem is oktalanul.
-Nem! Nem a sérülései miatt van kómában – kaptam észbe. Ez eddig miért nem jutott az eszembe? Hisz tökéletes a memóriám. – Veszekedtünk. Kiborult. Sokkot kapott.
-Akkor beszélj hozzá. Mond el neki, hogy sajnálod.
-Nem hinném, hogy hallaná – ráztam a fejem.
-Azért próbáld meg – állt föl, majd kiment.
Lehet, hogy igaza van. Milyen jó lenne, ha csak ennyi lenne a megoldás. Csak reménykedhetek benne, hogy emlékezni fog rám, mikor felébred. Már hat hete kómában van. Ideje lenne fölébrednie.

Esme szemszöge

A megváltó sötétség. Milyen jó itt. Nincsenek gondok, problémák. Csak magam vagyok. Egyedül, és ez most kivételesen jól esik. Lebegni a homályban, semmit sem tenni. Miért nem lehet az élet is ilyen könnyű, ilyen gondtalan? Ha nem lennének veszekedések.
Ugyan halkan és csak szófoszlányokat, de kimondottan egy beszélgetést hallottam meg. Rögtön fölismertem szerelmem hangját. A másik hang azonban ismeretlen volt. Aztán már csak az Ő hangját hallottam.
-Kérlek, édesem, ébredj fel. Nem hagyhatsz itt…
Csak ez a két mondat jutott el tudatomig, aztán ismét húzni kezdett a sötétség. Nem! Nem akarom elveszíteni Őt. Szükségem van rá. A hangjára, a közelségére. A homály kezdte ellepni agyamat. Ki kell bírnom. Szükségünk van egymásra. Nem lephet el a víz! Azonban már túl gyenge voltam ahhoz, hogy a felszínen bírjak maradni. Elsüllyedtem, megnyugodtam. Semmit sem éreztem. A fájdalom elmúlt. Ki kell pihennem magam, hogy visszamehessek hozzá.

Percek, órák, napok, talán már hetek is elteltek azóta. Most már elég erőt érzek ahhoz, hogy legyőzzem a sötétséget. Úsztam fölfelé, már láttam a világosságot, azonban még mindig nem értem el. Már nem húzott a víz. Olyan volt, mintha egy barlangban lettem volna, aminek soha sincs vége. Úszok a kijárat felé, de sohasem érem el.
Megint hallottam egy beszélgetést. Most már felismerem a másik hangot is. Eleazar. Rólam beszélnek és… és az átváltozásomról? Nem, biztos csak rosszul hallom. Csak ezt AKAROM hallani. Nem fog idő előtt átváltoztatni. Vagy talán olyan súlyosak lennének a sérüléseim? De hát hallom őket. Hallom a beszélgetésüket.
Megpróbáltam kinyitni a szemeimet, de mintha leragasztották volna őket. Minél jobban erőlködtem, annál jobban nehezedett rá a szememre az ólmos súly. Ez így nem lesz jó. Meg kell nyugtatnom őt. Fel kell ébrednem. De nem megy.
-Sajnálom. Sajnálom, hogy ez történt – hallottam meg Carlisle suttogását a fülemnél. Legalábbis én suttogásnak hallottam. – Figyelnem kellett volna. Elkaphattalak volna. Az én hibám, hogy most kómában vagy – Várjunk csak! Kómában vagyok? Vajon mióta? Szegény nagyon ki lehet borulva. És magát hibáztatja. Mint mindig. Föl kell ébrednem. Kell valami életjelet adnom, hogy tudja, hallom. Hogy megnyugtassam.
Megfogta a kezem.
-Kérlek, ébredj föl – megpróbálom megszorítani a kezét, de nem hinném, hogy sikerül. – Annyira sajnálom, hogy… - lehet, hogy mégis? Talán megérezte? Sóhajtott. – Sajnálom.
De mit sajnál? Nem fejezte be a mondatot.
A sötétség megint húz. Nem! Nem eshetek össze most! Föl kell ébrednem! Muszáj! Küzdenem kell a sötétség ellen. Nem hagyhatom teljesen el magam. Szüksége van rám. Fel kell ébrednem. Ki kell nyitnom a szemem.
A fény egyre csak közeledett. Kinyújtottam felé a kezem, de még nem értem el. Tovább lépdeltem a világosság felé. Mintha egy ajtó lett volna, amin csak át kell lépnem, és minden rendbe jön. Az „ajtó” túloldalán a hálószobánk volt. Láttam a testem az ágyon, és hogy Carlisle mellettem ül, és fogja a kezem. Arca még a szokásosnál is sápadtabb volt. Az ujjam hegye már elérte a fényt. Ott álltam az „ajtó” előtt. Mi van, ha ez a rossz döntés? Túl könnyen jutottam el a célomig. Lehet, hogy ez a rossz út, és ha átlépek a világosságon, mindennek vége. A fényből csupa melegség árad, és mintha… mintha az Ő illatát is érezném. Hm… menta és még valami. Az ő jellegzetes „aromája”. De ő nem halt meg. Akkor ez a jó út. És itt van ő is. Ahol ő van, ott nekem is jó, bárhol legyen is az.
Nem gondolkodtam már tovább. Arra mentem, ahonnan őt éreztem. És ez a fény volt.

32. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a 32. fejezetet méghozzá időben!!:D:D remélem tetszeni fog:D Kissé fölgyorsítottam az eseményeket, mert most nincsenek különösebb részletek:) vámpírok keresését már kétszer leírtam, így most nem lenne új:D azért remélem nem gond:):) szóval remélem h élvezni fogjátok:D
jah és persze KOMIKAAT!!!:D:D
puszi:CC&EC



„Nézz a szemembe, mintha az a világ volna, hazudhat a szám, de a szemeim soha!”

„Vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak.”

Carlisle szemszöge

A karácsony óta eltelt napok eseménytelenül teltek, legalábbis a mai napig ezt hittem…

Már egy hónap eltelt az ünnepek óta, és mi ismét titkos „támadónk” után kutatunk. A nap már eleve rosszul indult, mert Esme közölte, hogy egy ideje megint rossz érzése van. Mintha megint figyelnék. Eleazar és Carmen – az eljegyzésük óta egy pillanatra sem voltak hajlandóak távol lenni egymástól - a múltkor szagot is fogott, de a folyónál elvesztették a nyomot.
-Mi elmegyünk vadászni – jelentette ki Kate. – Sietünk vissza.
Tudtam, hogy azért akarnak mindannyian menni, mert ha harcra kerül a sor, erejük teljében akarnak lenni. Ráadásul az elmúlt egy hónapban nagyon kevés időt töltöttünk kettesben Esmevel, és ezt ők is tudták. Lehet, hogy tényleg egészségesebb lenne számára, ha minél előbb átváltoztatnám. Viszont abban reménykedek, hogy találok valami megoldást arra, hogy Esme anya lehessen. Hogy lehessen saját gyermeke. De ha átváltoztatom, akkor ez a remény a porba hull.
Bólintásomra mind az öten eltűntek a szobából.

Esme szemszöge

Újabb nap, amit a titokzatos vámpír keresésével tölthetünk el. Miért nem lehetek én is vámpír? Annyival könnyebb lenne nekik. Neki! Nem kellene egész nap „felügyelnie” rám. Bár azt mondta, hogy szívesen csinálja, én viszont így egy óvodásnak érzem magam.
-Sziasztok! – lépett be Eleazar az ajtón.
Még csak másfél óra telt el a távozásuk óta. És hol vannak a többiek?
-Szia! – köszöntünk egyszerre szerelmemmel. – Máris visszaértél? Hol vannak a többiek? – folytatta a kérdezősködést Carlisle – hangja akarata ellenére is kissé gyanakvóra sikeredett.
-Nemsokára itt lesznek. Én csak előresiettem, mert beszélni akartam Esmevel. Szóval beszélhetnénk? – nézett rám.
-Persze.
Eleazar elindult az ajtó felé, mire én is tettem egy lépést, de aztán megtorpantam. Carlisle azt mondta, hogy nem biztonságos a házon kívül kettesben lennem valakivel. Még vele sem.
-Na azt már nem – termett mellettem szerelmem. Szorosan magához ölelt és, bár alig észrevehetően – legalábbis számomra –, de kissé maga mögé tolt. – Akkor én is megyek – jelentette ki.
-Négyszemközt szeretnék vele beszélni – mondta Eleazar.
Egy gyors oldalpillantást vetettem szerelmemre, majd én szólaltam meg.
-Ami velem kapcsolatos, az Carlislera is tartozik – mondtam határozottan.
-Nem bíztok bennem – vigyorgott Eleazar, ami elég szokatlan volt tőle ilyen komoly témában. Valami nem stimmelt vele.
-Tudod, hogy senkiben sem bízhatunk – mondta Carlisle komolyan és mélyen a szemébe nézett. A következő pillanatban, pedig nekiugrott.
Felsikítottam. Nagyon féltem, hogy valami baja esik. Tudtam, hogy számomra sérthetetlen, de egy vámpír sokkal erősebb nálam.
-Esme, fuss! – hallottam meg szerelmem hangját. Nem! Nem hagyhatom itt őt egyedül. Hol vannak már a többiek?
A következő pillanatban Carlisle mellettem landolt. A vámpír egyenesen a falnak hajította őt, mire az egy hatalmas porfelhő kíséretében összeomlott. Aggódva hajoltam felé, de ő rögtön felugrott, majd hirtelen megdermedt és maga elé meredt. Megfordultam. Saját magammal néztem farkasszemet. Lassan megindult felénk. Carlisle megragadta a karomat és berántott maga mögé. Szorosan hozzásimultam.
-Maradj mögöttem, kérlek – suttogta hátra, de a szemét le sem vette a hasonmásomról.
-Mi a baj, Carlisle? – ahogy haladt felénk, mi úgy hátráltunk a falig. Hangja hátborzongató volt. Teljesen ugyan olyan volt, mint az enyém.
Csak most vettem észre, hogy szerelmem remeg előttem.
-Nem… nem megy – suttogta. – Nem bírom bántani. Őt nem.
Egyre jobban szorított magához. Majd hirtelen ellökött, ő pedig ismét a földre került. Hasonmásom megfogta őt a nyakánál fogva és felemelte a földről. Nem mozdult. Nem tiltakozott.
-Carlisle, Esme! – hallottam meg Tanya hangját. Carmen azonnal mellettem termett.
Mikor felnéztem, a hasonmásomnak már nyoma sem volt. Helyette két Carlisle nézett egymással farkasszemet.
-Carlisle? – kérdezte összeszűkített szemekkel Tanya, mire mindketten felé fordultak, de a szemük sarkából még mindig egymást figyelték.
Hirtelen Tanya és Eleazar a két Carlisle mellett termettek, majd hátraszorították a kezüket. Egy szempillantás alatt történt az egész.
Tanya gondolkodni kezdett és én is így tettem. Valahogy segítenem kell neki. Hirtelen jött az ötlet. Felkaptam az első éles tárgyat, ami a kezembe került – ennek megtalálása nem okozott nagyobb gondot a szétzúzott fal mellett – és gondolkodás nélkül fölsértettem vele a karomat. Még Carmen sem tudott megállítani benne.
Éreztem, ahogy meleg vérem végigfolyik a kézfejemen. A két Carlisle egyike megfeszült és nekem akart ugrani, a másik pedig fájdalmas, csodálkozó és aggódó szemekkel nézett rám. Ő volt az igazi. Carmen olyannyira megdöbbent mellettem, hogy még abban sem akadályozott meg, hogy odarohanjak szerelmemhez. Nem törődve Eleazarral és azzal, hogy szája így milliméteres távolságokra került a nyakamtól, megöleltem kedvesemet, majd mélyen a szemébe néztem.
-Ő az igazi – jelentettem ki határozottan. Teljesen biztos voltam magamban. Eleazar azonban kétkedve nézett rám.
-Esme, Carlisle számára nagyon csábító a véred illata – mondta halkan.
Figyelembe sem véve őt, a másik Carlisle felé fordultam.
-A külsejét lehet, hogy el tudtad venni, de azt nem, ami belül van.
-Nem lehetünk biztosak benne, hogy… - Tanya nem tudta befejezni a mondatot, mert közbevágtam.
-Fölismerem őt – mondtam határozottan, a szemébe nézve.
-Igen, ezt tudjuk – Carlisle fölmorgott mellettem. Neki is éppoly fájó emlék volt ez, mint nekem. Jelentőségteljesen Tanyara néztem.
Szerelmem felszisszent mellettem.
-Eleazar, kérlek, ne ilyen durván. Eltöröd a kezemet – suttogta erőtlenül. Térde megrogyott. Elsápadtam.
-Eleazar, engedd el – könyörögtem neki. – Ő az igazi.
A következő pillanatban szerelmem erőtlenül a földre esett. Azonnal letérdeltem mellé és átkaroltam. Mérgesen néztem föl a Denali-klán egyetlen férfi tagjára.
A hasonmás hirtelen fölordított, majd elkezdett vergődni Tanya szorításában.
-Kate! – szólalt meg most Irina. Az említett azonnal hasonmás előtt termett, majd hozzáérintette tenyerét a vámpírhoz, aki erre összerándult, csakúgy, mint Tanya, aki viszont ennek ellenére is szorosan tartotta a „foglyát”.
Csodálkozva néztem Katere. Mit csinált, amivel ezt váltotta ki belőlük?
A hasonmás megremegett, majd eltűnt. A helyére egy sötétbarna hajú, vörös szemű nőstényvámpír került. Azonnal fölpattant volna, viszont Carlisle akkor ráugrott.
Ott ütötte, ahol csak érte. Fölemelte a nyakánál fogva. Még sohasem láttam őt ezelőtt ilyennek.
-Bántottad őt – sziszegte fenyegetően. – Fájdalmat okoztál neki.
-Nem… nem én tehetek róla – nyögte a vámpír. – Jo… - a fojtogató kezek megakadályozták a beszédben.
-Nem érdekel a magyarázkodásod – sziszegte szerelmem. Szemei feketék voltak. Nem akartam, hogy megtegye. Nem akartam, hogy öljön.
-Carlisle – zokogva elindultam felé. – Kérlek, ne tedd! Kérlek, ne te tedd!
Lassan felém fordította a fejét. Nem volt önmaga. Szemei éhséget tükröztek.
-Esme, ne menj közelebb hozzá! Most nincs teljesen magánál – próbált visszahúzni Carmen, de én kirántottam a kezeim az övéiből.
-Nem fogom hagyni, hogy öljön – jelentettem ki határozottan. – Fogjátok le őt, kérlek – böktem fejemmel az idegen vámpír felé. Kate rögtön mellette termett. Kezeim lassan elindultak Carlisle válla felé, majd óvatosan megérintettem. – Kérlek, ne tedd ezt – suttogtam. Kissé felém fordult. – Kérlek! – már majdnem zokogtam. Bal kezemet fölemeltem, majd tenyeremmel végigsimítottam kőkemény, mégis selymes arcán. Szemei, ha ez lehetséges, még feketébbek lettek. Elengedte a vámpírt, majd a csuklóm után kapott. Óvatosan az arcához emelte azt. Csak most tudatosult bennem, hogy pont a vérző kezemmel értem hozzá.
-Esme, ne! – hallottam Carmen hangját a hátam mögül. Nem figyeltem rá. Mélyen szerelmem szemeibe néztem. Nem féltem tőle. Bár valahol az agyam legmélyén tudtam, hogy a Denalik megakadályoznák őt, ha rám akarna támadni.
Kedvesem körbenyalta csodálatos ívű ajkát.
-Carlisle – szólaltam meg halkan. Erre mintha kissé kitisztult volna a tekintete. – Carlisle, ez nem te vagy – simítottam mellkasára másik kezemet.
Szemeit lehunyta. Vérző csuklómat arcához emelte, majd vett egy mély levegőt. Kissé összerezzent, de mikor percek múlva kinyitotta gyönyörű szemeit, már nem a gyilkolási vágy, hanem a szerelem, a csalódottság és a bűntudat csillogott benne.
-Sajnálom – most ő simított végig az én arcomon. Hangja alig volt több suttogásnál, de én mégis értettem.
Átölelte a derekamat és szorosan magához húzott. Én is összezártam körülötte karjaimat. Megnyugtatásként a hátát kezdtem simogatni.
-Nyugodj meg, kérlek – súgtam a fülébe, majd egy csókot nyomtam a nyakára.
-Kérlek, ne haragudj rám – tolt el kissé magától, hogy a szemembe nézhessen. Szemei megbánást tükröztek. – Jobban vissza kellett volna fognom magam. Nem sokon múlt, hogy végül nem bántottalak.
-Nem a te hibád volt – próbáltam megmenteni őt saját magától, de hasztalan volt.
-Mi nem volt az én hibám? – nevetett fel keserűen. – Majdnem rád támadtam! Majdnem megöltelek! És te ezek után még azt mondod, hogy nem az én hibám? Ez vagyok én, Esme. Egy szörnyeteg, aki léte értelmét akarta megölni.
-De nem tetted meg! – zokogtam keservesen. – És ez a lényeg! Nem az, hogy mi vagy, hanem hogy belülről milyen vagy. Csak ez számít, érted? – már patakokban folytak a könnyeim. – Kérlek, ne hibáztasd magad! Én sem teszem ezt.
-Rosszul is teszed – vágott közbe.
-Ne szólj közbe – emeltem föl a hangom kissé, amin meglepődött. Közben elléptem tőle. – Miért nem érted meg, hogy mennyire fontos vagy nekem? Miért nem tudod elfogadni, hogy mennyire szeretlek? Képtelen vagyok utálni téged!
-Azért, mert annyira hihetetlennek tűnik – suttogta megtörten. Már bántam, hogy így beszéltem vele. Hangja annyira meggyötört volt.
És ismerős volt ez az érzés. Hogy egyszer csak fölébredek ebből a csodás álomból és kiderül, hogy ez az egész meg sem történt.
-Miért nem tudod ezeket elfogadni?
Lassan fölnézett rám.
-És te miért nem tudod ugyanezeket felfogni? Fogalmad sincs róla, miket éltem át, mikor külön voltunk. Sejtelmed sincs affelől, hogy mekkora szerelmet érzek irántad – szavai villámcsapásként értek. Még, hogy én nem tudom, miken ment keresztül? Én is átéltem ugyanazt a kínt, amit ő. – Ha tudnád, mit éreztem, mikor semmilyen módszerrel sem bírtalak maradásra bírni. Legszívesebben magamhoz láncoltalak volna téged, hogy örökké velem maradj. De nem tehettem meg, mert megígértem, hogy elengedlek, ha te ezt kéred. Bármit megtennék érted. Bármit, csak boldog legyél – már nem fogtam fel utolsó mondatait.
-Még, hogy én nem tudom, hogy mit éreztél? – hangom hisztérikusan csengett. – Még, hogy nem tudom, mekkora fájdalmat kellett átélned? Csak hogy tudd, még az öngyilkosságot is majdnem megpróbáltam fájdalmamban – ezt sohasem akartam elmondani neki, de most akaratlanul is kicsúszott a számon.
Már rég nem öleltük egymást, de most még hátrébb léptem.
-Ha Kateék pár perccel később érkeznek, már nem tudtak volna megmenteni engem. Úgy tűnik, egyáltalán nem ismerjük egymást – azzal sírva az ajtó felé rohantam. Ez már túl sok volt nekem. Egyedül akartam lenni.
Feltéptem az ajtót, majd magam mögött becsaptam azt. Lerohantam a lépcsőn. Azaz, csak rohantam volna, de a harmadik lépcsőfok után megcsúsztam. Hatalmas koppanás jelezte, hogy fejem elérte az egyik lépcsőfokot.
A többi koppanást és puffanást már csak halványan érzékeltem. Hallottam még egy fájdalmas ordítást, majd minden elsötétült. Ismét boldogan fogadtam a megnyugtató sötétséget. Most pont erre volt szükségem. Magányra. Egyedüllétre.

31. fejezet

Sziasztok!
Bocsi, hogy csak most hozom a fejit, de...
1, elkezdődött az iskola és ezzel együtt a tanulás is
2, nem jött az ihlet... három hétbe telt, mire megírtam a fejezetet (meg is láccik rajta)
3, nem kaptam egy komit sem és ez még jobban elvette a kedvem az írástól (de nyugi, nálam ez nem tart sokáig:D)
Szóval, mint már írtam, sok időmbe telt, mire megírtam a fejit - ráadásul hétvégenként nem is voltam itthon - és ez láccik is rajta (legalábbis szerintem):( szóval bocsi h ez most nem lett olyan extra fejezet:)
amugy is jobb vagyok az akciójelenetek írásában (azt hiszem ezt már észrevettétek) a szerelmes részek nekem mindig olyan nyálasakra sikerülnek szóval nyugodtan kritizáljátok őket és irjátok h min változtassak:D:D
jah... és h tudjátok... hatalmas erőfeszítésembe került h ne legyen megint függővég:D:D végül csak azért nem írtam, mert amúgy is kések a fejivel, meg nem is sikerült olyan jóra, szóval már nem akartalak fölhúzni ezzel titeket;)
még egyszer bocsi a késésért:)
Jó olvasást!
puszi:CC&EC



"Ha a puszik esőcseppek, egy tengert küldök. Ha az ölelés falevél, egy erdőt küldök. Ha a szeretet egy pillanat, az örökkévalóságot küldöm NEKED!"

Carlisle szemszöge

Elolvastam a papírt, amin ez állt:
„Légy szíves, írásban fejtsd majd ki a véleményed. Nem szeretném, hogy a többiek meghallják. Csak azért viselkedtem furán az utóbbi pár napban, mert újra meg szeretném kérni Carmen kezét. El akartam menni gyűrűt venni vadászás ürügyén, de nem engedtetek el.”
Megdöbbenve olvastam el újra a leírt sorokat. Miért kell nekem mindent túldramatizálnom? Elkezdtem írni a válaszom.
„Remek ötlet! Ha kell valami segítség, akkor nyugodtan szólj. Ettől függetlenül, sem mehetsz sehova sem egyedül.”
Átadtam neki a papírt, majd vállon veregettem őt elismerésképpen.
-Ennyit akartál csak? – kérdezte az ajtót szuggerálva.
-Igen. Köszönöm, hogy válaszoltál a kérdéseimre.
-Nincs mit – azzal fölállt a kanapéról, széttépte a papírt, amire írtunk, majd beledobta a szemetesbe. Aztán mosolyogva kilépett a szobából.
Most, hogy mindent megbeszéltünk, már nyugodtabban tudtam elfoglalni magam. Levettem a polcról az egyik még el nem olvasott könyvet, majd azzal a kezemben leültem az asztalomhoz, és olvasni kezdtem.

December 24-e van. Holnap karácsony. Mindenki – kivéve Esme – legnagyobb örömére éjjel ismét havazott, így reggelre mindent fehérség borított. A Denali-lányok első dolga reggel az volt, hogy kimentek az udvarra szórakozni. Esmet is ki akarták vinni, de kedvesem heves tiltakozásba kezdett.
-Én nem megyek ki. Erre az évre épp elég volt már a hóból és a megfázásból – a második mondatot halkabban mondta, de ennek ellenére hallottam. Tudtam, hogy mire gondolt a megfázással kapcsolatban, így rögtön mellette termettem és átöleltem derekát, majd visszahúztam az ajtóból.
-Esme, kérlek – nézett rá Kate kiskutyaszemekkel.
-Nem – mondta szerelmem határozottan, majd a lányok előtt becsukta az ajtót, kicsukva ezzel őket. Elvigyorodott, majd besétált a nappaliba és leült a kanapéra.

December 25-e. Karácsony napja. Végre eljött a mindenki által várva-várt nap. Tanyaék egész éjszaka a mai programról beszéltek. Persze fölöslegesen, hisz úgyis nagyrészt ünnepelni fogunk. Ráadásul a délután túlnyomó része biztos, hogy az esküvő szervezésével fog eltelni. Ha a lányok egyszer vérszemet kapnak ilyen témában, akkor már nem lehet leállítani őket.
Fülig érő mosollyal vittem be a szobánkba szerelmem reggelijét. Még aludt, de a légvételeiből hallani lehetett, hogy nemsokára felébred. A tálcát leraktam az éjjeli szekrényre, majd egy széket húztam az ágy mellé és leültem rá.
Vajon egyszer mi is eljutunk idáig Esmevel? Lehetséges lenne, hogy egyszer valóra váljon az „álmom”? Esme, mint a feleségem. Talán… egyszer...
5 perc múlva Esme nyitogatni kezdte a szemeit.
-Jó reggelt, édesem! – simítottam végig mosolyogva arcának selymes bőrén.
-Neked is jó reggelt – válaszolta szintén mosolyogva, majd ásítva nyújtózott egyet.
-Hoztam neked reggelit – vettem el a tálcát a polcról.
Föltornázta magát ülő helyzetbe az ágyon, én pedig az ölébe raktam az ennivalót.
-Köszönöm.
Azzal már neki is látott az evésnek.

Esme szemszöge

A napom remekül indult ma. Carlisle ágyba hozta nekem a reggelimet, és a délelőtti vásárlás Katetel és Irinaval sem volt olyan hosszú és szörnyű most. Ennek ellenére örültem, mikor végre újra otthon lehettem.
Végre eljött az ünneplés pillanata is. Mosolyogva álltuk körbe a karácsonyfát, szebbnél szebb karácsonyi dalokat énekelve.
Már nagyon vártam az ajándékok kiosztását. Kíváncsi voltam, mit fog szólni Carlisle az órához, amit kap tőlem. Persze érdekelt az is, hogy én mit kapok tőle, de semmi nem jutott eszembe, amit kitalálhatott volna, és konkrét kívánságom sem volt. Csak annyit kötöttem ki neki, hogy ne vegyen nagy ajándékot. Remélem, betartotta az ígéretét.
-Most pedig jöjjenek az ajándékok – ugrott oda mosolyogva Kate a fához. – Siessetek már – unszolt minket, mikor rendes emberi tempóban elindultunk felé. – Mindenki keresse meg a saját ajándékait – adta ki az utasítást, majd a csomagkupacra vetette magát.
Carlislelal mosolyogva összenéztünk, majd az eddigre megmaradt ajándékok közül kiválogattuk a sajátjainkat.
Bár már nagyon kíváncsi voltam rá, hogy mit kapok szerelmemtől, mégis a tőle kapott ajándékot hagytam utoljára.
Katetől egy gyönyörű fülbevalót kaptam, Eleazartól és Carmentől, pedig egy már rég áhított könyvet. Már az Irinától kapott ajándékot bontottam ki, mikor hirtelen egy halk suttogást hallottam meg a fülemnél.
-Köszönöm, én is szeretlek – suttogta a lágy, dallamos hang, majd tulajdonosa belecsókolt a hajamba. – Igazán szép darab.
-Igazán nincs mit – fordultam hátra, majd egy rövid csókot nyomtam ajkaira és visszafordultam az ajándékaimhoz.
-Miért pont francia? – kérdezősködött.
-Mert ez az egyetlen nyelv, amit tudok valamilyen szinten beszélni, és az árus sem értette – mosolyogtam.
-Á, így már értem – kuncogott.
Végre az Ő ajándéka következett. Óvatosan fölbontottam a csomagolást, vigyázva, nehogy fölsértsem vele az ujjamat (:D). Egy kis dobozkát tartottam a kezemben. Kérdőn fölnéztem szerelmemre, majd levettem a tetejét. Szinte tátott szájjal néztem a dobozban fekvő ékszerre. Egy gyönyörű nyaklánc volt. Egy aranyláncon lógó gyémánt.
-Megígérted – nyögtem suttogva.
-Egy fillérembe sem került – nyugtatott meg. – Az anyukámé volt. Ez az egyetlen tárgyi emlék, ami megmaradt nekem tőle – suttogta.
-És te nekem adod? – inkább kérdésnek sikeredett, mint kijelentésnek. Teljesen meg voltam hatódva.
-Tudom, hogy vigyázni fogsz rá – csókolta meg a homlokom. – Bízok benned.
-Ennek örülök – jelent meg egy halvány mosoly az arcomon.
-Ennek meg én örülök – nézett jelentőségteljesen az arcomra. – Olyan sokáig nem láttalak gondtalanul mosolyogni – sóhajtott föl. Nem igaz, hogy nem telhet el úgy nap, hogy ne szomorodna el, mikor eszébe jut a külön töltött idő.
-Kérlek, próbáld meg elfelejteni azt az egy hetet. Legalább a mai napon – tettem hozzá, mikor már nemlegesen rázta a fejét.
-Nem megy. Túlságosan fájó emlék – komorodott el az arca. Akármennyire is fájt így látnom őt, mégis cseppnyi örömöt leltem benne. Örültem, mert ez a pár szó, nekem teljesen mást jelentett, mint neki. Számomra az örökké tartó szerelmet jelentette, míg az ő számára csak a fájdalmat. És emiatt borzalmasan éreztem magam. Boldog voltam, mert szomorú volt. Nem éppen így kellene lennie egy párnál. Persze nekem is fájt az emlék, a boldogság apró szikrája mégis ott bujkált a testemben.
-Legalább próbáld meg – unszoltam.
Sóhajtva bólintott, majd elmosolyodott.
-Tetszik? – kérdezte a nyakláncra mutatva.
-Gyönyörű. Köszönöm.
Kivette a láncot a dobozból, majd mögém sétált és a nyakamba akasztotta.
-Vigyázni fogok rá, megígérem – csókoltam meg lágyan.
Eleazar megköszörülte mellettünk a torkát, mire mindenki rá nézett.
-Szeretnék valamit mondani – mosolygott. Odasétált Carmenhez, majd mindenki – kivéve Carlisle (vajon miért?) – legnagyobb meglepetésére letérdelt elé és egy kis dobozkát vett elő a zsebéből.
Nem figyeltem, mit mond, csak a gondolataimba mélyedtem – végül is úgyis tudtam, hogy mi következik.
Vajon egyszer mi is eljutunk idáig Carlislelal? Vajon megkéri majd egyszer a kezem? Bár ő örökké él, én pedig csak egy gyönge kis ember vagyok. De talán… talán, ha átváltoztatna. Akkor már semmi nem állhatna közénk. De vajon akarja-e, hogy örökké vele maradjak? Nem tudnék mellette megöregedni. Nem hagyhatom, hogy végignézze, amíg én szép lassan megöregszem, majd meghalok. Beszélnem kell vele. Méghozzá minél előbb.
Carmen önfeledt kiáltása szakított ki a gondolataimból.
-Igeeeen! – ugrott vőlegénye nyakába.

Ezután a nap többi része eseménytelenül telt. Egész nap az esküvő szervezésével és a ruhák kialakításával voltunk elfoglalva. Persze az utóbbiban a férfiak nem vettek részt. Végre megtudtuk, miért viselkedett mostanában furcsán Eleazar. Persze miután Carlisle beszélt vele, nem volt hajlandó elmondani nekem, mi az a nagy titok – pedig olyan szépen kértem –, de legalább így már tudtuk, hogy nincs nagy baj.
-Min gondolkozol, édesem? – karolt át hátulról szerelmem.
Az erkélyen álltunk. Én a korlátra támaszkodva, Carlisle pedig mögöttem.
-Semmi különösön, csak a mai napon – fordítottam hátra a fejem.
Az az érzés. Már megint. Nem! Biztos csak hallucinálok. Nem lehet, hogy már megint figyeljen valaki. Most nem foglalkozok ezzel. Van egy sokkal fontosabb dolog is. Beszélnem kell Vele. Tökéletes lesz az időpont. Irina a szobájában olvas – ilyenkor teljesen kikapcsol -, a többiek, pedig elmentek egy úgymond karácsonyi vadászatra.
-Beszélhetnénk? – fordultam meg teljes testemmel és mélyen a szemébe néztem.
-Persze – bólintott meglepetten.
Bementünk a szobába, majd leültünk a kanapéra.
Kérdőn nézett rám. Lehet, hogy egy kicsit halaszthattam volna ezt későbbre is. Nem nagyon tudtam, hogyan kezdhetnék bele. Már meg akart szólalni, de én felemeltem a mutatóujjam és a szájára tettem, elhallgattatva őt ezzel. Türelmesen várt, míg elkezdtem a mondandómat.
-Nagyon sokat gondolkoztam mostanában egy bizonyos dolgon… - haboztam. Hogyan hozhatnám föl neki ezt a témát? – Tudod, Carlisle, én minden egyes nappal öregebb leszek. Ne mond, hogy elhamarkodott döntés lenne, mert már százszor átrágtam magamban ezt a témát.
-Ezt nem akarhatod – fájdalmas arccal nézett rám. – Nem, Esme, nem engedem! – meglepődtem, mert sohasem emelte fel – még kisebb veszekedések közben sem – a hangját.
-Nem tudod, mit szeretnék – tiltakoztam. Ennyire ellenezné a dolgot?
-Dehogynem! De nem fogom engedni, hogy te is vámpír legyél.
-Ez az én döntésem! – már én is egy fokkal hangosabban beszéltem.
-Nem akarhatod ezt – torzult el az arca. – Ez az „élet” nem neked való.
-Nem akarom, hogy végignézd, ahogy megöregszem, majd meghalok – ellenkeztem. – Ez az én döntésem – ismételtem meg magam. – Csak egy törékeny ember vagyok melletted. Egyenlő rangúaknak kellene lennünk.
-Ha azt várod tőlem, hogy változtassalak át, akkor nem fog teljesülni a kívánságod –mondta morcosan.
-Nem te vagy az egyetlen, aki megteheti – ugyan egyetlen vágyam volt a dologgal kapcsolatban, hogy ő tegye meg, de ha nem hajlandó rá, akkor majd Alice teszi meg. Talán, ha nem lenne más választása, megtenné Ő is.
-Ők sem lennének hajlandóak kockáztatni az életed – világosított fel.
-Nem lenne veszélyben az életem – ellenkeztem. – Főleg, ha te tennéd meg – puhatolóztam újra.
-Arra ne számíts. És Alice sem fogja megtenni. Egyáltalán miért akarsz vámpír lenni? – lágyult el kissé a hangja. Nem! Nem fog meghátráltatni.
-Ha öreg leszek, már nem fogok neked kelleni – vallottam be halkan. Már kissé nyugodtabban.
-Esme, én…
-Vagy ha mégis – folytattam -, valamilyen oknál fogva velem maradnál, mit csinálnál, miután én meghalnék? – kissé megborzongott, de arca rezzenéstelen maradt.
-Követnélek – suttogta, én pedig azt hittem, rosszul hallok. Nem hagyhatom, hogy megölje magát.
-Na nem, azt már nem – tiltakoztam.
-Látod? Én is ugyanezt érzem – mondta komolyan. – Nem akarom, hogy megöld magad értem. Te mégis ezt szeretnéd. Feladnád emberi életedet és lehetőségeidet csak azért, hogy velem legyél örökre. Ez részemről is önzőség lenne, ha megtenném. Bármennyire is szeretném, hogy így legyen – hajtotta le a fejét bűnbánóan.
-Akkor legyél önző – bújtam hozzá közelebb. – Ha szeretnéd, hogy olyan legyek, mint te, akkor tedd meg – győzködtem.
-Nem tehetem – rázta a fejét. – Nem vehetem el tőled az életedet.
-Az életem nem lenne teljes nélküled. Mikor már öreg leszek, semmi sem lesz ugyanolyan, mint most. Változni fogok.
Nem szólt semmit, csak mélyen a szemembe nézett és fogva tartott a pillantásával.
-Miért ilyen nehéz neked nemet mondanom? – sóhajtott. Egész jól haladok a célom felé.
-Miért nem akarod megtenni? – kérdeztem vissza, miközben közelebb hajoltam az arcához.
-Egyikünk sem választhatott. Alicet, Jaspert, Rosaliet és engem is akaratunk ellenére tettek vámpírrá. Nem volt választási lehetőségünk. Egészen addig, amíg nem találkoztam veled, legszívesebben visszapörgettem volna az időt az átváltozásom előtti napokra. Ha Alice és Jasper nem találkoznak, az őrületbe kergette volna őket a magány. Rose pedig legszívesebben megfojtaná magát, csak hogy ne kelljen gyilkolnia.
-De nekem itt lennél te. Nem engednéd, hogy valami butaságot csináljak. Ugyan nem sokkal vagyok idősebb Aliceéknél, mégis a gyerekeimnek tekintem őket. És tudom, hogy ez veled is így van. Lehetne rendes családunk. Boldogok lehetnénk. Örökké! – az utolsó szót erőteljesen megnyomtam.
-Miért akarod ennyire, hogy én tegyem meg? – kérdezte hirtelen, rövid csend után.
-Alice elmondta, hogyan történik az átváltozás. Hogy a vámpírméreg szétárad a testemben. Én azt szeretném, ha ez a méreg a te mérged lenne, és nem másé. Úgy értem, ez is egyfajta kötelék lenne közöttünk. És… - nem, erről már nem kell tudnia.
-És mi? – kérdezte kíváncsian, kapva az elbizonytalanításomra.
-Semmi. Nem érdekes.
-Tudod, egy kapcsolatban fontos az egymás iránti bizalom.
-Ez nem a bizalomról szól.
-Tényleg sokkal jobb, ha titkolunk valamit a másik elől – mondta összeráncolt szemöldökkel. Jaj! Miért kellett annyit beszélnem.
-Rendben – adtam meg magam. - Csak annyi, hogy így nem kellene akaratod ellenére átváltoznom. Így mindkettőnknek jobb lenne. Ha egyszer már átváltozom, akkor akár te is megharaphatnál – hadartam el egy szuszra.
-Oké – sóhajtott. Csodálkozva néztem rá. – Csak adj nekem felkészülési időt. És persze magadnak is.
-Mennyi időre gondoltál? – kérdeztem gyanakodva.
-Adj nekem, mondjuk 5 évet – hitetlenkedve néztem rá.
-Nem! – hangom határozott volt.
-Miért? – csodálkozott.
-Nem akarom, hogy a nővérednek nézzenek. Maximum 2 év. Maximum! – jelentettem ki.
-Nem néznének a nővéremnek – mosolygott. – Csupán csak 3 évvel lennél idősebb nálam.
-Akkor sem. Az túl sok idő.
-Akkor 3 év? – kérdezte.
-Miért akarod olyan sokáig húzni? De nem! 2 év! Nem több!
-Mit számítana az az egy év?
-Pont plusz egy évet, amíg törékenyebb leszek nálad. Nem akarom, hogy mindig utánam kelljen rohangálnod, ahányszor csak el akar kapni egy vámpír.
Hosszú ideig nem szólalt meg, csak némán gondolkozott.
-Legyen! 2 év – sóhajtott fel 10 perc után.

ui.: az órára az volt ráírva franciául, hogy: Je t'aime! (=Szeretlek!):D:D

30. fejezet

Sziasztok!
Itt a 30. fejezet:) nincs sok hozzáfűzni valóm:D a képet azért választottam hozzá mert sztem carlisle olyan védelmezőnek tűnik rajta:D:D jah és bocsi a folyamatos függővégekért:D nem tudom miért, de mindig igy jön ki a lépés:P ha minden jól megy akk jövő hét pénteken lesz friss:D de nem igérek pontos időt:) nem dumálok tovább a baromságaimról xD jó olvasást!!!:D jah és persze komikat!!!:D
puszi:CC&EC




Esme szemszöge

-Esme, nekem te vagy az első nő az életemben – fogta meg a kezem. - Még soha senki iránt nem éreztem úgy, mint irántad. Eddigi létem során még sohasem találkoztam ilyen nővel, mint te.
Szavaitól elszégyelltem magam. Hisz ez velem is így van. Azt viszont még mindig nem értem, hogy miért pont engem szeret, de ha már így van, kiélvezem a helyzetet. Legalábbis amíg megtehetem. Hisz bármikor előfordulhat, hogy találkozik egy vámpírnővel, aki sokkal különlegesebb nálam. Nem hibáztatnám, ha emiatt hagyna el. Csak tudjam, hogy boldogan él valahol.
-Szeretlek – suttogtam meghatottan.
-Én is szeretlek – puszilta meg a homlokom.
Sokáig ültünk a kanapén, egymást ölelve, mikor a Denali klán ismét visszatért.
-Remélem sikerült mindent tisztáznotok – táncolt be Kate az ajtón, nyomában a többiekkel. – Ugyanis ma elkezdjük a karácsonyi előkészületeket – vigyorgott úgy, hogy mind a harminckét foga látszott. – Esme, te eljössz velünk vásárolni, Carlisle és Eleazar pedig beszereznek egy fát addig – magyarázta el a tervét. Jellemben nagyon hasonlított Alicere. Annyira túlpörgött volt.
-Na azt már nem. Esme velem marad – jelentette ki Carlisle ellentmondást nem tűrve.
-De hát akkor hogyan veszünk neked ajándékot? – nyavalygott Kate.
-Kate! Nyugi! Carlislenak már megvan az ajándéka – mosolyogtam.
-Tényleg? – kérdezte szinte egyszerre szerelmemmel.
Bólintottam.
-Rendben, akkor Eleazar elmegy a fáért, ti pedig itthon maradtok addig – jelentette ki.
Bólintottunk.
-Akkor sietünk. Sziasztok! – azzal már ott sem voltak.
Eleazar csak a fejét csóválta.
-Minden évben ez van – sóhajtott. – Van, hogy még rosszabb is.
-Hát ezt elég nehéz elképzelni – kuncogtam, de azért átéreztem a helyzetét, hisz nekünk meg ott van Alice.
-Sziasztok! – köszönt el, majd ő is eltűnt, mi pedig kettesben maradtunk Carlislelal.
Nem tudtam, mit fogunk csinálni, amíg a többiek nincsenek itthon, így kérdően kedvesemre néztem, hátha neki van valami jó ötlete.
-Először eszel – válaszolt szigorúan, kimondatlan kérdésemre.
Fölsóhajtottam. Ennyire szörnyen néznék ki?
-Ennyire rosszul festek?
-Mikor megláttalak, ha tudtam volna, szívrohamot kaptam volna a látványodtól – válaszolta komolyan. Hangjában semmi viccelődés nem volt.
-Neked meg nem ártana egy nagy kád forró víz – simítottam ki egy koszos hajtincset az arcából.
-Remélem nem gond, ha erre csak azután kerítek sort, hogy valaki már itthon lesz rajtunk kívül is. Nem szeretnélek ezek után egyedül hagyni. Van egy olyan érzésem, hogy te még a legmesszebb élő vámpírokat is vonzod magad felé – ingatta a fejét.
-Igazán köszönöm – mondtam álmorcosan. Megdöbbenten néztem föl rá. – Honnan tudod, hogy vámpír volt?
-Onnan, hogy az az Esme, akivel az erdőben voltam, teljesen ugyan olyan volt, mint te – mondta komolyan. – Az illata, a hangja… Egy embernek sem volt rá oka, hogy ilyet csináljon velünk, de nem is tudta volna megvalósítani. Valószínűleg egy igen tehetséges vámpír volt. Bár a fajtánkból sem ismerek olyat, aki neheztelhetne ránk valamiért is. Hacsak… nem, az nem lehet… - kerekedtek el a szemei.
-Mi az? Mi jutott eszedbe? – kérdeztem mohó kíváncsisággal.
-Először beszélnem kell Eleazarral – intett nemet a fejével.
Megadóan fölsóhajtottam. Úgysem tudnám kiszedni belőle, és ha kérdezősködnék, akkor is csak idegesebb lenne a dolog miatt.
-Köszönöm, hogy bízol bennem – támasztotta homlokát az enyémnek.
-Ez csak természetes – hunytam le szemeimet.
A következő pillanatban a hasam hangos korgással figyelmeztetett: Enned kell! Úgy tűnik, Carlisle jelenléte máris jobb hatással van rám. Mindketten felkuncogtunk. Bár én egy kicsit mérges voltam magamra, hogy félbe kellett szakítanunk ezt a meghitt pillanatot.
-Gyere – fogta meg a kezem. – Készítek neked valami ennivalót.
-Hagyd csak, majd én megcsinálom – tiltakoztam, hisz tudtam, hogy Carmen nem dobta ki a maradékokat. – Nézd milyen ügyesen vadászok – nevettem. Igen, a jelenléte egyértelműen jó hatással van rám.
Carlislet lenyomtam egy székre - persze csak amiatt sikerült, mert engedte -, majd a hűtőhöz mentem. Kinyitottam és kivettem belőle az első dolgot, amit találtam és ehető volt. Meggyújtottam a lángot a tűzhelynél, majd ráraktam az edényt.
Vigyorogva fordultam vissza szerelmemhez.
-Nagyon ügyes vagy – nevetett.
-Köszönöm – mondtam komolyan, de a szám sarkában mosoly bujkált.
-Elmondod, mikor szerezted be az ajándékomat? – kérdezte hirtelen, egy ellenállhatatlan mosollyal az arcán.
-Körülbelül egy héttel azután, hogy ide költöztünk – válaszoltam őszintén.
Gondolkodó képet vágott.
-Tudnom kéne, hogy mi az?
-Nem – nevettem. – És karácsonyig nem is fogod megtudni – mondtam rejtélyes tekintettel.
-Kár – biggyesztette le ajkait. Így teljesen olyan volt, mint egy kisfiú, nem pedig mint egy 23 éves férfi. Már majdnem megsajnáltam. De csak majdnem. Biztos vagyok benne, hogy direkt erre játszott.
-Ezzel a nézéssel nem fogsz meghatni – mondtam határozottan, majd elfordultam és kevergetni kezdtem a levest a tűzhelyen.
Nem szólalt meg és mivel semmilyen zajt nem hallottam magam mögül, megfordultam. Kis híján szívinfarktust kaptam, úgy megijedtem. Halkan sikkantottam egyet. Ott állt tőlem pár centire.
-Ennyire ijesztő lennék? – kérdezte kajánul vigyorogva.
-Ezt soha többet ne csináld – róttam meg zihálva. Még mindig nem tudtam megnyugodni az előbbi sokktól.
-Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni.
-Nem baj, de tényleg ne csináld ezt többet – kértem.
-Megígérem, hogy jó leszek – kuncogott.
-Hé, ne nevess ki – szóltam rá, de már belőlem is majdnem feltört a nevetés.

Carlisle szemszöge

December 23-a van. 2 nap múlva karácsony, de a ház már teljes pompában díszeleg. Hála Kate és Irina szorgos munkájának.
Boldog vagyok, hogy Esme és köztem már minden rendben, viszont Eleazarral nem stimmel valami. Olyan, mintha egy fontos dolgot akarna eltitkolni előlünk. Egyik nap, például egyedül akart elmenni vadászni, holott megbeszéltük, hogy amíg nem derül fény a titok nyitjára, addig nem megyünk sehova sem társ nélkül. Még sohasem láttam ilyennek őt, pedig már nagyon régóta ismerem. Olyan, mintha valamit tervezne. Sohasem gyanúsítanék meg senkit sem ok nélkül. Beszélnem kell vele. Most azonban éppen ajándékot vesznek Irinával, úgyhogy nincs itthon.
-Mi a baj? – kérdezte szerelmem aggódva, miközben végigsimított a karomon. – Min gondolkozol?
A vásárlókon kívül mindannyian a nappaliban voltunk.
-Nektek nem furcsa Eleazar viselkedése? – kérdeztem még mindig a gondolataimba merülve.
-Mire gondolsz? – kérdezte Carmen.
-Olyan érzésem van, mintha valamit titkolna – töprengtem. – Mintha lenne egy fontos dolog, amit nem akar elmondani nekünk. A múltkor is, mikor egyedül akart elmenni vadászni. Ráadásul fényes nappal. Valami nem stimmel vele.
-Majd beszélek vele, ha hazaért – ajánlotta Carmen.
-Nem kell – legyintettem. – Úgyis akartam kérdezni tőle valamit – magyaráztam.
-Rendben, akkor rád hagyom. De azért szólj, ha kellene a segítségem.
-Rendben – bólintottam.
Még mindig a viselkedése járt a fejemben. Hogyan kérdezzek rá erre a dologra anélkül, hogy megbántanám vele? Valószínűleg sehogy. Lemondóan sóhajtottam egyet. Már nincs sok időm, ki kell találnom gyorsan valamit. Mégsem kérdezhetek rá csak úgy, hogy: „Eleazar, figyelj, ugye nincs semmi közöd ahhoz, hogy Esme és én szétmentünk egy időre?”. Nem akarom megbántani, de erre nem lehet finoman rákérdezni. Azt hiszem, jobb lesz, ha nem köntörfalazok.
Körülnéztem a nappaliban.
-Hol van Esme? – kérdeztem kissé rémülten.
-Fölment Tanyaval a szobátokba. Azt üzeni, hogy ne menj utánuk – mosolygott.
-Rendben – sóhajtottam. Hogy nem hallottam meg, mikor kimentek a nappaliból? Nagyon belefeledkezhettem a gondolataimba.
-Ne aggódj, minden rendbe fog jönni – simított végig az arcomon egy megnyugtató mosollyal. – Megtaláljuk és elintézzük azt, aki ezt tette – mondta határozottan. – Addig, pedig minden erőbedobásunkkal Esmet védjük. Nem hagyjuk, hogy bármi baja essen.
-Köszönöm – mondtam hálásan. Hisz ez rájuk nézve is veszélyes.
-Nincs mit, Carlisle. Mi egy család vagyunk.
-Sziasztok, megjöttünk! – lépett be az ajtón Irina, majd őt követte Eleazar is, akinek boldog mosoly volt az arcán. Ismét más volt, de most a jó irányba változott.
-Eleazar, barátom, beszélhetnénk? – kérdeztem magabiztosan. Úgy döntöttem, először a Volturiról kérdezem meg.
-Persze – biccentett.
Intettem, hogy kövessen, majd elindultam föl az emeletre. Benyitottam a dolgozószobámba, majd előre engedtem őt, aztán én is beléptem és becsuktam magam mögött az ajtót.
-Foglalj helyet – biccentettem fejemmel a kanapé felé, ami a szobában volt.
Leült, én pedig mellé ültem.
-Miről szeretnél velem beszélni? – kérdezte kíváncsian.
-Két dolog is lenne… - haboztam. Ugyan eldöntöttem, hogy melyik kérdést teszem fel előbb, most mégis ismét elgondolkodtam rajta. Végül maradtam az eredeti döntésemnél. – Az első az lenne, hogy szerinted lehet-e köze a Volturinak ehhez az egészhez? Te jobban ismered őket, mint én.
Hosszú ideig nem szólalt meg, csak némán gondolkodott.
-Nem tudom, Carlisle… lehetséges. Bár, ha a Volturi ellenezné a kapcsolatotokat, akkor azt nyíltan tennék. Nem akartak volna átverni titeket. Ráadásul, te Aro barátja vagy. Nem hinném, hogy ezt tenné veled. Bár Esme képessége kétségkívül érdekes és hívogató – gondolkozott el ismét. – De akkor ők értek volna előbb ide, és nem mi.
-Esmenek van képessége? – csodálkoztam.
Bólintott.
-Érdekes, hogy nem vetted észre – nevetett. – Legalább az egyiket.
-Több is van? – kerekedtek el a szemeim. Eddig azt hittem, egy vámpírnak csak egy képessége lehet.
-Bizony ám – nevetett még mindig. – Az első elég összetett és bonyolult, de szerintem te megérted az én szavaimmal is. Esmenek van úgymond egy elméleti pajzsa, amely minden nemű képességtől megvédi. Persze csak azoktól, amikhez nem a testét használják, ha érted, mire gondolok. Alice ezért nem látja, és Jasper ezért nem érzékeli. A testét egy védőburok veszi körül, amely minden, felé irányuló képességtől megóvja. Persze nála ez mind tudat alatt működik. Azt viszont nem tudom, hogy a pajzsának van-e valamilyen extra képessége. A másodikat, pedig magam sem tudom. Csak annyit érzek, hogy nagyon tehetséges. A pajzsot is csak azért tudom, mert Esme elmondta, hogy Alice és Jasper képessége nem működik rajta. És én is zsákutcába futottam nála. A másik képességét csak érzem, hogy ott van. Azt nem tudom megállapítani, milyen formájú.
-Értem. Köszönöm, hogy elmondtad – mosolyogtam rá. – Akkor szerinted nem valószínű, hogy a Volturi volt az, ugye?
-Nem hinném. Ha ők állnának mögötte, akkor nem törődtek volna az érzéseitekkel, és nem a háttérből akartak volna szétválasztani titeket – ingatta a fejét. – Elég lett volna, ha idejönnek. Nem tudtatok volna mit csinálni ellenük. Szerintem nem ők voltak. Ráadásul kétlem, hogy ilyen hamar tudomást szereztek volna róla. Nemhogy még a képességéről is. Csak Aliceék és mi tudunk róla. Nem hinném, hogy bármelyikünk is elárulná Esmet.
-Igazad van – sóhajtottam kissé megkönnyebbülten.
Elmosolyodott.
-Mi a másik, amiről beszélni szerettél volna velem?
-Hát… - ismét haboztam. – Csak meg akartam kérdezni, hogy miért viselkedsz mostanában olyan furcsán. A múltkor egyedül akartál elmenni vadászni, holott megbeszéltük, hogy sehova sem megyünk egyedül – a hangom akaratom ellenére is kicsit rosszallóra sikeredett.
-Elmondom, de csak azért, hogy ne idegeskedj miattam. És kérlek, ne mond el senkinek sem.
Fölállt mellőlem, majd az asztalomhoz sétált.
-Szabad? – kérdezte egy irattömbre mutatva. Nevetve bólintottam. Hát igen, ebben a házban még a falnak is füle van.
Elvett még egy tollat is az asztalról, majd az irattömbbel a kezében visszasétált a kanapéhoz és ismét leült mellém. Elkezdett írni a papírra, majd pár másodperc után a kezembe nyomta az írást.
Elolvastam a papírt, amin ez állt: