33. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a 33. fejezetet:D remélem tetszeni fog:) bocsi h nem húzom sokáig ezt az egészet, de még elég sok minden vissza van a történetből és még második rész is lesz... nincs értelme elhúzni a dolgot ha úgyis tudjátok h mi lesz a vége:)))
Jó olvasást hozzá!:D
puszi:CC&EC



„Miért nem elégszem meg azzal, ami van? Miért keresem a jobbat minduntalan? Ha az, mit keresek a múlt kútjába hullt, nincs többé, tudom: örökre elmúlt...”

„Fekete füst száll fel, s takarja el a Napot, rettegve a sötéttől a kezed után kapok. De rájövök, hogy Te már nem vagy velem, mert elnyelt Téged is a sötét végtelen... De egy hatalmas fekete holló száll felém, szárnyaira kap és érzem, ő a remény. Zuhanni kezdünk a feneketlen mélybe, s a sötétség áthajlik szikrázó fénybe... Hideg kezeim a szemem elé teszem, észre sem veszem... már fel is ébredtem.”

„Nem az az igazi, akivel le tudnád élni az életed, hanem az, aki nélkül nem.”

Carlisle szemszöge

Utána kéne mennem. Nem hagyhatom, hogy egyedül kóboroljon az erdőben. De most egyedül akar lenni. Nem tenne most jót neki a társaságom. Ezek a gondolatok egy pillanat alatt száguldottak végig fejemben. Az ajtó csapódott, majd lábak dobogását lehetett hallani a lépcsőn. Egy, kettő, három… halk sikoly, majd egy hatalmas koppanás és még több apró kis puffanás. Azonnal az ajtónál termettem, majd mit sem törődve annak épségben maradásával egyszerűen csak áttörtem azt. Esme ott feküdt a lépcső aljánál eszméletlenül. Fejénél már most is látszott egy kis vértócsa. Keservesen fölordítottam.
-Nem! Nem, nem, nem! Nem lehet! Esme, kérlek, térj magadhoz! – ráztam meg őt a vállainál fogva. Semmi reakció. Nem veszíthetem el őt. Ő jelent nekem mindent. Nem hagyhat itt megint. – Kérlek, ne csináld ezt velem! – már rázkódtam az elfojtott sírástól.
Miért nem futottam rögtön utána. Akkor elkaphattam volna, és ez az egész nem történik meg. Egyáltalán miért kellett megint veszekednünk? Miért büntetnek minket ennyire?
Ismét éreztem az illatát, de most egyáltalán nem törődtem vele. Óvatosan a karjaimba vettem kedvesemet, majd besiettem vele a házba, egyenesen föl az emeletre. Rögtön a vizsgálóba vittem, majd lefektettem a vizsgálóasztalra.
Még hallottam a pulzusát, de már az is gyengülni látszott. Kétségbe esetten kezdtem el vizsgálgatni a sérüléseit.
-Carlisle, mi történt? – jelentek meg a Denalik az ajtóban. Csodálkozva és egyben aggódva nézték szerelmemet.
-Hallottátok, nem? – kérdeztem idegesen. Nem törődtek a mogorvaságommal.
-Tudunk valamiben segíteni?
Megráztam a fejem, mire egy szó nélkül elhagyták a szobát.
Kezeim remegtek, ahogy a fején lévő sebet próbáltam kitisztítani. Nem lehetek gyenge! Rendbe fog jönni! Nem lesz semmi baja! – győzködtem magam. Közben egyfolytában keltegettem és beszéltem hozzá.
Bekötöttem és elláttam a fejét – most már kevésbé remegő kézzel -, majd a többi sérülését vizsgáltam meg.
Szerencsére csak a feje vérzett jelentősen. Még így is túl sok vért veszített.
Mióta megtapasztaltam, hogy milyen őt elveszíteni, a vére már tized annyira sem vonz, mint előtte. Nem tudnék nélküle élni, nem lennék képes bántani őt. A nőt, akinek a világon a legtöbbet köszönhetek. Aki megtanított szeretni és feltétel nélkül bízni a társunkban. Aki elfeledtette velem a bánatom és magányom. Sosem tudom majd neki kellőképpen meghálálni. Csak a szerelmemet adhatom neki, semmi mást. Minden erőmmel azon leszek, hogy kellőképpen viszonozzam szerelmét. De ehhez előbb föl kell épülnie.
A vizsgálatok eredményei nagy részben csak apróbb sérülésekről tájékoztattak. A koponyája szerencsére ép maradt, csak apróbb repedés keletkezett rajta. Ellenben a könyökével, ami szilánkosra tört. Nagyon remélem, hogy tökéletesen rendbe jön, és hamar magához tér.

Már eltelt egy nap, de még mindig semmi. Esmet átvittem a szobánkba, hogy ne egy „korházi szobában” ébredjen majd fel A Denali-klán egy-egy tagja mindig bent volt velem, nehogy magamba zuhanjak. Én azonban egyikükkel sem voltam hajlandó beszélni. Csak ültem szerelmem mellett az ágyon, és némán fogtam a kezét.
Most épp Eleazar „boldogított” engem a társaságával. És hallhatóan nem érdekelte, hogy gyakorlatilag süket vagyok pillanatnyilag, hisz úgysem válaszolok.
-Carlisle, kérlek, próbálj meg kicsit rám figyelni – húzott egy széket az ágy mellé. Nem néztem rá. Még mindig Esme arcát és összefonódott ujjainkat bámultam. – Hát jó. Ha neked így jobb… Tudod, mielőtt végeztünk a nővel, megvizsgáltam a képességét. Kiderült, hogy olyan tehetsége van, amelyekkel át tudja venni más vámpírok vagy emberek alakját, hangját, külsejét. Valószínűleg így sikerült átvernie titeket – még mindig nem mutattam egy kis érdeklődést sem a téma iránt.
Lemondóan sóhajtott, majd csöndben várta a váltást. Hogy ő végre kiszabadulhasson ebből a ketrecből. Mondani akartam neki, hogy menjen csak ki, ha nem akar itt lenni. Hisz nem kötelező. Hang viszont nem jött ki a torkomon.

Teltek a másodpercek, órák, napok, talán már egy hét is eltelt. Óránként megvizsgáltam a sérüléseit és örömmel vettem észre, hogy szépen gyógyulnak. Azonban még mindig nem ébredt fel.
-Na jó, Carlisle. Ez nem mehet így tovább. Most szépen fölállsz innen az ágyról és eljössz velünk vadászni! – jött be Kate az ajtón.
Nem válaszoltam. Még csak rá sem néztem.
-Hát jó. Ha magadtól nem, akkor majd erőszakkal állsz föl – indult el felém Tanya és Irina.
-Hagyjatok békén – mordultam rájuk. Erre meglepetten megtorpantak.
-Carlisle, kómában van. Lehetséges, hogy még egy jó ideig nem ébred fel – rávillantottam szemeimet. – Te mondtad, hogy nem tudod, meddig lesz kómában. Ha nem mész el vadászni, nagyobb lesz az esélye, hogy rátámadsz.
-De mi van, ha akkor ébred föl, amikor én nem vagyok itt mellette? Az is lehet, hogy elveszíti az emlékeit egy időre. Itt akarok lenni mellette mikor fölébred. Nem hagyhatom itt – néztem meggyötörten kedvesemre.
-Ugye rosszul hallottam, amit az előbb mondtál? – kérdezte felháborodottan Irina. – Képes lennél elhagyni őt, ha nem emlékezne rád? Ez a terved? Nem volt elég a múltkori eset? Esme majdnem belehalt a fájdalomba.
-Jobb lenne neki nélkülem…
-Nem, nem lenne jobb, mert… - kezdte, de félbeszakítottam.
-… de nem lennék képes nélküle élni.
Idegesen kifújta a levegőt.
-Akkor ne akard megölni őt. Gyere el velünk vadászni – érintette meg a vállam.
-Rendben – sóhajtottam. – Egy perc.
-Lent várunk – bólintottak, majd kimentek a szobából.
-Nemsokára visszajövök, drágám – csókoltam meg a homlokát, majd a kézfejét, amire az infúzió volt kötve. – Sietek vissza – még egyszer visszanéztem rá az ajtóból, majd lementem a többiekhez.
-Alice ma hívott, hogy mi van Esmevel. Kérte, hogy hívjad fel, ha felkészültél rá – lépett hozzám Carmen. Bólintottam, majd szó nélkül az ajtó felé indultam. Kateék összenéztek, majd követtek.

A vadászattal már 1 óra alatt végeztem. Türelmetlenül vártam Irinara és Katere a megbeszélt helyen. Mikor végre megérkeztek, szó nélkül futni kezdtem hazafelé. Ők sem beszéltek – legalábbis én nem hallottam. – Őrült tempóban siettem hazafelé. Minél előbb vissza akartam érni szerelmemhez. Mikor beléptem az ajtón, köszöntem a többieknek, majd fölsiettem az emeletre. Carmen ott ült Esme mellett és beszélt hozzá. Kedvesem azonban még mindig eszméletlen volt.
Halkan odalépdeltem hozzá, mire Carmen fölállt és kisétált a szobából, közben mellettem elhaladva végigsimított a vállamon.
-Köszönöm – mondtam halkan.
Rám mosolygott, majd kiment a szobából.

Hetekig ez ment. Minden időmet vele töltöttem és csak akkor mentem el mellőle, mikor vadászni kellett mennem. Aliceszel azóta sem beszéltem. Nem akartam vele beszélni. Hisz mit mondhattam volna? „Szia Alice. Képzeld, a legjobb barátnőd kómában van és lehet, hogy soha többé nem ébred fel.”? Azt viszont hallom, hogy Carmen minden nap beszél vele. Elhanyagolom őket. Többet kéne velük törődnöm. Hisz Rose még az újszülött évében van. És mindhármukat saját gyermekemnek tekintem. Mégsem vagyok képes beszélni velük.
-Beszélhetnénk? – nyitott be az ajtón Eleazar.
Bólintottam, mire bejött és odahúzott egy széket az ágyhoz, majd leült rá.
Várakozásteljesen néztem rá.
-Van valami változás?
-Nincsen – ingattam a fejem. – Minél később tér magához, annál nagyobb az amnézia esélye – mondtam halkan. – Nem értem, miért nem ébred föl. Nem találtam súlyosabb sérülés a koponyáján. Már fel kellett volna ébrednie – temettem arcomat a kezeimbe.
-Magához fog térni és nem lesz semmi baja – nyugtatott Eleazar. – Nagyon erős a szervezete. De gondoltál már arra, hogy esetleg… esetleg átváltoztatnád? – kérdezte félve a reakciómtól. És nem is oktalanul.
-Nem! Nem a sérülései miatt van kómában – kaptam észbe. Ez eddig miért nem jutott az eszembe? Hisz tökéletes a memóriám. – Veszekedtünk. Kiborult. Sokkot kapott.
-Akkor beszélj hozzá. Mond el neki, hogy sajnálod.
-Nem hinném, hogy hallaná – ráztam a fejem.
-Azért próbáld meg – állt föl, majd kiment.
Lehet, hogy igaza van. Milyen jó lenne, ha csak ennyi lenne a megoldás. Csak reménykedhetek benne, hogy emlékezni fog rám, mikor felébred. Már hat hete kómában van. Ideje lenne fölébrednie.

Esme szemszöge

A megváltó sötétség. Milyen jó itt. Nincsenek gondok, problémák. Csak magam vagyok. Egyedül, és ez most kivételesen jól esik. Lebegni a homályban, semmit sem tenni. Miért nem lehet az élet is ilyen könnyű, ilyen gondtalan? Ha nem lennének veszekedések.
Ugyan halkan és csak szófoszlányokat, de kimondottan egy beszélgetést hallottam meg. Rögtön fölismertem szerelmem hangját. A másik hang azonban ismeretlen volt. Aztán már csak az Ő hangját hallottam.
-Kérlek, édesem, ébredj fel. Nem hagyhatsz itt…
Csak ez a két mondat jutott el tudatomig, aztán ismét húzni kezdett a sötétség. Nem! Nem akarom elveszíteni Őt. Szükségem van rá. A hangjára, a közelségére. A homály kezdte ellepni agyamat. Ki kell bírnom. Szükségünk van egymásra. Nem lephet el a víz! Azonban már túl gyenge voltam ahhoz, hogy a felszínen bírjak maradni. Elsüllyedtem, megnyugodtam. Semmit sem éreztem. A fájdalom elmúlt. Ki kell pihennem magam, hogy visszamehessek hozzá.

Percek, órák, napok, talán már hetek is elteltek azóta. Most már elég erőt érzek ahhoz, hogy legyőzzem a sötétséget. Úsztam fölfelé, már láttam a világosságot, azonban még mindig nem értem el. Már nem húzott a víz. Olyan volt, mintha egy barlangban lettem volna, aminek soha sincs vége. Úszok a kijárat felé, de sohasem érem el.
Megint hallottam egy beszélgetést. Most már felismerem a másik hangot is. Eleazar. Rólam beszélnek és… és az átváltozásomról? Nem, biztos csak rosszul hallom. Csak ezt AKAROM hallani. Nem fog idő előtt átváltoztatni. Vagy talán olyan súlyosak lennének a sérüléseim? De hát hallom őket. Hallom a beszélgetésüket.
Megpróbáltam kinyitni a szemeimet, de mintha leragasztották volna őket. Minél jobban erőlködtem, annál jobban nehezedett rá a szememre az ólmos súly. Ez így nem lesz jó. Meg kell nyugtatnom őt. Fel kell ébrednem. De nem megy.
-Sajnálom. Sajnálom, hogy ez történt – hallottam meg Carlisle suttogását a fülemnél. Legalábbis én suttogásnak hallottam. – Figyelnem kellett volna. Elkaphattalak volna. Az én hibám, hogy most kómában vagy – Várjunk csak! Kómában vagyok? Vajon mióta? Szegény nagyon ki lehet borulva. És magát hibáztatja. Mint mindig. Föl kell ébrednem. Kell valami életjelet adnom, hogy tudja, hallom. Hogy megnyugtassam.
Megfogta a kezem.
-Kérlek, ébredj föl – megpróbálom megszorítani a kezét, de nem hinném, hogy sikerül. – Annyira sajnálom, hogy… - lehet, hogy mégis? Talán megérezte? Sóhajtott. – Sajnálom.
De mit sajnál? Nem fejezte be a mondatot.
A sötétség megint húz. Nem! Nem eshetek össze most! Föl kell ébrednem! Muszáj! Küzdenem kell a sötétség ellen. Nem hagyhatom teljesen el magam. Szüksége van rám. Fel kell ébrednem. Ki kell nyitnom a szemem.
A fény egyre csak közeledett. Kinyújtottam felé a kezem, de még nem értem el. Tovább lépdeltem a világosság felé. Mintha egy ajtó lett volna, amin csak át kell lépnem, és minden rendbe jön. Az „ajtó” túloldalán a hálószobánk volt. Láttam a testem az ágyon, és hogy Carlisle mellettem ül, és fogja a kezem. Arca még a szokásosnál is sápadtabb volt. Az ujjam hegye már elérte a fényt. Ott álltam az „ajtó” előtt. Mi van, ha ez a rossz döntés? Túl könnyen jutottam el a célomig. Lehet, hogy ez a rossz út, és ha átlépek a világosságon, mindennek vége. A fényből csupa melegség árad, és mintha… mintha az Ő illatát is érezném. Hm… menta és még valami. Az ő jellegzetes „aromája”. De ő nem halt meg. Akkor ez a jó út. És itt van ő is. Ahol ő van, ott nekem is jó, bárhol legyen is az.
Nem gondolkodtam már tovább. Arra mentem, ahonnan őt éreztem. És ez a fény volt.