34. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam nektek a 34. fejezetet:D Bocsi h csak ma, de fejben még nem volt meg a fejezet igy kicsit többet kellett rajta gondolkodnom:) sztem nem lett olyan jó, de ez csak az én véleményem:) és egy kicsit rövidebb is lett:( megpróbálom előre megírni a fejezeteket, hogy legközelebb hamarabb tudjam hozni, de nem biztos h lesz belőle valami:( azért majd próbálkozok;)
nah jó olvasást hozzá:D
puszi:CC&EC



Esme szemszöge

A fejem zúgott, hányingerem volt és még hosszasan sorolhatnám, hogy mennyi bajom volt, de nem tettem. Helyette inkább a szememet próbáltam kinyitni. Több-kevesebb sikerrel. Ugyan csak résnyire, de már ki tudtam nyitni. Rögtön Carlislet kezdtem keresni a tekintetemmel és meg is találtam. Szemeiben remény gyulladt.
-Esme, Esme, édesem, hallasz engem? – simította kezét az arcomra.
-I…igen – hangom rekedt volt és szinte hallhatatlan.
-Jajj, édesem, annyira örülök, hogy végre magadhoz tértél – hangján is hallatszott a megkönnyebbülés.
-Én…én sajnálom – suttogtam. Értetlenül nézett rám.
-Micsodát? – szemei is igazolták, tényleg nem érti, hogy miről beszélek.
-A…a vesz…veszekedést – nyögtem ki nehezen. – És, hogy kiabáltam – rájöttem: minél hangosabban akarok beszélni, annál érthetetlenebb lesz. Így inkább suttogok.
-Emiatt ne kérj bocsánatot – hajtotta le a fejét. – Igazad volt. Ha jobban figyelek… ha nem vagyok olyan makacs… rögtön utánad kellett volna mennem, de… - arcát két tenyerébe temette. – Ennél nagyobb bajod is lehetett volna – suttogta kezei közé.
-De nem lett – emeltem fel a kezem, hogy az övéire simítsam, melyek most szinte egy hőmérsékletűek voltak az enyémmel. Csodálkozva bámultam kezeinket.
-Sajnálom, hogy kiabáltam veled – nézett végre rám. – Mi az? – értetlen tekintetével követte az enyémet. – Valami baj van? – hangja aggódó volt.
-Nem, csak… a kezed… meleg – kissé megráztam a fejem. Lehet, hogy csak én vagyok túlságosan lehűlve.
-Hát… napok óta itt ülök melletted, és a kezedet fogom. Nem csoda, hogy ennyi idő alatt átmelegedett – mosolygott.
-Igaz – mosolyogtam én is. Majd hirtelen eszembe jutott egy fontos dolog. – Mennyi ideig is voltam eszméletlen? – kérdeztem.
-Majdnem két hónapig – válaszolt. Láttam rajta, hogy fél a reakciómtól, de én csak szimplán meglepődtem.
-Hányadika van? – újabb fontos dolog.
-30-a. Március 30-a – válaszolta meglepetten. Láthatóan nem ezt a kérdést várta. – Miért?
Úristen! És én pont ma ébredtem föl. Ennyi idő alatt nem tudok mindennel elkészülni. Főleg, hogy szerintem felkelni sem tudok még egy darabig. Ráadásul Carlisle sem fog egyhamar magamra hagyni, hogy gondolkozhassak. Bár, én sem szívesen tölteném most nélküle az időmet. Legalább Carmennel beszélnem kell majd, vagy Eleazarral. Ő biztos tud segíteni, hisz Carlisle legjobb barátja.
Csörög a telefon. Talán Alice az. Ki más lenne?
Hangtalanul néztük egymást. Fél perc múlva Carlisle hirtelen az ajtó felé kapta a fejét, majd várt. Bár azt nem tudom, hogy mire. Pár pillanat múlva kopogtak az ajtón, majd Carmen nyitott be a szobába.
-Remélem nem zavarok – lépett beljebb. – Örülök Esme, hogy végre fölébredtél. Már nagyon aggódtunk érted – miközben ezt mondta, végig Carlislet nézte. Van egy tippem, hogy miért. – Amúgy Alice hívott. Azt kérte, hívjad föl, ha ráérsz – nézett ismét rám.
-Rendben – bólintottam, majd szerelmemre néztem. Vártam az engedélyt, hogy felkelhessek. Várakozóan néztem rá.
Zavarodottan pislogott.
-Felkelhetek? – sóhajtottam.
-Öhm… hát… nem is tudom. Talán pihenned kéne még egy kicsit – ingatta a fejét.
-Carlisle, jól vagyok – és tényleg igazat mondtam. Ahhoz képest, hogy milyen állapotban voltam mikor felébredtem… Sokkal jobban vagyok, mint 10 perccel ezelőtt.
Fürkésző tekintettel mért végig. Mikor szemembe nézett, kitartóan álltam a tekintetét.
-Rendben – adta meg magát végül. – De ne nagyon csinálj hirtelen mozdulatokat. És várj, amíg leszedlek az infúzióról – nyomott vissza gyengéden vállaimnál fogva az ágyra.
Mikor végzett, segített fölkelni, majd lekísért a nappaliba, ahol először Kate, majd Irina és végül Eleazar zárt szoros ölelésbe.
-Annyira örülünk, hogy végre fölébredtél.
-Hé, vigyázzatok rá – szólt szerelmem mosolyogva. – A végén még megint eltörik valamelyik csontja.
-Akkor én azt hiszem, fölhívom Alicet – mondtam miután sikerült „kiszabadulnom”.
-Esme – jelent meg Carmen a lépcsőn. – Ezt Alice adta a kezembe mielőtt eljöttünk tőlük. Azt mondta, hogy te tudni fogod, mi ez – adott át egy kis csomagot. – És Carlisle – nézett mögém. – B… – még időben észbe kaptam és gyorsan rátapasztottam a kezemet a szájára.
-Igen? – kérdezte szerelmem felvont szemöldökkel.
-Semmi – vágtam rá. – Köszönöm Carmen – vettem át tőle a csomagot. – Eleazar, szerintem, ráférne Carlislera egy kiadós vadászat – néztem rá jelentőségteljesen. Azonnal vette a lapot.
-Igazad van. Már itt sem vagyunk – fogta meg barátja karját, majd az ajtó felé kezdte húzni. Vicces volt, ahogy értetlen arccal hátrált el egészen az ajtóig. Pár pillanat alatt mind a ketten eltűntek.
-Ez meleg helyzet volt, Carmen – fújtam ki az eddig tüdőmben tartott levegőt. – Fölhívom Alicet, aztán kezdhetjük az előkészületeket – mondtam, majd már nyúltam is a telefonért. Nem is tudom, hogy mehetett ki ez a fejemből. Bár elég sok gondunk volt az utóbbi időben.
-Rendben, addig mi beszerezzük a kellékeket – tűnt el Kate és Irina is az ajtóban.
Így már csak ketten maradtunk.

Carlisle szemszöge

Hirtelen kaptam föl a fejem Esme zihálására. 2 hónapja most először történt változás az állapotában. Most viszont olyan volt, mint mikor egy fuldokló embert kihúztak a vízből.
Aztán pár perc múlva a szemeit kezdte nyitogatni. Talán most már minden rendben lesz. Remélem, nem veszítette el az emlékeit. Azt már nem bírnám ki.
Egyenesen a szemembe nézett. Tekintete egyáltalán nem volt csodálkozó. Emlékszik!
-Esme, Esme, édesem, hallasz engem? – simítottam kezemet az arcára.
-I…igen – hangja szinte hallhatatlan volt.
-Jajj, édesem, annyira örülök, hogy végre magadhoz tértél – talán még a hangomon is hallatszott a megkönnyebbülés.
-Én…én sajnálom – suttogta. Értetlenül meredtem rá. De hát mit sajnál?
-Micsodát? – tényleg nem értettem, hogy mire gondol.
-A…a vesz…veszekedést – nyögte ki nehezen. – És, hogy kiabáltam – suttogta.
-E miatt ne kérj bocsánatot. Igazad volt. Ha jobban figyelek… ha nem vagyok olyan makacs… rögtön utánad kellett volna mennem, de… - arcomat tenyereimbe temettem. – Ennél nagyobb bajod is lehetett volna – suttogtam kezeim közé.
-De nem lett – mondta. Közben egyik apró kezét az enyémre simította.
-Sajnálom, hogy kiabáltam veled – néztem rá. – Mi az? – szemeivel meredten nézte a már összekulcsolt kezeinket. – Valami baj van?
-Nem, csak… a kezed… meleg – kissé megrázta a fejét, majd fölnézett rám.
-Hát… napok óta itt ülök melletted, és a kezedet fogom. Nem csoda, hogy ennyi idő alatt átmelegedett – mosolyodtam el megkönnyebbülten.
-Igaz – mosolygott ő is. – Mennyi ideig is voltam eszméletlen? – kérdezte hirtelen.
-Majdnem két hónapig – válaszoltam félve, hátha sok lesz neki a dolog, de szemeiben csak meglepettséget láttam.
-Hányadika van? – hangja izgatott volt. Nem értettem a viselkedését, de azért készségesen válaszoltam.
-30-a. Március 30-a – válaszoltam. – Miért?
Döbbenet suhant át az arcán, majd látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik valamin.
2 percig csak csendben nézett maga elé. Aztán csörgött a telefon. Biztos Alice lesz az. Más nem szokott itt hívni minket. A kórházban meg már hónapok óta nem voltam. Úgy tudják, hogy súlyos betegségem van és Esme ápol. Ezért nem ment egyetemre. Ha végre minden rendbe jön, folytathatjuk az életünket ott, ahol befejeztük, és boldogok leszünk.
Fölkaptam a fejem és az ajtó felé fordítottam az arcomat. Vártam, hogy Carmen belépjen.
Pár pillanat múlva kopogtak az ajtón, majd Carmen nyitott be a szobába.
-Remélem nem zavarok – lépett beljebb. – Örülök Esme, hogy végre fölébredtél. Már nagyon aggódtunk érted – miközben ezt mondta, végig engem nézett. Tudta mekkora megkönnyebbülés volt nekem, hogy Esme végre fölébredt. – Amúgy Alice hívott. Azt kérte, hívjad föl, ha ráérsz.
-Rendben – bólintott szerelmem, majd rám nézett. Zavarodottan pislogtam rá.
-Felkelhetek? – sóhajtott.
-Öhm… hát… nem is tudom. Talán pihenned kéne még egy kicsit – ingattam a fejem. Szerintem ez még korai lenne. Nem biztos, hogy jót tenne neki. Azt meg persze nem akarom, hogy megint valami baja legyen.
-Carlisle, jól vagyok – úgy tűnt, igazat mond. Mellesleg tényleg sokkal jobban nézett ki, mint pár perccel ezelőtt.
Kitartóan állta fürkésző tekintetem.
-Rendben – adtam meg magam végül. – De ne nagyon csinálj hirtelen mozdulatokat. És várj, amíg leszedlek az infúzióról – már láttam, hogy föl akar ülni, ezért gyengéden visszanyomtam őt az ágyra.
Miután végeztem, átkaroltam szerelmemet, majd lekísértem a nappaliba, ahol a többiek rögtön letámadták szegényt.
-Annyira örülünk, hogy végre fölébredtél – ölelték át mindhárman mosolyogva.
-Hé, vigyázzatok rá – szóltam rájuk szintén mosolyra húzva a számat. – A végén még megint eltörik valamelyik csontja.
-Akkor én azt hiszem, fölhívom Alicet – mondta szerelmem, miután elengedték.
-Esme – jelent meg Carmen a lépcsőn. – Ezt Alice adta a kezembe mielőtt eljöttünk tőlük. Azt mondta, hogy te tudni fogod, mi ez – adott át neki egy apró csomagot. – És Carlisle – nézett rám. – B… – nem tudta befejezni, mert Esme a szájára rakta a kezét.
-Igen? – kérdeztem kíváncsian, felvont szemöldökkel.
-Semmi – vágta rá egyből Esme. – Köszönöm Carmen – vette át a meglepett Carmentől a csomagot. – Eleazar, szerintem, ráférne Carlislera egy kiadós vadászat – nézett az említett személyre.
-Igazad van. Már itt sem vagyunk – fogta meg a karom, majd az ajtó felé kezdett húzni. Értetlen arccal hagytam, hogy Eleazar kivezessen a házból, majd maga után húzzon az erdőbe. Aztán futni kezdett, én pedig követtem. Ha bármi gond lett volna, biztos nem engednek el minket. Legalábbis remélem.
-Eleazar, hova megyünk? – kérdeztem, mikor már csaknem egy negyed órája futottunk.
-Vadászni. A hegyekbe – régen csináltunk közös programokat és már úgyis ránk fér egy kiadós vadászat – magyarázta, de nem nézett a szemembe. Valamit titkolnak előlem, ez biztos.
-Mi volt ez az előbb a nappaliban? – kérdeztem gyanakodva.
-Csak Esme megkért, hogy menjünk el vadászni – értetlenkedett.
-Eleazar! – szóltam rá. – Te is tudod, hogy nem vagyok ostoba. Tudom, hogy valamit titkoltok előlem.
-Mindent megtudsz a maga idejében – válaszolta rejtélyesen. – Addig, pedig légy szíves, ne kérdezgess. Inkább vadásszunk – azzal megállt, majd a levegőbe szagolt.
Én is követtem a példáját.
-3 óra múlva ugyanitt – mondta, majd mindketten futásnak eredtünk.

Még jócskán a 3 óra letelte előtt végeztem a vadászattal, de addig még nem akartam visszamenni a találkozóhelyre. Inkább leültem egy kidőlt farönkre.
Vajon mit terveznek? Mit titkolhatnak előlem?
Akárhogy is gondolkoztam, egy ötlet sem jutott az eszembe, ami megmagyarázhatta volna különös viselkedésüket.
1 óra múlva visszaindultam a találkozóhelyre. Miután odaértem, ránéztem az Esmetől kapott órára. Tökéletes! Még 5 perc vissza van a 3 órából. Biztos Eleazar is nemsokára itt lesz.
Vártam. Fél órán keresztül csak vártam, de semmi. Még csak közeledni sem hallom. Remélem, nem esett baja. Lehet, hogy csak visszament a házhoz. Talán elszámoltam magam? Nem! Biztosan nem. 3 órát mondott, ami már 25 perce letelt. Visszamegyek! Hátha ő is ott van. De azért előtte még futok egy kört a környéken a biztonság kedvéért.
10 perc keresgélés után megállapítottam, hogy Eleazar biztosan visszament, mert arra volt a legfrissebb az illata.
Én is visszaindultam. Visszafele az út valahogy hosszabbnak tűnt. Vagy talán csak a megérzéseim miatt tűnik úgy. Nem tudom, hogy miben mesterkednek, de abban biztos vagyok, hogy még ma meg fogom tudni. És van egy olyan tippem, hogy Eleazar is ezért ment vissza előbb. Ki tudja? Lehet, hogy nem is vadászott.
Visszaértem a házhoz. Gyanúsan nagy a csönd. Csak Esme egyenletes szívdobbanásait és légvételeit hallom. A nappaliban van. A függönyök elhúzva. Emberi tempóban lépdeltem föl a veranda lépcsőjén, majd egy nagy levegő után benyitottam a házba. A látvány egyszerűen letaglózott.

ui.: kíváncsi vagyok kitaláljátok e, h miért fontos ez a dátum:D:D
puszi