37. fejezet

Sziasztok!
bocsi h ilyen későn hoztam, de ma egész nap nem voltam otthon és még a végét meg kellett irni...:)
ráadásul a kezem is fáj úgyh elég szar gépelni:S de azért megoldottam:))
jó olvasást a fejihez:) remélem tetszeni fog:)
köszönöm az eddigi szavazatokat!!!:) várom a többit;)
jah és persze komikat!!:D
puszi:CC&EC



„Szeretnék Veled lenni egy éjszakán, bevallani, hogy szeretlek igazán! Nézni csendben két gyönyörű szemed, egy forró csók után bevallani, hogy nem tudok élni nélküled!”

„Nincs többé titkunk egymás előtt. Együtt vagyunk, egymáshoz tartozunk. Egyet gondolunk, és egyet érzünk. A válaszfalak leomlottak. Örömet, bánatot, mindent megosztunk egymással.”

Esme szemszöge

Kíváncsi voltam, miért szeretne Carlisle elvinni a rétünkre. Már másfél éve nem voltunk ott, az utána történtek miatt. Most mégis boldog mosollyal az arcán száguld a közös rétünk felé. Igen, látom az arcát. Ennyi idő alatt már megszoktam az utazásnak ezt a módját. Már egyáltalán nem leszek tőle rosszul.
Persze én is nagyon boldog voltam. Olyan régen töltöttünk kettesben egy kis időt a szerelmemmel. És most egész délután kint leszünk a rétünkön.
-Nyugalom, kicsim, mindjárt ott vagyunk – simított végig a karomon. – Nem kell ennyire szorítanod. Rosszul vagy? – nézett hátra aggódva és hirtelen megtorpant.
-Ohh, bocsánat – lazítottam a szorításomon. – Csak már nagyon kíváncsi vagyok – haraptam be szégyenlősen az alsó ajkamat.
-Mindjárt ott vagyunk – mosolyodott el ismét, majd újra futni kezdett. Pár perc alatt oda is értünk a rét szélére. – Itt is vagyunk – segített lemászni a hátáról.
Mikor már a saját lábamon álltam, kézen fogott, majd elkezdett húzni a rét közepe felé. Ahol bőrét érintették a nyári napsugarak, szikrázni kezdett. Gyönyörű látványt nyújtott. Ugyan számtalanszor láttam már őt csillogni, mégsem szoktam még meg a látványt. De szerintem soha nem is fogom.
Megállt, elengedte a kezem, majd leterítette a fűbe a plédet, amit magával hozott. Leült rá, majd kezét felém nyújtva, várakozóan nézett rám. Megfogtam a kezét, mire ő lehúzott az ölébe. Kényelmesen elhelyezkedtem, majd vártam. Vártam, hogy elkezdjen beszélni. Azt hittem azért jöttünk ide. Kérdőn tekintettem föl rá.
-Mi az, mit nézel? Van rajtam valami? – pislogott zavartan.
Majdnem kicsúszott a számon, hogy: „Igen, pont az a baj.”, de szerencsére még időben észbe kaptam, és lenyeltem ezeket a szavakat.
-Nem – ráztam meg a fejem kuncogva, az előbbi gondolatok hatására. – De miért jöttünk ide? Már másfél éve még csak a rét közelében sem jártunk.
-Ó, hát azt majd meglátod – mosolygott rejtélyesen. – Egyenlőre titok.
-És nem szeretnél valami támpontot adni esetleg? – hajoltam közelebb arcához.
-Nem lehet – nyelt nagyot. – Próbálj meg nem erre gondolni. Amúgy sem játszol tisztességesen – morogta bosszúsan, mire fölnevettem.
-Csak egy valamit – suttogtam a fülébe lágyan. Pontosan tudtam, hogy mik a gyenge pontjai.
Két tenyere közé fogta az arcomat és mélyen a szemembe nézett.
-Szeretlek! – suttogta, majd megcsókolt.
-Én is szeretlek! – pihegtem, miután elváltunk egymás ajkaitól. – De ezzel nem tudod kimenteni magad a válaszadás alól.
-Ez volt a válasz – nevetett fel, mire csodálkozva hátrébb húzódtam tőle. Vajon tényleg ez volt a válasza? Végül úgy döntöttem, hogy igen, így nem firtattam tovább a dolgot. Ha ilyen válaszokat kapok, akkor hamarabb megtudom, ha kivárom, míg magától elmondja, mint ha kérdezősködök.
-Rendben, nem kérdezősködök – adtam meg magam kissé bosszúsan. – De akkor kénytelen leszel elterelni a figyelmemet – mondtam hozzá simulva.
-Örömmel – húzott vissza magához, majd ismét megcsókolt. – Hatásos? – kérdezte, mikor már a nyakamat csókolgatta.
-Tökéletesen – sóhajtottam föl elégedetten, mikor nyelve végigsiklott az artériámon. – De még mindig kíváncsi vagyok.
-És most? – kérdezte, miközben csókjaival egyre feljebb haladt.
-Még mindig – ziháltam.
-És most? – ajkai már szám sarkánál jártak, miközben egyik kezével gerincem mentén simogatott, amitől már szinte az őrület határán álltam.
Nem bírtam válaszolni. Egy hang sem jött ki a számon, így csak a fejem ráztam meg kissé, mire kajánul elmosolyodott és végre megcsókolt. Kezemmel hajába túrtam, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Már ha ez még lehetséges volt. Így dőltünk el, összeölelkezve a pléden.
Nem tudom, meddig csókolhattuk egymást, de Carlisle egyszer csak elhúzódott tőlem, majd boldogan rám mosolygott. Csak belemélyesztette örvénylő, aranybarna szemeit az enyémbe. Nem eresztett. Hiába próbáltam megszólalni, hogy: „Mi az?”, vagy bármi ehhez hasonló „értelmes” mondatot kinyögni, de nem tudtam. Megnémított a tekintete. Magához láncolt. Sakkban tartott. Semmi mást nem láttam, csak Őt.
Végigsimított az arcomon, majd fölült, engem is magával húzva. Csodálkozva néztem rá. Még mocorgott egy kicsit, majd fél térdre helyezkedett előttem. Villámcsapásként ért a felismerés. Lélegzetem elakadt. Csak néztem őt. A tökéletes, márvány testét, gyönyörű, angyal arcát, boldog mosolyát… Úgy éreztem, menten elájulok.
-Lélegezz, szerelmem – suttogta, miközben megfogta a kezem. Hideg érintése perzselte a bőrömet. Ajkam remegett. Lassan szívtam be remegő tüdőmbe a levegőt. Érzetem az illatát, ami nem volt éppen segítség az én állapotomban.
Mély levegőt vett, majd elmosolyodott. Rám emelte csillogó tekintetét, majd megszólalt.
- „Köszönöm a hűséget, mit csak melletted éreztem
Köszönöm a szerelmet, mit csakis te adtál nékem
Köszönöm az álmokat, hogy valóra válhattak
Köszönöm a perceket, hisz csakis téged imádlak,
Fogadd tőlem-e verset örökre emlékül
S felteszem a kérdést: Hozzám jössz feleségül?”
Nem tudtam megszólalni. Ismét. Mindig is reméltem, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de nem gondoltam volna, hogy míg ember vagyok, hozzám akarná kötni az életét.
-Hozzám jössz, kedvesem? – hangja kissé bizonytalanul csengett. Nem hagyhatom, hogy kételkedjen az érzéseimben.
-Igen – suttogtam a fülébe, miután a nyakába ugrottam.
Két tenyere közé fogta az arcomat és lágyan megcsókolt. Most egyáltalán nem fogta vissza magát.
-Köszönöm, hogy vagy nekem – suttogta ajkaimba. – Mindennél jobban szeretlek.
Még válaszolni sem tudtam, mert tovább csókolt. Csak akkor hagyta abba, mikor már levegőre volt szükségem. Mindketten hangosan ziháltunk. Végigcsókolgatta az arcom minden egyes négyzetcentiméterét, majd onnan áttért a nyakamra. Egészen a blúzom vonaláig végighaladt csókjaival, majd ugyanazt az utat megtette visszafele is. Szívem őrült ütemben dobogott. Képtelen voltam szabályozni. Kezemmel selymes hajába túrtam, hogy még közelebb érezhessem magamhoz őt.
Aztán elszakadt tőlem, de csak azért, hogy belenyúljon a zsebébe, és elővegyen egy apró, bársonyfedésű dobozkát. Felpattintotta a fedelét. Egy gyönyörű, szív alakú gyémántköves, aranygyűrű volt benne. Kivette a gyűrűt a dobozából, majd megfogta a bal kezem, és fölhúzta annak gyűrűsujjára. Utána végigcsókolta mind az 5 ujjamat és végül a gyűrűt is.
-Ez gyönyörű – suttogtam meghatottan, az ékszert csodálva.
-Reméltem, hogy tetszeni fog – húzott magához ismét szorosan, majd belecsókolt a hajamba.
Hosszú percekig, de az is lehet, hogy órákig csak ültünk egymást ölelve a réten. Ismét megnéztük együtt a naplementét.
-Carlisle? – kérdeztem habozva.
-Igen? – mormolta a nyakamba.
-Miért pont ide jöttünk? Ne értsd félre, nagyon jó ötlet volt. Viszont a múltkori ittlétünk utánról nincsenek valami jó emlékeink egyikkőnknek sem – néztem rá kíváncsian.
-Tudom – komorodott el egy pillanatra az arca, mire rögtön meg is bántam, hogy rákérdeztem erre. – De ez a mi rétünk. És annak ellenére, ami utána történt, gyönyörű órákat töltöttünk el itt – mosolyodott el.
-Ez igaz – jelent meg mosoly az én arcomon is az emlékek hatására.

-Ideje lenne indulnunk – sóhajtott föl, számomra igencsak kevés idő után. – Már kezd lehűlni a levegő és Alice is aggódni fog. De nincs kedvem felkelni – tette hozzá, mikor egyikőnk sem akart megmozdulni.
-Nekem sincs – szomorodtam el. – Amúgy mi volt ez a dolog Alice és közted mielőtt eljöttünk? – kérdeztem meglepetten.
-Nem jöttél rá? – csodálkozott. – Azt hittem, egyértelmű volt – megráztam a fejem. – Hát… gondolom, emlékszel arra a vámpírnőre, akinek az az érdekes képessége volt – bólintottam válaszul. – Nos, Alicenek nagyon nem tetszett a titokzatos viselkedésem. Miattad nem látta, hogy mire készülök és nekem eszem ágában sem volt elmondani neki. Legalább létezésemben először meg tudom lepni őt – nevetett fel. – És féltett téged. Azért kérdezte meg, hogy mire vagy allergiás, mert azt csak mi tudjuk. Egy idegen vámpír nem.
-Azt hitte, hogy nem vagy önmagad? Mármint, hogy nem te vagy az? – döbbenten pislogtam rá. – De hát azt a vámpírt megölték a múltkor Eleazarék, nem?
-De – bólintott rá. – Viszont most már tényleg induljunk – állt föl mellőlem, majd a kezét nyújtotta felém. Segített felállni, majd összehajtogatta a pokrócot. – Jaj, azt majdnem elfelejtettem, hogy ha Alice akarja rendezni az esküvőnket, akkor az úgy is lesz – fintorodott el. – De ne aggódj, majd megpróbálom kicsit megzabolázni. Indulhatunk? – fogta meg a karomat, majd óvatosan föllendített a hátára.
-Igen – fontam nyaka köré a kezeimet. Most különösen figyeltem rá, hogy ne szorítsam túlságosan.
Megcsókolta a gyűrűmet, majd már futott is. Arcomat nyakába temettem, és mélyeket szippantottam az illatából.
-Biztos nem vagy rosszul? – fordult hátra aggódva és kicsit, ha jól éreztem, lassított a tempón.
-Biztos, csak olyan jó illatod van… – sóhajtottam.
Elmosolyodott, majd eredeti tempóban folytattuk tovább az utunkat. Nem telt bele 10 percbe, mire visszaértünk a házhoz. Carlisle a lépcső előtt lelassított emberi tempóra, majd a lábaimra állított és kézen fogva mentünk be az ajtón.
-Jaj de jó, hogy végre megjöttetek – ugrott föl Alice a kanapéról. – Most már elmondjátok azt a nagy titkot? – termett előttünk és fürkészve nézte az arcunkat.
Szerelmemmel összenéztünk, és mindketten elmosolyodtunk.
-Ülj csak le, Alice – intett neki Carlisle. – Rose! – mondta kicsit hangosabban. – Lejönnél pár percre?
Jasper is fürkésző tekintettel vizsgált minket. Biztosan érezte Carlisle örömét. Közben Rose is megjelent a nappaliban. Alice sietősen foglalt helyet, hogy minél előbb hallhassa a nagy titkot.
-Mondjátok már! – toporzékolt idegesen a lábával. – Mi az a nagy titok?
-Furcsa Alice, hogy pont te nem tudod – nevetett kedvesem, ezzel még jobban feszegetve Alice idegeit.
-Csak mondjátok már!
Carlisle rám mosolygott, majd bólintott egyet, ezzel jelezve, hogy ő mondja, majd a többiek felé fordult.
-Ma a réten megkértem Esme kezét – mondta boldogan.
Alice egy másodpercig csak tátott szájjal bámult ránk, majd sikítva a nyakunkba ugrott. Egyikünk sem számított rá, így mindhárman a földön kötöttünk ki.
-Bocsássatok meg – pattant föl Alice, majd a kezét nyújtva minket is felhúzott. – Jaj, annyira örülök nektek – ölelt meg ismét. Ha Carlisle nem tart meg, megint fölborultunk volna. – Ugye igent mondtál? – dermedt meg Alice, majd rám pillantott.
-Persze, hogy igent! – nevettem fel a lehetetlen kérdésen.
Alice után Jasper és Rose is odajöttek és mindkettőnket megöleltek.
-Legközelebb ne áruld el Alicenek, hogy valami meglepetés készül. Elviselhetetlen volt – borzongott meg Jasper színpadiasan, mire Alice oldalba bökte.
-Ugye rendezhetem én az esküvőt? – lelkendezett Alice, nem foglalkozva tovább Jasperrel.
Carlisle jelentőségteljesen rám pillantott, mire fölsóhajtottam.
-Felőlem igen, de ez Carlisle döntése is és el kell fogadnod néhány feltételt. És be is kell tartanod – tettem hozzá.
-Köszi! Köszi! Köszi! – ugrált örömében, amin jót mosolyogtunk. – Csodálatos lesz! – szinte láttam, ahogy pörögnek a fogaskerekek a fejében. – Itt fogjuk tartani a házban. Lesz sok virág és gyönyörű szép díszítés… - tekintete a távolba révedt. – Mikor akarjátok tartani? – nézett felénk kíváncsian.
Kérdőn néztem szerelmemre, de a kérdés őt is váratlanul érte, akárcsak engem.
-Ezt még nem beszéltük meg.
-Én örülnék neki, ha minél hamarabb lenne – sütöttem le a szemem.
-Akkor Alice, csak rajtad áll. Amikorra el tudsz mindennel készülni – mosolyodott el Carlisle.
-Rendben. Azonnal neki is látok az előkészületekhez.
-A vendéglistát mi írjuk – szabta meg az első feltételt kedvesem, mire Alice megtorpant a lépcső felé menet.
-Miért? – fordult vissza döbbent arccal. – Nem elég a Denali klán?
-Szerintem te nem csak rájuk gondoltál – nevetett föl Jasper, mire Carlisle helyeslően bólintott.
-Rendben. Akkor rajtunk kívül csak a Denalik lesznek itt. Ez így megfelel?
Szerelmem kérdőn nézett rám, mire bólintottam.
-Tökéletesen – válaszolt aztán, Alice előbb feltett kérdésére.
-Remek! – azzal már el is tűnt az emeleten.
Jasper csak elnézően ingatta fejét.
-Szerintem jobb lesz, ha megszabtok neki egy-két feltételt, mert különben itt elszabadul a pokol – borzadt el színpadiasan, mire mindhárman egyszerre nevettünk föl.
-Esme, gyere föl velem, kérlek - termett mellettem Alice. - A ruhád elkészítése telik a legtöbb időbe, így azzal kezdjük – fogott kézen, majd a lépcső felé kezdett húzni.
Még láttam Carlisle és Jasper együtt érző arcát, majd már csak az elmosódott falat.
-Jöttem volna a saját lábaimon is – bosszankodtam, mikor végre letett az ágyamra.
-Sajnálom, de sietnünk kell, hogy minél előbb megtarthassuk az esküvőt – termett az asztalomnál, ahol rajzolni szoktam, majd megfogott egy csomag üres lapot és egy maroknyi ceruzát, és leült mellém az ágyra.
-Nem gondolod, hogy ehhez kicsit késő van már? – ásítottam nagyot.
-Ha álmos vagy, akkor nyugodtan aludj – pattant föl az ágyról. – Reggelig készítek pár vázlatot, és akkor majd megbeszéljük, hogy pontosan milyet is szeretnél. Jó lesz így? – fordult felém.
-Igen – bólintottam, mire kiszáguldott a szobából, becsukva maga mögött az ajtót.
Mosolyogva ingattam a fejem, majd én is fölálltam és a fürdő felé vettem az irányt. Azt hiszem, elég mozgalmas napok elé nézünk.