Üdv minden kedves olvasómnak és erre tévedőknek! :) Eddig nem nagyon volt időm összehozni egy karácsonyi kis ajándékot nektek, de ma végre le tudtam ülni a gép elé :) Ennek eredményeképpen el is készítettem ezt az egyszerű kis képet, amivel most mindenkinek nagyon boldog és szeretetben gazdag karácsonyt kívánok! :)
U.i.: A friss fejezet a két ünnep között várható ;) A másik blogra pedig egy újabb részt teszek majd fel a napokban a novellából, ha az új fejezet már nem jönne ott össze :)
Puszi: Juliet
2011. december 25., vasárnap
2011. december 7., szerda
82. fejezet
Sziasztok!
Sajnálom, hogy ilyen soká jelentkezem a frissel, de elég sok minden közbe jött mostanában. Már két napja elkészültem a fejezettel, de addig nem akartam feltenni, amíg át nem futottam legalább egyszer. Márpedig azóta erre nem sok időm volt (az elmúlt éjszaka is csak két és fél órát aludtam a sok tanulnivaló miatt :/). Na, de a lényeg, hogy most itt vagyok, ezúttal egy icipicit rövidebb fejezettel (csak nyolc oldal lett) :D A folytatást próbálom előbb hozni majd, de mivel két hét múlva pont a téli szünet előtt leszünk, valószínűleg megint akkor írjuk majd a dolgozatok nagyját :S Úgyhogy, majd jelzek a chat-ben, hogy mikorra várható :) Addig is, jó olvasást kívánok ehhez! :)
Puszi
Sajnálom, hogy ilyen soká jelentkezem a frissel, de elég sok minden közbe jött mostanában. Már két napja elkészültem a fejezettel, de addig nem akartam feltenni, amíg át nem futottam legalább egyszer. Márpedig azóta erre nem sok időm volt (az elmúlt éjszaka is csak két és fél órát aludtam a sok tanulnivaló miatt :/). Na, de a lényeg, hogy most itt vagyok, ezúttal egy icipicit rövidebb fejezettel (csak nyolc oldal lett) :D A folytatást próbálom előbb hozni majd, de mivel két hét múlva pont a téli szünet előtt leszünk, valószínűleg megint akkor írjuk majd a dolgozatok nagyját :S Úgyhogy, majd jelzek a chat-ben, hogy mikorra várható :) Addig is, jó olvasást kívánok ehhez! :)
Puszi
Carlisle szemszöge
Az egész éjszakát kint töltöttük az erdőben, de hogy végül
hogyan jutottunk vissza a kastélyba, arra érdekes módon már nem emlékeztem.
Vámpír létemre fáradtnak éreztem magam és a fejem is mintha lüktetett volna.
Pedig ez nem lehetséges a mi fajtánknál. Úgy éreztem magam, mint egy ember, aki
másnapossággal küzd.
- Úgy tűnik, te nem nagyon bírod az agymosást – jött a
kuncogó hang az ajtóból.
- Ezt te csinálod? – vontam össze a szemöldökömet
fájdalmasan.
- Csak szépen fokozatosan próbálom neked beadagolni a
tegnapot – vonta meg a vállát Nick, majd leült az ágy szélére.
- Kérlek, hagyd abba – dörzsöltem meg a halántékomat. –
Túlélem enélkül is, de ez a fájdalom borzalmas.
- Pedig az emberek elég gyakran érzik ezt – tűnődött el. –
Legalábbis azt olvastam, hogy elég gyakori náluk a fejfájás. Nem hinném, hogy
pont egy vámpír ne tudna megküzdeni vele.
- Szerintem ez a közelében sincs annak, amit ők érezhetnek
olyankor. Mindjárt kettéhasad a fejem – dőltem vissza az ágyba. – Kérlek, hagyd
abba! Egyedül is megbirkózom vele.
- Ahogy gondolod… - sóhajtotta. A következő pillanatban már
éreztem is a változást és pár másodperc múlva megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Az emlékek ezzel egy időben fokozatosan kezdték elárasztani az elmémet.
Ahogy teltek a napok, egyre izgatottabbnak éreztem magam,
amit Nicholas egyszer szóvá is tett. Figyelmeztetett, hogy ez feltűnhet Aronak,
ezért próbáltam egy kicsit visszafogni magam. Több-kevesebb sikerrel. Ezek
alatt a napok alatt én is közelebb kerültem Bree-hez, aki minden problémáját
megosztotta velem, én pedig próbáltam a lehető legőszintébben válaszolni. Bár
egy kissé nehezen tudta feldolgozni, hogy nem szívesen beszélek neki az
életemről, végül annyiba hagyta a dolgot. Nem kérdezte, hogyan sikerült
túlélnem ezeket a magányos éveket, nem kérdezte, van-e társam, csak hallgatta a
történeteimet. Ezzel ellenben én már mindent tudtam róla. Legalábbis úgy
gondoltam, hogy mindent. A szavai egytől-egyig igaznak hangzottak és a
történtek után, azt hiszem, nincsen semmi oka a bizalmatlanságra. Már csak az
aggasztott, hogy miként viseli majd a vámpírlétet. Még ha most jól is érzi
magát a bőrében, később problémái lehetnek és kihez fog akkor fordulni? Azt
akartam, hogy maradjon mellette egy olyan személy, akiben még meg tud bízni
rajtam kívül is. A választásom Heidire esett. Ő már a kezdetekben megígérte,
hogy mindent megtesz azért, hogy Bree a lehető legjobban érezze magát itt
Volterrában. Talán ez sem lesz ellenére.
- Szia, Carlisle – nyitott meglepetten ajtót.
- Szia – mosolyogtam rá.
- Mi szél hozott? – kérdezte kíváncsian. – Nem nagyon
látogattál még ide át hozzám – jegyezte meg egy kissé sértetten.
- Ne haragudj, amiért olyan keveset kerestelek, ameddig itt
voltam – kértem rögtön bocsánatot tőle.
- Semmi gond – legyintett -, csak bökd ki, hogy mit akarsz –
huppant le az ágya szélére.
- Csak arra szeretnélek megkérni, hogy támogasd Bree-t
miután mi elmegyünk Nicholas-szal – vágtam bele rögtön a közepébe. – Szüksége
van valakire, akinek elmondhatja a problémáit és én a Volturi-ból csak benned
bízom meg annyira, hogy ezt a feladatot rád hagyjam.
- Azt akarod, hogy anyáskodjak fölötte? – kérdezte kissé
gunyorosan, amit nem nagyon értettem. – Nagyon is jól ismerem már őt, mert
sokat beszélgettem vele, amióta csatlakozott hozzánk. Nem is említette? Ó,
miért is említette volna, amikor te sem mondasz el neki mindent magadról? Ő
kitárulkozott neked, pedig még csak alig tizenhat éves, te pedig nem meséltél
magadról mást, minthogy miként lettél vegetáriánus. A magánéletedről semmit sem
tud – vetette oda nekem.
- Talán azért, mert nincsen magánéletem – mondtam csöndesen.
Ha tudja, hogy most is hazudok, akkor megérdemlem. Heidi a barátom, talán ő az
egyetlen, akit tényleg annak mondhatok a Volturi-ból. És még őt is
elbizonytalanítom.
- Tudja jól, hogy nagyon sok dolgot eltitkolsz előle.
Ösztönösen megérzi, nem emlékszel? – bökött a fejére. – És nem egyszer kapott
rajta hazugságon is, de egyszer sem szólt. Arra várt, hogy te lebuktatod magad
valamivel.
- Nem beszélhetek nektek az életem minden egyes apróbb
rezdüléséről – tiltakoztam azonnal, pedig nagyon jól tudtam, hogy igaza van.
- Rendben, akarsz rólam tudni valamit? Körülbelül egy éve
rátaláltam a vérszerinti testvéremre, akiről mindaddig egy szót sem hallottam.
Vagyis, csak a papírjait találtam meg, rajta a szüleink neveivel. Nem szívesen
beszélek erről senkinek, még a barátaimnak sem – néztem mélyen a szemébe. – És még
tele vagyok sötét kis titkokkal. Hogy hányszor elvesztettem már az önuralmam
felett a kontrollomat. Hogy hányszor vetettem rá magam majdnem egy emberre.
Ezekről nem akarom, hogy tudjatok, mert annak ellenére, hogy… - A kezét
hirtelen a számra szorította, majd odahajolt egészen a fülemhez és úgy
suttogott bele.
- Tudok rólad egy-két dolgot, amiről te azt hiszed, mind a
fejedben vannak még. De Bree… ő képes volt kitalálni pár elejtett
megjegyzésedből a lényeget. Viszont nem kell aggódnod, mi biztonságban tartjuk
a titkaidat. Jól jegyezd meg! – nézett a szemembe komolyan. – Mi nem csak
érzéketlen fatuskók vagyunk. Látjuk rajtad, hogy valami nagyon nyomaszt, de nem
várjuk el tőled, hogy meg is oszd velünk a problémádat. De legközelebb inkább
mond azt, hogy ezt nem mondhatom el nektek, minthogy a féligazságot mondod.
Lassan bólintottam, teljesen megdöbbenve.
- Tényleg nem beszélhetek erről. Egy idő után úgyis meg
fogjátok mind a ketten tudni, de egyelőre még maradjon az én titkom.
- Rendben – bólintott elmosolyodva. – Örülök, hogy ezt is
tisztáztuk. Bree miatt pedig nem kell aggódnod, mellettem jó helye lesz –
biztosított.
- Köszönöm – néztem rá hálásan, majd odaléptem mellé és
finoman megpusziltam az arcát. – Nem is tudom, mire mennék én nélküled.
- Nem sokra – nevetett halkan. – Most viszont menj! Még
biztosan össze kell pakolnod, este pedig már indultok vissza – szomorodott el a
végére.
- Fogjuk még látni egymást – ígértem neki őszintén.
- Igen? És mikor? Megint évtizedeket kell várnom rá? –
biggyesztette le az ajkát, majd lehajtotta a fejét. – Ne haragudj, nem
számonkérésnek szántam ezt – szabadkozott azonnal. – Csak annyira hiányoztál és
most is csak egy hetet töltöttél itt. Ha már nincsen kivel élned, maradhatnál
tovább is velünk – nézett föl rám ismét reménykedve.
- Sajnálom, de ezt nem tehetem, és kérlek, ne is kérdezd,
hogy miért nem – néztem célzóan a szemeibe.
- Rendben – sóhajtotta beletörődően. – Most már tényleg
menj! Aro is hívatni fog még titeket, mielőtt útnak indultok.
- Majd jövök még elbúcsúzni – mosolyogtam rá, majd kiléptem
a szobából.
- Mit kerestél te erre? – kérdezte Jane számon kérően, ahogy
a folyosókat róttam visszafelé és összefutottam vele.
- Csak Heidit látogattam meg – feleltem egyszerűen. – És meg
is kérdezheted tőle, mielőtt még megint nekem esnél – jegyeztem meg gunyorosan,
majd elléptem mellette.
- Hogy merészelsz…
- Ne merd még egyszer bántani egyik barátomat sem –
fordultam hirtelen szembe vele -, mert ha megteszed, kezeskedem róla, hogy Aro
találjon valaki jobbat a helyedbe. Ha meghallom, hogy bántottad Bree-t vagy
Heidi-t, várhatod az azonnali látogatásomat – morogtam az arcába, mire
láthatóan megszeppent kissé. Mielőtt azonban még visszavághatott volna az ő
sajátos módszerével, Alec jelent meg a folyosón.
Jane tudta, hogy a testvére a közelében a képességével
semmit sem ártana nekem, így hát egy hirtelen mozdulattal rám ugrott. Számítottam
a támadására, de csak későn kaptam a karja után. A körmei élesen martak bele az
én márvány bőrömbe és már az álkapcsával közelített felém, amikor végre a háta
mögé tudtam csavarni a karjait.
- Ti meg mit csináltok itt? Húgom, nem megmondta Aro, hogy kerüld
el a vendégeinket? – morogta bosszúsan Alec, miközben előttünk termett és
átvette tőlem Jane-t.
- Ő járt erre, és csak éppen egymásba futottunk – felelt unott
hangon. – Éppen próbált megfenyegetni. Ezért ugrottam neki.
- Én csak felvilágosítottam őt egy-két dologról, amibe jobb,
ha nem üti bele az orrát – mosolyodtam el nyugodtan. – Most pedig, ha
megbocsátotok, Aro hívatott engem – léptem át közöttük. Amikor már háttal
voltam nekik, halk suttogást hallottam tőlük, de erre már nem figyeltem. Biztos
voltam benne, hogy Jane nem kockáztatná a pozícióját a Volturiban. Azt ő nem
élné túl, ha hirtelen minden felé irányuló tisztelettől meg kéne válnia.
A trónterem elé érve még meg akartam várni Nicholast, de pár
másodperccel később a hatalmas faajtó kinyitódott.
- Carlisle, Aro úgy emlékszik, hogy hatra hívatott
benneteket – mondta Felix kissé meglepetten.
- Azonnal megyünk, csak Nicholas nincsen még itt –
bólintottam rá.
- Addig ő még szívesen elbeszélgetne veled – felelt rögtön.
Nem akartam, hogy akárcsak egy cseppnyi gyanú is felmerüljön bennük, így inkább
teljesítettem a kérését.
- Aro, látni kívántál – álltam meg előtte, kihúzva magam.
- Igen, barátom – mosolygott, nem éppen bíztatóan. – Először
is szeretném megköszönni neked a segítségedet. Valamint… egy két dolog azért
még piszkálja a gondolataimat – nézett rám fürkésző tekintettel. Szinte kővé
dermedtem erre az egy mondatra, de kívül próbáltam ezt nem mutatni. Nem lehet,
hogy pont most jöjjenek rá. Eddig olyan jól ment.
- Hallgatlak – szólaltam meg végül, nyugodtságot erőltetve a
hangomra.
- Az első, hogy a drága Nora miért nem jött veletek? – vonta
fel érdeklődve a szemöldökét.
- Egyszerű. Nicholas nem akarta őt újra Jane képességének
kitenni – válaszoltam. – De ezt gondolom már láttad a gondolatainkban.
- Ami azt illeti, nem volt egészen világos a kép. Miért pont
Eleazarra bíztátok őt?
- Mert benne teljes mértékben megbízom – mondtam komolyan. –
Nora így olyan körülmények között lehet, mint Nicholas-szal és velem.
Vegetáriánus vámpírok között.
Reménykedtem benne, hogy Nicholas minél hamarabb ideér. Már
kezdett egyre bonyolódni a helyzet.
- Úgy látom, valamit mégsem osztasz meg velünk – döntötte
picit oldalra a fejét és a szemeit összeszűkítette.
- Azon gondolkodom, hogy vajon hogyan kérhetnélek meg erre?
– feleltem titokzatosan.
- Talán válaszd a legegyszerűbbet – nyújtotta ki felém a
kezét, de én nem léptem hozzá közelebb, helyette inkább belefogtam a
magyarázatba.
- Bree-ről lenne szó. Szeretném, ha Heidi vigyázhatna rá,
hiszen még nagyon fiatal mind testileg, mind lelkileg. Szüksége van támaszra.
És hálás lennék érte, ha Jane-t is távol tartanád tőlük. Nem szeretném, ha
bajuk esne.
- Eléggé nagy kérések ezek, nem gondolod? – vonta fel az egyik szemöldökét és Marcus
meg Caius is összebólintottak.
- Azt hiszem, azok után, hogy segítettem, ezt igazán
megtehetitek. Heidi-vel már beszéltem ez ügyben és szívesen elvállalná.
- Ha így van, akkor egy próbát megérhet, de Jane oda fog
rájuk figyelni. Te is tudod, hogy sosem bízhatunk meg eléggé az újoncokban.
A következő pillanatban ismét nyitódott a hatalmas ajtó és
Nicholas jelent meg mögötte.
- Elnézést a késésért – lépett beljebb, majd a tekintetével
azonnal rajtam állapodott meg. Láttam rajta, hogy eléggé zavart, ami nem
kecsegtetett sok jóval. Főleg, hogy így a képessége is labilisabb, márpedig
nekem még vissza van egy kézfogásom Aro-val, ahogy neki is.
- Reméljük, nyomós okod volt rá – dőlt előre a székében
Caius.
- Éppen a táskámat pakoltam össze, amikor megláttam,
mennyire elszaladt az idő – felelte nyugodtan.
- Ha megengeded, Aro, amint lemegy a nap, mi távoznánk –
fordultam a középen ülő vezető felé, mielőtt még Nicholas vitába szállt volna
Caius-szal, vagy esetleg fordítva.
- Miért siettek ennyire, drága barátom? – állt föl a
trónjából, hogy felém lépjen.
- Nicholas-nak már hiányzik a felesége – mosolyogtam
nyugodtan. – Valamint én is szeretnék minél hamarabb visszamenni dolgozni. Már
hiányzik a munkám és a betegim.
- Remélem, azért hamarosan újra látjuk egymást, drága
Carlisle – lépett egészen elém, a kezét a vállamra téve.
- Mindenképpen – bólintottam rá, majd megvártam, amíg
elengedett és csak azután sétáltam oda Nicholas mellé.
Miután elbúcsúztunk Bree-től és Heidi-től, újra
visszavonultunk Aro elé. Amikor végre az utunkra bocsátott minket, sietősen
hagytuk el a tróntermet, hogy minél hamarabb hazaindulhassunk. Egyikünk sem
szólalt meg hosszú időn keresztül. Csak futottunk keresztül a sötét erdőkön és
mezőkön. Az utunkat azonban egyvalami mégis félbeszakította. A felkelő nap
sugarai megvilágították a várost, narancsos színnel bevonva a házakat. A
látvány csodálatos volt, de jelen pillanatban inkább bosszantott. A tűző nap
miatt nem futhatunk keresztül a városon, mert bárki megláthat minket. Vagy
megvárjuk az alkonyatot, vagy kikerüljük ezt a helyet. Végül a második
lehetőség mellett döntöttünk.
- Nicholas – törtem meg végül én a hosszú csöndet. – Van rá
esély, hogy Aro bármiről is tudomást szerzett volna? – kérdeztem aggódva.
- Én nem vagyok gondolatolvasó, Carlisle – rázta meg a
fejét. – Azt nem tudom, hogy mit gondolt, de látszólag semmi mást nem
láthatott, mint amit én engedtem neki. Kettőnk gondolataiban legalábbis biztosan
nem.
- Hogy érted ezt? – húztam össze a szemeimet.
- Csak remélni merem, hogy nem mondtál el semmit sem Bree-nek
vagy Heidi-nek – nézett rám szigorú tekintettel.
- Nem őrültem meg! Nekem is éppen olyan fontos a családom,
mint neked – mondtam őszintén és határozottan.
- Ezt tudom, de azt is, hogy Heidi-nek nagyon jól vág az
esze.
- Azt mondta, tudja, hogy valami fontosat nem mondok el neki
és Bree-nek. De ha ezt Aro látja majd a gondolataikban, abból még nem fog
rájönni, hogy neked van képességed. Nem tudnak többet, mint amennyit Aro-nak
mondtunk.
- Rendben – sóhajtotta. – Inkább induljunk tovább, mert
ezzel a kerülővel igencsak meghosszabbítjuk az utunkat.
Csak bólintottam és ismételten csendbe burkolózva haladtunk
tovább. Csak akkor szólaltam meg ismét, amikor az erdőben rohanva hirtelen
eszembe jutott, hogy vadásznunk kéne. Nekem legalábbis mindenképpen, ha tényleg
meg akarom valósítani a terveimet Esmével. Lehunytam a szemem, hogy az
elhatározásomat véglegesítsem, így mire hazaérünk, Alice mindent össze tud
készíteni.
Ezekkel a gondolatokkal vetettem be magam az erdő egyre
mélyülő sűrűjébe.
Esme szemszöge
Kótyagos fejjel ébredtem reggel. Talán ma éreztem a
legpocsékabbul magam az elmúlt két hét alatt. Pedig már nemsokára vége ennek a
szenvedésnek. Ha minden igaz és Alice jól látta, Carlisle estére itthon lesz.
Végre láthatom őt. Erre a gondolatra a szemeim azonnal felpattantak és
bármennyire is nehéznek éreztem még a tagjaimat, gyorsan kimásztam az ágyból és
azonnal fürdőbe mentem, hogy kicsit fellazítsam magam. A fürdő igencsak
hatásosnak is bizonyult.
- Jó reggelt – köszöntem be Alice-nek a nappaliba, mielőtt a
konyhába mentem volna.
- Neked is jó reggelt – táncolt rögtön oda hozzám. – Úgy
látom, nem aludtál valami jól – csóválta meg a fejét.
- Remélhetőleg ma este már sokkal jobb lesz – mosolyodtam el
erőtlenül, majd nekiálltam a reggelim elkészítésének.
- Engedd, hogy én csináljam – lépett oda mellém, megfogva a
kezemet.
- Ez nem kimerítő a számomra – nyugtattam meg őt. – Sőt, még
jobb is, hogy van mivel elterelni a gondolataimat.
- Pedig lehet, hogy jobb lenne, ha inkább még lepihennél
kicsit, hogy aztán este ne legyél nagyon fáradt – vigyorodott el.
- Eddig úgy terveztem, hogy ma végre kialszom magam –
kuncogtam szórakozottan, fel sem fogva a szavainak a jelentőségét.
- Carlisle kedvéért, kérlek! – nézett komolyan a szemembe.
- Az ő kedvéért? – lepődtem meg. – Ezt meg hogy érted?
- Lesz egy kis meglepetése számodra, de ez nem fog
összejönni, ha te elalszol közben.
- De hát mit tervez? – kérdeztem kíváncsian.
- Az legyen tényleg meglepetés – kacsintott rám, majd
odahúzott engem az asztalhoz és elültetett mellé egy székre.
- Oké – sóhajtottam megadóan. – Egyébként van valami hír
mostanában Emmett-ről?
Szégyelltem magam amiatt, hogy ennyire elhanyagoltam a
családomat az elmúlt két hétben, de úgy tűnt, teljesen megértenek engem. Nem
voltam egy könnyű eset így, Carlisle nélkül.
Alice mélyet sóhajtott, mielőtt válaszolt volna.
- Már lassan azt tervezi, hogy megosztja vele a titkunkat.
Szenved attól, hogy nem lehet annyit a közelében, és hogy folyton titkolóznia
kell előtte. Viszont előbb Carlisle-t akarja megkérdezni erről. Ha ő még nem
tartaná jó ötletnek, nem erőltetné, de egyre jobban beleszeret abba a fiúba –
mosolyodott el halványan a végére.
- Ha Rose ennyire megbízik benne, szerintem Carlisle-nak sem
lesz ellenvetése ez ügyben – gondolkodtam el. – Szívesen megismerném ezt a fiút
én is.
- Rosie is így tervezte… - bólogatott. – El akarja hozzánk
hívni, hogy bemutathassa őt a családjának. Már teljesen fel van pörögve ő is,
hogy Carlisle ma végre hazajön.
Tudtam, hogy nagyon nehéz lehet most Rosalie-nak, mégis úgy
gondoltam, jobb, ha ezzel egyedül birkózik meg. Neki kell majd mindent
elmondania Emmett-nek, ami nem kis feladat lesz. Főleg, ha rosszul viseli majd
ezt a titkot, de egyelőre inkább nem gondolok erre. Addig nem avatkozok közbe,
amíg nem teszi ki veszélynek a családunkat.
Miután Alice elém tette a reggelimet, hirtelen sokkal
éhesebbnek éreztem magam, mint előtte. Úgy éreztem, kétszer annyit is meg bírnék
enni, mint amennyi a tányéron volt előttem, de ezt nem mondtam Alice-nek. Így
is szinte az egész napjukat azzal töltötték Norával, hogy rám „vigyáztak”,
pedig erre semmi szükség nem volt. Megígértem Carlisle-nak, hogy sokat fogok
pihenni, hiszen én is tudtam, hogy most erre van szükségem. És amint ő is
itthon lesz, biztos voltam benne, hogy amikor csak teheti, mindig a kedvemben
fog járni. Ez már eddig is így volt.
Mosolyogva simítottam a kezemet a hasamra, miután
elfogyasztottam a reggelimet. Már lassacskán a 26. héthez közeledek. Mindig
örömmel tölt el, ahogy érzem, amint a kicsi aprókat mozdul bennem. Szinte már
teljesen tisztában vagyok vele, mikor alszik, és mikor van éppen ébren a pici.
Mivel a mozgolódását már naponta többször is éreztem, egyszer sikerült
Alice-nek is elcsípnie egy ilyen pillanatot. A mosoly, ami akkor elterült az
arcán, utána egész nap ott volt és már alig vártam, hogy Carlisle-t is ilyen
boldognak láthassam. Hogy végre ő is érezhesse a mi közös kisbabánk mozgását.
Mindemellett a lányok folyamatosan azzal traktáltak, hogy
ideje lenne már berendeznünk a gyerekszobát. Ezt viszont én mindenképpen
Carlisle-lal akartam elintézni és mivel még a baba nemét sem tudtuk biztosan, a
korábbiakban sem került szóba közöttünk ez a téma. Éppen ezért finoman
elutasítottam a vásárlással kapcsolatos kéréseiket.
Lassan teltek el a további órák, túlságosan is lassan.
Próbáltam elterelni a figyelmemet és könyvet olvasni vagy beszélgetni
valakivel, de a kedvem csak még inkább lelombozódott, amikor az órára nézve
láttam, hogy még csak délután egy óra van. Alice azt mondta, Carlisle-ék késő
estére várhatóak, így még jócskán volt vissza pár óra az érkezésükig. Végül úgy
döntöttem, hogy elmegyek újra vadászni egyet. Alice Norával beszélgetett, így
Jasper csak a nappaliban ülve olvasott. Lassan leültem mellé, majd pár
másodpercig csak némán figyeltem az arcát. Csak akkor eszméltem föl, amikor
végül elnevette magát.
- Mit szeretnél, anya? – kérdezte kedvesen, felnézve rám.
- Eljönnél velem ismét vadászni? – kérdeztem, azonnal a
lényegre térve.
- Persze, szívesen – bólintott rá, majd letette a könyvet a
kezéből. – Bár lehet, hogy jobb lenne, ha ezúttal én szereznék neked állatot. A
hirtelen mozdulatok neked már nem tehetnek annyira jót – mondta óvatosan.
- Oké – egyeztem bele szó nélkül. – Bár eredetileg pont az
lett volna a lényege, hogy eltereljem a gondolataimat, de igazad van, ez most
nem lenne a legjobb ötlet. Ez esetben… megtennéd, hogy fogsz nekem pár
szarvast?
- Természetesen – bólintott rá mosolyogva, majd kézen fogott
és kivezetett engem az ajtón.
- Esme, ugye tudod, hogy Rose igen nehéz helyzetben van
most? – kérdezte halkan, pár perccel később. Mindeddig szótlanul sétáltunk
egymás mellett, de Jasper most megtörte a csendet.
- Igen, sejtem, hogy milyen nehéz lehet most neki –
sóhajtottam. – Ez az egész viszont… én mindennél jobban vámpír akartam lenni,
mert Carlisle volt az egyetlen fénypont az életemben. A szüleim meghaltak, a
legjobb barátomból pedig vérfarkas lett. Attól félek, hogy ha Rosalie elmondja
Emmett-nek, mik is vagyunk mi valójában, és esetleg még jól is fogadja a
dolgot, akkor valószínűleg viszonozza Rosie érzéseit. Ha pedig ez így van,
előbb vagy utóbb ő is ilyenné akarna válni. Viszont neki még családja van…
barátai… a legjobb dolgokról mondana le a vámpírlét és Rose miatt.
- Tehát szerinted nem jó ötlet megosztani vele a titkunkat?
– kérdezte összeráncolt szemöldökkel. Számára még bonyolultabbak lehettek az
érzéseim és valószínűleg nem sok értelemeset tudott kivenni belőlük.
- Én nem ezt mondom, csak… Rosalie olyan törékeny, még ha
nem is mutatja ki. Ezt persze te tudhatod a legjobban. Ha véglegesen és
visszavonhatatlanul beleszeretne Emmett-be, annak nem lenne jó vége.
Előbb-utóbb szenvednie kéne és félő lenne, hogy akkor utána sosem lenne többé a
régi.
- Mire akarsz ezzel kilyukadni? – kérdezte értetlenül.
- Az első lehetőség, hogy Emmett nem viszonozza az érzéseit.
Ez biztosan összetörné szegényt. A második, hogy esetleg viszonozza, de nem
akar vámpír lenni. Talán ez a legrosszabb, mert ő folyamatosan öregedni fog,
míg Rose ugyanolyan fiatal marad. És eljön majd az a perc is, amikor Emmett már
jóval öregebb lesz és egyszer minden embernek meg kell halnia… A harmadik
lehetőség, hogy szeretni fogja Rose-t, vámpírrá is akar majd válni, de a húgodat
egész létezése során mardosni fogja a bűntudat, amiért elvette őt a
családjától.
- Mégis ez tűnik a legjobb megoldásnak – jegyezte meg
halkan.
- Hogy mondhatsz ilyet, Jasper? – hüledeztem elborzadva.
- Rosalie már most teljesen beleszeretett Emmett-be. Bármi
is lesz ezután, ő mindenképpen szenvedni fog. Már csak az a kérdés, hogy a fiú
mit akar majd – felelte komolyan a szemembe nézve.
Ismét csöndbe burkolózva haladtunk tovább és mindketten az
előbb elhangzottakat emésztgettük magunkban. Talán Jaspernek igaza van, és
tényleg az lenne a legjobb megoldás, hogy ha ő is akarja, akkor
átváltoztatnánk. Ez viszont bonyolult lenne, főleg, hogy ha a farkasokkal sem
akarunk összetűzésbe kerülni. Nehéz lesz mindent a lehető legjobban megoldani,
mert itt csak rossz döntést hozhatunk. Rose idővel mindenképpen megosztja vele
a titkunkat, ami már eleve egy hatalmas problémát állít elénk, hiszen egy ember
tudni a vámpírok létezéséről. A Volturi ezt nem igazán díjazná.
- Akkor én most elmegyek, fogok neked pár őzet – törte meg
ismét ő a csöndet, majd nem sokkal később el is tűnt mellőlem.
Nem mentem utána. Tudtam, hogy bármennyire is vissza tudja
már fogni magát a közelemben, és ha felkészül rá, még a vérem illata sem
csábítja már el, mégis, ha vadászat közben érezné meg az illatomat, az nem
biztos, hogy akkor is ilyen nagy lenne az önuralma.
Összerezzentem, ahogy meghallottam a hátam mögül az apró
gallyak recsegését és azonnal megpördültem a tengelyem körül, támadó állásba
ereszkedve. A szívem eszeveszett erővel dobolt a mellkasomban. Mivel az
átváltozásom óta még nem voltam egyedül az erdőben, senkinek sem jutott eszébe,
hogy megtanítson engem megvédeni saját magamat. Úgy gondolták, ha ők mindig ott
vannak a közelemben, akkor ezt a tanulást elhalaszthatjuk akkorra, amikor már
teljes értékű vámpír leszek. Most azonban sokkal nyugodtabb lennék, ha tudnám,
hogyan szálljak szembe az esetleges támadómmal.
Az izmaim azonnal elernyedtek, ahogy a szélirány megfordult
és megéreztem az ismerős szagot. Nath volt az, akinek a mancsai halk
puffanásokkal értek földet és ettől hallottam az ágrecsegést is. Aztán nem
sokkal később feltűnt hatalmas farkas alakja a fák között és én azonnal
elmosolyodtam, ahogy megláttam őt.
- Szia, Jonathan! – köszöntem neki vidáman. Lassan
odalépkedett hozzám, majd az orrával megböködte a kézfejemet. Nevetve tettem
eleget a „kérésnek” és finoman simogatni kezdtem a bundáját. – Hogy kerülsz te
ide? Azt hittem, bementél Michelle-hez a kórházba… - néztem rá érdeklődve, de
aztán nagyon is ostobának éreztem magamat. Hiszen farkas alakban ő nem tud
beszélni! Ő azonban hátrébb lépett pár lépést, eltűnve a bokrok és fatörzsek
között, majd pár pillanattal később emberi alakban bújt elő onnan, csak egy
rövidnadrágot viselve.
- Még a hideg is kiráz, ha rád nézek – borzongtam meg a
látványra. – Nem fázol?
- Egyáltalán nem – nevetett fel jóízűen. – Tudod, nekünk
jóval melegebb a hőmérsékletünk. De te mit keresel itt az erdőben egyedül? –
kérdezte aztán elkomolyodva. – Ugye nem szökni próbáltál ismét? – húzta össze
gyanakvóan a szemöldökét.
- Eszem ágában sem volt – ráztam meg a fejemet. – Csak
Jasper elment fogni nekem pár őzet, hogy táplálkozni tudjak. Nemsokára itt kell
majd lennie – pillantottam a hátam mögé az erdő sűrűje felé.
- Akkor sem kellett volna csak így egyedül hagynia téged –
morogta az orra alá bosszúsan.
- Tudok vigyázni magamra! – fontam karba a kezeimet a
melleim előtt.
- Magadra talán, de… kettőtökre már nem biztos – mondta
halkan.
- Na és te mit keresel itt? – váltottam inkább témát. Nem
akartam ebbe most jobban belemenni.
- Éppen a kórházból tartottam hazafelé, amikor megéreztem az
illatodat. Kíváncsi voltam rá, hogy mit kereshetsz itt, ezért erre jöttem –
vont vállat.
- Esme! – hallottam meg a következő pillanatban Jasper
kiáltását, majd nem sokkal később meg is jelent a hang tulajdonosa a másik
oldalamon. – Jonathan, te meg mit keresel itt? – lepődött meg. – Éreztem az
illatodat, amikor elindultam vadászni, de azt hittem, hazafelé tartasz.
- Úgy is volt, de aztán megéreztem a közelben Esmét és
azonnal idejöttem. Azt hittem, bajban van, amiért itt hagytad őt egyedül –
sötétült el az arca.
- Mindvégig szemmel tartottam őt – lépett egyet közelebb
hozzá Jazz.
- Fiúk, elég! – tettem mindkét fél mellkasára a kezemet.
Furcsa érzés volt, hogy az egyik majdhogynem égetett, míg a másik kezem
kellemesen hűvösnek érezte Jasper mellkasát. – Ne veszekedjetek! Nem lett semmi
bajom és biztos vagyok benne, hogy Jazz odafigyelt rám és csak kiáltanom
kellett volna, hogy megjelenjen. – Szigorúan néztem Nath szemeibe. – Most pedig,
ha megbocsátotok, nem azért jöttem be az erdőbe, hogy ezt hallgassam. – Hátrébb
toltam őket egymástól, majd megfogtam Jasper kezét. – Nath, menj haza!
Nemsokára megyünk mi is – biztosítottam, majd elindultam a fiammal az oldalamon
az elejtett zsákmányok felé.
- Nem kellett volna megállítanod minket. Tudtam szabályozni
a helyzetet – szólalt meg nem sokkal később.
- Te is veszítheted el a fejed, lásd be. Nath pedig
vérfarkas. Ők is ilyenek a természetükből adódóan. De hát ezt nem kell neked
magyaráznom. Nem akarom, hogy bármilyen vita is legyen a családunkon belül.
- Nem én kezdtem a veszekedést – vonta meg a vállát.
- Jazz, kérlek, ez nekem fontos – fordítottam őt magam felé,
hogy a szemébe nézhessek.
- Oké, megígérem, hogy jó leszek, anya – vigyorgott,
miközben a szempillái alól nézett rám.
- Jasper, én ezt komolyan mondtam – intettem őt, immáron én
is mosolyogva.
- Igen, éreztem – kuncogott fel.
Miután elfogyasztottam az elejtett állatokat, lassan
visszaindultunk a házunkhoz. Az utat szinte végig emberi tempóban tettük meg.
Néha jó volt így sétálgatni, mert ilyenkor néha teljesen el tudtam felejteni,
hogy mik is vagyunk mi valójában.
Visszaérve a házhoz remek hír fogadott minket.
- Esme – táncolt ki elénk a verandára Alice -, Carlisle-ék
hamarabb hazaérkeznek – mondta boldogan.
- Tényleg? Mikor? – lelkesültem föl én is.
- Talán úgy egy-két óra múlva. Ha még gyorsítanak egy kicsit
a tempójukon, másfél óra múlva itthon lehetnek.
- Ez nagyszerű – öleltem meg őt vidáman.
- Ha nem haragszol, most elrabolnám a férjemet egy kis időre
– fogta kézen Jaspert, miután elváltunk egymástól. – Nora és Nath itthon
maradnak veled, mi pedig bemegyünk a városba szólni Michelle-nek. Hátha haza
tud jönni előbb és akkor még találkozhat velük.
Kissé meglepetten még a hatalmas szóáradattól lépkedtem be a
házba, miután ők eltűntek a fák sötét árnyékában. Csak másodpercekkel később
tudatosultak bennem a szavai és értetlenül torpantam meg az előszobában. Hogy
értette azt, hogy MÉG találkozhat velük? Mire készülhetnek?
Az elkövetkezendő egy és negyed órát a nappaliban töltöttem,
Noráék társaságában. Percenként az órára pillantottam, de a mutatója csak nem
akart gyorsabban haladni. A lábammal folyamatosan a parkettán doboltam, amit
már öt perc után kezdtek megelégelni a többiek, de egyszerűen nem tudtam
parancsolni az idegeimnek. Most igencsak jól jött volna Jasper képessége. Aztán
végül letelt a másfél óra, de sem Alice-ék, sem pedig Carlisle-éknak nem volt
semmi nyomuk. Kezdtem egyre idegesebb lenni, még az eddiginél is jobban. Így, hogy
Alice képessége nem állt a rendelkezésünkre, azt sem tudhattuk, hogy nem állt-e
valami a fiúk útjába, amiért még nem érkeztek meg. Pár perc eltelte után
azonban izgatottan sikkantottam föl, ahogy megéreztem Carlisle csodálatos
illatát. Mélyet szippantottam a levegőbe, majd a következő pillanatban már a
verandán álltam. Nora szintén azonnal ugrott utánam, míg Nath csak szép
komótosan lépett ki a szabadba. Mosolyogva szorítottam meg a mellettem álló
barátnőm kezét, mielőtt a fiúk kiléptek volna az erdőből.
2011. november 13., vasárnap
81. fejezet
Sziasztok!
Ma igencsak szárnyalt a fantáziám, minek eredményeként elkészültem az új fejezettel :) Sajnálom, amiért nem tudtam előbb hozni, de már egy hete fejfájással és köhögéssel küszködök, amitől eléggé kialvatlan vagyok mostanában :/ Ezt a fejezetet azonban még mindenképpen be akarta fejezni a hétvégén :) És szerencsére az írás még egy kicsit enyhítette is a fejfájást, mert nem erre gondoltam közben :) Na, de nem is beszélek tovább :) ha már fent a fejezet, had olvassátok ;) Remélem, tetszeni fog :) Várom a véleményeket :)
Puszi és jó éjszakát! :)
Ma igencsak szárnyalt a fantáziám, minek eredményeként elkészültem az új fejezettel :) Sajnálom, amiért nem tudtam előbb hozni, de már egy hete fejfájással és köhögéssel küszködök, amitől eléggé kialvatlan vagyok mostanában :/ Ezt a fejezetet azonban még mindenképpen be akarta fejezni a hétvégén :) És szerencsére az írás még egy kicsit enyhítette is a fejfájást, mert nem erre gondoltam közben :) Na, de nem is beszélek tovább :) ha már fent a fejezet, had olvassátok ;) Remélem, tetszeni fog :) Várom a véleményeket :)
Puszi és jó éjszakát! :)
Esme szemszöge
Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy egyre közelebb értünk
Jaseprrel a házhoz. Gyorsabban kezdtem futni, meglepve ezzel Jaspert is, de nem
kérdezett rá. Valószínűleg ő is érezte a bennem levő feszültséget. Már majdnem
odaértünk, amikor meghallottam a beszélgetésük egy kis hangfoszlányát. Nem
értettem pontosan, de szerelmem nevét tisztán kihallottam belőle. A szívem
eszeveszett dobogásba kezdett. Nem lehet, hogy baja esett! Ha egy haja szála is
meggörbült, én magam megyek el a Volturihoz és akár az életem árán is bosszút
állok. Már az is megfelelne, ha legalább párral végezhetnék közülük. A
gondolataim teljesen megdöbbentettek. Még talán sosem éreztem ilyet ezelőtt és
ez megijesztett. Bár azzal már eddig is tisztában voltam, hogy Carlisle-ért
bármit megtennék.
- Esme – kapta el a karomat hirtelen Jasper és ezzel
megállásra késztetett. – Nyugodj meg, az senkinek sem tenne jót, ha most rögtön
lerohannád őket.
- Te tudsz valamit? – vontam össze a szemöldökömet.
- Nem, de… majd bent mindent megértesz – nézett komolyan a
szemeimbe, majd tovább futott a ház felé.
Ahogy még közelebb kerültünk a többiekhez, ők hirtelen
elhallgattak, ami még jobban megijesztett. Ezek szerint komoly a helyzet. Meg
sem álltam az ajtó előtt, csak annyira lassítottam le, hogy emberi tempóban
lépjek be a házba. Az egész család azonnal felém kapta a tekintetét, én pedig
teljesen megkövültem a szomorú és ijedt arcok láttán.
- Mi történt? – suttogtam kétségbeesetten és mindjükön
végighordoztam a tekintetem, megállapodva végül Alice arcán.
- Először ülj le – biccentett a fejével egy üres hely felé
és én azonnal teljesítettem is a kérését. Mielőtt még megszólalt volna, Jasper
odasétált mögé és finoman megszorította a vállát, Michelle pedig az én kezemet
fogta az övéibe. – Carlisle szerencsére minden gond nélkül teljesíteni tudta,
amit kértek tőle. Nem tett kárt benne az az újszülött vámpír. Sőt, Bree talán
még meg is bízik benne.
- Akkor mi a baj? – ráncoltam össze a szemöldökömet.
Alice tétován pillantott fel Jasperre, aki erre bátorítóan
rámosolygott.
- A lány, Bree, eredetileg a várbörtön egyik cellájába volt
bezárva, de amikor Carlisle-t beküldték hozzá, nem zárták be, hogy ha mégis baj
adódna, azért el tudjon menekülni. – Nem értettem, mit akart ezzel mondani.
Éppen az előbb mondta, hogy nem történt baj. – Miután Carlisle beszélt vele –
folytatta tovább a lányom -, felkísérte őt Aróékhoz. Viszont út közben
összetalálkoztak Jane-nel, aki még nem hallott az érkezésükről és azt hitte,
Bree-t akarja éppen megszöktetni. – Teljesen ledermedtem. Carlisle mesélt nekem
Jane képességéről és az elképzelés, hogy azt most használta is szerelmemen,
őrjítő dühöt keltett bennem. – Jasper! – hallottam még a távolból Alice
kétségbeesett hangját, majd a következő pillanatban két erős kar szorított
magához. Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de csak nem engedett.
- Esme! – szólt erélyesen Jasper, ami kissé észhez térített.
Idegesen kapkodtam a levegőt és legszívesebben most azonnal elindultam volna Volterrába,
hogy megtépjem azt a… - Nyugodj meg, Esme! Tudod, hogy úgysem engedünk oda –
feszítette meg még jobban a kezeimet.
- Nem engedhetjük, hogy bántsák! – keltem ki magamból kissé
hangosabban a kelleténél. – Oda kell mennünk, mielőtt az a lány még kárt tesz
valamelyikükben – ráztam le magamról idegesen Jasper kezeit, majd fel-alá
kezdtem járkálni a nappaliban.
- Esme, Carlisle jól van. Nem lett semmi baja, csak Jane
fújta fel a dolgot. Azóta már fent van a szobájában és Aro sem sejt semmit.
Ráadásul az esetet jelentették a vezetőknek, bár Aro úgyis kiolvasta volna a
lány gondolataiból.
- Nincs rá garancia, hogy nem teszi meg még egyszer – ráztam
meg a fejemet, majd kissé fáradtan ültem vissza a kanapéra. Az idegességtől
émelyegni kezdtem és a hasam is fájt egy kicsit a hirtelen mozdulattól.
- Szerintem jót tenne neked, ha inkább lepihennél – simította
végig az arcomat Michelle. – Mára elég lesz ennyi neked. Az éjszaka folyamán
nem érheti semmi baj Carlisle-t, amíg nem hagyja el a szobáját – mosolygott rám
halványan. Bár tudtam, hogy a család minden tagjához éppolyan közel áll
Carlisle, mint hozzám, Mitch is azt érezhette először, amit az előbb én is.
Mégis csak az öccséről volt szó.
Lassan bólintottam, majd felálltam és feltámolyogtam a
lépcsőn. Egyre kimerültebbnek éreztem magam és ezt nem tudtam hova tenni. A
terhességem alatt még sosem éreztem ilyen mértékű fáradtságot. Talán az
idegesség szívott ki belőlem ennyi energiát, na meg persze a vadászat is
közrejátszhatott benne. Ahogy elfeküdtem az ágyon, a szemeim automatikusan
csukódtak le és utána már képtelen voltam kinyitni őket. A sötétség kezdett
egyre inkább beborítani, amíg át nem léptem az álmok birodalmába.
Carlisle szemszöge
Úgy éreztem, a nap rohamos gyorsasággal telik. Az ágyamon
feküdve, egy orvosi könyvet tartottam a kezemben, de nem olvastam. Kívülről
tudtam már belőle minden egyes oldalt, mégis, újra és újra végig kellett
pörgetnem a fejemben a lapokat. Tudtam, hogy a megoldás ott van benne, csak én
nem veszem észre, ezért hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam és átmentem
Nicholas-hoz.
- Carlisle – lepődött meg, amikor kinyitotta előttem az
ajtót. – Azt hittem, egész nap a szobádban fogsz kuksolni, amíg Aro magához nem
hívat egy kis beszélgetésre.
- Én is azt hittem – bólintottam rá gyorsan. – Most viszont
egy lényeges dolog miatt jöttem – mutattam fel a kezemben tartott könyvet. –
Szeretném, ha ezt figyelmesen elolvasnád. Úgy érzem, van benne egy fontos
információ, ami csak nekem nem tűnik fel – nyújtottam át neki a már igencsak
megviselt példányt.
- Rendben – vette át tőlem egy kissé meglepetten. – Eddig
azt hittem, te minden kis részletre odafigyelsz – viccelődött.
- Ezek szerint valamit mégsem veszek észre. Persze találtam
pár igencsak érdekes információt, valami mégis hiányzik.
- Túlságosan akarod az igazságot – csóválta meg a fejét. –
Már abba is belelátsz dolgokat, ahol nincsenek is – ült le egy sóhajjal az
asztalához, majd felnyitotta a könyvet. – Szólok, ha találtam valamit – mondta
még, majd nekilátott az olvasásnak.
Teljes csöndben hagytam el a szobáját és tértem vissza a
sajátomba. Nem akartam őt zavarni olvasás közben. Talán nekem is amiatt siklott
el valami lényeges felett a figyelmem, mert folyton Esme járt a fejemben
közben. De hát mit tehetnék, amikor ennyire aggódom érte?
Idegesen járkáltam fel-alá a szobámban, teljesen céltalanul.
A gondolataimat próbáltam rendezni magamban, mégsem sikerült. Tartottam tőle,
hogy a zavaros gondolkodásommal megnehezítem Nicholas dolgát, de amíg Aro
nincsen a közelemben, ez nem lesz probléma. A következő pillanatban azonban
kopogtattak az ajtón, mire én rögtön megtorpantam és arra fordultam. Az ajtó
előtt Heidi állt. Akár kilométerekről is felismertem volna jellegzetes illatát.
Odasétáltam az ajtóhoz, majd kinyitottam azt.
- Szia – terült el azonnal széles mosoly az arcán, ahogy
meglátott engem.
- Szia – mosolyogtam én is. – Mi járatban?
- Gondoltam, beszélgethetnénk még egy kicsit… Mondjuk,
elmondhatnád, hogyan sikerült meggyőznöd Bree-t – ajánlotta.
- Csak nem Aro küldött? – vontam fel a szemöldökömet,
miközben arrébb álltam az ajtóból, hogy utat engedjek neki.
- Nem egészen, de az ő keze is benne van a dologban – felelt
őszintén. Becsültem benne, hogy mindig elmondta nyíltan az igazságot. Persze
tudtam, hogy ebben közrejátszanak a felém irányuló érzései is, nem változott a
helyzet, amióta világosan elmondtam neki, hogy köztünk nem lehet több
barátságnál. – Viszont engem is nagyon érdekel – nézett rám fürkésző
tekintettel, majd leült az ágyam szélére. – Elmeséled? – kérdezte kíváncsian.
- Ha tényleg szeretnéd – vontam meg a vállamat, majd helyet
foglaltam mellette. – Nem mondtam neki semmi különöset, csak felvilágosítottam
őt a lehetőségeiről. Azt mondta először, hogy nem akar embereket gyilkolni, így
megosztottam vele az én életmódom lehetőségeit is. A nagy önuralom azonban
talán hiányzik belőle. A könnyebb utat választotta, de ezért persze nem ítélem
el őt – egészítettem ki magam gyorsan. Nem azért, mert féltem, hogy Bree fülébe
jutva talán véglegesen is összeomlana, hiszen jelen pillanatban talán bennem
bízik egyedül, hanem mert tényleg így gondoltam. Tudtam, hogy nehéz ennek az
életmódnak az elsajátítása, hiszen magam is ezt az utat választottam, arra
pedig senkit sem kötelezhettem, hogy álljon ellen a természetének és
ösztöneinek. – Benne nem látok annyi emberit, mint… - hirtelen haraptam el a
mondat végét. Majdnem sikerült elszólnom magam és még azt is hallottam, hogy
Nicholas hirtelen felugrott a székéről a szomszéd szobában.
- Mint… - kérdezte kíváncsian Heidi, de szerencsére
gyanútlanul.
- Egy lány, főleg egy olyan lány, akinek ennyire összetörték
a lelkét, nehezen tud jó döntéseket hozni. Talán idővel rájön majd, hogy rossz
utat választott, de addigra már késő lesz – sóhajtottam. – Benne most sokkal
jobban élnek a vámpír ösztönök, mint bármelyik másik újszülött vámpírban.
Bosszút akar állni, de tudja, hogy ez nem lehetséges. Mindennél jobban emlékszik
a családja halálára. Az ösztöneit ebben az állapotban nem tudná megfelelően
kordában tartani. Ha pedig folyton-folyvást elbukna, azok csak újabb döfések
lennének a lelkében – fejtettem ki a véleményemet. – Nem volt, aki még
emberkorában elmagyarázta volna neki, mivel jár ez az „élet”. Talán úgy
könnyebben feldogozta volna, persze nem amellett, hogy megölitek a családját.
- Te most komolyan egy vámpír lelkéről beszélsz? –
hitetlenkedett, teljesen figyelmen kívül hagyva az utolsó két mondatomat.
Mintha azokat már meg sem hallotta volna.
- Igen, és szerintem mindünknek van lelke, csak a vámpírok
nagy része saját magából öli ki az érzéseket. Az a vámpír, aki embereket öl, jó
mélyre elrejti a saját lelkét. Gondolj csak bele, te nem éreztél félelmet és
bűnbánatot, amikor megölted az első áldozatodat, vagy amikor elkezdtél „ételt”
csalogatni a Volturinak? Azóta persze rájöttél, hogy nem volt más választásod,
hiszen most már teljesen nyugodtan teljesíted a feladatodat.
- Belőlem már semmi nem tud sajnálatot előcsalogatni – rázta
meg a fejét. – Bármennyire is keresném magamban, nem találnám meg ezt az
érzést.
- Pedig mindenkiben ott van. A gyenge pillanataidban érzed
leginkább. Én is megtapasztaltam már, mennyire tud fájni ott legbelül – tettem
a mellkasomra oda a kezemet, ahol a szívemnek kellene dobognia.
- Bármennyire bánnám utána a tettemet, most legszívesebben
felkeresném azt az embernőt, átváltoztatnám, és elhoznám neked – morogta maga
elé.
- Te is tudod, hogy az nem tenne engem boldoggá.
- Dehogynem! – horkantott föl. – Idővel te is el tudnád
fogadni a tényt, mint mi a gyilkolást, hogy egy ember miattad lett vámpírrá és
még csak meg sem adhatsz neki mindent. És azt is tudom, hogy titokban attól
rettegsz, hogy ő nem viszonozná az érzéseidet és akkor minden hiába lenne. Csak
fájdalmat okoznál annak, aki számodra a mindent jelenti. Tudom, mert ismerlek
már ennyire téged.
Lehajtottam a fejemet, hogy ne kelljen a szemébe néznem.
Teljesen igaza volt, hiszen legelőször tényleg így éreztem. És talán még most
is, pedig biztosan tudom, Esme mennyire szeret engem, hiszen ha nem így lenne,
nem választotta volna ezt az életet. Ráadásul még az anyaságot is megadhatom
neki. Mindenünk meglehetne, csak egy valami nem: a normális élet. Esmében és
mindannyiunkban, bármennyire is próbáljuk elnyomni, mindig ott lesznek a
vámpírösztönök és csak arra várnak, hogy végre kitörhessenek. És ha mindez
megtörténik, olyan gyorsan fog összeomlani a családunk, hogy feleszmélni sem
lesz időnk. Ettől rettegtem leginkább. Ettől akartam annyira óvni Esmét is.
Hogy ne kelljen megtapasztalnia azt az érzést, amit a gyilkolás, vagy akárcsak
annak a vágya hoz ki belőlünk. Rettegtem, hogy törékeny lelke ezt nem élné túl,
bármennyire is erős nő.
- Ez nem ilyen egyszerű – néztem fel rá izzó tekintettel.
Legszívesebben mindent megosztottam volna vele. Tudtam, hogy önszántából sosem
árulna el engem Aro-nak, de a képessége ellen ő sem tud mit tenni. Pedig
annyival könnyebb lett volna…
- Már miért ne lenne? – tárta szét a karjait. – Szerintem
nincsen olyan nő, aki ne vonzódna hozzád egy kicsit sem. Egy ilyen tökéletes
férfinak nehéz lehet ellenállni. Kétlem, hogy pont egy embernőnek sikerülne. A
vámpírképességeddel egyébként is el tudod kábítani.
- De ez a hatás el is múlna, amint belőle is vámpír lesz –
ellenkeztem. – És én nem azt akarom, hogy rajongjon értem, hanem hogy
szeressen. Úgy szeressen, ahogy vagyok. Minden hibámmal együtt. – Hirtelen
álltam föl mellőle, majd idegesen újra járkálni kezdtem a szobában. – Nagyon
eltértünk a témától – morogtam bosszúsan magam elé.
- Ne haragudj, nem gondoltam, hogy ez ennyire fel fog téged
zaklatni. – Ahogy elhaladtam mellette, elkapta a csuklómat, megállítva ezzel a
járkálásban. – Ülj vissza és mesélj tovább – kérlelt.
Egy sóhaj kíséretében visszahuppantam az ágyra, majd összeszedve
a gondolataimat, folytattam az elkezdett beszélgetésünket.
- Nem sokat beszélgettünk ezután, csak próbáltam vele
megértetni, mit is jelent vámpírnak lenni. Szerettem volna, ha tudja, mit
választ azzal, hogy csatlakozik hozzátok.
- Úgy hallom, ez neked annyira nincs ínyedre – jegyezte meg.
- Lehet, hogy most még nem áll készen rá, de talán az
újszülött éve után már tudná kontrollálni magát. Egy tizenéves kislánynak még
nincsen akkora önuralma, mint egy felnőtt embernek. Én viszont nem
kényszeríthetem semmire sem. Csak Arot szeretném majd arra megkérni, hogy ha
Bree úgy dönt, akkor engedje utánam jönni. Nem fogja őt szolgálni, ha nem
teljesíti a kérését. És ha a lány mégis állatok vérén szeretne élni, én
szívesen segítek majd neki a váltásban. Most viszont még túlságosan feldúlt és
érzékeny.
- Ezzel arra célzol, hogy bármelyik pillanatban ellenünk
fordulhat? – vonta össze a szemöldökét.
- Nem – ráztam meg a fejemet. – Ezzel csak annyit akartam
mondani, hogy szüksége van egy családra. Ha már a szüleit és testvéreit
megöltétek, figyeljetek rá jobban, mert bármelyik pillanatban kitörhet.
Miután Heidi elhagyta a szobát, kissé furcsán éreztem
magamat. Teljesen összezavarodtam és már azt sem tudtam, vajon az én elméletem
a helyes e. Ha Bree mégis utánam jönne, megtalálná a családunkat. Ha mindent
megtudna, talán a felém irányuló bizalma is elveszne. Nem biztos, hogy megértené,
mit is jelent Aro képessége és hatalma.
Ahogy eltelt a nap, Aro még mindig nem hívatott magához,
pedig azt hittem, beszélni akar majd velem a lányról. Végül csak egy
vállrándítással intéztem el a dolgot. Talán először Bree-t akarja megismerni és
magához kötni, hogy én már ne tudjam tovább győzködni.
Már késő este volt, amikor Nicholas bekopogott hozzám.
- Figyelmesen átolvastam az egészet – közölte, visszanyújtva
nekem a könyvet. – Aláhúztam benne a szerintem lényeges információkat, de ennek
többségét már én eddig is tudtam és fogalmam sincs arról, hogy mindebből te
mennyit fedeztél már fel olvasás közben. Meg persze voltak azért számomra is új
dolgok és esetek.
- Köszönöm, Nicholas – bólintottam rá hálásan, majd
fellapoztam a könyvet, hogy szemügyre vegyem az aláhúzott sorokat.
- Nincs mit – legyintett. – Tudod, hogy számomra is fontos.
- Igen, tudom – néztem fel rá. Ő csak intett egyet, majd
kiment a szobából. Hagyta, hogy egyedül maradjak a gondolataimmal és ezért
nagyon hálás voltam neki.
Lassan kezdtem el lapozgatni a könyvet, ezúttal már csak az
aláhúzott sorokat elolvasva. Hirtelen akadt meg a szemem az egyik
becsillagozott képen és az alá írt pár, dőlt betűs soron. A képen egy embernő
volt, vélhetőleg terhesen. A benne növekvő gyermek testileg már biztosan
elérhette a kilencedik hónapot, mert a hasa hatalmas volt. De nem ez volt az
egyetlen, ami rögtön feltűnt. Elhűlve húztam végig az ujjaimat a képen.
Reménykedtem benne, hogy az csak kosz, vagy Nicholas véletlenül összetintázta a
papírt, de ahogy jobban szemügyre vettem, teljesen ledermedtem. A nő hasán
hosszú sorokban sötét csíkok húzódtak, valamint a bordájánál tele volt
foltokkal. Nagyot nyeltem és éreztem, hogy a torkom teljesen kiszárad. A képet
csak rajzolták, mégis olyan élethű volt. Főleg, ahogyan magam elé képzeltem
Esmét, ezekkel az ütésekkel és foltokkal a hasán. Hogy nem vettem eddig észre
ezt a képet? A szemem csak ekkor vándorolt le a szöveghez.
„A vámpírgyermekek
ereje már a magzat fejlődése során észrevehető. Feltűnő és félreérthetetlen jelei
ennek az anya hasán húzódó csíkok és foltok. Ezek legtöbbször borda- vagy
medencecsont töréséhez vezetnek. Amikor a magzat eléri a kilencedik hónapot,
olyan erőre tehet szert, amivel akár a gerincet is kettétörheti a számára csak
átlagos mozgolódásával.”
Megkövülten meredten magam elé. Nem hagyhatom, hogy Esmének
bármi baja is essen. Ha miattam akár egy haja szála is meggörbül – mert miattam
lenne, hiszen az én gyermekem növekszik a hasában, én nem figyeltem oda a
következményekre -, azt sosem tudnám megbocsátani magamnak. Nem tudhatom, hogy
a mérgem, az átváltozása második szakaszában elég lesz-e ahhoz, hogy újra
összeforrassza a gerincét, ha a terhessége során baj történne. Félve lapoztam
tovább a könyvben, de hosszú ideig nem találtam semmi új információt. Már-már
megkönnyebbülten közeledtem a vége felé, amikor újra megakadt a szemem pár
soron.
„A vámpírterhességek
legtöbbször az anya halálával végződnek. A szülés* során sok vért veszíthet,
így még az átváltoztatás sem mindig megoldás…”
Nem a szöveg lepett meg, hiszen ezzel én is tisztában
voltam. Tudtam, mennyire veszélyes ez a terhesség Esmére nézve, de nem
kényszeríthettem őt arra, hogy eldobja magától a benne növekvő életet. Na meg
persze ehhez, bármennyire is ez lett volna orvosilag a helyes, nem volt hozzá
szívem. Mégis csak egy gyermek volt, ami a Mi szerelmünkből fogant. Ami felett
viszont átsiklott a tekintetem, az a aprócska csillag volt a szülés szónál. A tekintetem lesiklott a
lap aljára, ahol a csillag mellett apró betűkkel ez állt:
„A szülés folyamata a
vámpírterhességek esetében teljesen más, mint az embereknél. A gyermeket egy
kemény és erős magzatburok védi, amit csak a vámpírfogak képesek felsérteni. A
gyermek, akinek erős fogazata már a méhben kifejlődik, átrágja magát ezen a
burkon, majd az anya hasán is, ami erős vérzést eredményezhet. A gyermek
ezután, ha nem jut máshogy táplálékhoz, az anyja véréből táplálkozik, ami újabb
vérveszteséggel jár.”
Ezek alapján a baba szó szerint átrágja magát az anyján,
majd még, ha ez nem lenne elég, az utolsó kis reménysugarat is elveszi az
életben maradásától. De talán ezzel meg is könnyíti, hiszen nem kell annyit
szenvednie az anyának. Sorban feljegyeztem magamban, hogy mikre kell majd
mindenképpen odafigyelnünk, ha közeledik ez a pillanat. Valakinek mindig Esme
mellett kell majd lennie, hogy a baba ne tudjon nagy kárt okozni benne. A
szülésre pedig ki kell találnunk valami kevésbé morbid dolgot. Nem hagyhatjuk,
hogy a gyermek csak úgy, átrágva magát az akadályokon szülessen meg. Valamivel
segítenünk kell majd ezt a folyamatot, hogy Esmének se kelljen majd annyit
szenvednie. Éppen elég lesz neki az utána következő másfél nap.
Fáradtan dőltem el az ágyon, miután a vissza levő pár oldalt
is átfutottam. Úgy éreztem, jelen pillanatban még aludni is tudnék, bármennyire
is lehetetlen ez a magam fajtának. Csak akkor tértem kissé észhez, amikor a nap
első sugarai betévedtek a szoba ablakán, megvilágítva ezzel fedetlen
mellkasomat. Nem is emlékeztem rá, hogy mikor dobtam le magamról az inget és az
idő múlása is csak egy elmosódott csík volt bennem. Elborzadva néztem végig a
mellkasomon, ami most gyémántként csillogott a gyenge napfényben. Mit vétettem
én, amiért erre a sorsra jutottam? Mi rosszat tettem, amivel ezt érdemeltem?
Annyival könnyebb lett volna az életem, ha emberként találkozom Esmével. Akkor
nem kényszerítették volna őt érdekházasságra a szülei. Én is ki tudtam volna
segíteni a családját. Nem kellett volna igent mondania annak az Evensonnak.
Udvaroltam volna neki, néha csókokat loptam volna tőle, aztán nem sokkal később
megkértem volna a kezét. Hatalmas esküvőt rendeztünk volna és elvittem volna őt
egy csodálatos nászútra. De mindez csak álom marad. Én sohasem leszek újra
ember, ahogy már ő sem. De ha visszapörgethetném az időt akkorra, amikor
megmentettem őt az erdőben Dominic-tól, semmit sem változtatnék a történteken.
Tudom, hogy képesek leszünk megoldani a helyzetet és ő túl fogja élni. Túl kell
élnie a szülést!
Három ütemes koppanás térített csak vissza a valóságba.
Lassan visszabújtam az ingembe, majd begomboltam az alsó pár gombot.
- Szabad – szóltam ki közben, mire azonnal nyitódott is az
ajtó, mögötte pedig Heidi jelent meg.
- Szia Carlisle – köszönt vidáman.
- Jó reggelt Heidi – mosolyogtam rá, mire ő furcsállóan
vonta fel a szemöldökét.
- Már dél is elmúlt – nevetett fel végül, amikor látta, hogy
tényleg komolyan beszéltem.
- Oh – kaptam a tekintetem az ablak felé. Úgy tűnik,
rendesen elkalandoztak a gondolataim. – Gyorsan elrepült ez a pár óra, amíg
olvastam. – A mellettem fekvő könyvet lassan becsúsztattam a táskámba, mielőtt
Heidi még ránézhetett volna egyáltalán a borítójára.
- Mit olvastál? – kíváncsiskodott mellém lépdelve.
- Csak egy orvosi szakkönyvet – vontam meg a vállam hetykén.
– Ha már gyógyítani nem tudok itt Volterrában, legalább tanuljak még egy kicsit
a szakmából – nevettem fel halkan.
- Mintha az évtizedek alatt nem szereztél volna elég
tapasztalatot – csóválta meg a fejét, ő is kuncogva. – Nem hinném, hogy bárhol
is találnának nálad jobb orvost.
- Azért ne túlozz – legyintettem, kinézve az ablakon.
Michelle-re gondoltam. Ő talán sokkal jobb orvos, mint én. Ő biztosan rájött
volna már először is, hogy Esme terhes. Nem várt volna addig, amíg már késő
lesz…
- Egyáltalán nem tartom ezt túlzásnak. A vámpírok kifinomult
érzékeivel te azt is meglátod, amit az emberi szemek nem. Vizsgálatok és
mindenféle eszközök nélkül ellenőrizheted a szívműködést és a légzést.
- Ez mind szép és jó – bólintottam rá -, de amíg mindezt nem
oszthatom meg a kollégáimmal, én is csak az eszközökkel vizsgálhatom meg a
betegeket. Volt már olyan esetem, amikor én tisztán láttam a bántalmazás
jeleit, mégsem mondhattam, mert a fojtogató kezek nyoma csak számomra volt
látható, a többi sérülése pedig eltakarta azt a sok kék-zöld foltot, amit az
ütésektől elszenvedett. Mindig megpróbálom a lehető legtöbbet megtenni a
betegeimért, de én sem vagyok isten. Nem tudok csodát tenni és az én kezem
alatt is haltak már meg emberek – hajtottam le a fejemet szomorúan. Ezek a
napok voltak számomra a legrosszabbak. Amikor tudtam, hogy már én sem
segíthettem volna rajta és meghalt a műtőasztalon, mégis mardosott belülről a
bűntudat. Hogy miért, azt magam sem tudom.
- De hát pont az előbb mondtad, hogy te mindig mindent
megtettél – ellenkezett. – Akkor ez nem a te hibád. Senki sem tudott volna
rajtuk segíteni, ha még neked sem sikerült megmentened őket. – Meglepetten
néztem fel, amikor a kezét az enyémre tette. Ezúttal viszont semmi hátsó
szándéka nem volt ezzel, csak szimplán meg akart nyugtatni. Erőtlenül
mosolyodtam el.
- Hiába mondogatod ezt, az érzéseim nem fognak megváltozni.
Magam sem értem, miért érzek bűntudatot. Egyszerűen csak fáj, hogy annak
ellenére is, ami vagyok, a képességeim nem elegek ahhoz, hogy bárkit
megmentsek.
- Mint mondtad, nem vagy isten – tette a vállamra a kezét. –
Egyébként eredetileg azért jöttem, hogy szóljak, Aro este látni kíván téged.
Hatra a trónteremben kell lenned.
- Nocsak, vendégként így meg van szabva az időbeosztásom –
jegyeztem meg szkeptikusan, mire Heidi felkuncogott.
- Azt hittem, Aro-val jobb a viszonyotok. Mármint… ő mindig
a barátjaként nevez téged, míg te a háta mögött folyton…
- Nem csak a háta mögött – vágtam közbe illetlenül. – Aro,
ha ehhez lenne kedve, akár meg is ölethetne. Persze, én is a barátomként
tekintek rá, amíg ő is akként viselkedik. Az viszont ezúttal nagyon nem
tetszett, ahogy Bree-vel bánt, amíg meg nem érkeztem. Az a szerencsétlen lány
ott éhezett a várbörtönben, miközben még Jane is megkínozta párszor, amikor nem
maradt nyugton. Igazán családias fogadtatás, ha azt akarja elérni nála, hogy
csatlakozzon hozzátok.
- Nekem úgy tűnik, hogy nem csak ez piszkálja a
gondolataidat – nézett rám áthatóan és egy pillanatra azt hittem, tényleg belém
lát. Persze tudtam, hogy ez lehetetlen, mégis ledermedtem.
- Nicholas mindent elmondott, ami itt történt velük. Azt is,
hogy Jane megkínozta Norát egyik alkalommal és Aro még csak meg sem büntette. E
felett nem tud csak úgy elsiklani a figyelmem – csóváltam meg a fejem. – Főleg
a mai nap után. Jane nekem esett, amikor jöttem fel Bree-vel… nem volt valami
kellemes élmény – húztam el a számat.
Miután Heidi elhagyta a szobámat, ismét eldőltem az ágyon.
Tudtam, hogy valahogyan meg kell majd oldanunk, hogy Nicholas is lejöhessen a
trónterembe. Nélküle Aro akadály nélkül belelátna a fejembe, aminek
beláthatatlan következményei lennének. Gondterhelten vettem elő a könyvet, amit
Heidi érkezésekor elraktam, majd újra fellapoztam és áttanulmányoztam a
számomra új ismereteket. Ezúttal, ha ez lehetséges volt, talán még jobban
elborzasztottak a leírtak. Képtelen voltam nem a képet nézni, amelyiken az
anyát ábrázolták a kilencedik hónapban. Úgy éreztem, végigfut a hátamon a
hideg, de még csak erre sem voltam képes. Idegesen hajítottam vissza a helyére
a könyvet, majd a kezeimet az arcomra szorítottam. Tudtam, hogy nem lenne
szabad megint elhagynom magam, de egyszerűen nem tudtam parancsolni az
érzéseimnek. A kétségbeesés újra meg újra elöntötte az elmémet, mígnem ennek az
egésznek az ágytakaró látta kárát.
- Gyere – szóltam ki, amikor Nicholas bekopogott hozzám.
- Carlisle, minden rendben? – kérdezte aggódva, majd
meglátta a kettéhasadt huzatot és hirtelen elhallgatott. – Nem lenne szabad ezt
tenned – lépdelt mellém. – Aro vagy valaki gyanút fog fogni, ha romhalmazt
csinálsz a szobádból.
- Egyszerűen képtelen vagyok nem erre gondolni – mondtam
suttogva. Azt azért nem akartam, hogy az egész kastély hallja a
beszélgetésünket. – Aggódom – leheltem szinte alig hallhatóan.
- Tudom – tette a vállamra a kezét -, de mind segíteni
fogunk, ezt ne felejtsd el – nézett komolyan a szemembe. – Most pedig szedd
össze magad, mert öt perc múlva lent kell lenned a trónteremben – mondta
szigorúan. – A takarót pedig fordítsd meg. Majd valamit kitalálunk, hogy miért
szakadt szét – tette még hozzá, majd leült a szobában levő asztal melletti
székre.
Miután lehiggadtam és kiűztem minden rossz gondolatot a
fejemből, Nicholas-szal elindultunk lefelé. A trónterem viszonylag messze volt,
de nem sokkal múlhatott el még hat, amikor odaértünk.
- Á, Carlisle… és Nicholas – köszöntött minket, amikor
egymás után beléptünk a hatalmas terembe.
- Hívattál, Aro – biccentettem, majd beljebb sétáltam.
- Igen – hümmögött az állát dörzsölgetve. – Szeretném a te
szemszögedből is látni a tegnap történteket.
- Ahogy óhajtod – léptem elé, majd kinyújtottam felé a
kezem. Ő azonnal meg is fogta azt, miután felállt a trónszékből.
- Hm… úgy látom, annyira azért nem tettél ki magadért –
jegyezte meg lehunyt szemmel.
- Nem mondtam, hogy mindenáron meggyőzöm őt róla, hogy
csatlakozzon hozzátok. Csak próbáltam megértetni vele a dolgokat. Hogy mi miért
történt – magyaráztam halkan.
- Ez érdekes – mosolyodott el, mire én azonnal megfeszültem.
Megijedtem, hogy véletlenül meglátott valamit a gondolataim között. – Tegnap
láttam a lány fejében, hogy ennyire megbízik benned, de először nem akartam
elhinni. Érdekes, milyen gyorsan belopod magad az emberek szívébe.
- Ha természetesebben viselkednél velük és nem halálra
rémítenéd őket már az első alkalommal, te is meg tudtad volna ezt tenni.
- Valóban? – pattantak fel a szemei hirtelen, majd elengedte
a kezemet és hátrébb lépett. – Ha te mondod – vonta meg a vállát. – Ha nem
haragszotok, most félbeszakítanám ezt a beszélgetést. Már úgyis mindent
megtudtam, amit akartam.
Gyanakodva néztem körbe a teremben, ahol egyre több Volturi-tag
jelent meg. Feszültem vártam Aro további szavait. Talán valamire mégis csak
rájött és most akarja kiszedni belőlem az egészet. Így, hogy mind itt vannak,
nem menekülhetek. Nicholas is gyanúsan méregette a jelenlevőket, miközben egyre
közelebb araszolt hozzám.
- Mi a további programotok? – fordultam vissza Aro felé,
látszólag teljesen nyugodtan.
- Heidi mindjárt megérkezik a vacsoránkkal – fürkészte
szemeivel az ajtót. – Az esti jegyeket valamiért többen veszik az emberek –
húzta végig a nyelve hegyét lassan a szája vonalán.
Bármennyire is elborzasztott a tudat, hogy éppen étkezni
készülnek, megnyugodtam, hogy még sincsen baj. Lassan megfogtam Nicholas
karját, majd a trónszékek mögé húztam őt, Aro és a többi tag háta mögé.
- Nem biztos, hogy ezt végig kéne nekünk néznünk – súgta a
fülembe visszafojtott lélegzettel.
- Aro mindig elvárta tőlem, hogy jelen legyek az
étkezésükkor. Azt remélte, talán a vér csábításától megingok majd… Tudnia kell,
hogy még mindig határozott vagyok. Ne nézz oda, mindjárt jönnek – húztam őt még
hátrébb.
A következő pillanatban kinyitódott az ajtó, ahol megjelent
Heidi, mögötte egy csoport turistával.
- Gyors voltál, Heidi. – Aro felállt a székéből és szélesen
mosolygott. – Vacsoraidő!
Kőt őr, amint beért az utolsó turista is, becsukták az
ajtót, majd elkezdődött. A szemeimet szorosan összeszorítottam, hogy még csak
véletlenül se lássak meg semmit sem a teremben történtekről. Hangos sikolyok és
segélykiáltások hangzottak, de mi csak álltunk ott Nicholas-szal szorosan
egymás mellett. Éreztem a vér csábító illatát, ahogy az adrenalintól még jobb
aromája lesz. Figyelmeztetően szorítottam meg barátom karját, aki még a lélegzetét
is visszatartotta.
- Carlisle, biztosan nem gondoljátok meg magatokat? – jött a
kérdés valahonnan a terem túlsó végéből. – Nagyon ínycsiklandozók ezek az
éjjeli turisták. – Felix hangjára felpattantak a szemeim, amiket utána már
képtelen voltam visszacsukni. Fájt látnom, hogy a Volturi minden héten egyszer
megteszi ezt a borzalmat. Nem tudtam felfogni, hogyan képesek erre, de magamat
sem értettem, amiért mindezt végignéztem. A tekintetem összetalálkozott egy
fiatal nőével. A barna szemek éppen olyanok voltak, mint Esméé és még a haja is
ugyanolyan karamell színű volt. Nagyot nyeltem a látványra, ahogy a szív alakú
arc fájdalmas grimaszba rándult. Aro volt az, aki elkapta hátulról és a fogait
a nyakába mélyesztette. A nő tekintete egyre jobban elhomályosult, de az utolsó
pillanatokban úgy láttam, mintha azt tátogta volna nekem: Segíts! Aztán az élet
teljesen kiszállt belőle és a szemei üvegesen meredtek a semmibe. Fájdalmasan
görnyedtem össze a látványra. A szívem mintha kettéhasadt volna a tudatra, hogy
mindez Esmével is megtörténhetne. Nicholas ijedten kapott utánam és húzott fel,
mielőtt még bárki bármit is észrevett volna. Biztos voltam benne, hogy Aro
tudta. Azért választotta azt a nőt áldozatául, mert látta a fejemben Esme
arcát. Talán ezzel akarta előhívni belőlem a vadállatot, de én akkor sem fogok
engedni neki. A kiáltások végül teljesen elhaltak és a teremben síri csönd
lett. Egy-két őr elkezdte összeszedni a hullákat, de azt már nem figyeltem,
hogy utána mit csináltak velük. Nem akartam tudni, hogy mi lesz a sorsuk
szegény embereknek.
- Látom, eléggé megviselt titeket ez a kis kitérő – lépett
vissza a trónszékéhez Caius. Amióta itt tartózkodtunk, ő egyszer sem szólalt
meg, legalábbis a jelenlétünkben nem. Most viszont volt valami elégedett csillogás
élénkvörös szemeiben. Mintha élvezte volna, hogy szenvedni láthatott minket.
- Ha nem haragszotok, mi most elmennénk saját táplálékot
keresni – mondtam nyugodt hangon, figyelmen kívül hagyva gunyoros mondatát.
- Ahogy gondoljátok – biccentett mosolyogva Aro.
Aprót löktem Nicholas hátán, hogy végre mozgásra bírjam őt,
mire szótlanul indult el az ajtó irányába. Láttam, hogy még mindig nem
lélegzik, ezért úgy siettem, ahogy csak tudtam. Amikor pedig végre elhagytuk a
kastélyt és a friss levegőn voltunk, fellélegezve sóhajtott fel.
- Nem is tudod, mekkora megkönnyebbülés ez most nekem –
motyogta. – Még sosem éreztem ekkora kísértésnek kitéve magamat. Jó, hogy csak
kettőnknek kellett ezt megtapasztalnunk. Amikor Norával itt voltunk, Aro nem
kötelezett minket az étkezéseken való ottlétre.
- Először nekem sem volt könnyű – tettem a vállára a
kezemet, miközben elindultam a város utcáin. A nap már régen lemenőben volt,
így nem kellett félnünk a lebukástól. – Pedig Aro-nak még most is sikerült
majdnem felszínre hoznia az ösztöneimet. Láttad azt a nőt, akivel utoljára
végzett?
- Igen – bólintott. – Látszott rajta, hogy élvezi a
helyzetet. Talán nem kellett volna neki mesélned Esméről – jegyezte meg
hirtelen, amikor már messze jártunk a vártól. – Most már ismeri a gyengéidet.
- Ha ez neki örömet okoz, hát tegye – morogtam bosszúsan. –
Én akkor sem fogom megadni neki azt az örömet, hogy szenvedni lásson. Engem
sosem fog magához csatolni. Egész létezésem során független voltam. Nekem
nincsen szükségem olyan „családra”, ahol ennyire semmibe veszik a vámpírokat.
Csak akkor lehetsz elismert, ha olyan képességgel rendelkezel, amivel halálra
rémítheted még a többi vámpírt is. Gondolok itt éppen Jane-re.
- Próbálj meg ne ezzel foglalkozni. Nem sokáig kell már
eltűrnöd ezeket. Már csak négy nap és indulhatunk haza.
- Remélem, mostantól nem lesznek ilyen ötletei, amivel az
őrületbe kergethet.
- A vadászat most segíteni fog – mosolygott rám bíztatóan a
város szélén. – Engedd el magad és kivételesen tényleg hagyatkozz az ösztöneidre.
Mélyet szippantottam a levegőből, majd már futottam is. Hogy
merre, az már lényegtelen volt. Itt a városon kívül már úgysem látnak minket az
emberek és nemsokára az erdő takarásában leszünk. Céltalanul vetettem be magam
a sötét erdőbe, egy jobb holnapban reménykedve. Más sem hiányzott most jobban,
mint egy kis egyedüllét. A vadászattal pedig majd levezetem a felgyülemlett
feszültséget. Ezentúl nem fogom engedni, hogy minden egyes rémisztő dolog az
őrületbe kergessen pillanatok alatt. Nem fogok most összeomlani. Már csak négy
napot kell kibírnom és hazaindulhatunk. Aztán egy hét múlva újra a karjaimban
tarthatom majd a szerelmemet. Ez lebegett a szemem előtt, mielőtt még végleg
elborította volna az agyamat a vörös köd.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)