74. fejezet

Sziasztok!

Hát, nagy nehézségek árán, de végül sikerült összehoznom a fejezetet, ami most ismét jó hosszú lett :P Azt hiszem, ezen túl már csak ilyen hosszúságúakat fogok hozni, mert így még érdekesebb is ;) :D Winnie és Carly szavazatára most függővéggel zárult a fejezet, és talán nem is olyan egyszerű a megoldás, mint gondolnánk :D A farkasos bonyodalomnak már csak egy egészen kicsi, szinte lényegtelen része van vissza - legalábbis számomra :D - , így ezt befejezettnek tekinthetjük, azonban most jött még egy gond, amire nem tudom még, hogy mikor fog fény derülni :D Ezen kívül tanúi lehetünk egy kisebb-nagyobb veszekedésnek is, amiért ne tessék leharapni majd a fejemet :$ Remélem, tetszeni fog a fejezet, mert elég sok munkám volt vele a keresések miatt :) Úgyhogy jó olvasást hozzá! :D

Puszi


Esme szemszöge

Csak ültem ott Jonathan-nal szemben és próbáltam kierőltetni magamból pár szót, de képtelen voltam megszólalni.
-Esme, bökd már ki, hogy mi van! Itt mindenki tud rajtam kívül mindent? – nézett körül.
-Jonathan! – szólt rá Carlisle éles hangon. – Ettől nem teszed könnyebbé egyikünknek sem.
-Akkor mond már el végre – nézett rám várakozóan.
Mély levegőt vettem, miközben még mindig görcsösen szorongattam szerelmem kezét. Csoda, hogy nem törtem még el.
-Én… terhes vagyok – böktem ki végül.
A hirtelen beállt csend megrémisztett. Nem mertem felnézni rá, egyfolytában csak a Carlisle-lal összekulcsolt kezeinket nézve hallgattam. Próbáltam visszatartani a kitörni készülő könnyeimet, de éreztem, hogy már nem sokáig bírom. Remegtem a visszafojtott sírástól, mire Carlisle közelebb húzott magához.
-Jonathan… - szólalt meg halkan, hogy szólásra bírja őt is.
-Én ezt nem értem – suttogta hitetlenkedve. – A vámpíroknak nem lehet gyerekük.
-Igen, ez valóban így van, de Esme még ember – felelt helyettem szerelmem.
-De hát félig már ő is vámpír. Miattam lett azzá...
-Még azelőtt esett teherbe, hogy te… megsebesítetted volna. Talán emiatt nem változott át teljesen.
-És te ezt féltél annyira elmondani nekem? – nevetett fel halkan Nath. – Jaj, Esme, tudhatnád, hogy én ennek inkább örülök. Persze csak ha nincs rád veszéllyel – tette hozzá.
Lassan felnéztem rá és minden erőmet összeszedve szólaltam meg.
-Azt sem gondoltam volna sohasem, hogy képes lennél utánam jönni. Sosem mondtad el, hogy mit érzel irántam – jegyeztem meg óvatosan. – Ezek után ebben miért nem változhattál volna? – néztem mélyen a szemeibe.
-Tudom, hogy nagyot csalódtál bennem… hogy az utóbbi időben azon gondolkodtál, vajon tekintettem-e rád valaha is barátként – állta a tekintetemet. – Nem értelmeztem félre az érzéseimet. Én valóban… szerelmes voltam beléd. De mint az emberek többségének, úgy nekem is változhatnak az érzésiem. De a jellemem nem! Attól még, hogy már másként tekintek rád, belül nem változtam Az érzéseim vezéreltek arra, hogy idejöjjek, nem az őrület. A barátom vagy, Esme és, még ha nem is érezném így, akkor is kötelességem lenne mindenben támogatni téged. – Felállt a kanapéról, majd odasétált elénk és letérdelt. Szabad kezemet hatalmas tenyereibe fogta, és finoman megszorította. – Nekem mindent elmondhatsz, meghallgatlak.
-Köszönöm – öleltem át a karjaimmal a nyakát és szorosan magamhoz öleltem. Arcomat a vállába fúrva próbáltam tompítani a zokogásomat. Annyira megkönnyebbültem Nath szavaitól, hogy képtelen voltam abbahagyni a sírást.
-Jól van, semmi baj – simogatta kuncogva a hátamat. – Ez csak természetes. - Finoman eltolt magától, majd ujjaival letörölte az arcomon végigfolyó újabb és újabb könnycseppeket. – Jaj, Esme, ne sírj! – forgatta meg a szemeit nevetve.
-Ne haragudj, én csak… - ráztam meg a fejem, miközben megtöröltem a kézfejemmel a szemeimet – nem is tudom, mi ütött belém.
Jonathan csak legyintett, majd visszaült Mitch mellé a másik kanapéra.
-A részleteket majd később megbeszélitek, de most térjünk át egy másik témára – mondta Carlisle komoran. Tudtam, hogy mi fog most következni és sajnos azt is, hogy ebben a helyzetben még Jaspernek sem lehet tökéletes terve.
-Valami gond van? – húzta össze a szemét fiunk. Ő már most érezte, hogy nincs minden rendben.
-Ma, mikor reggel megvizsgáltam Mr. és Ms. Abshire-t, mondtak valamit. Pontosabban közölték velem, hogy a falkavezérük, Ephraim Black, találkozni akar velünk. Azt kérték, hogy csak Esme és én menjünk. Egyrészt, hogy tárgyalhassanak velünk a békével kapcsolatban, másrészt pedig, meg akarnak győződni róla, hogy Esme nem veszélyes az itteni emberekre.
-Ugye nem képzeled, hogy tényleg odaengedünk titeket egyedül? – horkant fel Alice. – Azok a farkasok veszélyesek. Ők is pontosan tudhatják, hogy te vagy a családunknak az alapja, Carlisle. Ha téged, elkapnak, vagy Esmével megzsarolnak, ez a család összeomlik.
-Bárkivel megzsarolhatnának engem. Én sem akarom, hogy akár nektek, akár bármelyik városbelinek baja essen. Viszont ezt ők sem szeretnék. És azt sem fogják megkockáztatni, hogy akár egyiküket is megöljük. Félnek tőlünk, ezért akarnak békét kötni.
-De miből vonták le ezt a következtetést? Amióta mi ideköltöztünk, még egyetlen városbelinek sem lett baja. Ők voltak azok, akik miatt Nath is kórházba került, nem miattunk – fakadt ki Michelle.
-Biztonságban akarják tudni magukat, ahogyan én is a családomat – választolt szerelmem nyugodt hangon.
-Te most tényleg azt tervezed, hogy odamentek csak ti ketten? – vonta fel a szemöldökét Jazz.
Carlisle bólintott.
-És ha távolról figyelnénk titeket? Akkor tudnánk segíteni, ha kell – vetette fel az ötletet Nicholas.
-Le sem tagadhatnátok Esmével, hogy rokonok vagytok – sóhajtott. – Ő is pont ugyanezt mondta, de ez nem ilyen egyszerű. Ha rájönnek, hogy nem tartjuk be még így a kezdetekben sem, hogyan fognak bennünk megbízni a későbbiekben? Alice tudna ránk figyelni, és nincsen annyira messze az a hely, hogy ne érnétek oda időben. Én is azt szeretném, ha minél biztonságosabb lenne ez a találkozó, de el kell fogadnunk a szabályaikat, hogy megbízhassanak bennünk.
-Ephraim nem olyan, aki csak úgy rátámad az ellenségre. Hajlandó tisztázni vele a dolgokat és egyezséget kötni. Amikor én idejöttem, ő állította le a többit farkast, nehogy szétcincáljanak engem – magyarázta Nath. – Szerintem emiatt nem kell aggódnunk. Amíg nem provokáljuk ki nála, ő nem fog támadni. Még akkor sem, ha erőfölényben vannak. Ráadásul a fiával, Billy-vel, mostanában nagyon rossz a kapcsolatuk, amiért a falka megtámadta Clare-t. Nem fog meggondolatlanul cselekedni. – Kérdő tekintetünk láttán még vigyorogva hozzátette. – Nekem is jó a hallásom. A kórházak pedig unalmasak, ha éppen egyedül van az ember.
-És ha téged akarnak cserébe? – kérdezte Rose, összehúzott szemekkel.
-Akkor… - kezdte volna szerelmem, de Michelle közbe vágott.
-Akkor elmegyünk – jelentette ki határozottan. – Csak Nath és én, így mind biztonságban leszünk.
-Nem, Mitch! Ha ez a feltételük, akkor mind elmegyünk. Nem fog egy rosszul sikerült költözés miatt kettéválni a családunk – ellenkeztem.
-Jaj, Esme, olyan naiv vagy – ingatta a fejét. – Az embereknek fel fog tűnni, hogy milyen sokan vagyunk. Ráadásul még annak ellenére is, hogy ti vagytok a legidősebbek közülünk, ennyi gyerekkel ti sem boldogulhattok. És nemsokára megszületik ez a kisbaba is – bökött a fejével a hasam felé. – Csak egy újabb probléma lesz.
Hirtelen pattantam föl a helyemről, ahol eddig ültem. Carlisle későn kapott utánam, annyira meglepte ez a hirtelen mozdulat. Egy szempillantás alatt Michelle előtt termettem és már emeltem volna a kezemet, de valaki lefogott hátulról. Éles fogaim csak pár centire Michelle arcától csattantak össze vészjóslóan, mire a két kar átvonszolt a szoba túlsó végébe.
-Carlisle, segíts, egyedül nem tudom megnyugtatni – hallottam Jasper hangját, az arcát azonban nem láttam. Egyedül Michelle meglepett tekintete lebegett előttem mindaddig, míg Carlisle le nem térdelt elém. Kezeivel erősem megmarkolta a vállaimat és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
-Esme, édesem, nyugodj meg! Esme, hallasz engem? Koncentrálj a hangomra!
Lehunytam a szemeimet és próbáltam mélyeket lélegezni. Még mindig éreztem magamban a Michelle iránti mérget. Az én gyermekemet senki nem nevezheti „problémának”. Megérdemelte volna, hogy egy kicsit átszabjam az arcát. Ezek a gondolatok megrémítettek. Te jó ég! Mit csinálok? Én nem ilyen vagyok. Kétségbeesetten kaptam el Carlisle karját, hogy magamhoz rántsam. Arcomat azonnal a nyakába fúrtam, hogy végre meg tudjak nyugodni.
-Jól van, semmi baj – simogatta a hátamat egyfolytában. – Nyugodj meg, kedvesem.
Mikor végre sikerült újra rendeznem a légzésemet, mérges tekintettel néztem fel Michelle-re, de éreztem, hogy már nem fogok nekiugrani.
-Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el – kezdtem halk hangon. – Ha még egyszer, akár csak egy apró rossz megjegyzést is teszel a gyerekemre, azt az arcod fogja bánni. Nem érdekel, mennyire nyugodt a természetem egyébként.
Elkerekedett szemekkel nézett rám.
-Esme, én ezt nem azért mondtam – kezdett tiltakozni, de Nath gyorsan befogta a száját.
-Fiam, vidd föl Esmét a hálószobánkba. Nemsokára megyek én is, de előbb még beszélnem kell a nővéremmel. Addig próbáld megnyugtatni őt.
Jasper bólintott, majd felkapott engem a földről és a következő pillanatban már az ágyunkon ültem, szemben velem Jasperrel.
-Miért történik ez velem? – temettem az arcomat a kezeimbe. – Én ezt nem így… nem akartam őt bántani.
-Tudom – dörzsölte meg a karomat -, de ez előbb utóbb várható volt. A terhességgel járó hangulatváltozások eleve felerősödtek az átváltozásodnál, ráadásul még senkinél sem láttam olyan anyai ösztönöket, mint nálad, amik szintén erősebbek lettek. Ne aggódj, ez nem lesz mindig így és biztosan Michelle is meg fogja érteni. Carlisle most beszél vele, de úgy hallom, nem lesz gond.
Sóhajtva dőltem el az ágyon.
-Mi van, ha ezek az érzések nem fognak tompulni? Így az emberekre is veszélyes vagyok. Ha bárkinek is ártok, azzal kivívom a farkasok gyűlöletét is – húztam az arcomba egy párnát.
-Miért ne múlnának el?
-Még most is olyan gyűlöletet érzek magamban – motyogtam. – Egy pillanatig, ott lent teljesen komolyan gondoltam azokat, amiket mondtam. Mi lesz, ha bántok valakit a családból egy félresikerült megjegyzés miatt?
-Ne aggódj, nem fogsz – szólt a halk hang az ajtóból. A párnát még jobban az arcomra nyomtam a szégyentől. Majdnem rátámadtam Carlisle nővérére. Csoda, hogy ezek után még szóba áll velem. Ajtócsukódás hallatszott, majd éreztem, hogy megmozdul a matrac alattam. – Kicsim – simított végig Carlisle a kézfejemen. -, kérlek, tedd le azt a párnát. – Válaszként csak még jobban szorítottam magamhoz az anyagot. Carlisle sóhajtott, majd megéreztem az ujjait a karomon. Lassan cirógatta végig egészen a vállamtól a kézfejemig, majd vissza. Az érintése nyomán az izmaim ellazultak és már egyáltalán nem gondoltam arra, hogy szorítanom kellene azt a párnát. – Édesem, Mitch nem haragszik rád – suttogta halkan. – Teljesen megérti, hogy nehéz most neked és tudja, hogy… nem fogalmazott a leg… legmegfelelőbben.
-Már te is tartasz tőlem – néztem rá elkeseredetten, ahogy leengedtem az arcom elől a párnát.
-Nem, dehogy is – rázta a fejét. – Miért tenném?
-Tétovázol a szavak között. Te mindig egyenesen kimondod a véleményed, és nem keresgéled a szavakat.
-Én csak nem szeretnélek fölöslegesen megint megbántani téged – simogatta meg az arcomat.
-Miért vagy ilyen nyugodt? Hiszen majdnem nekiugrottam a nővérednek – néztem a szemeibe csodálkozva.
-Michelle tudhatta volna, hogy az elkövetkezendő egy évben veled nem érdemes ujjat húzni… Nem gondolta át jól, amit mondott. És végül te nem bántottad őt és tudom, hogy ezek után sokkal jobban oda fogsz figyelni te is – mosolyodott el a végére. – Sssh, ne mond ki, mert nem így van – tette mutatóujját a számra, mikor meg akartam szólalni.
Karjaimmal átfontam a nyakát és lehúztam magamhoz. Kuncogva dőlt el mellettem az ágyon, miközben végig fogva tartotta a tekintetemet az övével.
-Annyira hiányzol – suttogtam alig hallhatóan, miközben vágyakozva néztem rá. – Ráadásul a terhesség és a vámpírság még ezt is felerősíti – hunytam le egy pillanatra a szemeimet.
-Te is nagyon hiányzol már – hajolt közelebb, hogy belecsókolhasson a nyakamba. – Ha sikerült békét kötnünk a farkasokkal, megígérem, hogy elmegyünk valahova. Csak mi kettesben. Távol a farkasoktól és mindentől, ami megzavarhatna minket – motyogta az ajkaimba, majd hosszan megcsókolt.
Hosszú ideig feküdtünk egymás mellett, néha apró csókokat váltva, vagy simogatva egymást. Carlisle a fejét a hasamon pihentette, ami nekem újra és újra mosolyt csalt az arcomra. Nem akartam, hogy vége legyen ezeknek a csodálatos perceknek, de sajnos egyszer ennek is be kell következnie.
-Miből fogják tudni, hogy nem vagyok veszélyes? – szólaltam meg halkan, megtörve ezzel a csendet.
-Nem tudom – felelte felpillantva rám. – Talán úgy gondolják, hogy elég pár szót váltaniuk veled, és tudni fogják…
-Remélem, hogy igazad lesz – sóhajtottam, majd felültem az ágyon.
-Hová mész? – csodálkozott szerelmem, elkapva a csuklómat, mikor már épp készültem felállni.
-Bocsánatot kérek Michelle-től – sütöttem le a szemeimet. – Nem szeretném, ha emiatt kerülnénk egymást. Épp elég lesz még így is újra a szemébe néznem.
-Nem várja ezt el tőled – rázta meg a fejét.
-Tudom, de én fontosnak tartom. A szobájában van?
-Nem, Nath-tel és Jasperrel elmentek a városba.
-Jasperrel? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
-Még mindig nem járkálhatunk csak úgy az erdőben, így Jazz is velük tartott. – Közelebb húzott magához, majd a fülembe suttogott. – Alice-nek most lesz nemsokára a születésnapja és Jazz újra meg akarja kérni a kezét. Mivel Alice most a farkasokkal van elfoglalva, nem fogja látni ezt a szándékát.
-Ó – lepődtem meg. – Ez… nagyon jó.
-Bizony – bólintott szerelmem, majd visszahúzott maga mellé az ágyra.
-El is felejtettem, hogy most lesz a születésnapja – fészkeltem be magam az ölelésébe.
-Hát, jó sok gond zúdult mostanában a nyakunkba – cirógatta meg az arcomat.
-Valóban – hunytam le a szemeimet.
-Próbálj meg egy kicsit aludni – suttogta a fülembe. – Jobb lesz, ha kipihent leszel az éjszaka.
-Rendben, megpróbálok – motyogtam a mellkasába.
Nem sokkal később el is nyomott az álom, de sajnos ez most nem volt rémálomtól mentes.
Zihálva ültem föl az ágyban. Patakokban folyt rólam az izzadtság és a szememből a könny.
Két kar karolt át lágyan, hogy megnyugtasson.
-Sssh, drágám – szorított magához szerelmem. – Nincs semmi baj.
-De… Mitch… ó, Istenem! – temettem az arcomat a nyakába. – Mit tettem? – tört ki belőlem a zokogás.
-Esme, az nem a valóság, érted? – fogta kezei közé az arcomat, hogy a szemembe nézzen. – Az egészet csak álmodtad, hallod? – próbált megnyugtatni.
-Olyan valóságos volt. Mintha tényleg megtettem volna – zokogtam.
-De nem történt meg. Esme, kérlek, nyugodj meg! – húzott újra magához, de most sokkal szorosabban.
Mélyeket lélegeztem az illatából, és így próbáltam megnyugtatni magam. Ahogy kezdett rendeződni a légzésem, lassan hátrébb húzódtam tőle.
-Ne haragudj, hogy ennyire kiakadtam – suttogtam megtörten. – Csak annyira felzaklatott ez az álom.
-Nincs semmi baj – cirógatta meg az arcomat mosolyogva. – Csak aggódtam érted. Még sohasem borított ki semmi sem ennyire.
Hosszú percekig csak némán ültünk, egymást átölelve, mikor újra megszólalt.
-Ideje lenne készülődnöd. Nemsokára indulnunk kell és neked még nem ártana rendbe hoznod magad… Nagyon megviselt az arcod.
-Mennyi időnk van még? – sóhajtottam.
-Még tíz perc – felelt óvatosan.
-Akkor sietek – álltam föl mellőle gyorsan, majd a szekrényhez léptem. – Mit illik ilyen „alkalomra” fölvenni? – haraptam az ajkamba tétovázva.
-Csak valami egyszerűt – vonta meg a vállát szerelmem.
Miután elkészültem, mindketten lementünk a nappaliba. Csak Jazz volt ott, de a többiek csak útban lettek volna, mert Jasper az egész nappaliban fel-alá járkálva gondolkozott. Csak akkor állt meg, amikor az egyik fordulása után meglátott minket a lépcső aljában.
-Nincs ötletem, hogyan oldhatnánk meg – rázta meg a fejét. – Sajnos nem tudok mást mondani, mint hogy hinnünk kell Jonathan-nak és bízni a farkasokban. E nélkül úgysem jöhetne létre szövetség. Viszont szeretnélek elkísérni titeket egy darabig. Csak hogy tényleg biztonságban odaérjetek, és hogy ne essen bajotok. Megvárom, amíg megérkeznek, aztán hazajövök.
-Rendben – bólintott rá szerelmem lassan. – Akkor induljunk – adta ki az utasítást, majd miután kézen fogott engem, mindhárman futásnak eredtünk.
Megnyugtató volt ez a gyorsaság. A vadászatokon kívül nem nagyon használtam ezt a vámpír-képességemet, hiszen nem is volt rá szükségem, de most nagyon jól esett. Az agyam teljesen kikapcsolt. Nem kellett figyelnem a fákra, mert ösztönösen kerülgettem ki őket. A kiálló gyökereket átugrotta, az ágak elől elhajoltam. Mintha évtizedek óta csak ezt gyakoroltam volna.
-Mindjárt megérkezünk – furakodott be az üres gondolataim közé Jasper hangja.
-Akkor innen menjünk emberi tempóban – lassított le Carlisle. – Jobb, ha nem rontunk csak úgy egymásra.
-Ahogy gondolod – bólintott Jazz.
Ahogy egyre közelebb kerültünk a tisztáshoz, a pánik úgy kezdett eluralkodni rajtam. Nem értettem, miért reagálok így, hiszen tényleg nem eshet bajunk. Tudom, biztos vagyok benne, hogy Nath nem hazudott. Nem tette volna. Michelle miatt.
Jazz megnyugtatóan szorította meg a kezemet, majd halkan a fülembe suttogott.
-Engedd, hogy megnyugtassalak. Csak próbáld meg kikapcsolni az agyadat.
Carlisle aggódva fordult hátra, de Jazz intett neki, hogy menjen csak tovább. Próbáltam teljesíteni a kérését, de elég nehéz volt ebben a helyzetben kikapcsolni.
-Erre nincs idő, Jasper, megérkeztünk – szólalt meg Carlisle. – Ne aggódj, Esme, nem lesz semmi gond – fordult hátra hozzám. Ajkait lágyan az enyémekhez érintette, majd fájó szívvel ugyan, de elhúzódott. – Ne félj! – suttogta, majd egy hosszú pillantás után megfordult.
Ő lépett ki elsőként a fák közül, mint családfő, vagyis a vezérünk. Utána ketten egymás mellett Jasperrel. Szemben velünk azonnal megláttuk a két farkast, akik vicsorogva morogtak ránk.
-Ne haragudjatok, amiért ő is velünk jött. Csak meg akart győződni róla, hogy minden rendben lesz velünk. Most haza is megy – pillantott hátra Jazz-re, de egy percig sem tévesztette szem elől a farkasokat.
Ahogy fiunk elengedte a kezemet, máris védtelennek éreztem magamat. Lassú léptekkel hátrált el a fák közé, amíg teljesen el nem tűnt az alakja.
-Mielőtt rátérnénk a tárgyra… - szólt ismét Carlisle – megtennétek, hogy visszaváltoztok? Úgy könnyebb lenne kommunikálnunk. Csak ketten vagyunk. Nem vagyunk veszélyesek rátok – biztosította őket.
Az előrébb álló farkas bólintott, majd mindketten besétáltak az erdőbe. Egy perc elteltével újra megjelentek, immáron emberi alakban. Közelebb jöttek hozzánk, mint farkas alakban, ami már bíztató jel volt.
-Az én nevem Ephraim Black – szólt az elől álló. Őszülő haja rendezett volt, mintha az előbb nem is farkas lett volna -, ő pedig Levi Uley. Köszönöm, hogy eljöttek – biccentett.
-Nem akarunk senkit sem bántani… sem itt, sem pedig a környéken. Fontos számunkra, hogy titokban tartsuk a kilétünket az emberek előtt és, hogy be tudjunk közéjük illeszkedni. Nem vagyunk veszélyesek – mondta Carlisle határozott hangon.
-Miben különböznek maguk a többitől? – vonta össze a szemöldökét Ephraim. Igaza volt Nath-nek, ő tényleg meg fog minket hallgatni.
-A családom és én már évek óta felhagytunk az embervérrel, és azóta csak állatvérrel táplálkozunk. Ettől aranybarnák a szemeink és emiatt vagyunk képesek türtőztetni magunkat az emberek közelében.
-Akkor neki miért nem olyan színűek a szemei? – nézett rám. – Az övé mogyoróbarna. Ez hogy lehet? Ráadásul a szíve is dobog. Ő nem vámpír…
-Vámpír, csak emberi tulajdonságai is vannak.
A férfi bólintott, de tudtam, hogy nem fogja ennyiben hagyni a dolgot.
-Az évek óta pontosan hány évet takar? – tette fel a következő kérdést.
-Mindünknél változó. Nem egyszerre változtunk át, így ez is ingadozó. Én viszont még soha, egész létezésem során nem fogyasztottam embervért azon kívül, mikor a feleségemet átváltoztattam.
-Tehát nem olyan régen megtörte ezt az életmódot – vonta le a következtetést.
-A feleségemet azért változtattam át, mert életveszélyben volt. Ha nem teszem meg, most nem állhatna itt mellettem – adott kitérő választ szerelmem, de úgy tűnt, Ephraim ezzel is megelégedett.
-És miért nem változott át teljesen? Mitől lehetséges az, hogy vámpírméreg jutott a szervezetébe, mégsem hatott rá egészen. Miben más ő, mint a többi ember? – Szavai közben végig engem fürkészett a tekintetével.
-Még ember volt, mikor összeházasodtunk, és ő teherbe esett tőlem – felelet Carlisle nyugodt hangon. – Még akkor is, amikor én megharaptam őt. Vannak ismerőseink, akik tanúi voltak már egy ilyen esetnek. Nem ez az első, hogy ez megtörténik. Esme azért nem változott át teljesen, hogy ki tudja hordani a babát. Azonban, miután megszületett a gyermek, Esme teljesen olyan lesz, mint mi.
-És egyikük sem lehet veszély az emberekre utána? – vonta fel a szemöldökét.
-Ezt nem tudhatjuk – felelt őszintén Carlisle. – Viszont Esmének nagyon erős az elhatározása, így képes lesz kontrollálni magát.
-És a gyermek?
-Őt könnyebben vissza tudjuk fogni, mint egy felnőtt vámpírt. Nem tudjuk, mire lesz majd képes, de olyan tempóban fog nőni, mint egy embergyerek. Az idő múlásával ő is olyan lesz, mint mi, csupán lesz egy-két emberi tulajdonsága, mint most Esmének.
-De veszélyes lesz? – kérdezte Ephraim vészjóslóan.
-Nem tudhatjuk – felelt ismét őszintén.
A férfi bólintott, majd egyet hátra lépve, felém fordult.
-Szóval te lennél Esme… - nézett végig rajtam fürkésző tekintettel. – Gondolom, ezt te egy áldásnak gondolod, hogy nem kell vért innod a megélésért.
-Hát, ez azért nem teljesen igaz – válaszoltam félénken. – Vérre is ugyanúgy szüksége van a szervezetemnek, csak kisebb mennyiségben. Azonban ezt is csak állatokból szoktam megszerezni.
-És mit gondolsz, képes lennél magadat kontrollálni, miután teljes értékű vámpír lett belőled? – nézett áthatóan a szemeimbe.
-Nem vagyok vadállat – feleltem egyszerűen. – Nem lennék képes bántani az embereket – ráztam meg a fejem. Minden tőlem telhetőt megteszek majd azért, hogy visszafogjam magam.
-Ha szabadna itt megjegyeznem – szólt közbe Carlisle -, sokkal valószínűbb, hogy Esme az újszülött évét most éli meg. Mivel már most is csak embervért iszik, ez a szervezetében fog maradni és nem lesz olyan kontrollálatlan, mint a többi újszülött vámpír.
-Hányan tartózkodnak most itt Forksban? – nézett ismét Carlisle-ra.
-Nyolcan. Közülük kettő vendég, mert csak átutazóban vannak itt. A nővérem, a két lányunk, a fiunk, és mi ketten.
-Melyikük az a bizonyos Michelle? – vonta össze a szemöldökét, miközben az arca ismét elkomorult.
-A nővérem.
-Tud róla, hogy a falkánk egyik tagja bevésődött a nővérébe?
-Először is, mint tudjuk, Jonathan nem volt a falkájuk tagja – jegyezte meg Carlisle, amit én elsőnek nem tartottam jó ötletnek. – Másodszor, igen, tudok róla.
-És nem is próbált ellene semmit sem tenni? Ősi ellenségek vagyunk – emelte meg kissé a hangját.
-Talán pont maga tudhatja a legjobban, Ephraim, hogy a bevésődés a farkasok lételeme. Ha rátalálnak a kiválasztottra, akkor annak elvesztése a legrosszabb következményekkel is járhatna.
-Jonathan azt állította, hogy már bevésődött a maga feleségébe. Szét akarta választani magukat. Ezek után hogyan lehessünk biztosak abban, hogy az érzései nem fognak megint változni?
-Biztos vagyok benne, hogy Jonathan sem kockáztatta volna az életét, ha nem biztos a dolgában – nézett mélyen a szemébe szerelmem.
-Tehát maga úgy gondolja, hogy ezt el kéne fogadnunk?
-Én nem mondhatom meg, hogy kit vegyenek be a falkába. Ez csak és kizárólag a maguk dolga.
-Jonathan-ről majd máskor tárgyalunk. Először meg kell beszélnünk a lehetőségeket a tanáccsal. Addig pedig megköthetnénk egy ideiglenes kompromisszumot – ajánlotta. Carlisle bólintott, majd várt, hogy Ephraim kiszabja a feltételeket. – Ez a tisztás semleges terület. Pontosan egy hét múlva ugyanitt találkozzunk, pontban éjfélkor. – Bólintottunk. – A tisztás ezen oldala felé – mutatott a háta mögé -, egészen La Push túlsó határáig számít a mi területünknek, beleértve a sziklás öblöt és a La Push-i partokat. A maguké a másik fele. És most jöjjenek a feltételek. Mivel nálunk folyamatos járőrözés folyik a határ mentén, maguk csak engedéllyel léphetnek a mi területünkre. A vadászat azonban teljesen tilos ezen a területen! – emelte ki figyelmeztetően.
-Elfogadjuk ezeket a feltételeket – mondta Carlisle. – Viszont ez a kikötésünk nekünk is meglenne. Ha nincsen nyomós okuk rá, akkor ne jöjjenek át a mi területünkre.
Ephraim bólintott, majd folytatta.
-És – emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját -, ha egyetlen embernek, vagy falubelinek is baja esik a maguk keze által, a szerződés azonnal felbomlik, és mi minden tőlünk telhetőt megteszünk majd azért, hogy megvédjük maguktól az embereket.
-Ez nem fog előfordulni – biztosította Carlisle, miközben mélyen beszívta a levegőt. – Egyéb feltétel?
-Nem változtathatnak át más embereket – nézett mindkettőnk szemébe szigorúan. – És tudni akarunk róla, ha új vámpír érkezik magukhoz a városba. Valamint, amint megszületik a gyermek, szólniuk kell, hogy mi is találkozhassunk vele.
Szavai hallatán megremegtem. Hogy a születendő gyermekemet idehozzam, és ezzel veszélynek tegyem ki? Mégis hogy kérhet ilyesmit? Carlisle nyugtatóan lépett hozzám közelebb és megszorította a kezemet.
-Csak így élhetünk békében egymás mellett – suttogta a fülembe, miközben lágyan megdörzsölte a vállamat. – Rendben, Ephraim – mondta kicsit hangosabban, miközben közelebb lépett a férfihez és a kezét nyújtotta felé.
A férfi érdeklődve figyelte szerelmem, felé kinyújtott kezét. Már éppen lépett volna előre ő is, mikor a mögötte álló törzsbeli morogva állította meg.
-Ephraim! Ez veszélyes. – A teste elkezdett remegni és a tekintete őrülten cikázott hármunk között.
-Levi, nyugalom! Megbízom bennük. Legalábbis a doktorban igen, és úgy látom, hogy a felesége sem fog gondot okozni nekünk – pillantott ismét rám. – Köszönöm, Dr. Cullen – fogadta el végül a kinyújtott kezet, majd határozottan megrázta.
-Mi köszönjük – biccentett Carlisle. – Ha bármilyen orvosi segítségre lenne szükségük esetleg… még a legvégső esetben is nyugodtan hívjanak. Egy hét múlva pedig akkor velünk tart majd Jonathan is.
-Rendben, és észben tartom – lépett hátrébb Ephraim.
Amint távoztak a tisztásról, megkönnyebbülten fordultam szerelmem felé és öleltem át szorosan. Csak most tudatosult bennem, hogy minden rendbe jött. Bár Jonathan még mindig problémát jelent a farkasoknak, meg fogják beszélni, hogy hogyan viszonyuljanak hozzá ezentúl. Végre biztonságban van a családunk. Éreztem, ahogy minden eddigi elfojtott érzésem felszínre törve, a könnyeim folyni kezdtek végig az arcomon.
-Nem sírj, kedvesem – simogatta a hátamat egyfolytában. – Minden rendben van.
-Tudom, és pont ezért sírok – mosolyogtam fel rá boldogan. – Olyan régóta kellett már félelemben élnünk… Pedig az ember, vagyis vámpír azt gondolná, hogy nekünk nincs mitől félnünk… De ha a családunkról van szó, mindent másképp látunk.
-El sem tudod képzelni, mekkora boldogsággal tölt el ez a pár mondat.
Lassan megcsókolt, majd egy mosollyal az arcán kézen fogott, és elindultunk hazafelé. Mindenki a ház előtt állva várt ránk és izgatottan toporogtak. Ahogy meglátták mosolygó arcunkat, mind megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Ahogy végignéztem rajtuk, a tekintetem találkozott Michellé-vel. Láttam rajta, hogy ha sírni tudna, már patakokban folynának a könnyei. Gondolkodás nélkül rohantam oda hozzá, hogy megölelhessem, és szipogva temettem az arcomat a vállába.
-Annyira sajnálom… - fontam szorosabbra rajta az ölelésemet.
-Tudom, de nincs semmi baj. Nem haragszom, és egyébként is én tettem megjegyzést a babára. Én nem úgy értettem, mint ahogyan az hangzott.
Miután hosszú percek múlva elengedtük egymást, mind bementünk a házba, hogy végre elmesélhessük a többieknek a történteket.
-Csak ennyi lenne a feltételük? – csodálkozott Jasper, összevont szemöldökkel.
-Igen, „csak” ennyit kértek. Viszont Ephraim azt mondta, hogy Jonathan miatt összeül majd még a tanács, hogy megegyezzenek vele kapcsolatban. Nem tudom, hogy ez pontosan mit takar, hogy azt beszélik-e meg, hogy visszafogadják őt, vagy sem… Reménykedjünk a legjobbakban. Mához egy hétre kérték az újabb találkozót, és akkor mindent elmondanak majd.
-Akkor gondolom, nekem is mennem kell majd – mondta Jonathan.
-Rád is tartozik, amit mondani fognak.
-Nekem még mindig nem tetszik ez, hogy csak páran menjetek – rázta meg a fejét Mitch.
-Ephraim nem akar összetűzést velünk, ahogy azt már eddig is gondoltuk. És biztos vagyok benne, hogy Nath-et sem fogják bántani, különben nem kötötték volna meg velünk már ma a szerződést a területekkel kapcsolatban.
A hosszú órákig tartó beszélgetés kezdett egyre jobban lefárasztani engem. Éreztem, hogy a szemhéjaim egyre nehezebbek lesznek, de még nem akartam elaludni. Carlisle rövidesen észrevette rajtam, hogy már nem sokáig bírom ébren tartani magam, így megszakítva a beszélgetést, elbúcsúztunk tőlük és felmentünk a hálószobánkba.
-Nem kellett volna miattam neked is feljönnöd – mosolyogtam rá fáradtan, miután ő is eldőlt az ágyon.
-Fárasztó nap volt ez a mai még számomra is. Ráadásul hosszú idő óta ez az első olyan időszak, hogy végre nyugodtan kettesben lehetünk, és semmi komoly témáról nem kell beszélnünk – gördült fölém egy mozdulattal, kezeivel megtámaszkodva mellettem.
Karjaimat automatikusan fontam a nyaka köré, de nem csókoltam meg. Csak néztem mélyen azokba a gyönyörű, aranybarna íriszeibe. Olyan érzés volt, mintha tényleg a lelkéig láttam volna. Éreztem azt a mérhetetlen szerelmet, amit irántam táplált és szinte még a gondolataiba is beleláttam.
Ebből az állapotomból már csak Alice hangos sikkantása szakított ki, majd berobbant a hálószobánk ajtaja és lányunk zihálva meredt a kettősünkre. Carlisle azonnal legördült rólam, majd Alice felé fordulva, aggódva nézett rá.
-Mi történt, Alice? – kérdeztem ijedten.
-Carlisle – mutatott rá az említettre. – Egyszer… egyszer csak… eltűnt – makogta hitetlenkedve.

Frissel kapcsolatban

Sziasztok!

Sajnos ismét rossz hírrel kellett jönnöm :( Nem akartam már az összes ilyet chat-be írni, úgyhogy úgy döntöttem, most egy külön bejegyzést nyitok ennek a dolognak. Sajnos már nem csak az iskola alatt vannak elmaradásaim, amiért bocsánatot kérek minden olvasómtól :/ A nyaram már most be van táblázva, kivéve július első két hetére, úgyhogy jövő héttől kicsit többet ígérhetek nektek, de addig... A héten megpróbálom összehozni mindkettő blogra a fejezetet, hogy valamennyire behozzam a lemaradást, de a lényeg az lenne: Bármennyire is késik a friss, nem kell aggódnotok, nem felejtettem el a blogokat, csak nincsen időm, vagy rosszabb esetben ihletem az íráshoz. Ezt most azért akartam megosztani veletek, mert az utóbbi időben rászoktam, hogy chat-ben szólok a késésekért és ez már rendszerré is vált. Úgyhogy mostantól ez nem így lesz. Csak a türelmeteket kérem :)
Ezen kívül egy másik dolog még... Mivel egyhuzamban három hetet leszek Balatonon, így akkor nem tudnék frisselni, mert nem leszek ott netközelben :/ Viszont megpróbálom úgy megoldani frissítést, hogy megírom előre a fejezeteket, és majd az egyik barátnőmet megkérem, hogy tegyen fel közben minimum egy fejezetet nektek :) Ennek viszont az az ára van, hogy előtte a maximum a heti egy friss lesz mindkét blogon. Sajnos jobban nem tudnám megoldani...
Visszatérve a késő fejezethez, már nem szeretnék időpontot ígérni... A hét folyamán biztosan megírom, de napot nem tudok mondani.
Köszönöm azoknak, akik megértik és kitartanak még így is mellettem! :)

Puszi

73. fejezet

Sziasztok!

Dupla jó hírrel jöttem most :D Az egyik, hogy elkészültem a friss fejezettel, a másik pedig, hogy ez most extra hosszú lett :D Majdnem hét oldal, az eddigi négy helyett :D Úgyhogy tessék megbecsülni és komikat írni ;) :D Próbáltam egy kicsit több izgalmat belesűríteni, ezért is lett most ilyen hosszú :) Három szemszögben írtam meg, hogy megmutassam nektek, Rose hogyan élte át az első Emmett-el való találkozását és, hogy Emmett mit is fogott fel tulajdonképpen ebből az egészből. A harmadik szemszög, ami egyben a leghosszabb is, pedig Carlislé-ban íródott. Jó olvasást a fejezethez, remélem, tetszeni fog nektek :)

Puszi



Rose szemszöge

Iszonyatosan rosszul éreztem magam a viselkedésem miatt. Carlisle-ék nem ezt érdemelnék tőlem. Hiszen ők voltak azok, akik megmentettek és befogadtak. Ha akkor nem engedik meg, hogy velük maradjak, ki tudja, mi lett volna belőlem. Talán még most is vérszomjas vámpírként járnám a városokat éjjelenként, hogy táplálkozhassak. Ők lehetőséget adtak nekem az újrakezdésre, és én ezt így hálálom meg nekik. És még így, hogy bocsánatot kértem tőlük és megígértem, hogy nem lesz több ilyen kifakadásom, sem érzem jobban magam. Esmének fontos Jonathan, Carlisle-nak pedig Michelle. Na nem mintha nekem nem lenne fontos, de egy vérfarkast beengedni a házunkba? Ez több mint őrültség.
Egyedül akartam lenni, bezárkózva a gondolataimba, de tudtam, hogy Alice-ék nem engednének el itthonról egyedül. Amióta fenn áll a farkas veszély, senki sem mehet el egyedül, de még csak párosan sem. Vadászni is csak hármasban mehettünk. De talán még az is jobb…
-Alice, eljöttök velem vadászni? – léptem be a nappaliba.
-De hiszen két napja voltál – csodálkozott.
-Tudom, de szeretnék egy kicsit, amennyire csak lehet, egyedül lenni.
-Hát jó, Jazz, mit szólnál egy vadászathoz? – mosolygott rá a férjére.
-Felőlem mehetünk, de biztosak vagytok benne, hogy Carlisle örülne neki, ha csak ők hárman maradnának itthon? Azt kérte tőled, hogy vigyázz Esmére, amíg haza nem érnek.
A következő pillanatban Nora és Nicholas jelent meg a lépcsőnél.
-Ne aggódjatok, megleszünk – mosolyogtak ránk. – Ide csak nem jönnek be. Vagy ha mégis, akkor elhitetem velük, hogy egy csapatnyi vámpír tartózkodik idebent. Nem lesz nehéz – vigyorgott Nicholas. – Esmére is figyelni fogunk – biztosított minket.
-Így már elfogadhatóbb a helyzet – bólintott Jasper. – Akkor felőlem mehetünk is.

Mélyen bent jártunk az erdőben. Valamiért az állatok errefelé nagyon elbújtak, pedig nem hallhatták, hogy jövünk. Még sosem fordult elő ilyesmi.
-Biztosan jó ötlet most felfedezni az erdő titkait? – állított meg minket Jasper. – Talán csak vihar közeledik, és ezért bújtak el az állatok.
-Miféle vihar, édesem? Ez azoknak a ritka napoknak az egyike, amikor nem esik az eső. Szerinted én nem látnám előre, ha vihar közeledne?
-Ezt akkor sem most kéne – vonta össze a szemöldökét. - Nagyon nincs jó érzésem – nézett körül.
-Ne aggódj már annyit. A farkasok az erdő túlsó felén élnek, La Push-ban, a tengernél – simogatta meg az arcát Alice. – Nincs semmi veszély ránk nézve az erdőnek ezen felén.
Jasper beleegyezése után tovább haladtunk, de ő még továbbra is elővigyázatos és körültekintő volt, amit ugyan nem bántam, de teljesen fölöslegesnek éreztem.
Egyszer csak azonban emberi vér illatát hozta felénk a szél. Én azonnal megdermedtem. Ez sokkal erőteljesebb volt, mint amit a városban éreztem bármikor is és úgy vonzott, mint semmi más ezen a világon. Ösztönösen indultam meg az illat irányába. Csak futottam és futottam, mindent kizárva magam körül. Csak az a képzeletbeli emberi test lebegett a szemeim előtt, ami a gondolataim szerint ezt a fenséges illatot árasztotta. Amikor azonban megláttam Őt, ledermedtem. Éppen abban a pillanatban ordított fel fájdalmasan, amikor én kiléptem a fák közül az apró tisztásra. A hang észhez térített. Én nem fogok fájdalmat okozni ennek az embernek. Nem tehetem. Én nem ilyen vagyok.
A medve állt velem szemben, míg a férfi nekem háttal. Az állat egy újabb, már végzetes csapásra készült, én azonban nem mozdultam. Képtelen voltam odarohanni, hogy megvédjem a férfit. Az agyamat ismét kezdte beborítani a vörös köd, ahogy az illata bekúszott a tudatomba. A következő, most már sokkal fájdalmasabb kiáltás azonban ismét észhez térített. A férfi már a földön feküdt, kínok között vergődve, a medve pedig elindult felé, hogy befejezze, amit elkezdett. Ezt már nem hagyhattam. Egy pillanat alatt a medve előtt termettem, aki meglepetten hőkölt hátrébb, de aztán ismét megindult, most azonban már felém. Velem akart végezni. Még mielőtt azonban rávethettem volna magam, egy fényes, fehér csík süvített el mellettem, egyenesen az állat irányába. A mozdulatokból felismertem Jaspert, aki a következő pillanatban már végzett is a medvével. Azonnal megfordultam, hogy a sebesült férfihoz rohanjak. Rövid, barna haja elől a homlokához tapadt, az arca újra meg újra fájdalmas grimaszba rándult. Ahogy mag akart mozdulni, fájdalmas nyögés szakadt fel a mellkasából. Senki nem tudta volna elhinni, ha nem látja a saját szemével, hogy ez a férfi kínok között szenvedhet bármikor is. Az alakja egy medvéére hasonlított, de persze a jó értelemben. Kidolgozott izmai meg-megfeszültek, ahogy megpróbált az oldalára fordulni.
-Csssh, maradj nyugton – próbáltam lefogni. Az érintésemre mintha egy kissé ellazult volna. Résnyire kinyitotta a szemeit és mikor észrevett engem, fájdalmasan elmosolyodott.
-Ez biztosan a mennyország – motyogta fuldokolva. Gyönyörű kék szemeit újra meg újra lehunyta, ahogy a szervezete egyre gyengült. Nagyon sok vért veszített. A nyakán volt egy marcangolt seb, már az is csoda, hogy abba nem halt bele. Sürgősen be kell vinnünk a kórházba Carlisle-hoz. – Az én angyalom… megmentett… – lehelte még, majd végleg lehunyta a szemeit.
-Nem! Ne add fel! Térj magadhoz! – ráztam meg óvatosan a vállánál fogva, ő azonban nem mozdult.
-Alice, gyorsan, be kell vinnünk őt Carlisle-hoz! – estem kétségbe.
-De Rosalie… nem biztos, hogy ez…
-Kérlek! – néztem mélyen a szemébe.
Saját magamat sem értettem. Miért tartom ennyire fontosnak, hogy ez a férfi életben maradjon? De a tekintete annyira magával ragadó… és ez az arc… olyan gyönyörű, mintha már félig vámpír lenne… Te jó ég! Hogy gondolhatok ilyesmire?
-Rendben – adta meg magát végül Alice. – Én beviszem őt a kórházba, ti pedig menjetek haza.
-De hát… - akartam tiltakozni.
-Nektek ez még sok lenne – vágott közbe. – Így is majdnem rátámadtál. Nem kockáztathatjuk meg, hogy valami butaságot csinálj. Ne aggódj, minden tőlem telhetőt megteszek érte.
Óvatosan felemelte a földről a férfit, majd amennyire gyorsan csak engedte az állapota, futásnak eredt vele.
-Gyere, gyorsan menjünk haza – fogott kézen Jasper. – Ketten már nem vagyunk annyira biztonságban.
Hamar visszaértünk a házunkhoz, de az utat végig gondolkodással töltöttem. Vajon Carlisle tud rajta segíteni? És egyáltalán Alice időben odaért még vele? Ha más lehetőség nem lenne, Carlisle átváltoztatná őt a kedvemért? De nem lenne jogunk ezt tenni vele. Ilyen szörnyeteget csinálni belőle. Létezése végéig haragudna ránk, és főleg rám, vagy még rosszabb esetben elmenne tőlünk, és nem a vegetáriánus életmód szerint élne. Nem élném túl azt a gondolatot, hogy szörnyeteget csináltam belőle.

Emmett szemszöge

Nem éreztem semmi mást, csak zsibbadást. Az angyalom utolsó szavai visszhangoztak a fejemben. „Nem! Ne add fel! Térj magadhoz!” De én képtelen vagyok erre. Bármennyire is próbálom kinyitni a szemeimet, megszólalni vagy akár csak egy apró mozdulatot is tenni, egyszerűen nem megy. Mintha megkötöztek, majd a föld alá temettek volna. Azt hittem, megfulladok. Nem lélegeztem, mégsem éreztem, hogy szükségem lenne erre a cselekvésre, ami eddig az életem része volt. Csak feküdtem és vártam, hogy eljöjjön értem a megváltó halál, és újra láthassam az én angyalomat. Az én gyönyörű, szőke, csodálatos hangú angyalomat. De ez csak nem akart bekövetkezni. Éreztem ugyan, hogy az agyamra sötét lepel száll, az érzékszerveim mind megszűnnek működni, de ezt az érzést nem követte semmi sem. Feküdtem a sötétségben, és nem tudtam, merre van a kiút erről a hátborzongató helyről. Már koránt sem volt olyan kellemes, mint először.

Carlisle szemszöge

Kétségbeesetten próbáltam eldönteni, mi is lenne most a helyes cselekedet. Nem hagyhatom csak úgy meghalni ezt a férfit, de ha látta Rose-t esetleg vadászás közben, akkor már azt is tudja, hogy mik vagyunk. Nekem akkor is ez a munkám. Nem fogom megszegni az eskümet, amit orvosként tettem. Ez a férfi valószínűleg semmit nem tud rólunk, különben nem hinné azt Rose-ra, hogy egy angyal.
Hirtelen léptem oda mellé, majd gyorsan vizsgálni kezdtem a sérüléseit. A legcsúnyább a nyakán levő marcangolt seb volt. Ezúttal jól látták az orvosok, ez tényleg állatharapás volt. Méghozzá egy medvéé.
A következő percekben azzal foglalkoztam, hogy kitisztítsam a sebeit és elállítsam a vérzést. Addig nem tudom stabilizálni az állapotát, amíg folyamatosan ennyi vért veszít. Műteni szerencsére nem kell, mert nem szenvedett belső sérülést, de azért megfigyelés alatt kell még tartanunk. Ha egyáltalán sikerül rendbe hoznom.

Gondterhelten léptem ki a szobájából. Az állapotát ugyan stabilizáltam, de a nagy sokk és a sok vérveszteség miatt kómába került. Nagyon kicsi rá az esély, hogy valaha is felébred még.
-Na, Carlisle, mi van vele? – sietett oda hozzám Alice.
-Sajnálom, Alice, de nem hiszem, hogy ennél többet tudnék tenni érte. A sokk nem tett jót a szervezetének, ahogy az sem, hogy azt hitte, a mennyországban van és Rose egy angyal. Ez kihat a gondolkodására is és, ha ő most azt hiszi, meghalt, akkor nem is fog többé felébredni – magyaráztam halkan, de határozottan.
-Mennyi idő az, amíg még nem kezd komolyan károsodni az agya? – esett kétségbe.
-Két-három hónap, de ez egyénenként változik. Neki talán inkább a három, mert eléggé erős a szervezete. Ekkora vérveszteséget kibírni… hihetetlen.
-Segítene az az állapotán, ha Rose vele lenne és beszélne hozzá?
-Lehetséges… nem tudom – gondolkodtam el. – De Rose nem jöhet ide a kórházba. Az még túl korai és veszélyes lenne.
-Tudom, de mi lenne, ha a fiút vinnénk hozzánk? – vonta fel a szemöldökét.
-Gondolod, hogy Rose örülne egy embernek a házban? Ráadásul Esme is bármikor…
-Esme sosem tudna embert ölni – legyintett suttogva. – És pont, hogy Rose kért rá, hogy hozzam be és tegyek meg mindent azért, hogy életben maradjon.
-Ezt tényleg ő mondta? – csodálkoztam.
-Igen – bólintott határozottan. – Ő szerintem még abba is belemenne, hogy átváltoztasd, ha ez megmentené az életét.
-Beszélnem kell vele – határoztam el magam.
-De hát még dél sincsen! A munkaidőd pedig hatig tart – csodálkozott.
-Azt hiszem, a főnököm meg fogja érteni, ha azt mondom neki, családi gondok vannak otthon – siettem el az irodám felé.
Út közben betértem Clarék-hez és Jonathanhoz, hogy bevigyem nekik a távozásukhoz szükséges papírokat. Mind meglepetten tapasztalták zaklatottságomat, de én még Michelle-nek sem akartam ilyen nyilvános helyen erről beszélni. Majd otthon mindent elmondunk nekik.
-Valami baj van? Hogyhogy már ilyen korán hazamegyünk? – vonta össze a szemöldökét a nővérem. – Carlisle, válaszolj! – torpant meg mellettem, ahogy a folyosókon vágtunk át. – Elég ebből a titkolózásból! Most azonnal válaszokat akarok! – fonta össze a mellei előtt a karjait.
-Majd otthon mindent elmondok. Kérlek, ne rendezz jelenetet itt mindenki előtt – ragadtam meg finoman a karját. Azért durva nem akartam lenni vele, sem erőszakos, de minél előbb haza akartam érni.
-De ugye nem történt baj? Mindenki jól van?
-Igen – bólintottam, majd kilöktem a kórház ajtaját és előreengedtem őket. Alice már kint várt ránk és izgatottan toporgott.
-Szia Jonathan – köszönt mosolyogva az említettre.
A fiú csak biccentett.
-Indulhatunk? – néztem rá Alice-re is, megerősítést várva tőle.
Miután bólintott, mind elindultunk a legrövidebb úton, ami az erdőhöz vezetett.
-Nem gondolod, hogy ez veszélyes lehet Jonathan-nak? – nézett rám Mitch mérgesen.
-Valahogy el kell őt vinnünk hozzánk – vontam meg a vállam. – Ne haragudj, Nath, de nagyon ideges vagyok – pillantottam rá bocsánatkérően.
Aprót rázott a fején, miközben kicsit gyorsított a tempóján.
-Mit gondol, doki, átváltozhatok? – nézett rám kérdőn, mire mind megtorpantunk. – Úgy értem, bajom nem lehet tőle, igaz? Csak mert úgy gyorsabban tudnánk haladni – magyarázta.
-Persze… itt megvárunk – biccentettem.
-Rendben, sietek – futott el kicsit mélyebbre az erdőben, hogy ne lássuk.
Egy perc sem tellett bele, már láttuk is őt kilépni az egyik közeli fa mögül. Hosszú bundája kócosan állt mindenfelé, pont mint azelőtt a haja. Az egyik lábára egy vékony szíjjal oda voltak kötözve a ruhái.
Alice-ből halk nevetés tört fel, de ez el is halt, ahogy újra futásnak eredtünk. Hamarosan meg is érkeztünk a házunkhoz, bár Nath-tel kicsit lassabban tudtunk csak haladni, mégis gyorsabb volt így, mintha emberi alakban jött volna velünk.
-Drágám! – szólt meglepetten Esme, ahogy meglátott engem az ajtóban. – Hogyhogy…?
Értetlenül kapkodta Rose és köztem a tekintetét. A kanapén ülő lányra néztem. Kezeit a térdére támasztva, arcát eltakarva ült egy helyben, és meg sem mozdult.
-Rosalie – suttogtam elhűlten. Talán még sosem láttam őt ennyire magába roskadva.
Lassan nézett fel rám. A szemei csillogtak a szomorúságtól és a bűntudattól.
-Jaj, Carlisle, én annyira sajnálom! – fakadt ki zokogva. A teste rázkódni kezdett a sírástól, de képtelen volt könnyeket hullatni.
-El kell mondanod, hogy mi történt – néztem rá komolyan. – Minden egyes részletet.
-Én… - nézett körül tétován. – Nem szeretném itt… mi… mindenki előtt – szipogta.
-Rendben – bólintottam, majd lassan odalépkedtem hozzá. A kezemet kinyújtottam felé, amit ő hálásan fogadott el, majd miután felállt, átkaroltam a derekát, támogatva őt ezzel. – Felmegyünk a dolgozószobámba. Kérlek, ne zavarjatok minket, amíg beszélgetünk – néztem hátra a többiekre.
Mind megértően bólintottak. Hallottam még magunk mögül egy-egy elfojtott kérdést, de a pontos választ senki sem tudhatta Rose-on kívül.
-Mi történt? Mi baja van Rose-nak? – kérdezte szerelmem aggódva.
-Senki sem tudja – válaszolt halkan Jasper. Szinte láttam magam előtt, ahogy csalódottan csóválja a fejét.
Próbáltam kiszűrni a lentről érkező hangokat, hogy kellőképpen oda tudjak figyelni Rosalie-ra. Bevezettem őt a dolgozószobámba, majd leültettem a bent lévő kanapéra, és én is leültem mellé.
-Elmondod, hogy mi történt pontosan? – tértem azonnal a lényegre. Semmi értelme nem volt köntörfalaznom ebben a helyzetben. Neki is annál jobb, minél előbb megosztja valakivel.
Bólintott, majd egy nagy levegőt vett és szólásra nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta.
-Ne aggódj, bármi is történt, nem fogunk elítélni érte, bármennyire is rossz.
-Én… nem is tudom, hogyan tudnám ezt érthetően elmagyarázni neked.
-Mondd el úgy, ahogy neked a legkönnyebb. Szerintem meg fogom érteni – bíztattam.
-Rendben – sóhajtott. – Az egész azzal kezdődött, hogy elmentünk Alice-szel és Jasper-rel vadászni, hogy egy kicsit egyedül lehessek, már amennyire ez lehetséges volt. Aztán egyszer csak megéreztem egy ember illatát. Annyira más volt, mint amit előtte valaha is éreztem. Szinte rögtön elborította az agyamat a vörös köd, és ész nélkül kezdtem követni az illatot. Olyan fenséges volt… egyszerűen képtelen voltam visszafogni magam. Ha nem nyög fel a fájdalomtól, amikor kilépek a fák közül, akkor valószínűleg már nem élne, de az az egyetlen aprócska hang… nem bírtam neki én is fájdalmat okozni. A köd hirtelen eltűnt az agyamról, mire megdermedtem. Ilyen még soha nem fordult elő velem – nézett rám kétségbeesetten. – Mikor újra megéreztem az illatát megint elcsábultam, de mikor a medve leterítette őt egy nagyobb ütéssel, szinte teljesen józanul ugrottam felé. Végül Jasper ölte meg az állatot, én pedig a férfihoz rohantam. Tudtam, hogy nagyon komolyak a sérülései és, hogy azonnal kórházba kell vinni, hogy elláthasd, de én nem mehettem még ennyire a mélyvízbe. Arra még nem vagyok felkészülve, hogy akkora koncentrációban érezzem az embervér illatát. Ezért vitte be őt Alice, mi pedig Jasper-rel hazajöttünk. Mi történt velem, Carlisle? Abban a pillanatban még megharapni is képes lettem volna, csak hogy ne haljon meg – suttogta elhűlten. – Ez nem én vagyok. Nem változtathatok át csak úgy embereket, ahogy a kedvem tartja – kezdett el ismét zokogni.
-Csak úgy, tényleg nem – bólintottam komoran. – De ha az ember, vagyis a te esetedben inkább vámpír vonzódik valakihez, bármire képes. Hidd el, tapasztalatból tudom.
-Tessék? Hogy én…? Nem, Carlisle! Ez lehetetlen! Nem is ismerem! – kelt ki magából hisztérikusan.
-Akkor miért tagadod ennyire? – kérdeztem teljes nyugalommal a hangomban. – Miért zavar, hogy ezt állítom?
-Én… nem tudom… - rázta a fejét suttogva.
-Figyelj, Rose, én nem azt mondom, hogy szerelmes vagy… ahhoz idő kell, de be kell vallanod saját magadnak is, hogy vonzódsz hozzá.
-De hát ő egy ember!
-Esme is az volt, amikor megismertem sőt, még tovább is – mosolyodtam el halványan.
-Az teljesen más! Esme akkor már szerelmes volt beléd, mikor megtudta, hogy valóban vámpír vagy. Ez a férfi viszont még nem is ismer engem. Nem mehetek csak úgy oda hozzá, hogy: „Bocsi, nagyon jól nézel ki, egyébként mondtam már, hogy vámpír vagyok?”
-Te is tudod, hogy nem így gondoltam, de gondolkozz el ezen. Azt viszont tudnod kell, hogy Emmett kómába került a sokktól és a vérveszteségtől. – Erre a vonásai megkeményedtek. – Nem valószínű, hogy valaha is fölébred még. Azt hiszi, meghalt, rólad pedig azt gondolja, hogy egy angyal vagy.
Erre hisztérikusan felnevetett.
-Ha tudná, hogy pont annak az ellentettje… - motyogta maga elé.
-Rose, tudom, hogy nem könnyű most neked, de én azt tanácsolom, hogy menj föl a szobádba és gondold át újra ezt az egészet – fogtam meg a kezét. – Ha pedig beszélgetni szeretnél valakivel, a többiek is biztosan a rendelkezésedre állnak, ahogy én is.
Aprót bólintott, majd szó nélkül felállt mellőlem. Az ajtónál azonban még visszafordult.
-Köszönöm, Carlisle – nézett a szemembe hálásan.
-Hozzám bármikor fordulhatsz, bármilyen problémád is akad. Mindig meghallgatlak és próbálok a lehetőségeimhez mérten segíteni neked – mosolyogtam rá, holott belül teljesen komor voltam. Ha Rose többet érez Emmett iránt, akkor a bonyodalmaknak még koránt sincs vége. Ennyi titkot elrejteni a Volturi elől… egy életre elé lesz.
Nem sokkal azután, hogy Rosalie kiment a dolgozószobámból, Esme kopogott be halkan, majd odajött hozzám.
-Na, hogy ment? – ült le mellém, mire én azonnal az ölembe húztam apró testét. Egyszerre úgy éreztem, minden gondom elszállt
-Egész jól, talán… Ha sikerült meggyőznöm Rose-t és most éppen gondolkodik a mai napon, akkor nagyon is jól – sóhajtottam gondterhelten.
-Nagy a baj? – simogatta meg az arcom gyengéden.
-Nagyobb, mint gondolnád – suttogtam.
-És elmondhatod nekem? – harapott az ajkába.
-Nem tudom, édesem – néztem rá bocsánatkérően. – Ha tévedtem, ha nem, ez Rose-ra tartozik, és amíg ő nem ad rá engedélyt, én nem szeretném mindenkinek elhíresztelni a problémáit.
-Persze, megértem – bólintott szomorúan.
A közénk beállt rövid csendet én törtem meg.
-Köszönöm, hogy bejöttél – temettem az arcomat a hajába, hogy mélyen belélegezhessem az illatát. Az átváltozása óta kissé megváltozott az aromája, de ha ez lehetséges, akkor így talán még finomabb lett az illata.
-Ez csak természetes – motyogta a mellkasomba, majd egy puszit nyomott az ing által szabadon hagyott bőrfelületre.
-Szeretlek – emeltem meg kissé az állát, hogy megcsókolhassam. – Mindennél jobban. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled – motyogtam az ajkaiba.
-Én is szeretlek – mosolygott rám boldogan.
Mosolyogva öleltem magamhoz még szorosabban karcsú testét. Bár már kezdtek rajta látszódni a terhesség apróbb jelei, ha az emberek számára nem is annyira szemmel láthatóan, az én tökéletes látásommal már kivehetőek voltak ezek a „tünetek”. Az arca kicsit kerekebb lett, ahogy a mellei is. A dereka egy kissé kiszélesedett, ami szerelmemnek nem nagyon tetszett, de sikerült meggyőznöm őt róla, hogy így is gyönyörű. Számomra mindig is az lesz.
-Mit szólnál az Isabellá-hoz? – kérdeztem hirtelen.
-Tessék? – nézett rám csodálkozva.
-Te ajánlottad ezt a nevet. Ha kislány lesz a baba, akkor hívjuk így – mosolyogtam le rá.
-Azt hittem, még korinak tartod a névválasztást – nevetett fel vidáman.
-Igen, de ez a név nagyon megtetszett – vontam meg a vállam.
-Rendben, akkor legyen – bólintott rá. – Isabella Cullen – ízlelgette a nevet. – Szép név. És ha kisfiú?
-Anthony? – vontam fel a szemöldököm.
-Hm… ez is jól hangzik… Anthony Cullen. Legyen! – Ajkai hirtelen tapadtak rá az enyémre, ahogy szenvedélyesen megcsókolt. Halk nyögés szakadt fel a mellkasomból a hevességére és a közelségére, de uralkodtam magamon. Muszáj volt. Rose mostani helyzetének nem tenne jót a mi kis… akciónk. Ráadásul most mindenki itthon van, és a farkasokkal sem jutottunk még megegyezésre a békével kapcsolatban. Nem mehetünk el itthonról csak úgy kettesben. Éjszaka amúgy is találkozónk lesz Ephraim-mal, amire még fel kell készítenem Esmét is.
-Édesem – húzódtam el tőle zihálva. – Valamit meg kéne beszélnünk – néztem komolyan a szemébe.
-Valami baj van? – vált ijedtté a tekintete.
-Nem, vagyis… Inkább elmagyarázom. Ma, mikor bent voltam Clare-nél és az apjánál, szóltak nekünk, hogy Ephraim, a törzsfőnökük beszélni akar velünk ma éjszaka. Meg szeretnének egyezni velünk, hogy békében élhessünk egymás mellett. Viszont azt mondták, hogy csak mi ketten mehetünk. Engem, mint családfőt hívtak oda, téged pedig amiatt, hogy csak nemrég változtál át. Tudni akarják, mennyire vagy veszélyes.
-Úgy érted, hogy mi ketten egy csapat vérfarkassal találkozzunk? – kerekedtek el a szemei.
-Nem lesznek ott mind – ráztam meg a fejem. – Nem akarnak összetűzésbe kerülni velünk, mert tudják, hogy erősek vagyunk. Ők sem úsznák meg veszteségek nélkül.
-És ha Jonathan-t kérik, cserébe a békéért?
-Akkor természetesen nem fogadjuk el – mondtam egyszerűen. – De Jonathan már nem számíthat nekik annyit, hogy veszélyeztessék miatta a falkát. Igaz, hogy úgymond elárulta őket, de ekkora baklövést nem fognak elkövetni. És még mi is elköltözhetünk, ha úgy adódnának a dolgok.
-Akkor is, Carlisle, ketten odamenni… - nyelt egy nagyot.
-Nem hagyom, hogy bármi bajotok is essen, ezt megígérhetem – simogattam meg nyugtatóan az arcát.
-Tudom, de én nem magam miatt aggódom. Nem akarlak elveszíteni téged és a kicsit sem – nézett rám könnyes szemekkel.
-Nem lesz semmi bajunk, szerelmem – fogtam két kezem közé az arcát. – Nem fognak minket bántani.
-Nem lehetne, hogy a többiek is jöjjenek, csak távolabb várjanak ránk? Akkor hamarabb tudnának a segítségünkre sietni, ha mégis nézeteltérés adódna.
-Ezt majd Jasper-rel megbeszéljük – döntöttem el végül. Mégis csak ő a legjobb stratéga a családban.
-Rendben. És hánykor van ez a „találkozás”?
-Pontban éjfélkor.
-Miért akarnak olyan későn találkozni? A vámpíroknak pont az a kedvező napszak. Az éjjel – rázta meg a fejét értetlenül.
-Talán pont ezzel akarják azt elérni, hogy valamilyen szinten megbízzunk bennük, amíg meg nem kötjük a békét. Most viszont menjünk le. Még Jonathan-nal is beszélnünk kell.
Szerelmem arcát elborította a rémület, és görcsösen szította meg a karomat.
-Ne aggódj, meg fogja érteni és nem fog kiborulni. – Annyira. Tettem hozzá magamban.
Kézen fogva indultunk el lefelé a nappaliba. Szerelmem félve pillantgatott lefelé, hogy mikor látja meg a többieket, majd mikor ez bekövetkezett, hirtelen megtorpant a lépcső közepén. Bíztatóan megszorítottam a kezét, majd tovább indultam.

72. fejezet

Sziasztok!

Íme, itt a friss fejezet:) Túl vagyok 36 km kenuzáson, aminek a fele zuhogó esőben és árral szemben történt meg, de túléltem és a kezem sem esett le, szóval megírtam a fejezetet:D A "házi dolgozatot" holnapra hagytam, így a másik blogon a friss még mindig csak a jövő hét folyamán várható, de ezt már mindenképpen fel akartam rakni:) Remélem, tetszeni fog:) A végén lesz egy kis új dolog a történetben, de garantáltan örülni fogtok neki, legalábbis részben biztosan;) Ezzel viszont most el is dőlt számomra a kisbaba neme és neve is, így a célozgatások már biztosak lesznek nekem is:D Jó olvasást a fejezethez!:)

Puszi


Carlisle szemszöge

Másnap hajnalban Esme borzalmas rosszulléttel ébredt. Próbált győzködni, hogy jól van, de én nem engedtem felkelni őt.
-Ma hazaengedem Jonathan-t a kórházból – simogattam meg gyengéden az arcát. – Amint vége van a munkaidőmnek, hazahozom őt. Amíg nincsen biztonságban, nem fogjuk magára hagyni, ne aggódj – próbáltam megnyugtatni szerelmemet.
-De mit fog gondolni, hogyha ma nem megyek be hozzá? Biztosan azt fogja hinni, hogy tegnap megbántott valamivel, vagy esetleg miatta rohantam el – szomorodott el ismét.
-Emiatt nem kell aggódnod. Biztos vagyok benne, hogy nem várja el tőled, hogy minden nap órákig bent legyél nála – pusziltam meg a homlokát.
-Csak siessetek haza – hajtotta a mellkasomra a fejét. – Minél előbb el szeretnék neki mondani mindent. Mit gondolsz, elég erős már ahhoz, hogy megbirkózzon egy ilyen súlyú információval? – kérdezte aggódva.
-Esme, ő már napok óta panaszkodik nekem, hogy nem bírja a kórházat és bárhol máshol jó neki, csak ne kelljen egész nap azt tettetnie, hogy annyira rosszul érzi magát, és nehezebben bír mozogni. Teljesen jól van már – mosolyogtam rá bíztatóan.
-Ennek örülök – sóhajtott megkönnyebbülten. – És Clare hogy van? Ő is meggyógyult már? Ugye nem fogják újra bántani? – esett ismét kétségbe.
-Esme – fogtam a két kezem közé az arcát. – Most jól figyelj rám! Tudom, hogy azért aggódsz ennyire, mert úgy gondolod, hogy a te hibádból történt mindez. – Megráztam a fejem, megakadályozva ezzel, hogy közbe szóljon. – Tudom, hogy így van – néztem mélyen a szemébe. – Clare miatt viszont nem kell aggódnod és az apjáért sem. Clare az egyik farkas bevésődése, őt nem bánthatják újra.
Esme nem szólalt meg, csak szorosan hozzám bújt. El tudtam képzelni, hogy mennyire nehéz lehet most neki, főleg így, hogy saját magát hibáztatja a történtekért, pedig ezt nem lenne szabad.
A közénk beállt hosszú csendet Rose szakította meg, aki pár kopogás után lehajtott fejjel nézett be a szobánkba.
-Anya, Apa – állt meg előttünk tétován.
-Igen, kincsem, mit szeretnél? – kérdezte Esme gyengéden.
-Bocsánatot szeretnék kérni a múltkori kifakadásomért. Tudom, hogy mennyit jelent nektek Jonathan, pontosabban el tudom képzelni. Nem is tudom, mi üthetett belém. Sajnálom, hogy kiabáltam veletek, nem akarok gondot okozni az ellenszenvemmel – hadarta el egy szuszra.
-Hé-hé Rose! – állítottam meg. – Nyugalom – mosolyodtam el. – Mi… teljesen megértjük, hogy nehezen dolgozod fel a kialakult helyzetet. Ugyanakkor meg is hallgatunk téged. Meg tudjuk ezt beszélni rendes hangnemben is, veszekedés nélkül. Megoldhatjuk, hogy számodra a lehető legkevesebb gondot okozzon az ittléte. Nem várjuk el tőled, hogy beszélgess, vagy egy helyen tartózkodj vele. Csak arra kérünk, hogy ne éreztesd vele, mennyire ellenzed az ittlétét.
-Megígérem, hogy egyetlen rossz szavam sem lesz hozzá, amíg ő sem tesz rám megjegyzéseket – mondta Rosalie magabiztosan. – Le kell jönnöm a megérkezésére? – kérdezte, elhúzva közben a száját.
-Ez azt hiszem, beletartozik abba részbe, hogy nem mutatod ki az ellenszenvedet – vontam föl a szemöldököm.
-Rendben – bólintott egyszerűen. – Most viszont, nem is zavarlak titeket tovább. Ó, azt majdnem el is felejtettem, hogy Mitch üzeni, már csak rátok vár.
-Mindjárt megyek – mosolyodtam el, mire ő, miután mindkettőnket megölelt, ki is ment a szobából. – Szerintem jobb lenne, ha ma inkább itthon maradnál pihenni – néztem szerelmemre aggódva. – Ne erőltesd meg magad.
-Biztos eljöhet ma a kórházból? – nézett szemeimbe fürkészően.
-Teljesen – bólintottam rá, megnyugtatva őt.
-Akkor rendben van – sóhajtott.
Elmosolyodva hajoltam le hozzá egy csókra, majd már indultam is volna, ha el nem kapja a karomat. Kíváncsian fordultam vissza felé.
-Kérlek, nem mondd el neki… én szeretném – harapott az alsó ajkába.
-Rendben – mondtam komolyan. – Ne aggódj, egy szót sem szólok – pusziltam meg a homlokát. – Sietünk haza – simítottam végig a karján, majd felkapva a pulóveremet az ágyról, kisétáltam a szobából.
A kórházba érve, Michelle azonnal Jonathan kórterméhez ment, de én még előtte a lelkére kötöttem, hogy nehogy elszólja magát Esmével kapcsolatban. Miután megígérte, hogy lakat lesz a száján, hagytam, hogy folytassa útját az eredeti célja felé, én pedig elindultam az irodámba.
A reggeli vizit eseménytelenül telt, egészen addig, amíg el nem értem Jonathan szobájához. Ahogy benyitottam a kórterembe, azonnal meg is torpantam az ajtóban. Lefagyva álltam, kezemben a kilinccsel, amit egyre jobban szorítottam. Mielőtt azonban kárt tehettem volna benne, elkaptam a kezemet róla. Tudtam, vagyis pontosabban az agyam egy eldugott kis zugában tisztában voltam azzal, hogy ez természetes, mégis… így, hogy először láttam őket csókolózni, muszáj volt visszafognom magam. Hiszen Michelle mégis csak a nővérem.
Zavartan megköszörültem a torkomat, mire a benti, megfagyott levegő kissé feloldódni látszott.
-Ne haragudjatok – kaptam el róluk a tekintetemet zavartan. – Csak a reggeli vizitre jöttem – tettem feléjük egy tétova lépést.
-Persze… Én már itt sem vagyok – sietett el gyorsan Michelle.
Nagy levegőt vettem, majd odaléptem Jonathan ágyához és belekezdtem a rutin vizsgálatokba.
-Bocs, doki az előbbiért – nézett fel rám, mikor éppen a kötést tekertem le a karjáról.
-Semmi gond, nem is tudom, mi ütött belém… Csak tudod, Mitch a nővérem – magyarázkodtam, kissé még mindig zavartan.
-Persze, én ezt értem, doki, csak azt hiszem, azok után, hogy magukhoz költözök, egy kicsit többször láthat majd minket ilyen helyzetben.
-Igen, tudom – sóhajtottam fel mélyen.
-Egyébként, Esme ma hogyhogy nem jött be? – terelte el a témát és kíváncsian nézett rám.
-Nem érezte valami jól magát reggel – válaszoltam egyszerűen. Hazudni nem akartam neki, így maradt a féligazság.
-Beteg lett, vagy mi baja? – csodálkozott. – Azt hittem, ez a maguk fajtáknál nem lehetséges – vonta össze a szemöldökét.
-Esme nem teljesen tartozik a mi fajtánkhoz – néztem rá emlékeztetőleg, majd visszatértem a sérülései vizsgálásához. – Öhm… Remélem, nem gond, ha a házban tartózkodók száma kettővel megnőtt?
-Tessék? – nézett rám szórakozottan. Nem igazán értette meg, hogy mire céloztam.
-Nos, nem tudom, mennyire emlékszel még rájuk – kezdtem bele. – Egy bizonyos Nicholas Platt és a felesége tegnap eljöttek hozzánk – pillantottam az arcára várakozóan. Kíváncsi voltam, felismeri a nevüket.
-Hogy kik? – ült fel hirtelen az ágyban. – Úgy érti, Esme másod unokatestvére életben van? És Nora is?
-Hát, nem egészen életben, inkább csak semmi komoly bajuk nincs – célozgattam.
-Ezt úgy érti, hogy ők is… - hüledezett.
Bólintottam.
-De hát hogyan?
-Azt hiszem, ezt majd ők elmesélik. Ma hazamehetsz a kórházból, pontosabban majd Michelle-el és velem eljössz hozzánk, amint lejárt a munkaidőm.
-Öhm… rendben – motyogta maga elé bámulva.
A vállára tettem a kezemet, majd finoman megszorítottam. Összerezzent az érintésemre, mint ahogyan máskor is, mikor a nem megszokott módon érintkeztem vele. Az ösztönei még mindig éberek voltak a fajtánk ellen.
Egy mély sóhaj hagyta el a számat, majd elindultam az ajtó felé.
-Kérd meg Michelle-t, hogy pakoljon össze neked – pillantottam még vissza rá. – Megígértem Esmének, hogy a lehető leghamarabb hazamegyünk – mosolyogtam rá, majd helyet cseréltem a nővéremmel és tovább folytattam a reggeli vizitet.
-Jó reggelt, Mr. és Ms. Abshire! – köszöntem az ágyban fekvő két betegnek.
-Jó reggelt, Dr. Cullen – biccentett a férfi, a lány viszont csak egy halk köszönést ejtett meg.
-Valami gond van? – vontam össze a szemöldökömet.
-Nem. Őőő… én… Meg tudná mondani, hogy mikor engednek haza? – kérdezte halkan.
-Ezzel kapcsolatban jó hírrel szolgálhatok. Úgy gondolom, már ma délután hazamehet. A sérülései rendben vannak, sőt… - mosolyodtam el.
-Komolyan? Már ma délután? – élénkült fel azonnal a hangja.
-Igen – bólintottam.
-De jó! – sóhajtott megkönnyebbülten.
Egy pillanatig felvont szemöldökkel fürkésztem az arcát, majd feladtam, hogy megpróbáljak rájönni, mire ez a nagy jókedv. Persze értem, hogy szeretné már itt hagyni a kórházat, de ez nem az a tipikus öröm volt. Az ellátás pedig szerintem egészen kifogásolhatatlan, főleg az ő helyzetében. Neki, az apjának és Jonathan-nak egészen más ellátást biztosíttattam.
Már éppen fordultam volna el tőle, hogy áttérek az apjára, mikor utánam szólt.
-Billy nem keresett? – kérdezte halkan. Á, szóval innen fúj a szél.
-Nem tudok róla, hogy itt járt volna.
-Gondoltam – döntötte vissza fejét a párnára és lehunyta a szemeit.
Nem szólaltam meg. Mit is mondhattam volna ebben a helyzetben? Bocsánat, amiért az ittlétem zavarja a barátját, és ezért nem látogatja meg őt?
-Nem csak maga miatt van – szólalt meg ismét, hirtelen. – Magával és Dr. Wells-el semmi baja nincs a falkának, hiszen maguk embereket gyógyítanak, ahogyan minket is rendbe hoztak. Inkább azért viselkednek így, amit Nath tett. Úgy gondolják, elárult minket és ezért halál járna neki.
-Clare! – figyelmeztette őt az apja.
-Nem, Apa, ezt fontos tudnia. A falkának annyi baja van csak a maguk fajtákkal, hogy túl sokan vannak. Ez feltűnő lehet az embereknek is…
-Csak hatan vagyunk – ellenkeztem. – És egyikünk sem szándékozik megszakítani az eddigi életmódját. A mostani két vendégünk szintén vegetáriánus, de ők sem maradnak sokáig. Csak átutazóban vannak.
-Ez nekünk mindegy – szólt közbe ismét az apja. - A lényeg, hogy Ephraim beszélni akar magával, de csakis magával és az új nővel. Tudni akarják, mennyire biztonságos.
-Esmével? – Nagyot nyeltem.
-Igen. Egyezséget akarnak kötni magukkal, persze csak abban az esetben, ha nincs ellenükre.
-Mikor akarna találkozni? – kérdeztem komolyan.
-Ma éjjel.
-És hol?
-Az erdőben, északkeletre a maguk házától van egy nagy, kör alakú kipusztult rét. Ott várják majd magukat, pontban éjfélkor. Ha nem jelennek meg az adott helyen, az egyezséget semmisnek vesszük – tájékoztatott zordan.
-Értem – bólintottam komolyan, majd áttértem az ő vizsgálására.
Miután vele is végeztem, sietve tértem vissza a dolgozószobámba. Ziháltam, pedig nekem nem volt szükségem az oxigénre. Amint beléptem a helyiségbe, becsuktam magam mögött az ajtót, majd a hátamat neki döntve, arcomat a kezeimbe temettem. Borzalmas ez a mai nap. Először Esme rosszulléte, majd Jonathan és Michelle csókja és végül Ephraim üzenete az egyezségről. Hogyan fogunk mindent rendbe hozni? Ha a farkasok azt kérik tőlünk, hogy adjuk át nekik Jonathan-t, és így békén hagynak minket, akkor kénytelenek leszünk visszautasítani az ajánlatukat. Michelle nem élné túl, ha őt is el kéne veszítenie.
Hosszú ideje már az asztalomnál ültem, mikor három sürgető kopogás hallatszott az ajtón.
-Szabad! – szóltam ki, felnézve az előttem levő papírokból, amikbe tulajdonképpen még csak bele sem olvastam.
-Dr. Cullen – lépett be az egyik nővér. – Jöjjön velem! Egy férfit komoly vérveszteséggel hoztak be az előbb. A teste tele van zúzódásokkal és a nyakán egy marcangolt seb található. Állattámadásra gyanakszunk – tájékoztatott, miközben én magamra kaptam a köpenyemet.
Sietve követtem a nővér, számomra túlságosan lassú tempóját, ahogy elvezetett a beteghez. Biztos voltam benne, hogy a férfit nem állat támadta meg, hanem egy, annál sokkal rosszabb, hozzám hasonló teremtmény, de mikor a helyiség ajtaja előtt Alice-t pillantottam meg, hirtelen olyan érzésem volt, mintha minden csepp nem létező vérem a végtagjaimba áramlott volna, zsibbadást okozva ezzel. Te jó ég, mi történhetett? Ugye nem…?
-Alice – suttogtam megtörten, de ő csak a fejét rázta. Ahogy a szemeibe néztem, egy cseppnyi vörös árnyalatot sem láttam bennük. Nem ő volt. Hát persze, hiszen akkor most nem lenne itt! De akkor ki tette? Vagy tényleg csak állattámadás?
Ahogy beléptem az ajtón, halk motyogás és néhány fájdalmas nyögés ütötte meg a fülemet. Ezekre eddig fel sem figyeltem. Az a pár szó, amit kiejtett a száján, emberi fülnek érthetetlen volt, de én nagyon is értettem őket.
-Az angyalom… léteznek… megment engem… az én szőke angyalom… – motyogta alig hallhatóan. Még nekem is fülelnem kellett, hogy megértsem, de ezektől a szavaktól azonnal megvilágosodtam. Rosalie.

Friss időpontja

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ismét ilyen sokáig nem jelentkeztem, de csak nagyon keveset voltam gépközelben az elmúlt napokban és ez előreláthatóan így is lesz még egy-két napig. A hétvégén ugyanis Sopronban, ma pedig kirándulni voltam és holnap ismét kirándulásra megyek, de ezúttal két naposra. A következő hétvégére pedig kaptam egy "házi dolgozat" félét az edzőnktől, amit keddig meg kell írnom, pontosabban saját magamat kell jellemeznem bizonyos szempontok szerint, ami ismét csak el fog venni tőlem pár órát. Szóval a helyzet előreláthatóan a következő: a hétvégén megírom a Szerelem első látásra 72. fejezetét, a Csillagok boldogságá-val pedig valamikor a jövő hét folyamán jelentkezem, legkésőbb talán csütörtökön, de erről majd még tájékoztatlak titeket. Tényleg nagyon sajnálom, hogy az elmúlt időszakban kissé elhanyagoltam a blogokat, de sajnos nem volt több szabadidőm az írásra:( A nyári szünet kezdetével már csak a suli befejezése miatt is sokkal több szabadidőm lesz, úgyhogy akkor megpróbálok majd egy kicsit többször frisselni. A nyáron viszont be szeretném fejezni a novellát, amit a másik blogon ígértem, mert azzal sem sokat haladtam mostanában és a végén még elszáll a fejemből az ihlet hozzá.
Remélem megértetek engem és türelmesen kivárjátok a frisseket:) Sietek, ahogyan csak tudok:)

Puszi