74. fejezet

Sziasztok!

Hát, nagy nehézségek árán, de végül sikerült összehoznom a fejezetet, ami most ismét jó hosszú lett :P Azt hiszem, ezen túl már csak ilyen hosszúságúakat fogok hozni, mert így még érdekesebb is ;) :D Winnie és Carly szavazatára most függővéggel zárult a fejezet, és talán nem is olyan egyszerű a megoldás, mint gondolnánk :D A farkasos bonyodalomnak már csak egy egészen kicsi, szinte lényegtelen része van vissza - legalábbis számomra :D - , így ezt befejezettnek tekinthetjük, azonban most jött még egy gond, amire nem tudom még, hogy mikor fog fény derülni :D Ezen kívül tanúi lehetünk egy kisebb-nagyobb veszekedésnek is, amiért ne tessék leharapni majd a fejemet :$ Remélem, tetszeni fog a fejezet, mert elég sok munkám volt vele a keresések miatt :) Úgyhogy jó olvasást hozzá! :D

Puszi


Esme szemszöge

Csak ültem ott Jonathan-nal szemben és próbáltam kierőltetni magamból pár szót, de képtelen voltam megszólalni.
-Esme, bökd már ki, hogy mi van! Itt mindenki tud rajtam kívül mindent? – nézett körül.
-Jonathan! – szólt rá Carlisle éles hangon. – Ettől nem teszed könnyebbé egyikünknek sem.
-Akkor mond már el végre – nézett rám várakozóan.
Mély levegőt vettem, miközben még mindig görcsösen szorongattam szerelmem kezét. Csoda, hogy nem törtem még el.
-Én… terhes vagyok – böktem ki végül.
A hirtelen beállt csend megrémisztett. Nem mertem felnézni rá, egyfolytában csak a Carlisle-lal összekulcsolt kezeinket nézve hallgattam. Próbáltam visszatartani a kitörni készülő könnyeimet, de éreztem, hogy már nem sokáig bírom. Remegtem a visszafojtott sírástól, mire Carlisle közelebb húzott magához.
-Jonathan… - szólalt meg halkan, hogy szólásra bírja őt is.
-Én ezt nem értem – suttogta hitetlenkedve. – A vámpíroknak nem lehet gyerekük.
-Igen, ez valóban így van, de Esme még ember – felelt helyettem szerelmem.
-De hát félig már ő is vámpír. Miattam lett azzá...
-Még azelőtt esett teherbe, hogy te… megsebesítetted volna. Talán emiatt nem változott át teljesen.
-És te ezt féltél annyira elmondani nekem? – nevetett fel halkan Nath. – Jaj, Esme, tudhatnád, hogy én ennek inkább örülök. Persze csak ha nincs rád veszéllyel – tette hozzá.
Lassan felnéztem rá és minden erőmet összeszedve szólaltam meg.
-Azt sem gondoltam volna sohasem, hogy képes lennél utánam jönni. Sosem mondtad el, hogy mit érzel irántam – jegyeztem meg óvatosan. – Ezek után ebben miért nem változhattál volna? – néztem mélyen a szemeibe.
-Tudom, hogy nagyot csalódtál bennem… hogy az utóbbi időben azon gondolkodtál, vajon tekintettem-e rád valaha is barátként – állta a tekintetemet. – Nem értelmeztem félre az érzéseimet. Én valóban… szerelmes voltam beléd. De mint az emberek többségének, úgy nekem is változhatnak az érzésiem. De a jellemem nem! Attól még, hogy már másként tekintek rád, belül nem változtam Az érzéseim vezéreltek arra, hogy idejöjjek, nem az őrület. A barátom vagy, Esme és, még ha nem is érezném így, akkor is kötelességem lenne mindenben támogatni téged. – Felállt a kanapéról, majd odasétált elénk és letérdelt. Szabad kezemet hatalmas tenyereibe fogta, és finoman megszorította. – Nekem mindent elmondhatsz, meghallgatlak.
-Köszönöm – öleltem át a karjaimmal a nyakát és szorosan magamhoz öleltem. Arcomat a vállába fúrva próbáltam tompítani a zokogásomat. Annyira megkönnyebbültem Nath szavaitól, hogy képtelen voltam abbahagyni a sírást.
-Jól van, semmi baj – simogatta kuncogva a hátamat. – Ez csak természetes. - Finoman eltolt magától, majd ujjaival letörölte az arcomon végigfolyó újabb és újabb könnycseppeket. – Jaj, Esme, ne sírj! – forgatta meg a szemeit nevetve.
-Ne haragudj, én csak… - ráztam meg a fejem, miközben megtöröltem a kézfejemmel a szemeimet – nem is tudom, mi ütött belém.
Jonathan csak legyintett, majd visszaült Mitch mellé a másik kanapéra.
-A részleteket majd később megbeszélitek, de most térjünk át egy másik témára – mondta Carlisle komoran. Tudtam, hogy mi fog most következni és sajnos azt is, hogy ebben a helyzetben még Jaspernek sem lehet tökéletes terve.
-Valami gond van? – húzta össze a szemét fiunk. Ő már most érezte, hogy nincs minden rendben.
-Ma, mikor reggel megvizsgáltam Mr. és Ms. Abshire-t, mondtak valamit. Pontosabban közölték velem, hogy a falkavezérük, Ephraim Black, találkozni akar velünk. Azt kérték, hogy csak Esme és én menjünk. Egyrészt, hogy tárgyalhassanak velünk a békével kapcsolatban, másrészt pedig, meg akarnak győződni róla, hogy Esme nem veszélyes az itteni emberekre.
-Ugye nem képzeled, hogy tényleg odaengedünk titeket egyedül? – horkant fel Alice. – Azok a farkasok veszélyesek. Ők is pontosan tudhatják, hogy te vagy a családunknak az alapja, Carlisle. Ha téged, elkapnak, vagy Esmével megzsarolnak, ez a család összeomlik.
-Bárkivel megzsarolhatnának engem. Én sem akarom, hogy akár nektek, akár bármelyik városbelinek baja essen. Viszont ezt ők sem szeretnék. És azt sem fogják megkockáztatni, hogy akár egyiküket is megöljük. Félnek tőlünk, ezért akarnak békét kötni.
-De miből vonták le ezt a következtetést? Amióta mi ideköltöztünk, még egyetlen városbelinek sem lett baja. Ők voltak azok, akik miatt Nath is kórházba került, nem miattunk – fakadt ki Michelle.
-Biztonságban akarják tudni magukat, ahogyan én is a családomat – választolt szerelmem nyugodt hangon.
-Te most tényleg azt tervezed, hogy odamentek csak ti ketten? – vonta fel a szemöldökét Jazz.
Carlisle bólintott.
-És ha távolról figyelnénk titeket? Akkor tudnánk segíteni, ha kell – vetette fel az ötletet Nicholas.
-Le sem tagadhatnátok Esmével, hogy rokonok vagytok – sóhajtott. – Ő is pont ugyanezt mondta, de ez nem ilyen egyszerű. Ha rájönnek, hogy nem tartjuk be még így a kezdetekben sem, hogyan fognak bennünk megbízni a későbbiekben? Alice tudna ránk figyelni, és nincsen annyira messze az a hely, hogy ne érnétek oda időben. Én is azt szeretném, ha minél biztonságosabb lenne ez a találkozó, de el kell fogadnunk a szabályaikat, hogy megbízhassanak bennünk.
-Ephraim nem olyan, aki csak úgy rátámad az ellenségre. Hajlandó tisztázni vele a dolgokat és egyezséget kötni. Amikor én idejöttem, ő állította le a többit farkast, nehogy szétcincáljanak engem – magyarázta Nath. – Szerintem emiatt nem kell aggódnunk. Amíg nem provokáljuk ki nála, ő nem fog támadni. Még akkor sem, ha erőfölényben vannak. Ráadásul a fiával, Billy-vel, mostanában nagyon rossz a kapcsolatuk, amiért a falka megtámadta Clare-t. Nem fog meggondolatlanul cselekedni. – Kérdő tekintetünk láttán még vigyorogva hozzátette. – Nekem is jó a hallásom. A kórházak pedig unalmasak, ha éppen egyedül van az ember.
-És ha téged akarnak cserébe? – kérdezte Rose, összehúzott szemekkel.
-Akkor… - kezdte volna szerelmem, de Michelle közbe vágott.
-Akkor elmegyünk – jelentette ki határozottan. – Csak Nath és én, így mind biztonságban leszünk.
-Nem, Mitch! Ha ez a feltételük, akkor mind elmegyünk. Nem fog egy rosszul sikerült költözés miatt kettéválni a családunk – ellenkeztem.
-Jaj, Esme, olyan naiv vagy – ingatta a fejét. – Az embereknek fel fog tűnni, hogy milyen sokan vagyunk. Ráadásul még annak ellenére is, hogy ti vagytok a legidősebbek közülünk, ennyi gyerekkel ti sem boldogulhattok. És nemsokára megszületik ez a kisbaba is – bökött a fejével a hasam felé. – Csak egy újabb probléma lesz.
Hirtelen pattantam föl a helyemről, ahol eddig ültem. Carlisle későn kapott utánam, annyira meglepte ez a hirtelen mozdulat. Egy szempillantás alatt Michelle előtt termettem és már emeltem volna a kezemet, de valaki lefogott hátulról. Éles fogaim csak pár centire Michelle arcától csattantak össze vészjóslóan, mire a két kar átvonszolt a szoba túlsó végébe.
-Carlisle, segíts, egyedül nem tudom megnyugtatni – hallottam Jasper hangját, az arcát azonban nem láttam. Egyedül Michelle meglepett tekintete lebegett előttem mindaddig, míg Carlisle le nem térdelt elém. Kezeivel erősem megmarkolta a vállaimat és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
-Esme, édesem, nyugodj meg! Esme, hallasz engem? Koncentrálj a hangomra!
Lehunytam a szemeimet és próbáltam mélyeket lélegezni. Még mindig éreztem magamban a Michelle iránti mérget. Az én gyermekemet senki nem nevezheti „problémának”. Megérdemelte volna, hogy egy kicsit átszabjam az arcát. Ezek a gondolatok megrémítettek. Te jó ég! Mit csinálok? Én nem ilyen vagyok. Kétségbeesetten kaptam el Carlisle karját, hogy magamhoz rántsam. Arcomat azonnal a nyakába fúrtam, hogy végre meg tudjak nyugodni.
-Jól van, semmi baj – simogatta a hátamat egyfolytában. – Nyugodj meg, kedvesem.
Mikor végre sikerült újra rendeznem a légzésemet, mérges tekintettel néztem fel Michelle-re, de éreztem, hogy már nem fogok nekiugrani.
-Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el – kezdtem halk hangon. – Ha még egyszer, akár csak egy apró rossz megjegyzést is teszel a gyerekemre, azt az arcod fogja bánni. Nem érdekel, mennyire nyugodt a természetem egyébként.
Elkerekedett szemekkel nézett rám.
-Esme, én ezt nem azért mondtam – kezdett tiltakozni, de Nath gyorsan befogta a száját.
-Fiam, vidd föl Esmét a hálószobánkba. Nemsokára megyek én is, de előbb még beszélnem kell a nővéremmel. Addig próbáld megnyugtatni őt.
Jasper bólintott, majd felkapott engem a földről és a következő pillanatban már az ágyunkon ültem, szemben velem Jasperrel.
-Miért történik ez velem? – temettem az arcomat a kezeimbe. – Én ezt nem így… nem akartam őt bántani.
-Tudom – dörzsölte meg a karomat -, de ez előbb utóbb várható volt. A terhességgel járó hangulatváltozások eleve felerősödtek az átváltozásodnál, ráadásul még senkinél sem láttam olyan anyai ösztönöket, mint nálad, amik szintén erősebbek lettek. Ne aggódj, ez nem lesz mindig így és biztosan Michelle is meg fogja érteni. Carlisle most beszél vele, de úgy hallom, nem lesz gond.
Sóhajtva dőltem el az ágyon.
-Mi van, ha ezek az érzések nem fognak tompulni? Így az emberekre is veszélyes vagyok. Ha bárkinek is ártok, azzal kivívom a farkasok gyűlöletét is – húztam az arcomba egy párnát.
-Miért ne múlnának el?
-Még most is olyan gyűlöletet érzek magamban – motyogtam. – Egy pillanatig, ott lent teljesen komolyan gondoltam azokat, amiket mondtam. Mi lesz, ha bántok valakit a családból egy félresikerült megjegyzés miatt?
-Ne aggódj, nem fogsz – szólt a halk hang az ajtóból. A párnát még jobban az arcomra nyomtam a szégyentől. Majdnem rátámadtam Carlisle nővérére. Csoda, hogy ezek után még szóba áll velem. Ajtócsukódás hallatszott, majd éreztem, hogy megmozdul a matrac alattam. – Kicsim – simított végig Carlisle a kézfejemen. -, kérlek, tedd le azt a párnát. – Válaszként csak még jobban szorítottam magamhoz az anyagot. Carlisle sóhajtott, majd megéreztem az ujjait a karomon. Lassan cirógatta végig egészen a vállamtól a kézfejemig, majd vissza. Az érintése nyomán az izmaim ellazultak és már egyáltalán nem gondoltam arra, hogy szorítanom kellene azt a párnát. – Édesem, Mitch nem haragszik rád – suttogta halkan. – Teljesen megérti, hogy nehéz most neked és tudja, hogy… nem fogalmazott a leg… legmegfelelőbben.
-Már te is tartasz tőlem – néztem rá elkeseredetten, ahogy leengedtem az arcom elől a párnát.
-Nem, dehogy is – rázta a fejét. – Miért tenném?
-Tétovázol a szavak között. Te mindig egyenesen kimondod a véleményed, és nem keresgéled a szavakat.
-Én csak nem szeretnélek fölöslegesen megint megbántani téged – simogatta meg az arcomat.
-Miért vagy ilyen nyugodt? Hiszen majdnem nekiugrottam a nővérednek – néztem a szemeibe csodálkozva.
-Michelle tudhatta volna, hogy az elkövetkezendő egy évben veled nem érdemes ujjat húzni… Nem gondolta át jól, amit mondott. És végül te nem bántottad őt és tudom, hogy ezek után sokkal jobban oda fogsz figyelni te is – mosolyodott el a végére. – Sssh, ne mond ki, mert nem így van – tette mutatóujját a számra, mikor meg akartam szólalni.
Karjaimmal átfontam a nyakát és lehúztam magamhoz. Kuncogva dőlt el mellettem az ágyon, miközben végig fogva tartotta a tekintetemet az övével.
-Annyira hiányzol – suttogtam alig hallhatóan, miközben vágyakozva néztem rá. – Ráadásul a terhesség és a vámpírság még ezt is felerősíti – hunytam le egy pillanatra a szemeimet.
-Te is nagyon hiányzol már – hajolt közelebb, hogy belecsókolhasson a nyakamba. – Ha sikerült békét kötnünk a farkasokkal, megígérem, hogy elmegyünk valahova. Csak mi kettesben. Távol a farkasoktól és mindentől, ami megzavarhatna minket – motyogta az ajkaimba, majd hosszan megcsókolt.
Hosszú ideig feküdtünk egymás mellett, néha apró csókokat váltva, vagy simogatva egymást. Carlisle a fejét a hasamon pihentette, ami nekem újra és újra mosolyt csalt az arcomra. Nem akartam, hogy vége legyen ezeknek a csodálatos perceknek, de sajnos egyszer ennek is be kell következnie.
-Miből fogják tudni, hogy nem vagyok veszélyes? – szólaltam meg halkan, megtörve ezzel a csendet.
-Nem tudom – felelte felpillantva rám. – Talán úgy gondolják, hogy elég pár szót váltaniuk veled, és tudni fogják…
-Remélem, hogy igazad lesz – sóhajtottam, majd felültem az ágyon.
-Hová mész? – csodálkozott szerelmem, elkapva a csuklómat, mikor már épp készültem felállni.
-Bocsánatot kérek Michelle-től – sütöttem le a szemeimet. – Nem szeretném, ha emiatt kerülnénk egymást. Épp elég lesz még így is újra a szemébe néznem.
-Nem várja ezt el tőled – rázta meg a fejét.
-Tudom, de én fontosnak tartom. A szobájában van?
-Nem, Nath-tel és Jasperrel elmentek a városba.
-Jasperrel? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
-Még mindig nem járkálhatunk csak úgy az erdőben, így Jazz is velük tartott. – Közelebb húzott magához, majd a fülembe suttogott. – Alice-nek most lesz nemsokára a születésnapja és Jazz újra meg akarja kérni a kezét. Mivel Alice most a farkasokkal van elfoglalva, nem fogja látni ezt a szándékát.
-Ó – lepődtem meg. – Ez… nagyon jó.
-Bizony – bólintott szerelmem, majd visszahúzott maga mellé az ágyra.
-El is felejtettem, hogy most lesz a születésnapja – fészkeltem be magam az ölelésébe.
-Hát, jó sok gond zúdult mostanában a nyakunkba – cirógatta meg az arcomat.
-Valóban – hunytam le a szemeimet.
-Próbálj meg egy kicsit aludni – suttogta a fülembe. – Jobb lesz, ha kipihent leszel az éjszaka.
-Rendben, megpróbálok – motyogtam a mellkasába.
Nem sokkal később el is nyomott az álom, de sajnos ez most nem volt rémálomtól mentes.
Zihálva ültem föl az ágyban. Patakokban folyt rólam az izzadtság és a szememből a könny.
Két kar karolt át lágyan, hogy megnyugtasson.
-Sssh, drágám – szorított magához szerelmem. – Nincs semmi baj.
-De… Mitch… ó, Istenem! – temettem az arcomat a nyakába. – Mit tettem? – tört ki belőlem a zokogás.
-Esme, az nem a valóság, érted? – fogta kezei közé az arcomat, hogy a szemembe nézzen. – Az egészet csak álmodtad, hallod? – próbált megnyugtatni.
-Olyan valóságos volt. Mintha tényleg megtettem volna – zokogtam.
-De nem történt meg. Esme, kérlek, nyugodj meg! – húzott újra magához, de most sokkal szorosabban.
Mélyeket lélegeztem az illatából, és így próbáltam megnyugtatni magam. Ahogy kezdett rendeződni a légzésem, lassan hátrébb húzódtam tőle.
-Ne haragudj, hogy ennyire kiakadtam – suttogtam megtörten. – Csak annyira felzaklatott ez az álom.
-Nincs semmi baj – cirógatta meg az arcomat mosolyogva. – Csak aggódtam érted. Még sohasem borított ki semmi sem ennyire.
Hosszú percekig csak némán ültünk, egymást átölelve, mikor újra megszólalt.
-Ideje lenne készülődnöd. Nemsokára indulnunk kell és neked még nem ártana rendbe hoznod magad… Nagyon megviselt az arcod.
-Mennyi időnk van még? – sóhajtottam.
-Még tíz perc – felelt óvatosan.
-Akkor sietek – álltam föl mellőle gyorsan, majd a szekrényhez léptem. – Mit illik ilyen „alkalomra” fölvenni? – haraptam az ajkamba tétovázva.
-Csak valami egyszerűt – vonta meg a vállát szerelmem.
Miután elkészültem, mindketten lementünk a nappaliba. Csak Jazz volt ott, de a többiek csak útban lettek volna, mert Jasper az egész nappaliban fel-alá járkálva gondolkozott. Csak akkor állt meg, amikor az egyik fordulása után meglátott minket a lépcső aljában.
-Nincs ötletem, hogyan oldhatnánk meg – rázta meg a fejét. – Sajnos nem tudok mást mondani, mint hogy hinnünk kell Jonathan-nak és bízni a farkasokban. E nélkül úgysem jöhetne létre szövetség. Viszont szeretnélek elkísérni titeket egy darabig. Csak hogy tényleg biztonságban odaérjetek, és hogy ne essen bajotok. Megvárom, amíg megérkeznek, aztán hazajövök.
-Rendben – bólintott rá szerelmem lassan. – Akkor induljunk – adta ki az utasítást, majd miután kézen fogott engem, mindhárman futásnak eredtünk.
Megnyugtató volt ez a gyorsaság. A vadászatokon kívül nem nagyon használtam ezt a vámpír-képességemet, hiszen nem is volt rá szükségem, de most nagyon jól esett. Az agyam teljesen kikapcsolt. Nem kellett figyelnem a fákra, mert ösztönösen kerülgettem ki őket. A kiálló gyökereket átugrotta, az ágak elől elhajoltam. Mintha évtizedek óta csak ezt gyakoroltam volna.
-Mindjárt megérkezünk – furakodott be az üres gondolataim közé Jasper hangja.
-Akkor innen menjünk emberi tempóban – lassított le Carlisle. – Jobb, ha nem rontunk csak úgy egymásra.
-Ahogy gondolod – bólintott Jazz.
Ahogy egyre közelebb kerültünk a tisztáshoz, a pánik úgy kezdett eluralkodni rajtam. Nem értettem, miért reagálok így, hiszen tényleg nem eshet bajunk. Tudom, biztos vagyok benne, hogy Nath nem hazudott. Nem tette volna. Michelle miatt.
Jazz megnyugtatóan szorította meg a kezemet, majd halkan a fülembe suttogott.
-Engedd, hogy megnyugtassalak. Csak próbáld meg kikapcsolni az agyadat.
Carlisle aggódva fordult hátra, de Jazz intett neki, hogy menjen csak tovább. Próbáltam teljesíteni a kérését, de elég nehéz volt ebben a helyzetben kikapcsolni.
-Erre nincs idő, Jasper, megérkeztünk – szólalt meg Carlisle. – Ne aggódj, Esme, nem lesz semmi gond – fordult hátra hozzám. Ajkait lágyan az enyémekhez érintette, majd fájó szívvel ugyan, de elhúzódott. – Ne félj! – suttogta, majd egy hosszú pillantás után megfordult.
Ő lépett ki elsőként a fák közül, mint családfő, vagyis a vezérünk. Utána ketten egymás mellett Jasperrel. Szemben velünk azonnal megláttuk a két farkast, akik vicsorogva morogtak ránk.
-Ne haragudjatok, amiért ő is velünk jött. Csak meg akart győződni róla, hogy minden rendben lesz velünk. Most haza is megy – pillantott hátra Jazz-re, de egy percig sem tévesztette szem elől a farkasokat.
Ahogy fiunk elengedte a kezemet, máris védtelennek éreztem magamat. Lassú léptekkel hátrált el a fák közé, amíg teljesen el nem tűnt az alakja.
-Mielőtt rátérnénk a tárgyra… - szólt ismét Carlisle – megtennétek, hogy visszaváltoztok? Úgy könnyebb lenne kommunikálnunk. Csak ketten vagyunk. Nem vagyunk veszélyesek rátok – biztosította őket.
Az előrébb álló farkas bólintott, majd mindketten besétáltak az erdőbe. Egy perc elteltével újra megjelentek, immáron emberi alakban. Közelebb jöttek hozzánk, mint farkas alakban, ami már bíztató jel volt.
-Az én nevem Ephraim Black – szólt az elől álló. Őszülő haja rendezett volt, mintha az előbb nem is farkas lett volna -, ő pedig Levi Uley. Köszönöm, hogy eljöttek – biccentett.
-Nem akarunk senkit sem bántani… sem itt, sem pedig a környéken. Fontos számunkra, hogy titokban tartsuk a kilétünket az emberek előtt és, hogy be tudjunk közéjük illeszkedni. Nem vagyunk veszélyesek – mondta Carlisle határozott hangon.
-Miben különböznek maguk a többitől? – vonta össze a szemöldökét Ephraim. Igaza volt Nath-nek, ő tényleg meg fog minket hallgatni.
-A családom és én már évek óta felhagytunk az embervérrel, és azóta csak állatvérrel táplálkozunk. Ettől aranybarnák a szemeink és emiatt vagyunk képesek türtőztetni magunkat az emberek közelében.
-Akkor neki miért nem olyan színűek a szemei? – nézett rám. – Az övé mogyoróbarna. Ez hogy lehet? Ráadásul a szíve is dobog. Ő nem vámpír…
-Vámpír, csak emberi tulajdonságai is vannak.
A férfi bólintott, de tudtam, hogy nem fogja ennyiben hagyni a dolgot.
-Az évek óta pontosan hány évet takar? – tette fel a következő kérdést.
-Mindünknél változó. Nem egyszerre változtunk át, így ez is ingadozó. Én viszont még soha, egész létezésem során nem fogyasztottam embervért azon kívül, mikor a feleségemet átváltoztattam.
-Tehát nem olyan régen megtörte ezt az életmódot – vonta le a következtetést.
-A feleségemet azért változtattam át, mert életveszélyben volt. Ha nem teszem meg, most nem állhatna itt mellettem – adott kitérő választ szerelmem, de úgy tűnt, Ephraim ezzel is megelégedett.
-És miért nem változott át teljesen? Mitől lehetséges az, hogy vámpírméreg jutott a szervezetébe, mégsem hatott rá egészen. Miben más ő, mint a többi ember? – Szavai közben végig engem fürkészett a tekintetével.
-Még ember volt, mikor összeházasodtunk, és ő teherbe esett tőlem – felelet Carlisle nyugodt hangon. – Még akkor is, amikor én megharaptam őt. Vannak ismerőseink, akik tanúi voltak már egy ilyen esetnek. Nem ez az első, hogy ez megtörténik. Esme azért nem változott át teljesen, hogy ki tudja hordani a babát. Azonban, miután megszületett a gyermek, Esme teljesen olyan lesz, mint mi.
-És egyikük sem lehet veszély az emberekre utána? – vonta fel a szemöldökét.
-Ezt nem tudhatjuk – felelt őszintén Carlisle. – Viszont Esmének nagyon erős az elhatározása, így képes lesz kontrollálni magát.
-És a gyermek?
-Őt könnyebben vissza tudjuk fogni, mint egy felnőtt vámpírt. Nem tudjuk, mire lesz majd képes, de olyan tempóban fog nőni, mint egy embergyerek. Az idő múlásával ő is olyan lesz, mint mi, csupán lesz egy-két emberi tulajdonsága, mint most Esmének.
-De veszélyes lesz? – kérdezte Ephraim vészjóslóan.
-Nem tudhatjuk – felelt ismét őszintén.
A férfi bólintott, majd egyet hátra lépve, felém fordult.
-Szóval te lennél Esme… - nézett végig rajtam fürkésző tekintettel. – Gondolom, ezt te egy áldásnak gondolod, hogy nem kell vért innod a megélésért.
-Hát, ez azért nem teljesen igaz – válaszoltam félénken. – Vérre is ugyanúgy szüksége van a szervezetemnek, csak kisebb mennyiségben. Azonban ezt is csak állatokból szoktam megszerezni.
-És mit gondolsz, képes lennél magadat kontrollálni, miután teljes értékű vámpír lett belőled? – nézett áthatóan a szemeimbe.
-Nem vagyok vadállat – feleltem egyszerűen. – Nem lennék képes bántani az embereket – ráztam meg a fejem. Minden tőlem telhetőt megteszek majd azért, hogy visszafogjam magam.
-Ha szabadna itt megjegyeznem – szólt közbe Carlisle -, sokkal valószínűbb, hogy Esme az újszülött évét most éli meg. Mivel már most is csak embervért iszik, ez a szervezetében fog maradni és nem lesz olyan kontrollálatlan, mint a többi újszülött vámpír.
-Hányan tartózkodnak most itt Forksban? – nézett ismét Carlisle-ra.
-Nyolcan. Közülük kettő vendég, mert csak átutazóban vannak itt. A nővérem, a két lányunk, a fiunk, és mi ketten.
-Melyikük az a bizonyos Michelle? – vonta össze a szemöldökét, miközben az arca ismét elkomorult.
-A nővérem.
-Tud róla, hogy a falkánk egyik tagja bevésődött a nővérébe?
-Először is, mint tudjuk, Jonathan nem volt a falkájuk tagja – jegyezte meg Carlisle, amit én elsőnek nem tartottam jó ötletnek. – Másodszor, igen, tudok róla.
-És nem is próbált ellene semmit sem tenni? Ősi ellenségek vagyunk – emelte meg kissé a hangját.
-Talán pont maga tudhatja a legjobban, Ephraim, hogy a bevésődés a farkasok lételeme. Ha rátalálnak a kiválasztottra, akkor annak elvesztése a legrosszabb következményekkel is járhatna.
-Jonathan azt állította, hogy már bevésődött a maga feleségébe. Szét akarta választani magukat. Ezek után hogyan lehessünk biztosak abban, hogy az érzései nem fognak megint változni?
-Biztos vagyok benne, hogy Jonathan sem kockáztatta volna az életét, ha nem biztos a dolgában – nézett mélyen a szemébe szerelmem.
-Tehát maga úgy gondolja, hogy ezt el kéne fogadnunk?
-Én nem mondhatom meg, hogy kit vegyenek be a falkába. Ez csak és kizárólag a maguk dolga.
-Jonathan-ről majd máskor tárgyalunk. Először meg kell beszélnünk a lehetőségeket a tanáccsal. Addig pedig megköthetnénk egy ideiglenes kompromisszumot – ajánlotta. Carlisle bólintott, majd várt, hogy Ephraim kiszabja a feltételeket. – Ez a tisztás semleges terület. Pontosan egy hét múlva ugyanitt találkozzunk, pontban éjfélkor. – Bólintottunk. – A tisztás ezen oldala felé – mutatott a háta mögé -, egészen La Push túlsó határáig számít a mi területünknek, beleértve a sziklás öblöt és a La Push-i partokat. A maguké a másik fele. És most jöjjenek a feltételek. Mivel nálunk folyamatos járőrözés folyik a határ mentén, maguk csak engedéllyel léphetnek a mi területünkre. A vadászat azonban teljesen tilos ezen a területen! – emelte ki figyelmeztetően.
-Elfogadjuk ezeket a feltételeket – mondta Carlisle. – Viszont ez a kikötésünk nekünk is meglenne. Ha nincsen nyomós okuk rá, akkor ne jöjjenek át a mi területünkre.
Ephraim bólintott, majd folytatta.
-És – emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját -, ha egyetlen embernek, vagy falubelinek is baja esik a maguk keze által, a szerződés azonnal felbomlik, és mi minden tőlünk telhetőt megteszünk majd azért, hogy megvédjük maguktól az embereket.
-Ez nem fog előfordulni – biztosította Carlisle, miközben mélyen beszívta a levegőt. – Egyéb feltétel?
-Nem változtathatnak át más embereket – nézett mindkettőnk szemébe szigorúan. – És tudni akarunk róla, ha új vámpír érkezik magukhoz a városba. Valamint, amint megszületik a gyermek, szólniuk kell, hogy mi is találkozhassunk vele.
Szavai hallatán megremegtem. Hogy a születendő gyermekemet idehozzam, és ezzel veszélynek tegyem ki? Mégis hogy kérhet ilyesmit? Carlisle nyugtatóan lépett hozzám közelebb és megszorította a kezemet.
-Csak így élhetünk békében egymás mellett – suttogta a fülembe, miközben lágyan megdörzsölte a vállamat. – Rendben, Ephraim – mondta kicsit hangosabban, miközben közelebb lépett a férfihez és a kezét nyújtotta felé.
A férfi érdeklődve figyelte szerelmem, felé kinyújtott kezét. Már éppen lépett volna előre ő is, mikor a mögötte álló törzsbeli morogva állította meg.
-Ephraim! Ez veszélyes. – A teste elkezdett remegni és a tekintete őrülten cikázott hármunk között.
-Levi, nyugalom! Megbízom bennük. Legalábbis a doktorban igen, és úgy látom, hogy a felesége sem fog gondot okozni nekünk – pillantott ismét rám. – Köszönöm, Dr. Cullen – fogadta el végül a kinyújtott kezet, majd határozottan megrázta.
-Mi köszönjük – biccentett Carlisle. – Ha bármilyen orvosi segítségre lenne szükségük esetleg… még a legvégső esetben is nyugodtan hívjanak. Egy hét múlva pedig akkor velünk tart majd Jonathan is.
-Rendben, és észben tartom – lépett hátrébb Ephraim.
Amint távoztak a tisztásról, megkönnyebbülten fordultam szerelmem felé és öleltem át szorosan. Csak most tudatosult bennem, hogy minden rendbe jött. Bár Jonathan még mindig problémát jelent a farkasoknak, meg fogják beszélni, hogy hogyan viszonyuljanak hozzá ezentúl. Végre biztonságban van a családunk. Éreztem, ahogy minden eddigi elfojtott érzésem felszínre törve, a könnyeim folyni kezdtek végig az arcomon.
-Nem sírj, kedvesem – simogatta a hátamat egyfolytában. – Minden rendben van.
-Tudom, és pont ezért sírok – mosolyogtam fel rá boldogan. – Olyan régóta kellett már félelemben élnünk… Pedig az ember, vagyis vámpír azt gondolná, hogy nekünk nincs mitől félnünk… De ha a családunkról van szó, mindent másképp látunk.
-El sem tudod képzelni, mekkora boldogsággal tölt el ez a pár mondat.
Lassan megcsókolt, majd egy mosollyal az arcán kézen fogott, és elindultunk hazafelé. Mindenki a ház előtt állva várt ránk és izgatottan toporogtak. Ahogy meglátták mosolygó arcunkat, mind megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Ahogy végignéztem rajtuk, a tekintetem találkozott Michellé-vel. Láttam rajta, hogy ha sírni tudna, már patakokban folynának a könnyei. Gondolkodás nélkül rohantam oda hozzá, hogy megölelhessem, és szipogva temettem az arcomat a vállába.
-Annyira sajnálom… - fontam szorosabbra rajta az ölelésemet.
-Tudom, de nincs semmi baj. Nem haragszom, és egyébként is én tettem megjegyzést a babára. Én nem úgy értettem, mint ahogyan az hangzott.
Miután hosszú percek múlva elengedtük egymást, mind bementünk a házba, hogy végre elmesélhessük a többieknek a történteket.
-Csak ennyi lenne a feltételük? – csodálkozott Jasper, összevont szemöldökkel.
-Igen, „csak” ennyit kértek. Viszont Ephraim azt mondta, hogy Jonathan miatt összeül majd még a tanács, hogy megegyezzenek vele kapcsolatban. Nem tudom, hogy ez pontosan mit takar, hogy azt beszélik-e meg, hogy visszafogadják őt, vagy sem… Reménykedjünk a legjobbakban. Mához egy hétre kérték az újabb találkozót, és akkor mindent elmondanak majd.
-Akkor gondolom, nekem is mennem kell majd – mondta Jonathan.
-Rád is tartozik, amit mondani fognak.
-Nekem még mindig nem tetszik ez, hogy csak páran menjetek – rázta meg a fejét Mitch.
-Ephraim nem akar összetűzést velünk, ahogy azt már eddig is gondoltuk. És biztos vagyok benne, hogy Nath-et sem fogják bántani, különben nem kötötték volna meg velünk már ma a szerződést a területekkel kapcsolatban.
A hosszú órákig tartó beszélgetés kezdett egyre jobban lefárasztani engem. Éreztem, hogy a szemhéjaim egyre nehezebbek lesznek, de még nem akartam elaludni. Carlisle rövidesen észrevette rajtam, hogy már nem sokáig bírom ébren tartani magam, így megszakítva a beszélgetést, elbúcsúztunk tőlük és felmentünk a hálószobánkba.
-Nem kellett volna miattam neked is feljönnöd – mosolyogtam rá fáradtan, miután ő is eldőlt az ágyon.
-Fárasztó nap volt ez a mai még számomra is. Ráadásul hosszú idő óta ez az első olyan időszak, hogy végre nyugodtan kettesben lehetünk, és semmi komoly témáról nem kell beszélnünk – gördült fölém egy mozdulattal, kezeivel megtámaszkodva mellettem.
Karjaimat automatikusan fontam a nyaka köré, de nem csókoltam meg. Csak néztem mélyen azokba a gyönyörű, aranybarna íriszeibe. Olyan érzés volt, mintha tényleg a lelkéig láttam volna. Éreztem azt a mérhetetlen szerelmet, amit irántam táplált és szinte még a gondolataiba is beleláttam.
Ebből az állapotomból már csak Alice hangos sikkantása szakított ki, majd berobbant a hálószobánk ajtaja és lányunk zihálva meredt a kettősünkre. Carlisle azonnal legördült rólam, majd Alice felé fordulva, aggódva nézett rá.
-Mi történt, Alice? – kérdeztem ijedten.
-Carlisle – mutatott rá az említettre. – Egyszer… egyszer csak… eltűnt – makogta hitetlenkedve.