80. fejezet

Sziasztok!

Hát, ez lett abból, hogy sietek a folytatással... Megpróbáltam a lehető legtöbbet írni, de tegnap rokonok voltak nálunk, az éjszakám pedig enyhén szólva is hosszú volt...  Reggel még volt edzésem és csak utána tudtam nekiállni az írásnak. De nem is magyarázkodom, inkább hagyom, had olvassátok a fejezetet, ha már ilyen későn hoztam. Bonyodalom egyenlőre nincsen benne, csak a beígért Esme szemszög :) Még megjegyezném, hogy amint azt ti is látjátok, szép kerek fejezethez értünk ismét és, ha minden jól megy, a történet akár a százat is megérheti ;) Bár még semmi sem biztos :)
Jó olvasást hozzá! És kárpótlásul itt egy kis apróság is :)

"Szilaj gyönyörnek vége is szilaj,

Lázába pusztul el, mint tűz s a lőpor,

Mely csókolódzva hal meg: lásd, a méz is

Csömörletes, mihelyt túlontúl-édes.

S ennen-ízébe zápul el az étvágy.

Lassan szeress s szeretni fogsz sokáig.

Elkésik az, ki sürgeti bokáit.

Itt jő a hölgyed. Ó, ily könnyű láb

Sosem koptatta az örök követ.

Ökörnyálon is járhat a szerelmes,

Mely buja nyári légbe lengedez,

És nem bukik le, mert ábrándja könnyű."

Esme szemszöge

Szomorúan néztem arra a pontra, ahol Carlisle és Nicholas alakja eltűnt a fák között. Már most hiányzott szerelmem közelsége, de mielőtt még jobban belemerülhettem volna ezekbe a gondolatokba, Alice mellém lépett és a vállamra tette a kezét.

- Ne aggódj, anya, minden rendben lesz velük – fordított maga felé. – Tudnak vigyázni magukra – nézett mélyen a szemembe.

- Tudom – sóhajtottam, majd minden további nélkül visszamentem a házba és leültem a nappaliban.

Erős késztetést éreztem rá, hogy felmenjek a szobánkba, de minden egyes apró információról tudni akartam, így inkább lent maradtam. A szemeimet a hasamra szegeztem és gondolkodtam, miközben az ujjbegyeimet többször finoman végigfuttattam a kissé már gömbölyödő pocakomon. Reménykedtem benne, hogy ennek a csöppségnek nem egy zűrzavaros, gondokkal teli környezetben kell megszületnie. Ő annál többet érdemel. Annyi mindent túlélt már így is, biztosan nagyon erős lesz. Mégis féltem, hogy valami még elromolhat. Ha a Volturi rájön az igazságra, azonnal ide fognak jönni. Azt pedig már egyikünk sem élné túl…

- Minden rendben? – ült le mellém Jasper, miközben finoman megérintette a hasamon nyugvó kezemet. Eléggé meglepett ez a cselekedete. Bár az én véremet már nem találta olyan vonzónak, mint egy emberét, még mindig csábította és attól is félt, hogy ha majd megszületik a kicsi és az ő ereiben is vér fog folydogálni, mennyire lesz rá veszélyes. – Nem kell félned, nem engedjük, hogy bármi bajotok essen – mosolyodott el szelíden.

- Mit teszünk, ha a Volturi mindenre rájön? – tört ki belőlem a már régóta nyomasztó kérdés.

Pár másodpercig elgondolkodva nézett maga elé, majd válaszolt.

- Akkor mindent megteszünk annak érdekében, hogy egyben maradjon ez a család. A Volturi vagy lemészárol mindünket, vagy kényszerít rá, hogy csatlakozzunk hozzájuk – közölte a nem éppen biztató tényt. – De ez nem fog megtörténni. Sokat tanulmányoztam az elmúlt időszakban Nicholas képességét és azt kell, hogy mondjam, nagyon erős.

Kinyitottam a szám, hogy ismét megszólaljak, de végül mégsem tettem meg. Rose, Alice és Jazz úgy tekintenek Carlisle-ra és rám, mintha a szüleik volnánk. És, mint szülők, nem engedhetjük, hogy a gyermekeink ennyire elhagyatottnak és összetörtnek lássanak minket, jelen esetben csak engem.

- Ez a beszéd! – mosolyodott el fiam az egyre inkább pozitív irányt vevő érzéseimre. – Alice-szel mi most elmegyünk vadászni, de sietünk haza. Mitch a kórházba ment, Rose pedig Emmetthez, de Nora és Nath itt maradnak veled – nyomott gyors puszit az arcomra, majd már el is tűnt.

- Bizony, hogy itt – lépett be a következő pillanatban a bejárai ajtón Jonathan. Odasétált hozzám, majd leült mellém. – Régen tudtunk négyszemközt, barátilag beszélgetni – jegyezte meg kissé megrovóan. – Már hiányzott a társaságod.

- Ne haragudj, csak az egyik bonyodalom követi a másikat az életemben – sóhajtottam. – Ráadásul mindemellett még a családot sem hanyagolhatom el, mégis olyan kevés időt töltök együtt a saját férjemmel.

- Én egyáltalán nem haragszom – rázta meg a fejét mosolyogva. – Csak arra akartam ezzel célozni, hogy most végre mindent bepótolhatunk.

- Igen, de… Nora hol van? – néztem rá értetlenül.

- Megkértem rá, hogy menjen be a városba. Tényleg szeretnék egy kicsit több időt tölteni veled és… - feszengve kapta el rólam a szemeit – jó pár dologról még nem is beszéltünk.

- Mire gondolsz? – lepődtem meg.

- Hát, amikor még ember… emberek voltunk, olyan jól elvoltunk egymás társaságában – nézett ismét fel rám. – És én nagyon sajnálom azt, amit veled tettem. – Legnagyobb döbbenetemre a szemeiben megcsillantak a könnyek. Tényleg őszintén gondolta mindazt, amit most mondott, bár ebben egy pillanatig sem kételkedtem eddig sem. – Nem lett volna jogom bele szólni az életedbe, főleg nem utánad jönni.

- Amikor te véletlenül megsebesítettél engem, te ezt nem tudhattad, de Carlisle-t már régóta győzködtem, hogy én is olyan akarok lenni, mint ő – mosolyodtam el halványan.

- Nem akart átváltoztatni? – vonta össze a szemöldökét.

- Nem, nem igazán – sóhajtottam. – Nem akarta, hogy nekem is át kelljen élni ugyanazokat a kínokat, mint amiket nekik és aztán még a vérszomjjal is meg kelljen küzdenem. És ő még szerintem most is úgy gondolja, hogy nem való hozzám… hogy találhattam volna magam mellé egy embertársat, akivel minden lehetőségemet kihasználhattam volna.

- Azt hiszem, eléggé elítéltem őt akkoriban, pedig még nem is ismertem. És milyen könnyen megbocsátott ahhoz képest, hogy ezt tettem veled… ahogyan te is – motyogta értetlenül.

- Hát, az ő nézőpontjából erre nem tudok válaszolni, viszont én... én még mindig a barátomnak tekintelek téged. Bár akkoriban ez egy időszakra megváltozott, most már tudom, hogy nem akartál rosszat nekem és végül nem is lett belőle nagy gondunk.

- Tényleg, végül is csak terhes vagy egy félig vámpír kisbabával és mindemellett még te is részben átváltoztál – morogta bosszúsan.

- Ha még ember lennék, sokkal nagyobb veszélyt jelentene rám ez a terhesség – ellenkeztem. – Akkor akár még bele is halhatnék a szülésbe. Viszont én úgy gondolom, ezt már Carlisle-nak is megemlítettem, hogy talán az átváltozásom erősítette meg annyira a babát, hogy túlélje az elmúlt időszakot.

- Mármint úgy érted, hogy még nagyobb részben vámpír lett, mint volt? – vonta össze a szemöldökét. – Afféle… háromnegyed vér?

- Igen, valahogy úgy – tűnődtem el ismét a dolgon. – És szerencsére még attól sem kell félnünk, hogy esetleg túl hamar megáll a fejlődésben, ami a Volturi miatt csak még több bajt jelentene, hiszen még most is szépen nő és ez valószínűleg a megszületése után is így lesz.

És valóban, nemrégen leültünk beszélgetni Carlisle-lal erről a dologról és megosztottam vele az elméleteimet. Sok minden még őt is meglepte, hiszen olyan dolgokat mondtam, amire ős még csak nem is gondolt, de ahogy jobban utánajárt, mégis igazat adott nekem. Ez mindkettőnket megnyugtatta, hiszen annyira aggódtunk a következmények miatt. De ha minden jól alakul, pár hónap múlva megszületik a kicsi és pontosan úgy nőhet fel, mint egy átlagos gyermek, csak nem éppen egy átlagos családban. Az viszont biztos, hogy mi minden tőlünk telhetőt megteszünk majd azért, hogy rendes gyerekkora lehessen.

- Min gondolkozol ennyire? – szakított ki Nath hangja a múltban történtekből.

- Csak a kicsin – vallottam be kissé félve. Tudtam, hogy a család többi tagját is nagyon megviseli ez a téma, hiszen rajtam kívül senkinek sem adatott meg az, hogy igazából anya lehessen. Legfőképpen Michelle-t, Norát és Alice-t sajnáltam, hiszen ők már megtalálták a párjukat, mégsem lehetnek felhőtlenül boldogok. Bár Rose is láthatóan egyre többet küszködik ezzel a gonddal, hiszen az Emmett-hez táplált érzései egyre erősebbek. Hirtelen elszégyelltem magam és inkább befogtam a számat. Itt ülök a legjobb barátom mellett és arról áradozok neki, hogy mennyire tökéletes lesz az életünk, pedig nekik koránt sem lesz így. – Ne haragudj, nem pont neked kellene ennyit beszélnem róla – hajtottam le a fejemet bűnbánóan.

- Ugyan, ki mással beszélgethetnél, mint a legjobb barátoddal? – mosolygott rám biztatóan. – Örülök, hogy boldog vagy. El nem tudod képzelni, milyen rossz volt téged szenvedni látni, amikor a szüleid hozzá akartak adni Charles-hoz. Ráadásul én sejtettem egy idő után, hogy hová tűntél, bár akkor azt hittem, már először is Carlisle-hoz mentél. Evenson még nagyon sokáig kerestetett téged, miután eltűntél Ohióból és én már azon voltam, hogy segítek neki, de végül is, akkoriban mindkettőnknek ugyanaz kellett: Te! És vele szemben én úgysem rúghattam volna labdába.

- Várj! Állj meg! Azt mondtad, Charles kerestetett engem, miután eltűntem? – döbbentem meg.

- Igen – bólintott rá. – Ez ennyire megdöbbent téged?

- Charles engem sosem szeretett – nyeltem nagyot. – Mi lett vele azóta? – kérdeztem hirtelen.

- Rá egy évre, hogy te eltűntél, elköltözött Ohióból – vonta meg a vállát. – Azután olyan pletykák keringtek róla, hogy mégis megházasodott és rövid időn belül börtönbe is került, mert bántalmazta többször is a feleségét. De miért ilyen fontos ez?

Pár másodpercig gondolkodva ültem, magam elé nézve. Nem tudtam, hogy elmondhatom-e neki, vagy inkább tartsam meg továbbra is magamban. Végül úgy döntöttem, hogy neki elmondhatom.

- Amíg még udvarolt nekem, nagyon rendes volt. Még úgy is éreztem, hogy idővel talán bele tudnék szeretni. Aztán ahogy közeledett az esküvő napja, ő úgy lett egyre gorombább velem. Bár ezt a külvilágnak nem mutatta. Sokszor kezet emelt rám, aminek a nyomait aztán mindig el kellett valahogyan tüntetnem a családom elől. Azt mondta, ő képtelen tovább várni. Egyfolytában simogatott, amikor kettesben voltunk, ezért az esküvő előtti pár napban már nem is akartam találkozni vele. Ő is tudta, hogy nem fújhatom le az esküvőt, hiszen a családomnak szüksége volt a pénzre, és ezt ő örömmel ki is használta.

- Ezt miért nem mondtad el akkor? – kérdezte komolyan, miközben egy kicsit közelebb ült hozzám és megfogta a kezemet.

- Nem tudtatok volna rajtam segíteni és nem akartam, hogy nektek is gondot okozzak ezzel. Charles úgy tervezte, hogy egy-két évvel az esküvőnk után elköltözünk onnan. Tudtam, hogy ha mindezt elmondom nektek, aggódtatok volna értem. Valamint úgy gondoltam, hogy ezzel a durvasággal talán felhagy majd az esküvő után, hiszen megkapja, amit akar.

- Ezt akkor is el kellett volna mondanod – csóválta meg a fejét. – Most már értem, hogy miért voltál olyan visszahúzódó abban az időben.

- Akkor sem tehettem volna mást, mint hogy hozzá megyek.

- Kisegítettünk volna téged valahogyan – vetette ellen.

- Te is tudod, hogy nem tudtatok volna – ráztam meg a fejemet, nagyot sóhajtva, majd felálltam mellőle. – Nem vagy éhes? Mert én nagyon – tereltem el a témát.

- De, farkaséhes vagyok – kacsintott rám nevetve, majd követett engem a konyhába. – Mi lesz a kaja? – ült le az asztalhoz, ahogy beértünk.

- Sajnos most be kell érned valami maradékkal, mert én képtelen vagyok kivárni, amíg megfőzök valami ehetőt – nyitottam ki a hűtő ajtaját.

- Tökéletesen megfelel – nevetett. – Michelle mellett úgy repül az idő, hogy meg sem érzem, ha éhes vagyok… Emlékeztetnem kell magam, hogy legalább akkor egyek valamit, amikor ő dolgozik – kuncogott.

- Ezt teljes mértékben megértem, a szerelem már csak ilyen – mosolyogtam rá vidáman.

- Emlékszel még, mennyi időt töltöttünk el kiskorunkban egymással és mennyit játszottunk? Olyan régen volt már… Megismételhetnénk – jelent meg ugyanaz a gyerekes csillogás a szemében, mint ami évekkel ezelőtt is mindig, a nap huszonnégy órájában ott volt benne. – Például, amikor együtt fára másztunk… - révedt el a múltba a tekintete.

- Igen, én pedig az egyik alkalommal leestem és eltörtem a lábamat – mondtam megrovóan, de közben még mindig mosolyogtam. Az volt életem egyik sorsdöntő eseménye. Ha akkor nem kell kórházba mennem, talán sosem ismerem meg Carlislet. Akkor sosem tudtam volna ennyire megbízni benne a kezdetekben és talán meg sem tudtam volna, hogy léteznek vámpírok.

- Ne mond, hogy megbántad – sóhajtotta a fejét csóválva. – Egyébként most már nem eshet bajod – vigyorgott rám.

- Ne haragudj, Nath, de ez most nem fog menni – ráztam a fejemet szomorúan. – Megígértem Carlisle-nak, hogy sokat pihenek, és ebbe nem hiszem, hogy beleférnének azok a butaságok, amiket mi régebben műveltünk. Nem szeretném bármivel is kockáztatni az életét – simítottam a kezemet a hasamra. – Harmadik esélyt már nem kapnánk az élettől.

- Oké, de ígérd meg, hogy amint elkezdesz ismét rohangálni, szólsz nekem – emelete fel a mutatóujját.

- Úgyis látni fogod – mosolyodtam el, de ez az öröm aztán egyből le is hervadt az arcomról, ahogy hirtelen megvilágosodtam. – Jaj, Nath… - nyögtem fel szomorúan.

- Már így is olyan sokan vagytok, főleg, ha idővel Emmett is csatlakozik hozzátok és még a kicsi is megszületik. Túl sokan leszünk már és ez feltűnhet majd az embereknek is – magyarázta. – De ne aggódj, sokszor meg fogunk látogatni titeket. – Odalépett hozzám és szorosan magához vont. Szipogva bújtam oda szorosan a mellkasához, kezeimmel körbefonva a derekát.

- Ezt el is várom – motyogtam az ingjébe. – De mégis… hová mentek? – kérdeztem kis idő elteltével.

- Azt még nem tudjuk – vonta meg a vállát. – Körbejárjuk az egész világot és majd valahol letelepszünk végül.

Egy mély sóhaj kíséretében elhúzódtam tőle és visszafordultam a még hideg ételhez.

- Hé, mi a baj? – kapta el a karomat Jonathan.

- Sorban vesztem el a múltam darabjait, pedig… emlékezni szeretnék. Az emlékeim kezdenek elhalványulni. A szüleim és ismerősei arca lassan mind homályba vesznek és évek múlva talán már egyáltalán nem tudom majd őket magam elé képzelni. Nemsokára Nora és Nicholas is elmennek és… Én emlékezni akarok, de nem tudom, mit tehetnék a felejtés ellen. – Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, amit azonnal le is töröltem. A tűzhelyhez léptem és ráraktam melegedni az ételt.

- Majd én segítek emlékezni – simogatta meg az arcomat lágyan, miután ismét visszafordított magához. – Most pedig, hagyjuk annyiban ezt a témát. Ha Carlisle rájön, mennyit szomorkodsz és még csak nem is miatta, megöl minket – viccelődött.

- Megígérem, hogy a legtöbbet hozom ki magamból – sóhajtottam, majd megint az étel felé fordultam. Mostanra már igencsak éhes voltam. Bár Carlisle szerint az nem igaz, hogy most két ember helyett is kell ennem. Ez csak egy tévhit, mégis annyit eszek mostanában, ami tényleg elég lenne két embernek is.

Az órák rohamosan teltek Nath társaságában. Felidéztük a régi eseményeket, amiket együtt életünk át és így visszagondolva rájuk, már a húzósabb eseteken is csak nevettünk. Mint ahogyan azon is, amikor én leesetem a fáról, vagy még nem sokkal azelőtt át a kerítésen… Mi tagadás, az ügyetlenség fiatal koromban igen csak megmutatkozott nálam.

Alice és Jasper tényleg nem maradtak el sokáig. Mi Nath-tel éppen az ebédünket fogyasztottuk, amikor megjelentek.

- Hogy telt a délelőtt? – táncolt oda hozzánk Alice. – Ugye nem fárasztottad ki nagyon Esmét? – nézett figyelmeztetően Jonathan-re.

- Ami azt illeti, nem hagyta magát – kuncogta. – Viszont, ha nem haragszotok, én bemennék Mitch után a kórházba. Csak meglátogatom őt – magyarázta. – Most már nem leszel egyedül. Nora is nemsokára vissza kell, hogy érjen.

- Miért, hova ment? – kapta fel a fejét Jasper és rögtön Alice-re nézett.

- Csak sétálni a városba – felelt mit sem sejtve Nath, de ekkor már én is megértettem, hogy miért ijedtek meg ennyire Jasper-ék.

- Alice, látsz valamit? – fordultam azonnal a lányom felé.

- Még nem döntötte el. Talán hagynunk kéne, hogy magától jöjjön vissza, ne a mi kényszerítésünkre, mert akkor ezután is próbálkozni fog – harapdálta gondterhelten az ajkát.

- Miről van szó? – értetlenkedett Nath.

- Eredetileg Nora is menni akart Volterrába, de a fiúk lebeszélték róla – magyarázta Jasper.

- De nem mehet oda! – estem kétségbe. – Ha hirtelen megjelenik ott, azzal mindent elronthat. Nicholas nem biztos, hogy tud rá is figyelni, főleg, ha nem tudja, hogy oda készül.

- Szerintem ezért nem indult még el. Ő sem akar veszélybe sodorni mindenkit – mondta halkan Alice. – Ha közben változna a döntése, azt úgyis meglátnám. Elég lesz akkor utána mennünk.

Ezután csak csöndben leültünk a nappaliban, és vártuk, hogy Nora visszajöjjön. Jonathan közben elindult a kórházba, hogy meglátogassa Michelle-t. Hosszú ideje csak ültünk a kanapén, amikor én megtörtem a csendet közöttünk.

- Carlisle-ról és Nicholas-ról van valami hír?

- Nem igazán… Még legalább két nap, amíg odaérnek. A Volturi egyelőre nem sejt semmit. Talán holnap többet tudok majd mondani.

Egész nap amiatt idegeskedtem, hogy Nora végül rosszul dönt és utánuk megy, de szerencsére nem így lett. Én már lefekvéshez készülődtem, amikor Alice közölte velünk a jó hírt. Ezután már nyugodtan bújtam be a takaró alá, de előtte még magamra vettem Carlisle egyik ingjét. Óvatosan eldőltem az ágyon, majd elrendeztem magam körül a párnákat, hogy a lehető legkényelmesebben aludhassak. Carlisle nélkül így is éppen elég nehéz lesz elaludnom, nem hogy még az éjszaka is fölébredjek az apróbb zajokra. Amikor már megfelelőnek találtam a kialakítást, legutolsó kapaszkodóként még magamhoz szorítottam azt a párnát, amin Carlisle szokott aludni, hogy még jobban érezhessem az illatát. Élesen emlékeztem még rá, hogy akkor is minden lehetőséget megragadtam, amikor azt hittem, hogy végleg elhagyott engem. Pedig akkor csak egy hetet kellett kibírnom nélküle, most viszont ez talán a kétszerese is lehet. Persze ez az emlék élesen belevésődött a tudatomba, pedig pont ezeket a fájó pontokat szeretném kitörölni magamból. Tudtam, hogy nem a mi hibánk volt, ami akkor történt, mégis, mintha megszakadt volna bennem valami. Utána elég nehezen tudtam elfogadni, hogy nem is Carlisle mondta ki azokat a szavakat. Nagyon reménykedtem benne, hogy ha végre teljesen átváltozom, minden rossz emlékem végleg a homályba vész és csak a szép dolgokra fogok emlékezni. Tudtam, hogy Carlisle-nak erre már nincsen lehetősége és ez csak még jobban elszomorított. Az az egy hét őt is nagyon megviselte.

Becsuktam a szemeimet és inkább próbáltam ellazulni. Egy fél óra elteltével én még mindig csak kimerülten szuszogtam, de elaludni nem tudtam. Aztán, amikor nyitódott a bejárati ajtó és meghallottam Rose, majd Nora hangját, azonnal nyugodtabb lettem és ez elég is volt ahhoz, hogy bár nem túl mélyen, azért sikerült álomba merülnöm.

A másnap talán még szörnyűbb volt, miután az éjszakát nem szerelmemmel töltöttem. Amióta félig már én is vámpír voltam, mindig elmentem vele nappal vadászni, hogy addig se kelljen elválnunk egymástól. Ha viszont nap közben ő nem ért rá, kénytelen volt éjszaka menni, amiért én reggelente általában jóval morcosabb voltam. Tudtam, hogy mi hiányzik nekem, mégsem mertem megemlíteni Carlisle-nak és őszintén szólva, ebben a helyzetben nem is tudtam volna belevágni. Újra tanulni akartam, hogy aztán én is dolgozhassak, lekötve ezzel a mindennapjaimat, de egy kisbaba mellett ezt elég nehezen tudnám megoldani. Bár biztos vagyok benne, hogy ha ő is belép az életünkbe, gyökerestül fel fogja fordítani az életünket. Nem is beszélve arról, hogy ha már teljesen vámpír leszek, talán a vérszomjam is előjön és lehet, hogy még a saját gyermekem közelében sem tudok majd sokáig egy huzamban tartózkodni.

Az egész nap nagyon lassan akart csak eltelni és legnagyobb szomorúságomra, Alice még mindig nem tudott több információval szolgálni. Szinte csak cél nélkül futhattak az erdőkön keresztül… Aggódva aludtam el ismét, ami szörnyű rémálmokat hozott magával.

Pontosan emlékeztem még annak a két férfinak az arcára, akikhez Carlisle odament a repülőtéren. Akkor még nem tudtam, hogy kik ők, távolról csak egyszerű embereknek tűntek. Most az álmomban viszont már egyáltalán nem voltak olyan átlagosak. A vörös tekintet élesen fúródott az enyémbe, miközben az ajkai vészesen közeledtek felém, míg végül bele nem mart éles fogaival a nyakamba. A tekintetem ekkor megakadt Carlisle szétszaggatott testén, amint kar nélkül a földön fekszik, felette Felix, őrült vigyorral az arcán. Kétségbeesetten próbáltam kiszabadulni a satuként fogó karok közül, de minél több vért szívott ki a testemből, annál közelebb álltam az ájuláshoz és az erőm kezdett elhagyni. A torkomon azonban egyetlen hang sem jött ki, pedig legszívesebben ordítottam volna, és nem csak a testembe nyilalló fájdalom, hanem szerelmem látványa miatt is.

Zihálva tértem magamhoz. Reflexből azonnal fel akartam ülni, hogy rendesen körülnézzek a szobában, de a hasamba azonnal gyenge fájdalom hasított, mint a hirtelen mozdulatoknál általában szinte mindig, ami megakadályozott ebben. Ijedten kaptam oda a kezemet, de a fájdalom azonnal enyhülni is kezdett, mire rögtön megnyugodtam.

Ekkor halk kopogás hallatszott az ajtón, mire a szívem azonnal hevesebben kezdett verni. Aztán az ajtó kinyitódott és Alice dugta be a fejét a keskeny résen, amin fény szűrődött be. Mély lélegzetet vettem, majd végül sóhajtva kifújtam a levegőt.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva. – Rosszat álmodtál? – lépett beljebb.

- Igen, de már jól vagyok – bólintottam azonnal. – Nincsen valami hír felőlük?

- De, ezért is jöttem fel most… Csak reggel akartam szólni. Holnap hajnalban fognak körülbelül odaérni, ha továbbra is így haladnak és már nem kell megállniuk.

- Jaj, de jó! – sóhajtottam. – De miért kellett megállniuk egyáltalán?

- Csak vadásztak, hogy a lehető legjobb formájukban legyenek – mosolygott rám bíztatóan. – Ne aggódj, előre láthatóan nem lesz gond az út alatt.

- Remélem, hogy ott sem. Szólj, ha megtudsz még valamit, akkor is, ha éppen alszom.

- Rendben. Kell valami segítség? – kérdezte még mielőtt elhagyta volna a szobát.

- Azt megköszönném, ha mondjuk segítenél felkelni az ágyból – támaszkodtam fel a könyökömre. A hasam miatt egyre nehezebben mozogtam és ez a napok múltával egyre nehezebb lett. És még négy hónap hátra van… Bár kicsit sem bánom. A nehéz mozgást még a levegővétel is tetézte és napról napra egyre erősebb lett az az érzésem, mintha belül egyre zsúfoltabb lennék, bár ez kétség kívül így is volt.

- Persze – sétált oda mellém, majd a hátamat megtámasztva, ülő helyzetbe segített helyezkedni.

- Köszönöm – sóhajtottam, majd lassan, immáron magamtól álltam fel és elindultam a fürdő irányába. – Jó éjszakát, Alice! – mosolyogtam.

- Jó éjt, anya! – lépett oda hozzám, majd egy puszit nyomott az arcomra és kitáncolt a szobából.

A mosdókagylóhoz lépve, megtámaszkodtam a szélén és csak néztem magam a tükörben. Szinte magamra sem ismertem. Az elmúlt hónapok alatt annyit változtam… Az arcom kerekebb lett a terhesség hatására, de nem ez volt az egyetlen újdonság. Az arcomon naphosszat hatalmas mosoly húzódott és ez még most sem tűnt el teljesen, pedig az álom eléggé felzaklatott, de Alice-nek sikerült megnyugtatnia engem. A terhességem előtt csak akkor tudtam ilyen jól érezni magam, amikor a családommal lehettem, teljes nyugalomban és valljuk be, ez elég kevésszer adatott meg nekünk.

Fröcsköltem egy kis hidegvizet az arcomba, majd visszafeküdtem aludni. Ezúttal már sokkal könnyebben sikerült álomba merülnöm és csak késő délelőtt ébredtem fel, teljesen kipihenten. Legnagyobb meglepetésemre, a reggelim az éjjeliszekrényen várt rám, egy tálcára készítve. Az arcomra széles mosoly húzódott és lassan az ölembe húztam az ételt. Tudtam, hogy csakis Alice csinálhatta ezt.

Miután megreggeliztem, lementem a nappaliba, de nem volt ott senki sem. Kíváncsian pillantottam be a konyhába, de az is üres volt. Nem értettem, hová lettek a többiek. Azt hallottam volna, ha fent vannak a szobáikban.

- Nem, nem szólhatunk neki! Az az újszülött veszélyes lehet rá nézve, de már úgysem tudjuk figyelmeztetni. – Rose éles hangja könnyen eljutott a fülembe. Csak ekkor figyeltem oda az apróbb zajokra. Michelle-en és Nath-en kívül mindenki kint volt az udvaron és veszekedtek valamin. Úgy gondoltam, inkább végighallgatom így, mert abból, amit eddig hallottam, azt vettem ki, hogy Carlisle-ról lehet szó és nem akarnak nekem valamiről szólni.

- Joga van tudni! – sziszegte Alice mérgesen.

- És mégis mit érünk el vele, ha elmondjuk neki? Csak még jobban fog idegeskedni! – ellenkezett Rose.

- Carlisle tudja, hogyan kezelje majd a helyzetet. Sokkal több tapasztalata van ilyen téren, mint bármelyikünknek – mondta halálos nyugalommal a hangjában Jasper.

- És ezt meg tudod értetni Esmével is? Semmi szükség rá, hogy ok nélkül idegeskedjen – emelte fel kissé a hangját Rose, mire Alice azonnal lepisszegte.

- Esme – nyögött fel fájdalmasan, majd halkan felsóhajtott. Tudtam, hogy csak most vett észre engem, így hát kinyitottam az ajtót és kiléptem hozzájuk.

- Jobban örülnék neki, ha nem próbálnátok meg semmit sem eltitkolni előlem – néztem figyelmeztetően Rose-ra. – Mit láttál, Alice?

- Aro már nagyon várja az érkezésüket, mert… nos van náluk egy újszülött vámpír, aki nem hajlandó tárgyalni velük. Carlisle-t akarják megkérni arra, hogy próbálja meg kicsit megenyhíteni a lányt.

Le kellett hunynom a szemeimet, nehogy észrevegyék a többiek az egyre gyűlő könnyeimet. Mélyen szívtam be a levegőt a tüdőmbe és csak akkor néztem rájuk, amikor már elég higgadtnak éreztem magam.

- Segíteni fog, igaz? – kérdeztem halkan. Ahogy Carlisle-t ismerem, biztosan így lesz.

- Ez még képlékeny, hiszen Carlisle nem tud róla… Amint elmondják neki, én látni fogom a döntését.

Lassan bólintottam, majd elindultam vissza a házba, de mielőtt még beléptem volna az ajtón, egy kérdés erejéig még visszafordultam feléjük.

- Más hír nincsen róluk?

Alice csak megrázta a fejét, én pedig felmentem a szobánkba.

Az egész napot fel-alá járkálással töltöttem és ebben most Alice sem tudott megakadályozni. Egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak még későn este sem, így elővettem egy könyvet és azzal a kezemben feküdtem el az ágyon. A könyvet az ölembe ejtettem és hosszú ideig csak néztem magam mellett az üres helyet. Finoman végigsimítottam az ő felén a takarón, majd a kezem a hasamra tévedt. Mindennek jól kell sikerülnie! Ez a csöppség nem születhet ilyen környezetbe. És főleg, nem tudhat róla a Volturi!

Ekkor jutott eszembe a megoldás, hogy hogyan is védhetném meg a családomat, ha esetleg minden rosszra fordulna. Eleazar és Carlisle szerint is nagyon tehetséges vagyok. Ha a Volturi hajlandó alkut kötni velünk, Talán meg tudom menteni a családom életét. Csatlakozhatnék a hozzájuk, ha ők cserében békén hagynák a szeretteimet.

Megráztam a fejemet, hogy kissé kitisztuljon. Nem festhetem az ördögöt a falra! Hinnem kell benne, hogy minden rendben lesz.

Vettem pár mély levegőt, majd belekezdtem az olvasásba. Pár másodpercig csak a borítót néztem és azon gondolkodtam, ki merjem-e nyitni. Szép, dőlt betűkkel ez volt ráírva: Rómeó és Júlia 

Készen állok vajon most erre? Végül kinyitottam a könyvet és belekezdtem.

Teljesen belemerültem az olvasásba és már csak akkor eszméltem fel, amikor már majdnem befejeztem. A szemeim kezdtek önkéntelenül is egyre többször lecsukódni, de még be akartam fejezni a könyvet. Nem hagyhattam pont most félbe.

Amikor az utolsó betűkkel is végeztem, becsuktam a könyvet és szépen letettem az éjjeliszekrényre.

Annyi véletlen van ebben a műben… pont mint a mi életünkben is. De miért pont azokkal történnek a rossz dolgok, akik boldogságot érdemelnének. Mi nem ártottunk senkinek, főleg nem Carlisle, aki orvosként még életeket is ment. Rómeónak és Júliának pedig csak annyi bűne volt, hogy az ellenséges család sarjába szerettek bele. Boldogság járt volna nekik és béke a két család között, nem csak az ő haláluknak kellett volna megszüntetnie a viszályokat Capulet és Montague között.

Fáradtan kapcsoltam le a kis fényt adó lámpát az ágy mellett, majd szorosan összehúzva magamon a takarót, arcomat Carlisle párnájába fúrtam és így aludtam el.

Reggel izgatottan ébredtem. Mivel már jócskán elmúlt a hajnal, most már biztosan lesz több híre is Alice-nek. Gyorsan magamra kapkodtam néhány ruhadarabot, majd lesiettem a földszintre.

- Sikeresen odaértek és eddig nincsen semmi probléma. Nicholas kitűnően helyt áll – mosolygott rám, mielőtt még bármit is kérdezhettem volna. – Egyébként a reggelid a konyhában vár rád.

- Köszönöm – néztem rá hálásan.

Miután megettem a hatalmas adag ételt, amit Alice készített nekem, visszamentem hozzájuk. Éppen élénken beszélgettek valamiről. Amikor beállt egy kis szünet, én hirtelen egy teljesen más témát hoztam fel.

- Nem muszáj egész nap rám vigyáznotok – mondtam halkan. – Nyugodtam elmehettek, ahová csak akartok. Elvagyok én itthon egyedül is.

- Nem szándékoztunk most sehová sem menni. Viszont neked nem ártana egy kiadós vadászat. Legutoljára a múlt héten voltál Carlisle-lal és a kicsinek szüksége van a táplálékra.

- Akkor felőlem akár mehetünk is – bólintottam rá. Ha bármi mellett a kisbabámmal érveltek, azt általában szó nélkül teljesítettem. Persze csak ha tényleg igaz volt.

- Akkor most Jasper megy veled, mert nekem van még pár elintézni valóm Rose-zal.

- Rendben – mosolyogtam rá a fiamra, aki azonnal a karját nyújtotta felém és én rögtön el is fogadtam azt.

Őrületes sebességgel száguldottunk végig az erdő fái között, amíg ki nem értünk egy kisebb tisztásra. Jazz itt hirtelen megtorpant, ami engem is megállásra késztetett.

- Valami baj van? – szagoltam bele a levegőbe, hátha idegen illatokat érzett, de én nem találtam semmi furcsát.

- Nem, dehogy – rázta meg a fejét. – Csak tudod, Alice-szel beszélgettünk tegnap este egy-két dologról. Ő látott egy igen érdekes dolgot veled kapcsolatban, amiről nem tudjuk, hogy csak futólag fordult-e meg a fejedben, vagy tényleg így gondoltad. Az érzéseid alapján én inkább a másodikra tippelnék – nézett rám komolyan, összevont szemöldökkel. Miután percek elteltével sem válaszoltam neki, magyarázatba kezdett. – Miért akarod saját magadat feláldozni az egész családért? Miért nehezíted meg a dolgunkat?

- Megnehezítem? Csak segíteni próbálok. Ha kell, én hajlandó vagyok feladni magam nekik, ha ez megment titeket. Mert ha mindenre rájönnek, Carlisleék soha nem jönnek vissza és azt hiszem, ezzel mindent meg is magyaráztam.

- Azt akarod, hogy a gyermekednek szülők nélkül kelljen felnőnie? – vonta fel a szemöldökét.

- Inkább, mint hogy mindünkkel végezzenek, vagy rosszabb esetben csatlakoztatnak magukhoz.

Hosszú perceken keresztül csendben álltunk egymással szemben és határozottan néztünk farkasszemet. Egyikünk sem akarta megtörni, mert az azt jelentette volna, hogy a másiknak adunk igazat. Végül én egy mély sóhaj kíséretében elfordultam és elindultam vadászni, hiszen eredetileg ezért jöttünk ide. Nem ezen fog múlni a döntésem. Reménykedjünk, hogy soha nem kell majd választanom a két lehetőség között.

Amint a vadászösztöneim átvették felettem az uralmat – mert nekem is volt ilyen, de én tudatosan képes voltam használni -, a gondolatok eltűntek a fejemből és csak a zsákmányomra koncentráltam. Egy gyönyörű nagy feketepárducot szemeltem ki magamnak, ami igencsak ritka volt ezen a környéken. Egy szempillantás alatt mellette termettem, de ezúttal nem vetettem rá magamat azonnal. Megvártam, amíg észrevett és támadásba lendült, majd csak ekkor kaptam el a nyakát. A karmai még sikeresen felszántották a felsőmet, de ez most egyáltalán nem zavart. A fogaim úgy hatoltak át a vékony bőrön, mint kés a vajon. A kábító nedű pedig azonnal elkezdett lefelé folyni a torkomon. Amint az utolsó csepp vér is eltűnt az állatból, egy újabb áldozat után indultam. Pedig általában nem fogtam egynél több állatot, de most szükségem volt a feszültség levezetésére. Három állattal is végeztem, mire sikerült teljesen megnyugodnom.

Csak most jöttem rá, mit érezhetett Carlisle, amiért előttem nem szeretett nagy pusztítást végezni. Szörnyen festhettem és ez az akció sem lehetett valami kellemes látvány. Talán még most is attól tart, hogy megijeszt az ösztönös cselekedeteivel.

- Ne aggódj, ez természetes egy vámpírnál – tette a vállamra a kezét a fiam. – Az első vegetáriánus vadászatomon én nyolc állattal végeztem, amiből három egy-egy hatalmas medve volt – kuncogott. – Alice kettő nagymacskát és három őzet fogott elsőnek, Rose hat szarvast… Ezekhez képest a te pusztításod csak előétel.

- És Carlisle? – kérdeztem hirtelen.

- Őt nem tudom… Nem nagyon szeret az életének arról az időszakáról beszélni, amikor olyan sokat szenvedett a szomjúsággal. Mindenkinek csak annyit mondott, hogy egy őzcsorda futott el a rejtekhelye mellett, ahová saját magát száműzte, és nagy pusztítást hagyott maga után. Szám szerint talán még ő sem tudja pontosan.

Lenéztem a ruháimra és a döbbenettől tátva maradt a szám. Bár az első vadászatomkor még ennél is szakadtabb volt, az idő múlásával sikerült a vadászást annyira tökéletesítenem, hogy legalább a ruhámat ne kelljen kidobnom utána. A legnagyobb meglepetést azonban a blúzomon levő hatalmas szakadás és körülötte levő vérfolt okozta. A tekintetem azonnal Jasperre kaptam, aki viszont teljesen nyugodtam állt előttem.

- Hogy-hogy nem… - kezdtem bele, de ő csak leintett.

- A te véredhez már nagyjából hozzászoktam és így félig vámpírként már nem is annyira csábító számomra. Mutasd csak… - hajolt közelebb, hogy jobban szemügyre vehesse a sebet, mire a tüdőmben ragadt a levegő, pedig egyáltalán nem féltem tőle, egyszerűen csak kíváncsi voltam a reakciójára. Óvatosan félrehúzta a blúzomat, majd a fejét csóválva hasított le egy darabot a pólójából, amivel aztán a sebemet kezdte tisztogatni.

- Mióta vagy már te is mestere a gyógyításnak? – mosolyogtam rá kíváncsian.

- Hidd el, Carlisle ezerszer többet tud nálam – nevetett fel halkan. – Én csak könyveket olvastam a gyógyításról, ő viszont tapasztalja nap, mint nap a különböző sérüléseket. Egy vámpírháborúban nem igazán van szükség orvosra, maximum olyanra, aki visszailleszti a leszakadt végtagokat. Ez viszont nem az én feladatom volt – magyarázta, mielőtt még rákérdezhettem volna. – Végeztünk is – vigyorodott el, majd hátrébb húzódott. – Egy-két óra és már nyoma sem lesz ennek a kis karcolásnak. Már csak alig vérzik.

- Köszönöm, Jasper! – nyomtam hálásan puszit az arcára.

- Tudod, egy családban vigyáznak egymásra – kacsintott rám. – És szerintem nem ártana lassan visszaindulnunk, mert kezd sötétedni. Nem mintha veszélyes lenne, de a többiek már aggódhatnak miattunk – nyújtotta felém ismét a karját és így indultunk vissza a házhoz.

Hírek...

Sziasztok!

Tudom, hogy mostanában nagyon eltűntem, főleg ezen a blogon, és ezt nagyon sajnálom :( Az elmúlt hetekben nagyon sok minden közbejött, ami miatt nem tudtam annyit írni, amennyit szerettem volna. A héten két témazárót is ír(t)unk, valamint egy előre bejelentett dolgozatot is. (Ebből kettő számomra elég nehéz tantárgy:/) Most is csak azért ültem géphez, hogy egy kis helyzetjelentést adjak magamról. Tudom, hogy már csaknem három hete nem volt itt friss, de a hétvégén ígérem, hogy ez változni fog! Ezúttal szabad lesz mind a két napom és utána ráadásul őszi szünet, ami talán abban is segíteni fog, hogy kicsit rendbe tegyem magam körül a dolgokat, mert eléggé szétszórt vagyok mostanában. Talán a sok éjszakai tanulás és a kevés alvás merített ki ennyire :/ Megpróbálom a lehető leghamarabb hozni a frisst és igyekszem a legtöbbet kihozni magamból! :)

Puszi

79. fejezet

Sziasztok!

Megjöttem a frissel, ami ezúttal ezen a blogon is egy kicsit érdekesebbre sikerült szerintem :D A folytatáshoz még nem tudom, mennyi ihletem lesz, de az biztos, hogy két hét múlva jelentkezem újra a frissel, ugyanígy, vasárnap :) Hogy összejön-e előbb is, azt nem tudom... Majd szólok chat-ben, ha van valami változás :) Megjegyezném még, hogy ebben a fejezetben most feltűnik egy "új" szereplő és néhány Volturi tag, ami gondolom várható volt :) Jó olvasást hozzá! És ezúttal is várom a komikat ;)

Ui.: Az esetleges hibákért bocsánatot kérek, de a szemeim már ragadnak össze és lehet benne egy-két elírás :)

Puszi

Carlisle szemszöge

Egész éjszaka le sem vettem a szemeimet szerelmem arcáról. Néha-néha végigsimítottam az arcán, a vállán vagy a haján, míg ő mosolyogva szuszogott a karjaimban. Ez a mostani egy kivételes éjszaka volt, mert hosszú idő óta most először nem ébredt fel egyszer sem. Éppen ezért, amikor eljött a hajnal és én kimásztam mellőle, hogy felöltözzek, nem volt szívem felébreszteni őt. Emlékeztem rá, hogy megígértem neki, felkeltem, amikor indulunk, de azt inkább az utolsó percekre tartogattam. Megfordult a fejemben, hogy talán közben meggondolom magam és mégsem tudom őt itthon hagyni ebben az állapotban. Tudtam, hogy velünk nem jöhet, de talán az utazást elhalaszthatnánk. Ilyenkor mindig felrémlett előttem a Volturi képe, amint ide tartanak és ezek a gondolatok azonnal szertefoszlottak a fejemben.

- Indulhatunk? – nézett rám Nicholas felvont szemöldökkel, ahogy megálltunk egymással szemben a nappaliban.

- Még elbúcsúzom Esmétől – sóhajtottam és a bólintása után felrohantam az emeletre. Lassan lépdeltem oda szerelmemhez, aki azóta is békésen szuszogott az ágyunkban. Felemeltem a kezemet és óvatosan végigsimítottam selymes bőrén. – Esme, Szerelmem – suttogtam egészen halkan.

Motyogva nyújtózkodott kicsit, majd lassan nyitogatni kezdte a szemeit. Egy pillanatig még kissé homályos tekintettel nézett rám, aztán hirtelen megértette, mi is történik.

- Indultok? – kérdezte halkan, miközben megpróbált óvatosan felülni az ágyban, de én finoman visszanyomtam őt a vállainál fogva.

- Igen, de neked még sok pihenésre van szükséged, úgyhogy kérlek, próbálj meg visszaaludni – győzködtem őt.

- Nélküled úgysem menne – rázta meg a fejét határozottan, de a komoly tekintetem láttán még hozzátette. – Ne aggódj, nem hajszolom túl magam. Alice, Rose, Mitch és Nora végig a segítségemre lesznek mindenben. Megpróbálok a lehető legtöbbet aludni és keveset idegeskedni. Csak kérlek, legalább most had keljek fel, hogy rendesen elbúcsúzhassak tőletek.

Mélyet sóhajtottam, majd felsegítettem őt az ágyról. Amikor már a lábain állt, szorosan magamhoz húztam őt, az arcomat a hajába temetve.

- Vigyázzatok magatokra! – motyogta a mellkasomba. – És siessetek haza! – tette még hozzá.

- Amint tudunk, visszaindulunk – ígértem. – Alice pedig mindenről tájékoztatni fog titeket.

Miután az egész családtól búcsút vettünk, Nicholas-szal futva indultunk el Olaszország felé. Nem gondoltam, hogy Aro ellenezné ezt a bejelentés nélküli látogatásunkat. Valószínűleg már azt tervezgetheti, hogy ő mikor jön el hozzám, de mivel ezt nem hagyhatom, hogy megtörténjen, muszáj lesz találkoznom vele. Az út csupán három napig tartott, amit szinte megállás nélkül tettünk meg. Csak arra a pár órára szakítottuk félbe az utat, amíg mindketten levadásztunk egy-két állatot. Szükségünk lesz az erőnkre, ha valami mégis rosszul sülne el…

Éppen hajnalodott, amikor megláttuk Volterra falait. Pontosan így akartunk ideérni. Ha már süt a nap, amikor megérkezünk, meg kellett volna várnunk, amíg beesteledik, nehogy lebuktassuk magunkat. Így viszont nyugodtan tettük meg a maradék távolságot a városig. A kapuhoz érve máris ismerős vámpírral futottunk össze.

- Á, Heidi – torpantam meg azonnal, mosolyra húzva ajkaimat.

- Örülök, hogy ismét látlak, Carlisle – mosolyodott el ő is, miközben rövid időre átölelt. Amíg a Volturinál tartózkodtam az életem egy szakaszában, ő és Marcus kerültek hozzám a legközelebb. Bár Heidi képessége nem igazán tetszett, főleg ahogyan ki is használták ezt a Volturi vezetői, de mindemellett ő igazán kedves személyiség volt. Pedig ezt senki sem gondolná az után, hogy kiderül, ő szerzi a várban élő vámpíroknak a táplálékot. – Nicholas – biccentett még oda a mellettem álló férfinak. – Gondolom, Aro meghívásának jóvoltából vagy most itt – fordult vissza felém. – Azért nem csak akkor kéne meglátogatnod minket, amikor mi üzenünk neked – korholt a fejét csóválva.

- Sajnálom, de lekötött a munkám – feleltem egyszerűen.

- Ezek szerint tényleg orvos lettél – állapította meg, miközben elindult a város utcáin.

- Igen – bólintottam rá, követve őt. – Az életemmé vált a gyógyítás és nem, még most sem vagyok hajlandó lemondani erről – jelentettem ki határozottan. Heidi különös előszeretettel próbált meg átcsábítani engem a nomád életmódhoz, de eddig egyszer sem járt sikerrel. Úgy gondoltam, jobb, ha előre közlöm vele, még most sincs esélye.

- Örülök, hogy teljesült az álmod – mosolygott rám kissé keserűen a válaszom miatt. – Na é mond, hol hagytad a párodat? – vonta fel a szemöldökét, mire én egy pillanatra leblokkoltam. Már éppen rá akartam kérdezni, hogy honnan tudja, amikor hirtelen megvilágosodtam.

- Még nem találtam meg az igazit, de nem is nagyon kerestem – hazudtam folyékonyan.

- Még mindig nem értem, hogy egy ilyen férfi, mint te, hogy nem talált még rá a társára. Főleg, hogy annyi ember között megfordultál és annyi városban jártál már… egy nő sem fogott meg téged? – vonta fel a szemöldökét.

Lopva rápillantottam Nicholas-ra, majd válaszoltam.

- Volt egy nő… még évekkel ezelőtt láttam el a sérülését a kórházban. Eltörött a lába, mert leesett egy fáról. – Úgy véltem, minél részletesebben adom elő, annál hihetőbb lesz a sztori. – A személyisége nagyon megfogott és azóta sem tudtam kiverni őt a fejemből.

- És akkor ő hol van most? Miért nem hoztad magaddal? – zúdította rám a kérdéseit. – Várjunk csak… „azóta sem”?

- Ember volt – feleltem egyszerűen. – És én nem változtatok át csak úgy embereket. Megutált volna érte, ha ilyen szörnyeteggé teszem őt.

- Ha megismert volna téged, biztosan rájött volna, mennyire jószívű és kedves vagy.

- Talán, idővel – bólintottam rá. – Viszont akkor már kezdtem feltűnő lenni a városban, ahol akkor éltem, így elköltöztem.

- Ugyan – legyintett -, pár hónap semmit sem jelent.

- Gondolod? – nevettem fel kissé keserűen. – Az ő vére olyan volt számomra, mintha egy évezrednyi szomjazás után bezártak volna engem egy vérző emberrel együtt valami szűk kis helyiségbe. Bár a vérszomj ott lobogott a torkomban, tudtam, hogy nem érhetek hozzá. Egyébként is képtelen lettem volna bántani őt – fejeztem be halkan.

- Jó ég, Carlisle, hiszen te beleszerettél! – csodálkozott el. – Hihetetlen… annyi éven keresztül egy nő sem tudta megérinteni a szívedet és most hirtelen egy egyszerű ember ennyire elvarázsol téged?

Felrémlett előttem egy régi emlék, amikor még Heidi is próbált megszerezni magának. Azok a hónapok, amiket itt töltöttem, szinte végig azzal teltek, hogy megpróbáltam vele megértetni, köztünk ez nem működhet. Amikor pedig végre megértette és már ő is csak barátként viszonyult hozzám, elhagytam Volterrát. A hangja most kissé sértetten is csengett. Számára a tudat, hogy ő képtelen volt akár csak egy kis szerelmet is kicsikarni belőlem, egy embernő pedig már csak egy pillantásával is megszerzett magának, nagyon dühítette őt.

- Miért nem keresed fel? – vezetett el minket egy sötét sikátor felé. Ismerős volt az út. Itt volt elrejtve a vár egyik bejárata, amit inkább csak az őrök használtak, amikor járőröztek a városban.

- Mint már mondtam neked, ő ember és én nem teszem ki őt a vámpírlét veszélyeinek – feleltem egyszerűen.

- Aha, szóval, az egész örökkévalóságot magányosan akarod eltölteni? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

- Ha képes vagyok őt elengedni, akkor nem lehet akkora szerelem – fordítottam el a tekintetem. Ez már számomra is túl sok volt. Bár tudtam, hogy ezek csak üres szavak és semmit sem jelentenek, azt is tudtam, hogy kezdek átlépni egy bizonyos határt. Heidi nem úgy ismer engem, mint aki ilyen egyszerűen beszél az érzéseiről. – De inkább beszéljünk rólad? Neked hogy megy a vadászat?

- Semmi figyelemre méltó – sóhajtott színpadiasan. – Egy olyan férfi sincs, aki megfelelne az elvárásaimnak.

Halkan felnevettem erre a kijelentésére.

- Hogy ezen miért nem lepődöm meg? – forgattam meg a szemeimet.

- Hé, nem mászkál minden nap olyan férfi itt az utcákon, mint te – bökött mellkason. – Ha látnád a turisták seregét, akik bejönnek a várba… Egy sem fog meg igazán.

- Nem hinném, hogy ha erőlteted, akkor könnyebben rátalálsz a társadra – szólalt meg halkan Nicholas, miközben figyelmeztetően rám pillantott.

- Igazad lehet – bólogatott Heidi. – Á, szia Felix – mosolyodott el.

- Üdv Carlisle, helló Nicholas – intett felén a nem messze álló férfi. Az alakja, bár a mi látásunk egyébként is kitűnő volt, még ebben a sötétben is könnyen kivehető volt. A földalatti járatokba semmilyen fény nem szűrődött be, de ez a vámpírokat úgysem akadályozta a közlekedésben.

- Innentől ő átvesz titeket – tette a vállamra a kezét Heidi. – Majd még találkozunk – mosolyodott el ismét, majd egy pillanat alatt eltűnt mellőlünk.

- Kövessetek, Aro már vár titeket – intett Felix, majd kinyitott előttünk egy hatalmas vasajtót.

Ahogy átléptünk a következő helyiségbe, ott már egy kicsit világosabb volt. A nap ugyan még mindig nem kelt fel, de a fénye már rózsaszínre festette az eget. Sorban haladtunk végig a termeken és a folyosókon, mígnem megérkeztünk egy hatalmas, kétszárnyú ajtó elé.

- Bejelentem Aronak, hogy megérkeztetek – közölte velünk Felix. – Addig itt várjatok. – Eltűnt az ajtó mögött, de nemsokára vissza is tért és szélesre tárta előttünk a bejáratot.

- Carlisle, barátom, de jó újra látni téged! – állt fel azonnal Aro a trónjából, majd tett néhány lépést felém.

- Én is örülök Aro a találkozásnak – mosolyodtam el egy kissé kényszeredetten, ahogy közeledtem felé. Féltem, hogy ha Nicholas képessége pont most bukik meg, az egész eddigi színjátékunk semmit sem ért. Ahogy elé értem, jobbommal megfogtam az ő kinyújtott kezét, mire Aro azonnal közelebb vont magához és a másik kezével is közrefogta az enyémet.

Hosszú ideig csak mosolyogva kutatott a gondolataim között, majd egy idő után elengedett és egy lépést hátrált tőlem.

- Látom, nem volt valami eseménydús az életed – jegyezte meg némi gúnnyal a hangjában. – Mi értelme ennek a vegetáriánus életmódnak, ha nincsen kivel megosztanod? – csóválta meg a fejét értetlenül. – És még a társadat sem akarod átváltoztatni – hitetlenkedett. Egy pillanatra azt hittem, Nicholas valamit elrontott, de Aro következő mondata rögtön megcáfolta ezt a gondolatomat. – Ez az Esme… nagyon szép nő lehetett mostanra belőle… miért nem keresed fel?

- Ez az élet nem neki való – feleltem egyszerűen.

Aro elgondolkodva bólintott.

- Igen érdekesen szemléled a világot, barátom. Nem csak a különleges életmódod miatt tűnsz különbnek a többi vámpírtól. Láttam, Heidi-vel már találkoztál – mosolyodott el végül, más témával előhozakodva.

- Volt szerencsém üdvözölni őt – bólintottam rá.

- Nicholas – fordult most az eddig csendesen az ajtóban álló férfi felé -, reméltem, hogy megtalálod Carlislet és elküldöd őt ide. Ugyanis fontos feladatom lenne a számodra – nézett ismét rám.

- Mi lehet az a nagy dolog, amiben te az én segítségemet kéred? – vontam fel csodálkozón a szemöldökömet.

- Van egy új tag nálunk – kezdett bele mindenféle kertelés nélkül. – Egy hete változtattuk át, de azóta is mély depresszióban van. Reméljük, hogy te kellőképpen hatni tudsz majd rá.

- Most tényleg arra kérsz, hogy győzzek meg egy újszülött vámpírt arról, hogy nem is olyan rossz ez a vámpírlét, amikor én pontosan ennek az ellenkezőjét gondolom? – hitetlenkedtem.

- Nagyon tehetséges – mosolyodott el negédesen. – És én csak azt szeretném, ha megbékéltetnéd őt velünk. A történteket már úgysem tudjuk visszafordítani. Vagy éhezik, vagy csatlakozik.

- Annyit megteszek, hogy megmutatom neki az én életmódomat és mondok pár jó szót a nevetekben, de többet azt hiszem, én sem tudok tenni. Nem tudom, hogyan kell bánni egy újszülött vámpírral – hazudtam folyékonyan. – Még nem nagyon volt dolgom velük, csak egy-kettővel az utazásaim során.

- Csak ne ijeszd halálra őt. Még nagyon fiatal. Felix, kérlek, kísérd el Carlisle barátomat az új családtagunkhoz.

Még vámpír létemre is elborzadtam ettől a szótól. Honnan tudhatná Aro - pont ő -, hogy mit is jelent egy családnak lenni. Mert ezt a létet, amit ők élnek, én egyáltalán nem nevezném annak.

Felix bólintott, majd ismét intett, hogy kövessem.

- Aro – szólalt meg hirtelen Nicholas. – Megengednéd, hogy én is velük tartsak? Talán én is tudnék pár jó szót szólni az érdeketekben.

Tudtam, hogy csak nem akart engem egyedül hagyni, hiszen ha külön kerülünk, sokkal nagyobb veszélyt jelent ránk ez a vár, de én csak leintettem őt.

- Nem lesz gond, Nicholas – néztem határozottan a szemébe. – Egyedül is képes leszek uralni a dolgokat.

- Ez a beszéd, barátom – csapta össze a kezeit Aro, majd visszaült a trónjába és onnan figyelte, ahogyan a testőrrel az oldalamon elhagyom a termet.

Felix egy sötét folyosóra vezetett engem, ami kezdett egyre ismerősebbé válni számomra.

- Ti egy cellába bezárva tartjátok őt fogva? – hüledeztem.

- Másként nem maradt nyugton – vonta meg a vállát. – Csak Jane tudta őt leállítani és ettől csak még jobban megijedt – vonta meg a vállát. – Egyébként Aro parancsára hoztuk ide le.

- Ez nem éppen a legjobb mód a megnyugtatására – csóváltam meg a fejemet.

Felix csak megvonta a vállát, majd hirtelen megtorpant.

- Itt is lennénk. Nyugodtan bemehetsz hozzá. Amíg nem próbálnak meg hozzáérni, egyáltalán nem veszélyes. Én elmegyek, hogy zavartalanul tudjatok beszélgetni és majd később visszajövök. Ha baj van, azt úgyis meghalljuk. – Kinyitotta a zárat az ajtón. – Sok szerencsét!

A következő pillanatban el is tűnt hatalmas alakja a sötétben.

Lassan nyitottam ki a nehéz vasajtót, bár a súlyát én meg sem éreztem. A cella látványa belülről még rosszabb volt és az elém táruló szörnyű képet csak még inkább tetézte a benne ülő személy. Térdeit felhúzta és a karjaival ölelte át, fejét előre hajtva, így a hosszú sötét hajzuhatag szinte körbeölelte a testét. Behajtottam magam mögött az ajtót, majd leültem nem messze tőle a földre.

- Szia – köszöntem halkan, de nem nézett fel rám. – Tudom, hogy nagyon nehéz most neked – folytattam. – Én is átéltem ugyanezt, amit most te is.

- Maga semmit nem tud rólam – szegte fel hirtelen a fejét. Az arca még inkább megdöbbentett. Bár eddig is láttam rajta, hogy nagyon fiatal, azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. Élénkvörös szemei vadul villogtak. – Magának könnyű… nem kapták el és változtatták át egy szimpla nyaralás során – morogta.

- Igazad van, engem a saját szülővárosomban kaptak és változtattak át akaratom ellenére – mondtam teljesen nyugodtan. – A fajtánk nagy része teljesen ártatlan ember, akiből egy felelőtlen vámpír egy vadállatot teremtett. Neked nem kell annak lenned.

- Tényleg? Mégis mi mást tehetnék? Vagy embereket gyilkolok, vagy éhen halok ebben a sötét lyukban.

- Látod a szemeimet? – kérdeztem. – Azért aranybarnák, mert én nem embervérrel táplálkozom, hanem állatéval. Hosszú időbe tellett, amíg elsajátítottam ezt az életmódot, de még a mai napig is azt mondom, hogy megérte annyit küzdenem a vérszomj ellen. Manapság már szinte egyáltalán nem vonz az emberi vér illata és képzeld, egy kórházban dolgozom sebészként.

- Tényleg? – döbbent meg.

- Igen – bólintottam rá. – Lassan háromszáz éve, hogy a földön vagyok és még egyetlen embert sem öltem meg.

- Akkor honnan tudja, hogy ez a helyes? – vonta össze a szemöldökét elgondolkodva.

- Először is, megkérnélek rá, hogy nyugodtan tegezz. Nem vagyok én olyan öreg – nevettem fel halkan. – Másfelől pedig, egyszerűen csak érzem. Teljesen meg vagyok győződve affelől, hogy ez a helyes, bármennyire is ellene szól a természetünknek. Ettől függetlenül én még ugyanúgy vámpír vagyok, csak a szelídebbik fajtából.

- Gondolja, hogy ez jobb? – vonta fel szkeptikusan a szemöldökét, figyelmen kívül hagyva a kérésemet. – Ártatlan állatokat ölni annyival jobb lenne, mint ártatlan embereket?

- Ezt egy szóval sem mondtam – fagyott le azonnal a mosoly az arcomról. – Én nem élvezem, hogy az vagyok, ami. Utálom saját magamat, amiért ez lett belőlem, pedig egyáltalán nem tehetek róla. Utálom, hogy minden héten ki kell oltanom egy-két ártatlan állat életét, de nem volt más választásom. Ha annak idején ott maradok egy eldugott kis barlangban, mára valószínűleg megkövülten feküdnék ugyanott, kiszáradt testtel. Nekem elhiheted, nem jó érzés éhezni. A tudat, hogy csak egy karnyújtásnyira van ott tőled a zsákmány és nem kaphatod el… Ezért zárkóztam el akkoriban a külvilág elől. Amíg rá nem jöttem, hogy van más megoldás is… hogy élhetek emberibb életet, egy barlang mélyén gubbasztottam.

- Elhiszem… érzem, hogy igazat beszélsz – suttogta.

- Tessék? – döbbentem meg.

- Aro nem mondta? – kérdezte gúnyosan. – Ez a képességem. Érzem, hogy az ember vagy vámpír mikor mond igazat, és mikor hazudik.

Nagyot nyeltem, amit ő is észrevett és erre kérdőn nézett rám.

- Mintha ez már annyira nem tetszene – jegyezte meg mérgesen. – Pedig eddig minden igaz volt, amit mondtál. Szóval, ki vele! Mit titkolsz? – fonta karba a kezeit maga előtt.

- Semmit nem titkolok előled – feleltem rövid gondolkodás után, mire meglepett arcot vágott. Valószínűleg érezte, hogy most sem hazudtam. Hiszen nem vagyok köteles beszámolni neki az egész életemről, így ez nem volt hazugság.

- Nem hinném, hogy nekem menne ez az életmód. Túlságosan is akaratos vagyok ahhoz, hogy képes legyek hallgatni egy emberre.

Majdnem kiszaladt a számon, hogy ha velem tart, egy egész családot kap velem együtt, akik segítenék őt, de szerencsére még időben észbe kaptam.

- Persze maradhatsz itt is – mondtam tétován. Ebben az esetben nem szívesen teljesítettem Aro kérdését. Ha ez a lány csatlakozik hozzájuk, akkor ezentúl mindig tudni fogja, hogy mikor hazudok neki és gyanakodni fog, hogy nem ugyanaz volt a gondolataimban. – De akkor meg kell tanulnod együtt élni az érzéseiddel. Ha megölsz egy embert, aztán még egyet… Meg kell tanulnod kezelni az érzéseidet.

- Szeretnék jó… ember lenni annak ellenére is, hogyha ezt az életmódot választom.

- Nem tudom, mennyire ismered te a Volturi tagjait, de… Heidi és Marcus is jó… emberek. Megtanulták  minimálisra kontrollálni a vérszomjukat. Én nem kötelezlek téged semmire és ők sem tehetik ezt veled. Aro meghagyja neked a választás lehetőségét, hogy maradsz velük, vagy elmész, de ha a másodikat választod, egész létezésed során üldözni fog téged és előbb utóbb rájön, hogy mi az a gyenge pont, amivel magához tud láncolni téged.

- Téged is ő változtatott át? – kérdezte csendesen, pár perc hallgatás után.

- Nem – válaszoltam keserűen elmosolyodva. – Engem csak azért üldöz a „barátságával”, hogy néha szívességet kérjen tőlem és, mert érdekesnek talál engem. Persze engem is próbált már magához csalogatni, de én nem bírnám az itteni életet, valamint szükségem van egy kórházra, ahol dolgozhatok.

- Nem tudom, hogy képes lennék-e úgy élni mellettük, hogy közben tudom, megölték a családomat és a testvéreimet – hajtotta le a fejét szomorúan.

- Ők is itt voltak veled? – kérdeztem együtt érzőn.

- Igen – felelt csendesen. – Bárcsak velem is ezt tették volna. Miért pont engem választottak ki az átváltozásra.

Nem volt szívem közölni vele, hogy a családjáról alkotott képek hamarosan halványulni kezdenek majd és évek múlva már egyáltalán nem fog rá emlékezni. Az érzések pedig ugyan úgy fokozatosan eltűnnek…

- Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Aro nem szokott csak úgy átváltoztatni embereket. Valami oka biztosan volt rá. Elsőre azt mondanám, hogy emberként is látta már benned a tehetséget, de a te képességed nem olyan, ami nyilvánvalóan kimutatkozik emberként. Ezt majd tőle kell megkérdezned.

- Szerinted kimehetünk most? – pillantott tétován az ajtó felé.

- Persze – vontam meg a vállamat. – Aro azt szeretné, ha minél előbb csatlakoznál hozzájuk. Megjegyzem, ettől függetlenül még nem kell eleget tenned ennek a kívánságának.

- Azt hiszem, maradok. Máshova úgysem mehetnék és gondolom, veled sem tarthatok, ha nem követem az életmódodat – szomorodott el. – Egyedül pedig utálok lenni – húzta el a száját.

- Jó lesz neked itt – álltam föl a földről, majd közelebb léptem hozzá és a kezemet nyújtottam felé. – Ha valakinek nincsen ellenére ez az életmód és a nappali bezártság, jól érezheti itt magát – mosolyodtam el bíztatóan.

- Köszönöm – fogadta el hálásan a kezemet, mire én fölsegítettem őt a földről.

- Még nem is tudom a nevedet… - mosolyodtam el, amikor már talpon volt.

- Bree – rázta meg a kezemet.

- Carlisle – nyitottam ki előtte a vasajtót, majd előre engedtem őt.

Egymás mellett indultunk el a sötét folyosókon. Bár ő egy kicsit nehézkesen mozgott, hiszen amióta átváltozott, még nem jutott vérhez a szervezete, ráadásul meglehetősen új lehet most neki a környezet. A hosszú, csendben töltött perceket mindketten gondolkodással töltöttük el. Eszembe jutott Esme, aki most minden bizonnyal otthon fekszik és várja az újabb meg újabb fejleményeket Alice-től. Azért remélem, aludni is fog éjszakánként, mert sok pihenésre van szüksége.

- Ti meg mit csináltok itt kint? – csattant egy mérges női hang a folyosó végéről és a következő pillanatban éles fájdalom hasított a fejembe.

- Carlisle! – kiáltotta Bree, de én erőtlenül rogytam össze a kövezett járaton. Kínok között vergődve hánykolódtam a földön és a fájdalom csak nem akart elmúlni. Közben homályos emlékképek jelentek meg előttem arról a napról, amikor az a vámpírnő szét akart minket választani és Esme alakjában elküldött engem. De annyival valóságosabb volt… Fájdalmasan kiáltottam fel.

- Elég, Jane! – szólt egy mély férfihang a távolból. Úgy éreztem, vámpír létemre ájulás közeli állapotba kerültem. Aztán a fájdalom hirtelen megszűnt és az izmaim megkönnyebbülten ernyedtek el. Még hosszú másodpercekig lehunyt szemmel feküdtem a földön. Aztán az agyam fokozatosan kezdett visszatérni a valóságba.

- Carlisle, jól vagy? – érintette meg a vállamat egy apró kéz.

Lassan felnyitottam a szemeimet és a tekintetem találkozott Bree aggódástól csillogó szemeivel.

- Igen, de legközelebb kicsit szívélyesebb fogadtatást kérnék – néztem fel fájdalmasan Jane merev arcára, majd lassan felálltam a földről.

- Nem tudtam, hogy már itt vagy és neki sem szabad csak úgy mászkálni idekint – vonta meg a vállát minden megbánás nélkül.

- Én is örülök, hogy látlak – forgattam meg a szemeimet, majd Felix felé fordultam. – Visszavezetnél minket Arohoz? A lány döntött.

Ő csak sután bólintott, majd visszaindult a folyosókon. Nem sokkal később visszaérkeztünk a trónterem elé, ahol ő előre engedett minket, így Aro tekintete rögtön a mellettem tétován lépdelő Bree-re tévedt.

- Ez igen, Carlisle, gyors voltál – bólintott elismerően.

- Nem neked tettem szívességet – vontam meg a vállaimat egyszerűen. – Ennek a lánynak családra van szüksége, úgyhogy kérlek, bánj vele legalább úgy, mint Jane-nel vagy Alec-kel. Ő tesz szívességet nektek azzal, hogy itt marad. Miután tönkre tettétek az életét, az a legkevesebb, hogy tiszteletben tartjátok a kéréseit és nem engeded, hogy Jane szabadjára használhassa a képességét bárkin is.

- Csak nem összefutottatok? – mosolyodott el Aro.

- Pont, amikor erre tartottunk a várbörtönből. És én láttam kárát a dolognak – tettem hozzá kissé bosszúsan.

- Bocsáss meg, barátom, de te is tudod, hogy Jane-nek milyen a természete – nyújtotta felém békítően a kezét.

- Ezúttal még fejet hajtok fölötte, de a történetet tőle kell hallanod – léptem egyet hátrébb, hogy Bree-t magam elé engedjem, ezzel is elkerülve az Aro-val való testi kontaktust. Már akkor feltűnt, hogy Nicholas nincsen a teremben, amikor beléptünk, így hát ajánlatos volt nem kockáztatnom.

- Igaz is, az ő szemszögéből bizonyára sokkal érdekesebb – nyújtotta ki a kezét most Bree felé, aki kissé félve érintette hozzá az ujjait.

- Carlisle – intett Heidi, aki időközben szinte észrevétlenül jelent meg a teremben. Odasétáltam hozzá. – Látom, már első nap sikerült belopnod magad a szívébe – pillantott a lány felé.

- Szegénynek nincsen könnyű dolga – sóhajtottam. – Kérlek, legyetek vele rendesek. Nagyon nehéz időszak előtt áll.

- Megígérhetem, hogy részemről minden rendben lesz – biztosított. – Na, gyere, megmutatom a szobádat – ragadta meg a karomat.

- Ugye közel van Nicholashoz? – vontam fel a szemöldökömet, mire ő kérdőn fordult felém. – Ezúttal ugye nem a te szobád mellett helyeztetek el? – javítottam a kérdésem.

- Nem, ne aggódj, Nicholas a tied melletti szobát kapta – válaszolt kissé sértetten.

- Heidi… – sóhajtottam.

- Tudom, Carlisle, már jó pár éve felfogtam, hogy nem lehet közöttünk több barátságnál, de megkönnyítenéd a helyzetemet, ha nem viccelődnél folyton ezzel – bosszankodott.

- Ne haragudj, ezen túl tartom a számat – emeltem fel a kezemet védekezően.

- Itt is volnánk – állt meg az egyik folyosón. – Nicholas azt a szobát kapta – mutatott a szemben levő ajtóra –, én pedig egy másik szárnyban vagyok – kuncogott fel.

- Rendben – bólintottam rá én is nevetve. – Azért örülnék neki, ha néha meglátogatnál.

- Mindenképpen! Tényleg, meddig szándékoztok maradni?

- Még nem tudjuk… talán egy hét. Nicholas minél előbb vissza akar menni Norához – magyaráztam elszomorodó arcát látva.

- Az nagyon kevés… De ő hogy-hogy nem jött veletek? – lepődött meg.

- Valljuk be, azért nem olyan biztonságos ez a Volterra, hogy csak úgy idejöjjön egy vámpír, teljesen ismeretlenül.

- Veletek lett volna – vonta meg a vállát. – És nem hinném, hogy bármi veszély is leselkedne itt rá.

- Nicholas jobban szerette volna, ha inkább Eleazarral marad.

- Hát, rendben, azért remélem, hogy sikerül tovább is maradásra bírnunk titeket – mosolygott őszintén. – Jó éjszakát, Carlisle – ölelt még meg, majd elindult a folyosó vége felé.

- Neked is – intettem utána, majd miután eltűnt a sarkon, odaléptem Nicholas szobájának ajtaja elé és halkan bekopogtam.

- Jól hallottam, hogy máris akadt egy hódolód? – vigyorodott el, ahogy meglátott engem.

- Nagyon vicces – forgattam meg a szemeimet. – Hallottál a ma történtekről?

- Azóta teljes homály, hogy te NÉLKÜLEM mentél el jobb belátásra bírni azt a lányt – felelt rosszallóan.

- Egyedül szerintem könnyebb volt… Bár, ha te is ott vagy, Jane talán nem esik nekünk – gondolkodtam el.

- Tessék?

- Jane azt hitte, éppen megszöktetni akarom a lányt, így rám támadt.

- Úgy érted, használta a képességét? – döbbent meg. – Nem szívesen lettem volna a helyedben. Én azóta utálom azt a lányt, amióta ugyanezt megtette Norával – szorult ökölbe a keze. – Az biztos, hogy miután már biztonságban lettem volna előle, felpofoztam volna – morogta mérgesen.

- Ne legyél ennyire hirtelen természetű – csóváltam meg a fejemet. – Nem lett semmi bajom.

- És szerinted Esme mire gondolhat most? Ha Alice véletlenül elszólja magát előtte… - halkította le a hangját, hogy csak én halljam.

- Akkor azt is látja majd, hogy teljesen jól vagyok – fejeztem be a mondatát. – De inkább ne beszéljünk róluk, amíg itt vagyunk…

- Akkor mesélj, mire jutottál azzal a lánnyal? – ült le az ágya szélére, majd megpaskolta maga mellett a helyet. Én pedig leültem mellé és sorban elmondtam neki minden egyes részletét a Bree-vel folytatott beszélgetésemnek. – Szóval ez a Bree… eredetileg csak táplálékként lett idehozva?

- Igen – bólintottam rá. – Nem tudom, Aro mit láthatott benne, az is lehet, hogy csak olvasott a gondolataiban és látott valami érdekeset, de a lényeg, hogy valamiért átváltoztatta.

- És neked mi a véleményed róla?

- Rendes lány, de ha már most sem tanúsít érdeklődést a vegetáriánus életmód iránt, akkor nem tudnám rábeszélni, hogy tartson velünk. Ráadásul ő csak vonzaná hozzánk a Volturit és valószínűleg előbb-utóbb találnának egy okot, amiért megkereshetnék és akkor minket is baj érhetne. Itt pedig biztosan jó helye lesz, bár nekünk annyira nem válik előnyünkre. Nincsen családja és nem bírna egyedül élni a világban. Nincsen más választása, minthogy itt marad és csatlakozik hozzájuk.

- Szegény lány, nem lehet könnyű neki. A szüleit elvesztette, a testvéreit szintén… és mind emellé még társul az a szörnyű vérszomj is. Vajon mikor viszik el először vadászni? – tette fel hirtelen a már engem is régóta foglalkoztató kérdést.

- Gondolom, nem a városból akarják kiválasztani neki az első „jelöltet”. Szerintem majd a többiekkel együtt, amikor Heidi hozza a turistákat – borzongtam meg.

- Nagy vérengzés lesz – hajtotta le a fejét keserűen.

Belegondoltam, hogy vajon én milyen lennék, ha korábban a fajtámhoz illő életmódot választom. Talán már én is Volturi-tag lennék és együtt „ebédelnék” velük. Mennyiben lenne más akkor a személyiségem? Vajon ugyanaz a Carlisle lennék, mint most? Nem, biztosan nem. És akkor Esmével sem találkozom sohasem, vagy még rosszabb esetben találkozom, de az egyik étkezésem alkalmával… Nem, nem tudnám őt bántani. Valószínűleg akkor is ilyen hatással lenne rám és inkább átváltoztatnám, minthogy megöljem őt.

- Én azt hiszem, átmegyek a szobámba – szólaltam meg halkan. - Kicsit muszáj magamban gondolkodnom.

- Rendben, menjél csak – feküdt el az ágyon keresztbe.

Felálltam az ágy széléről, majd egy köszönés és „jó éjszakát” után átmentem a szemközti szobába. A helyiség nem volt túl nagy, pont akkora volt, mint Nicholasé, és azzal szimmetrikusan is volt berendezve. A hatalmas franciaágy a szemben levő felhoz tolva, pontosan középen helyezkedett el, felette egy nagy ablakkal, ami egy hatalmas füves területre nézett, amit itt-ott fák díszítettek. A látvány így éjszaka, a csillagok fényénél gyönyörű volt Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ezt Esmének is látnia kéne, de szinte rögtön el is űztem ezt a gondolatot. Esmének ezt sohasem szabad látnia. Nem fogom még csak Volterra közelébe sem engedni őt.

Mivel semmit sem hoztam magammal pár könyvön, papíron és tollon kívül, a szoba teljesen üresnek tűnt. Talán még sohasem volt használva. Kinyitottam a kezemben levő könyvet, majd óvatosan végigsimítottam az első lapján. Otthon sokáig gondolkodtam rajta, hogy elhozom Esme egyik képét, ami rólunk készült, de ezt az ötletet végül elvetettem. Nem kockáztathattam, hogy Aro tudomást szerezzen róla. Most viszont nagyon hiányzott, hogy lássam az arcát. Bár ez még nem okozott nagy gondot, hiszen tökéletesen magam elé tudtam képzelni a vonásait, de az a mosoly, amivel sikerült mindig megnyugtatnia, most nagyon hiányzott.

Visszagondolva a mai napra, egészen gyorsan eltelt és azért imádkoztam, hogy a többinek is ilyen gyorsan vége legyen. Már most őrületesen hiányzott a feleségem. Azon a bizonyos egy héten kívül nem nagyon töltöttünk el időt huzamosabb ideig egymás nélkül, most viszont már négy napja nem láttam őt. Amikor arra gondoltam, hogy Alice minden lépésünkről tájékoztatja majd őt, azt nem vettem számításba, hogy én viszont két hétig semmit nem tudok majd róla. Mi lesz, ha egyszer csak rosszul lesz, vagy orvos segítségére lesz szükségük? Nyugalom, Carlisle! – állítottam le azonnal magamat. – Michelle ott van velük, és ha kell, segít nekik. Nem hagyhatom el magam, mert Aro a végén még gyanút fogna.

Lehunytam a szemeimet és próbáltam teljesen kikapcsolni a gondolataimat, több-kevesebb sikerrel. Néha felrémlett előttem Esme mosolygó arca és ezeket a képeket volt a legnehezebb elűzni a lelki szemeim elől. Mégis, valamikor az éjszaka közepén sikerült eljutnom arra a szintre, hogy már szinte álom közeli állapotban voltam. És ez meg sem szakadt, amíg el nem jött a reggel és elkezdődött egy újabb nap nélküle…