Sziasztok!
Szóval... kiraktam egy másik szavazást is:D eléggé érdekes kérdés, de azért lécci szavazzatok, mert a folytatással kapcsolatos és én nem tudok dönteni:D reménykedem benne, hogy egyértelmű lesz a végeredmény:D ha nem lesz egyértelmű, akkor megírom a másik variációt is és eldöntöm, hogy melyik a jobb:P zsóffiii itt lehet h egy kicsit szükségem lesz a segítségedre:D
kérem a szavazatokat és a másikra is tessék szavazni, aki még nem tette meg:D;)
Előre is köszi:D két hét múlva legkésőbb találkozunk;)
puszi:CC&EC
2010. július 30., péntek
2010. július 29., csütörtök
27. fejezet előzetese
Sziasztok!
szerencsétek van... EGY olvasó miatt rakom csak föl az előzetest:) találgassatok a folytatással :D direkt nem fejeztem be és direkt van ott az a nagy i betű:D jó olvasást hozzá!!:D
puszi:CC&EC
ui.: nem írtam el Carlisle mondatát:D direkt van így:D
puszi:D
Eleazar szemszöge
...
Mikor megláttam őt, megtorpantam. Szörnyen nézett ki. Egy fa mellett ült, térdeit felhúzva, fejét rájuk hajtva. Még így is látszott, mennyivel sápadtabb a megszokottnál. Ruhája cafatokban lógott rajta, máskor szépen fésült haja most piszkosan ezerfelé állt. Ő nem vette észre, vagy csak nem akarta észrevenni, hogy ott vagyok. Ugyanúgy ült a fa mellett. Lassan odasétáltam hozzá. Biztosan nem tudja, hogy itt vagyok, mivel nem lélegzik, és így nem érezheti a szagomat.
Óvatosan megérintettem a vállát, de nem mozdult.
-Carlisle – szólaltam meg. Még mindig semmi. Leguggoltam mellé. – Carlisle! – ráztam meg kissé. Szomorú, fátyolos szemekkel nézett föl rám. Arcán csodálkozást láttam. Nem szólalt meg, csak visszafektette fejét a térdeire. – Carlisle, térj magadhoz – ráztam meg ismét. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy csak hazudott Esmenek, az érzéseiről. Lassan ismét fölemelte a fejét és rám nézett. – Mi történt? – ültem le mellé a hóba. Hosszú percekig csak csöndben ültünk egymás mellett. Aztán egyszer csak halkan megszólalt.
-Elhagyott...
Jasper szemszöge
…
-Rendben – sóhajtott szerelmem beletörődően. – Szóljatok, ha visszaértek vagy valami probléma van.
-Oké. Üdvözlöm a többieket. Szia! – köszönt el Carmen.
-Mi is titeket. Szia! – azzal letette a telefont, majd felém fordult.
Ölembe húztam, majd a hátát kezdtem simogatni, hogy megnyugtassam.
-Annyira aggódok értük – nézett föl rám. Szavait érzései is igazolták. Megpusziltam a homlokát.
-Én is aggódok értük, de nem lesz semmi baj – szorosan hozzám bújt és mélyeket szippantott az illatomból.
Esme szemszöge
Mikor magamhoz tértem, a fejem zúgott. Nem nyitottam ki rögtön a szemeimet.
Csak annyira emlékeztem, hogy újra lepörögtek előttem az emlékek, majd teljes sötétség. Vajon meddig lehettem eszméletlen?
Először csak aprókat kezdtem pislogni, majd még mindig kábultan fölkönyököltem az ágyban. Alice szobájában voltam. Carmen ott ült mellettem, és aggodalmasan nézte az arcomat.
-Jól vagy? – kérdezte, miközben szemeivel fürkészte az arcomat. Bólintottam. Valahogy most nem éreztem az űrt a mellkasomban a hiánya miatt. Teljesen kétségbe estem. Nem akarom elfelejteni. Beleszagoltam a rajtam lévő ingébe. Már alig éreztem benne az illatát. Gyorsan fölpattantam és odarohantam a szekrényhez. Kikaptam egy másik ingjét, majd az előzőt levettem és fölvettem az újat. Mélyen beleszippantottam. Megint éreztem a fájdalmat, de ez a kín most nem olyan volt, mint a megszokott. Gyengébb. Kétségbeesetten kezdtem kutatni a régi dolgok között. Nem! Az nem lehet, hogy elfelejtsem! Kivettem a helyéről az a fiókot, amiben az emlékeket tartottam, majd teljes tartalmát az ágyra borítottam.
Carmen csodálkozó szemekkel nézett rám. Nem értette, hogy mit csinálok, de most nem foglalkoztam vele.
Kotorásztam a holmik között, mikor egyszer csak Carmen megfogta a csuklómat és maga felé fordított.
-Esme, mit csinálsz? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.
-Emlékeket keresek – válaszoltam gyorsan, majd már fordultam volna is vissza, de nem engedte. – Carmen, értsd meg, nem akarom elfelejteni – próbáltam meg kihúzni a karomat szorításából. Tudtam, hogy már nem sokáig bírom sírás nélkül.
-Esme, nyugodj meg! I…
szerencsétek van... EGY olvasó miatt rakom csak föl az előzetest:) találgassatok a folytatással :D direkt nem fejeztem be és direkt van ott az a nagy i betű:D jó olvasást hozzá!!:D
puszi:CC&EC
ui.: nem írtam el Carlisle mondatát:D direkt van így:D
puszi:D
Eleazar szemszöge
...
Mikor megláttam őt, megtorpantam. Szörnyen nézett ki. Egy fa mellett ült, térdeit felhúzva, fejét rájuk hajtva. Még így is látszott, mennyivel sápadtabb a megszokottnál. Ruhája cafatokban lógott rajta, máskor szépen fésült haja most piszkosan ezerfelé állt. Ő nem vette észre, vagy csak nem akarta észrevenni, hogy ott vagyok. Ugyanúgy ült a fa mellett. Lassan odasétáltam hozzá. Biztosan nem tudja, hogy itt vagyok, mivel nem lélegzik, és így nem érezheti a szagomat.
Óvatosan megérintettem a vállát, de nem mozdult.
-Carlisle – szólaltam meg. Még mindig semmi. Leguggoltam mellé. – Carlisle! – ráztam meg kissé. Szomorú, fátyolos szemekkel nézett föl rám. Arcán csodálkozást láttam. Nem szólalt meg, csak visszafektette fejét a térdeire. – Carlisle, térj magadhoz – ráztam meg ismét. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy csak hazudott Esmenek, az érzéseiről. Lassan ismét fölemelte a fejét és rám nézett. – Mi történt? – ültem le mellé a hóba. Hosszú percekig csak csöndben ültünk egymás mellett. Aztán egyszer csak halkan megszólalt.
-Elhagyott...
Jasper szemszöge
…
-Rendben – sóhajtott szerelmem beletörődően. – Szóljatok, ha visszaértek vagy valami probléma van.
-Oké. Üdvözlöm a többieket. Szia! – köszönt el Carmen.
-Mi is titeket. Szia! – azzal letette a telefont, majd felém fordult.
Ölembe húztam, majd a hátát kezdtem simogatni, hogy megnyugtassam.
-Annyira aggódok értük – nézett föl rám. Szavait érzései is igazolták. Megpusziltam a homlokát.
-Én is aggódok értük, de nem lesz semmi baj – szorosan hozzám bújt és mélyeket szippantott az illatomból.
Esme szemszöge
Mikor magamhoz tértem, a fejem zúgott. Nem nyitottam ki rögtön a szemeimet.
Csak annyira emlékeztem, hogy újra lepörögtek előttem az emlékek, majd teljes sötétség. Vajon meddig lehettem eszméletlen?
Először csak aprókat kezdtem pislogni, majd még mindig kábultan fölkönyököltem az ágyban. Alice szobájában voltam. Carmen ott ült mellettem, és aggodalmasan nézte az arcomat.
-Jól vagy? – kérdezte, miközben szemeivel fürkészte az arcomat. Bólintottam. Valahogy most nem éreztem az űrt a mellkasomban a hiánya miatt. Teljesen kétségbe estem. Nem akarom elfelejteni. Beleszagoltam a rajtam lévő ingébe. Már alig éreztem benne az illatát. Gyorsan fölpattantam és odarohantam a szekrényhez. Kikaptam egy másik ingjét, majd az előzőt levettem és fölvettem az újat. Mélyen beleszippantottam. Megint éreztem a fájdalmat, de ez a kín most nem olyan volt, mint a megszokott. Gyengébb. Kétségbeesetten kezdtem kutatni a régi dolgok között. Nem! Az nem lehet, hogy elfelejtsem! Kivettem a helyéről az a fiókot, amiben az emlékeket tartottam, majd teljes tartalmát az ágyra borítottam.
Carmen csodálkozó szemekkel nézett rám. Nem értette, hogy mit csinálok, de most nem foglalkoztam vele.
Kotorásztam a holmik között, mikor egyszer csak Carmen megfogta a csuklómat és maga felé fordított.
-Esme, mit csinálsz? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.
-Emlékeket keresek – válaszoltam gyorsan, majd már fordultam volna is vissza, de nem engedte. – Carmen, értsd meg, nem akarom elfelejteni – próbáltam meg kihúzni a karomat szorításából. Tudtam, hogy már nem sokáig bírom sírás nélkül.
-Esme, nyugodj meg! I…
2010. július 28., szerda
26. fejezet
Sziasztok!
Hát jó... nem kínozlak titeket:D fölrakom a teljes 26. fejezetet:D legalább ezen is lehet gondolkodni:P xD remélem tetszeni fog:D csak is zsóffiii-nak köszönhetitek:D meg annak h még fiatal vagyok a megkövezéshez:O:O xD
szombaton megyek el nyaralni egy hétre balatonra és utána egy hétre bonyhádra táborba:( viszont a kettő között itthon leszek egy estét valószínüleg de még nem biztos:( ha lesz időm, akk felrakom a 27. fejezetet:D addig is várom a komikat és még akkor is mikor már nyaralni leszek:D
puszi:CC&EC
„Kísérteties csend ül a szobán, mégis… mintha lépteid hallanám. Az ablakon át a Holdat nézem, megfáradt vállamon kezedet érzem...”
„Azt mondjuk, szeretjük a fákat, mégis kivágjuk őket. És az emberek még mindig csodálkoznak, amikor valaki fél, mert azt mondják neki, hogy szeretik.”
Esme szemszöge
Nagyon jó, már hallucinálok is. A hideg kezet azonban még mindig éreztem. Lassan hátrafordítottam a fejemet. Egy barna hajú nő állt mögöttem és féltő szemekkel méregetett engem. Egy valami rögtön feltűnt. Nem ember! A bőre sápadt volt és falfehér. Érintése hideg. Szemei aranybarnán csillogtak.
-Minden rendben? – kérdezte csilingelő hangon, a szemembe nézve, majd tekintete a kezemben lévő késre tévedt.
-Kik maguk? – kérdeztem végignézve rajtuk. A konyhában ugyanis 5 vámpír állt, teljesen ledöbbenve. Négy nő volt közülük, egy pedig férfi. Az egyik lánynak fekete haja volt, a másiknak szőke, egy eperszín tinccsel kiegészítve, a harmadiknak, pedig szőkésbarna. A férfinek, aki kissé közelebb lépett hozzánk, sötétbarna, már majdnem fekete haja volt.
-Én Carmen vagyok. Ők itt a családom: Tanya, Kate, Irina, és a férjem, Eleazar – mutatott be mindenkit sorban. Újra végignéztem a társaságon. Tehát ők lennének a Denali klán. De hát mit keresnek itt. Hisz nem is ismernek engem. Ő viszont már nincs itt. Lehet, hogy ők ezt nem tudják. – Te vagy Esme, ugye? – kérdezte mosolyra húzva ajkait.
-Igen. De maguk mit keresnek itt? – nem volt épp illedelmes kérdés, de nem voltam már egy ideje beszélgetős kedvemben.
-Kérlek, tegezz minket. Amúgy Carlislehoz jöttünk – a neve hallatára újra lüktetni kezdett a sebem széle. Átkaroltam magam, hogy szét ne essek. Milyen jó lenne, ha csak dolgozni ment volna. – Minden rendben? – karolt át Carmen. A hideg kezeitől összerezzentem. Emlékeztetett az Ő érintésére. – Mi történt? – kérdezte aggódó szemekkel. Sírva borultam a nyakába.
-Merre van? Dolgozik? Mikor egy héttel ezelőtt beszéltünk vele, úgy egyeztünk meg, hogy egy hét múlva jövünk, és itt töltjük a karácsonyt – mondta most a férfi.
Egy ideig ott zokogtam a konyhába, majd a nő könnyedén felkapott és bevitt a nappaliba, leültetett a kanapéra, és ő is odaült mellém.
-Mi történt? – guggolt le elém Kate, azt hiszem. Megráztam a fejem. Úgysem tudnak rajtam segíteni. – Kérlek, engedd, hogy segítsünk.
-Nem… nem hiszem, hogy… tudnátok… segíteni.
-Azt majd mi eldöntjük. Nos? – szólalt meg most Tanya.
Beletelt pár perce, mire meg tudtam szólalni.
-El… el… elm… elment – nyögtem ki végül, miközben próbáltam visszanyelni a könnyeimet. Nem sok sikerrel. – Vissza… ment. Visszament Aliceékhez – sírtam.
-Az nem lehet. Akkor találkoztunk volna vele – mondta döbbenten a férfi. Ha jól emlékszem, Eleazar.
-Kérlek, mondj el mindent – ült le a másik oldalamra Tanya. Nagy levegőt vettem, majd belekezdtem. Legalábbis megpróbáltam.
-Körülbelül egy hete, azt hiszem, hogy hétfőn, mikor felébredtem, nagyon közönyösen bánt velem. Elhívott sétálni az erdőbe. Egy ideig csak sétáltunk, majd hirtelen megállt – a nevét még mindig nehezemre esett kimondani, így inkább kihagytam a történetből. Így is érteni fogják és nekem így sokkal könnyebb. Legalább folyékonyan tudtam beszélni. – Azt mondta, hogy elutazik. Visszamegy Aliceékhez, és velük együtt elköltözik. Viszont azt mondta, hogy én nem megyek velük – az emlékek hatására ismét olyan rosszul lettem, mint akkor ott az erdőben. – Azt mondta, hogy ő már nem… nem szeretne velem… együtt élni.
Újra kitört belőlem a sírás. Tanya is finoman átölet, Kate pedig megszorította a kezem, jelezve, ő támogat engem mindenben.
-Ezt nem tudom elképzelni róla – mondta Eleazar a fejét ingatva. – A múltkor, mikor beszéltünk telefonon, a hangja teljes magabiztossággal csengett. Nem értem – gondolkodott el.
-Biztosan hirtelen döntötte el – Irina most szólalt meg először, mióta megjelentek.
-Nem hinném – ingattam a fejem. – Mikor reggel felébredtem, már összepakolta a kisebb dolgait a szobákból – még mindig összetörten ültem a kanapén.
-Fel kéne hívni Alicet – mondta Irina. – Lehet, hogy csak elkerültük egymást – vetette fel az ötletet. – Vagy lehet, hogy ő látta a döntését.
-Nem hinném. Már egy hét eltelt azóta. Nem telik ennyi időbe, hogy odaérjen – csóválta a fejét Carmen.
-És Alice nem látja a jövőmet. Nem láthatta, hogy hogyan döntött – suttogtam, de mind hallották. Mind döbbenten néztek rám.
-Hogy hogy nem látja a jövődet? – csodálkozott a férfi.
-Nem tudom – ingattam a fejemet. – Jasper sem érez engem. Valamiért nem hatnak rám a képességeik – bár én nem tartottam ezt olyan érdekes témának, őt mégis érdekelte.
-Ez érdekes – gondolkodott el, majd koncentrálni kezdett. Mélyen a szemembe nézett. – Ez érdekes – hangja csodálkozó volt.
-Mi az? – kérdezte Carmen.
-Ezt majd később megbeszéljük. Valami oka biztosan volt – tért át az eredeti témára. - Megengednéd, hogy körülnézzünk a házban? – kérdezte a férfi.
-Persze, csak nyugodtan.
A következő pillanatban már csak Carmen és én voltunk a szobában.
-Nem történt valami az Az előtti nap? Valami, ami elbizonytalaníthatta? – kérdezte a hátamat simogatva. Tudtam, hogy el kell mondanom neki a rétet, de nem tudtam, hogy képes leszek-e rá.
-Nem. Előtte való nap elvitt egy rétre. Nagyon gyönyörű volt. Egész nap kint voltunk és még a naplementét is megnéztük. Hacsak nem akkor történt valami, amikor aludtam. Valószínűleg még kint a réten elaludtam, mivel csak másnap reggel, itthon ébredtem – aztán ismét eszembe jutottak azok a szemek, amikkel rám nézett, mikor felébredtem. Már akkor tudtam, hogy valami nincs rendben.
-Nagyon sovány vagy – jegyezte meg, elterelve a témát, amiért nagyon hálás voltam neki. – Mindjárt készítek neked valami ennivalót – állt föl mellőlem. – Addig csak pihenj.
-Nem hinném, hogy tudnék most enni. Ha eddig nem sikerült, akkor most sem fog – mondtam rekedten, de mintha meg sem hallotta volna. Eltűnt a konyhaajtóban, én pedig ismét egyedül maradtam.
Vajon miért nem ment vissza Aliceékhez? Lehet, azt gondolta, hogy majd keresni fogom? Vagy, hogy majd biztosan beszélni fogok Aliceszel?
10 perc után Carmen ismét visszatért egy tányér levessel a kezében.
-Kérlek, próbáld meg megenni – adta oda nekem a tányért, majd leült mellém. – Legalább próbáld meg – unszolt mikor már tiltakozni akartam.
Első kanál… második kanál… harmadik kanál… eddig egész jól megy. Vagy mégsem. Megint öklendezni kezdtem, pedig egyáltalán nem ettem gyorsan és most még finomnak is éreztem, ami elég nagy szó volt ebben a helyzetben.
A tányért leraktam a kis asztalkára, majd már rohantam is ki a konyhába. A mosdóig már nem jutottam volna el. Azonnal a csap fölé hajoltam és kiadtam magamból mindent. Bár nem nagyon érettem, hogy lehet ez, hiszen alig ettem mostanában.
Éreztem, hogy valaki áll mögöttem és tartja a hajamat.
-Bocsánat – mondtam szemlesütve, miután kiöblítettem a számat. Örülnöm kéne, hogy van velem valaki, de nem tudok. Most csak egyvalaki tudna rajtam segíteni, de őt soha többé nem fogom látni. Remélem, a Denali klán nem mondja meg Neki, hogy milyen rosszul viselem a távollétét, ha találkoznak vele. Nem akarom, hogy sajnáljon.
-Carmen? – hallottam a mély férfihangot a nappaliból.
-A konyhában vagyunk – mondta a nő. Eleazar azonnal megjelent az ajtóban.
-A lányokkal elmegyünk megkeresni Őt. Addig kérlek, vigyázz Esmere – adott csókot feleségének, majd már indult is kifelé.
-Eleazar – szóltam utána. Visszafordult és kérdőn nézett rám. – Kérlek, ne mondjátok el neki, hogy... mennyire rosszul viselem a… távollétét – néztem mélyen a férfi szemébe. Hosszasan farkasszemet néztünk egymással, majd bólintott egyet és eltűnt.
Remélem, megtalálják. Nagyon aggódok érte. Hisz, ha nem ment vissza Aliceékhez, akkor hol lehet? Ha valami baja lenne, azt Alice látná. Legalábbis remélem.
Carmen átkarolt, majd visszakísért a nappaliba és leültetett a kanapéra.
-Kérlek, próbáld megenni ezt – rakott az ölembe egy tálcát, rajta egy tányér levessel. Ahogy megéreztem az illatát, rögtön hányingerem lett.
-Nem hinném, hogy menni fog – krákogtam.
-Csak egy-két kanállal, kérlek. Ő se akarná, hogy miatta beteg legyél. És ha nem eszel, annak az lesz a vége – igaza volt, mégsem bírtam még csak ránézni sem az ételre. – Lehet, hogy az infúzió hatásosabb lenne – gondolkodott el. – Csak amíg jobban nem leszel.
-Nem hinném, hogy az olyan hamar bekövetkezik – ingattam a fejemet.
-Dehogynem! Segíteni fogunk neked rendbe jönni. Minden meg fog oldódni – simogatta meg az arcomat. Tudtam, nyugtatásával csak azt akarta elérni, hogy egyek, de nem sikerült neki.
-Carmen, nagyon aranyos vagy, hogy nyugtatni próbálsz, de nem tudsz már rajtam segíteni – motyogtam. Rajtam már csak Ő tudna segíteni.
Ekkor megcsörrent a telefon. Carmen felpattant mellőlem és már fel is kapta a kagylót.
-Halló? – szólt bele. Egy kis ideig csönd, majd újra megszólalt. – Alice, Alice, nyugi, lassabban – Alice? Miért kereshet? Lehet, hogy szólni akar, hogy ott van náluk? – A többiek már elmentek keresni. Nemrég indultak. Én itt maradtam Esmevel. Hosszú történet – kérdőn rám nézett, mire a fejemet ingattam. – Most nem szeretne beszélni veled. Eléggé rosszul van. Nem alkalmas az időpont – nem hinném, hogy el tudnám mesélni Alicenek a történteket. Már a Denali klánnak is nagyon nehéz volt. – Rendben. És kérlek, figyeld őket és szólj, ha van valami. Oké. Szia! – Azzal letette a telefont, majd felém fordult.
Hirtelen pörgött végig minden emlék az agyamon. Előröl, minden. Az első találkozástól kezdve, az erdőben történtekig. Már nem bírtam megtartani testemet. Ha Carmen nem fog meg, biztosan előre buktam volna. Másra már nem emlékeztem, mivel ismét magával ragadott a sötétség. Az utolsó, amire emlékszem, hogy Carmen még szólongatott, majd teljes lett a sötétség. Én pedig élvezettel merültem el a gondatlan semmiségben.
Jasper szemszöge
Már több mint másfél nap telt el a Denali klán távozása óta. Nagyon jól megismertük egymást ez alatt a rövid idő alatt is. Már most nagyon hiányoznak. Azt mondták, hogy a karácsonyt Esmevel és Carlislelal töltik és az ünnepek után, mielőtt még visszamennének Alaszkába, még egyszer ellátogatnak hozzánk.
-Jaj, Jasper, annyira hiányoznak – bújt hozzám szerelmem. Elkezdtem simogatni a hátát.
-Hát látogasd meg őket – ajánlotta Rose szomorúan. Még mindig magát hibáztatta a családunk szétválása miatt.
-Nem, Jasper nélkül nem megyek sehova – jelentette ki Alice. Nekem is nagyon hiányoznak, de valakinek itt kell maradnia Rosezal.
-Hát hívd föl őket – ajánlottam most én. Alice nem válaszolt, csak meredt előre a semmibe. Látomása volt. Szemei ködösek voltak. Pár másodpercig így ültünk.
-Mi történt, Alice? – kérdeztem, mikor látása végre kitisztult. Érzései zavartak voltak és egyben zsúfoltak is. Zavartság, ijedtség, szomorúság és még vagy öt különféle érzelem.
Nem válaszolt, csak felpattant az ölemből, majd fölkapta a telefont. Az első csöngés után beleszóltak.
-Halló? – szólt bele Carmen. Tehát már ott vannak. De miért ő vette föl?
-Szia Carmen, Alice vagyok. Carlisle ott van? Mi van vele? Az előbb volt egy látomásom – hadarta szerelmem levegővétel nélkül, de a vonal másik végéből félbeszakították.
-Alice, Alice, nyugi, lassabban.
-Mi történt Carlislelal? Az előbb volt egy látomásom. Borzalmas volt. Annyira meggyötört volt. Hol van? – zúdította rá Alice a kérdésözönét.
-A többiek már elmentek keresni.
-Mikor?
-Nemrég indultak.
-Te hogy-hogy nem? – csodálkozott szerelmem.
-Én itt maradtam Esmevel.
-Miért? Mi van vele? – kérdezte Alice ijedten. Tudtam, hogy bántja, hogy Esme jövőjét valamiért nem látja. Remélem nem történt nagy baj.
-Hosszú történet – sóhajtott Carmen.
-Beszélhetnék vele? – kis csönd.
-Most nem szeretne beszélni veled – éreztem Aliceen, hogy megbántva érzi magát, ugyanakkor nem érti, hogy mi történt és ez zavarja. – Eléggé rosszul van. Nem alkalmas az időpont – rosszul van? Mi történt vele?
-Vigyázz rá, kérlek. nehogy valami butaságot csináljon – kérte Alice.
-Rendben – hallani lehetett a hangján, hogy valami nyomasztja. Remélem, Esme tényleg nem csinált semmi őrültséget. – És kérlek, figyeld őket és szólj, ha van valami.
-Oké, és ti is, ha visszamenne.
-Oké. Szia!
-Szia! – azzal már meg is szakadt a vonal.
Kedvesem eltorzult arccal fordult felénk.
-Mi történt? – termettem azonnal mellette. Nem mondott semmit, csak leült a kanapéra, majd arcát a kezeibe temette. Rögtön odaültem mellé és átkaroltam. – Mit láttál? Mi történt? – kérdeztem újra. Fölnézett rám, majd egy nagy levegővétel után belekezdett.
-Carlislet láttam. Egy fa mellett ült az erdőben és csak bámult maga elé. Az arca olyan elkínzott volt. Nem tudom, mi történhetett. Láttam, hogy még egy ideig nem fog fölkelni onnan. Remélem Eleazarék megtalálják. Carmen azt mondta, Esme nagyon rosszul van. Mi van, ha valami félreértés volt? Miért ment volna el Carlisle? – most már zokogott. Szorosan átöleltem és egy nyugalomhullámot küldtem felé. Bár én sem voltam valami nyugodt, így ez eléggé nehezemre esett. Mikor már kissé megnyugodott, hálásan fölnézett rám.
Rosalie maga elé bámulva ült az egyik fotelben. Éreztem, hogy hatalmas bűntudata van.
-Rose, ez nem a te hibád – ellenkeztem.
-De igen, az enyém. Ha én nem lennék, akkor a családotok még mindig együtt lenne, és akkor most lehet, hogy Carlisle és Esme nem szenvedne.
-A családunk! – javítottam ki. – Rose, te hozzánk tartozol. Még vér szerint is – kissé mosolyogtam, bár a történtek hatására inkább fintor lett belőle. – Ne okold magad!
Nem válaszolt, csak nézett maga elé, ahogyan szerelmem is.
A szobánkban ülök. Másnap este van. Alice azóta figyeli Carlisle és a Denalik jövőjét, de eddig semmit sem talált.
Egy óra múlva kedvesem sikítva a nyakamba vetette magát.
KOMIKAAAAT!!!
Hát jó... nem kínozlak titeket:D fölrakom a teljes 26. fejezetet:D legalább ezen is lehet gondolkodni:P xD remélem tetszeni fog:D csak is zsóffiii-nak köszönhetitek:D meg annak h még fiatal vagyok a megkövezéshez:O:O xD
szombaton megyek el nyaralni egy hétre balatonra és utána egy hétre bonyhádra táborba:( viszont a kettő között itthon leszek egy estét valószínüleg de még nem biztos:( ha lesz időm, akk felrakom a 27. fejezetet:D addig is várom a komikat és még akkor is mikor már nyaralni leszek:D
puszi:CC&EC
„Kísérteties csend ül a szobán, mégis… mintha lépteid hallanám. Az ablakon át a Holdat nézem, megfáradt vállamon kezedet érzem...”
„Azt mondjuk, szeretjük a fákat, mégis kivágjuk őket. És az emberek még mindig csodálkoznak, amikor valaki fél, mert azt mondják neki, hogy szeretik.”
Esme szemszöge
Nagyon jó, már hallucinálok is. A hideg kezet azonban még mindig éreztem. Lassan hátrafordítottam a fejemet. Egy barna hajú nő állt mögöttem és féltő szemekkel méregetett engem. Egy valami rögtön feltűnt. Nem ember! A bőre sápadt volt és falfehér. Érintése hideg. Szemei aranybarnán csillogtak.
-Minden rendben? – kérdezte csilingelő hangon, a szemembe nézve, majd tekintete a kezemben lévő késre tévedt.
-Kik maguk? – kérdeztem végignézve rajtuk. A konyhában ugyanis 5 vámpír állt, teljesen ledöbbenve. Négy nő volt közülük, egy pedig férfi. Az egyik lánynak fekete haja volt, a másiknak szőke, egy eperszín tinccsel kiegészítve, a harmadiknak, pedig szőkésbarna. A férfinek, aki kissé közelebb lépett hozzánk, sötétbarna, már majdnem fekete haja volt.
-Én Carmen vagyok. Ők itt a családom: Tanya, Kate, Irina, és a férjem, Eleazar – mutatott be mindenkit sorban. Újra végignéztem a társaságon. Tehát ők lennének a Denali klán. De hát mit keresnek itt. Hisz nem is ismernek engem. Ő viszont már nincs itt. Lehet, hogy ők ezt nem tudják. – Te vagy Esme, ugye? – kérdezte mosolyra húzva ajkait.
-Igen. De maguk mit keresnek itt? – nem volt épp illedelmes kérdés, de nem voltam már egy ideje beszélgetős kedvemben.
-Kérlek, tegezz minket. Amúgy Carlislehoz jöttünk – a neve hallatára újra lüktetni kezdett a sebem széle. Átkaroltam magam, hogy szét ne essek. Milyen jó lenne, ha csak dolgozni ment volna. – Minden rendben? – karolt át Carmen. A hideg kezeitől összerezzentem. Emlékeztetett az Ő érintésére. – Mi történt? – kérdezte aggódó szemekkel. Sírva borultam a nyakába.
-Merre van? Dolgozik? Mikor egy héttel ezelőtt beszéltünk vele, úgy egyeztünk meg, hogy egy hét múlva jövünk, és itt töltjük a karácsonyt – mondta most a férfi.
Egy ideig ott zokogtam a konyhába, majd a nő könnyedén felkapott és bevitt a nappaliba, leültetett a kanapéra, és ő is odaült mellém.
-Mi történt? – guggolt le elém Kate, azt hiszem. Megráztam a fejem. Úgysem tudnak rajtam segíteni. – Kérlek, engedd, hogy segítsünk.
-Nem… nem hiszem, hogy… tudnátok… segíteni.
-Azt majd mi eldöntjük. Nos? – szólalt meg most Tanya.
Beletelt pár perce, mire meg tudtam szólalni.
-El… el… elm… elment – nyögtem ki végül, miközben próbáltam visszanyelni a könnyeimet. Nem sok sikerrel. – Vissza… ment. Visszament Aliceékhez – sírtam.
-Az nem lehet. Akkor találkoztunk volna vele – mondta döbbenten a férfi. Ha jól emlékszem, Eleazar.
-Kérlek, mondj el mindent – ült le a másik oldalamra Tanya. Nagy levegőt vettem, majd belekezdtem. Legalábbis megpróbáltam.
-Körülbelül egy hete, azt hiszem, hogy hétfőn, mikor felébredtem, nagyon közönyösen bánt velem. Elhívott sétálni az erdőbe. Egy ideig csak sétáltunk, majd hirtelen megállt – a nevét még mindig nehezemre esett kimondani, így inkább kihagytam a történetből. Így is érteni fogják és nekem így sokkal könnyebb. Legalább folyékonyan tudtam beszélni. – Azt mondta, hogy elutazik. Visszamegy Aliceékhez, és velük együtt elköltözik. Viszont azt mondta, hogy én nem megyek velük – az emlékek hatására ismét olyan rosszul lettem, mint akkor ott az erdőben. – Azt mondta, hogy ő már nem… nem szeretne velem… együtt élni.
Újra kitört belőlem a sírás. Tanya is finoman átölet, Kate pedig megszorította a kezem, jelezve, ő támogat engem mindenben.
-Ezt nem tudom elképzelni róla – mondta Eleazar a fejét ingatva. – A múltkor, mikor beszéltünk telefonon, a hangja teljes magabiztossággal csengett. Nem értem – gondolkodott el.
-Biztosan hirtelen döntötte el – Irina most szólalt meg először, mióta megjelentek.
-Nem hinném – ingattam a fejem. – Mikor reggel felébredtem, már összepakolta a kisebb dolgait a szobákból – még mindig összetörten ültem a kanapén.
-Fel kéne hívni Alicet – mondta Irina. – Lehet, hogy csak elkerültük egymást – vetette fel az ötletet. – Vagy lehet, hogy ő látta a döntését.
-Nem hinném. Már egy hét eltelt azóta. Nem telik ennyi időbe, hogy odaérjen – csóválta a fejét Carmen.
-És Alice nem látja a jövőmet. Nem láthatta, hogy hogyan döntött – suttogtam, de mind hallották. Mind döbbenten néztek rám.
-Hogy hogy nem látja a jövődet? – csodálkozott a férfi.
-Nem tudom – ingattam a fejemet. – Jasper sem érez engem. Valamiért nem hatnak rám a képességeik – bár én nem tartottam ezt olyan érdekes témának, őt mégis érdekelte.
-Ez érdekes – gondolkodott el, majd koncentrálni kezdett. Mélyen a szemembe nézett. – Ez érdekes – hangja csodálkozó volt.
-Mi az? – kérdezte Carmen.
-Ezt majd később megbeszéljük. Valami oka biztosan volt – tért át az eredeti témára. - Megengednéd, hogy körülnézzünk a házban? – kérdezte a férfi.
-Persze, csak nyugodtan.
A következő pillanatban már csak Carmen és én voltunk a szobában.
-Nem történt valami az Az előtti nap? Valami, ami elbizonytalaníthatta? – kérdezte a hátamat simogatva. Tudtam, hogy el kell mondanom neki a rétet, de nem tudtam, hogy képes leszek-e rá.
-Nem. Előtte való nap elvitt egy rétre. Nagyon gyönyörű volt. Egész nap kint voltunk és még a naplementét is megnéztük. Hacsak nem akkor történt valami, amikor aludtam. Valószínűleg még kint a réten elaludtam, mivel csak másnap reggel, itthon ébredtem – aztán ismét eszembe jutottak azok a szemek, amikkel rám nézett, mikor felébredtem. Már akkor tudtam, hogy valami nincs rendben.
-Nagyon sovány vagy – jegyezte meg, elterelve a témát, amiért nagyon hálás voltam neki. – Mindjárt készítek neked valami ennivalót – állt föl mellőlem. – Addig csak pihenj.
-Nem hinném, hogy tudnék most enni. Ha eddig nem sikerült, akkor most sem fog – mondtam rekedten, de mintha meg sem hallotta volna. Eltűnt a konyhaajtóban, én pedig ismét egyedül maradtam.
Vajon miért nem ment vissza Aliceékhez? Lehet, azt gondolta, hogy majd keresni fogom? Vagy, hogy majd biztosan beszélni fogok Aliceszel?
10 perc után Carmen ismét visszatért egy tányér levessel a kezében.
-Kérlek, próbáld meg megenni – adta oda nekem a tányért, majd leült mellém. – Legalább próbáld meg – unszolt mikor már tiltakozni akartam.
Első kanál… második kanál… harmadik kanál… eddig egész jól megy. Vagy mégsem. Megint öklendezni kezdtem, pedig egyáltalán nem ettem gyorsan és most még finomnak is éreztem, ami elég nagy szó volt ebben a helyzetben.
A tányért leraktam a kis asztalkára, majd már rohantam is ki a konyhába. A mosdóig már nem jutottam volna el. Azonnal a csap fölé hajoltam és kiadtam magamból mindent. Bár nem nagyon érettem, hogy lehet ez, hiszen alig ettem mostanában.
Éreztem, hogy valaki áll mögöttem és tartja a hajamat.
-Bocsánat – mondtam szemlesütve, miután kiöblítettem a számat. Örülnöm kéne, hogy van velem valaki, de nem tudok. Most csak egyvalaki tudna rajtam segíteni, de őt soha többé nem fogom látni. Remélem, a Denali klán nem mondja meg Neki, hogy milyen rosszul viselem a távollétét, ha találkoznak vele. Nem akarom, hogy sajnáljon.
-Carmen? – hallottam a mély férfihangot a nappaliból.
-A konyhában vagyunk – mondta a nő. Eleazar azonnal megjelent az ajtóban.
-A lányokkal elmegyünk megkeresni Őt. Addig kérlek, vigyázz Esmere – adott csókot feleségének, majd már indult is kifelé.
-Eleazar – szóltam utána. Visszafordult és kérdőn nézett rám. – Kérlek, ne mondjátok el neki, hogy... mennyire rosszul viselem a… távollétét – néztem mélyen a férfi szemébe. Hosszasan farkasszemet néztünk egymással, majd bólintott egyet és eltűnt.
Remélem, megtalálják. Nagyon aggódok érte. Hisz, ha nem ment vissza Aliceékhez, akkor hol lehet? Ha valami baja lenne, azt Alice látná. Legalábbis remélem.
Carmen átkarolt, majd visszakísért a nappaliba és leültetett a kanapéra.
-Kérlek, próbáld megenni ezt – rakott az ölembe egy tálcát, rajta egy tányér levessel. Ahogy megéreztem az illatát, rögtön hányingerem lett.
-Nem hinném, hogy menni fog – krákogtam.
-Csak egy-két kanállal, kérlek. Ő se akarná, hogy miatta beteg legyél. És ha nem eszel, annak az lesz a vége – igaza volt, mégsem bírtam még csak ránézni sem az ételre. – Lehet, hogy az infúzió hatásosabb lenne – gondolkodott el. – Csak amíg jobban nem leszel.
-Nem hinném, hogy az olyan hamar bekövetkezik – ingattam a fejemet.
-Dehogynem! Segíteni fogunk neked rendbe jönni. Minden meg fog oldódni – simogatta meg az arcomat. Tudtam, nyugtatásával csak azt akarta elérni, hogy egyek, de nem sikerült neki.
-Carmen, nagyon aranyos vagy, hogy nyugtatni próbálsz, de nem tudsz már rajtam segíteni – motyogtam. Rajtam már csak Ő tudna segíteni.
Ekkor megcsörrent a telefon. Carmen felpattant mellőlem és már fel is kapta a kagylót.
-Halló? – szólt bele. Egy kis ideig csönd, majd újra megszólalt. – Alice, Alice, nyugi, lassabban – Alice? Miért kereshet? Lehet, hogy szólni akar, hogy ott van náluk? – A többiek már elmentek keresni. Nemrég indultak. Én itt maradtam Esmevel. Hosszú történet – kérdőn rám nézett, mire a fejemet ingattam. – Most nem szeretne beszélni veled. Eléggé rosszul van. Nem alkalmas az időpont – nem hinném, hogy el tudnám mesélni Alicenek a történteket. Már a Denali klánnak is nagyon nehéz volt. – Rendben. És kérlek, figyeld őket és szólj, ha van valami. Oké. Szia! – Azzal letette a telefont, majd felém fordult.
Hirtelen pörgött végig minden emlék az agyamon. Előröl, minden. Az első találkozástól kezdve, az erdőben történtekig. Már nem bírtam megtartani testemet. Ha Carmen nem fog meg, biztosan előre buktam volna. Másra már nem emlékeztem, mivel ismét magával ragadott a sötétség. Az utolsó, amire emlékszem, hogy Carmen még szólongatott, majd teljes lett a sötétség. Én pedig élvezettel merültem el a gondatlan semmiségben.
Jasper szemszöge
Már több mint másfél nap telt el a Denali klán távozása óta. Nagyon jól megismertük egymást ez alatt a rövid idő alatt is. Már most nagyon hiányoznak. Azt mondták, hogy a karácsonyt Esmevel és Carlislelal töltik és az ünnepek után, mielőtt még visszamennének Alaszkába, még egyszer ellátogatnak hozzánk.
-Jaj, Jasper, annyira hiányoznak – bújt hozzám szerelmem. Elkezdtem simogatni a hátát.
-Hát látogasd meg őket – ajánlotta Rose szomorúan. Még mindig magát hibáztatta a családunk szétválása miatt.
-Nem, Jasper nélkül nem megyek sehova – jelentette ki Alice. Nekem is nagyon hiányoznak, de valakinek itt kell maradnia Rosezal.
-Hát hívd föl őket – ajánlottam most én. Alice nem válaszolt, csak meredt előre a semmibe. Látomása volt. Szemei ködösek voltak. Pár másodpercig így ültünk.
-Mi történt, Alice? – kérdeztem, mikor látása végre kitisztult. Érzései zavartak voltak és egyben zsúfoltak is. Zavartság, ijedtség, szomorúság és még vagy öt különféle érzelem.
Nem válaszolt, csak felpattant az ölemből, majd fölkapta a telefont. Az első csöngés után beleszóltak.
-Halló? – szólt bele Carmen. Tehát már ott vannak. De miért ő vette föl?
-Szia Carmen, Alice vagyok. Carlisle ott van? Mi van vele? Az előbb volt egy látomásom – hadarta szerelmem levegővétel nélkül, de a vonal másik végéből félbeszakították.
-Alice, Alice, nyugi, lassabban.
-Mi történt Carlislelal? Az előbb volt egy látomásom. Borzalmas volt. Annyira meggyötört volt. Hol van? – zúdította rá Alice a kérdésözönét.
-A többiek már elmentek keresni.
-Mikor?
-Nemrég indultak.
-Te hogy-hogy nem? – csodálkozott szerelmem.
-Én itt maradtam Esmevel.
-Miért? Mi van vele? – kérdezte Alice ijedten. Tudtam, hogy bántja, hogy Esme jövőjét valamiért nem látja. Remélem nem történt nagy baj.
-Hosszú történet – sóhajtott Carmen.
-Beszélhetnék vele? – kis csönd.
-Most nem szeretne beszélni veled – éreztem Aliceen, hogy megbántva érzi magát, ugyanakkor nem érti, hogy mi történt és ez zavarja. – Eléggé rosszul van. Nem alkalmas az időpont – rosszul van? Mi történt vele?
-Vigyázz rá, kérlek. nehogy valami butaságot csináljon – kérte Alice.
-Rendben – hallani lehetett a hangján, hogy valami nyomasztja. Remélem, Esme tényleg nem csinált semmi őrültséget. – És kérlek, figyeld őket és szólj, ha van valami.
-Oké, és ti is, ha visszamenne.
-Oké. Szia!
-Szia! – azzal már meg is szakadt a vonal.
Kedvesem eltorzult arccal fordult felénk.
-Mi történt? – termettem azonnal mellette. Nem mondott semmit, csak leült a kanapéra, majd arcát a kezeibe temette. Rögtön odaültem mellé és átkaroltam. – Mit láttál? Mi történt? – kérdeztem újra. Fölnézett rám, majd egy nagy levegővétel után belekezdett.
-Carlislet láttam. Egy fa mellett ült az erdőben és csak bámult maga elé. Az arca olyan elkínzott volt. Nem tudom, mi történhetett. Láttam, hogy még egy ideig nem fog fölkelni onnan. Remélem Eleazarék megtalálják. Carmen azt mondta, Esme nagyon rosszul van. Mi van, ha valami félreértés volt? Miért ment volna el Carlisle? – most már zokogott. Szorosan átöleltem és egy nyugalomhullámot küldtem felé. Bár én sem voltam valami nyugodt, így ez eléggé nehezemre esett. Mikor már kissé megnyugodott, hálásan fölnézett rám.
Rosalie maga elé bámulva ült az egyik fotelben. Éreztem, hogy hatalmas bűntudata van.
-Rose, ez nem a te hibád – ellenkeztem.
-De igen, az enyém. Ha én nem lennék, akkor a családotok még mindig együtt lenne, és akkor most lehet, hogy Carlisle és Esme nem szenvedne.
-A családunk! – javítottam ki. – Rose, te hozzánk tartozol. Még vér szerint is – kissé mosolyogtam, bár a történtek hatására inkább fintor lett belőle. – Ne okold magad!
Nem válaszolt, csak nézett maga elé, ahogyan szerelmem is.
A szobánkban ülök. Másnap este van. Alice azóta figyeli Carlisle és a Denalik jövőjét, de eddig semmit sem talált.
Egy óra múlva kedvesem sikítva a nyakamba vetette magát.
KOMIKAAAAT!!!
Sziasztok!
Nos.. szerkesztettem egy képet fejlécnek:D lécci irjatok h maradjon e a régi, vagy rakjam föl az újat:D elég sok munkám volt vele (főleg h fél órába telt mire a megfelelő helyre illesztettem a feliratot:D) ugyh örülnék 1-2 kominak:D
puszi:CC&EC
Ez lenne az új fejléc:D igazából nagyrészt a felirattal volt dolgom:P az egyik a cím a másik pedig a történet rövid leírása:D érdemes kinagyítva megnézni:D ugy jobban látszik:D
előre is köszi:D
puszi(K):D
puszi:CC&EC
Ez lenne az új fejléc:D igazából nagyrészt a felirattal volt dolgom:P az egyik a cím a másik pedig a történet rövid leírása:D érdemes kinagyítva megnézni:D ugy jobban látszik:D
előre is köszi:D
puszi(K):D
26. fejezet előzetese
Sziasztok!:D
háát... mivel nagyon szépen kérték ezért rakok föl egy előzetest a 26. fejezetből:D a teljeset ma délután vagy holnap délelőtt rakom föl:D:P ha kapok komit akk még ma:D várom a találgatásokat:D
bevallom, ha én csak ennyit látnék belőle, már akkor is félnék h kik azok xD bár, ha valaki jó megfigyelő... :O:O
gondolom azt nem kell írni h esme szemszögéből van az előzetes:D
puszi:CC&EC <3
Nagyon jó, már hallucinálok is. A hideg kezet azonban még mindig éreztem. Lassan hátrafordítottam a fejemet.
…
Egy valami rögtön feltűnt. Nem ember! A bőre sápadt volt és falfehér. Érintése hideg.
…
-Kik maguk? – kérdeztem végignézve rajtuk. A konyhában ugyanis 5 vámpír állt, teljesen ledöbbenve.
…
De hát mit keresnek itt. Hisz nem is ismernek engem. Ő viszont már nincs itt. Lehet, hogy ők ezt nem tudják. – Te vagy Esme, ugye? – kérdezte mosolyra húzva ajkait.
-Igen. De maguk mit keresnek itt? – nem volt épp illedelmes kérdés, de nem voltam már egy ideje beszélgetős kedvemben.
…
-Amúgy Carlislehoz jöttünk – a neve hallatára újra lüktetni kezdett a sebem széle. Átkaroltam magam, hogy szét ne essek. Milyen jó lenne, ha csak dolgozni ment volna.
…
háát... mivel nagyon szépen kérték ezért rakok föl egy előzetest a 26. fejezetből:D a teljeset ma délután vagy holnap délelőtt rakom föl:D:P ha kapok komit akk még ma:D várom a találgatásokat:D
bevallom, ha én csak ennyit látnék belőle, már akkor is félnék h kik azok xD bár, ha valaki jó megfigyelő... :O:O
gondolom azt nem kell írni h esme szemszögéből van az előzetes:D
puszi:CC&EC <3
Nagyon jó, már hallucinálok is. A hideg kezet azonban még mindig éreztem. Lassan hátrafordítottam a fejemet.
…
Egy valami rögtön feltűnt. Nem ember! A bőre sápadt volt és falfehér. Érintése hideg.
…
-Kik maguk? – kérdeztem végignézve rajtuk. A konyhában ugyanis 5 vámpír állt, teljesen ledöbbenve.
…
De hát mit keresnek itt. Hisz nem is ismernek engem. Ő viszont már nincs itt. Lehet, hogy ők ezt nem tudják. – Te vagy Esme, ugye? – kérdezte mosolyra húzva ajkait.
-Igen. De maguk mit keresnek itt? – nem volt épp illedelmes kérdés, de nem voltam már egy ideje beszélgetős kedvemben.
…
-Amúgy Carlislehoz jöttünk – a neve hallatára újra lüktetni kezdett a sebem széle. Átkaroltam magam, hogy szét ne essek. Milyen jó lenne, ha csak dolgozni ment volna.
…
2010. július 26., hétfő
25. fejezet
Sziasztok!
És igeeeen!!! Itt a 25. fejezet:D remélem tetszeni fog. ismét nyaralni megyek két hétre:( pontosabban abból egy hét edzőtábor lesz.. így ismét nem leszek egy ideig:( szerencsétek van h föl tudom most rakni, mivel béna voltam és letörlődött az egész így újra kellett írnom:S de talán még jobb lett mint amit először írtam;) a 26. fejezetet már megírtam így csak föl kell raknom:D ha kapok péntekig 1-2 komit akkor TALÁN(!) fölrakom még a nyaralásom előtt az új fejit:D de ez csak talán mivel nem tom h mennyi időm lesz:( azért remélem kapok komikat;) nagyon örülnék nekik:P bár lehet h húzlak kicsit titeket h legyen két hetetek találgatni a folytatással xD majd még eldöntöm:D
jó olvasást!
puszi:CC&EC
ui.: ha igy éjfél után pár perccel lehet azt mondani akk mondom h holnap megyek megnézni az eclipse-t a moziba:D szal kedden :D xD 15:30-as előadásra:D ugyhogy lehet h utána kaptok egy rövid "kis" előadást xD de még nem biztos:D
és kalulu.. nem tom h olvasod e a válaszomat a komidra szal ide is leirom h nyugodtan linkeld be komiba a blogod címét;)
puszi
„Megint éjjel és én nem tudom, miért nem alszom. Fejemben kavargó gondolatok, szívemben forró mozzanatok. Nem és nem hagynak elaludni, és ez ellen nincs mit tenni. Mire elalszom mindjárt reggel, s kezdődik elölről minden!”
„Szavakat már nem is keresek, inkább a könnyeim beszéljenek. Ők majd elmesélik, miért gyötör az érzés, ami soha meg nem öl, szívemben mégis ott van, mint egy tőr.”
Esme szemszöge
Nem nyitottam ki rögtön a szemeimet mikor felébredtem. Reménykedtem benne, hogy ez az egész csak egy álom volt. De akkor miért nincs itt mellettem? Miért nem ölel át karjaival? Miért nem csókol meg, mint általában, amikor észreveszi, hogy már ébren vagyok? Miért nem mondja, hogy jó reggelt? Miért nem kelteget, hogy be kéne mennem az egyetemre? - Tényleg! Az egyetem. Teljesen megfeledkeztem róla. Bár kétlem, hogy ilyen állapotban be tudnék menni. - Annyi miért és én mindre tudtam a választ: mert elhagyott!
Lassan kinyitottam a szemeimet. Alice szobájában voltam. Ezek szerint tényleg nem álmodtam. Éreztem, hogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon. Nem! Nem sírhatok! Nem lehetek gyenge! Erősnek kell maradnom!
Megígértem neki, hogy vigyázok magamra. De miért teljesíteném a neki tett ígéretemet, ha ő sem teljesíti az övét. Azt mondta, el fogom felejteni. Hogy olyan lesz, mintha soha nem ismertem volna. Hogy ennek ellenére miért tartom meg az ígéretem? Egyetlen egy szó. Szeretem! Egy egyszerű szó, mégis, mekkora jelentőséggel bír. Egy egész világ újulhat meg tőle, mint annak idején az enyém is. Mégis itt fekszem most, kínlódva a fájdalomtól, az űrtől, az ürességtől, amit maga után hagyott. Azért mert már nem szeret. Elment, és ezzel magával vitt belőlem is egy darabot. A szívem egy darabját. Méghozzá egy jelentős darabját. Ami nekem maradt, az éppen csak annyira elég, hogy éljek. Hogy ereimben vér keringhessen. De hát mi értelme van az életemnek, ha ő nincs velem? Nem tudok nélküle élni, mégis meg kell próbálnom, mert megkért rá. Megkért rá, hogy vigyázzak magamra. És én ahelyett, hogy teljesíteném kérését, itt zokogok az ágyon. Sírok, mert a fájdalom szinte felemészt, mert hiányától iszonyatos kínt érzek. A távolság, ami köztünk van, század része sincs a szeretetnek, amit iránta érzek. Ez az érzés mindennél erősebb. És ami ennek a nyomán keletkezik kín, elviselhetetlenebb, mint ha máglyán égetnének el elevenen. Még az is megváltás lenne számomra. És most itt vagyok. Elevenen és kínok közt vergődve.
Lassan fölültem az ágyban, majd két lábamat lecsúsztattam az ágyról, hogy fölálljak. A szédülés azonban visszaparancsolt az ágyra. A fejem és a torkom iszonyatosan sajgott, mégsem tudott felérni a mellkasomban lévő fájdalommal. Egyszerre éreztem mindkettőt, még borzalmasabb fájdalmat elérve ezzel. Hangosan tüsszentettem egyet. Csodálatos! Még meg is fáztam.
Ismét megpróbáltam fölülni, de most lassabban. És sikerült. Miután már talpon voltam, elindultam a fürdő felé. Megengedtem a kádnál a csapot, majd a tükörhöz léptem. A látvány borzalmas volt. Hajam ezerfelé állt, szemeim vörösek a sírástól, alatta lila karikák. Arcom sápadt. Talán még az Övénél is sápadtabb. Csak egy enyhe pír színezte meg, az is csak a láz miatt.
Elléptem a tükör elől, majd levetkőztem és beleültem a kádba. Hátradőltem a meleg vízben. Bármennyire is reménykedtem benne, hogy ez majd megnyugtat, mégsem így lett. Rázkódtam a láztól. A víz ugyan forró volt, az én testemnek azonban szinte hideg. Lehunytam szemeimet és megpróbáltam nem a fájdalomra koncentrálni. 10 perc múlva, pedig ismét átadtam magam a megmentő semmiségnek.
Vacogva tértem magamhoz. A víz már teljesen kihűlt - bár lehet, hogy csak én éreztem így -, de én még mindig a kádban voltam. Gyorsan kiszálltam belőle és magam köré csavartam egy törölközőt. Kimentem a gardróbhoz, majd kivettem a legelső ruhát, ami a kezembe akadt, és az Ő áthozott ruhái közül egy pulcsit. Megtörölköztem, majd felöltöztem. Mélyen beleszagoltam a pulóverbe. Mennyei illata volt. A mellkasomban lévő űr megnőtt illatának hatására. Úgy, ahogy voltam, összeestem a szobában. Annyira jó lenne, ha most itt lenne mellettem. Jéghideg karjaival átölelne, édes ajkaival megcsókolna, csodálatos, aranyszínű, szerelmes tekintetét enyémbe fúrná.
Fölsóhajtottam. Soha többé nem fogom látni Őt. Ahogy erre gondoltam, mellkasomban ismét szúrást éreztem. Egy újabb döfés és forgatás a tőrrel.
Térdeimet felhúztam, fejemet pedig rájuk hajtottam. Azt mondta, el fogom felejteni. De én ezt nem akarom. Örökké emlékezni akarok rá és fogok is. Nem tudnék csak úgy túllépni a történteken. Pedig ő pont ezt kérte tőlem. Mégsem megy.
Észre sem vettem, hogy már megint zokogok. Alig kaptam levegőt. Megfáztam, de ez nem is csoda az után a kint töltött éjszaka után. Köhögve, és az ágyba kapaszkodva nagy nehezen sikerült fölállnom. Lassan kicsoszogtam a szobából. Tudtam, hogy hova akarok menni. Mármint nem akartam, de muszáj volt. Az Ő dolgozószobája felé vettem az irányt. – Egyszerűen nem bírtam kimondani a nevét. Még magamban sem. - Szükségem lesz gyógyszerre, és azt csak ott találhatok.
Az ajtó előtt azonban megtorpantam. Nem nagyon jártam még itt, de ez a szoba csak az övé volt. Tele lesz a cuccaival. Nagy levegőt vettem, majd benyitottam. Hát persze, hogy rögtön beugrott hozzá egy emlékkép is. Mikor a kanapén ülünk itt benn, és én félve megkérdezem Tőle, hogy a vámpírok szokták-e ünnepelni a karácsonyt. Akkor még milyen boldogok voltunk. De sajnos még sem fogjuk együtt ünnepelni a karácsonyt. Vajon mikor jöhetett rá, hogy már nem szeret engem? A rétet tényleg búcsúnak szánta? De hát ott is olyan boldogok voltunk. Mi jöhetett közbe? Mi lehetett az a dolog, ami rádöbbentette, hogy neki nem itt van a helye? Ezt már sohasem fogom megtudni. Sosem fogom többé látni Őt.
Lassan elsétáltam az asztalig. Kihúztam a legfelső fiókot. Gyógyszerek voltak benne, de nem olyan, amilyen nekem kellett. Sorban, egymás után húztam ki a fiókokat, míg az ötödikben megtaláltam, amit kerestem. Sőt, még többet is. Volt benne lázcsillapító, nátha elleni gyógyszer és nyugtató is. Pont azok, amik kellettek nekem. Kivettem mind a három dobozt a fiókból. Körülnéztem a szobában. Volt az asztalon egy bekeretezett fénykép. Róla és rólam, és még egy Aliceről és Jasperről. Azután készültek, hogy megkaptam tőlük a saját Cullen címeres karperecemet. A képen is ott volt a kezemen. Igen, ez a kép már akkor is itt volt, mikor legutoljára ebben a szobában jártam. Csak akkor még boldogan nézegettem. Talán még most is boldog vagyok. Álmomban sem reméltem volna, hogy ez a csodálatos férfi egyáltalán rám néz valaha is, nemhogy még belém is szeret. Bár ez nem tartott sokáig, mégis örömmel tölt el. Könnyek szöktek a szemembe. Akaratlanul is lenéztem a csuklómra, hátha meglátom ott a karkötőt, de nem volt ott. Kezembe vettem a képeket. Most már záporoztak a könnyeim, nedves csíkokat húzva ezzel az üvegkeretre. Felkaptam a gyógyszereket, majd hátra sem nézve, a képpel a kezemben, kimentem a szobából. Nem kell több emlék. Ennyi pont elég volt egy napra.
Lassan lesétáltam a nappaliba. Leraktam a kis asztalkára a képeket, majd átmentem a konyhába. Nem hinném, hogy bármit is tudok enni, de muszáj lesz, ha nem akarok éhen halni. Fölraktam forrni a vizet, majd nekiálltam tojásrántottát csinálni. Erről ismét eszembe jutott egy emlék. Amikor Ő csinált nekem rántottát és én meg kinevettem, hogy szakácskönyv kellet Neki hozzá.
Fölsóhajtottam. Bárcsak visszapörgethetném az időt! Bár az érzésein úgy sem tudnék változtatni.
A víz fölforrt és a tojásrántotta is készen lett. Megcsináltam a teát, majd leültem az asztalhoz. Szinte undorodva néztem a tányéromon lévő ételre. – Muszáj megennem! – bíztattam magam. – Meg kell tennem, érte!
Rátűztem egy falatot a villámra, majd visszatartott lélegzettel bekaptam. Rám tört a hányinger. Megpróbáltam nem törődni vele. Újabb falat, megrágom, lenyelem, újabb falat, megrágom, lenyelem… És ez így ment egészen addig, amíg el nem fogyott a tányérról az étel. Ittam pár korty teát, majd bevettem a lázcsillapítót is.
Kimentem a nappaliba és leültem a kanapéra. Kezembe vettem a kettőnkről készült képet, majd összegömbölyödve, a képet szorongatva eldőltem.
Könnyeim ismét folyni kezdtek. Mélyen beleszagoltam a pulóverbe, hogy megnyugodjak. Használt. Ugyan még mindig sírtam, de legalább már nem ziháltam.
Ha azt akarta, hogy felejtsem el Őt és lépjek túl rajta, akkor miért hagyta itt ezt a képet? Lehet, úgy gondolta, hogy nem fogok bemenni a dolgozószobájába. Neki meg már nem kellett.
Egész nap ott feküdtem a kanapén, a képet szorongatva. Csak akkor keltem fel, amikor nagy nehezen sikerült ennem valamit. Az sem tartott tovább 10-15 percnél.
Már késő este van, de én még mindig nem bírok aludni. Ismét lázas vagyok. A fejem sajog, a torkom ég, a mellkasom szúr. Bár az utóbbi nem a betegség miatt van. Lassan fölkeltem, hogy bevegyem a gyógyszert, lekapcsoltam minden lámpát, majd visszafeküdtem. Magamra húztam két plédet, magamhoz szorítottam a képet, és a gyógyszer hatására öt perc múlva már aludtam.
Mondanom sem kell, hogy megint nem úsztam meg rémálmok nélkül.
Megint egy újabb nap Nélküle! Már egy hét eltelt azóta, hogy elment. Elhagyott. Miért kellett ennek így történnie?
Azóta minden nap ugyanúgy telik. Fölkelek, lezuhanyozok, mert ha fürdenék, félő lenne, hogy belefulladok a vízbe, fölveszem valamelyik ruháját, lemegyek, hogy megpróbáljak enni valami reggeli félét, aztán ledőlök a kanapéra, és csak bámulok magam elé, vagy sírok az emlékek hatására. És ez így ment ma is.
Lassan fölkeltem az ágyból. A nap hét ágra sütött. Akaratlanul is eszembe jutottak a réten eltöltött órák. Milyen csodálatos volt. Gyönyörű, csillogó mellkasa. Izmost karjai, amikkel körülölelt. Gyönyörű, méz szőke haja.
Az emlékekre az űr, ami a mellkasomban a hiányától keletkezett, újra sajogni kezdett. Remélem, sohasem fog elmúlni. A fájdalom legalább emlékeztet rá, hogy tényleg létezett. Hogy valódi volt és nem csak egy álom.
Mint minden nap, ma is elmentem zuhanyozni, majd fölöltöztem és fölvettem az egyik ingjét. Lassan levánszorogtam a lépcsőn, minden fokra kétszer lépve, nehogy leessek. Még így is nehezemre esett állva maradnom. Mikor leértem a konyhába, elkészítettem a reggelimet, majd leültem az asztalhoz. Szerencsére lázam már nem volt, így legalább a fejfájás nem gyötört. Ugyan még mindig náthás voltam, de az semmi volt ahhoz képest, amilyen rosszul voltam az elmúlt napokban. Elkezdtem enni a reggelimet, de a harmadik falat után ismét rám jött a hányinger. A fürdőig már nem jutottam volna el, így a mosogatóhoz rohantam, majd fölé hajoltam. Úgy tűnik egy idő után, már nem bírja az emberi szervezet, ha mindig csak leerőltetnek valami ételt a torkán. A konyhapult szélébe kapaszkodtam, nehogy összeessek.
Mikor már elég erősnek éreztem magam, kivettem egy poharat a szekrényből, majd megtöltöttem vízzel. Megittam, ami benne volt.
Aztán a pohár kicsúszott gyenge ujjaim közül és apró darabokra törve csattant a padlón. Lenéztem a szilánkokra. Apró darabokban hevertek szanaszét a konyha kövezetén. Hasonlított rám. Én is ugyanígy össze vagyok törve. Szívem, akárcsak a pohár, darabjaira hullott. Elmentem egy seprűért, majd lehajoltam, hogy összesöpörjem a szilánkokat. Ekkor azonban újra rám jött a hányinger, ezért leültem egy székre, hogy megnyugtassam magam. Pontosabban a hasamat. Mikor már úgy éreztem, hogy menni fog hányás nélkül, óvatosan összesöpörtem a pohár darabjait. Mikor végeztem, lerogytam a szilánkok közé, ezzel ismét szétszórva azokat. Nem bírtam már tovább. A fejem sajgott, mellkasom szúrt. Átkaroltam magam, nehogy szétessek. A tátongó lyuk, amit maga után hagyott, nem hogy csökkent volna, hanem egyre csak nőtt. Lassan már teljesen felemésztett. Megígérte! Megígérte, hogy el fogom felejteni! Miért kérte, hogy lépjek túl rajta, mikor ez lehetetlen?
Csak feküdtem a padlón mozdulatlanul, összegömbölyödve. Nem volt erőm fölállni. Ugyan éreztem, hogy a szilánkok több helyen is fölsértették a bőrömet az arcomon, a kezemen és a lábamon, de nem törődtem most ezzel. Hisz kinek árthatok vele? Ő úgysincs itt. Nem zavarja a vérem szaga.
Miért teljesíteném a kérését? Mi értelme van annak, hogy szeretem, ha ő nem viszonozza? Mennyivel jobb lett volna, ha Dominic már ott az erdőben megöl. Vagy talán mégsem. Ha nem találkozok vele másodszor is, sose élhettem volna át életem legszebb perceit. Azokat, amiket Vele meg Aliceékkel töltöttem.
Mégis mi értelme van még élnem? Életem szerelme nem szeret, elhagyott. Legjobb barátnőm egy másik országban él, nagyon messze innen. Senkim nem volt rajtuk kívül. És most már Alicet sem látogathatom meg, hisz Ő is ott van velük.
Erőtlenül belekapaszkodtam a konyhaszekrénybe, majd lassan fölhúztam magam álló helyzetbe. Kihúztam az első fiókot és ott volt benne, ami kellett nekem, majd fölhajtottam a rajtam lévő ingjének az ujját.
-Azt ígérted, olyan lesz, mintha nem is ismertelek volna – egy hét óta most szólaltam meg először. Hangom érdes volt és rekedt. - Azt kérted, lépjek túl rajtad. De nekem ez nem megy. Sajnálom. Sajnálom, hogy megszegem az ígéretem. Sajnálom, hogy nem voltam elég jó Neked. Sajnálom, hogy miattam szét kellet válnia a családodnak – azzal fölemeltem a kezemben tartott kést. Nem tudtam, hogy képes leszek-e rá. Megpróbálom. Mennie kell. Nélküle nem tudok élni. – Szeretlek Carlisle! – ahogy kimondtam a nevét, remegés futott át testemen. – Örökké szeretni foglak! Légy boldog! – ezek után a szavak becsuktam a szemem. Gyorsan újra végigjátszottam fejemben az emlékeket. Fölidéztem illatát, amit most talán még erősebbnek éreztem. Talán azért, mert már itt a vég. Egy ideig még élveztem az emlékek hatására lelkemet mardosó fájdalmat.
Már felkészültem rá, hogy megtegyem. Ekkor azonban egy hideg érintést éreztem a konyhakést tartó kezemen.
És igeeeen!!! Itt a 25. fejezet:D remélem tetszeni fog. ismét nyaralni megyek két hétre:( pontosabban abból egy hét edzőtábor lesz.. így ismét nem leszek egy ideig:( szerencsétek van h föl tudom most rakni, mivel béna voltam és letörlődött az egész így újra kellett írnom:S de talán még jobb lett mint amit először írtam;) a 26. fejezetet már megírtam így csak föl kell raknom:D ha kapok péntekig 1-2 komit akkor TALÁN(!) fölrakom még a nyaralásom előtt az új fejit:D de ez csak talán mivel nem tom h mennyi időm lesz:( azért remélem kapok komikat;) nagyon örülnék nekik:P bár lehet h húzlak kicsit titeket h legyen két hetetek találgatni a folytatással xD majd még eldöntöm:D
jó olvasást!
puszi:CC&EC
ui.: ha igy éjfél után pár perccel lehet azt mondani akk mondom h holnap megyek megnézni az eclipse-t a moziba:D szal kedden :D xD 15:30-as előadásra:D ugyhogy lehet h utána kaptok egy rövid "kis" előadást xD de még nem biztos:D
és kalulu.. nem tom h olvasod e a válaszomat a komidra szal ide is leirom h nyugodtan linkeld be komiba a blogod címét;)
puszi
„Megint éjjel és én nem tudom, miért nem alszom. Fejemben kavargó gondolatok, szívemben forró mozzanatok. Nem és nem hagynak elaludni, és ez ellen nincs mit tenni. Mire elalszom mindjárt reggel, s kezdődik elölről minden!”
„Szavakat már nem is keresek, inkább a könnyeim beszéljenek. Ők majd elmesélik, miért gyötör az érzés, ami soha meg nem öl, szívemben mégis ott van, mint egy tőr.”
Esme szemszöge
Nem nyitottam ki rögtön a szemeimet mikor felébredtem. Reménykedtem benne, hogy ez az egész csak egy álom volt. De akkor miért nincs itt mellettem? Miért nem ölel át karjaival? Miért nem csókol meg, mint általában, amikor észreveszi, hogy már ébren vagyok? Miért nem mondja, hogy jó reggelt? Miért nem kelteget, hogy be kéne mennem az egyetemre? - Tényleg! Az egyetem. Teljesen megfeledkeztem róla. Bár kétlem, hogy ilyen állapotban be tudnék menni. - Annyi miért és én mindre tudtam a választ: mert elhagyott!
Lassan kinyitottam a szemeimet. Alice szobájában voltam. Ezek szerint tényleg nem álmodtam. Éreztem, hogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon. Nem! Nem sírhatok! Nem lehetek gyenge! Erősnek kell maradnom!
Megígértem neki, hogy vigyázok magamra. De miért teljesíteném a neki tett ígéretemet, ha ő sem teljesíti az övét. Azt mondta, el fogom felejteni. Hogy olyan lesz, mintha soha nem ismertem volna. Hogy ennek ellenére miért tartom meg az ígéretem? Egyetlen egy szó. Szeretem! Egy egyszerű szó, mégis, mekkora jelentőséggel bír. Egy egész világ újulhat meg tőle, mint annak idején az enyém is. Mégis itt fekszem most, kínlódva a fájdalomtól, az űrtől, az ürességtől, amit maga után hagyott. Azért mert már nem szeret. Elment, és ezzel magával vitt belőlem is egy darabot. A szívem egy darabját. Méghozzá egy jelentős darabját. Ami nekem maradt, az éppen csak annyira elég, hogy éljek. Hogy ereimben vér keringhessen. De hát mi értelme van az életemnek, ha ő nincs velem? Nem tudok nélküle élni, mégis meg kell próbálnom, mert megkért rá. Megkért rá, hogy vigyázzak magamra. És én ahelyett, hogy teljesíteném kérését, itt zokogok az ágyon. Sírok, mert a fájdalom szinte felemészt, mert hiányától iszonyatos kínt érzek. A távolság, ami köztünk van, század része sincs a szeretetnek, amit iránta érzek. Ez az érzés mindennél erősebb. És ami ennek a nyomán keletkezik kín, elviselhetetlenebb, mint ha máglyán égetnének el elevenen. Még az is megváltás lenne számomra. És most itt vagyok. Elevenen és kínok közt vergődve.
Lassan fölültem az ágyban, majd két lábamat lecsúsztattam az ágyról, hogy fölálljak. A szédülés azonban visszaparancsolt az ágyra. A fejem és a torkom iszonyatosan sajgott, mégsem tudott felérni a mellkasomban lévő fájdalommal. Egyszerre éreztem mindkettőt, még borzalmasabb fájdalmat elérve ezzel. Hangosan tüsszentettem egyet. Csodálatos! Még meg is fáztam.
Ismét megpróbáltam fölülni, de most lassabban. És sikerült. Miután már talpon voltam, elindultam a fürdő felé. Megengedtem a kádnál a csapot, majd a tükörhöz léptem. A látvány borzalmas volt. Hajam ezerfelé állt, szemeim vörösek a sírástól, alatta lila karikák. Arcom sápadt. Talán még az Övénél is sápadtabb. Csak egy enyhe pír színezte meg, az is csak a láz miatt.
Elléptem a tükör elől, majd levetkőztem és beleültem a kádba. Hátradőltem a meleg vízben. Bármennyire is reménykedtem benne, hogy ez majd megnyugtat, mégsem így lett. Rázkódtam a láztól. A víz ugyan forró volt, az én testemnek azonban szinte hideg. Lehunytam szemeimet és megpróbáltam nem a fájdalomra koncentrálni. 10 perc múlva, pedig ismét átadtam magam a megmentő semmiségnek.
Vacogva tértem magamhoz. A víz már teljesen kihűlt - bár lehet, hogy csak én éreztem így -, de én még mindig a kádban voltam. Gyorsan kiszálltam belőle és magam köré csavartam egy törölközőt. Kimentem a gardróbhoz, majd kivettem a legelső ruhát, ami a kezembe akadt, és az Ő áthozott ruhái közül egy pulcsit. Megtörölköztem, majd felöltöztem. Mélyen beleszagoltam a pulóverbe. Mennyei illata volt. A mellkasomban lévő űr megnőtt illatának hatására. Úgy, ahogy voltam, összeestem a szobában. Annyira jó lenne, ha most itt lenne mellettem. Jéghideg karjaival átölelne, édes ajkaival megcsókolna, csodálatos, aranyszínű, szerelmes tekintetét enyémbe fúrná.
Fölsóhajtottam. Soha többé nem fogom látni Őt. Ahogy erre gondoltam, mellkasomban ismét szúrást éreztem. Egy újabb döfés és forgatás a tőrrel.
Térdeimet felhúztam, fejemet pedig rájuk hajtottam. Azt mondta, el fogom felejteni. De én ezt nem akarom. Örökké emlékezni akarok rá és fogok is. Nem tudnék csak úgy túllépni a történteken. Pedig ő pont ezt kérte tőlem. Mégsem megy.
Észre sem vettem, hogy már megint zokogok. Alig kaptam levegőt. Megfáztam, de ez nem is csoda az után a kint töltött éjszaka után. Köhögve, és az ágyba kapaszkodva nagy nehezen sikerült fölállnom. Lassan kicsoszogtam a szobából. Tudtam, hogy hova akarok menni. Mármint nem akartam, de muszáj volt. Az Ő dolgozószobája felé vettem az irányt. – Egyszerűen nem bírtam kimondani a nevét. Még magamban sem. - Szükségem lesz gyógyszerre, és azt csak ott találhatok.
Az ajtó előtt azonban megtorpantam. Nem nagyon jártam még itt, de ez a szoba csak az övé volt. Tele lesz a cuccaival. Nagy levegőt vettem, majd benyitottam. Hát persze, hogy rögtön beugrott hozzá egy emlékkép is. Mikor a kanapén ülünk itt benn, és én félve megkérdezem Tőle, hogy a vámpírok szokták-e ünnepelni a karácsonyt. Akkor még milyen boldogok voltunk. De sajnos még sem fogjuk együtt ünnepelni a karácsonyt. Vajon mikor jöhetett rá, hogy már nem szeret engem? A rétet tényleg búcsúnak szánta? De hát ott is olyan boldogok voltunk. Mi jöhetett közbe? Mi lehetett az a dolog, ami rádöbbentette, hogy neki nem itt van a helye? Ezt már sohasem fogom megtudni. Sosem fogom többé látni Őt.
Lassan elsétáltam az asztalig. Kihúztam a legfelső fiókot. Gyógyszerek voltak benne, de nem olyan, amilyen nekem kellett. Sorban, egymás után húztam ki a fiókokat, míg az ötödikben megtaláltam, amit kerestem. Sőt, még többet is. Volt benne lázcsillapító, nátha elleni gyógyszer és nyugtató is. Pont azok, amik kellettek nekem. Kivettem mind a három dobozt a fiókból. Körülnéztem a szobában. Volt az asztalon egy bekeretezett fénykép. Róla és rólam, és még egy Aliceről és Jasperről. Azután készültek, hogy megkaptam tőlük a saját Cullen címeres karperecemet. A képen is ott volt a kezemen. Igen, ez a kép már akkor is itt volt, mikor legutoljára ebben a szobában jártam. Csak akkor még boldogan nézegettem. Talán még most is boldog vagyok. Álmomban sem reméltem volna, hogy ez a csodálatos férfi egyáltalán rám néz valaha is, nemhogy még belém is szeret. Bár ez nem tartott sokáig, mégis örömmel tölt el. Könnyek szöktek a szemembe. Akaratlanul is lenéztem a csuklómra, hátha meglátom ott a karkötőt, de nem volt ott. Kezembe vettem a képeket. Most már záporoztak a könnyeim, nedves csíkokat húzva ezzel az üvegkeretre. Felkaptam a gyógyszereket, majd hátra sem nézve, a képpel a kezemben, kimentem a szobából. Nem kell több emlék. Ennyi pont elég volt egy napra.
Lassan lesétáltam a nappaliba. Leraktam a kis asztalkára a képeket, majd átmentem a konyhába. Nem hinném, hogy bármit is tudok enni, de muszáj lesz, ha nem akarok éhen halni. Fölraktam forrni a vizet, majd nekiálltam tojásrántottát csinálni. Erről ismét eszembe jutott egy emlék. Amikor Ő csinált nekem rántottát és én meg kinevettem, hogy szakácskönyv kellet Neki hozzá.
Fölsóhajtottam. Bárcsak visszapörgethetném az időt! Bár az érzésein úgy sem tudnék változtatni.
A víz fölforrt és a tojásrántotta is készen lett. Megcsináltam a teát, majd leültem az asztalhoz. Szinte undorodva néztem a tányéromon lévő ételre. – Muszáj megennem! – bíztattam magam. – Meg kell tennem, érte!
Rátűztem egy falatot a villámra, majd visszatartott lélegzettel bekaptam. Rám tört a hányinger. Megpróbáltam nem törődni vele. Újabb falat, megrágom, lenyelem, újabb falat, megrágom, lenyelem… És ez így ment egészen addig, amíg el nem fogyott a tányérról az étel. Ittam pár korty teát, majd bevettem a lázcsillapítót is.
Kimentem a nappaliba és leültem a kanapéra. Kezembe vettem a kettőnkről készült képet, majd összegömbölyödve, a képet szorongatva eldőltem.
Könnyeim ismét folyni kezdtek. Mélyen beleszagoltam a pulóverbe, hogy megnyugodjak. Használt. Ugyan még mindig sírtam, de legalább már nem ziháltam.
Ha azt akarta, hogy felejtsem el Őt és lépjek túl rajta, akkor miért hagyta itt ezt a képet? Lehet, úgy gondolta, hogy nem fogok bemenni a dolgozószobájába. Neki meg már nem kellett.
Egész nap ott feküdtem a kanapén, a képet szorongatva. Csak akkor keltem fel, amikor nagy nehezen sikerült ennem valamit. Az sem tartott tovább 10-15 percnél.
Már késő este van, de én még mindig nem bírok aludni. Ismét lázas vagyok. A fejem sajog, a torkom ég, a mellkasom szúr. Bár az utóbbi nem a betegség miatt van. Lassan fölkeltem, hogy bevegyem a gyógyszert, lekapcsoltam minden lámpát, majd visszafeküdtem. Magamra húztam két plédet, magamhoz szorítottam a képet, és a gyógyszer hatására öt perc múlva már aludtam.
Mondanom sem kell, hogy megint nem úsztam meg rémálmok nélkül.
Megint egy újabb nap Nélküle! Már egy hét eltelt azóta, hogy elment. Elhagyott. Miért kellett ennek így történnie?
Azóta minden nap ugyanúgy telik. Fölkelek, lezuhanyozok, mert ha fürdenék, félő lenne, hogy belefulladok a vízbe, fölveszem valamelyik ruháját, lemegyek, hogy megpróbáljak enni valami reggeli félét, aztán ledőlök a kanapéra, és csak bámulok magam elé, vagy sírok az emlékek hatására. És ez így ment ma is.
Lassan fölkeltem az ágyból. A nap hét ágra sütött. Akaratlanul is eszembe jutottak a réten eltöltött órák. Milyen csodálatos volt. Gyönyörű, csillogó mellkasa. Izmost karjai, amikkel körülölelt. Gyönyörű, méz szőke haja.
Az emlékekre az űr, ami a mellkasomban a hiányától keletkezett, újra sajogni kezdett. Remélem, sohasem fog elmúlni. A fájdalom legalább emlékeztet rá, hogy tényleg létezett. Hogy valódi volt és nem csak egy álom.
Mint minden nap, ma is elmentem zuhanyozni, majd fölöltöztem és fölvettem az egyik ingjét. Lassan levánszorogtam a lépcsőn, minden fokra kétszer lépve, nehogy leessek. Még így is nehezemre esett állva maradnom. Mikor leértem a konyhába, elkészítettem a reggelimet, majd leültem az asztalhoz. Szerencsére lázam már nem volt, így legalább a fejfájás nem gyötört. Ugyan még mindig náthás voltam, de az semmi volt ahhoz képest, amilyen rosszul voltam az elmúlt napokban. Elkezdtem enni a reggelimet, de a harmadik falat után ismét rám jött a hányinger. A fürdőig már nem jutottam volna el, így a mosogatóhoz rohantam, majd fölé hajoltam. Úgy tűnik egy idő után, már nem bírja az emberi szervezet, ha mindig csak leerőltetnek valami ételt a torkán. A konyhapult szélébe kapaszkodtam, nehogy összeessek.
Mikor már elég erősnek éreztem magam, kivettem egy poharat a szekrényből, majd megtöltöttem vízzel. Megittam, ami benne volt.
Aztán a pohár kicsúszott gyenge ujjaim közül és apró darabokra törve csattant a padlón. Lenéztem a szilánkokra. Apró darabokban hevertek szanaszét a konyha kövezetén. Hasonlított rám. Én is ugyanígy össze vagyok törve. Szívem, akárcsak a pohár, darabjaira hullott. Elmentem egy seprűért, majd lehajoltam, hogy összesöpörjem a szilánkokat. Ekkor azonban újra rám jött a hányinger, ezért leültem egy székre, hogy megnyugtassam magam. Pontosabban a hasamat. Mikor már úgy éreztem, hogy menni fog hányás nélkül, óvatosan összesöpörtem a pohár darabjait. Mikor végeztem, lerogytam a szilánkok közé, ezzel ismét szétszórva azokat. Nem bírtam már tovább. A fejem sajgott, mellkasom szúrt. Átkaroltam magam, nehogy szétessek. A tátongó lyuk, amit maga után hagyott, nem hogy csökkent volna, hanem egyre csak nőtt. Lassan már teljesen felemésztett. Megígérte! Megígérte, hogy el fogom felejteni! Miért kérte, hogy lépjek túl rajta, mikor ez lehetetlen?
Csak feküdtem a padlón mozdulatlanul, összegömbölyödve. Nem volt erőm fölállni. Ugyan éreztem, hogy a szilánkok több helyen is fölsértették a bőrömet az arcomon, a kezemen és a lábamon, de nem törődtem most ezzel. Hisz kinek árthatok vele? Ő úgysincs itt. Nem zavarja a vérem szaga.
Miért teljesíteném a kérését? Mi értelme van annak, hogy szeretem, ha ő nem viszonozza? Mennyivel jobb lett volna, ha Dominic már ott az erdőben megöl. Vagy talán mégsem. Ha nem találkozok vele másodszor is, sose élhettem volna át életem legszebb perceit. Azokat, amiket Vele meg Aliceékkel töltöttem.
Mégis mi értelme van még élnem? Életem szerelme nem szeret, elhagyott. Legjobb barátnőm egy másik országban él, nagyon messze innen. Senkim nem volt rajtuk kívül. És most már Alicet sem látogathatom meg, hisz Ő is ott van velük.
Erőtlenül belekapaszkodtam a konyhaszekrénybe, majd lassan fölhúztam magam álló helyzetbe. Kihúztam az első fiókot és ott volt benne, ami kellett nekem, majd fölhajtottam a rajtam lévő ingjének az ujját.
-Azt ígérted, olyan lesz, mintha nem is ismertelek volna – egy hét óta most szólaltam meg először. Hangom érdes volt és rekedt. - Azt kérted, lépjek túl rajtad. De nekem ez nem megy. Sajnálom. Sajnálom, hogy megszegem az ígéretem. Sajnálom, hogy nem voltam elég jó Neked. Sajnálom, hogy miattam szét kellet válnia a családodnak – azzal fölemeltem a kezemben tartott kést. Nem tudtam, hogy képes leszek-e rá. Megpróbálom. Mennie kell. Nélküle nem tudok élni. – Szeretlek Carlisle! – ahogy kimondtam a nevét, remegés futott át testemen. – Örökké szeretni foglak! Légy boldog! – ezek után a szavak becsuktam a szemem. Gyorsan újra végigjátszottam fejemben az emlékeket. Fölidéztem illatát, amit most talán még erősebbnek éreztem. Talán azért, mert már itt a vég. Egy ideig még élveztem az emlékek hatására lelkemet mardosó fájdalmat.
Már felkészültem rá, hogy megtegyem. Ekkor azonban egy hideg érintést éreztem a konyhakést tartó kezemen.
2010. július 18., vasárnap
24. fejezet
Sziasztok!
Először is: köszönöm a 3 rendszeres olvasót:D:P és az eddigi komikat:D várom a többit is:P
Másodszor: kedden nyaralni megyek és csak jövő hét hétfőn jövök haza, így valószínűleg nem vasárnap lesz friss, hanem hétfőn vagy kedden:( addig még lehet, hogy fölrakok egy előzetest, hogy legyen min gondolkodni:P
jah és köszönöm a szavazatokat:D
Jó olvasást az új fejihez!:D remélem nem leszek megkövezve....:@
puszi:CC&EC
„Csak most ne hagyj magamra, fájna egyedül ébrednem a holnapra! Ami nélküled oly szürke volna... Ha nem ébredhetnék a csókjaidra.”
„Reggel, ha felébredsz, észre fogod venni, édes kis szobádból hiányzik valaki. Azt hogy ott jártam megtudhatod könnyen, hófehér párnádon megcsillan a könnyem!”
Carlisle szemszöge
Már egy ideje csak csöndben fekszünk a pléden. Szerelmemet karjaimban tartom. Szinte az egész napot átbeszélgettük. Már lassan alkonyodik, de én még nem akarok elmenni innen.
-Megnézzük a naplementét? – kérdeztem Esmet.
-Igen, az jó lenne – nézett föl rám mosolyogva, majd arcára szomorúság ült ki.
-Mi a baj?
-Csak még jó lenne tovább is itt kint maradni – sóhajtott. Igen, az nagyon jó lenne. Még hogyha jobb idő lenne, talán. De így? Ha kint töltenénk az éjszakát, akkor szerelmem reggelre megfagyna mellettem.
-Sajnos nem maradhatunk kint éjszakára – simogattam a hátát. – Nemsokára alkonyodik – ez a napszak a vámpíroké. Ugyan mi sohasem alszunk, alkonyatkor mégis vége van valaminek. Egy nap lezárul, nekünk mégsem számít semmit sem, hisz örökké élünk. Nincs szükségünk napokra, hisz nem alszunk. Mégis, alkonyatkor, mintha egy napnak lenne vége. Még számunkra is.
Egymást ölelve, néha apró csókokat váltva néztük végig a naplementét. Csodálatos volt. Egy probléma azonban még mindig nem hagyott nyugodni.
Esme szemszöge
Nem is emlékszem, hogy mikor aludtam el. Csak annyit tudok, hogy egyik pillanatban még Carlisle ölelő karjaiból néztem a naplementét, aztán már csak a sötétség.
-Jó reggelt! – hallottam meg magam mellől szerelmem hangját.
-Jó reggelt! – mosolyogva felnéztem rá, de amint megláttam komor arcát, rögtön lehervadt a mosoly az arcomról. – Valami baj van? – csak most vettem észre, hogy nem ölel át úgy, mint ahogy reggelenként szokott. Mi történhetett?
-Beszélnünk kell – mondta komolyan. Fölkelt mellőlem. – Öltözz fel – tette még hozzá, majd kiment a szobából. Félelem söpört át rajtam. Mi történhetett? Miről akar beszélni velem? Remegő kezekkel kinyitottam a gardróbom ajtaját, majd kivettem a legelső ruhát, ami a kezembe került. Bementem a fürdőbe, levettem a ruháimat, majd beálltam a zuhany alá. A meleg víz mindig megnyugtatott, de most még ez sem segített. Az a komor arca, a komoly hangja. Mikor végeztem, még mindig remegő kezekkel elzártam a csapot. Megtörölköztem, majd felvettem a ruhákat. A fölsőmön minden gombot csak harmadikra sikerült begombolnom, annyira remegett a kezem.
Kimentem a fürdőből. Amint kiértem a szobába, észrevettem, hogy Carlisle apróbb dolgai hiányoznak onnan. Kétségbe esetten mentem le a nappaliba. Carlisle ott ült az egyik fotelben és nézett maga elé. Mikor leértem, ő azonnal fölnézett.
-Sétálnál velem egyet? – kérdezte még mindig komor arccal. Bólintottam, majd elindultam fölvenni a kabátomat.
Ő kinyitotta nekem az ajtót, én pedig kiléptem a hidegre. Most nem nyújtotta felém a karját, hogy belekaroljak, és nem fogta meg a kezemet sem.
Hosszú ideig csak sétáltunk egymás mellett az erdőben, majd egyszer csak hirtelen megállt.
Egész úton azon gondolkodtam, hogy mi történhetett. Miről maradhattam le? Miért akar velem pont az erdőben beszélgetni? Vagy megint mutatni akar valamit? Még sohasem viselkedett így mióta ismerem.
Szembe fordult velem, majd mélyen a szemembe nézett.
-Esme, én elutazok. Visszamegyek Aliceékhez, és velük együtt elköltözök.
-Rose ilyen gyorsan tanul? Már találkozhatok vele? – kérdeztem csodálkozva. Hisz Alice azt mondta, 1-2 év mire kontrollálni tudja magát annyira, hogy ne támadjon rám, ha megérzi az illatom.
-Nem, Esme! Te nem jössz velünk – mondta halkan, még mindig az enyémbe fúrva tekintetét. Hidegzuhanyként ért, ahogy rájöttem szavai jelentésére. Szemeiben most nem láttam azt a csillogást, mint tegnap a réten. Pillantása komor volt és határozott. Láttam átsuhanni valamit arcán, de aztán eltűnt. Biztosan csak képzelődtem.
-De hát… miért? – kérdeztem nehezen. Miért akar elmenni? Szemeimet már szúrta a sírás, de most tartanom kell magam. Nem sírhatom el magam. Erősnek kell látszanom. Torkomban éreztem a gombócot. Egyszerűen nem bírtam mást mondani.
-Esme, én már nem szeretnék veled… - kicsit habozott – együtt élni. – Szavai villámokként sújtottak le rám. Hirtelen tört rám a felismerés.
-Te… nem… akarsz… engem – suttogtam szaggatottan magam elé. Éreztem, hogy már nem bírom sokáig sírás nélkül.
-Nem – mondta halkan, lehajtott fejjel. Szívem összeszorult erre az egy szóra. Nem szeret engem. Nem kellek neki. Lábaim remegtek. Úgy éreztem, itt helyben összeesek. Nem! Erősnek kell maradnom. Ha menni akar, nem tarthatom itt. Nem akarom, hogy sajnálatból maradjon velem. – Hidd el Esme, ha tovább húznánk ezt a dolgot, csak nehezebb lenne – suttogta miközben közelebb lépett hozzám. Bólintottam. A gombóc miatt a torkomban még mindig nem tudtam megszólalni. Éreztem, hogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon. Gyorsan letöröltem, bár tudtam, hogy úgyis észrevette.
-Ne sírj, kérlek – mondta lágy hangon. – Ember vagy. Könnyen elfelejtesz majd. Jön valaki más, aki majd mindent megad neked – ezzel lenne a baj?
-Ha csak emiatt akarsz elmenni, hogy nekem mindenem meglegyen, közlöm veled, hogy nélküled nem lehetek boldog. Nekem nem kell gyerek, boldog házas élet nélküled – az utolsó szót megnyomtam.
-Nem, Esme, én nem ezért megyek el. De azt szeretném, hogy lépj túl rajtam. Legyél boldog. Nélkülem! Hidd el, egy idő után már csak egy régi emlék leszek. El fogsz felejteni, és boldog életet fogsz élni egy szerető férj oldalán. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra, nem csinálsz semmi őrültséget és megpróbálsz túllépni rajtam – nézett mélyen a szemembe.
-Rendben… de az utolsót nem garantálom – suttogtam. Egyik kezét arcomra simította. Bőrét most még hidegebbnek éreztem, mint általában.
-Azért próbáld meg. Cserébe, pedig megígérem, hogy olyan lesz, mintha nem is léteztem volna. El fogsz felejteni egy idő után – mondta. Levette a kezemről a karperecet, ami a Cullen család címerét ábrázolta az én nevemmel ellátva, majd homlokon csókolt. – Ég veled! – azzal eltűnt mellőlem.
Térdre rogytam a fűben. Szemeiből már patakokban folytak a könnyeim. Elhagyott. Itt hagyott. Nem kellek már neki. Nem szeret. Sőt, lehet, hogy soha nem is szeretett, csak játszott velem. Nem! Ő nem olyan! Miért kellet ennek így lennie? Mivel érdemeltem ezt ki? Mi rosszat tettem?
-Miért? – ordítottam föl keservesen. – Carlisle – zokogtam összehúzva magam. Ahogy kimondtam a nevét, éreztem, hogy mellkasom sajogni kezd. Mikor kimondta azokat a szavakat, szívem apró darabkákra hullt. És mikor azt kérte, hogy felejtsem el, még szilánkosabbra tört. Mintha egy tőrt döftek volna a szívembe, és minden egyes szava után forgattak volna rajta egyet. A fejem zúgott. A szemeimet nem bírtam kinyitni. Ott feküdtem a hóban elhagyatottan. Hova mehetnék? Bár azt mondta, hogy visszamegy Aliceékhez. Újabb tőrforgatás kíséretében tudatosult bennem, hogy így Aliceszel, Jasperrel és Rosezal sem találkozhatok soha többet. Mi értelme volt így elköltöznünk? Már akkor megmondhatta volna, hogy menjek haza. Hogy menjek vissza Vancouverbe. Elfogadtam volna. De így most hova mehetnék? Nincs semmim. A következő pillanatban már az öntudatlanság könnyű sötétjében lebegtem. Így legalább már nem éreztem annyira a fájdalmat. Azt a tátongó űrt a mellkasomban, ami egyre csak növekedett. Mintha párhuzamban lenne a távolsággal, ami kettőnk között egyre csak növekszik.
Mikor magamhoz tértem, éreztem, hogy vacogok. Lábaim teljesen elzsibbadtak. Alig bírtam megmozdítani őket. Szemeimet nem akartam kinyitni. Vissza akartam süllyedni az öntudatlanság kellemes semmijébe. Az azonban nem akart jönni. Lassan felnyitottam a szememet. Körülöttem mindenhol vakító fehérség. Nem tudom, meddig lehettem eszméletlen. Lassan fölültem a hóban, majd gondolkozni kezdtem. Ha Ő elköltözött, akkor most nincs senki sem a házban. A dolgait minden bizonnyal magával vitte. Nem akarom, hogy bármi is Rá emlékeztessen a házban. Legalábbis nem minden egyes kis semmiség. Viszont valahova muszáj lesz mennem, hisz ha itt maradok, akkor halálra fagyok. Márpedig megígértem neki, hogy vigyázok magamra. Szeretem, és ezért tiszteletben is tartom ezt a kérését. Vajon tényleg olyan lesz egy idő után, mintha nem is ismertem volna? Csak egy múló emlék lesz? Én ezt nem akarom. Azt akarom, hogy örökké az emlékezetembe maradjon tökéletes alakja, izmos teste, napfényben szikrázó mellkasa, gyönyörű, topáz színű szemei, bódító illata, arcának tökéletes vonásai. Azt akarom, hogy mindig vissza tudjak emlékezni ölelő, jéghideg karjaira, mellkasa kőkemény tapintására, szenvedélyes és mégis gyengéd csókjaira. Nem akarom elfelejteni. Vajon már tegnap eldöntötte, hogy elmegy? A réten való kirándulást búcsúnak szánta? Miért kellett nekem olyan hamar elaludnom? Legszívesebben visszapörgetném az időt, és az egész éjszakát Vele tölteném a réten. Ölelő karjai között, a naplementében és Benne gyönyörködve. Ahogy a nap utolsó sugarai nyomán bőre ezer kis gyémántként csillog.
Csak ekkor tűnt fel, hogy könnyeim ismét folyni kezdtek. Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszamenjek. Már ha visszatalálok egyáltalán.
Lassan fölkeltem a földről, majd körül néztem. Vajon merre lehet a ház? Végül elindultam abba az irányba, amerre eszem húzott. Bár nem vagyok benne biztos, hogy nem őrültem meg már most a hiányától. Lassan lépkedtem. Mikor a fák kissé ritkulni kezdtek, megkönnyebbültem, ugyanakkor szorító érzés kerített a hatalmába. Ha meglátom a házat, az emlékek ezresével fognak megrohamozni. A fák egyre csak ritkultak, majd még két perc lassú vánszorgás után kiértem a kis rétre, ahol a ház állt. A házunk. A MI volt házunk. Ahol annyi szép percet, órát és napot töltöttünk kettesben. Ahol éjszakánként Ő mellettem feküdt.
Muszáj volt átkarolnom magam. Ha nem tettem volna meg, félő lett volna, hogy szétesek. Lassan elindultam az ajtó felé. Mikor odaértem, remegő kézzel lenyomtam a kilincset, majd benyitottam. Nélküle a ház üresnek és elhagyatottnak látszott. És az is volt. Pont, mint én.
Nem tudtam, mit csinálhatnék most. Legszívesebben fölrohantam volna a közös szobánkba, hogy eldőlhessek az ágyon, hátha jön a megváltó semmiség. De ha most meglátnám a szobát, kétlem, hogy eljutnék az ágyig.
A lábaim nem bírták tovább. Összecsuklottam ott, a csukott ajtónak dőlve. Térdeimet felhúztam és csak sírtam. Vártam már, hogy könnyeim elapadjanak, hisz egyszer csak kiszáradnak a könnycsatornáim, de csak nem akart abbamaradni a sírásom. Nemsokára a megváltó sötétség ismét eljött értem. Lassan kezdett múlni a fájdalom, majd elaludtam.
Sikítozva, könnyek között tértem magamhoz. Már szinte korom sötét volt a házban. Az álom borzalmas volt. Hiába tiltakoztam ellene, az agyam felelevenítette a borzalmas álomképeket.
„-Esme, azt hitted, hogy majd pont egy olyan közönséges emberlány fog kelleni nekem, mint te? – kérdezte Ő szemrehányóan, majd hangosan felnevetett. – Mit hittél? Hogy majd együtt élünk az örökkévalóság végéig? – kérdezte még mindig nevetve. – Azt hitted, hogy szándékomban áll átváltoztatni téged? – röhögött. – A nyomába sem érhetsz, még egy átlagos vámpírnőnek sem!
-Kérlek, ne! – könyörögtem neki. – Ne mond ezt! – pont azokat mondta, amiktől féltem, hogy egyszer bekövetkeznek. Hogy én csak egy átlagos ember vagyok, és sohasem leszek elég jó neki. Hogy egy vámpírral szemben nincs semmi esélyem nála.”
Az álom itt félbeszakadt, mikor felébredtem.
Akármennyire is fájt, igaza volt. Hisz mit érek én egy gyönyörű vámpírnővel szemben? Mindig is tudtam, hogy nem vagyok elég jó Hozzá… Neki. Igaza volt, ha tovább halasztottuk volna, csak még nagyobb sebeket ejt ez a szakítás. Legalábbis rajtam. Ő nem szeret engem, így neki nem fájt volna.
Lassan fölálltam az ajtó elől és elindultam fölfelé, útközben felkapcsolva az összes utamba kerülő lámpát. Egyszer úgyis meg kell tennem. Összeszedem a cuccaimat és átköltözök egy másik szobába. Mondjuk abba, amelyiket Alicenek szántuk. Ahogy fölértem az emeletre, rögtön A szoba felé vettem az irányt. Az ajtó előtt azonban megtorpantam. Készen állok én erre? A válasz egyértelmű. Nem! De sosem fogok rá készen állni. Minél előbb megteszem, annál jobb. Remegő kezemet rátettem a kilincsre, majd benyitottam. Az emlékek rögtön elözönlötték elmémet. Kezeimet fejemhez kaptam, így próbáltam összetartani azt. Szemeimet szorosan összezártam.
Mikor már úgy éreztem, megbirkózom a többi emlékkel is, kinyitottam a szemeimet, majd beléptem a szobába, fölkapcsoltam ott is a lámpát, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Pillantásom először az ágyra tévedt, majd lassan végigjárattam tekintetem az egész szobán. Odasétáltam a gardróbhoz, majd kinyitottam az ajtaját. Kár volt ezzel kezdenem, ugyanis itt voltak az Ő ruhái is. Ingjei ott lógtak sorban egymás mellett. Levettem 3 inget a helyéről, majd mélyen beleszippantottam a ruhákba. Pontosan olyan illatuk volt, mint Neki. Elvettem még két pulcsit is, majd megfordultam és a saját ruháimhoz léptem. Levettem a helyükről a legszükségesebbeket, majd kimentem a gardróbból. Leraktam az ágyra a ruhákat, majd bementem a fürdőbe. Levettem a polcról az Ő tusfürdőjét is, remélve, hogy nem vagyok arra is allergiás, majd kezembe vettem a saját cuccaimat és kimentem a helyiségből. A fürdőből kihozott cuccokat leraktam a ruhák mellé, majd a polchoz léptem, ami tele volt könyvekkel. Gyűjtögetés közben a könnyeim ismét folyni kezdtek. Levettem a kedvenc könyveinket a polcról. Tudtam, hogy nem lesz kedvem olvasni őket, de ezek is emlékek. Minél több emléket sikerül összeszednem, annál később fogom elfelejteni Őt. És nekem pont ez volt a célom.
Aztán eszembe jutott még valami. Odamentem az éjjeliszekrényhez, majd kihúztam a felső fiókját. Nem kellett csalódnom. Ott volt, ahol hagytam. Kivettem a dobozt a fiókból, majd összeszedtem az ágyneműt, az összegyűjtött holmikat összefogtam, és azokkal a kezemben az ajtó felé sétáltam. Onnan még egyszer visszanéztem, majd lekapcsoltam a lámpát és kiléptem a szobából, magam mögött hagyva ezzel egy kis részemet is. Tudtam, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy itt jártam, de azt is tudtam, hogy egy ideig még biztos nem jövök vissza ebbe a szobába.
Lassú léptekkel átmentem az Alicenek kijelölt szobába. Ahogy benyitottam, ismét elragadtak az emlékek, pedig ennek a szobának nem volt akkora jelentősége. Az itteni ágyneműt beraktam a szekrénybe a ruhákkal együtt, majd az egyik inget fölvettem a pulcsim tetejére, így tisztán éreztem magamon az illatát. Megágyaztam, majd a többi áthozott holmit is elrendeztem.
Ahhoz képest, hogy mennyit aludtam ez alatt a két nap alatt, miután mindennel végeztem, ismét fáradtnak éreztem magam, így befeküdtem az ágyba. Fáradtságom ellenére hosszú ideig csak forgolódtam, aztán végül valamikor hajnalban sikerült végre elaludnom.
Először is: köszönöm a 3 rendszeres olvasót:D:P és az eddigi komikat:D várom a többit is:P
Másodszor: kedden nyaralni megyek és csak jövő hét hétfőn jövök haza, így valószínűleg nem vasárnap lesz friss, hanem hétfőn vagy kedden:( addig még lehet, hogy fölrakok egy előzetest, hogy legyen min gondolkodni:P
jah és köszönöm a szavazatokat:D
Jó olvasást az új fejihez!:D remélem nem leszek megkövezve....:@
puszi:CC&EC
„Csak most ne hagyj magamra, fájna egyedül ébrednem a holnapra! Ami nélküled oly szürke volna... Ha nem ébredhetnék a csókjaidra.”
„Reggel, ha felébredsz, észre fogod venni, édes kis szobádból hiányzik valaki. Azt hogy ott jártam megtudhatod könnyen, hófehér párnádon megcsillan a könnyem!”
Carlisle szemszöge
Már egy ideje csak csöndben fekszünk a pléden. Szerelmemet karjaimban tartom. Szinte az egész napot átbeszélgettük. Már lassan alkonyodik, de én még nem akarok elmenni innen.
-Megnézzük a naplementét? – kérdeztem Esmet.
-Igen, az jó lenne – nézett föl rám mosolyogva, majd arcára szomorúság ült ki.
-Mi a baj?
-Csak még jó lenne tovább is itt kint maradni – sóhajtott. Igen, az nagyon jó lenne. Még hogyha jobb idő lenne, talán. De így? Ha kint töltenénk az éjszakát, akkor szerelmem reggelre megfagyna mellettem.
-Sajnos nem maradhatunk kint éjszakára – simogattam a hátát. – Nemsokára alkonyodik – ez a napszak a vámpíroké. Ugyan mi sohasem alszunk, alkonyatkor mégis vége van valaminek. Egy nap lezárul, nekünk mégsem számít semmit sem, hisz örökké élünk. Nincs szükségünk napokra, hisz nem alszunk. Mégis, alkonyatkor, mintha egy napnak lenne vége. Még számunkra is.
Egymást ölelve, néha apró csókokat váltva néztük végig a naplementét. Csodálatos volt. Egy probléma azonban még mindig nem hagyott nyugodni.
Esme szemszöge
Nem is emlékszem, hogy mikor aludtam el. Csak annyit tudok, hogy egyik pillanatban még Carlisle ölelő karjaiból néztem a naplementét, aztán már csak a sötétség.
-Jó reggelt! – hallottam meg magam mellől szerelmem hangját.
-Jó reggelt! – mosolyogva felnéztem rá, de amint megláttam komor arcát, rögtön lehervadt a mosoly az arcomról. – Valami baj van? – csak most vettem észre, hogy nem ölel át úgy, mint ahogy reggelenként szokott. Mi történhetett?
-Beszélnünk kell – mondta komolyan. Fölkelt mellőlem. – Öltözz fel – tette még hozzá, majd kiment a szobából. Félelem söpört át rajtam. Mi történhetett? Miről akar beszélni velem? Remegő kezekkel kinyitottam a gardróbom ajtaját, majd kivettem a legelső ruhát, ami a kezembe került. Bementem a fürdőbe, levettem a ruháimat, majd beálltam a zuhany alá. A meleg víz mindig megnyugtatott, de most még ez sem segített. Az a komor arca, a komoly hangja. Mikor végeztem, még mindig remegő kezekkel elzártam a csapot. Megtörölköztem, majd felvettem a ruhákat. A fölsőmön minden gombot csak harmadikra sikerült begombolnom, annyira remegett a kezem.
Kimentem a fürdőből. Amint kiértem a szobába, észrevettem, hogy Carlisle apróbb dolgai hiányoznak onnan. Kétségbe esetten mentem le a nappaliba. Carlisle ott ült az egyik fotelben és nézett maga elé. Mikor leértem, ő azonnal fölnézett.
-Sétálnál velem egyet? – kérdezte még mindig komor arccal. Bólintottam, majd elindultam fölvenni a kabátomat.
Ő kinyitotta nekem az ajtót, én pedig kiléptem a hidegre. Most nem nyújtotta felém a karját, hogy belekaroljak, és nem fogta meg a kezemet sem.
Hosszú ideig csak sétáltunk egymás mellett az erdőben, majd egyszer csak hirtelen megállt.
Egész úton azon gondolkodtam, hogy mi történhetett. Miről maradhattam le? Miért akar velem pont az erdőben beszélgetni? Vagy megint mutatni akar valamit? Még sohasem viselkedett így mióta ismerem.
Szembe fordult velem, majd mélyen a szemembe nézett.
-Esme, én elutazok. Visszamegyek Aliceékhez, és velük együtt elköltözök.
-Rose ilyen gyorsan tanul? Már találkozhatok vele? – kérdeztem csodálkozva. Hisz Alice azt mondta, 1-2 év mire kontrollálni tudja magát annyira, hogy ne támadjon rám, ha megérzi az illatom.
-Nem, Esme! Te nem jössz velünk – mondta halkan, még mindig az enyémbe fúrva tekintetét. Hidegzuhanyként ért, ahogy rájöttem szavai jelentésére. Szemeiben most nem láttam azt a csillogást, mint tegnap a réten. Pillantása komor volt és határozott. Láttam átsuhanni valamit arcán, de aztán eltűnt. Biztosan csak képzelődtem.
-De hát… miért? – kérdeztem nehezen. Miért akar elmenni? Szemeimet már szúrta a sírás, de most tartanom kell magam. Nem sírhatom el magam. Erősnek kell látszanom. Torkomban éreztem a gombócot. Egyszerűen nem bírtam mást mondani.
-Esme, én már nem szeretnék veled… - kicsit habozott – együtt élni. – Szavai villámokként sújtottak le rám. Hirtelen tört rám a felismerés.
-Te… nem… akarsz… engem – suttogtam szaggatottan magam elé. Éreztem, hogy már nem bírom sokáig sírás nélkül.
-Nem – mondta halkan, lehajtott fejjel. Szívem összeszorult erre az egy szóra. Nem szeret engem. Nem kellek neki. Lábaim remegtek. Úgy éreztem, itt helyben összeesek. Nem! Erősnek kell maradnom. Ha menni akar, nem tarthatom itt. Nem akarom, hogy sajnálatból maradjon velem. – Hidd el Esme, ha tovább húznánk ezt a dolgot, csak nehezebb lenne – suttogta miközben közelebb lépett hozzám. Bólintottam. A gombóc miatt a torkomban még mindig nem tudtam megszólalni. Éreztem, hogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon. Gyorsan letöröltem, bár tudtam, hogy úgyis észrevette.
-Ne sírj, kérlek – mondta lágy hangon. – Ember vagy. Könnyen elfelejtesz majd. Jön valaki más, aki majd mindent megad neked – ezzel lenne a baj?
-Ha csak emiatt akarsz elmenni, hogy nekem mindenem meglegyen, közlöm veled, hogy nélküled nem lehetek boldog. Nekem nem kell gyerek, boldog házas élet nélküled – az utolsó szót megnyomtam.
-Nem, Esme, én nem ezért megyek el. De azt szeretném, hogy lépj túl rajtam. Legyél boldog. Nélkülem! Hidd el, egy idő után már csak egy régi emlék leszek. El fogsz felejteni, és boldog életet fogsz élni egy szerető férj oldalán. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra, nem csinálsz semmi őrültséget és megpróbálsz túllépni rajtam – nézett mélyen a szemembe.
-Rendben… de az utolsót nem garantálom – suttogtam. Egyik kezét arcomra simította. Bőrét most még hidegebbnek éreztem, mint általában.
-Azért próbáld meg. Cserébe, pedig megígérem, hogy olyan lesz, mintha nem is léteztem volna. El fogsz felejteni egy idő után – mondta. Levette a kezemről a karperecet, ami a Cullen család címerét ábrázolta az én nevemmel ellátva, majd homlokon csókolt. – Ég veled! – azzal eltűnt mellőlem.
Térdre rogytam a fűben. Szemeiből már patakokban folytak a könnyeim. Elhagyott. Itt hagyott. Nem kellek már neki. Nem szeret. Sőt, lehet, hogy soha nem is szeretett, csak játszott velem. Nem! Ő nem olyan! Miért kellet ennek így lennie? Mivel érdemeltem ezt ki? Mi rosszat tettem?
-Miért? – ordítottam föl keservesen. – Carlisle – zokogtam összehúzva magam. Ahogy kimondtam a nevét, éreztem, hogy mellkasom sajogni kezd. Mikor kimondta azokat a szavakat, szívem apró darabkákra hullt. És mikor azt kérte, hogy felejtsem el, még szilánkosabbra tört. Mintha egy tőrt döftek volna a szívembe, és minden egyes szava után forgattak volna rajta egyet. A fejem zúgott. A szemeimet nem bírtam kinyitni. Ott feküdtem a hóban elhagyatottan. Hova mehetnék? Bár azt mondta, hogy visszamegy Aliceékhez. Újabb tőrforgatás kíséretében tudatosult bennem, hogy így Aliceszel, Jasperrel és Rosezal sem találkozhatok soha többet. Mi értelme volt így elköltöznünk? Már akkor megmondhatta volna, hogy menjek haza. Hogy menjek vissza Vancouverbe. Elfogadtam volna. De így most hova mehetnék? Nincs semmim. A következő pillanatban már az öntudatlanság könnyű sötétjében lebegtem. Így legalább már nem éreztem annyira a fájdalmat. Azt a tátongó űrt a mellkasomban, ami egyre csak növekedett. Mintha párhuzamban lenne a távolsággal, ami kettőnk között egyre csak növekszik.
Mikor magamhoz tértem, éreztem, hogy vacogok. Lábaim teljesen elzsibbadtak. Alig bírtam megmozdítani őket. Szemeimet nem akartam kinyitni. Vissza akartam süllyedni az öntudatlanság kellemes semmijébe. Az azonban nem akart jönni. Lassan felnyitottam a szememet. Körülöttem mindenhol vakító fehérség. Nem tudom, meddig lehettem eszméletlen. Lassan fölültem a hóban, majd gondolkozni kezdtem. Ha Ő elköltözött, akkor most nincs senki sem a házban. A dolgait minden bizonnyal magával vitte. Nem akarom, hogy bármi is Rá emlékeztessen a házban. Legalábbis nem minden egyes kis semmiség. Viszont valahova muszáj lesz mennem, hisz ha itt maradok, akkor halálra fagyok. Márpedig megígértem neki, hogy vigyázok magamra. Szeretem, és ezért tiszteletben is tartom ezt a kérését. Vajon tényleg olyan lesz egy idő után, mintha nem is ismertem volna? Csak egy múló emlék lesz? Én ezt nem akarom. Azt akarom, hogy örökké az emlékezetembe maradjon tökéletes alakja, izmos teste, napfényben szikrázó mellkasa, gyönyörű, topáz színű szemei, bódító illata, arcának tökéletes vonásai. Azt akarom, hogy mindig vissza tudjak emlékezni ölelő, jéghideg karjaira, mellkasa kőkemény tapintására, szenvedélyes és mégis gyengéd csókjaira. Nem akarom elfelejteni. Vajon már tegnap eldöntötte, hogy elmegy? A réten való kirándulást búcsúnak szánta? Miért kellett nekem olyan hamar elaludnom? Legszívesebben visszapörgetném az időt, és az egész éjszakát Vele tölteném a réten. Ölelő karjai között, a naplementében és Benne gyönyörködve. Ahogy a nap utolsó sugarai nyomán bőre ezer kis gyémántként csillog.
Csak ekkor tűnt fel, hogy könnyeim ismét folyni kezdtek. Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszamenjek. Már ha visszatalálok egyáltalán.
Lassan fölkeltem a földről, majd körül néztem. Vajon merre lehet a ház? Végül elindultam abba az irányba, amerre eszem húzott. Bár nem vagyok benne biztos, hogy nem őrültem meg már most a hiányától. Lassan lépkedtem. Mikor a fák kissé ritkulni kezdtek, megkönnyebbültem, ugyanakkor szorító érzés kerített a hatalmába. Ha meglátom a házat, az emlékek ezresével fognak megrohamozni. A fák egyre csak ritkultak, majd még két perc lassú vánszorgás után kiértem a kis rétre, ahol a ház állt. A házunk. A MI volt házunk. Ahol annyi szép percet, órát és napot töltöttünk kettesben. Ahol éjszakánként Ő mellettem feküdt.
Muszáj volt átkarolnom magam. Ha nem tettem volna meg, félő lett volna, hogy szétesek. Lassan elindultam az ajtó felé. Mikor odaértem, remegő kézzel lenyomtam a kilincset, majd benyitottam. Nélküle a ház üresnek és elhagyatottnak látszott. És az is volt. Pont, mint én.
Nem tudtam, mit csinálhatnék most. Legszívesebben fölrohantam volna a közös szobánkba, hogy eldőlhessek az ágyon, hátha jön a megváltó semmiség. De ha most meglátnám a szobát, kétlem, hogy eljutnék az ágyig.
A lábaim nem bírták tovább. Összecsuklottam ott, a csukott ajtónak dőlve. Térdeimet felhúztam és csak sírtam. Vártam már, hogy könnyeim elapadjanak, hisz egyszer csak kiszáradnak a könnycsatornáim, de csak nem akart abbamaradni a sírásom. Nemsokára a megváltó sötétség ismét eljött értem. Lassan kezdett múlni a fájdalom, majd elaludtam.
Sikítozva, könnyek között tértem magamhoz. Már szinte korom sötét volt a házban. Az álom borzalmas volt. Hiába tiltakoztam ellene, az agyam felelevenítette a borzalmas álomképeket.
„-Esme, azt hitted, hogy majd pont egy olyan közönséges emberlány fog kelleni nekem, mint te? – kérdezte Ő szemrehányóan, majd hangosan felnevetett. – Mit hittél? Hogy majd együtt élünk az örökkévalóság végéig? – kérdezte még mindig nevetve. – Azt hitted, hogy szándékomban áll átváltoztatni téged? – röhögött. – A nyomába sem érhetsz, még egy átlagos vámpírnőnek sem!
-Kérlek, ne! – könyörögtem neki. – Ne mond ezt! – pont azokat mondta, amiktől féltem, hogy egyszer bekövetkeznek. Hogy én csak egy átlagos ember vagyok, és sohasem leszek elég jó neki. Hogy egy vámpírral szemben nincs semmi esélyem nála.”
Az álom itt félbeszakadt, mikor felébredtem.
Akármennyire is fájt, igaza volt. Hisz mit érek én egy gyönyörű vámpírnővel szemben? Mindig is tudtam, hogy nem vagyok elég jó Hozzá… Neki. Igaza volt, ha tovább halasztottuk volna, csak még nagyobb sebeket ejt ez a szakítás. Legalábbis rajtam. Ő nem szeret engem, így neki nem fájt volna.
Lassan fölálltam az ajtó elől és elindultam fölfelé, útközben felkapcsolva az összes utamba kerülő lámpát. Egyszer úgyis meg kell tennem. Összeszedem a cuccaimat és átköltözök egy másik szobába. Mondjuk abba, amelyiket Alicenek szántuk. Ahogy fölértem az emeletre, rögtön A szoba felé vettem az irányt. Az ajtó előtt azonban megtorpantam. Készen állok én erre? A válasz egyértelmű. Nem! De sosem fogok rá készen állni. Minél előbb megteszem, annál jobb. Remegő kezemet rátettem a kilincsre, majd benyitottam. Az emlékek rögtön elözönlötték elmémet. Kezeimet fejemhez kaptam, így próbáltam összetartani azt. Szemeimet szorosan összezártam.
Mikor már úgy éreztem, megbirkózom a többi emlékkel is, kinyitottam a szemeimet, majd beléptem a szobába, fölkapcsoltam ott is a lámpát, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Pillantásom először az ágyra tévedt, majd lassan végigjárattam tekintetem az egész szobán. Odasétáltam a gardróbhoz, majd kinyitottam az ajtaját. Kár volt ezzel kezdenem, ugyanis itt voltak az Ő ruhái is. Ingjei ott lógtak sorban egymás mellett. Levettem 3 inget a helyéről, majd mélyen beleszippantottam a ruhákba. Pontosan olyan illatuk volt, mint Neki. Elvettem még két pulcsit is, majd megfordultam és a saját ruháimhoz léptem. Levettem a helyükről a legszükségesebbeket, majd kimentem a gardróbból. Leraktam az ágyra a ruhákat, majd bementem a fürdőbe. Levettem a polcról az Ő tusfürdőjét is, remélve, hogy nem vagyok arra is allergiás, majd kezembe vettem a saját cuccaimat és kimentem a helyiségből. A fürdőből kihozott cuccokat leraktam a ruhák mellé, majd a polchoz léptem, ami tele volt könyvekkel. Gyűjtögetés közben a könnyeim ismét folyni kezdtek. Levettem a kedvenc könyveinket a polcról. Tudtam, hogy nem lesz kedvem olvasni őket, de ezek is emlékek. Minél több emléket sikerül összeszednem, annál később fogom elfelejteni Őt. És nekem pont ez volt a célom.
Aztán eszembe jutott még valami. Odamentem az éjjeliszekrényhez, majd kihúztam a felső fiókját. Nem kellett csalódnom. Ott volt, ahol hagytam. Kivettem a dobozt a fiókból, majd összeszedtem az ágyneműt, az összegyűjtött holmikat összefogtam, és azokkal a kezemben az ajtó felé sétáltam. Onnan még egyszer visszanéztem, majd lekapcsoltam a lámpát és kiléptem a szobából, magam mögött hagyva ezzel egy kis részemet is. Tudtam, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy itt jártam, de azt is tudtam, hogy egy ideig még biztos nem jövök vissza ebbe a szobába.
Lassú léptekkel átmentem az Alicenek kijelölt szobába. Ahogy benyitottam, ismét elragadtak az emlékek, pedig ennek a szobának nem volt akkora jelentősége. Az itteni ágyneműt beraktam a szekrénybe a ruhákkal együtt, majd az egyik inget fölvettem a pulcsim tetejére, így tisztán éreztem magamon az illatát. Megágyaztam, majd a többi áthozott holmit is elrendeztem.
Ahhoz képest, hogy mennyit aludtam ez alatt a két nap alatt, miután mindennel végeztem, ismét fáradtnak éreztem magam, így befeküdtem az ágyba. Fáradtságom ellenére hosszú ideig csak forgolódtam, aztán végül valamikor hajnalban sikerült végre elaludnom.
2010. július 17., szombat
24. fejezet előzetese
Sziasztok!
ez csak egy rövid előzetes a 24. fejezetből. majd csak holnap rakom föl a teljeset mivel egy komit sem kaptam igy feltételezem h akik olvassák azok még nem jutottak el idáig igy nem ezen az egy napon fog múlni... persze ha kapok komit akk még ma fölrakom...
remélem felkelti az érdeklődéseteket:D
puszi:CC&EC
.
.
.
Mikor magamhoz tértem, éreztem, hogy vacogok. Lábaim teljesen elzsibbadtak. Alig bírtam megmozdítani őket. Szemeimet nem akartam kinyitni. Vissza akartam süllyedni az öntudatlanság kellemes semmijébe. Az azonban nem akart jönni. Lassan felnyitottam a szememet. Körülöttem mindenhol vakító fehérség. Nem tudom, meddig lehettem eszméletlen. Lassan fölültem a hóban, majd gondolkozni kezdtem.
.
.
.
Azt akarom, hogy örökké az emlékezetembe maradjon tökéletes alakja, izmos teste, napfényben szikrázó mellkasa, gyönyörű, topáz színű szemei, bódító illata, arcának tökéletes vonásai. Azt akarom, hogy mindig vissza tudjak emlékezni ölelő, jéghideg karjaira, mellkasa kőkemény tapintására, szenvedélyes és mégis gyengéd csókjaira. Nem akarom elfelejteni. ...
Miért kellett nekem olyan hamar elaludnom? Legszívesebben visszapörgetném az időt, és az egész éjszakát Vele tölteném a réten. Ölelő karjai között, a naplementében és Benne gyönyörködve. Ahogy a nap utolsó sugarai nyomán bőre ezer kis gyémántként csillog.
Csak ekkor tűnt fel, hogy könnyeim ismét folyni kezdtek. Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszamenjek. Már ha visszatalálok egyáltalán.
Lassan fölkeltem a földről, majd körül néztem. Vajon merre lehet a ház? Végül elindultam abba az irányba, amerre eszem húzott.
.
.
.
Sikítozva, könnyek között tértem magamhoz. Már szinte korom sötét volt a házban. Az álom borzalmas volt. Hiába tiltakoztam ellene, az agyam felelevenítette a borzalmas álomképeket.
„-Esme, azt hitted, hogy majd pont egy olyan közönséges emberlány fog kelleni nekem, mint te? – kérdezte Ő szemrehányóan, majd hangosan felnevetett. – Mit hittél? Hogy majd együtt élünk az örökkévalóság végéig? – kérdezte még mindig nevetve. – Azt hitted, hogy szándékomban áll átváltoztatni téged? – röhögött. – A nyomába sem érhetsz, még egy átlagos vámpírnőnek sem!
-Kérlek, ne! – könyörögtem neki. – Ne mond ezt! – pont azokat mondta, amiktől féltem, hogy egyszer bekövetkeznek. Hogy én csak egy átlagos ember vagyok, és sohasem leszek elég jó neki. Hogy egy vámpírral szemben nincs semmi esélyem nála.”
.
.
.
ez csak egy rövid előzetes a 24. fejezetből. majd csak holnap rakom föl a teljeset mivel egy komit sem kaptam igy feltételezem h akik olvassák azok még nem jutottak el idáig igy nem ezen az egy napon fog múlni... persze ha kapok komit akk még ma fölrakom...
remélem felkelti az érdeklődéseteket:D
puszi:CC&EC
.
.
.
Mikor magamhoz tértem, éreztem, hogy vacogok. Lábaim teljesen elzsibbadtak. Alig bírtam megmozdítani őket. Szemeimet nem akartam kinyitni. Vissza akartam süllyedni az öntudatlanság kellemes semmijébe. Az azonban nem akart jönni. Lassan felnyitottam a szememet. Körülöttem mindenhol vakító fehérség. Nem tudom, meddig lehettem eszméletlen. Lassan fölültem a hóban, majd gondolkozni kezdtem.
.
.
.
Azt akarom, hogy örökké az emlékezetembe maradjon tökéletes alakja, izmos teste, napfényben szikrázó mellkasa, gyönyörű, topáz színű szemei, bódító illata, arcának tökéletes vonásai. Azt akarom, hogy mindig vissza tudjak emlékezni ölelő, jéghideg karjaira, mellkasa kőkemény tapintására, szenvedélyes és mégis gyengéd csókjaira. Nem akarom elfelejteni. ...
Miért kellett nekem olyan hamar elaludnom? Legszívesebben visszapörgetném az időt, és az egész éjszakát Vele tölteném a réten. Ölelő karjai között, a naplementében és Benne gyönyörködve. Ahogy a nap utolsó sugarai nyomán bőre ezer kis gyémántként csillog.
Csak ekkor tűnt fel, hogy könnyeim ismét folyni kezdtek. Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszamenjek. Már ha visszatalálok egyáltalán.
Lassan fölkeltem a földről, majd körül néztem. Vajon merre lehet a ház? Végül elindultam abba az irányba, amerre eszem húzott.
.
.
.
Sikítozva, könnyek között tértem magamhoz. Már szinte korom sötét volt a házban. Az álom borzalmas volt. Hiába tiltakoztam ellene, az agyam felelevenítette a borzalmas álomképeket.
„-Esme, azt hitted, hogy majd pont egy olyan közönséges emberlány fog kelleni nekem, mint te? – kérdezte Ő szemrehányóan, majd hangosan felnevetett. – Mit hittél? Hogy majd együtt élünk az örökkévalóság végéig? – kérdezte még mindig nevetve. – Azt hitted, hogy szándékomban áll átváltoztatni téged? – röhögött. – A nyomába sem érhetsz, még egy átlagos vámpírnőnek sem!
-Kérlek, ne! – könyörögtem neki. – Ne mond ezt! – pont azokat mondta, amiktől féltem, hogy egyszer bekövetkeznek. Hogy én csak egy átlagos ember vagyok, és sohasem leszek elég jó neki. Hogy egy vámpírral szemben nincs semmi esélyem nála.”
.
.
.
2010. július 14., szerda
Eclipse
Sziasztok!
Megtaláltam az Eclipset a neten:D aki meg szeretné nézni az itt megtalálja:
http://www.novamov.com/video/bnuqkj0d8jast
Popcorn-t elő!!!:D
Puszi:CC&EC
Megtaláltam az Eclipset a neten:D aki meg szeretné nézni az itt megtalálja:
http://www.novamov.com/video/bnuqkj0d8jast
Popcorn-t elő!!!:D
Puszi:CC&EC
2010. július 13., kedd
Sziasztok!
HÜLYE voltam és nem hoztam el magammal a fejezeteket mert azt hittem h itt nem lesz net:S:(
Jó hír!:D
pénteken már hazamegyek így lehet h már aznap fölrakom a következő fejezetet, így tudom tartani a frissek időpontját. Ehhez viszont szeretnék 1-2 komit:P
viszont hétfőn ismét elutazom egy hétre és utána pár nap múlva még kettőre:D már elkezdtem megírni előre a fejezeteket viszont lehet h augusztus első két hetében nem lesz friss:( azért megteszek mindent:D
ha lesz komi akk pénteken friss:P
puszi:CC&EC
ui.: köszi az eddigi komikat és szavazatokat:D
Jó hír!:D
pénteken már hazamegyek így lehet h már aznap fölrakom a következő fejezetet, így tudom tartani a frissek időpontját. Ehhez viszont szeretnék 1-2 komit:P
viszont hétfőn ismét elutazom egy hétre és utána pár nap múlva még kettőre:D már elkezdtem megírni előre a fejezeteket viszont lehet h augusztus első két hetében nem lesz friss:( azért megteszek mindent:D
ha lesz komi akk pénteken friss:P
puszi:CC&EC
ui.: köszi az eddigi komikat és szavazatokat:D
2010. július 9., péntek
23. fejezet
Sziasztok!
Úgy döntöttem, hogy fölrakom már ma az új fejezetet, mivel vasárnap megyek nyaralni és holnap nem tudom mennyit leszek gép közelben. A következő fejezet lehet, hogy csak 19-én, hétfőn jön, mivel jövő hétvégén jönnek hozzánk rokonok, úgyhogy ismét keveset leszek gépközelben. Viszont a fejezet már megvan és a képet is kiválasztottam hozzá, így elég lesz hozzá csak pár perc. Megpróbálom majd megoldani, hogy még vasárnap föl tudjam rakni:P
lassan de biztosan közeledünk az izgalmasabb részekhez:D várom a komikat:P
Timinek és az új olvasóimnak csak annyit, hogy nyugodtan írjanak véleményt a korábbi fejezetekhez is:D mostantól azokat is figyelni fogom:P
a fejezettel kapcsolatban még annyit, hogy később jelentős lesz még a helyszín;)
a komikhoz még annyit, hogy várok találgatásokat is:P
Remélem tetszeni fog ez a feji is:D Jó olvasást!
Puszi: CC&EC
„Fedezzünk fel új, szebb helyeket! Feküdjünk fűben az ágy helyett! Testünket friss eső mossa, és álomba a föld ringassa!”
"Van egy apró, elvarázsolt, külön kis világ. Ami csak a tiéd, és csak az enyém; a miénk, a kettőnké, közös. Csak te érted, és csak én értem, csak mi. Ketten. Más senki ezen a földön..."
Esme szemszöge
Vasárnap van. Ma kivételesen napsütésre ébredtem. Pedig tél van és még nyáron is egyszer-kétszer ha süt a nap. Carlisle nem volt mellettem, arra gondoltam, hogy biztos még vadászni van. Bár nem vagyok biztos benne, hogy a tegnap estét nem csak álmodtam-e. Lassan felkeltem és lesétáltam a konyhába, hogy egyek valamit. Mikor az étkezőbe értem, beleütköztem valami kemény és hideg dologba. Két hideg kéz azonban megakadályozta, hogy elessek. Fölnéztem.
-Jó reggelt, Esme – mosolygott Carlisle, majd megcsókolt.
-Jó reggelt – viszonoztam mosolyát. – Mi ez a finom illat? – kérdeztem kíváncsian. A konyha felől pirítós illatát éreztem.
-Készítettem neked reggelit. Gyere – azzal a konyha felé kezdett húzni. Az asztalon egy pohár narancslé volt és egy tányér, rajta a pirítóssal.
-Köszönöm – simítottam végig arcán, majd leültem egy székre. Nem válaszolt, csak leült velem szemben. Beleharaptam a pirítósba.
-Milyen?
-Finom. Bár szerintem, ezt csak úgy lehet elrontani, ha odaégeted – kuncogtam. – Ezt is szakácskönyvből csináltad? – nevettem.
-Nem, ezt saját kezűleg készítettem – mondta mosolyogva. Ezután nem sokat beszéltünk. Csendben ültünk az asztalnál. Ő engem figyelt, amíg én a reggelimet fogyasztottam el.
-Lenne kedved eljönni velem sétálni egyet?– kérdezte, miután már megettem mindent. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg csak sétálásra gondolt-e. – Szeretnék neked mutatni valamit.
-Sétálni? – kérdeztem, megnyomva ezt az egy szót.
-Is – válaszolta mosolyogva.
-Szóval futni is fonunk – inkább kijelentésnek szántam, semmint kérdésnek, de ő válaszolt rá.
-Igen – mondta nevetve. – Ha emberi tempóban mennénk, akkor már fordulhatnánk is vissza, mire odaérünk.
-Rendben – sóhajtottam. Kíváncsi voltam, hogy mit akar nekem mutatni. Bár eddig még csak úgy utaztam ebben a formában hosszabb ideig, hogy nem voltam eszméletemnél. Csak nem lesz olyan szörnyű.
-Akkor, ha elkészültél, indulhatunk is.
-Mit vegyek fel? – vajon hova visz? Ha futva megyünk, akkor biztos az erdőbe. De mit akar ott mutatni?
-Valami kényelmeset – válaszolta, azzal már el is tűnt a konyhából. Fölmentem a szobámba, majd kinyitottam a szekrényemet. Vagy, hogy pontosabb legyek, a gardróbomat. Nem értem Alice miért ragaszkodott annyira hozzá, hogy ennyi ruhám legyen itt. Hisz nagy részét úgysem fogom fölvenni, és ezt ő is tudja. Ráadásul most még azt sem tilthatja meg, hogy egy valamit kétszer is felvegyek.
Végül megtaláltam a megfelelő darabot. Egy kényelmes nadrág és egy sötét, hosszú ujjú pulcsi mellett döntöttem. A ruhákkal együtt bementem a fürdőbe, majd levettem a hálóingem és beálltam a zuhany alá.
Miután végeztem a fürdéssel, felvettem a ruháimat, majd kifésültem a hajamat. Beálltam a tükör elé és el kellett ismernem, hogy nem is olyan rossz a látvány.
Lesiettem a nappaliba, de célomat már nem sikerült elérnem, mivel sikeresen megcsúsztam a lépcsőn. Úgy tűnik, ma mégsem megyünk sehova. Már vártam az esést és a vele járó fájdalmat, de az nem jött. Helyette két hideg kar ölelte körbe derekamat.
-Óvatosan – suttogta a fülembe Carlisle, mire megborzongtam. Hideg lehelete perzselte bőrömet. – Nem lenne jó, ha megint eltörne valamid – fordított maga felé, majd megcsókolt. – Indulhatunk? – nézett végig rajtam, bizonyos helyeken nem látványosan, de kissé elidőzve, amibe persze belepirultam.
-Igen, és köszönöm – vörösödtem el még jobban. – Mármint, hogy elkaptál –zavartan néztem a lábamat.
-Nincs mit – nevetett. Majd felsegítette rám a kabátom. – Öhm… - folytatta kissé zavartan. – Fölkapaszkodnál a hátamra? – fordult el tőlem, de hátrafordította a fejét. Mögé álltam, majd megfogtam a vállait. Elrugaszkodtam, majd lábaimat dereka köré, kezeimet pedig nyaka köré kulcsoltam. – Hunyd le a szemed, nehogy rosszul legyél – mondta lágyan. Teljesítettem kérését és szorosan becsuktam a szemeimet, majd arcomat vállába temettem a biztonság kedvéért. Hallottam, hogy halkan fölkuncog, majd már csak a süvítő szelet lehetett hallani. Mélyeket szippantottam édes illatából, nehogy tényleg rosszul legyek. Nem tudom, mióta futhattunk már, mikor a szélsüvítés abba maradt. – Most már kinyithatod a szemedet – suttogta szerelmem.
Ahogy körül néztem, mindenhol csak az erdőt láttam. Nem értem, mit akart itt mutatni kedvesem. Hisz ez csak az erdő egy része. Vajon mit akarhat itt? Lemásztam hátáról. Szembe fordult velem, én pedig értetlenül néztem rá, mire hangosan felnevetett.
-Mindjárt ott vagyunk – fogta meg a kezem, majd elindult. Miért nem rögtön oda vitt, ahova megyünk? Vízcsobogást hallottam. Lehet, hogy egy folyóhoz megyünk. Érdeklődve szemléltem a fákat előttünk, majd egyszer csak egy kis fényt láttam meg a fák között. Felnéztem Carlislera, aki még mindig csak mosolygott, de nem nézett rám. Ő is a fény felé nézett, így feltételeztem, hogy az lehet a célunk. Egy perc séta után a fák ritkulni kezdtek, majd megpillantottam egy gyönyörű rétet, tele virágokkal, amihez egy káprázatos vízesés és egy folyó tartozott. Tehát innen jött a vízcsobogás. Ámulva néztem a rétet, miközben egyre közelebb kerültünk hozzá. A rét szélénél azonban hirtelen megálltunk. Érdeklődve néztem kedvesemre. Egy helyben állt, csukott szemekkel.
-Carlisle? – valami baj van? Miért áll mozdulatlanul? – Minden rendben?
-Emlékszel, mit meséltem neked a vámpírokról? – nyitotta ki gyönyörű, aranybarna szemeit, majd rám nézett.
-Mindenre emlékszem, amit valaha is mondtál – felidéztem a beszélgetést. Emlékszem, megkérdeztem, hogy miben különböznek a vámpírok az emberektől. Szemük színe, kőkemény és jéghideg test…
Felnéztem Carlislera, aki levette a kabátját, majd elkezdte kigombolni az ingjét. Hirtelen tört rám a felismerés. Napfényben csillogó bőr. Szerelmem lerakta a fűbe a levetett ruháit, majd lassan kilépett a rét szélére, egyenesen ki a napra. Ahogy elérték a napsugarak, úgy csillogott, mintha ezernyi kis gyémánttal szórták volna be testét. Megbabonázva néztem, ahogy egy-két méterre lassan elsétál, majd megfordul. Topáz színű szemeit mélyen tekintetembe fúrta. Arca komoly volt, de mintha kissé aggódók lettek volna a szemei. Így álltunk percekig, mire végre sikerült megszólalnom.
-Gyönyörű vagy – suttogtam elfúlóan. Tudtam, hogy tökéletes hallásával még így is meghallotta. Még mindig megbabonázva néztem felső testét. Már nem csak a csillogás miatt. Mellkasa tökéletes, hasa, vállai és karjai izmosak. Mint egy görög isten, egy Adonisz. Újra felnéztem szemeibe, amikben most megkönnyebbülést láttam. Lassan odasétáltam hozzá, végig tartva vele a szemkontaktust. Mikor odaértem elé, kezemet mellkasára simítottam. – Káprázatos – suttogtam. Derekamnál fogva közelebb húzott magához és elmosolyodott. Arca egyre közelebb került az enyémhez. Már csak pár milliméter volt ajkaink között. Gyengéd csókban forrtunk össze, majd egyre szenvedélyesebben csókoltuk egymást. Nem tudom, mennyi idő után, mert teljesen elvesztem az időérzékemet a közelében, abbahagyta a csókot, majd még egy apró csókot lehelt az ajkamra és elhúzódott, de karjai még mindig derekamon voltak. Elkezdett húzni a vízesés és a folyó felé. Nem messze attól a helytől, ahol a vízesés a vízbe csapódik, a folyó mellett egy pléd volt leterítve és rögzítve.
Carlisle szemszöge
Miután elszakadtam kedvesemtől, még egy apró csókot leheltem ajkaira, majd a folyó melletti pléd felé húztam őt. Vadászat közben találtam rá a helyre. Már akkor magával ragadott, pedig éjszaka volt. Reméltem, hogy tetszeni fog kedvesemnek ez a hely, és nem is kellett csalódnom. Ez a kedvenc helyen itt. Leültem a plédre, és Esmet is magammal húztam.
-Látom, már előre felkészültél – kuncogott.
-Igen, vadászat után eljöttem ide. Tetszik? – kérdeztem reménykedve. Bár eddigi reakcióiból ítélve, igen a válasz.
-Egyszerűen csodálatos – nézett körbe, majd ismét rám. Szemei boldogan csillogtak. Arca kissé kipirult volt.
-Fázol? – kérdeztem kissé elhúzódva tőle. Már indultam volna a kabátomért, de Esme megállított.
-Nem, most egyáltalán nem – dőlt az oldalamnak. Már épp meg akartam szólalni, de szerelmem folytatta. – Oké, majd szólok, ha igen – nevetett. – Ismerlek – tette hozzá értetlen arcom láttán.
-Azért ide hozom a kabátom, ha megengeded – kuncogtam. Ha most fölálltam volna mellőle, akkor egyszerűen csak eldőlt volna. Bólintott. Fölálltam mellőle, majd egy pillanat alatt a lerakott ruháimnál voltam, majd egy újabb pillanattal később, pedig ismét szerelmem mellett. Leraktam a pléd mellé a kabátot, majd már vettem is föl az inget.
-Maradhatsz ing nélkül is – szólalt meg Esme hirtelen. Ránéztem. – Persze, csak ha nem fázol így - alsó ajkát beharapva nézte mellkasom. Lecsúsztattam vállaimról az inget, majd leejtettem a kabát mellé. Visszaültem mellé, ő pedig szorosan hozzám bújt. Olyan jó volt így ülni. Senki és semmi nem zavart minket. Boldogan öleltem körbe karjaimmal szerelmemet. Ahol tenyere érintette mellkasomat, a bőröm szinte lángolt.
-Mesélnél magadról? – kérdeztem hirtelen, pár perc néma csend után. Fölnézett rám.
-Mit szeretnél tudni?
-Például a gyerekkorodról semmit nem tudok – gondolkoztam el. Csak a korlapjáról tudok néhány kisebb sérüléséről, de semmi több.
-Hát, nem volt valami fényes gyerekkorom. Az apám sohasem szertett. Sohasem akart lányt, inkább fiút, aki, ha elég idős lesz hozzá, átveheti tőle a gyárakat. Bár, pont kapóra jöttem neki, mikor pénzre volt szüksége. Azonban anyukámat nagyon szerette. Visszatérve a gyerekkoromra, elég átlagos életet éltem. Sosem voltak anyagi gondjaink, viszont nem is voltunk nemesi család. Pont annyink volt, amennyi kellett – fölnézett rám, további kérdéseket várva. Én azonban még mindig az előbbieken gondolkoztam. Hogyan tehetett vele ilyet a tulajdon apja. El nem tudom képzelni, minek láthatta Esmet, ha ilyen dologra kérte. Nem tudom elképzelni, hogy létezik akár egyetlen olyan ember, vagy lény is, aki ne szeretné őt. Gyönyörű, kedves, jószívű és még hosszasan sorolhatnám.
-Azért azt nem mondanám átlagos gyerekkornak, hogy a tulajdon apád nem szeretett és csak egy tárgyként kezelt téged – mondtam ökölbe szorított kezekkel. Arcomat szerelmem hajába temettem, és mélyeket lélegeztem bódító illatából, hogy megnyugodjak.
-Szükségünk volt a pénzre – suttogta kedvesem lehajtott fejjel. Ujjaimmal finoman fölemeltem az állát, hogy a szemébe nézzek.
-Esme, én nem azért mondtam. Tudom, hogy szükségetek volt arra a pénzre, viszont még mindig ideges leszek annak, akárcsak a gondolatától is, hogy képes volt ezt tenni veled. Nem ezt érdemelted. Nem te tehetsz róla, hogy lány vagy – kissé elmosolyodott a megfogalmazásomon. Végigsimítottam az arcán, majd eldőltem vele együtt a pléden. Szorosan hozzám bújt, én pedig még továbbra sem engedtem el őt.
-Mesélnél te is magadról? – kérdezte kíváncsian, fölnézve rám.
-Mit szeretnél tudni?
-Hát, például… - gondolkozott el – Mikor és hogyan lettél vámpír? Ki változtatott át? És hogyan jöttél rá, hogy mi lett belőled? És miért választottad pont az orvoslást? – zúdította rám kérdéseit. Csak mosolyogtam kíváncsiságán, majd belekezdtem.
-1640-ben születtem Londonban. Apám anglikán lelkész volt, és engem is erre a hitre akart téríteni. Gyűlölte és megvetette a természetfeletti lényeket, azaz a vámpírokat is. Üldözte őket, de mindig ártatlanokat kapott el az igazi bűnösök helyett. Próbáltam apámat jobb belátásra bírni, de nem sikerült. Egyik alkalommal, mikor a hírek szerint új vámpírok bukkantak fel a városban, én is apámmal tartottam. Külön csoportokba rendeződtünk és így külön váltunk. Az én csapatomat viszont tényleg megtámadták. Méghozzá vámpírok. Nem tudom, hogy miért nem ölt meg engem is, mint a többi társamat. Ezt a mai napig sem tudtam megfejteni. Ahogy megharapott, őrületes kínt éreztem. Nem emlékszem pontosan, hogy hogyan, de sikerült lejutnom egy pincébe, ahol beástam magam egy nagy halom, rothadó krumpli alá. Átváltozásom közben hallottam, hogy apám keres és kerestet engem, de nem adhattam magamról jelet, hisz apám vagy elevenen eléget, vagy szégyenkezik miattam, ha életben hagy, mivel megharapott egy vámpír. Miután befejeződött az átváltozásom, nagyon furcsán éreztem magam. Mindent tökéletesen láttam és hallottam – annyira belemerültem a mesélésbe, hogy bele sem gondoltam, hogy Esme az, akivel ezt mind megosztom. Ezután majd próbálok egy kicsit visszavenni. – Hogyan jöttem rá, hogy mi lett belőlem? - kérdeztem, megismételve előbbi kérdését. – Miután kijöttem a pincéből, majdnem megtámadtam az utcán egy fiatal asszonyt. Rájöttem, hogy tulajdonképpen meg akartam ölni a nőt – na ennyit a finomabb megfogalmazásról. – Elfutottam mielőtt még meglátott volna. Ezután megpróbáltam öngyilkos lenni – hajtottam le a fejem. Ezt a részt úgyis meg kell tudnia egyszer.
-De hát miért? – kérdezte csodálkozva és ijedten egyszerre.
-Akkor még nem tudtam, hogy létezik másik megoldás is – folytattam. – Mivel nincs szükségünk levegőre, így a fulladás nem sikerült. Próbáltam a szikláról leugrást, de nem lett semmi bajom. Miután rájöttem, hogy semmit nem tudok a dolog ellen tenni, elbújtam egy elhagyatott helyre. Oda, ahova ember sohasem megy, így biztosan nem támadok rá senkire sem. Megpróbáltam halálra éheztetni magam. Elégedetten vettem észre, hogy a napok múlásával egyre csak gyengébb leszek. Egyik nap, azonban egy szarvascsorda futott el a búvóhelyem mellet, én pedig gondolkodás nélkül vetettem rájuk magamat. Ezután már nem tűnt annyira szörnyűnek új életem. Rájöttem, hogy van másik megoldás. Aztán az idő múlásával, észrevettem, hogy szemem színe egyre inkább halványodik, és lassacskán felvette aranybarna színét. Ekkor döntöttem el, hogy én is az emberek között fogok élni. Szemeim így kellőképpen esztétikusak ahhoz, hogy emberek előtt mutatkozzak. Eldöntöttem, hogy orvos leszek, hiszen kifinomult érzékeimmel hasznosabban tudok segíteni az embereken. Ezután már csak a kellő önuralom és a tanulás volt vissza – a végére elmosolyodtam.
-Köszönöm, hogy megosztottad ezeket velem – mosolygott, majd megcsókolt. Miután elváltunk egymás ajkaitól, felvettem a földről a kabátomat, majd Esme vállaira terítettem és ismét átkaroltam őt. Boldogan mosolyogtunk egymásra. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy már semmi sem állhat közénk. Boldogok vagyunk együtt. Egy szó azonban ott visszhangzott a fejemben egyfolytában. Ember! Ember! Ember! Újra és újra.
Úgy döntöttem, hogy fölrakom már ma az új fejezetet, mivel vasárnap megyek nyaralni és holnap nem tudom mennyit leszek gép közelben. A következő fejezet lehet, hogy csak 19-én, hétfőn jön, mivel jövő hétvégén jönnek hozzánk rokonok, úgyhogy ismét keveset leszek gépközelben. Viszont a fejezet már megvan és a képet is kiválasztottam hozzá, így elég lesz hozzá csak pár perc. Megpróbálom majd megoldani, hogy még vasárnap föl tudjam rakni:P
lassan de biztosan közeledünk az izgalmasabb részekhez:D várom a komikat:P
Timinek és az új olvasóimnak csak annyit, hogy nyugodtan írjanak véleményt a korábbi fejezetekhez is:D mostantól azokat is figyelni fogom:P
a fejezettel kapcsolatban még annyit, hogy később jelentős lesz még a helyszín;)
a komikhoz még annyit, hogy várok találgatásokat is:P
Remélem tetszeni fog ez a feji is:D Jó olvasást!
Puszi: CC&EC
„Fedezzünk fel új, szebb helyeket! Feküdjünk fűben az ágy helyett! Testünket friss eső mossa, és álomba a föld ringassa!”
"Van egy apró, elvarázsolt, külön kis világ. Ami csak a tiéd, és csak az enyém; a miénk, a kettőnké, közös. Csak te érted, és csak én értem, csak mi. Ketten. Más senki ezen a földön..."
Esme szemszöge
Vasárnap van. Ma kivételesen napsütésre ébredtem. Pedig tél van és még nyáron is egyszer-kétszer ha süt a nap. Carlisle nem volt mellettem, arra gondoltam, hogy biztos még vadászni van. Bár nem vagyok biztos benne, hogy a tegnap estét nem csak álmodtam-e. Lassan felkeltem és lesétáltam a konyhába, hogy egyek valamit. Mikor az étkezőbe értem, beleütköztem valami kemény és hideg dologba. Két hideg kéz azonban megakadályozta, hogy elessek. Fölnéztem.
-Jó reggelt, Esme – mosolygott Carlisle, majd megcsókolt.
-Jó reggelt – viszonoztam mosolyát. – Mi ez a finom illat? – kérdeztem kíváncsian. A konyha felől pirítós illatát éreztem.
-Készítettem neked reggelit. Gyere – azzal a konyha felé kezdett húzni. Az asztalon egy pohár narancslé volt és egy tányér, rajta a pirítóssal.
-Köszönöm – simítottam végig arcán, majd leültem egy székre. Nem válaszolt, csak leült velem szemben. Beleharaptam a pirítósba.
-Milyen?
-Finom. Bár szerintem, ezt csak úgy lehet elrontani, ha odaégeted – kuncogtam. – Ezt is szakácskönyvből csináltad? – nevettem.
-Nem, ezt saját kezűleg készítettem – mondta mosolyogva. Ezután nem sokat beszéltünk. Csendben ültünk az asztalnál. Ő engem figyelt, amíg én a reggelimet fogyasztottam el.
-Lenne kedved eljönni velem sétálni egyet?– kérdezte, miután már megettem mindent. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg csak sétálásra gondolt-e. – Szeretnék neked mutatni valamit.
-Sétálni? – kérdeztem, megnyomva ezt az egy szót.
-Is – válaszolta mosolyogva.
-Szóval futni is fonunk – inkább kijelentésnek szántam, semmint kérdésnek, de ő válaszolt rá.
-Igen – mondta nevetve. – Ha emberi tempóban mennénk, akkor már fordulhatnánk is vissza, mire odaérünk.
-Rendben – sóhajtottam. Kíváncsi voltam, hogy mit akar nekem mutatni. Bár eddig még csak úgy utaztam ebben a formában hosszabb ideig, hogy nem voltam eszméletemnél. Csak nem lesz olyan szörnyű.
-Akkor, ha elkészültél, indulhatunk is.
-Mit vegyek fel? – vajon hova visz? Ha futva megyünk, akkor biztos az erdőbe. De mit akar ott mutatni?
-Valami kényelmeset – válaszolta, azzal már el is tűnt a konyhából. Fölmentem a szobámba, majd kinyitottam a szekrényemet. Vagy, hogy pontosabb legyek, a gardróbomat. Nem értem Alice miért ragaszkodott annyira hozzá, hogy ennyi ruhám legyen itt. Hisz nagy részét úgysem fogom fölvenni, és ezt ő is tudja. Ráadásul most még azt sem tilthatja meg, hogy egy valamit kétszer is felvegyek.
Végül megtaláltam a megfelelő darabot. Egy kényelmes nadrág és egy sötét, hosszú ujjú pulcsi mellett döntöttem. A ruhákkal együtt bementem a fürdőbe, majd levettem a hálóingem és beálltam a zuhany alá.
Miután végeztem a fürdéssel, felvettem a ruháimat, majd kifésültem a hajamat. Beálltam a tükör elé és el kellett ismernem, hogy nem is olyan rossz a látvány.
Lesiettem a nappaliba, de célomat már nem sikerült elérnem, mivel sikeresen megcsúsztam a lépcsőn. Úgy tűnik, ma mégsem megyünk sehova. Már vártam az esést és a vele járó fájdalmat, de az nem jött. Helyette két hideg kar ölelte körbe derekamat.
-Óvatosan – suttogta a fülembe Carlisle, mire megborzongtam. Hideg lehelete perzselte bőrömet. – Nem lenne jó, ha megint eltörne valamid – fordított maga felé, majd megcsókolt. – Indulhatunk? – nézett végig rajtam, bizonyos helyeken nem látványosan, de kissé elidőzve, amibe persze belepirultam.
-Igen, és köszönöm – vörösödtem el még jobban. – Mármint, hogy elkaptál –zavartan néztem a lábamat.
-Nincs mit – nevetett. Majd felsegítette rám a kabátom. – Öhm… - folytatta kissé zavartan. – Fölkapaszkodnál a hátamra? – fordult el tőlem, de hátrafordította a fejét. Mögé álltam, majd megfogtam a vállait. Elrugaszkodtam, majd lábaimat dereka köré, kezeimet pedig nyaka köré kulcsoltam. – Hunyd le a szemed, nehogy rosszul legyél – mondta lágyan. Teljesítettem kérését és szorosan becsuktam a szemeimet, majd arcomat vállába temettem a biztonság kedvéért. Hallottam, hogy halkan fölkuncog, majd már csak a süvítő szelet lehetett hallani. Mélyeket szippantottam édes illatából, nehogy tényleg rosszul legyek. Nem tudom, mióta futhattunk már, mikor a szélsüvítés abba maradt. – Most már kinyithatod a szemedet – suttogta szerelmem.
Ahogy körül néztem, mindenhol csak az erdőt láttam. Nem értem, mit akart itt mutatni kedvesem. Hisz ez csak az erdő egy része. Vajon mit akarhat itt? Lemásztam hátáról. Szembe fordult velem, én pedig értetlenül néztem rá, mire hangosan felnevetett.
-Mindjárt ott vagyunk – fogta meg a kezem, majd elindult. Miért nem rögtön oda vitt, ahova megyünk? Vízcsobogást hallottam. Lehet, hogy egy folyóhoz megyünk. Érdeklődve szemléltem a fákat előttünk, majd egyszer csak egy kis fényt láttam meg a fák között. Felnéztem Carlislera, aki még mindig csak mosolygott, de nem nézett rám. Ő is a fény felé nézett, így feltételeztem, hogy az lehet a célunk. Egy perc séta után a fák ritkulni kezdtek, majd megpillantottam egy gyönyörű rétet, tele virágokkal, amihez egy káprázatos vízesés és egy folyó tartozott. Tehát innen jött a vízcsobogás. Ámulva néztem a rétet, miközben egyre közelebb kerültünk hozzá. A rét szélénél azonban hirtelen megálltunk. Érdeklődve néztem kedvesemre. Egy helyben állt, csukott szemekkel.
-Carlisle? – valami baj van? Miért áll mozdulatlanul? – Minden rendben?
-Emlékszel, mit meséltem neked a vámpírokról? – nyitotta ki gyönyörű, aranybarna szemeit, majd rám nézett.
-Mindenre emlékszem, amit valaha is mondtál – felidéztem a beszélgetést. Emlékszem, megkérdeztem, hogy miben különböznek a vámpírok az emberektől. Szemük színe, kőkemény és jéghideg test…
Felnéztem Carlislera, aki levette a kabátját, majd elkezdte kigombolni az ingjét. Hirtelen tört rám a felismerés. Napfényben csillogó bőr. Szerelmem lerakta a fűbe a levetett ruháit, majd lassan kilépett a rét szélére, egyenesen ki a napra. Ahogy elérték a napsugarak, úgy csillogott, mintha ezernyi kis gyémánttal szórták volna be testét. Megbabonázva néztem, ahogy egy-két méterre lassan elsétál, majd megfordul. Topáz színű szemeit mélyen tekintetembe fúrta. Arca komoly volt, de mintha kissé aggódók lettek volna a szemei. Így álltunk percekig, mire végre sikerült megszólalnom.
-Gyönyörű vagy – suttogtam elfúlóan. Tudtam, hogy tökéletes hallásával még így is meghallotta. Még mindig megbabonázva néztem felső testét. Már nem csak a csillogás miatt. Mellkasa tökéletes, hasa, vállai és karjai izmosak. Mint egy görög isten, egy Adonisz. Újra felnéztem szemeibe, amikben most megkönnyebbülést láttam. Lassan odasétáltam hozzá, végig tartva vele a szemkontaktust. Mikor odaértem elé, kezemet mellkasára simítottam. – Káprázatos – suttogtam. Derekamnál fogva közelebb húzott magához és elmosolyodott. Arca egyre közelebb került az enyémhez. Már csak pár milliméter volt ajkaink között. Gyengéd csókban forrtunk össze, majd egyre szenvedélyesebben csókoltuk egymást. Nem tudom, mennyi idő után, mert teljesen elvesztem az időérzékemet a közelében, abbahagyta a csókot, majd még egy apró csókot lehelt az ajkamra és elhúzódott, de karjai még mindig derekamon voltak. Elkezdett húzni a vízesés és a folyó felé. Nem messze attól a helytől, ahol a vízesés a vízbe csapódik, a folyó mellett egy pléd volt leterítve és rögzítve.
Carlisle szemszöge
Miután elszakadtam kedvesemtől, még egy apró csókot leheltem ajkaira, majd a folyó melletti pléd felé húztam őt. Vadászat közben találtam rá a helyre. Már akkor magával ragadott, pedig éjszaka volt. Reméltem, hogy tetszeni fog kedvesemnek ez a hely, és nem is kellett csalódnom. Ez a kedvenc helyen itt. Leültem a plédre, és Esmet is magammal húztam.
-Látom, már előre felkészültél – kuncogott.
-Igen, vadászat után eljöttem ide. Tetszik? – kérdeztem reménykedve. Bár eddigi reakcióiból ítélve, igen a válasz.
-Egyszerűen csodálatos – nézett körbe, majd ismét rám. Szemei boldogan csillogtak. Arca kissé kipirult volt.
-Fázol? – kérdeztem kissé elhúzódva tőle. Már indultam volna a kabátomért, de Esme megállított.
-Nem, most egyáltalán nem – dőlt az oldalamnak. Már épp meg akartam szólalni, de szerelmem folytatta. – Oké, majd szólok, ha igen – nevetett. – Ismerlek – tette hozzá értetlen arcom láttán.
-Azért ide hozom a kabátom, ha megengeded – kuncogtam. Ha most fölálltam volna mellőle, akkor egyszerűen csak eldőlt volna. Bólintott. Fölálltam mellőle, majd egy pillanat alatt a lerakott ruháimnál voltam, majd egy újabb pillanattal később, pedig ismét szerelmem mellett. Leraktam a pléd mellé a kabátot, majd már vettem is föl az inget.
-Maradhatsz ing nélkül is – szólalt meg Esme hirtelen. Ránéztem. – Persze, csak ha nem fázol így - alsó ajkát beharapva nézte mellkasom. Lecsúsztattam vállaimról az inget, majd leejtettem a kabát mellé. Visszaültem mellé, ő pedig szorosan hozzám bújt. Olyan jó volt így ülni. Senki és semmi nem zavart minket. Boldogan öleltem körbe karjaimmal szerelmemet. Ahol tenyere érintette mellkasomat, a bőröm szinte lángolt.
-Mesélnél magadról? – kérdeztem hirtelen, pár perc néma csend után. Fölnézett rám.
-Mit szeretnél tudni?
-Például a gyerekkorodról semmit nem tudok – gondolkoztam el. Csak a korlapjáról tudok néhány kisebb sérüléséről, de semmi több.
-Hát, nem volt valami fényes gyerekkorom. Az apám sohasem szertett. Sohasem akart lányt, inkább fiút, aki, ha elég idős lesz hozzá, átveheti tőle a gyárakat. Bár, pont kapóra jöttem neki, mikor pénzre volt szüksége. Azonban anyukámat nagyon szerette. Visszatérve a gyerekkoromra, elég átlagos életet éltem. Sosem voltak anyagi gondjaink, viszont nem is voltunk nemesi család. Pont annyink volt, amennyi kellett – fölnézett rám, további kérdéseket várva. Én azonban még mindig az előbbieken gondolkoztam. Hogyan tehetett vele ilyet a tulajdon apja. El nem tudom képzelni, minek láthatta Esmet, ha ilyen dologra kérte. Nem tudom elképzelni, hogy létezik akár egyetlen olyan ember, vagy lény is, aki ne szeretné őt. Gyönyörű, kedves, jószívű és még hosszasan sorolhatnám.
-Azért azt nem mondanám átlagos gyerekkornak, hogy a tulajdon apád nem szeretett és csak egy tárgyként kezelt téged – mondtam ökölbe szorított kezekkel. Arcomat szerelmem hajába temettem, és mélyeket lélegeztem bódító illatából, hogy megnyugodjak.
-Szükségünk volt a pénzre – suttogta kedvesem lehajtott fejjel. Ujjaimmal finoman fölemeltem az állát, hogy a szemébe nézzek.
-Esme, én nem azért mondtam. Tudom, hogy szükségetek volt arra a pénzre, viszont még mindig ideges leszek annak, akárcsak a gondolatától is, hogy képes volt ezt tenni veled. Nem ezt érdemelted. Nem te tehetsz róla, hogy lány vagy – kissé elmosolyodott a megfogalmazásomon. Végigsimítottam az arcán, majd eldőltem vele együtt a pléden. Szorosan hozzám bújt, én pedig még továbbra sem engedtem el őt.
-Mesélnél te is magadról? – kérdezte kíváncsian, fölnézve rám.
-Mit szeretnél tudni?
-Hát, például… - gondolkozott el – Mikor és hogyan lettél vámpír? Ki változtatott át? És hogyan jöttél rá, hogy mi lett belőled? És miért választottad pont az orvoslást? – zúdította rám kérdéseit. Csak mosolyogtam kíváncsiságán, majd belekezdtem.
-1640-ben születtem Londonban. Apám anglikán lelkész volt, és engem is erre a hitre akart téríteni. Gyűlölte és megvetette a természetfeletti lényeket, azaz a vámpírokat is. Üldözte őket, de mindig ártatlanokat kapott el az igazi bűnösök helyett. Próbáltam apámat jobb belátásra bírni, de nem sikerült. Egyik alkalommal, mikor a hírek szerint új vámpírok bukkantak fel a városban, én is apámmal tartottam. Külön csoportokba rendeződtünk és így külön váltunk. Az én csapatomat viszont tényleg megtámadták. Méghozzá vámpírok. Nem tudom, hogy miért nem ölt meg engem is, mint a többi társamat. Ezt a mai napig sem tudtam megfejteni. Ahogy megharapott, őrületes kínt éreztem. Nem emlékszem pontosan, hogy hogyan, de sikerült lejutnom egy pincébe, ahol beástam magam egy nagy halom, rothadó krumpli alá. Átváltozásom közben hallottam, hogy apám keres és kerestet engem, de nem adhattam magamról jelet, hisz apám vagy elevenen eléget, vagy szégyenkezik miattam, ha életben hagy, mivel megharapott egy vámpír. Miután befejeződött az átváltozásom, nagyon furcsán éreztem magam. Mindent tökéletesen láttam és hallottam – annyira belemerültem a mesélésbe, hogy bele sem gondoltam, hogy Esme az, akivel ezt mind megosztom. Ezután majd próbálok egy kicsit visszavenni. – Hogyan jöttem rá, hogy mi lett belőlem? - kérdeztem, megismételve előbbi kérdését. – Miután kijöttem a pincéből, majdnem megtámadtam az utcán egy fiatal asszonyt. Rájöttem, hogy tulajdonképpen meg akartam ölni a nőt – na ennyit a finomabb megfogalmazásról. – Elfutottam mielőtt még meglátott volna. Ezután megpróbáltam öngyilkos lenni – hajtottam le a fejem. Ezt a részt úgyis meg kell tudnia egyszer.
-De hát miért? – kérdezte csodálkozva és ijedten egyszerre.
-Akkor még nem tudtam, hogy létezik másik megoldás is – folytattam. – Mivel nincs szükségünk levegőre, így a fulladás nem sikerült. Próbáltam a szikláról leugrást, de nem lett semmi bajom. Miután rájöttem, hogy semmit nem tudok a dolog ellen tenni, elbújtam egy elhagyatott helyre. Oda, ahova ember sohasem megy, így biztosan nem támadok rá senkire sem. Megpróbáltam halálra éheztetni magam. Elégedetten vettem észre, hogy a napok múlásával egyre csak gyengébb leszek. Egyik nap, azonban egy szarvascsorda futott el a búvóhelyem mellet, én pedig gondolkodás nélkül vetettem rájuk magamat. Ezután már nem tűnt annyira szörnyűnek új életem. Rájöttem, hogy van másik megoldás. Aztán az idő múlásával, észrevettem, hogy szemem színe egyre inkább halványodik, és lassacskán felvette aranybarna színét. Ekkor döntöttem el, hogy én is az emberek között fogok élni. Szemeim így kellőképpen esztétikusak ahhoz, hogy emberek előtt mutatkozzak. Eldöntöttem, hogy orvos leszek, hiszen kifinomult érzékeimmel hasznosabban tudok segíteni az embereken. Ezután már csak a kellő önuralom és a tanulás volt vissza – a végére elmosolyodtam.
-Köszönöm, hogy megosztottad ezeket velem – mosolygott, majd megcsókolt. Miután elváltunk egymás ajkaitól, felvettem a földről a kabátomat, majd Esme vállaira terítettem és ismét átkaroltam őt. Boldogan mosolyogtunk egymásra. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy már semmi sem állhat közénk. Boldogok vagyunk együtt. Egy szó azonban ott visszhangzott a fejemben egyfolytában. Ember! Ember! Ember! Újra és újra.
2010. július 4., vasárnap
Képeeeeek!
Sziasztok!
Hoztam nektek pár vicces képet:D remélem tetszenek:D ehhez is írhattok komikat:P jó szórakozást xD én már röhögtem rajtuk egy sort:D
puszy: CC&EC
hát Elizabeth kicsit kivillantotta a bugyiját:D
xD jobb mint az eredeti:D
hát ez elől már tényleg csak a számtábla hiányzik:D
xD
felnőttes...xD
ez aztán a nevetés:D
a jobb oldali, Rob dublőre... azért az eredetit jobban szeretjük:P
állítólag Robertet kiskorában a nővérei beöltöztették lányruhába és Claudiának hívták, mert olyan lányos volt az arca és az alkata (egyébként kiskorában szőke volt), nem is értem miért...xD
ez a haj...xD
a vámpírok tudnak izzadni?:O
öhm...xD
ennyire szereti?:D
ezek aztán a vámpírszemek!!!!!:D
méghogy a vámpírok nem fáznak...
ezek az értelmes arcok...xD
Carlislenak itt a filmben véres a keze, nem?:D
Rob's faces xD
Cullen guys xD
:D
coooooool xD
Hoztam nektek pár vicces képet:D remélem tetszenek:D ehhez is írhattok komikat:P jó szórakozást xD én már röhögtem rajtuk egy sort:D
puszy: CC&EC
hát Elizabeth kicsit kivillantotta a bugyiját:D
xD jobb mint az eredeti:D
hát ez elől már tényleg csak a számtábla hiányzik:D
xD
felnőttes...xD
ez aztán a nevetés:D
a jobb oldali, Rob dublőre... azért az eredetit jobban szeretjük:P
állítólag Robertet kiskorában a nővérei beöltöztették lányruhába és Claudiának hívták, mert olyan lányos volt az arca és az alkata (egyébként kiskorában szőke volt), nem is értem miért...xD
ez a haj...xD
a vámpírok tudnak izzadni?:O
öhm...xD
ennyire szereti?:D
ezek aztán a vámpírszemek!!!!!:D
méghogy a vámpírok nem fáznak...
ezek az értelmes arcok...xD
Carlislenak itt a filmben véres a keze, nem?:D
Rob's faces xD
Cullen guys xD
:D
coooooool xD
22. fejezet
Sziasztok!
Meghoztam a 22. fejezetet, remélem tetszeni fog:D Úgy gondoltam, hogy ezentúl néhány fejezethez kapcsolok egy-egy idézetet is, ami valamilyen formában kötődik annak tartalmához:D Utólag az előző fejezetekhez is fogok még írni egy kettőt:D remélem ezek is tetszenek majd;) és persze lehet, hogy a fejezeteken belül is fogok néhányat használni, ezeket majd kiemelem a szövegben:)
Jó olvasást!
Puszy: CC&EC
”Esik az eső, beleroskad az ég. Ki tudja, hogy meddig zuhog még?! Meddig uralkodik még a sötétség? Sorscsapás-e “csak“ vagy már a vég? Talán belefárad majd, hogy zúgjon...S kivirul az ég egy szép napon!”
Carlisle szemszöge
A dolgozószobámban ültem és olvastam, Esme pedig a nappaliban rendezkedett. Persze nem engedte, hogy segítsek neki, így följöttem. Szombat révén mind a kettőnk itthon volt és most nem volt semmilyen elintézni valónk.
Hallottam szerelmem ütemes szívdobbanásait és lélegzetvételeit, ami zene volt füleimnek. Órákig képes voltam elhallgatni a lágy dobogást. Éjszakánként, ahányszor vele „aludtam” szívét hallgatva, nagyon gyorsan eljött a hajnal. Legszívesebben leállítottam volna az időt, de tudtam, hogy ez lehetetlen lenne.
Halk kopogtatás zavarta meg gondolataimat. Észre sem vettem, hogy mikor jött fel az emeletre.
-Gyere csak – szóltam ki neki és felálltam a székről, majd az asztal elé sétáltam. Lassan benyitott, majd belépett és becsukta maga mögött az ajtót.
-Beszélhetnénk? – kérdezte zavartan. Mi járhat a fejében? Mitől ilyen zavart?
-Persze – mosolyogtam, de belül már majd szét feszített az idegesség. Nem történhetett semmi, hisz azt hallottam volna. – Üljünk le – húztam a szobában lévő kanapé felé. Leültem, szerelmemet, pedig az ölembe húztam. Várakozóan néztem rá.
-Hát… tudod – kereste a megfelelő szavakat. – Azon gondolkodtam, hogy… a vámpírok… szokták ünnepelni a… karácsonyt? – kérdezte zavartan és láttam, hogy elpirul. Ó, szóval csak ennyi. Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt.
-Hát, régebben nem ünnepeltem meg, hisz nagyon sokáig egyedül éltem, és a karácsonynak pont az a lényege, hogy együtt van a család. Viszont miután Alice és Jasper megjelent az életemben, Alice miatt már kötelező volt – kuncogtam.
-Akkor idén is megünnepeljük? – kérdezte reménykedve.
-Persze – bólintottam -, ha szeretnéd – tettem hozzá.
-Persze, hogy szeretném – lelkesedett. Egész eddig nem is gondoltam erre, pedig igaza volt szerelmemnek. Semmi jel nem utalt arra, hogy már a karácsonyhoz készülődnénk. Bevallom, teljesen kiment a fejemből vámpír létemre. Láttam, hogy Esme arcán átsuhan a fájdalom, majd mintha észbe kapott volna, gyorsan rendezte a vonásait.
-Mi a baj, kedves? – kérdeztem végigsimítva az arcán. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne érjek hozzá.
-Semmi – vágta rá gyorsan. Túlságosan is gyorsan. Kérdőn néztem rá. – Csak… - habozott – Aliceék nem ünnepelhetnek velünk – mondta ki végül. Tudta, hogy nekem is épp annyira hiányoznak, mint neki. Sőt, talán még jobban is. Már nem sokkal azután, hogy találkoztam velük, a gyermekeimnek tekintettem őket.
-Sajnos nem – mondtam halkan. És sajnos még jövőre sem. Alice még mindig nem jelentkezett, hogy mi van velük. Remélhetőleg nincs semmi probléma Rosalieval. Azt hiszem, ma este felhívom őket.
-Alice még mindig nem hívott? – kérdezte szerelmem szomorúan. Mintha ráérzett volna a gondolataimra. Valami mindig közbe jön, ami miatt nem lehetünk boldogok. Először az aggódás, hogy Esmet elrabolják. Bár ez még most is előfordulhatna. A második, Rose átváltozása. Esme magát hibáztatta miatta, pedig nem ő tehetett róla. A harmadik, pedig a költözés és az ezzel járó családtól távol töltött idő. Valahogy el kell ezeket felejtetnem szerelmemmel legalább egy-két napra. Eddig nem telt el úgy nap, hogy ne lett volna szomorú. Ennek véget kell vetnem. Csak még azt nem tudom, hogyan.
-Nem – adtam választ Esme kérdésére. – Ma este felhívom őket – közöltem vele is a döntésem.
-Szerintem inkább nappal hívd őket. Este lehet, hogy vadásznak – könnyebben beszél ezekről a dolgokról, mint a legtöbb vámpír. Hogy tudja ilyen könnyen kezelni a dolgokat.
-Igazad van, szerelmem. Akkor mindjárt fölhívom őket. Szerettél volna még valamiről beszélgetni?
-Nem – válaszolt.
-Rendben, akkor én megyek is és fölhívom őket – elengedtem, hogy fel tudjon állni, majd én is követtem a példáját. Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a hátamra, mire halk sikkantás hagyta el a száját. – Jól vagy? – fordítottam hátra a fejem.
-Igen, csak kérlek, legközelebb ne tegyél ilyen hirtelen mozdulatokat – zihált. Lehet, mégsem volt olyan jó ötlet. Apró kezeivel görcsösen karolta át a nyakam.
-Biztos, hogy minden rendben? – kérdeztem aggódva.
-Persze – mondta határozottan, majd belefúrta arcát a lapockámba. Aranyos volt, ahogy hozzám bújt. Azonnal lent termettem a földszinten.
-Most már kinyithatod a szemed – simogattam meg arcát, miután még mindig szorosan kapaszkodott belém. Fölemelte a fejét és csodálkozva nézett rám.
-Már lent is vagyunk? – hitetlenkedett. Ezek szerint mégsem lehetett annyira szörnyű.
-Igen – kuncogtam -, már jó egy perce.
-Héj, ne nevess ki! – ütötte meg kissé a vállamat, majd ő is elkezdett nevetni. Lesegítettem őt a hátamról és talpra állítottam.
Odamentem a telefonhoz, majd tárcsáztam Aliceék számát. A második csöngés után egy ismerős hang szólt bele a telefonba.
-Halló? Cullen lakás – szólt lágy hangja a vonal túlsó feléről.
-Carmen? – kérdeztem csodálkozva. Hogy kerül ő oda?
-Carlisle? – csodálkozott ő is. – Mi van veletek? Jól vagytok? – kérdezte kissé aggódóan.
-Jól vagyunk, ne aggódj – mosolyogtam. – De mit kerestek ti Prince Rupert-ben?
-Meg akartunk látogatni téged, de csak Aliceéket találtuk itt – válaszolta és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Miért nem szóltatok? Szívesen segítettünk volna – mondta rosszallóan.
-Egyedül is megbirkóztunk vele.
-Aha, ezért vagytok ti most Portoban – mondta rosszallóan.
-Carmen, ha odahívlak titeket segíteni, már késő lett volna. Danielre nem számítottunk. Azt sem tudtuk, hogy létezik – magyaráztam.
-Viszont, segíthettünk volna Rosalieval kapcsolatban – jött az újabb érv. – Akkor nem kellett volna szétválnia a családotoknak.
-Carmen, Carlislelal beszélsz? – kérdezte egy mély férfihang a háttérből. Eleazar.
-Igen – válaszolt neki Carmen. - Eleazar beszélni szeretne veled. Átadom neki. Szia! – köszönt el tőlem.
-Szia Carmen! – köszöntem el én is.
-Carlisle, miért nem szóltál? Segíthettünk volna – kezdett bele Eleazar köszönés nélkül. Még folytatta volna, de én közbe vágtam.
-Ugyan, te is tudod, hogy nem volt időnk szólni. Danielről nem is tudtunk! Nem gondoltuk volna, hogy valaki még veszélyt jelent Esmere nézve – mondtam neki szinte ugyan azt, mint Carmennek.
-Rosaliet mi is taníthattuk volna – jött megint ugyanaz az érv.
-Látod, hogy megoldottuk – sóhajtottam föl lemondóan. – Nem akartunk terhet akasztani a nyakatokra.
-Hozzánk is jöhettetek volna – célzott az elköltözésünkre.
-Gondoltunk rá, hogy meglátogatunk titeket. Nektek is be szeretném mutatni Esmet. Csak még nem volt megfelelő alkalom. Én dolgozok, Esme pedig tanul.
-Nagyon örülnénk a látogatásotoknak, viszont… - habozott Eleazar -, mik a terveid vele? Mármint úgy értem, ha a Volturi tudomást szerez róla, akkor nem fog kegyelmezni – mondta halkan. – Carlisle, ő ember és…
-Tudom, hogy ember – mondtam feszülten. Esme erre felkapta a fejét. Remek! – Eleazar, ez az én döntésem.
-És persze az övé – tette hozzá.
-Eleazar, nem fogom átváltoztatni, ha ő nem akarja, csak azért, hogy velem legyen örökre – hadartam olyan gyorsan, hogy Esme biztosan nem értette. – Nem akarom tőle elvenni a lehetőséget a normális életre. Így bármikor elmehet, ha elege van ebből az egész természetfeletti őrültségből.
-Gondolod, hogy élhetne még normális életet a titkunkkal? – kérdezte barátom erőltetetten nevetve.
-Én vagyok az első, akit szerelemmel szeret. Nem tudhatja, hogy én vagyok-e számára az igazi – hadartam figyelembe sem véve előző mondatát. – De tudod mit? Inkább ne erről beszéljünk. Ez a mi dolgunk.
-Csak egy utolsó kérdés. Mennyire szereted őt? – kérdezte halkan. Sóhajtottam.
-Az életemnél is jobban. Bármit megtennék érte – suttogtam.
-Akkor ezt mond el neki is – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Beszéljétek ezt meg. Nem lenne jó, ha a Volturi tudomást szerezne róla. Nekem elhiheted.
-Tudom, Eleazar, tudom – sóhajtottam föl. Persze, ő egy ideig Volturi volt. Nagyon jól ismeri őket. De csak van más megoldás is. – De még túlságosan is friss a kapcsolatunk ehhez szerintem.
-Igen? És az összeköltözéshez nem? – nevetett.
-Tudod, hogy nem volt más választásunk. Meg kellett védenünk őt Dominictól.
-És utána miért nem ment haza? – kuncogott. Hogy tudott mindent így félvállról venni. Nem ilyennek ismertem.
-Azért, mert elég csúnya sérülései voltak – mondtam egy nagy levegővétel után. – De inkább mond, mi van Rosalieval – kértem. Esme kíváncsian fölkapta a fejét Rose nevére.
-Nagyon jól halad a tanulással. Egyszer sem „botlott” még meg – szinte láttam magam előtt, ahogy a botlott szóhoz gondolatban macskakörmöket rajzol.
-És hogy-hogy nem Aliceék vették fel a telefont? – kíváncsi voltam, mi dolguk lehetett.
-Alice fönt beszélget a lányokkal, Carmen, Jasper és én, pedig a nappaliban voltunk.
-Tanyaék is ott vannak?
-Igen. Mindannyian látni akartunk téged. Meg is lepődtünk, amikor Alice nyitott ajtót és rögtön a nevünkön szólított minket – hallottam, hogy a háttérben a többiek is nevetnek. Rápillantottam az órára, ami este 8 órát mutatott. – Mit szólnátok hozzá, ha titeket is meglátogatnánk?
-Az remek lenne. Mikor jöttök? Tölthetnétek nálunk a karácsonyt – mosolyogtam Esmere, aki visszamosolygott rám.
-Jó ötlet. Zavarnánk, ha kicsit előbb mennénk?
-Ti sosem zavartok – nevettem. – Bármikor szívesen látunk titeket.
-Köszönjük. Úgy gondoltuk, hogy még egy hétig itt maradunk. Jó lenne, ha azután mennénk?
-Persze. Várunk titeket. Majd szóljatok, mielőtt elindultok.
-Rendben. Ha most megbocsátasz, mi elmennénk vadászni.
-Oké. Szóljatok, ha bármi lenne. Üdvözlöm a többieket.
-Mi is téged – hallottam Jasper és Carmen hangját a háttérből. Csak mosolyogtam.
-A többieknek átadom. Szia Carlisle.
-Szia Eleazar – azzal leraktam a telefont.
Odasétáltam Esmehez és leültem mellé, majd átkaroltam.
-Carmen és Tanya kicsoda?
-Mikor meséltem neked a Volturiról, megemlítettem, hogy utazásaim során csak egy hozzánk hasonló vámpír családdal találkoztam. Ők öten élnek együtt. Eleazar és Carmen egy pár, Tanya, Kate és Irina, pedig testvérek. Szinte ők a második családom.
-De ők miért vannak Aliceéknél? Azt mondtad, Alaszkában élnek.
-Igen, valóban ott élnek, csak meg akartak engem látogatni. Viszont csak Aliceékkel találkoztak. Nem gond, ha nálunk töltik a karácsonyt?
-Dehogy is. Pont te mondtad, hogy a karácsonynak pont az a lényege, hogy együtt van a család. És rájuk a családodként tekintesz.
-Köszönöm – simogattam meg arcát. – Nagyon fáradtak tűnsz – állapítottam meg rá nézve.
-Hosszú napom volt – próbált meg elnyomni egy ásítást. Nem is csoda, hogy elfáradt, hisz egész délelőtt pakolgatott. Szó nélkül fölálltam, őt pedig az ölembe vettem, majd elindultam vele az emelet felé.
-Mi van Rosezal? – kérdezte, miközben fejét vállamra hajtotta.
-Nagyon jól tanul – nem akartam most megbeszélni vele az egész beszélgetést. Ráér az holnap is. Nem is kérdezett többet. Pár másodperc múlva már csak egyenletes szuszogását hallottam.
Mikor felértem vele a szobába, óvatosan leraktam őt az ágyra, majd végigsimítottam arcán és indultam az ablak felé. Úgy gondoltam, ma elmegyek vadászni, hisz már több mint egy hete nem voltam.
-Csókot nem is kapok? – hallottam meg a hangját magam mögül. Elmosolyodtam. Először azt hittem, megint álmában beszél, de miután megfordultam, láttam, hogy felkönyökölve fekszik az ágyban, és engem néz. Visszamentem hozzá, majd befeküdtem mellé, és egy hosszú csókot nyomtam ajkaira. Ő is elmosolyodott, majd rádöntötte fejét a mellkasomra.
-Hova akartál elszökni? – mormolta kedvesem a mellkasomba. Tudtam, hogy nem komolyan gondolta.
-Csak vadászni – simogattam hátát.
-Akkor jó – suttogta alig hallhatóan. Minden bizonnyal már félálomban volt.
-Jó éjt, édesem – suttogtam a fülébe.
-Neked is – kuncogott.
-Meglesz – nevettem én is. Minden éjszaka, kivétel, amikor vadászok, végig őt nézem. Sokszor motyog álmában. Nem egyszer suttogta már a nevem és azt is, hogy szeret.
Viszont ma éjjel el kell mennem vadászni. Nem szeretném, ha Esmenek bármi baja lenne miattam. Ráadásul a korházban is feltűnő lenne a fekete szemem. Óvatosan lefejtettem magamról Esme karjait, majd felkeltem mellőle. Még egyszer ránéztem, majd egy csókot nyomtam a hajára és kiugrottam az ablakon. Azonnal az erdő felé vettem az irányt. Minél előbb vissza akartam érni szerelmemhez.
Meghoztam a 22. fejezetet, remélem tetszeni fog:D Úgy gondoltam, hogy ezentúl néhány fejezethez kapcsolok egy-egy idézetet is, ami valamilyen formában kötődik annak tartalmához:D Utólag az előző fejezetekhez is fogok még írni egy kettőt:D remélem ezek is tetszenek majd;) és persze lehet, hogy a fejezeteken belül is fogok néhányat használni, ezeket majd kiemelem a szövegben:)
Jó olvasást!
Puszy: CC&EC
”Esik az eső, beleroskad az ég. Ki tudja, hogy meddig zuhog még?! Meddig uralkodik még a sötétség? Sorscsapás-e “csak“ vagy már a vég? Talán belefárad majd, hogy zúgjon...S kivirul az ég egy szép napon!”
Carlisle szemszöge
A dolgozószobámban ültem és olvastam, Esme pedig a nappaliban rendezkedett. Persze nem engedte, hogy segítsek neki, így följöttem. Szombat révén mind a kettőnk itthon volt és most nem volt semmilyen elintézni valónk.
Hallottam szerelmem ütemes szívdobbanásait és lélegzetvételeit, ami zene volt füleimnek. Órákig képes voltam elhallgatni a lágy dobogást. Éjszakánként, ahányszor vele „aludtam” szívét hallgatva, nagyon gyorsan eljött a hajnal. Legszívesebben leállítottam volna az időt, de tudtam, hogy ez lehetetlen lenne.
Halk kopogtatás zavarta meg gondolataimat. Észre sem vettem, hogy mikor jött fel az emeletre.
-Gyere csak – szóltam ki neki és felálltam a székről, majd az asztal elé sétáltam. Lassan benyitott, majd belépett és becsukta maga mögött az ajtót.
-Beszélhetnénk? – kérdezte zavartan. Mi járhat a fejében? Mitől ilyen zavart?
-Persze – mosolyogtam, de belül már majd szét feszített az idegesség. Nem történhetett semmi, hisz azt hallottam volna. – Üljünk le – húztam a szobában lévő kanapé felé. Leültem, szerelmemet, pedig az ölembe húztam. Várakozóan néztem rá.
-Hát… tudod – kereste a megfelelő szavakat. – Azon gondolkodtam, hogy… a vámpírok… szokták ünnepelni a… karácsonyt? – kérdezte zavartan és láttam, hogy elpirul. Ó, szóval csak ennyi. Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt.
-Hát, régebben nem ünnepeltem meg, hisz nagyon sokáig egyedül éltem, és a karácsonynak pont az a lényege, hogy együtt van a család. Viszont miután Alice és Jasper megjelent az életemben, Alice miatt már kötelező volt – kuncogtam.
-Akkor idén is megünnepeljük? – kérdezte reménykedve.
-Persze – bólintottam -, ha szeretnéd – tettem hozzá.
-Persze, hogy szeretném – lelkesedett. Egész eddig nem is gondoltam erre, pedig igaza volt szerelmemnek. Semmi jel nem utalt arra, hogy már a karácsonyhoz készülődnénk. Bevallom, teljesen kiment a fejemből vámpír létemre. Láttam, hogy Esme arcán átsuhan a fájdalom, majd mintha észbe kapott volna, gyorsan rendezte a vonásait.
-Mi a baj, kedves? – kérdeztem végigsimítva az arcán. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne érjek hozzá.
-Semmi – vágta rá gyorsan. Túlságosan is gyorsan. Kérdőn néztem rá. – Csak… - habozott – Aliceék nem ünnepelhetnek velünk – mondta ki végül. Tudta, hogy nekem is épp annyira hiányoznak, mint neki. Sőt, talán még jobban is. Már nem sokkal azután, hogy találkoztam velük, a gyermekeimnek tekintettem őket.
-Sajnos nem – mondtam halkan. És sajnos még jövőre sem. Alice még mindig nem jelentkezett, hogy mi van velük. Remélhetőleg nincs semmi probléma Rosalieval. Azt hiszem, ma este felhívom őket.
-Alice még mindig nem hívott? – kérdezte szerelmem szomorúan. Mintha ráérzett volna a gondolataimra. Valami mindig közbe jön, ami miatt nem lehetünk boldogok. Először az aggódás, hogy Esmet elrabolják. Bár ez még most is előfordulhatna. A második, Rose átváltozása. Esme magát hibáztatta miatta, pedig nem ő tehetett róla. A harmadik, pedig a költözés és az ezzel járó családtól távol töltött idő. Valahogy el kell ezeket felejtetnem szerelmemmel legalább egy-két napra. Eddig nem telt el úgy nap, hogy ne lett volna szomorú. Ennek véget kell vetnem. Csak még azt nem tudom, hogyan.
-Nem – adtam választ Esme kérdésére. – Ma este felhívom őket – közöltem vele is a döntésem.
-Szerintem inkább nappal hívd őket. Este lehet, hogy vadásznak – könnyebben beszél ezekről a dolgokról, mint a legtöbb vámpír. Hogy tudja ilyen könnyen kezelni a dolgokat.
-Igazad van, szerelmem. Akkor mindjárt fölhívom őket. Szerettél volna még valamiről beszélgetni?
-Nem – válaszolt.
-Rendben, akkor én megyek is és fölhívom őket – elengedtem, hogy fel tudjon állni, majd én is követtem a példáját. Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a hátamra, mire halk sikkantás hagyta el a száját. – Jól vagy? – fordítottam hátra a fejem.
-Igen, csak kérlek, legközelebb ne tegyél ilyen hirtelen mozdulatokat – zihált. Lehet, mégsem volt olyan jó ötlet. Apró kezeivel görcsösen karolta át a nyakam.
-Biztos, hogy minden rendben? – kérdeztem aggódva.
-Persze – mondta határozottan, majd belefúrta arcát a lapockámba. Aranyos volt, ahogy hozzám bújt. Azonnal lent termettem a földszinten.
-Most már kinyithatod a szemed – simogattam meg arcát, miután még mindig szorosan kapaszkodott belém. Fölemelte a fejét és csodálkozva nézett rám.
-Már lent is vagyunk? – hitetlenkedett. Ezek szerint mégsem lehetett annyira szörnyű.
-Igen – kuncogtam -, már jó egy perce.
-Héj, ne nevess ki! – ütötte meg kissé a vállamat, majd ő is elkezdett nevetni. Lesegítettem őt a hátamról és talpra állítottam.
Odamentem a telefonhoz, majd tárcsáztam Aliceék számát. A második csöngés után egy ismerős hang szólt bele a telefonba.
-Halló? Cullen lakás – szólt lágy hangja a vonal túlsó feléről.
-Carmen? – kérdeztem csodálkozva. Hogy kerül ő oda?
-Carlisle? – csodálkozott ő is. – Mi van veletek? Jól vagytok? – kérdezte kissé aggódóan.
-Jól vagyunk, ne aggódj – mosolyogtam. – De mit kerestek ti Prince Rupert-ben?
-Meg akartunk látogatni téged, de csak Aliceéket találtuk itt – válaszolta és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Miért nem szóltatok? Szívesen segítettünk volna – mondta rosszallóan.
-Egyedül is megbirkóztunk vele.
-Aha, ezért vagytok ti most Portoban – mondta rosszallóan.
-Carmen, ha odahívlak titeket segíteni, már késő lett volna. Danielre nem számítottunk. Azt sem tudtuk, hogy létezik – magyaráztam.
-Viszont, segíthettünk volna Rosalieval kapcsolatban – jött az újabb érv. – Akkor nem kellett volna szétválnia a családotoknak.
-Carmen, Carlislelal beszélsz? – kérdezte egy mély férfihang a háttérből. Eleazar.
-Igen – válaszolt neki Carmen. - Eleazar beszélni szeretne veled. Átadom neki. Szia! – köszönt el tőlem.
-Szia Carmen! – köszöntem el én is.
-Carlisle, miért nem szóltál? Segíthettünk volna – kezdett bele Eleazar köszönés nélkül. Még folytatta volna, de én közbe vágtam.
-Ugyan, te is tudod, hogy nem volt időnk szólni. Danielről nem is tudtunk! Nem gondoltuk volna, hogy valaki még veszélyt jelent Esmere nézve – mondtam neki szinte ugyan azt, mint Carmennek.
-Rosaliet mi is taníthattuk volna – jött megint ugyanaz az érv.
-Látod, hogy megoldottuk – sóhajtottam föl lemondóan. – Nem akartunk terhet akasztani a nyakatokra.
-Hozzánk is jöhettetek volna – célzott az elköltözésünkre.
-Gondoltunk rá, hogy meglátogatunk titeket. Nektek is be szeretném mutatni Esmet. Csak még nem volt megfelelő alkalom. Én dolgozok, Esme pedig tanul.
-Nagyon örülnénk a látogatásotoknak, viszont… - habozott Eleazar -, mik a terveid vele? Mármint úgy értem, ha a Volturi tudomást szerez róla, akkor nem fog kegyelmezni – mondta halkan. – Carlisle, ő ember és…
-Tudom, hogy ember – mondtam feszülten. Esme erre felkapta a fejét. Remek! – Eleazar, ez az én döntésem.
-És persze az övé – tette hozzá.
-Eleazar, nem fogom átváltoztatni, ha ő nem akarja, csak azért, hogy velem legyen örökre – hadartam olyan gyorsan, hogy Esme biztosan nem értette. – Nem akarom tőle elvenni a lehetőséget a normális életre. Így bármikor elmehet, ha elege van ebből az egész természetfeletti őrültségből.
-Gondolod, hogy élhetne még normális életet a titkunkkal? – kérdezte barátom erőltetetten nevetve.
-Én vagyok az első, akit szerelemmel szeret. Nem tudhatja, hogy én vagyok-e számára az igazi – hadartam figyelembe sem véve előző mondatát. – De tudod mit? Inkább ne erről beszéljünk. Ez a mi dolgunk.
-Csak egy utolsó kérdés. Mennyire szereted őt? – kérdezte halkan. Sóhajtottam.
-Az életemnél is jobban. Bármit megtennék érte – suttogtam.
-Akkor ezt mond el neki is – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Beszéljétek ezt meg. Nem lenne jó, ha a Volturi tudomást szerezne róla. Nekem elhiheted.
-Tudom, Eleazar, tudom – sóhajtottam föl. Persze, ő egy ideig Volturi volt. Nagyon jól ismeri őket. De csak van más megoldás is. – De még túlságosan is friss a kapcsolatunk ehhez szerintem.
-Igen? És az összeköltözéshez nem? – nevetett.
-Tudod, hogy nem volt más választásunk. Meg kellett védenünk őt Dominictól.
-És utána miért nem ment haza? – kuncogott. Hogy tudott mindent így félvállról venni. Nem ilyennek ismertem.
-Azért, mert elég csúnya sérülései voltak – mondtam egy nagy levegővétel után. – De inkább mond, mi van Rosalieval – kértem. Esme kíváncsian fölkapta a fejét Rose nevére.
-Nagyon jól halad a tanulással. Egyszer sem „botlott” még meg – szinte láttam magam előtt, ahogy a botlott szóhoz gondolatban macskakörmöket rajzol.
-És hogy-hogy nem Aliceék vették fel a telefont? – kíváncsi voltam, mi dolguk lehetett.
-Alice fönt beszélget a lányokkal, Carmen, Jasper és én, pedig a nappaliban voltunk.
-Tanyaék is ott vannak?
-Igen. Mindannyian látni akartunk téged. Meg is lepődtünk, amikor Alice nyitott ajtót és rögtön a nevünkön szólított minket – hallottam, hogy a háttérben a többiek is nevetnek. Rápillantottam az órára, ami este 8 órát mutatott. – Mit szólnátok hozzá, ha titeket is meglátogatnánk?
-Az remek lenne. Mikor jöttök? Tölthetnétek nálunk a karácsonyt – mosolyogtam Esmere, aki visszamosolygott rám.
-Jó ötlet. Zavarnánk, ha kicsit előbb mennénk?
-Ti sosem zavartok – nevettem. – Bármikor szívesen látunk titeket.
-Köszönjük. Úgy gondoltuk, hogy még egy hétig itt maradunk. Jó lenne, ha azután mennénk?
-Persze. Várunk titeket. Majd szóljatok, mielőtt elindultok.
-Rendben. Ha most megbocsátasz, mi elmennénk vadászni.
-Oké. Szóljatok, ha bármi lenne. Üdvözlöm a többieket.
-Mi is téged – hallottam Jasper és Carmen hangját a háttérből. Csak mosolyogtam.
-A többieknek átadom. Szia Carlisle.
-Szia Eleazar – azzal leraktam a telefont.
Odasétáltam Esmehez és leültem mellé, majd átkaroltam.
-Carmen és Tanya kicsoda?
-Mikor meséltem neked a Volturiról, megemlítettem, hogy utazásaim során csak egy hozzánk hasonló vámpír családdal találkoztam. Ők öten élnek együtt. Eleazar és Carmen egy pár, Tanya, Kate és Irina, pedig testvérek. Szinte ők a második családom.
-De ők miért vannak Aliceéknél? Azt mondtad, Alaszkában élnek.
-Igen, valóban ott élnek, csak meg akartak engem látogatni. Viszont csak Aliceékkel találkoztak. Nem gond, ha nálunk töltik a karácsonyt?
-Dehogy is. Pont te mondtad, hogy a karácsonynak pont az a lényege, hogy együtt van a család. És rájuk a családodként tekintesz.
-Köszönöm – simogattam meg arcát. – Nagyon fáradtak tűnsz – állapítottam meg rá nézve.
-Hosszú napom volt – próbált meg elnyomni egy ásítást. Nem is csoda, hogy elfáradt, hisz egész délelőtt pakolgatott. Szó nélkül fölálltam, őt pedig az ölembe vettem, majd elindultam vele az emelet felé.
-Mi van Rosezal? – kérdezte, miközben fejét vállamra hajtotta.
-Nagyon jól tanul – nem akartam most megbeszélni vele az egész beszélgetést. Ráér az holnap is. Nem is kérdezett többet. Pár másodperc múlva már csak egyenletes szuszogását hallottam.
Mikor felértem vele a szobába, óvatosan leraktam őt az ágyra, majd végigsimítottam arcán és indultam az ablak felé. Úgy gondoltam, ma elmegyek vadászni, hisz már több mint egy hete nem voltam.
-Csókot nem is kapok? – hallottam meg a hangját magam mögül. Elmosolyodtam. Először azt hittem, megint álmában beszél, de miután megfordultam, láttam, hogy felkönyökölve fekszik az ágyban, és engem néz. Visszamentem hozzá, majd befeküdtem mellé, és egy hosszú csókot nyomtam ajkaira. Ő is elmosolyodott, majd rádöntötte fejét a mellkasomra.
-Hova akartál elszökni? – mormolta kedvesem a mellkasomba. Tudtam, hogy nem komolyan gondolta.
-Csak vadászni – simogattam hátát.
-Akkor jó – suttogta alig hallhatóan. Minden bizonnyal már félálomban volt.
-Jó éjt, édesem – suttogtam a fülébe.
-Neked is – kuncogott.
-Meglesz – nevettem én is. Minden éjszaka, kivétel, amikor vadászok, végig őt nézem. Sokszor motyog álmában. Nem egyszer suttogta már a nevem és azt is, hogy szeret.
Viszont ma éjjel el kell mennem vadászni. Nem szeretném, ha Esmenek bármi baja lenne miattam. Ráadásul a korházban is feltűnő lenne a fekete szemem. Óvatosan lefejtettem magamról Esme karjait, majd felkeltem mellőle. Még egyszer ránéztem, majd egy csókot nyomtam a hajára és kiugrottam az ablakon. Azonnal az erdő felé vettem az irányt. Minél előbb vissza akartam érni szerelmemhez.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)