22. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a 22. fejezetet, remélem tetszeni fog:D Úgy gondoltam, hogy ezentúl néhány fejezethez kapcsolok egy-egy idézetet is, ami valamilyen formában kötődik annak tartalmához:D Utólag az előző fejezetekhez is fogok még írni egy kettőt:D remélem ezek is tetszenek majd;) és persze lehet, hogy a fejezeteken belül is fogok néhányat használni, ezeket majd kiemelem a szövegben:)
Jó olvasást!
Puszy: CC&EC



”Esik az eső, beleroskad az ég. Ki tudja, hogy meddig zuhog még?! Meddig uralkodik még a sötétség? Sorscsapás-e “csak“ vagy már a vég? Talán belefárad majd, hogy zúgjon...S kivirul az ég egy szép napon!”

Carlisle szemszöge

A dolgozószobámban ültem és olvastam, Esme pedig a nappaliban rendezkedett. Persze nem engedte, hogy segítsek neki, így följöttem. Szombat révén mind a kettőnk itthon volt és most nem volt semmilyen elintézni valónk.
Hallottam szerelmem ütemes szívdobbanásait és lélegzetvételeit, ami zene volt füleimnek. Órákig képes voltam elhallgatni a lágy dobogást. Éjszakánként, ahányszor vele „aludtam” szívét hallgatva, nagyon gyorsan eljött a hajnal. Legszívesebben leállítottam volna az időt, de tudtam, hogy ez lehetetlen lenne.
Halk kopogtatás zavarta meg gondolataimat. Észre sem vettem, hogy mikor jött fel az emeletre.
-Gyere csak – szóltam ki neki és felálltam a székről, majd az asztal elé sétáltam. Lassan benyitott, majd belépett és becsukta maga mögött az ajtót.
-Beszélhetnénk? – kérdezte zavartan. Mi járhat a fejében? Mitől ilyen zavart?
-Persze – mosolyogtam, de belül már majd szét feszített az idegesség. Nem történhetett semmi, hisz azt hallottam volna. – Üljünk le – húztam a szobában lévő kanapé felé. Leültem, szerelmemet, pedig az ölembe húztam. Várakozóan néztem rá.
-Hát… tudod – kereste a megfelelő szavakat. – Azon gondolkodtam, hogy… a vámpírok… szokták ünnepelni a… karácsonyt? – kérdezte zavartan és láttam, hogy elpirul. Ó, szóval csak ennyi. Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt.
-Hát, régebben nem ünnepeltem meg, hisz nagyon sokáig egyedül éltem, és a karácsonynak pont az a lényege, hogy együtt van a család. Viszont miután Alice és Jasper megjelent az életemben, Alice miatt már kötelező volt – kuncogtam.
-Akkor idén is megünnepeljük? – kérdezte reménykedve.
-Persze – bólintottam -, ha szeretnéd – tettem hozzá.
-Persze, hogy szeretném – lelkesedett. Egész eddig nem is gondoltam erre, pedig igaza volt szerelmemnek. Semmi jel nem utalt arra, hogy már a karácsonyhoz készülődnénk. Bevallom, teljesen kiment a fejemből vámpír létemre. Láttam, hogy Esme arcán átsuhan a fájdalom, majd mintha észbe kapott volna, gyorsan rendezte a vonásait.
-Mi a baj, kedves? – kérdeztem végigsimítva az arcán. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne érjek hozzá.
-Semmi – vágta rá gyorsan. Túlságosan is gyorsan. Kérdőn néztem rá. – Csak… - habozott – Aliceék nem ünnepelhetnek velünk – mondta ki végül. Tudta, hogy nekem is épp annyira hiányoznak, mint neki. Sőt, talán még jobban is. Már nem sokkal azután, hogy találkoztam velük, a gyermekeimnek tekintettem őket.
-Sajnos nem – mondtam halkan. És sajnos még jövőre sem. Alice még mindig nem jelentkezett, hogy mi van velük. Remélhetőleg nincs semmi probléma Rosalieval. Azt hiszem, ma este felhívom őket.
-Alice még mindig nem hívott? – kérdezte szerelmem szomorúan. Mintha ráérzett volna a gondolataimra. Valami mindig közbe jön, ami miatt nem lehetünk boldogok. Először az aggódás, hogy Esmet elrabolják. Bár ez még most is előfordulhatna. A második, Rose átváltozása. Esme magát hibáztatta miatta, pedig nem ő tehetett róla. A harmadik, pedig a költözés és az ezzel járó családtól távol töltött idő. Valahogy el kell ezeket felejtetnem szerelmemmel legalább egy-két napra. Eddig nem telt el úgy nap, hogy ne lett volna szomorú. Ennek véget kell vetnem. Csak még azt nem tudom, hogyan.
-Nem – adtam választ Esme kérdésére. – Ma este felhívom őket – közöltem vele is a döntésem.
-Szerintem inkább nappal hívd őket. Este lehet, hogy vadásznak – könnyebben beszél ezekről a dolgokról, mint a legtöbb vámpír. Hogy tudja ilyen könnyen kezelni a dolgokat.
-Igazad van, szerelmem. Akkor mindjárt fölhívom őket. Szerettél volna még valamiről beszélgetni?
-Nem – válaszolt.
-Rendben, akkor én megyek is és fölhívom őket – elengedtem, hogy fel tudjon állni, majd én is követtem a példáját. Hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam a hátamra, mire halk sikkantás hagyta el a száját. – Jól vagy? – fordítottam hátra a fejem.
-Igen, csak kérlek, legközelebb ne tegyél ilyen hirtelen mozdulatokat – zihált. Lehet, mégsem volt olyan jó ötlet. Apró kezeivel görcsösen karolta át a nyakam.
-Biztos, hogy minden rendben? – kérdeztem aggódva.
-Persze – mondta határozottan, majd belefúrta arcát a lapockámba. Aranyos volt, ahogy hozzám bújt. Azonnal lent termettem a földszinten.
-Most már kinyithatod a szemed – simogattam meg arcát, miután még mindig szorosan kapaszkodott belém. Fölemelte a fejét és csodálkozva nézett rám.
-Már lent is vagyunk? – hitetlenkedett. Ezek szerint mégsem lehetett annyira szörnyű.
-Igen – kuncogtam -, már jó egy perce.
-Héj, ne nevess ki! – ütötte meg kissé a vállamat, majd ő is elkezdett nevetni. Lesegítettem őt a hátamról és talpra állítottam.
Odamentem a telefonhoz, majd tárcsáztam Aliceék számát. A második csöngés után egy ismerős hang szólt bele a telefonba.
-Halló? Cullen lakás – szólt lágy hangja a vonal túlsó feléről.
-Carmen? – kérdeztem csodálkozva. Hogy kerül ő oda?
-Carlisle? – csodálkozott ő is. – Mi van veletek? Jól vagytok? – kérdezte kissé aggódóan.
-Jól vagyunk, ne aggódj – mosolyogtam. – De mit kerestek ti Prince Rupert-ben?
-Meg akartunk látogatni téged, de csak Aliceéket találtuk itt – válaszolta és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Miért nem szóltatok? Szívesen segítettünk volna – mondta rosszallóan.
-Egyedül is megbirkóztunk vele.
-Aha, ezért vagytok ti most Portoban – mondta rosszallóan.
-Carmen, ha odahívlak titeket segíteni, már késő lett volna. Danielre nem számítottunk. Azt sem tudtuk, hogy létezik – magyaráztam.
-Viszont, segíthettünk volna Rosalieval kapcsolatban – jött az újabb érv. – Akkor nem kellett volna szétválnia a családotoknak.
-Carmen, Carlislelal beszélsz? – kérdezte egy mély férfihang a háttérből. Eleazar.
-Igen – válaszolt neki Carmen. - Eleazar beszélni szeretne veled. Átadom neki. Szia! – köszönt el tőlem.
-Szia Carmen! – köszöntem el én is.
-Carlisle, miért nem szóltál? Segíthettünk volna – kezdett bele Eleazar köszönés nélkül. Még folytatta volna, de én közbe vágtam.
-Ugyan, te is tudod, hogy nem volt időnk szólni. Danielről nem is tudtunk! Nem gondoltuk volna, hogy valaki még veszélyt jelent Esmere nézve – mondtam neki szinte ugyan azt, mint Carmennek.
-Rosaliet mi is taníthattuk volna – jött megint ugyanaz az érv.
-Látod, hogy megoldottuk – sóhajtottam föl lemondóan. – Nem akartunk terhet akasztani a nyakatokra.
-Hozzánk is jöhettetek volna – célzott az elköltözésünkre.
-Gondoltunk rá, hogy meglátogatunk titeket. Nektek is be szeretném mutatni Esmet. Csak még nem volt megfelelő alkalom. Én dolgozok, Esme pedig tanul.
-Nagyon örülnénk a látogatásotoknak, viszont… - habozott Eleazar -, mik a terveid vele? Mármint úgy értem, ha a Volturi tudomást szerez róla, akkor nem fog kegyelmezni – mondta halkan. – Carlisle, ő ember és…
-Tudom, hogy ember – mondtam feszülten. Esme erre felkapta a fejét. Remek! – Eleazar, ez az én döntésem.
-És persze az övé – tette hozzá.
-Eleazar, nem fogom átváltoztatni, ha ő nem akarja, csak azért, hogy velem legyen örökre – hadartam olyan gyorsan, hogy Esme biztosan nem értette. – Nem akarom tőle elvenni a lehetőséget a normális életre. Így bármikor elmehet, ha elege van ebből az egész természetfeletti őrültségből.
-Gondolod, hogy élhetne még normális életet a titkunkkal? – kérdezte barátom erőltetetten nevetve.
-Én vagyok az első, akit szerelemmel szeret. Nem tudhatja, hogy én vagyok-e számára az igazi – hadartam figyelembe sem véve előző mondatát. – De tudod mit? Inkább ne erről beszéljünk. Ez a mi dolgunk.
-Csak egy utolsó kérdés. Mennyire szereted őt? – kérdezte halkan. Sóhajtottam.
-Az életemnél is jobban. Bármit megtennék érte – suttogtam.
-Akkor ezt mond el neki is – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Beszéljétek ezt meg. Nem lenne jó, ha a Volturi tudomást szerezne róla. Nekem elhiheted.
-Tudom, Eleazar, tudom – sóhajtottam föl. Persze, ő egy ideig Volturi volt. Nagyon jól ismeri őket. De csak van más megoldás is. – De még túlságosan is friss a kapcsolatunk ehhez szerintem.
-Igen? És az összeköltözéshez nem? – nevetett.
-Tudod, hogy nem volt más választásunk. Meg kellett védenünk őt Dominictól.
-És utána miért nem ment haza? – kuncogott. Hogy tudott mindent így félvállról venni. Nem ilyennek ismertem.
-Azért, mert elég csúnya sérülései voltak – mondtam egy nagy levegővétel után. – De inkább mond, mi van Rosalieval – kértem. Esme kíváncsian fölkapta a fejét Rose nevére.
-Nagyon jól halad a tanulással. Egyszer sem „botlott” még meg – szinte láttam magam előtt, ahogy a botlott szóhoz gondolatban macskakörmöket rajzol.
-És hogy-hogy nem Aliceék vették fel a telefont? – kíváncsi voltam, mi dolguk lehetett.
-Alice fönt beszélget a lányokkal, Carmen, Jasper és én, pedig a nappaliban voltunk.
-Tanyaék is ott vannak?
-Igen. Mindannyian látni akartunk téged. Meg is lepődtünk, amikor Alice nyitott ajtót és rögtön a nevünkön szólított minket – hallottam, hogy a háttérben a többiek is nevetnek. Rápillantottam az órára, ami este 8 órát mutatott. – Mit szólnátok hozzá, ha titeket is meglátogatnánk?
-Az remek lenne. Mikor jöttök? Tölthetnétek nálunk a karácsonyt – mosolyogtam Esmere, aki visszamosolygott rám.
-Jó ötlet. Zavarnánk, ha kicsit előbb mennénk?
-Ti sosem zavartok – nevettem. – Bármikor szívesen látunk titeket.
-Köszönjük. Úgy gondoltuk, hogy még egy hétig itt maradunk. Jó lenne, ha azután mennénk?
-Persze. Várunk titeket. Majd szóljatok, mielőtt elindultok.
-Rendben. Ha most megbocsátasz, mi elmennénk vadászni.
-Oké. Szóljatok, ha bármi lenne. Üdvözlöm a többieket.
-Mi is téged – hallottam Jasper és Carmen hangját a háttérből. Csak mosolyogtam.
-A többieknek átadom. Szia Carlisle.
-Szia Eleazar – azzal leraktam a telefont.
Odasétáltam Esmehez és leültem mellé, majd átkaroltam.
-Carmen és Tanya kicsoda?
-Mikor meséltem neked a Volturiról, megemlítettem, hogy utazásaim során csak egy hozzánk hasonló vámpír családdal találkoztam. Ők öten élnek együtt. Eleazar és Carmen egy pár, Tanya, Kate és Irina, pedig testvérek. Szinte ők a második családom.
-De ők miért vannak Aliceéknél? Azt mondtad, Alaszkában élnek.
-Igen, valóban ott élnek, csak meg akartak engem látogatni. Viszont csak Aliceékkel találkoztak. Nem gond, ha nálunk töltik a karácsonyt?
-Dehogy is. Pont te mondtad, hogy a karácsonynak pont az a lényege, hogy együtt van a család. És rájuk a családodként tekintesz.
-Köszönöm – simogattam meg arcát. – Nagyon fáradtak tűnsz – állapítottam meg rá nézve.
-Hosszú napom volt – próbált meg elnyomni egy ásítást. Nem is csoda, hogy elfáradt, hisz egész délelőtt pakolgatott. Szó nélkül fölálltam, őt pedig az ölembe vettem, majd elindultam vele az emelet felé.
-Mi van Rosezal? – kérdezte, miközben fejét vállamra hajtotta.
-Nagyon jól tanul – nem akartam most megbeszélni vele az egész beszélgetést. Ráér az holnap is. Nem is kérdezett többet. Pár másodperc múlva már csak egyenletes szuszogását hallottam.
Mikor felértem vele a szobába, óvatosan leraktam őt az ágyra, majd végigsimítottam arcán és indultam az ablak felé. Úgy gondoltam, ma elmegyek vadászni, hisz már több mint egy hete nem voltam.
-Csókot nem is kapok? – hallottam meg a hangját magam mögül. Elmosolyodtam. Először azt hittem, megint álmában beszél, de miután megfordultam, láttam, hogy felkönyökölve fekszik az ágyban, és engem néz. Visszamentem hozzá, majd befeküdtem mellé, és egy hosszú csókot nyomtam ajkaira. Ő is elmosolyodott, majd rádöntötte fejét a mellkasomra.
-Hova akartál elszökni? – mormolta kedvesem a mellkasomba. Tudtam, hogy nem komolyan gondolta.
-Csak vadászni – simogattam hátát.
-Akkor jó – suttogta alig hallhatóan. Minden bizonnyal már félálomban volt.
-Jó éjt, édesem – suttogtam a fülébe.
-Neked is – kuncogott.
-Meglesz – nevettem én is. Minden éjszaka, kivétel, amikor vadászok, végig őt nézem. Sokszor motyog álmában. Nem egyszer suttogta már a nevem és azt is, hogy szeret.
Viszont ma éjjel el kell mennem vadászni. Nem szeretném, ha Esmenek bármi baja lenne miattam. Ráadásul a korházban is feltűnő lenne a fekete szemem. Óvatosan lefejtettem magamról Esme karjait, majd felkeltem mellőle. Még egyszer ránéztem, majd egy csókot nyomtam a hajára és kiugrottam az ablakon. Azonnal az erdő felé vettem az irányt. Minél előbb vissza akartam érni szerelmemhez.