26. fejezet

Sziasztok!
Hát jó... nem kínozlak titeket:D fölrakom a teljes 26. fejezetet:D legalább ezen is lehet gondolkodni:P xD remélem tetszeni fog:D csak is zsóffiii-nak köszönhetitek:D meg annak h még fiatal vagyok a megkövezéshez:O:O xD
szombaton megyek el nyaralni egy hétre balatonra és utána egy hétre bonyhádra táborba:( viszont a kettő között itthon leszek egy estét valószínüleg de még nem biztos:( ha lesz időm, akk felrakom a 27. fejezetet:D addig is várom a komikat és még akkor is mikor már nyaralni leszek:D
puszi:CC&EC



„Kísérteties csend ül a szobán, mégis… mintha lépteid hallanám. Az ablakon át a Holdat nézem, megfáradt vállamon kezedet érzem...”

„Azt mondjuk, szeretjük a fákat, mégis kivágjuk őket. És az emberek még mindig csodálkoznak, amikor valaki fél, mert azt mondják neki, hogy szeretik.”

Esme szemszöge

Nagyon jó, már hallucinálok is. A hideg kezet azonban még mindig éreztem. Lassan hátrafordítottam a fejemet. Egy barna hajú nő állt mögöttem és féltő szemekkel méregetett engem. Egy valami rögtön feltűnt. Nem ember! A bőre sápadt volt és falfehér. Érintése hideg. Szemei aranybarnán csillogtak.
-Minden rendben? – kérdezte csilingelő hangon, a szemembe nézve, majd tekintete a kezemben lévő késre tévedt.
-Kik maguk? – kérdeztem végignézve rajtuk. A konyhában ugyanis 5 vámpír állt, teljesen ledöbbenve. Négy nő volt közülük, egy pedig férfi. Az egyik lánynak fekete haja volt, a másiknak szőke, egy eperszín tinccsel kiegészítve, a harmadiknak, pedig szőkésbarna. A férfinek, aki kissé közelebb lépett hozzánk, sötétbarna, már majdnem fekete haja volt.
-Én Carmen vagyok. Ők itt a családom: Tanya, Kate, Irina, és a férjem, Eleazar – mutatott be mindenkit sorban. Újra végignéztem a társaságon. Tehát ők lennének a Denali klán. De hát mit keresnek itt. Hisz nem is ismernek engem. Ő viszont már nincs itt. Lehet, hogy ők ezt nem tudják. – Te vagy Esme, ugye? – kérdezte mosolyra húzva ajkait.
-Igen. De maguk mit keresnek itt? – nem volt épp illedelmes kérdés, de nem voltam már egy ideje beszélgetős kedvemben.
-Kérlek, tegezz minket. Amúgy Carlislehoz jöttünk – a neve hallatára újra lüktetni kezdett a sebem széle. Átkaroltam magam, hogy szét ne essek. Milyen jó lenne, ha csak dolgozni ment volna. – Minden rendben? – karolt át Carmen. A hideg kezeitől összerezzentem. Emlékeztetett az Ő érintésére. – Mi történt? – kérdezte aggódó szemekkel. Sírva borultam a nyakába.
-Merre van? Dolgozik? Mikor egy héttel ezelőtt beszéltünk vele, úgy egyeztünk meg, hogy egy hét múlva jövünk, és itt töltjük a karácsonyt – mondta most a férfi.
Egy ideig ott zokogtam a konyhába, majd a nő könnyedén felkapott és bevitt a nappaliba, leültetett a kanapéra, és ő is odaült mellém.
-Mi történt? – guggolt le elém Kate, azt hiszem. Megráztam a fejem. Úgysem tudnak rajtam segíteni. – Kérlek, engedd, hogy segítsünk.
-Nem… nem hiszem, hogy… tudnátok… segíteni.
-Azt majd mi eldöntjük. Nos? – szólalt meg most Tanya.
Beletelt pár perce, mire meg tudtam szólalni.
-El… el… elm… elment – nyögtem ki végül, miközben próbáltam visszanyelni a könnyeimet. Nem sok sikerrel. – Vissza… ment. Visszament Aliceékhez – sírtam.
-Az nem lehet. Akkor találkoztunk volna vele – mondta döbbenten a férfi. Ha jól emlékszem, Eleazar.
-Kérlek, mondj el mindent – ült le a másik oldalamra Tanya. Nagy levegőt vettem, majd belekezdtem. Legalábbis megpróbáltam.
-Körülbelül egy hete, azt hiszem, hogy hétfőn, mikor felébredtem, nagyon közönyösen bánt velem. Elhívott sétálni az erdőbe. Egy ideig csak sétáltunk, majd hirtelen megállt – a nevét még mindig nehezemre esett kimondani, így inkább kihagytam a történetből. Így is érteni fogják és nekem így sokkal könnyebb. Legalább folyékonyan tudtam beszélni. – Azt mondta, hogy elutazik. Visszamegy Aliceékhez, és velük együtt elköltözik. Viszont azt mondta, hogy én nem megyek velük – az emlékek hatására ismét olyan rosszul lettem, mint akkor ott az erdőben. – Azt mondta, hogy ő már nem… nem szeretne velem… együtt élni.
Újra kitört belőlem a sírás. Tanya is finoman átölet, Kate pedig megszorította a kezem, jelezve, ő támogat engem mindenben.
-Ezt nem tudom elképzelni róla – mondta Eleazar a fejét ingatva. – A múltkor, mikor beszéltünk telefonon, a hangja teljes magabiztossággal csengett. Nem értem – gondolkodott el.
-Biztosan hirtelen döntötte el – Irina most szólalt meg először, mióta megjelentek.
-Nem hinném – ingattam a fejem. – Mikor reggel felébredtem, már összepakolta a kisebb dolgait a szobákból – még mindig összetörten ültem a kanapén.
-Fel kéne hívni Alicet – mondta Irina. – Lehet, hogy csak elkerültük egymást – vetette fel az ötletet. – Vagy lehet, hogy ő látta a döntését.
-Nem hinném. Már egy hét eltelt azóta. Nem telik ennyi időbe, hogy odaérjen – csóválta a fejét Carmen.
-És Alice nem látja a jövőmet. Nem láthatta, hogy hogyan döntött – suttogtam, de mind hallották. Mind döbbenten néztek rám.
-Hogy hogy nem látja a jövődet? – csodálkozott a férfi.
-Nem tudom – ingattam a fejemet. – Jasper sem érez engem. Valamiért nem hatnak rám a képességeik – bár én nem tartottam ezt olyan érdekes témának, őt mégis érdekelte.
-Ez érdekes – gondolkodott el, majd koncentrálni kezdett. Mélyen a szemembe nézett. – Ez érdekes – hangja csodálkozó volt.
-Mi az? – kérdezte Carmen.
-Ezt majd később megbeszéljük. Valami oka biztosan volt – tért át az eredeti témára. - Megengednéd, hogy körülnézzünk a házban? – kérdezte a férfi.
-Persze, csak nyugodtan.
A következő pillanatban már csak Carmen és én voltunk a szobában.
-Nem történt valami az Az előtti nap? Valami, ami elbizonytalaníthatta? – kérdezte a hátamat simogatva. Tudtam, hogy el kell mondanom neki a rétet, de nem tudtam, hogy képes leszek-e rá.
-Nem. Előtte való nap elvitt egy rétre. Nagyon gyönyörű volt. Egész nap kint voltunk és még a naplementét is megnéztük. Hacsak nem akkor történt valami, amikor aludtam. Valószínűleg még kint a réten elaludtam, mivel csak másnap reggel, itthon ébredtem – aztán ismét eszembe jutottak azok a szemek, amikkel rám nézett, mikor felébredtem. Már akkor tudtam, hogy valami nincs rendben.
-Nagyon sovány vagy – jegyezte meg, elterelve a témát, amiért nagyon hálás voltam neki. – Mindjárt készítek neked valami ennivalót – állt föl mellőlem. – Addig csak pihenj.
-Nem hinném, hogy tudnék most enni. Ha eddig nem sikerült, akkor most sem fog – mondtam rekedten, de mintha meg sem hallotta volna. Eltűnt a konyhaajtóban, én pedig ismét egyedül maradtam.
Vajon miért nem ment vissza Aliceékhez? Lehet, azt gondolta, hogy majd keresni fogom? Vagy, hogy majd biztosan beszélni fogok Aliceszel?
10 perc után Carmen ismét visszatért egy tányér levessel a kezében.
-Kérlek, próbáld meg megenni – adta oda nekem a tányért, majd leült mellém. – Legalább próbáld meg – unszolt mikor már tiltakozni akartam.
Első kanál… második kanál… harmadik kanál… eddig egész jól megy. Vagy mégsem. Megint öklendezni kezdtem, pedig egyáltalán nem ettem gyorsan és most még finomnak is éreztem, ami elég nagy szó volt ebben a helyzetben.
A tányért leraktam a kis asztalkára, majd már rohantam is ki a konyhába. A mosdóig már nem jutottam volna el. Azonnal a csap fölé hajoltam és kiadtam magamból mindent. Bár nem nagyon érettem, hogy lehet ez, hiszen alig ettem mostanában.
Éreztem, hogy valaki áll mögöttem és tartja a hajamat.
-Bocsánat – mondtam szemlesütve, miután kiöblítettem a számat. Örülnöm kéne, hogy van velem valaki, de nem tudok. Most csak egyvalaki tudna rajtam segíteni, de őt soha többé nem fogom látni. Remélem, a Denali klán nem mondja meg Neki, hogy milyen rosszul viselem a távollétét, ha találkoznak vele. Nem akarom, hogy sajnáljon.
-Carmen? – hallottam a mély férfihangot a nappaliból.
-A konyhában vagyunk – mondta a nő. Eleazar azonnal megjelent az ajtóban.
-A lányokkal elmegyünk megkeresni Őt. Addig kérlek, vigyázz Esmere – adott csókot feleségének, majd már indult is kifelé.
-Eleazar – szóltam utána. Visszafordult és kérdőn nézett rám. – Kérlek, ne mondjátok el neki, hogy... mennyire rosszul viselem a… távollétét – néztem mélyen a férfi szemébe. Hosszasan farkasszemet néztünk egymással, majd bólintott egyet és eltűnt.
Remélem, megtalálják. Nagyon aggódok érte. Hisz, ha nem ment vissza Aliceékhez, akkor hol lehet? Ha valami baja lenne, azt Alice látná. Legalábbis remélem.
Carmen átkarolt, majd visszakísért a nappaliba és leültetett a kanapéra.
-Kérlek, próbáld megenni ezt – rakott az ölembe egy tálcát, rajta egy tányér levessel. Ahogy megéreztem az illatát, rögtön hányingerem lett.
-Nem hinném, hogy menni fog – krákogtam.
-Csak egy-két kanállal, kérlek. Ő se akarná, hogy miatta beteg legyél. És ha nem eszel, annak az lesz a vége – igaza volt, mégsem bírtam még csak ránézni sem az ételre. – Lehet, hogy az infúzió hatásosabb lenne – gondolkodott el. – Csak amíg jobban nem leszel.
-Nem hinném, hogy az olyan hamar bekövetkezik – ingattam a fejemet.
-Dehogynem! Segíteni fogunk neked rendbe jönni. Minden meg fog oldódni – simogatta meg az arcomat. Tudtam, nyugtatásával csak azt akarta elérni, hogy egyek, de nem sikerült neki.
-Carmen, nagyon aranyos vagy, hogy nyugtatni próbálsz, de nem tudsz már rajtam segíteni – motyogtam. Rajtam már csak Ő tudna segíteni.
Ekkor megcsörrent a telefon. Carmen felpattant mellőlem és már fel is kapta a kagylót.
-Halló? – szólt bele. Egy kis ideig csönd, majd újra megszólalt. – Alice, Alice, nyugi, lassabban – Alice? Miért kereshet? Lehet, hogy szólni akar, hogy ott van náluk? – A többiek már elmentek keresni. Nemrég indultak. Én itt maradtam Esmevel. Hosszú történet – kérdőn rám nézett, mire a fejemet ingattam. – Most nem szeretne beszélni veled. Eléggé rosszul van. Nem alkalmas az időpont – nem hinném, hogy el tudnám mesélni Alicenek a történteket. Már a Denali klánnak is nagyon nehéz volt. – Rendben. És kérlek, figyeld őket és szólj, ha van valami. Oké. Szia! – Azzal letette a telefont, majd felém fordult.
Hirtelen pörgött végig minden emlék az agyamon. Előröl, minden. Az első találkozástól kezdve, az erdőben történtekig. Már nem bírtam megtartani testemet. Ha Carmen nem fog meg, biztosan előre buktam volna. Másra már nem emlékeztem, mivel ismét magával ragadott a sötétség. Az utolsó, amire emlékszem, hogy Carmen még szólongatott, majd teljes lett a sötétség. Én pedig élvezettel merültem el a gondatlan semmiségben.

Jasper szemszöge

Már több mint másfél nap telt el a Denali klán távozása óta. Nagyon jól megismertük egymást ez alatt a rövid idő alatt is. Már most nagyon hiányoznak. Azt mondták, hogy a karácsonyt Esmevel és Carlislelal töltik és az ünnepek után, mielőtt még visszamennének Alaszkába, még egyszer ellátogatnak hozzánk.
-Jaj, Jasper, annyira hiányoznak – bújt hozzám szerelmem. Elkezdtem simogatni a hátát.
-Hát látogasd meg őket – ajánlotta Rose szomorúan. Még mindig magát hibáztatta a családunk szétválása miatt.
-Nem, Jasper nélkül nem megyek sehova – jelentette ki Alice. Nekem is nagyon hiányoznak, de valakinek itt kell maradnia Rosezal.
-Hát hívd föl őket – ajánlottam most én. Alice nem válaszolt, csak meredt előre a semmibe. Látomása volt. Szemei ködösek voltak. Pár másodpercig így ültünk.
-Mi történt, Alice? – kérdeztem, mikor látása végre kitisztult. Érzései zavartak voltak és egyben zsúfoltak is. Zavartság, ijedtség, szomorúság és még vagy öt különféle érzelem.
Nem válaszolt, csak felpattant az ölemből, majd fölkapta a telefont. Az első csöngés után beleszóltak.
-Halló? – szólt bele Carmen. Tehát már ott vannak. De miért ő vette föl?
-Szia Carmen, Alice vagyok. Carlisle ott van? Mi van vele? Az előbb volt egy látomásom – hadarta szerelmem levegővétel nélkül, de a vonal másik végéből félbeszakították.
-Alice, Alice, nyugi, lassabban.
-Mi történt Carlislelal? Az előbb volt egy látomásom. Borzalmas volt. Annyira meggyötört volt. Hol van? – zúdította rá Alice a kérdésözönét.
-A többiek már elmentek keresni.
-Mikor?
-Nemrég indultak.
-Te hogy-hogy nem? – csodálkozott szerelmem.
-Én itt maradtam Esmevel.
-Miért? Mi van vele? – kérdezte Alice ijedten. Tudtam, hogy bántja, hogy Esme jövőjét valamiért nem látja. Remélem nem történt nagy baj.
-Hosszú történet – sóhajtott Carmen.
-Beszélhetnék vele? – kis csönd.
-Most nem szeretne beszélni veled – éreztem Aliceen, hogy megbántva érzi magát, ugyanakkor nem érti, hogy mi történt és ez zavarja. – Eléggé rosszul van. Nem alkalmas az időpont – rosszul van? Mi történt vele?
-Vigyázz rá, kérlek. nehogy valami butaságot csináljon – kérte Alice.
-Rendben – hallani lehetett a hangján, hogy valami nyomasztja. Remélem, Esme tényleg nem csinált semmi őrültséget. – És kérlek, figyeld őket és szólj, ha van valami.
-Oké, és ti is, ha visszamenne.
-Oké. Szia!
-Szia! – azzal már meg is szakadt a vonal.
Kedvesem eltorzult arccal fordult felénk.
-Mi történt? – termettem azonnal mellette. Nem mondott semmit, csak leült a kanapéra, majd arcát a kezeibe temette. Rögtön odaültem mellé és átkaroltam. – Mit láttál? Mi történt? – kérdeztem újra. Fölnézett rám, majd egy nagy levegővétel után belekezdett.
-Carlislet láttam. Egy fa mellett ült az erdőben és csak bámult maga elé. Az arca olyan elkínzott volt. Nem tudom, mi történhetett. Láttam, hogy még egy ideig nem fog fölkelni onnan. Remélem Eleazarék megtalálják. Carmen azt mondta, Esme nagyon rosszul van. Mi van, ha valami félreértés volt? Miért ment volna el Carlisle? – most már zokogott. Szorosan átöleltem és egy nyugalomhullámot küldtem felé. Bár én sem voltam valami nyugodt, így ez eléggé nehezemre esett. Mikor már kissé megnyugodott, hálásan fölnézett rám.
Rosalie maga elé bámulva ült az egyik fotelben. Éreztem, hogy hatalmas bűntudata van.
-Rose, ez nem a te hibád – ellenkeztem.
-De igen, az enyém. Ha én nem lennék, akkor a családotok még mindig együtt lenne, és akkor most lehet, hogy Carlisle és Esme nem szenvedne.
-A családunk! – javítottam ki. – Rose, te hozzánk tartozol. Még vér szerint is – kissé mosolyogtam, bár a történtek hatására inkább fintor lett belőle. – Ne okold magad!
Nem válaszolt, csak nézett maga elé, ahogyan szerelmem is.

A szobánkban ülök. Másnap este van. Alice azóta figyeli Carlisle és a Denalik jövőjét, de eddig semmit sem talált.
Egy óra múlva kedvesem sikítva a nyakamba vetette magát.

KOMIKAAAAT!!!