24. fejezet

Sziasztok!
Először is: köszönöm a 3 rendszeres olvasót:D:P és az eddigi komikat:D várom a többit is:P
Másodszor: kedden nyaralni megyek és csak jövő hét hétfőn jövök haza, így valószínűleg nem vasárnap lesz friss, hanem hétfőn vagy kedden:( addig még lehet, hogy fölrakok egy előzetest, hogy legyen min gondolkodni:P
jah és köszönöm a szavazatokat:D
Jó olvasást az új fejihez!:D remélem nem leszek megkövezve....:@
puszi:CC&EC



„Csak most ne hagyj magamra, fájna egyedül ébrednem a holnapra! Ami nélküled oly szürke volna... Ha nem ébredhetnék a csókjaidra.”

„Reggel, ha felébredsz, észre fogod venni, édes kis szobádból hiányzik valaki. Azt hogy ott jártam megtudhatod könnyen, hófehér párnádon megcsillan a könnyem!”

Carlisle szemszöge

Már egy ideje csak csöndben fekszünk a pléden. Szerelmemet karjaimban tartom. Szinte az egész napot átbeszélgettük. Már lassan alkonyodik, de én még nem akarok elmenni innen.
-Megnézzük a naplementét? – kérdeztem Esmet.
-Igen, az jó lenne – nézett föl rám mosolyogva, majd arcára szomorúság ült ki.
-Mi a baj?
-Csak még jó lenne tovább is itt kint maradni – sóhajtott. Igen, az nagyon jó lenne. Még hogyha jobb idő lenne, talán. De így? Ha kint töltenénk az éjszakát, akkor szerelmem reggelre megfagyna mellettem.
-Sajnos nem maradhatunk kint éjszakára – simogattam a hátát. – Nemsokára alkonyodik – ez a napszak a vámpíroké. Ugyan mi sohasem alszunk, alkonyatkor mégis vége van valaminek. Egy nap lezárul, nekünk mégsem számít semmit sem, hisz örökké élünk. Nincs szükségünk napokra, hisz nem alszunk. Mégis, alkonyatkor, mintha egy napnak lenne vége. Még számunkra is.
Egymást ölelve, néha apró csókokat váltva néztük végig a naplementét. Csodálatos volt. Egy probléma azonban még mindig nem hagyott nyugodni.

Esme szemszöge

Nem is emlékszem, hogy mikor aludtam el. Csak annyit tudok, hogy egyik pillanatban még Carlisle ölelő karjaiból néztem a naplementét, aztán már csak a sötétség.
-Jó reggelt! – hallottam meg magam mellől szerelmem hangját.
-Jó reggelt! – mosolyogva felnéztem rá, de amint megláttam komor arcát, rögtön lehervadt a mosoly az arcomról. – Valami baj van? – csak most vettem észre, hogy nem ölel át úgy, mint ahogy reggelenként szokott. Mi történhetett?
-Beszélnünk kell – mondta komolyan. Fölkelt mellőlem. – Öltözz fel – tette még hozzá, majd kiment a szobából. Félelem söpört át rajtam. Mi történhetett? Miről akar beszélni velem? Remegő kezekkel kinyitottam a gardróbom ajtaját, majd kivettem a legelső ruhát, ami a kezembe került. Bementem a fürdőbe, levettem a ruháimat, majd beálltam a zuhany alá. A meleg víz mindig megnyugtatott, de most még ez sem segített. Az a komor arca, a komoly hangja. Mikor végeztem, még mindig remegő kezekkel elzártam a csapot. Megtörölköztem, majd felvettem a ruhákat. A fölsőmön minden gombot csak harmadikra sikerült begombolnom, annyira remegett a kezem.
Kimentem a fürdőből. Amint kiértem a szobába, észrevettem, hogy Carlisle apróbb dolgai hiányoznak onnan. Kétségbe esetten mentem le a nappaliba. Carlisle ott ült az egyik fotelben és nézett maga elé. Mikor leértem, ő azonnal fölnézett.
-Sétálnál velem egyet? – kérdezte még mindig komor arccal. Bólintottam, majd elindultam fölvenni a kabátomat.
Ő kinyitotta nekem az ajtót, én pedig kiléptem a hidegre. Most nem nyújtotta felém a karját, hogy belekaroljak, és nem fogta meg a kezemet sem.
Hosszú ideig csak sétáltunk egymás mellett az erdőben, majd egyszer csak hirtelen megállt.
Egész úton azon gondolkodtam, hogy mi történhetett. Miről maradhattam le? Miért akar velem pont az erdőben beszélgetni? Vagy megint mutatni akar valamit? Még sohasem viselkedett így mióta ismerem.
Szembe fordult velem, majd mélyen a szemembe nézett.
-Esme, én elutazok. Visszamegyek Aliceékhez, és velük együtt elköltözök.
-Rose ilyen gyorsan tanul? Már találkozhatok vele? – kérdeztem csodálkozva. Hisz Alice azt mondta, 1-2 év mire kontrollálni tudja magát annyira, hogy ne támadjon rám, ha megérzi az illatom.
-Nem, Esme! Te nem jössz velünk – mondta halkan, még mindig az enyémbe fúrva tekintetét. Hidegzuhanyként ért, ahogy rájöttem szavai jelentésére. Szemeiben most nem láttam azt a csillogást, mint tegnap a réten. Pillantása komor volt és határozott. Láttam átsuhanni valamit arcán, de aztán eltűnt. Biztosan csak képzelődtem.
-De hát… miért? – kérdeztem nehezen. Miért akar elmenni? Szemeimet már szúrta a sírás, de most tartanom kell magam. Nem sírhatom el magam. Erősnek kell látszanom. Torkomban éreztem a gombócot. Egyszerűen nem bírtam mást mondani.
-Esme, én már nem szeretnék veled… - kicsit habozott – együtt élni. – Szavai villámokként sújtottak le rám. Hirtelen tört rám a felismerés.
-Te… nem… akarsz… engem – suttogtam szaggatottan magam elé. Éreztem, hogy már nem bírom sokáig sírás nélkül.
-Nem – mondta halkan, lehajtott fejjel. Szívem összeszorult erre az egy szóra. Nem szeret engem. Nem kellek neki. Lábaim remegtek. Úgy éreztem, itt helyben összeesek. Nem! Erősnek kell maradnom. Ha menni akar, nem tarthatom itt. Nem akarom, hogy sajnálatból maradjon velem. – Hidd el Esme, ha tovább húznánk ezt a dolgot, csak nehezebb lenne – suttogta miközben közelebb lépett hozzám. Bólintottam. A gombóc miatt a torkomban még mindig nem tudtam megszólalni. Éreztem, hogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon. Gyorsan letöröltem, bár tudtam, hogy úgyis észrevette.
-Ne sírj, kérlek – mondta lágy hangon. – Ember vagy. Könnyen elfelejtesz majd. Jön valaki más, aki majd mindent megad neked – ezzel lenne a baj?
-Ha csak emiatt akarsz elmenni, hogy nekem mindenem meglegyen, közlöm veled, hogy nélküled nem lehetek boldog. Nekem nem kell gyerek, boldog házas élet nélküled – az utolsó szót megnyomtam.
-Nem, Esme, én nem ezért megyek el. De azt szeretném, hogy lépj túl rajtam. Legyél boldog. Nélkülem! Hidd el, egy idő után már csak egy régi emlék leszek. El fogsz felejteni, és boldog életet fogsz élni egy szerető férj oldalán. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra, nem csinálsz semmi őrültséget és megpróbálsz túllépni rajtam – nézett mélyen a szemembe.
-Rendben… de az utolsót nem garantálom – suttogtam. Egyik kezét arcomra simította. Bőrét most még hidegebbnek éreztem, mint általában.
-Azért próbáld meg. Cserébe, pedig megígérem, hogy olyan lesz, mintha nem is léteztem volna. El fogsz felejteni egy idő után – mondta. Levette a kezemről a karperecet, ami a Cullen család címerét ábrázolta az én nevemmel ellátva, majd homlokon csókolt. – Ég veled! – azzal eltűnt mellőlem.
Térdre rogytam a fűben. Szemeiből már patakokban folytak a könnyeim. Elhagyott. Itt hagyott. Nem kellek már neki. Nem szeret. Sőt, lehet, hogy soha nem is szeretett, csak játszott velem. Nem! Ő nem olyan! Miért kellet ennek így lennie? Mivel érdemeltem ezt ki? Mi rosszat tettem?
-Miért? – ordítottam föl keservesen. – Carlisle – zokogtam összehúzva magam. Ahogy kimondtam a nevét, éreztem, hogy mellkasom sajogni kezd. Mikor kimondta azokat a szavakat, szívem apró darabkákra hullt. És mikor azt kérte, hogy felejtsem el, még szilánkosabbra tört. Mintha egy tőrt döftek volna a szívembe, és minden egyes szava után forgattak volna rajta egyet. A fejem zúgott. A szemeimet nem bírtam kinyitni. Ott feküdtem a hóban elhagyatottan. Hova mehetnék? Bár azt mondta, hogy visszamegy Aliceékhez. Újabb tőrforgatás kíséretében tudatosult bennem, hogy így Aliceszel, Jasperrel és Rosezal sem találkozhatok soha többet. Mi értelme volt így elköltöznünk? Már akkor megmondhatta volna, hogy menjek haza. Hogy menjek vissza Vancouverbe. Elfogadtam volna. De így most hova mehetnék? Nincs semmim. A következő pillanatban már az öntudatlanság könnyű sötétjében lebegtem. Így legalább már nem éreztem annyira a fájdalmat. Azt a tátongó űrt a mellkasomban, ami egyre csak növekedett. Mintha párhuzamban lenne a távolsággal, ami kettőnk között egyre csak növekszik.

Mikor magamhoz tértem, éreztem, hogy vacogok. Lábaim teljesen elzsibbadtak. Alig bírtam megmozdítani őket. Szemeimet nem akartam kinyitni. Vissza akartam süllyedni az öntudatlanság kellemes semmijébe. Az azonban nem akart jönni. Lassan felnyitottam a szememet. Körülöttem mindenhol vakító fehérség. Nem tudom, meddig lehettem eszméletlen. Lassan fölültem a hóban, majd gondolkozni kezdtem. Ha Ő elköltözött, akkor most nincs senki sem a házban. A dolgait minden bizonnyal magával vitte. Nem akarom, hogy bármi is Rá emlékeztessen a házban. Legalábbis nem minden egyes kis semmiség. Viszont valahova muszáj lesz mennem, hisz ha itt maradok, akkor halálra fagyok. Márpedig megígértem neki, hogy vigyázok magamra. Szeretem, és ezért tiszteletben is tartom ezt a kérését. Vajon tényleg olyan lesz egy idő után, mintha nem is ismertem volna? Csak egy múló emlék lesz? Én ezt nem akarom. Azt akarom, hogy örökké az emlékezetembe maradjon tökéletes alakja, izmos teste, napfényben szikrázó mellkasa, gyönyörű, topáz színű szemei, bódító illata, arcának tökéletes vonásai. Azt akarom, hogy mindig vissza tudjak emlékezni ölelő, jéghideg karjaira, mellkasa kőkemény tapintására, szenvedélyes és mégis gyengéd csókjaira. Nem akarom elfelejteni. Vajon már tegnap eldöntötte, hogy elmegy? A réten való kirándulást búcsúnak szánta? Miért kellett nekem olyan hamar elaludnom? Legszívesebben visszapörgetném az időt, és az egész éjszakát Vele tölteném a réten. Ölelő karjai között, a naplementében és Benne gyönyörködve. Ahogy a nap utolsó sugarai nyomán bőre ezer kis gyémántként csillog.
Csak ekkor tűnt fel, hogy könnyeim ismét folyni kezdtek. Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszamenjek. Már ha visszatalálok egyáltalán.
Lassan fölkeltem a földről, majd körül néztem. Vajon merre lehet a ház? Végül elindultam abba az irányba, amerre eszem húzott. Bár nem vagyok benne biztos, hogy nem őrültem meg már most a hiányától. Lassan lépkedtem. Mikor a fák kissé ritkulni kezdtek, megkönnyebbültem, ugyanakkor szorító érzés kerített a hatalmába. Ha meglátom a házat, az emlékek ezresével fognak megrohamozni. A fák egyre csak ritkultak, majd még két perc lassú vánszorgás után kiértem a kis rétre, ahol a ház állt. A házunk. A MI volt házunk. Ahol annyi szép percet, órát és napot töltöttünk kettesben. Ahol éjszakánként Ő mellettem feküdt.
Muszáj volt átkarolnom magam. Ha nem tettem volna meg, félő lett volna, hogy szétesek. Lassan elindultam az ajtó felé. Mikor odaértem, remegő kézzel lenyomtam a kilincset, majd benyitottam. Nélküle a ház üresnek és elhagyatottnak látszott. És az is volt. Pont, mint én.
Nem tudtam, mit csinálhatnék most. Legszívesebben fölrohantam volna a közös szobánkba, hogy eldőlhessek az ágyon, hátha jön a megváltó semmiség. De ha most meglátnám a szobát, kétlem, hogy eljutnék az ágyig.
A lábaim nem bírták tovább. Összecsuklottam ott, a csukott ajtónak dőlve. Térdeimet felhúztam és csak sírtam. Vártam már, hogy könnyeim elapadjanak, hisz egyszer csak kiszáradnak a könnycsatornáim, de csak nem akart abbamaradni a sírásom. Nemsokára a megváltó sötétség ismét eljött értem. Lassan kezdett múlni a fájdalom, majd elaludtam.

Sikítozva, könnyek között tértem magamhoz. Már szinte korom sötét volt a házban. Az álom borzalmas volt. Hiába tiltakoztam ellene, az agyam felelevenítette a borzalmas álomképeket.

„-Esme, azt hitted, hogy majd pont egy olyan közönséges emberlány fog kelleni nekem, mint te? – kérdezte Ő szemrehányóan, majd hangosan felnevetett. – Mit hittél? Hogy majd együtt élünk az örökkévalóság végéig? – kérdezte még mindig nevetve. – Azt hitted, hogy szándékomban áll átváltoztatni téged? – röhögött. – A nyomába sem érhetsz, még egy átlagos vámpírnőnek sem!
-Kérlek, ne! – könyörögtem neki. – Ne mond ezt! – pont azokat mondta, amiktől féltem, hogy egyszer bekövetkeznek. Hogy én csak egy átlagos ember vagyok, és sohasem leszek elég jó neki. Hogy egy vámpírral szemben nincs semmi esélyem nála.”

Az álom itt félbeszakadt, mikor felébredtem.
Akármennyire is fájt, igaza volt. Hisz mit érek én egy gyönyörű vámpírnővel szemben? Mindig is tudtam, hogy nem vagyok elég jó Hozzá… Neki. Igaza volt, ha tovább halasztottuk volna, csak még nagyobb sebeket ejt ez a szakítás. Legalábbis rajtam. Ő nem szeret engem, így neki nem fájt volna.
Lassan fölálltam az ajtó elől és elindultam fölfelé, útközben felkapcsolva az összes utamba kerülő lámpát. Egyszer úgyis meg kell tennem. Összeszedem a cuccaimat és átköltözök egy másik szobába. Mondjuk abba, amelyiket Alicenek szántuk. Ahogy fölértem az emeletre, rögtön A szoba felé vettem az irányt. Az ajtó előtt azonban megtorpantam. Készen állok én erre? A válasz egyértelmű. Nem! De sosem fogok rá készen állni. Minél előbb megteszem, annál jobb. Remegő kezemet rátettem a kilincsre, majd benyitottam. Az emlékek rögtön elözönlötték elmémet. Kezeimet fejemhez kaptam, így próbáltam összetartani azt. Szemeimet szorosan összezártam.
Mikor már úgy éreztem, megbirkózom a többi emlékkel is, kinyitottam a szemeimet, majd beléptem a szobába, fölkapcsoltam ott is a lámpát, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Pillantásom először az ágyra tévedt, majd lassan végigjárattam tekintetem az egész szobán. Odasétáltam a gardróbhoz, majd kinyitottam az ajtaját. Kár volt ezzel kezdenem, ugyanis itt voltak az Ő ruhái is. Ingjei ott lógtak sorban egymás mellett. Levettem 3 inget a helyéről, majd mélyen beleszippantottam a ruhákba. Pontosan olyan illatuk volt, mint Neki. Elvettem még két pulcsit is, majd megfordultam és a saját ruháimhoz léptem. Levettem a helyükről a legszükségesebbeket, majd kimentem a gardróbból. Leraktam az ágyra a ruhákat, majd bementem a fürdőbe. Levettem a polcról az Ő tusfürdőjét is, remélve, hogy nem vagyok arra is allergiás, majd kezembe vettem a saját cuccaimat és kimentem a helyiségből. A fürdőből kihozott cuccokat leraktam a ruhák mellé, majd a polchoz léptem, ami tele volt könyvekkel. Gyűjtögetés közben a könnyeim ismét folyni kezdtek. Levettem a kedvenc könyveinket a polcról. Tudtam, hogy nem lesz kedvem olvasni őket, de ezek is emlékek. Minél több emléket sikerül összeszednem, annál később fogom elfelejteni Őt. És nekem pont ez volt a célom.
Aztán eszembe jutott még valami. Odamentem az éjjeliszekrényhez, majd kihúztam a felső fiókját. Nem kellett csalódnom. Ott volt, ahol hagytam. Kivettem a dobozt a fiókból, majd összeszedtem az ágyneműt, az összegyűjtött holmikat összefogtam, és azokkal a kezemben az ajtó felé sétáltam. Onnan még egyszer visszanéztem, majd lekapcsoltam a lámpát és kiléptem a szobából, magam mögött hagyva ezzel egy kis részemet is. Tudtam, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy itt jártam, de azt is tudtam, hogy egy ideig még biztos nem jövök vissza ebbe a szobába.
Lassú léptekkel átmentem az Alicenek kijelölt szobába. Ahogy benyitottam, ismét elragadtak az emlékek, pedig ennek a szobának nem volt akkora jelentősége. Az itteni ágyneműt beraktam a szekrénybe a ruhákkal együtt, majd az egyik inget fölvettem a pulcsim tetejére, így tisztán éreztem magamon az illatát. Megágyaztam, majd a többi áthozott holmit is elrendeztem.
Ahhoz képest, hogy mennyit aludtam ez alatt a két nap alatt, miután mindennel végeztem, ismét fáradtnak éreztem magam, így befeküdtem az ágyba. Fáradtságom ellenére hosszú ideig csak forgolódtam, aztán végül valamikor hajnalban sikerült végre elaludnom.