25. fejezet

Sziasztok!
És igeeeen!!! Itt a 25. fejezet:D remélem tetszeni fog. ismét nyaralni megyek két hétre:( pontosabban abból egy hét edzőtábor lesz.. így ismét nem leszek egy ideig:( szerencsétek van h föl tudom most rakni, mivel béna voltam és letörlődött az egész így újra kellett írnom:S de talán még jobb lett mint amit először írtam;) a 26. fejezetet már megírtam így csak föl kell raknom:D ha kapok péntekig 1-2 komit akkor TALÁN(!) fölrakom még a nyaralásom előtt az új fejit:D de ez csak talán mivel nem tom h mennyi időm lesz:( azért remélem kapok komikat;) nagyon örülnék nekik:P bár lehet h húzlak kicsit titeket h legyen két hetetek találgatni a folytatással xD majd még eldöntöm:D
jó olvasást!
puszi:CC&EC

ui.: ha igy éjfél után pár perccel lehet azt mondani akk mondom h holnap megyek megnézni az eclipse-t a moziba:D szal kedden :D xD 15:30-as előadásra:D ugyhogy lehet h utána kaptok egy rövid "kis" előadást xD de még nem biztos:D

és kalulu.. nem tom h olvasod e a válaszomat a komidra szal ide is leirom h nyugodtan linkeld be komiba a blogod címét;)
puszi



„Megint éjjel és én nem tudom, miért nem alszom. Fejemben kavargó gondolatok, szívemben forró mozzanatok. Nem és nem hagynak elaludni, és ez ellen nincs mit tenni. Mire elalszom mindjárt reggel, s kezdődik elölről minden!”

„Szavakat már nem is keresek, inkább a könnyeim beszéljenek. Ők majd elmesélik, miért gyötör az érzés, ami soha meg nem öl, szívemben mégis ott van, mint egy tőr.”

Esme szemszöge

Nem nyitottam ki rögtön a szemeimet mikor felébredtem. Reménykedtem benne, hogy ez az egész csak egy álom volt. De akkor miért nincs itt mellettem? Miért nem ölel át karjaival? Miért nem csókol meg, mint általában, amikor észreveszi, hogy már ébren vagyok? Miért nem mondja, hogy jó reggelt? Miért nem kelteget, hogy be kéne mennem az egyetemre? - Tényleg! Az egyetem. Teljesen megfeledkeztem róla. Bár kétlem, hogy ilyen állapotban be tudnék menni. - Annyi miért és én mindre tudtam a választ: mert elhagyott!
Lassan kinyitottam a szemeimet. Alice szobájában voltam. Ezek szerint tényleg nem álmodtam. Éreztem, hogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon. Nem! Nem sírhatok! Nem lehetek gyenge! Erősnek kell maradnom!
Megígértem neki, hogy vigyázok magamra. De miért teljesíteném a neki tett ígéretemet, ha ő sem teljesíti az övét. Azt mondta, el fogom felejteni. Hogy olyan lesz, mintha soha nem ismertem volna. Hogy ennek ellenére miért tartom meg az ígéretem? Egyetlen egy szó. Szeretem! Egy egyszerű szó, mégis, mekkora jelentőséggel bír. Egy egész világ újulhat meg tőle, mint annak idején az enyém is. Mégis itt fekszem most, kínlódva a fájdalomtól, az űrtől, az ürességtől, amit maga után hagyott. Azért mert már nem szeret. Elment, és ezzel magával vitt belőlem is egy darabot. A szívem egy darabját. Méghozzá egy jelentős darabját. Ami nekem maradt, az éppen csak annyira elég, hogy éljek. Hogy ereimben vér keringhessen. De hát mi értelme van az életemnek, ha ő nincs velem? Nem tudok nélküle élni, mégis meg kell próbálnom, mert megkért rá. Megkért rá, hogy vigyázzak magamra. És én ahelyett, hogy teljesíteném kérését, itt zokogok az ágyon. Sírok, mert a fájdalom szinte felemészt, mert hiányától iszonyatos kínt érzek. A távolság, ami köztünk van, század része sincs a szeretetnek, amit iránta érzek. Ez az érzés mindennél erősebb. És ami ennek a nyomán keletkezik kín, elviselhetetlenebb, mint ha máglyán égetnének el elevenen. Még az is megváltás lenne számomra. És most itt vagyok. Elevenen és kínok közt vergődve.
Lassan fölültem az ágyban, majd két lábamat lecsúsztattam az ágyról, hogy fölálljak. A szédülés azonban visszaparancsolt az ágyra. A fejem és a torkom iszonyatosan sajgott, mégsem tudott felérni a mellkasomban lévő fájdalommal. Egyszerre éreztem mindkettőt, még borzalmasabb fájdalmat elérve ezzel. Hangosan tüsszentettem egyet. Csodálatos! Még meg is fáztam.
Ismét megpróbáltam fölülni, de most lassabban. És sikerült. Miután már talpon voltam, elindultam a fürdő felé. Megengedtem a kádnál a csapot, majd a tükörhöz léptem. A látvány borzalmas volt. Hajam ezerfelé állt, szemeim vörösek a sírástól, alatta lila karikák. Arcom sápadt. Talán még az Övénél is sápadtabb. Csak egy enyhe pír színezte meg, az is csak a láz miatt.
Elléptem a tükör elől, majd levetkőztem és beleültem a kádba. Hátradőltem a meleg vízben. Bármennyire is reménykedtem benne, hogy ez majd megnyugtat, mégsem így lett. Rázkódtam a láztól. A víz ugyan forró volt, az én testemnek azonban szinte hideg. Lehunytam szemeimet és megpróbáltam nem a fájdalomra koncentrálni. 10 perc múlva, pedig ismét átadtam magam a megmentő semmiségnek.

Vacogva tértem magamhoz. A víz már teljesen kihűlt - bár lehet, hogy csak én éreztem így -, de én még mindig a kádban voltam. Gyorsan kiszálltam belőle és magam köré csavartam egy törölközőt. Kimentem a gardróbhoz, majd kivettem a legelső ruhát, ami a kezembe akadt, és az Ő áthozott ruhái közül egy pulcsit. Megtörölköztem, majd felöltöztem. Mélyen beleszagoltam a pulóverbe. Mennyei illata volt. A mellkasomban lévő űr megnőtt illatának hatására. Úgy, ahogy voltam, összeestem a szobában. Annyira jó lenne, ha most itt lenne mellettem. Jéghideg karjaival átölelne, édes ajkaival megcsókolna, csodálatos, aranyszínű, szerelmes tekintetét enyémbe fúrná.
Fölsóhajtottam. Soha többé nem fogom látni Őt. Ahogy erre gondoltam, mellkasomban ismét szúrást éreztem. Egy újabb döfés és forgatás a tőrrel.
Térdeimet felhúztam, fejemet pedig rájuk hajtottam. Azt mondta, el fogom felejteni. De én ezt nem akarom. Örökké emlékezni akarok rá és fogok is. Nem tudnék csak úgy túllépni a történteken. Pedig ő pont ezt kérte tőlem. Mégsem megy.
Észre sem vettem, hogy már megint zokogok. Alig kaptam levegőt. Megfáztam, de ez nem is csoda az után a kint töltött éjszaka után. Köhögve, és az ágyba kapaszkodva nagy nehezen sikerült fölállnom. Lassan kicsoszogtam a szobából. Tudtam, hogy hova akarok menni. Mármint nem akartam, de muszáj volt. Az Ő dolgozószobája felé vettem az irányt. – Egyszerűen nem bírtam kimondani a nevét. Még magamban sem. - Szükségem lesz gyógyszerre, és azt csak ott találhatok.
Az ajtó előtt azonban megtorpantam. Nem nagyon jártam még itt, de ez a szoba csak az övé volt. Tele lesz a cuccaival. Nagy levegőt vettem, majd benyitottam. Hát persze, hogy rögtön beugrott hozzá egy emlékkép is. Mikor a kanapén ülünk itt benn, és én félve megkérdezem Tőle, hogy a vámpírok szokták-e ünnepelni a karácsonyt. Akkor még milyen boldogok voltunk. De sajnos még sem fogjuk együtt ünnepelni a karácsonyt. Vajon mikor jöhetett rá, hogy már nem szeret engem? A rétet tényleg búcsúnak szánta? De hát ott is olyan boldogok voltunk. Mi jöhetett közbe? Mi lehetett az a dolog, ami rádöbbentette, hogy neki nem itt van a helye? Ezt már sohasem fogom megtudni. Sosem fogom többé látni Őt.
Lassan elsétáltam az asztalig. Kihúztam a legfelső fiókot. Gyógyszerek voltak benne, de nem olyan, amilyen nekem kellett. Sorban, egymás után húztam ki a fiókokat, míg az ötödikben megtaláltam, amit kerestem. Sőt, még többet is. Volt benne lázcsillapító, nátha elleni gyógyszer és nyugtató is. Pont azok, amik kellettek nekem. Kivettem mind a három dobozt a fiókból. Körülnéztem a szobában. Volt az asztalon egy bekeretezett fénykép. Róla és rólam, és még egy Aliceről és Jasperről. Azután készültek, hogy megkaptam tőlük a saját Cullen címeres karperecemet. A képen is ott volt a kezemen. Igen, ez a kép már akkor is itt volt, mikor legutoljára ebben a szobában jártam. Csak akkor még boldogan nézegettem. Talán még most is boldog vagyok. Álmomban sem reméltem volna, hogy ez a csodálatos férfi egyáltalán rám néz valaha is, nemhogy még belém is szeret. Bár ez nem tartott sokáig, mégis örömmel tölt el. Könnyek szöktek a szemembe. Akaratlanul is lenéztem a csuklómra, hátha meglátom ott a karkötőt, de nem volt ott. Kezembe vettem a képeket. Most már záporoztak a könnyeim, nedves csíkokat húzva ezzel az üvegkeretre. Felkaptam a gyógyszereket, majd hátra sem nézve, a képpel a kezemben, kimentem a szobából. Nem kell több emlék. Ennyi pont elég volt egy napra.
Lassan lesétáltam a nappaliba. Leraktam a kis asztalkára a képeket, majd átmentem a konyhába. Nem hinném, hogy bármit is tudok enni, de muszáj lesz, ha nem akarok éhen halni. Fölraktam forrni a vizet, majd nekiálltam tojásrántottát csinálni. Erről ismét eszembe jutott egy emlék. Amikor Ő csinált nekem rántottát és én meg kinevettem, hogy szakácskönyv kellet Neki hozzá.
Fölsóhajtottam. Bárcsak visszapörgethetném az időt! Bár az érzésein úgy sem tudnék változtatni.
A víz fölforrt és a tojásrántotta is készen lett. Megcsináltam a teát, majd leültem az asztalhoz. Szinte undorodva néztem a tányéromon lévő ételre. – Muszáj megennem! – bíztattam magam. – Meg kell tennem, érte!
Rátűztem egy falatot a villámra, majd visszatartott lélegzettel bekaptam. Rám tört a hányinger. Megpróbáltam nem törődni vele. Újabb falat, megrágom, lenyelem, újabb falat, megrágom, lenyelem… És ez így ment egészen addig, amíg el nem fogyott a tányérról az étel. Ittam pár korty teát, majd bevettem a lázcsillapítót is.
Kimentem a nappaliba és leültem a kanapéra. Kezembe vettem a kettőnkről készült képet, majd összegömbölyödve, a képet szorongatva eldőltem.
Könnyeim ismét folyni kezdtek. Mélyen beleszagoltam a pulóverbe, hogy megnyugodjak. Használt. Ugyan még mindig sírtam, de legalább már nem ziháltam.
Ha azt akarta, hogy felejtsem el Őt és lépjek túl rajta, akkor miért hagyta itt ezt a képet? Lehet, úgy gondolta, hogy nem fogok bemenni a dolgozószobájába. Neki meg már nem kellett.
Egész nap ott feküdtem a kanapén, a képet szorongatva. Csak akkor keltem fel, amikor nagy nehezen sikerült ennem valamit. Az sem tartott tovább 10-15 percnél.

Már késő este van, de én még mindig nem bírok aludni. Ismét lázas vagyok. A fejem sajog, a torkom ég, a mellkasom szúr. Bár az utóbbi nem a betegség miatt van. Lassan fölkeltem, hogy bevegyem a gyógyszert, lekapcsoltam minden lámpát, majd visszafeküdtem. Magamra húztam két plédet, magamhoz szorítottam a képet, és a gyógyszer hatására öt perc múlva már aludtam.
Mondanom sem kell, hogy megint nem úsztam meg rémálmok nélkül.

Megint egy újabb nap Nélküle! Már egy hét eltelt azóta, hogy elment. Elhagyott. Miért kellett ennek így történnie?
Azóta minden nap ugyanúgy telik. Fölkelek, lezuhanyozok, mert ha fürdenék, félő lenne, hogy belefulladok a vízbe, fölveszem valamelyik ruháját, lemegyek, hogy megpróbáljak enni valami reggeli félét, aztán ledőlök a kanapéra, és csak bámulok magam elé, vagy sírok az emlékek hatására. És ez így ment ma is.
Lassan fölkeltem az ágyból. A nap hét ágra sütött. Akaratlanul is eszembe jutottak a réten eltöltött órák. Milyen csodálatos volt. Gyönyörű, csillogó mellkasa. Izmost karjai, amikkel körülölelt. Gyönyörű, méz szőke haja.
Az emlékekre az űr, ami a mellkasomban a hiányától keletkezett, újra sajogni kezdett. Remélem, sohasem fog elmúlni. A fájdalom legalább emlékeztet rá, hogy tényleg létezett. Hogy valódi volt és nem csak egy álom.
Mint minden nap, ma is elmentem zuhanyozni, majd fölöltöztem és fölvettem az egyik ingjét. Lassan levánszorogtam a lépcsőn, minden fokra kétszer lépve, nehogy leessek. Még így is nehezemre esett állva maradnom. Mikor leértem a konyhába, elkészítettem a reggelimet, majd leültem az asztalhoz. Szerencsére lázam már nem volt, így legalább a fejfájás nem gyötört. Ugyan még mindig náthás voltam, de az semmi volt ahhoz képest, amilyen rosszul voltam az elmúlt napokban. Elkezdtem enni a reggelimet, de a harmadik falat után ismét rám jött a hányinger. A fürdőig már nem jutottam volna el, így a mosogatóhoz rohantam, majd fölé hajoltam. Úgy tűnik egy idő után, már nem bírja az emberi szervezet, ha mindig csak leerőltetnek valami ételt a torkán. A konyhapult szélébe kapaszkodtam, nehogy összeessek.
Mikor már elég erősnek éreztem magam, kivettem egy poharat a szekrényből, majd megtöltöttem vízzel. Megittam, ami benne volt.
Aztán a pohár kicsúszott gyenge ujjaim közül és apró darabokra törve csattant a padlón. Lenéztem a szilánkokra. Apró darabokban hevertek szanaszét a konyha kövezetén. Hasonlított rám. Én is ugyanígy össze vagyok törve. Szívem, akárcsak a pohár, darabjaira hullott. Elmentem egy seprűért, majd lehajoltam, hogy összesöpörjem a szilánkokat. Ekkor azonban újra rám jött a hányinger, ezért leültem egy székre, hogy megnyugtassam magam. Pontosabban a hasamat. Mikor már úgy éreztem, hogy menni fog hányás nélkül, óvatosan összesöpörtem a pohár darabjait. Mikor végeztem, lerogytam a szilánkok közé, ezzel ismét szétszórva azokat. Nem bírtam már tovább. A fejem sajgott, mellkasom szúrt. Átkaroltam magam, nehogy szétessek. A tátongó lyuk, amit maga után hagyott, nem hogy csökkent volna, hanem egyre csak nőtt. Lassan már teljesen felemésztett. Megígérte! Megígérte, hogy el fogom felejteni! Miért kérte, hogy lépjek túl rajta, mikor ez lehetetlen?
Csak feküdtem a padlón mozdulatlanul, összegömbölyödve. Nem volt erőm fölállni. Ugyan éreztem, hogy a szilánkok több helyen is fölsértették a bőrömet az arcomon, a kezemen és a lábamon, de nem törődtem most ezzel. Hisz kinek árthatok vele? Ő úgysincs itt. Nem zavarja a vérem szaga.
Miért teljesíteném a kérését? Mi értelme van annak, hogy szeretem, ha ő nem viszonozza? Mennyivel jobb lett volna, ha Dominic már ott az erdőben megöl. Vagy talán mégsem. Ha nem találkozok vele másodszor is, sose élhettem volna át életem legszebb perceit. Azokat, amiket Vele meg Aliceékkel töltöttem.
Mégis mi értelme van még élnem? Életem szerelme nem szeret, elhagyott. Legjobb barátnőm egy másik országban él, nagyon messze innen. Senkim nem volt rajtuk kívül. És most már Alicet sem látogathatom meg, hisz Ő is ott van velük.
Erőtlenül belekapaszkodtam a konyhaszekrénybe, majd lassan fölhúztam magam álló helyzetbe. Kihúztam az első fiókot és ott volt benne, ami kellett nekem, majd fölhajtottam a rajtam lévő ingjének az ujját.
-Azt ígérted, olyan lesz, mintha nem is ismertelek volna – egy hét óta most szólaltam meg először. Hangom érdes volt és rekedt. - Azt kérted, lépjek túl rajtad. De nekem ez nem megy. Sajnálom. Sajnálom, hogy megszegem az ígéretem. Sajnálom, hogy nem voltam elég jó Neked. Sajnálom, hogy miattam szét kellet válnia a családodnak – azzal fölemeltem a kezemben tartott kést. Nem tudtam, hogy képes leszek-e rá. Megpróbálom. Mennie kell. Nélküle nem tudok élni. – Szeretlek Carlisle! – ahogy kimondtam a nevét, remegés futott át testemen. – Örökké szeretni foglak! Légy boldog! – ezek után a szavak becsuktam a szemem. Gyorsan újra végigjátszottam fejemben az emlékeket. Fölidéztem illatát, amit most talán még erősebbnek éreztem. Talán azért, mert már itt a vég. Egy ideig még élveztem az emlékek hatására lelkemet mardosó fájdalmat.
Már felkészültem rá, hogy megtegyem. Ekkor azonban egy hideg érintést éreztem a konyhakést tartó kezemen.