23. fejezet

Sziasztok!
Úgy döntöttem, hogy fölrakom már ma az új fejezetet, mivel vasárnap megyek nyaralni és holnap nem tudom mennyit leszek gép közelben. A következő fejezet lehet, hogy csak 19-én, hétfőn jön, mivel jövő hétvégén jönnek hozzánk rokonok, úgyhogy ismét keveset leszek gépközelben. Viszont a fejezet már megvan és a képet is kiválasztottam hozzá, így elég lesz hozzá csak pár perc. Megpróbálom majd megoldani, hogy még vasárnap föl tudjam rakni:P
lassan de biztosan közeledünk az izgalmasabb részekhez:D várom a komikat:P
Timinek és az új olvasóimnak csak annyit, hogy nyugodtan írjanak véleményt a korábbi fejezetekhez is:D mostantól azokat is figyelni fogom:P
a fejezettel kapcsolatban még annyit, hogy később jelentős lesz még a helyszín;)
a komikhoz még annyit, hogy várok találgatásokat is:P
Remélem tetszeni fog ez a feji is:D Jó olvasást!
Puszi: CC&EC



„Fedezzünk fel új, szebb helyeket! Feküdjünk fűben az ágy helyett! Testünket friss eső mossa, és álomba a föld ringassa!”

"Van egy apró, elvarázsolt, külön kis világ. Ami csak a tiéd, és csak az enyém; a miénk, a kettőnké, közös. Csak te érted, és csak én értem, csak mi. Ketten. Más senki ezen a földön..."

Esme szemszöge

Vasárnap van. Ma kivételesen napsütésre ébredtem. Pedig tél van és még nyáron is egyszer-kétszer ha süt a nap. Carlisle nem volt mellettem, arra gondoltam, hogy biztos még vadászni van. Bár nem vagyok biztos benne, hogy a tegnap estét nem csak álmodtam-e. Lassan felkeltem és lesétáltam a konyhába, hogy egyek valamit. Mikor az étkezőbe értem, beleütköztem valami kemény és hideg dologba. Két hideg kéz azonban megakadályozta, hogy elessek. Fölnéztem.
-Jó reggelt, Esme – mosolygott Carlisle, majd megcsókolt.
-Jó reggelt – viszonoztam mosolyát. – Mi ez a finom illat? – kérdeztem kíváncsian. A konyha felől pirítós illatát éreztem.
-Készítettem neked reggelit. Gyere – azzal a konyha felé kezdett húzni. Az asztalon egy pohár narancslé volt és egy tányér, rajta a pirítóssal.
-Köszönöm – simítottam végig arcán, majd leültem egy székre. Nem válaszolt, csak leült velem szemben. Beleharaptam a pirítósba.
-Milyen?
-Finom. Bár szerintem, ezt csak úgy lehet elrontani, ha odaégeted – kuncogtam. – Ezt is szakácskönyvből csináltad? – nevettem.
-Nem, ezt saját kezűleg készítettem – mondta mosolyogva. Ezután nem sokat beszéltünk. Csendben ültünk az asztalnál. Ő engem figyelt, amíg én a reggelimet fogyasztottam el.
-Lenne kedved eljönni velem sétálni egyet?– kérdezte, miután már megettem mindent. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg csak sétálásra gondolt-e. – Szeretnék neked mutatni valamit.
-Sétálni? – kérdeztem, megnyomva ezt az egy szót.
-Is – válaszolta mosolyogva.
-Szóval futni is fonunk – inkább kijelentésnek szántam, semmint kérdésnek, de ő válaszolt rá.
-Igen – mondta nevetve. – Ha emberi tempóban mennénk, akkor már fordulhatnánk is vissza, mire odaérünk.
-Rendben – sóhajtottam. Kíváncsi voltam, hogy mit akar nekem mutatni. Bár eddig még csak úgy utaztam ebben a formában hosszabb ideig, hogy nem voltam eszméletemnél. Csak nem lesz olyan szörnyű.
-Akkor, ha elkészültél, indulhatunk is.
-Mit vegyek fel? – vajon hova visz? Ha futva megyünk, akkor biztos az erdőbe. De mit akar ott mutatni?
-Valami kényelmeset – válaszolta, azzal már el is tűnt a konyhából. Fölmentem a szobámba, majd kinyitottam a szekrényemet. Vagy, hogy pontosabb legyek, a gardróbomat. Nem értem Alice miért ragaszkodott annyira hozzá, hogy ennyi ruhám legyen itt. Hisz nagy részét úgysem fogom fölvenni, és ezt ő is tudja. Ráadásul most még azt sem tilthatja meg, hogy egy valamit kétszer is felvegyek.
Végül megtaláltam a megfelelő darabot. Egy kényelmes nadrág és egy sötét, hosszú ujjú pulcsi mellett döntöttem. A ruhákkal együtt bementem a fürdőbe, majd levettem a hálóingem és beálltam a zuhany alá.
Miután végeztem a fürdéssel, felvettem a ruháimat, majd kifésültem a hajamat. Beálltam a tükör elé és el kellett ismernem, hogy nem is olyan rossz a látvány.
Lesiettem a nappaliba, de célomat már nem sikerült elérnem, mivel sikeresen megcsúsztam a lépcsőn. Úgy tűnik, ma mégsem megyünk sehova. Már vártam az esést és a vele járó fájdalmat, de az nem jött. Helyette két hideg kar ölelte körbe derekamat.
-Óvatosan – suttogta a fülembe Carlisle, mire megborzongtam. Hideg lehelete perzselte bőrömet. – Nem lenne jó, ha megint eltörne valamid – fordított maga felé, majd megcsókolt. – Indulhatunk? – nézett végig rajtam, bizonyos helyeken nem látványosan, de kissé elidőzve, amibe persze belepirultam.
-Igen, és köszönöm – vörösödtem el még jobban. – Mármint, hogy elkaptál –zavartan néztem a lábamat.
-Nincs mit – nevetett. Majd felsegítette rám a kabátom. – Öhm… - folytatta kissé zavartan. – Fölkapaszkodnál a hátamra? – fordult el tőlem, de hátrafordította a fejét. Mögé álltam, majd megfogtam a vállait. Elrugaszkodtam, majd lábaimat dereka köré, kezeimet pedig nyaka köré kulcsoltam. – Hunyd le a szemed, nehogy rosszul legyél – mondta lágyan. Teljesítettem kérését és szorosan becsuktam a szemeimet, majd arcomat vállába temettem a biztonság kedvéért. Hallottam, hogy halkan fölkuncog, majd már csak a süvítő szelet lehetett hallani. Mélyeket szippantottam édes illatából, nehogy tényleg rosszul legyek. Nem tudom, mióta futhattunk már, mikor a szélsüvítés abba maradt. – Most már kinyithatod a szemedet – suttogta szerelmem.
Ahogy körül néztem, mindenhol csak az erdőt láttam. Nem értem, mit akart itt mutatni kedvesem. Hisz ez csak az erdő egy része. Vajon mit akarhat itt? Lemásztam hátáról. Szembe fordult velem, én pedig értetlenül néztem rá, mire hangosan felnevetett.
-Mindjárt ott vagyunk – fogta meg a kezem, majd elindult. Miért nem rögtön oda vitt, ahova megyünk? Vízcsobogást hallottam. Lehet, hogy egy folyóhoz megyünk. Érdeklődve szemléltem a fákat előttünk, majd egyszer csak egy kis fényt láttam meg a fák között. Felnéztem Carlislera, aki még mindig csak mosolygott, de nem nézett rám. Ő is a fény felé nézett, így feltételeztem, hogy az lehet a célunk. Egy perc séta után a fák ritkulni kezdtek, majd megpillantottam egy gyönyörű rétet, tele virágokkal, amihez egy káprázatos vízesés és egy folyó tartozott. Tehát innen jött a vízcsobogás. Ámulva néztem a rétet, miközben egyre közelebb kerültünk hozzá. A rét szélénél azonban hirtelen megálltunk. Érdeklődve néztem kedvesemre. Egy helyben állt, csukott szemekkel.
-Carlisle? – valami baj van? Miért áll mozdulatlanul? – Minden rendben?
-Emlékszel, mit meséltem neked a vámpírokról? – nyitotta ki gyönyörű, aranybarna szemeit, majd rám nézett.
-Mindenre emlékszem, amit valaha is mondtál – felidéztem a beszélgetést. Emlékszem, megkérdeztem, hogy miben különböznek a vámpírok az emberektől. Szemük színe, kőkemény és jéghideg test…
Felnéztem Carlislera, aki levette a kabátját, majd elkezdte kigombolni az ingjét. Hirtelen tört rám a felismerés. Napfényben csillogó bőr. Szerelmem lerakta a fűbe a levetett ruháit, majd lassan kilépett a rét szélére, egyenesen ki a napra. Ahogy elérték a napsugarak, úgy csillogott, mintha ezernyi kis gyémánttal szórták volna be testét. Megbabonázva néztem, ahogy egy-két méterre lassan elsétál, majd megfordul. Topáz színű szemeit mélyen tekintetembe fúrta. Arca komoly volt, de mintha kissé aggódók lettek volna a szemei. Így álltunk percekig, mire végre sikerült megszólalnom.
-Gyönyörű vagy – suttogtam elfúlóan. Tudtam, hogy tökéletes hallásával még így is meghallotta. Még mindig megbabonázva néztem felső testét. Már nem csak a csillogás miatt. Mellkasa tökéletes, hasa, vállai és karjai izmosak. Mint egy görög isten, egy Adonisz. Újra felnéztem szemeibe, amikben most megkönnyebbülést láttam. Lassan odasétáltam hozzá, végig tartva vele a szemkontaktust. Mikor odaértem elé, kezemet mellkasára simítottam. – Káprázatos – suttogtam. Derekamnál fogva közelebb húzott magához és elmosolyodott. Arca egyre közelebb került az enyémhez. Már csak pár milliméter volt ajkaink között. Gyengéd csókban forrtunk össze, majd egyre szenvedélyesebben csókoltuk egymást. Nem tudom, mennyi idő után, mert teljesen elvesztem az időérzékemet a közelében, abbahagyta a csókot, majd még egy apró csókot lehelt az ajkamra és elhúzódott, de karjai még mindig derekamon voltak. Elkezdett húzni a vízesés és a folyó felé. Nem messze attól a helytől, ahol a vízesés a vízbe csapódik, a folyó mellett egy pléd volt leterítve és rögzítve.

Carlisle szemszöge

Miután elszakadtam kedvesemtől, még egy apró csókot leheltem ajkaira, majd a folyó melletti pléd felé húztam őt. Vadászat közben találtam rá a helyre. Már akkor magával ragadott, pedig éjszaka volt. Reméltem, hogy tetszeni fog kedvesemnek ez a hely, és nem is kellett csalódnom. Ez a kedvenc helyen itt. Leültem a plédre, és Esmet is magammal húztam.
-Látom, már előre felkészültél – kuncogott.
-Igen, vadászat után eljöttem ide. Tetszik? – kérdeztem reménykedve. Bár eddigi reakcióiból ítélve, igen a válasz.
-Egyszerűen csodálatos – nézett körbe, majd ismét rám. Szemei boldogan csillogtak. Arca kissé kipirult volt.
-Fázol? – kérdeztem kissé elhúzódva tőle. Már indultam volna a kabátomért, de Esme megállított.
-Nem, most egyáltalán nem – dőlt az oldalamnak. Már épp meg akartam szólalni, de szerelmem folytatta. – Oké, majd szólok, ha igen – nevetett. – Ismerlek – tette hozzá értetlen arcom láttán.
-Azért ide hozom a kabátom, ha megengeded – kuncogtam. Ha most fölálltam volna mellőle, akkor egyszerűen csak eldőlt volna. Bólintott. Fölálltam mellőle, majd egy pillanat alatt a lerakott ruháimnál voltam, majd egy újabb pillanattal később, pedig ismét szerelmem mellett. Leraktam a pléd mellé a kabátot, majd már vettem is föl az inget.
-Maradhatsz ing nélkül is – szólalt meg Esme hirtelen. Ránéztem. – Persze, csak ha nem fázol így - alsó ajkát beharapva nézte mellkasom. Lecsúsztattam vállaimról az inget, majd leejtettem a kabát mellé. Visszaültem mellé, ő pedig szorosan hozzám bújt. Olyan jó volt így ülni. Senki és semmi nem zavart minket. Boldogan öleltem körbe karjaimmal szerelmemet. Ahol tenyere érintette mellkasomat, a bőröm szinte lángolt.
-Mesélnél magadról? – kérdeztem hirtelen, pár perc néma csend után. Fölnézett rám.
-Mit szeretnél tudni?
-Például a gyerekkorodról semmit nem tudok – gondolkoztam el. Csak a korlapjáról tudok néhány kisebb sérüléséről, de semmi több.
-Hát, nem volt valami fényes gyerekkorom. Az apám sohasem szertett. Sohasem akart lányt, inkább fiút, aki, ha elég idős lesz hozzá, átveheti tőle a gyárakat. Bár, pont kapóra jöttem neki, mikor pénzre volt szüksége. Azonban anyukámat nagyon szerette. Visszatérve a gyerekkoromra, elég átlagos életet éltem. Sosem voltak anyagi gondjaink, viszont nem is voltunk nemesi család. Pont annyink volt, amennyi kellett – fölnézett rám, további kérdéseket várva. Én azonban még mindig az előbbieken gondolkoztam. Hogyan tehetett vele ilyet a tulajdon apja. El nem tudom képzelni, minek láthatta Esmet, ha ilyen dologra kérte. Nem tudom elképzelni, hogy létezik akár egyetlen olyan ember, vagy lény is, aki ne szeretné őt. Gyönyörű, kedves, jószívű és még hosszasan sorolhatnám.
-Azért azt nem mondanám átlagos gyerekkornak, hogy a tulajdon apád nem szeretett és csak egy tárgyként kezelt téged – mondtam ökölbe szorított kezekkel. Arcomat szerelmem hajába temettem, és mélyeket lélegeztem bódító illatából, hogy megnyugodjak.
-Szükségünk volt a pénzre – suttogta kedvesem lehajtott fejjel. Ujjaimmal finoman fölemeltem az állát, hogy a szemébe nézzek.
-Esme, én nem azért mondtam. Tudom, hogy szükségetek volt arra a pénzre, viszont még mindig ideges leszek annak, akárcsak a gondolatától is, hogy képes volt ezt tenni veled. Nem ezt érdemelted. Nem te tehetsz róla, hogy lány vagy – kissé elmosolyodott a megfogalmazásomon. Végigsimítottam az arcán, majd eldőltem vele együtt a pléden. Szorosan hozzám bújt, én pedig még továbbra sem engedtem el őt.
-Mesélnél te is magadról? – kérdezte kíváncsian, fölnézve rám.
-Mit szeretnél tudni?
-Hát, például… - gondolkozott el – Mikor és hogyan lettél vámpír? Ki változtatott át? És hogyan jöttél rá, hogy mi lett belőled? És miért választottad pont az orvoslást? – zúdította rám kérdéseit. Csak mosolyogtam kíváncsiságán, majd belekezdtem.
-1640-ben születtem Londonban. Apám anglikán lelkész volt, és engem is erre a hitre akart téríteni. Gyűlölte és megvetette a természetfeletti lényeket, azaz a vámpírokat is. Üldözte őket, de mindig ártatlanokat kapott el az igazi bűnösök helyett. Próbáltam apámat jobb belátásra bírni, de nem sikerült. Egyik alkalommal, mikor a hírek szerint új vámpírok bukkantak fel a városban, én is apámmal tartottam. Külön csoportokba rendeződtünk és így külön váltunk. Az én csapatomat viszont tényleg megtámadták. Méghozzá vámpírok. Nem tudom, hogy miért nem ölt meg engem is, mint a többi társamat. Ezt a mai napig sem tudtam megfejteni. Ahogy megharapott, őrületes kínt éreztem. Nem emlékszem pontosan, hogy hogyan, de sikerült lejutnom egy pincébe, ahol beástam magam egy nagy halom, rothadó krumpli alá. Átváltozásom közben hallottam, hogy apám keres és kerestet engem, de nem adhattam magamról jelet, hisz apám vagy elevenen eléget, vagy szégyenkezik miattam, ha életben hagy, mivel megharapott egy vámpír. Miután befejeződött az átváltozásom, nagyon furcsán éreztem magam. Mindent tökéletesen láttam és hallottam – annyira belemerültem a mesélésbe, hogy bele sem gondoltam, hogy Esme az, akivel ezt mind megosztom. Ezután majd próbálok egy kicsit visszavenni. – Hogyan jöttem rá, hogy mi lett belőlem? - kérdeztem, megismételve előbbi kérdését. – Miután kijöttem a pincéből, majdnem megtámadtam az utcán egy fiatal asszonyt. Rájöttem, hogy tulajdonképpen meg akartam ölni a nőt – na ennyit a finomabb megfogalmazásról. – Elfutottam mielőtt még meglátott volna. Ezután megpróbáltam öngyilkos lenni – hajtottam le a fejem. Ezt a részt úgyis meg kell tudnia egyszer.
-De hát miért? – kérdezte csodálkozva és ijedten egyszerre.
-Akkor még nem tudtam, hogy létezik másik megoldás is – folytattam. – Mivel nincs szükségünk levegőre, így a fulladás nem sikerült. Próbáltam a szikláról leugrást, de nem lett semmi bajom. Miután rájöttem, hogy semmit nem tudok a dolog ellen tenni, elbújtam egy elhagyatott helyre. Oda, ahova ember sohasem megy, így biztosan nem támadok rá senkire sem. Megpróbáltam halálra éheztetni magam. Elégedetten vettem észre, hogy a napok múlásával egyre csak gyengébb leszek. Egyik nap, azonban egy szarvascsorda futott el a búvóhelyem mellet, én pedig gondolkodás nélkül vetettem rájuk magamat. Ezután már nem tűnt annyira szörnyűnek új életem. Rájöttem, hogy van másik megoldás. Aztán az idő múlásával, észrevettem, hogy szemem színe egyre inkább halványodik, és lassacskán felvette aranybarna színét. Ekkor döntöttem el, hogy én is az emberek között fogok élni. Szemeim így kellőképpen esztétikusak ahhoz, hogy emberek előtt mutatkozzak. Eldöntöttem, hogy orvos leszek, hiszen kifinomult érzékeimmel hasznosabban tudok segíteni az embereken. Ezután már csak a kellő önuralom és a tanulás volt vissza – a végére elmosolyodtam.
-Köszönöm, hogy megosztottad ezeket velem – mosolygott, majd megcsókolt. Miután elváltunk egymás ajkaitól, felvettem a földről a kabátomat, majd Esme vállaira terítettem és ismét átkaroltam őt. Boldogan mosolyogtunk egymásra. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy már semmi sem állhat közénk. Boldogok vagyunk együtt. Egy szó azonban ott visszhangzott a fejemben egyfolytában. Ember! Ember! Ember! Újra és újra.