27. fejezet előzetese

Sziasztok!
szerencsétek van... EGY olvasó miatt rakom csak föl az előzetest:) találgassatok a folytatással :D direkt nem fejeztem be és direkt van ott az a nagy i betű:D jó olvasást hozzá!!:D
puszi:CC&EC

ui.: nem írtam el Carlisle mondatát:D direkt van így:D
puszi:D

Eleazar szemszöge

...
Mikor megláttam őt, megtorpantam. Szörnyen nézett ki. Egy fa mellett ült, térdeit felhúzva, fejét rájuk hajtva. Még így is látszott, mennyivel sápadtabb a megszokottnál. Ruhája cafatokban lógott rajta, máskor szépen fésült haja most piszkosan ezerfelé állt. Ő nem vette észre, vagy csak nem akarta észrevenni, hogy ott vagyok. Ugyanúgy ült a fa mellett. Lassan odasétáltam hozzá. Biztosan nem tudja, hogy itt vagyok, mivel nem lélegzik, és így nem érezheti a szagomat.
Óvatosan megérintettem a vállát, de nem mozdult.
-Carlisle – szólaltam meg. Még mindig semmi. Leguggoltam mellé. – Carlisle! – ráztam meg kissé. Szomorú, fátyolos szemekkel nézett föl rám. Arcán csodálkozást láttam. Nem szólalt meg, csak visszafektette fejét a térdeire. – Carlisle, térj magadhoz – ráztam meg ismét. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy csak hazudott Esmenek, az érzéseiről. Lassan ismét fölemelte a fejét és rám nézett. – Mi történt? – ültem le mellé a hóba. Hosszú percekig csak csöndben ültünk egymás mellett. Aztán egyszer csak halkan megszólalt.
-Elhagyott...

Jasper szemszöge
…
-Rendben – sóhajtott szerelmem beletörődően. – Szóljatok, ha visszaértek vagy valami probléma van.
-Oké. Üdvözlöm a többieket. Szia! – köszönt el Carmen.
-Mi is titeket. Szia! – azzal letette a telefont, majd felém fordult.
Ölembe húztam, majd a hátát kezdtem simogatni, hogy megnyugtassam.
-Annyira aggódok értük – nézett föl rám. Szavait érzései is igazolták. Megpusziltam a homlokát.
-Én is aggódok értük, de nem lesz semmi baj – szorosan hozzám bújt és mélyeket szippantott az illatomból.

Esme szemszöge

Mikor magamhoz tértem, a fejem zúgott. Nem nyitottam ki rögtön a szemeimet.
Csak annyira emlékeztem, hogy újra lepörögtek előttem az emlékek, majd teljes sötétség. Vajon meddig lehettem eszméletlen?
Először csak aprókat kezdtem pislogni, majd még mindig kábultan fölkönyököltem az ágyban. Alice szobájában voltam. Carmen ott ült mellettem, és aggodalmasan nézte az arcomat.
-Jól vagy? – kérdezte, miközben szemeivel fürkészte az arcomat. Bólintottam. Valahogy most nem éreztem az űrt a mellkasomban a hiánya miatt. Teljesen kétségbe estem. Nem akarom elfelejteni. Beleszagoltam a rajtam lévő ingébe. Már alig éreztem benne az illatát. Gyorsan fölpattantam és odarohantam a szekrényhez. Kikaptam egy másik ingjét, majd az előzőt levettem és fölvettem az újat. Mélyen beleszippantottam. Megint éreztem a fájdalmat, de ez a kín most nem olyan volt, mint a megszokott. Gyengébb. Kétségbeesetten kezdtem kutatni a régi dolgok között. Nem! Az nem lehet, hogy elfelejtsem! Kivettem a helyéről az a fiókot, amiben az emlékeket tartottam, majd teljes tartalmát az ágyra borítottam.
Carmen csodálkozó szemekkel nézett rám. Nem értette, hogy mit csinálok, de most nem foglalkoztam vele.
Kotorásztam a holmik között, mikor egyszer csak Carmen megfogta a csuklómat és maga felé fordított.
-Esme, mit csinálsz? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.
-Emlékeket keresek – válaszoltam gyorsan, majd már fordultam volna is vissza, de nem engedte. – Carmen, értsd meg, nem akarom elfelejteni – próbáltam meg kihúzni a karomat szorításából. Tudtam, hogy már nem sokáig bírom sírás nélkül.
-Esme, nyugodj meg! I…