89. fejezet

Sziasztok!

Eléggé nagy kihagyás után, de most ismételten jelentkezem itt egy frissel. Most végre megtudhatjátok, hogy mi lett a csata végkimenetele és az a bizonyos tragédia is bekövetkezik :S Azért remélem, tetszeni fog a fejezet! Bár kissé gondban voltam vele, hogy hogyan viselkedjenek a szereplők, de megpróbáltam a lehető legélethűbbre megírni. Nem is szaporítom tovább a szót. Jó olvasást a fejezethez! :) Na, meg ha még kérhetek ilyet emellett a rendszertelen blogolás mellett, örülnék a visszajelzéseknek, mert én még mindig nem vagyok ezzel a fejezettel teljesen elégedett, úgyhogy érdekelne a véleményetek :)

Puszi, Juliet

Carlisle szemszöge

Nem! Nem! Nem! Ez nem történhet meg! Őt nem! Nem veszíthetem el őt!

Ahogy az első kábulatból magamhoz tértem, a tekintetem a gyilkosra tévedt, akinek az arcán most elégedett mosoly játszott. Azonban, mielőtt cselekedhettem volna, egyszerre hárman vetették rá magukat, és szinte másodpercek alatt vége lett. Ekkor egy újabb sikoly hasította át a levegőt. Megdermedtem, mert nagyon is jól tudtam, hogy ki volt az. A lábaim ösztönösen mozdultak meg és egy másodperc alatt új erőre kaptam. Esme már a földön volt ekkor, Aro pedig fölé tornyosult. Nem értettem, hogyan nem vették észre ezt a többiek. Összeszedve minden erőmet ragadtam meg a támadóját a vállainál fogva és messzire hajítottam. Azonban ahogy megfordultam, valaki feltűnt a háta mögött és egy csapással lefejezte őt. Ekkor vettem csak észre, hogy Bree volt az.

Nem törődtem egyelőre többet vele. Gyorsan ott termettem a szerelmem és a lányom mellett, de Esme addigra már talpra állt.

- Menj! – kiáltotta a nagy hangzavar közepette.

Aro halála az egész Volturit felbolydította. Volt, aki menekülőre fogta a dolgot, de volt olyan is, akit pont ez bőszített fel. Több helyről is bűzös füst szállt fel, ahogy máglyákat gyújtottak és újabb meg újabb kiáltások hallatszottak, ezúttal már mind a két féltől, és én azt sem tudtam, hová nézzek. Az egyik pillanatban Alice volt földön, de rögtön a segítségére sietett Tanya, a másikban Carmenre támadtak rá ketten, de aztán Eleazar már ott is volt. Esmét és Bellát viszont már senki sem védte. Az egész védelmi vonalunk összeomlott…

Kezdtem teljesen kétségbe esni. A feleségemet és a lányomat nem akartam magára hagyni, mert Aro első számú parancsa az ő elpusztításuk volt. Viszont közben újabb meg újabb családtag került veszélybe, és nekem döntenem kellett.

Ekkor azonban a Volturi katonái egy csapásra megkövültek. Zavarodottan néztem körbe, hogy mi válthatta ezt ki belőlük, amikor a tekintetem összetalálkozott Marcus tüzes íriszeivel. Mellette Alec állt, láthatóan erősen koncentrálva, ami rögtön megvilágította a helyzetet. Döbbenten meredtem rá, mire ő halk hangon megszólalt.

- Aro az évek során folyton arra törekedett, hogy a mi klánunk legyen a leghatalmasabb és a legerősebb az egész világon. Nem érdekelte az sem, ha emiatt már százak életét is ki kellett oltania. De nekem nem ez a célom… - Ekkor a tekintete szabadon engedte az enyémet és úgy beszélt tovább. – A ti kapcsolatotok túlságosan is erős ahhoz, hogy a halállal felbomoljon. Többek vagytok holmi hatalomra vágyó klánnál, és több eszetek van annál, minthogy szembe szálljatok velünk a világért. Békében távozunk, de csak egy feltétellel – nézett végig rajtunk, míg végül a tekintete újra rajtam állapodott meg. – A Volturi ezentúl tényleg az igazságért fog küzdeni – jelentette ki fennhangon. – De nem lehet többé titkotok a klánunk előtt! És akkor elnézzük ezeket a félrelépéseiteket. Már eleget fizettetek értük.

Először alig tudtam csak szóhoz jutni. Marcus szavai újra és újra megismétlődtek a fejemben. Képtelen voltam felfogni, hogy tényleg vége van. Nincsen több harc. Ugyanakkor a szemeim előtt megjelent Michelle arca, és fájdalom nyilallt a már nem dobogó szívembe. Nem tudtam még bosszút állni a haláláért.

- Ahogy mondtad, mi nem vágyunk hatalomra – szólaltam meg magabiztosságot erőltetve a hangomra. Nem tehetem kockára a többiek életét. Mitch sem akarná ezt… – És amíg a családom biztonságban van, addig mi nem támadunk.

Marcus lassan, emberi tempóban indult el felém, majd elém érve, a kezét nyújtotta.

- A nővérem életét ugyan már nem tudod visszaadni – kezdtem halkan -, de a többiekét még meg tudod tartani. Amíg a családomnak nem esik bántódása a Volturi által, addig békében élhetünk. De nem érzem kötelességét annak, hogy minden lépésünkről tájékoztassunk titeket. Mi sosem akartunk rosszat a tetteinkkel… Ezt a feltételt nem tudom elfogadni – ráztam meg a fejemet.

- Rendben – bólintott rá rövid gondolkodás után Marcus, mire nekem egy pillanatig döbbenet futott át az arcomon. – Nem kérünk feltétlen tájékoztatást – egyezett be. – Csak békés együtt élést.

- És ha el akar menni, engedjétek szabadon Bree-t. Más kérésem nincsen.

- Rendben – bólintott újra.

Ekkor én elfogadtam a felkínált jobbját és erőteljesen megráztam azt.

Ezután a Volturi szépen lassan eltávozott. Először Marcus, majd őt követte az egész hadsereg. Ahogyan az utolsó vámpír is eltűnt a fák között, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel mindünk mellkasából.

Aztán már csak fájdalmat éreztem. Mérhetetlen fájdalmat, a szívemben. Megfordultam, és a testét kezdtem keresni a tekintetemmel, de sehol sem találtam. Idegesen indultam el körbe a tisztáson, de sehol sem láttam őt.

- Carlisle – tette ekkor Jasper a vállamra a kezét. – Ő már nincsen itt.

Erőtlenül rogytam térdre, majd ültem le a fűbe, felhúzva a lábaimat magam elé. A zokogás erőteljesen tört ki belőlem, és az egész testemet megrázta.

Ó, Istenem, miért vetted el őt tőlem? Még csak nem régen kaptam őt vissza, és máris elveszítem!

Ekkor két finom kar fonódott körém és ölelt magához gyengéden. A fejemet a mellkasára vonta, miközben simogatni kezdett.

- Shh, Carlisle… - motyogta elcsukló hangon, és éreztem, hogy ő is megremeg.

Hosszú órákig, vagy nem is tudom pontosan, hogy meddig, így ültünk a fűben, egymásba kapaszkodva, mintha ez lenne az egyetlen esélyünk a túlélésre. És ez tulajdonképpen így is volt. Ha ő nem lenne, nem láttam volna már értelmét az életemnek. Csak Esme jelenléte mentett meg attól, hogy teljesen magamba zuhanjak.

Aztán, a zokogásom halkulni kezdett, és mélységes csönd telepedett ránk. Gyászos csönd. Felemeltem a fejemet és rá tekintettem. A szemei csillogtak a szomorúságtól, az arca pedig eltorzult a fájdalomtól. Én is valahogy így nézhettem ki, mint ő.

Csak ekkor tűnt fel, hogy a teste telis-tele van karmolásokkal. Fogalmam sem volt róla, hogyan és főképpen, hogy mikor szerezte őket, de ott voltak. Szótlanul húzódtam el tőle, hogy megvizsgáljam, de ő nem akarta hagyni.

- Majd begyógyulnak – motyogta lehajtott fejjel.

- A vámpírok által okozott sérülések egy másik vámpíron maradandó nyomokat is hagyhatnak – feleltem ugyanolyan halkan. – Hadd vizsgáljalak meg.

- A legtöbb csak sima karcolás… - húzódott el még jobban, és ezt kezdtem furcsának találni.

- Mi történt a karoddal? – vettem hirtelen észre, és elkaptam a kezét a levegőben, mielőtt eltakarhatta volna. – Ki tette? – morogtam feldühödve. – Melyikük volt? – sziszegtem a fogaim között. A harapásnyom még mindig élénken égett a karja felső felén. Szinte izzott.

- Caius – válaszolta rövid tétovázás után. – De utána Alice és Carmen segítettek. Nagyon sokan voltak, nem az ő hibájuk volt. Teljesen körülvettek minket – hadarta.

- Nagyon fáj? – kérdeztem, ezúttal már sokkal lágyabban.

- Már nem annyira – sóhajtotta halkan.

Lehajoltam a kezéhez, majd a nyelvemmel óvatosan körbeírtam a heg szélét, hogy elősegítsem a gyógyulást. A mérgem pillanatokon belül hatni kezdett, és a vörös izzás lassan elhalványult, majd a seb fokozatosan összezárult. Így végül csak egy egészen kicsi heg maradt meg, nagyon halványan. Ezután még pár karmolásán elvégeztem ugyanezt a mozdulatot, így nemsokára már fájdalmak nélkül ülhetett mellettem.

- Tanítanom kellett volna neked egy kis védekezést, hogy elkerülhessük ezt – sóhajtottam a gyógyításom végeztével.

- Arra már nem volt idő – rázta meg a fejét.

Ezután egy ideig megint csendben voltunk. Csak ültünk, a tisztást nézve, miközben mind a kettőnkben lejátszódtak a csata jelenetei. Nem sokkal később aztán megtörtem a csendet.

- Ki… hányan… hányan estek még el? – kérdeztem, a végén elcsukló hangon.

Esméből mély sóhaj tört fel, majd remegő kezei összekulcsolódtak az enyéimmel. Beletelt pár percbe, amíg meg tudott szólalni, és a hangja azután is halk és szenvedő volt.

- Irina – motyogta remegő ajkakkal -, Ephraim Black és… - ekkor kitört belőle is a zokogás. Gyengéden vontam őt magamhoz, de én sem voltam elég nyugodt ahhoz, hogy ezt átadhassam neki. Sokáig öleltük egymást, gyászba borulva, de ahogy kezdtek tudatosulni bennem a történtek, egyre inkább pánikba estem. Kit veszíthettünk még el? És, mintha Esme csak megérezte volna, halkan ismét megszólalt. – Nath… szinte egyszerre végeztek vele és… - nem kellett kimondania, így is megértettem. – Még csak nem is látták egymást… Nath-re oldalról támadtak, áttörve a farkasokon… Ó, Carlisle! – zokogta a mellkasomba.

- Shh – simogattam a haját, miközben én is megremegtem kissé. – Sajnálom! - Tudtam, hogy Esmének milyen sokat jelentett Nath. És bármennyire is sok gondot okozott a családunknak, valahogy mégis megkedveltük őt. Persze, ebben közrejátszott még valami más is…

De még magamban is képtelen voltam kimondani a nevét. A gondolataimban újra és újra felvillant az arca. Egyszer a mosolygós oldala, aztán az, amit itt a tisztáson kellett látnom. Amire egyáltalán nem voltam felkészülve. És ez a kettő váltogatta egymást a fejemben, szinte megállás nélkül.

Aztán valami mégis szöget ütött a fejemben.

- Mi lett Bree-vel? – kérdeztem, enyhe kíváncsisággal a hangomban.

- Visszament a többiekkel a házba. Egy kissé mérgesnek tűnt, de… azt mondta, veled akar csak beszélni.

Lehunytam a szemeimet és mélyet sóhajtottam.

- Lesz mit elmagyaráznom neki… Annyira megbízott bennem és én… elárultam őt a hazugságaimmal. Miattam ölték meg őt is majdnem és miattam halt meg Heidi is. Pont ő, aki sosem ártott volna nekem. Csak annyi volt a bűne, hogy nem számolt be Aronak a kételyeiről. – A pánik kezdett ismét eluralkodni felettem és hangosan zihálni kezdtem.

- Shh, nyugalom! – fogta Esme a kezei közé az arcomat. – Senkinek az elvesztése sem a te hibád, ezt jól jegyezd meg! – mondta határozott szigorúsággal a szemeimbe nézve. – Együtt álltunk ki a Volturi ellen, együtt vívtuk meg ezt a csatát, és együtt nyertünk. És a veszteségek egytől-egyig a MI veszteségeink. Nem vállalhatod magadra a felelősséget.

Egy mély sóhaj kíséretében megcsóváltam a fejemet, majd feltápászkodtam a földről. A tekintetem körbejárta az egész tisztást, és egyszerűen képtelen voltam felfogni, ahogy a néhol kiégett füvet néztem, hogy mennyi minden történt itt órákkal ezelőtt. Nem tudtam elfogadni a veszteséget, egyszerűen nem ment. És azt sem tudtam, hogy a jelen helyzetben hogyan kéne viselkednem. Nem nyugtathattuk egymást, mert mindannyian elveszítettünk valakit, vagy esetleg több embert is, aki fontos volt a számunkra. De az agyam ezt nem fogta fel. Csak néztem üres tekintettel a fákra és a csatajelenetek ismét lejátszódtak bennem.

- Carlisle – érintette meg a karomat Esme. – Lassan vissza kéne nekünk is menni. Később mindent… elintézünk, de… most…

- Tudom – szakítottam félbe őt, látva, hogy nem igen találja a megfelelő szavakat. – Csak olyan nehéz ezt felfognom… - ráztam meg a fejem. – Képtelen vagyok elhinni, hogy mindez megtörtént… - csuklott el a hangom ismét.

Még álltunk ott egy ideig, mozdulatlanul, lehajtott fejjel, mire sikerült rászánnunk magunkat az indulásra. Lassan haladtunk, még az emberi tempóhoz képest is, így hosszú időbe telt, amíg visszaértünk a házhoz. Az ablakok üresen meredtek ránk a ház falairól, semmilyen fény nem szűrődött ki rajtuk, pedig még hajnalodni sem kezdett. A kertben a virágok, amiket Esme gondozott hosszú ideje, kókadtak voltak és szárazok. Az összehatás leginkább egy szellemkastély képét keltette bennem.

Lassan megközelítettük a verandát, de nem mertem belépni. Féltem, hogy mit látok majd odabent. Az összetört családomat, amint talán szépen lassan széthullik? Vajon ők is úgy gondolják, mint Esme, hogy ez a „győzelem” mindünk veresége? Nem akartam szembesülni azzal a ténnyel, hogy engem vagy bárki mást okolnak ezért. Aztán végül mégis erőt vettem magamon és lenyomtam a kilincset, hogy utána szerelmemmel a nyomomban, belépjek a nappaliba. Ekkor minden szempár felénk fordult és egytől-egyik mindben bánat ült. Semmi más nem láttam bennük. Egyedül Bree volt az, aki a sarokban gubbasztva egy kissé sértődött is volt. Rajta kívül mindenki úgy nézett rám, mint aki megválthatná őket. Mintha én megszüntethetném, vagy akár csak enyhíthetném a fájdalmukat. Eleazar és Carmen Alice-szel és Jasperrel ült a kanapén, egymást átölelve, míg a fotelban Rose foglalt helyet, az ölében az alvó Bellával. Nora és Nick a szőnyegen ültek, szintén egymást átkarolva, míg Charlotte és Peter, kissé elhúzódva a többiektől álltak egymás mellett. Tanya és Kate szintén egymást ölelték, de egyikük sem szólt egy szót sem.

- Sajnálom, ami történt – szólaltam meg egy mély levegővétel után, halk hangon. – Sajnálom, hogy titeket is bele kellett kevernem a családom dolgába, és hogy ezzel veszteséget okoztam nektek. Köszönöm, hogy… mindvégig mellettünk álltatok és küzdöttetek az igazunkért. Örökké hálásak leszünk ezért a tettetekért.

Még számtalan szó és mondat ott volt a fejemben, de képtelen voltam kiejteni őket. A nyelvem egyszerűen nem mozdult, a szám pedig összezárult, mintha összeragasztották volna. Ekkor azonban Eleazar felállt és elém sétált.

- Emlékszel még, hogy mit ígértünk egymásnak annak idején? – kérdezte a földet nézve. – Hogy bármi is történjék, mindig ott leszünk egymásnak. Te vagy a legjobb és egyben legrégibb barátom, Carlisle – nézett fel a szemimbe határozottan. – Te segítettél nekem az állatvérre szokásban, ami az egész életemet megalapozta. És tudom, hogy ha én kértelek volna meg a családom megmentésére, szó nélkül belementél volna. Nem veheted magadra mindazért a felelősséget, ami történt. Mindannyian önszántunkból jöttük el és segítettünk. Ez a mi csatánk volt és együtt vívtuk ezt meg.

A többiek mind egyöntetűen bólintottak rá a szavaira, ami ebben a helyzetben nagyon jól esett.

- Köszönöm – sóhajtottam hálásan. – Ha most megbocsátotok, lenne egy kis megbeszélni valóm Bree-vel.

Ők ismét bólintottak. Esme ezután magamra hagyott, hogy tegyem a dolgomat, és odament Rose-hoz és Bellához. Én pedig odasétáltam a lányhoz, ő viszont nem nézett rám. Csak bámult az ablak felé, mintha az erdőt nézné.

- Bree, kérlek, beszélhetnénk? – kérdeztem csendesen. – Tudom, hogy nagyon sok mindent meg kell magyaráznom neked, de kérlek, csak hallgass meg!

Bree vérvörös szemeit rám emelte és olyan áthatóan nézett az arcomra, hogy még egy kicsit kényelmetlenül is éreztem magam. Lassan felállt a földről, majd határozottan a szemeimbe nézve bólintott. Elindultunk kifelé a ház előtti kis tisztásra. A nap már felkelőben volt, de még nem tűnt fel a horizonton, csak az eget festette vérvörösre. A legendák azt mondják, ha reggel az égbolt vörös, akkor előző este sok vér folyt valahol. És úgy tűnt, ez a legenda igazolódni látszik. Ugyan vér nem folyt az éjszaka, az öldöklés megtörtént és életek vesztek el a sötétben.

Ahogy megálltam a lánnyal szemben, egy pillanatig elgondolkodtam azon, mivel is kéne kezdenem. Végül úgy döntöttem, először mindent megmagyarázok.

- Ahhoz, hogy megértsd, mit miért tettem, hallanod kell az egész történetemet – kezdtem bele, ő pedig figyelmesen hallgatott. – Esmével akkor találkoztam először, amikor ő még csak tizenhat éves volt. Lábtöréssel hozták be a kórházba és én láttam el őt. Már akkor elkápráztatott a csodálatos lénye és a nagy szeretet, ami belőle áradt. Ráadásul egyáltalán nem félt tőlem. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy már akkor teljesen belé szerettem. De akkor még ellen álltam neki, pedig a vére úgy énekelt nekem... Mégis elköltöztem a városból és sokáig nem is találkoztunk. De aztán…  - Mély levegőt vettem, mielőtt folytattam volna. Annyiszor visszagondoltam már ezekre a történésekre a múltban, de sosem találtam olyan variációt, amivel Esmét teljes mértékben megvédhettem volna magamtól és a világomtól. Bármit is tettem volna, mondjuk csak végzek a vámpírral, aztán pedig Esmét hazaviszem a szüleihez, és eltűnök onnan, a többi támadástól nem tudtam volna megvédeni őt. Daniel ugyanúgy bosszút akart volna állni. – Pár év múlva egyik este vadászni voltam az erdőben. Egyszer csak meghallottam egy nő sikolyát, ezért rögtön a segítségére siettem. Esme volt az… Egy vámpír támadt rá, de én segítettem rajta. A nomádot ugyan nem sikerült akkor elkapnom, ezért Esmét sem vittem haza a szüleihez. Tudtam, hogy mindezzel azt kockáztatom, hogy tudomást szerez a kilétemről, de egyszerűen vele akartam lenni. Amikor aztán meglátott engem, legnagyobb meglepetésemre azonnal tudta, hogy ki és mi vagyok. Ezután folyamatosan jöttek egymás után az események. A nomád vámpír visszatért, majd miután vele végeztünk, a testvére akart bosszút állni. Esme nem akarta veszélybe sodorni a családját azzal, hogy hazamegy hozzájuk, de ezzel éppen az ellenkezőjét érte el. A vámpír megölte a szüleit és a leendő férjét is, akihez a szülei kényszerből akarták hozzáadni. Így végül oda jutottunk, hogy sehová sem tudott menni, de ekkor már nem is akart. Miután bevallottuk egymásnak az érzéseinket, együtt is maradtunk. Viszont sosem telt el pár hét, és újra valami bajba keveredtünk. Így van ez már évek óta, egészen a mai napig. Akartak már minket kényszerből kettéválasztani, de az is majdnem tragédiával végződött. Aztán ahogy minden rendeződni látszott körülöttünk, én elhatároztam, hogy megkérem Esme kezét. Ekkor már túl voltunk azon a témán, hogy jobb lenne nekünk külön, hiszen az én világom úgyis csak bajt hoz rá. Az ő feltétele csak annyi volt, hogy egyszer változtassam át őt. Mást nem kért. Én persze a lehető legtovább akartam halogatni ezt. Aztán olyan történt, amire egyikünk sem számított és minden tervünket fölborította. Esméről kiderült, hogy terhes, de már csak akkor, amikor elkapott valami betegséget és a magzatot elveszítette. Mély depresszióba esett utána és sokáig senki sem tudta kirángatni őt belőle. Egész nap csak az ágyban feküdt és nézte a plafont, még enni sem volt hajlandó. Ő mindig is az az anyának való típusú nő volt. Nagyon szereti a gyerekeket, de értem lemondott volna erről is. Mikor azonban rendbe jött egy kicsit lelkileg és rájött, hogy nekünk mégis lehetne közös gyermekünk, újra feléledt benne a vágy egy kisbaba iránt. Én pedig, szégyellem bevallani, de engedtem neki. Hagytam, hogy kockára tegye az életét, mert képtelen voltam elvenni tőle ezt a lehetőséget, és még nekem is kedvezett a dolog abból a szempontból, hogy így tovább maradhatott még ember. De ekkor ismét egy hiba csúszott a számításainkba. Megjelent Jonathan, Esme régi barátja, aki annak idején odavolt érte, és egy véletlen baleset folytán Esme annyira megsérült, hogy már csak az átváltoztatás jöhetett szóba egyedüli ötletként. Úgy tettem ezt meg, hogy akkor még nem tudtam, hogy Esme ekkor már ismét a gyermekünket várta. Így történt meg az, hogy először csak félig változott át, majd Bella megszületése után teljesen vámpír lett. Érted már, mennyire bonyolult ez az egész? Annyi mindenen keresztülmentünk már, és ekkor Noráék bejelentették, hogy el kéne látogatnom a Volturihoz… Nagyon féltünk mindannyian. A családunk, te is tudhatod már, tele van tehetséges vámpírokkal. Tudtam, hogy ha Aro erről bármit is megtud, akkor szétszakítja a családunkat. Legalább addig akartam várni a találkozással, amíg Bella megszületik, majd felnő, hogy ne tudjon belekötni abba, hogy ő még túl fiatal a vámpírsághoz. Nem tehettem kockára az egész családom életét.

- Mi nem akartuk, hogy Aro tudomást szerezzen a kételyeinkről… - felelt halkan Bree.

- Tudom – sóhajtottam gondterhelten.

- Sajnálom, hogy mégis mi hoztunk bajt a fejetekre. Annyi mindent tettél értem, és Heidi is mondta, hogy milyen jóban voltatok… Sajnálom! Mindent… - hajtotta le a fejét.

- Nem te tehetsz Aro kivételesen jó képességéről – ráztam meg a fejem. – Én is beleestem abba a hibába, hogy túl sok mindent mondtam el nektek a múltamról. Ha ti nem kezdtek el gyanakodni, Aronak nem lett volna indoka eljönnie ide, főleg nem a legnagyobb seregével. Az én hibám az egész, mert túl sokat beszéltem. Csak általában szeretem megadni a barátaimnak azt a lehetőséget, hogy minél többet tudjanak rólam. Tudtam, hogy te úgyis megérzed, ha hazudok, ezért csak az igazat mondtam el, ami pedig tényleg elég gyanús volt.

- Ne hibáztasd csak magadat! – állított meg hirtelen. – Carlisle, te jó ember vagy, fantasztikus családfő, férj és apa. Annál többet, mint amennyit te feláldoztál és tettél a családodért, nem tehetsz. A maximumot hoztad ki magadból, és ezért sem haragszanak rád a többiek sem. Te nem akartál senkinek sem rosszat, ezt tudom jól, mert megismertelek ennyire, amíg Volterrában voltál.

- Köszönöm, hogy megpróbálsz megvédeni engem saját magamtól, de nem hinném, hogy ez sikerülni fog – csóváltam a fejem. – Michelle, Nath és Irina… a családomért haltak meg – mondtam ki nagy nehezen.

- Minden rendben lesz és hidd el, idővel enyhülni fog a fájdalom – ölelt át szorosan, ami először egy kicsit meglepett, de aztán már viszonoztam a gesztusát.

- Ez nem olyan, mint a te esetedben, hogy az emberi emlékek elhalványulnak – motyogtam csalódottan. – Mindig emlékezni fogok az arcára… - suttogtam elgyötörten.

- De mindig ott lesz melletted a nagyszerű családod, akik támogatnak majd és nem hagyják, hogy magadba süllyedj – tolt el kissé magától és mélyen a szemeimbe nézett.

- Te nem gondoltad meg magad a vegetáriánus életmóddal kapcsolatban? – kérdeztem egyszer csak reménykedve.

- Nem – rázta meg a fejét halványan elmosolyodva. – Ami azt elleti, most még több okom is van velük maradni…

- Hogy érted ezt? – csodálkoztam el őszintén.

- Találkoztam valakivel – harapott az alsó ajkába.

- Tényleg? – lepődtem meg. – Kivel?

- Alec… Jane ikertestvére – motyogta zavartan.

- Tessék? – hördültem fel egy kissé élesebben, mint azt szerettem volna.

- Hé, nem kell ezért mindjárt a torkomnak ugranod! – csattant fel. – Te aztán nem lehetsz előítélettel az ellenséggel való kapcsolatról!

Teljesen elhűlt az arcom, majd fájdalmas grimaszba rándult, ahogy felfogtam a szavainak az értelmét

- Nem úgy értettem… jaj, ne haragudj – mentegetőzött azonnal. – Tényleg nagyon sajnálom, ez nem volt szép tőlem. Ne haragudj… - nézett rám sajnálkozva.

- Ez… - hajtottam le a fejemet – nem, te ne haragudj, igazad van… én tényleg nem lehetek előítélettel erre a kapcsolatra nézve. De hát – jutott hirtelen az eszembe -, amikor Aro előre hozatott titeket…

- Megígérte Alecnek, hogy nem lesz semmi bajom. És igazából nem is volt, de mivel akkor még azt hittem, hogy teljesen elárultál engem, belementem a játékba – vallotta be.

- Akkor később miért változott meg a véleményed? – kérdeztem halkan.

- Nem tudom – gondolkozott el. – De amikor megláttam az arcodat, miután a nővéred… Úgy éreztem, nem hagyhatlak cserben téged, mert annak idején te is sokat segítettél nekem, amikor megölték a családomat. Még akkor is, ha minden hazugság volt, kirángattál a mély depresszióból, amibe zuhantam, és ezért örökké hálás leszek neked.

- Mostantól azt hiszem, én tartozok neked hálával… De nem lesz ebből bajod, ha visszamész? – jutott hirtelen az eszembe.

- Nem… az utóbbi időben Aro eléggé elásta magát Marcus szemében, aki ugyan fellépni nem mert ellene a haláltól félve, most szívesen veszi át tőle a trónt, hogy ő uralkodhasson tovább.

- Tehát visszamész a Volturihoz… - állapítottam meg a nyilvánvaló tényt. – Örülök, hogy te is rátaláltál a lelki társadra.

- Alec nagyon jó hozzám – mosolygott halványan.

- És meddig maradhatsz?

- Azt mondták, ameddig csak akarok. Alec Seattle-ben vár majd rám, onnan pedig együtt megyünk majd vissza. Gondoltam, nem akarjátok majd, hogy akár csak egy is itt maradjon közülük. De megkért rá, hogy a helyében is mondjak köszönetet neked azért, hogy mellettem voltál az átváltozásom után.

- Ezt éreztem természetesnek. Na, meg persze Aro parancsát teljesítettem, de nem bántam meg. Örültem, hogy segíthettem neked.

Ezután csöndben álltunk egymással szemben, a gondolatainkba merülve, majd ezt a hallgatást őt törte meg nem sokkal később.

- Egy valamit árulj még el nekem – nézett rám elgondolkodva. – Hogyan vettétek rá a farkasokat, hogy segítsenek nektek?

- Azt ugyebár már meséltem, hogy Esmének az egyik nagyon régi barátjából vérfarkas lett. Nos, amikor ő követte Esmét, miután rájött, hogy én mi vagyok, és hogy vele mi történhetett, nagyobb viszályok után ugyan, de valamiképpen csatlakozott ehhez a falkához. És, amint azt már tudhatod azóta, a… a nővérem lett az ő bevésődése. Emiatt alakult ki közöttünk egy afféle kompromisszum. Mi nem ölünk embereket, ők pedig nem támadnak ránk. Csak elkerüljük a másik fél területeit, ilyen egyszerű.

- De miért segítettek most nektek? – kérdezett közbe kíváncsian.

- Kötelességüknek érezték megvédeni a várost. Úgy vélték, hogy ha mi elbukunk, akkor a lakosság veszélyben lesz a sok embervérrel táplálkozó vámpír miatt. És mivel tudták, hogy ha mi elbukunk, akkor nekik sincsen külön esélyük, ezért úgy döntöttek, hogy együtt próbáljuk meg visszaverni őket – magyaráztam.

- Hihetetlen, mennyi minden történt veled az elmúlt pár évben – hüledezett. – Ennyi mindent átélni és kibírni. Belegondolni is szörnyű számomra, hogy Alec akár csak egy pár napig is ne legyen mellettem – húzta el a száját. Megéreztem a szavai mögötti finom célzást, hogy bármennyire is szívesen maradna még nálunk, hamarosan vissza kell térnie a Volturihoz. Arra viszont képtelen voltam bíztatni őt, hogy hívja ide Alec-et, amíg itt tartózkodik. Azért ő mégis csak az ellenséghez tartozott. Ahhoz a vámpír klánhoz, aki többszörösen is fájdalmat okozott nekünk.

- Esmével nagyon szeretjük egymást, már évek óta. Ezen semmi sem változtathat – mosolyogtam, miközben a feleségemre gondoltam.

- Ez látszik is rajtatok – bólogatott Bree –, de a család többi párján is – tette még hozzá. – Olyan furcsa számomra, hogy ennyin így, ilyen családi kapcsolatban együtt tudtok élni. De miért pont te lettél a vezetőjük? – érdeklődött. Vagyis, inkább úgy kérdezem, hogy miért te lettél az apa a családban? Simán élhettek volna úgy is együtt, hogy nincsen eg ez a családi felosztás.

- Hidd el Bree, minden ilyen kis apróságnak meg van az oka. Az egyik ok, hogy még az én huszonhárom évemmel is én vagyok a rangidős, nem is beszélve a vámpírként töltött éveimről… Valamint, először csak én voltam egyedül. Azután találkoztam Alice-ékkel, hogy megismertem a Volturit, így róluk ezért nem tudtak. Ezután jött Esme, majd nem sokkal később Rosalie. Mind a három gyermekem úgy tekintett rám, mint a mentorára  aki a helyes életmódot tanítja neki. Valamint, szerintük az az oka még ennek a felosztásnak, hogy engem mind nagyon jó vezetőnek tartanak. Szerintük higgadt vagyok és megfontolt, pedig Jasper és Alice is látott már engem teljesen kifordulva önmagamból, főleg, ha Esméről volt szó. Viszont szerintem az is közrejátszik a családi formában, hogy Esmének hihetetlenül nagy szíve van és őt az Isten is anyának teremtette. Kezdetektől fogva tudta, hogyan bánjon velük, pedig még nagyon fiatal volt akkor, mindössze húsz éves – ragadtak magukkal az emlékeim, ahogy felidéztem azokat a napokat. Ó, mintha csak tegnap lett volna, hogy három év után újra láthattam megcsillanni azokat a gyönyörű mogyoróbarna szemeit.

- Érdekes, az egyszer biztos – hümmögött.

Ezután egy jó darabig csöndben álltunk egymással szemben. Csak belemerültünk a gondolatainkba és néztünk magunk elé, mígnem ismételten ő törte meg a csendet.

- Tényleg nagyon sajnálom, amit történt – hajtotta le bűnbánóan a fejét.

- Te ne emészd emiatt magad. Te tehetsz róla a legkevésbé – tettem a vállára a kezemet. – Nyugodt szívvel menj vissza a párodhoz és ne törd ezen a fejed.

- De a barátom vagy, és én elárultalak – rázta a fejét hevesen.

- Nem – állítottam meg őt azonnal. – Én voltam az, aki balga módon elárultam neked néhány titkom, aztán pedig a Volturinál hagytalak, mindenféle magyarázat nélkül. Nem lett volna szabad kétségeket ébresztenem bennetek. Ezzel árultam el ÉN a saját családomat – remegett meg kissé a hangom.

- Ez nem igaz – rázta meg a fejét. – Túlságosan gyanakvók voltunk, pedig csak hinnünk kellett volna neked.

- Nem vártam el tőletek, hogy higgyetek a szavaimnak – ellenkeztem. – Nekem csak jól esett ezt kibeszélni magamból egy olyannak, aki érintetlen lehetett volna benne. Talán azért mondtam el annyi mindent, mert abban reménykedtem, hogy velem jössz majd. De inkább záruk le ezt a témát. A mai nap további részét a családommal töltöm el, mert erre van most szükségük nekik is és nekem is.

- Talán jobb lenne, ha előbb kitombolnád magad – jegyezte meg óvatosan. – Egy vadászat legalábbis biztosan segítene.

- Talán igazad van – sóhajtottam.

- Nekem pedig ideje lenne tovább mennem Seattle-be. Nem akarom Alec-et nagyon megváratni.

- Persze, megértem – bólintottam rá, pedig belül ezért reménykedtem benne, hogy talán egy kicsit tovább marad velünk.

- Megígérem, hogy majd néha ellátogatok hozzátok, persze csak ha szívesen láttok, de azért ti is nézzetek be hozzánk, ha arrafelé visz az utatok.

- Feltétlenül, és természetesen bármikor jöhetsz, amikor csak kedved van hozzá, vagy ha valamiben segíteni tudok.

- Még egyszer köszönöm, Carlisle, amit értem tettél – nézett mélyen a szemeimbe. – Nagyon sokat jelentett akkor, hogy mellettem voltál.

- Nincs mit megköszönnöd – szorítottam meg a vállait. – Csak arra kérlek, vigyázz magadra.

- Te pedig a családodra. Ugyanúgy, mint ahogy eddig is.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz vontam őt és átöleltem. Éreztem, hogy először egy kissé meglepődött, de aztán feloldódott és viszonozta a gesztust.

- Szia, Carlisle! – köszönt el, miután elhúzódott tőlem.

- Szia, Bree! – intettem utána, amint elindult az erdő fái közé.

Egy ideig még elgondolkodva néztem utána. Vajon ezentúl minden rendben lesz? Majd az idő megmondja. Isten akaratával úgysem tudunk szembeszállni.

- Drágám, nem jössz vissza a házba? – hallottam meg ekkor szerelmem lágy hangját a hátam mögül, majd megéreztem az apró kezeit is a vállamon.

- Még nem – ráztam meg a fejem. – Muszáj egy kicsit kikapcsolton a gondolataimat – magyaráztam. – Elmegyek vadászni.

- Biztos, hogy most jót tesz az, ha egyedül vagy? – kérdezte aggódva.

Megfordultam és mélyen a szemeibe néztem. Azokban még mindig ott volt az a mérhetetlen nagy szomorúság, és feltételezem, ő is ugyanezt láthatta az én tekintetemben.

- Nem akarok itt mindenki előtt kiborulni – hajtottam le a fejemet. – Az bőven elég volt egyszer is…

- Emiatt nem kell szégyenkezned – rázta meg hevesen a fejét. – Természetes, hogy kiborítottak a történtek, ahogy mindenki mást is.

- De nekem erősnek kell maradnom, mert erre számítanak, és ez kell nekik, ahogyan neked is.

- Nem kell egyedül magadba tartanod az érzéseidet. Nekem elmondhatod és ki is borulhatsz. Mi itt leszünk egymásnak mindig – fogta a kezei közé az arcomat. – De most szükségem van rád, a támaszra, amit a jelenléted nyújt nekem. Kérlek, ne hagyj most egyedül! – nézett könyörgően a szemeimbe.

A szívem majd meg szakadt, ahogy a tekintetem az ő fájdalmat tükröző szemeibe fúródtak. Nem hagyhattam magára őt és a lányomat. Ő is azonnal a segítségemre sietett, amikor lelkileg összetörtem és most neki van ugyanerre szüksége. Az én érzéseim ráérnek később is.

Szorosan húztam őt magamhoz és a karjaimat köré fontam. Halk, szaggatott sóhaj tört fel erre a mellkasából. Éreztem, hogy a kezei megremegnek, ahogy végigsimít a hátamon, majd ő is szorosan összefonta körülöttem a karjait.

Erre volt most szüksége, és én is megnyugodhattam egy kicsit. Csak álltunk ott a ház előtti kis tisztáson, egymást ölelve, szótlanul.

Innen már csak felfelé vezet az út – gondoltam egy mély sóhaj kíséretében.

88. fejezet

Sziasztok!

Tudom, egy két hónapos kihagyásra nem elég egy egyszerű bocsánat... De tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig húztam a frisst. Mindig amikor nekiültem, hogy na most akkor megírom legalább a felét, képtelen voltam egy-két sornál többet leírni. Tudtam, hogy mit akarok a fejezet végére, hogy mivel akarom lezárni, de az előtte levő oldalakhoz nem jöttek a szavak. Aztán elmentem nyaralni három hétre, teljesen abbahagyva a történet írását, és ez segített, úgy tűnik. Két éjszaka és egy este alatt megírtam a teljes fejezetet.
Tényleg nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig nem volt friss :( A hét végéig még megpróbálom  hozni a másik történetből is a folytatást, de aztán egy hétig megint nem leszek gép közelben, sajnos.
Áttérve a fejezetre, igen sok minden történik majd ebben és a hangulata eléggé szomorú lesz. Előre felhívom a figyelmet a korhatáros tartalomra! Valamint itt bekövetkezik az a tragédia, amit említettem. A végét azonban függőben hagytam. Tudom, nem lenne hozzá jogom ennyi kihagyás után, de ezt a befejezést már jó előre elterveztem és ehhez igazítottam a fejezet többi részét is. Még egyszer bocsánat a két hónap kihagyásért!

Puszi: Juliet

Esme szemszöge

Alig hittem a fülemnek. Mindeddig abban reménykedtem, hogy a farkasok nem fognak belemenni az ajánlatunkba, de Carlisle-nak még csak kérnie sem kellett őket. Önszántukból vállalkoztak a város lakóinak megvédésére. Ephraim arca annyi büszkeségről árulkodott, amiért az ő vezetésével a falka a város védelmére siethet.

- De apa, ez őrültség! – szólalt fel hirtelen a mögötte álló fiatal fiú.

- Csend legyen, Billy! – vágta rá határozottam az apja. – A város megvédése a mi kötelességünk. Ha ők kudarcot vallanak, mert mi nem segítünk nekik, a falka már nem lesz elég erős egyedül. Számíthattok ránk – biccentett a vezetőjük Carlisle felé.

Miután elhagytuk a tisztást, mind a hárman megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Nem gondoltuk volna, hogy ez ilyen könnyen fog menni. Már csak abban reménykedtünk, hogy a vámpírok is ilyen jól fogadják majd a híreket. Talán mégis csak lesz esélyünk a Volturival szemben.

Sebesen futottunk át az erdőn, vissza a házunkba. Bellát végig szorosan magamhoz ölelve tartottam, de úgy tűnt, egyáltalán nem viseli meg ez a kis futás. Rövidesen egyenletessé vált a légzése és elaludt a kezeim között. Carlisle végig mellettem futott és az arca most már teljes nyugodtságot tükrözött. Én azonban nem tudtam ilyen könnyen megnyugodni.

Visszaérve a házba mindenki ment a saját dolgára. Carlisle a Denalikat felhvni, Jonathan pedig Mitch után. Egyedül ültem hát a nappaliban, és a pánik egyre kezdett eluralkodni rajtam. Mi lesz a családunkkal, ha ennek a csatának rossz vége lesz? Talán néhányan el tudnak majd menekülni, de őket is hamar meg fogják találni. Demetri-nek nem okoz majd gondot. Egyedül Bella az, aki megmenekülhet, ha sikerül megfelelő búvóhelyet találnunk neki.

Ekkor megéreztem egy finom érintést a vállamon, mire azonnal felkaptam a fejemet. Carlisle állt mögöttem, komoly arccal.

- Mit mondtak? – kérdeztem reménykedve. Az arckifejezése nem sok jót ígért.

- Eljönnek. Azt nem ígérték, hogy mellénk is állnak majd, de hajlandóak megnézni a gyermeket, és ha úgy vélik ők is, hogy nem veszélyes és fejlődni fog tovább, akkor még egyszer átgondolják majd.

- De hát… ez jó, nem? – lepődtem meg. – Bella hihetetlenül okos kislány és az elmúlt hónapokban is fejlődött.

- Egy-két nap alatt ez nem olyan feltűnő változás – ingatta meg a fejét. – Tartok tőle, hogy Eleazar, bármennyire is régi barátok vagyunk, a Volturival nem fog szembe szállni egy kétes ügy érdekében. És nem is várom ezt el tőlük. Ha kell, mi nyolcan és a farkasok állunk szembe velük.

- Nem lenne biztonságosabb Bellának, ha keresnénk neki valamilyen búvóhelyet?- vetettem fel az ötletet.

- Aro látná a gondolatainkban. És ha rejtegetnénk őt előle, az talán csak olaj lenne a tűzre. A Volturi nem szereti, ha átverik őket, és mivel ez nekünk sikerült…

- Akkor mit fogunk csinálni? – rogytam vissza a kanapéra, ahonnan nem sokkal ezelőtt felálltam.

- Összegyűjtünk annyi vámpírt és vérfarkast, amennyit csak tudunk és reménykedünk, hogy meghallgatnak minket. Aro dühös lesz a hazugságunk miatt, de talán Bella életét megkíméli, ha rájön, mennyire értékes.

- Én nem fogom hagyni, hogy a lányom a Volturi kezébe kerüljön! – csattantam fel mérgesen. – Erről hallani sem akarok! Nem érdekel, ha az életem árán kell ezt megakadályoznom, de ő sosem fog közéjük tartozni!

- Shh, drágám – állított meg azonnal, a vállaimra téve a kezeit. – Senki sem akarja Bellát a Volturi kezébe adni. De az első dolgunk az, hogy minél több vámpírt meggyőzzünk. Nélkülük nem tudjuk megvédeni a családunkat.

Carlisle szemszöge

A Volturi érkezéséig hátralevő három nap olyan gyorsan telt el, hogy még pánikba esni sem volt időnk. Alice hamar meghozta Nick-et és Norát, akik, mivel ismerték a történetet, szó nélkül mellénk álltak. Jasper rátalált Peter-re és Charlotte-ra, és őket egész könnyen a magunk oldalára is állítottuk, de Mitch szinte az utolsó pillanatban érkezett, és végül nem tudott magával hozni egyetlen nomádot sem. Csalódottan lépett ki az erdőből, a nyomában Nath-tel, aki még mindig őt próbálta vigasztalni.

- Sajnálom, én mindent megpróbáltam, de… a vámpírok nem fognak szembeszállni a Volturival. – A hangja el-elcsuklott, mire én vigasztalóan tetem a vállára a kezemet.

- Ha ők nem segítenek, hát magunkat védjük meg.

A Denalik látogatása ezzel szemben sokkal könnyedebbnek volt mondható. Rá másfél napra, hogy felhívtam őket, meg is érkeztek Forks-ba. Mind az öten egyszerre léptek ki a fák közül, én pedig eléjük léptem, hogy üdvözöljem őket.

- Eleazar, barátom – öleltem át régi barátomat.

- Carlisle – biccentett komolyan.

- Köszönöm, hogy eljöttetek – mondtam hálásan. – Gyertek beljebb – intettem nekik a bejárati ajtó felé.

A farkasok összeszűkített szemekkel néztek utánunk, de úgy tűnt, hogy a Denali családot nem érdekli a segítség másik része… szerencsére.

A családom többi tagja már bent várt rájuk a nappaliban. Esme az egyik sarokban állt, kezében Bellával, és őket állták körbe a többiek. Miközben beléptek a helyiségbe és végignéztem rajtuk, a tekintetem összeakadt az övével és a szemeiben félelmet láttam megcsillanni. Félt. És én is féltem. Abban a pillanatban rettegtem attól, hogy Eleazar nemet mond majd. Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy képtelen vagyok megvédeni a családomat. Azokat a személyeket, akik számomra a legfontosabbak az életemben. A Volturi érkezésével az egész család felbomlik és… és én semmit sem tehetek majd ez ellen.

Mindenki üdvözölte a család többi tagját, de a hangulat csak nem akart oldódni. Eleazar komoly és mérlegelő tekintettel nézte Esme kezében a lányomat, Irina szemeiben viszont lángok égtek. Láttam bennük a haragot, ami kitörni készült.

- Mielőtt ítélkeznél felettünk, Eleazar, kérlek, hallgasd meg az egész történetet – szólaltam meg, hogy megszakítsam az egyre nyomasztóbb csendet. – Azt ti is tudjátok, hogy Esme még ember volt, amikor összeházasodtunk. Miután az első gyermekünket elvesztette, újra próbálkoztunk. Ő már terhes volt, amikor egy súlyos sérülést követően átváltoztattam őt. Így csak félig változott át vámpírrá, a gyermek pedig tovább növekedett. Majd amikor megszületett, Esme is teljesen átváltozott. De nem csak a gyermek létezését, hanem Esme-t és a többi családtagot is eltitkoltuk Aro elől. Nick-nek van egy különleges képessége…

- Igen, tudom – szakított félbe hirtelen. – És azt is, hogy ez a gyermek sem éppenséggel közönséges – szűkítette össze a szemeit és úgy nézte tovább Bellát. – Gondolatok… érzések… tettek… ez a kislány többet rejt el az életéből, mint bármelyik pajzzsal rendelkező vámpír a földön. – Lassan tett egy lépést feléjük. – Talán csak egy valaki… - A tekintetét Esmére kapta, aki idegesen nyelt egyet. – Mi történt a képességeddel? Hogyan veszítetted el? – kérdezte őt halk hangon.

- Nem… nem tudom – adta meg az őszinte választ szerelmem. – Bella születése után egyszerűen… elveszett.

- Hogy lehetséges ez? – vágott közbe Kate kíváncsian. – Mind tapasztaltuk, hogy Esme hatalmában volt annak a pajzsnak, még ha nem is tudatosan használta.

- Talán nem neki rendelte azt a sors. Senki sem tudja, hogy ezek a képességek hol rejtőznek az emberben. Ha egy félvér jött a világra, annak az anyja belehalt a szülésbe. Az pedig igen ritka, hogy egy családból többen is vámpírok lesznek – pillantott is Mitch-re és rám. – De nektek nincs képességetek.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy a képességek öröklődnek? – szólt közbe most először Jasper.

- Pontosabban öröklődhetnek – lépett még egyet feléjük. – Ezt nem tudhatjuk pontosan. Hadd nézzem meg közelebbről – nyújtotta előre a karját Bella felé. Láttam, hogy Esme ösztönösem szorosabbra fonja körülötte az ölelését és ijedten kapta rám a tekintetét. – Nem akarom bántani – mosolyodott el gyengéden Eleazar. Az ittlétük óta most először véltem felfedezni nála reménykeltő viselkedést. Úgy tűnt, már ilyen messziről is elvarázsolta őt a kicsi Bella, mert egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét, miközben beszélt, és az arcán is ott maradt egy kisebb mosoly.

Én bólintottam Esmének és a többieknek, akik erre lassan kettéváltak és átengedték maguk között. Eleazar csendben sétált oda és nyújtotta ki újra a kezét a lányom felé. Bella érdeklődve pislogott rá. Nem sírt fel, nem próbált elbújni szerelmem haja mögött, mint azt a legutóbbi idegenek megjelenésekor tette. Hatalmas szemekkel nézte a felé közeledő férfi kezét, majd amikor Eleazar végigsimított az arcán, fel is nevetett.

- Csodálatos – suttogta egészen halkan. – Soha életemben nem láttam még ilyen gyönyörű gyermeket. – Úgy tűnt, Esme arcán az aggódó ráncok kezdtek kisimulni, de a következő szavakra újra megfeszült. – De nem tudom, nem jelent-e veszélyt az emberekre. Mennyi idős?

- Három hónapos – felelt szerelmem remegő hangon a hozzá intézett kérdésre.

- És mivel táplálkozik?

- Állatvérrel – nyelt nagyot Esme. Maga sem tudta, mit akar hallani Eleazar és félt tőle, hogy pont az igazság rémiszti majd el őket.

- Növekedett, mióta megszületett? – jött a következő kérdés, Esme pedig tudta, hogy a válasza lesz a sorsdöntő.

- Igen, bár… nem sokat. Körülbelül… olyan ütemben növekszik, mint egy átlagos kisbaba – közölte remegve.

- Tehát mint egy átlagos kisbaba. Ezt nehéz lesz bizonyítanunk a Volturinak – ráncolta a homlokát.

A szorongató érzés azonnal eltűnt belőlem és megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Az, hogy Eleazar többes számban beszélt, egyértelmű igennek számított. Márpedig az, hogy egy volt Volturi tag vall mellettünk egy ilyen ügyben, igen csak nagy segítség lesz Aroval szemben.

- Ha a családom többi tagja is beleegyezik, akkor itt maradunk segíteni nektek – egyenesedett fel végül legrégibb barátom. – Nem tűnik veszélyesnek a gyermek – jelentette ki a családja felé fordulva.

Így sikerült őket az oldalunkra állítanunk. De most, amikor már a közelben volt a Volturi serege, azonban mégsem éreztük elégnek az erőnket ahhoz, hogy helyt álljunk az igazunk mellett, ha harcra kerül a sor. Eljött a harmadik nap hajnala, és mi kisebb csoportokban vadászni indultunk. Az esetleges összecsapás miatt mindünknek erősnek kellett lenünk. Először a Denali család indult el két csoportban, Michelle-lel kiegészülve, majd utánuk Jasper, Alice, Charlotte és Peter. Legvégül pedig Esme, Rose és én.

Nem mentünk olyan nagyon messzire, mint amennyire szoktunk. Csupán 10 percig szaladtunk az erdőben, mire megéreztük egy szarvascsorda illatát. Nem kellett megszólalnunk ahhoz, hogy tudjuk, arra vesszük az irányt. Ösztönösen vetettük rá magunkat egy-egy példányra, nem sokkal lemaradva egymástól. Én végeztem legelsőnek, így csak néztem őket, ahogyan a nevelt lányom és a feleségem ragadozó, mégis kecses mozdulatokkal elejtik a következő áldozatukat. Halvány mosoly jelent meg az arcomon, ahogyan szinte teljes szinkronban mozogtak, pedig nem figyeltek egymásra. A tekintetem azonban mégis Esme karcsú alakját követte, amint elkapta a szarvas nyakát és a földre terítette, majd azokat a gyönyörű, vörös ajkait a nyakára illesztette és belemélyesztette a fogait… Abban a pillanatban furcsa érzés szállt meg. A szarvas helyébe akartam kerülni, Esme karjai közé. Hogy az állat helyett az én nyakamat csókolja. Aprót ráztam a fejemet, ahogy szerelmem felpillantott, miután végzett az áldozatával. A szemeiben egy pillanatra szomorúság suhant át. Még mindig nem szokott hozzá teljesen, hogy állatokat kell ölnünk. Lassan felállt az állat teteme mellől és elindult felém. Csak közvetlenül előttem állt meg, majd kinyújtotta felém a kezét és halványan mosolyogva az arcomra simította a tenyerét.

- Talán enned kéne még… a szemeid teljesen feketék – fürkészte a tekintetemet áthatóan, én azonban csak a hangjára tudtam figyelni. Az ajkainak a mozgása magukra vonzották a tekintetemet és egyre csak hívogattak maguk felé.

Magam sem értettem a feltörő vágyaimat. Talán csak a kétségbeesés teszi ezt velem, de jelen pillanatban legszívesebben azonnal rávetettem volna magamat, pedig nem szoktam ilyen heves lenni.

Csak akkor tisztult ki kissé a fejem, amikor Rosalie halkan megköszörülte nem messze tőlünk a torkát. Mindketten rá irányítottuk a tekintetünket, mire ő zavartan hadarni kezdett.

- Én csak szeretnék elmenni még egyszer utoljára Emmett-hez – harapott idegesen az ajkába.

Engem azonban nem a mondatának az értelme, hanem a szavai fogtak meg. Utoljára. Vajon tényleg ez lesz az utolsó alkalom, hogy láthatja őt? És talán ezek az utolsó percek, amiket együtt tölthetek a szerelmemmel? Nyugodtságban, békében.

- Menjél csak, de ne maradj soká – bólintottam végül rá. – Legkésőbb két óra múlva érj vissza. Mielőtt… - Nem mondtam ki, de mind a ketten tudták, mit akartam mondani. Mielőtt a Volturi ideér és megkezdődik a harc. Mert biztos voltam benne, hogy ez meg fog történni. Annyira biztos, amennyire még semmiben ezelőtt.

- Rendben – bólogatott, majd már el is tűnt a fák között.

- Carlisle… - Esme halk, kétségbeesett hangja a már nem dobogó szívemig hatolt. Meg akartam vigasztalni őt, de nem tudtam, hogyan is tehetném ezt, ha még én magam is bizonytalan vagyok. A teste megrázkódott a halk, könnyek nélküli zokogástól, és ez már engem is észhez térített.

- Shh – húztam őt szorosan magamhoz és egyenletesen simogatni kezdtem a hátát. Tudtam, hogy ez mindig megnyugtatja, de ezúttal sokkal nehezebben csillapodott a rázkódása, mint eddig bármikor.

- Mi lesz a családunkkal? – zokogta halkan. – Mi lesz velünk? – emelte fel a fejét a mellkasomról és szomorúan csillogó tekintetét az enyémbe fúrta.

- Örökre együtt leszünk. Bármekkora is legyen a Volturi hatalma, a családi köteléket nem választhatja szét.

- Ha valaki…

Az ujjamat a szájára téve hallgattattam el őt.

- Senkinek nem esik bántódása – mondtam határozottan, de inkább csak az ő meggyőzésére, mert belül még engem is kételyek gyötörtek. Ő valószínűleg látta a szemeimben ezt, de inkább akart a szavaimban hinni, amik megnyugtatták őt.

- Én annyira félek – lehelte alig hallhatóan.

- Megígérem, hogy akár még az életem árán is megvédelek téged és a kislányunkat – néztem határozottan rá, és ezt most komolyan is gondoltam. Bármit feladnék azért, hogy ők mindenfajta sérülés nélkül kerüljenek ki a csatából. Ha kell, minden pillanatban mellettük leszek, de nem hagyom, hogy bántódásuk essen.

- Ne mondj ilyet! Carlisle, ígérd meg nekem, hogy nem áldozod fel magadat értem! – Kétségbe esetten fogta a kezei közé az arcomat.

- Nem tehetem – ráztam meg a fejemet. – Képtelen lennék tétlenül nézni, ahogy… ahogy… - De nem bírtam kimondani. Helyette megragadtam a derekát és szorosan magamhoz húztam, hogy aztán a hajába túrva megcsókoljam őt. Ebben a csókban most nem csak a vágy és a szenvedély égett. Ott volt mellettük a kétségbeesés és a félelem is. A félelem a miatt, hogy talán ezek az utolsó kettesben töltött perceink, hogy talán soha többé nem tarthatom majd így a karjaim között az én szerelmemet.

- Carlisle – lehelte két csók között.

- Szeretlek Esme. És mindig is szeretni foglak, még ha ez az utolsó napunk is – néztem mélyen a szemeibe. – Ebben sose kételkedj, bármi is történjék! – Zihálva szívta be a levegőt a tüdejébe. Ha tudott volna sírni, már régen könnyek áztatták volna az arcát. De nem tudott… - Ne sírj, Kedvesem! Itt bent – húztam a kezét a szívemre, majd a sajátomat az övére simítottam – és itt… örökre együtt maradunk.

Újra megcsókoltam őt és ezúttal még több szenvedéllyel. El akartam űzni belőle a félelmet, hogy legalább erre az időre felengedjen kicsit.

Miután elváltam az ajkaitól, a nyakát vettem célba a csókjaimmal, ami hangos sóhajokat váltott ki belőle. Zihálva túrt bele a hajamba, míg a másik kezével szorosan ölelt magához. A kezeim fel-le simogatták az oldalán, majd egy határozott mozdulattal megemeltem őt, mire a lábai azonnal a derekam köré fonódtak. Elmosolyodtam ezen szótlan megértésen. Esme mindig tudta, hogy mire vágyom, elég volt csak megmozdulnom vagy egy-egy szót kiejtenem, ő azonnal tudta, mert jól ismert már engem.

Elsétáltam vele a legközelebbi fáig, aminek aztán nekidöntöttem a hátát, majd szorosan hozzá simultam. Hosszan csókoltuk ismét egymás ajkát, miközben lassan az összes ruhájától megszabadítottuk a másikat. A mozdulataink most olyan finomak voltak, hogy kezdtem beleőrülni a vágyakozásba, de nem akartam lerohanni őt. Kívántam őt, őrületesen kívántam, de neki most megnyugtatásra volt szüksége. Én pedig készségesen adtam meg neki a legtöbbet, amennyit adni tudtam a jelen helyzetben.

A nyelvem újra és újra végigsiklott a fehér hegen a nyakán, amitől halk sóhajok és nyögések szakadtak fel a mellkasából. Képtelen voltam betelni a puha, bársonyos bőrével és a sóhajokkal, amiket én váltottam ki belőle. Még többet akartam, ezért újra meg újra végigjártam ugyanazt az utat, mielőtt áttértem volna a mellkasára.

- Carlisle – nyögte két sóhaj között.

- Igen, szerelmem? – motyogtam a kulcscsontjába.

- Kérlek… őrületesen… kívánlak – sóhajtozta.

Én azonban nem tettem eleget a kérésének. Az ajkaim visszavándoroltak a nyakára, majd a számat a fehér sebhelyre tapasztottam. Finoman szívogattam az érzékeny bőrt, mígnem a feleségem már szinte remegett a karjaimban.

- Carlisle – nyöszörögte -, kérlek…

Ezeknek a szavaknak viszont már képtelen voltam ellenállni. Esmét a fenekénél tartva kicsit fentebb emeltem, majd egy finom, de határozott mozdulattal egybeforrasztottam a testünket. Pár másodpercig csak így álltam, szerelmemet a fához szorítva, zihálva. Annyira mámorító volt most ez az érzés. Legszívesebben örökre így maradtam volna vele, egyé válva. Ő azonban lassan megmozdította a csípőjét, amivel engem is mozgásra késztetett. A testünk tökéletesen együtt mozgott a szerelmünk által diktált ritmusra, miközben az ajkaink egy másodpercre sem váltak el egymástól. Aztán a ritmus egyre gyorsult, ahogy mindketten közeledtünk a beteljesüléshez. Egyre erősödő morgások szakadtak fel a mellkasomból, ő pedig hangosan sóhajtozott, miközben zihálva még mindig egymást csókoltuk. Az ujjaim a fába vájtak, amint gyorsan elkaptam szerelmem oldaláról a kezemet és a fatörzsre nyomtam. Bármennyire is erősek voltak most már a csontjai, talán még így is kárt tettem volna benne.

Aztán Esme háta hátrafeszült, miközben ő felkiáltva a csúcsra jutott, ahová nem sokkal később én is követtem őt. Az izmaim egyszerre rándultak össze, ahogyan a gyönyör elárasztotta a testemet és én gyengén rogytam meg, de még időben észbe kapva megtartottam magunkat. A lábaimat azonban igen csak gyengének éreztem most. Le akartam dőlni vele együtt a fűbe, de amint megmozdultam, ő ijedten szorított magához.

- Kérlek, ne engedj el! – nézett rám szomorú tekintettel. – Maradjunk még így egy kicsit… - temette az arcát a nyakamba.

Készségesen teljesítettem a kérését és próbáltam nem gyengének látszani, holott a lábaim kezdték felmondani a szolgálatot. Nem értettem, hogy miért történik ez most velem, de egyáltalán nem tetszett. Így hát végül kénytelen voltam mégis elszakadni szerelmemtől és félig a fának dőlve mélyen szívtam be a levegőt a már nem működő tüdőmbe.

- Mi a baj, Carlisle? – emelte fel aggodalmasan az arcomat Esme.

- Olyan gyengének érzem magam – túrtam bele idegesen a hajamba.

- Talán csak amiatt érzed így, mert fárasztóak voltak az elmúlt napok. A történtek még egy erős vámpírt is meggyengíthetnek. Lehet, hogy vadásznod kéne megint, az felerősítene.

- Talán igazad van – dörzsöltem meg az orrnyergemet -, de az is lehet, hogy csak ezt váltja ki belőlünk Alec közeledése.

- Én teljesen jól érzem magam – vetette ellen. – Attól viszont nyugodtabb lennék, ha inkább még egy szarvast elkapnál, mielőtt visszamennénk.

Esmének végül sikerült meggyőznie, hogy menjek el vadászni, így miután felöltöztünk, együtt indultunk beljebb az erdőbe, majd miután végeztem, kézen fogtam őt és hazafelé vettük az irányt.

Ahogy a ház közelébe értünk, már éreztük a farkasok izgatottságát, majd belépve az ajtón a családét is. Mindenki talpon volt és készen állt az utasításaim teljesítésére. Én azonban egy pillanatra megtorpantam és ez mindenkinek feltűnt. Mind az én utasításaimat lesték, így természetesen ez sem kerülte el a figyelmüket.

- Valami gond van? – lépett előre Jasper. Fürkésző tekintetét ránk szegezte.

- Aki akar, még most elmehet – szólaltam fel komoly hangon. – Semmilyen következményekkel nem jár ez a döntése. De ha itt maradtok – néztem végig rajtuk elszánt tekintettel -, akkor az utolsó percig mellettünk álltok és minden erőtökkel azon lesztek, hogy bebizonyítsátok a Volturinak az igazunkat. Tehát, aki távozni akar, az tegye meg most, vagy soha többé.

A szavaimat úgy tűnt, mindenki felfogta. Elfogadták a maradás súlyosságát, de kitartóan állták mindannyian a tekintetemet. Jó volt ugyanazt a határozott csillogást látni az ő szemükben is, mint ami az enyémben csilloghatott.

- Akkor tehát, induljunk! – adtam ki az utasítást, majd kiléptem az ajtón.

Sorban követett engem mindenki. Esme egyelőre még mellettem haladt, kezében a kislányunkkal, akinek a szemeiben ezúttal félelem csillogott a megszokott érdeklődés helyett. Még ő is megértette, mennyire komoly most ez a helyzet.

A ház előtti tisztáson csatlakoztak hozzánk a farkasok is, Ephraim vezetésével, én pedig a házunktól nem messze lévő tisztásra tereltem a csapatunkat. Ott akartuk megvárni a Volturi érkezését, ami Alice szerint nemsokára be is következik.

Mély levegőt vettem, majd odafordultam Esméhez.

- Nagyon-nagyon szeretlek! – fogtam a kezeim közé az arcát. – Kérlek, vigyázz magadra és a lányunkra! – Csak ennyit mondtam, majd az ajkaimat az övéihez nyomtam.

Már-már keserű arckifejezéssel húzódtam el tőle. Vajon láthatom-e majd még felcsillanni a boldogságot azokban a gyönyörű, aranyszín szemeiben, vajon láthatom-e majd egyáltalán még az arcát? Hallhatom-e majd a hangját?

- Én is szeretlek! Mindennél jobban – támasztotta a homlokát az enyémhez és szinte érthetetlenül suttogta a szavakat.

Szomorúan vettem át a karjaimba az én kicsi Bellámat. Ő azonnal a nyakamba kapaszkodott az aprócska kezeivel.

- Vigyázz magadra, Kincsem! – pusziltam meg hosszan a homlokát. – És bármi is történjen ma, egy dolgot sose felejts el: te ízig-vérig Cullen vagy, és ezen senki és semmi sem változtathat. – Előhúztam a nadrágzsebemből egy aranyláncot, amin egy aprócska medál lógott, benne a Cullen címerrel. – Ez most már a tiéd – kapcsoltam be az aprócska csatot, miután elhelyeztem a láncot. - Szeretlek – pusziltam meg újra a homlokát, majd felnéztem a feleségemre, aki ismételten a zokogással küszködött. Halványan elmosolyodtam, majd átadtam neki a kislányunkat. – Vigyázz rá helyettem is! – öleltem át őket, majd még egyszer megcsókoltam Esmét.

Ezután már muszáj volt végleg elengednem őket. Végleg… Ez az egy szó járt csak a gondolataimban, miközben őket néztem, ahogyan egyre csak távolodnak, majd a védelmező vámpírok körülzárják őket. Figyeltem, ahogyan mindenki elrendeződik. Esme és Bella körül félkörben Rose, Nora, Michelle, Carmen és Alice álltak. Előttük Nick és a többi Denali, majd  közvetlen mögöttem sorban egymás mellett Jasper, Peter és Charlotte. A farkasok mindünk körül helyezkedtek el, mintegy félkörben átkarolva minket. Esméék mögött Jonathan állt, ami egy kissé megnyugtatott. A farkasok közül egyedül ő volt az, aki akár az élete árán is védelmezte őket. Jobbat nála nem is találhattunk volna arra a helyre. Ugyanakkor láttam rajta a csalódottságot is. Tisztában volt vele, hogy ő onnan csak akkor mozdulhat el, ha Esme vagy Bella kerül veszélybe. Ugyanez vonatkozott Michelle-re is.

Ahogy láttam, hogy mindenki a helyére kerül, lassan megfordultam és azt a helyet kezdtem kémlelni, ahonnan várhatóak voltak. Az arcomra a legmagabiztosabb álarcot öltöttem és olyan egyenesen álltam, hogy inkább emlékeztethettem egy szoborra, mint sem egy éppen harcra készülő vámpírra.

Aztán meghallottuk őket. A sereg nem vert túl nagy zajt, lévén, hogy vámpírok voltak mind, de mi hallottuk azt a sok halk puffanást, ami a lépteiket jelezte. Egyáltalán nem akarták titkolni a közeledtüket, mintha csak tudták volna, hogy van egy jövőbe látó vámpír is velünk. És végül kiléptek a tisztásra.

Aro haladt elől, a közvetlen nyomában lépkedett Caius és Marcus. Előbbi a szokásos undorodó arckifejezést öltötte magára, míg az utóbbi a közömböst. Aro pedig nyugodt, de komoly arccal haladt előre. A vezetők mögött jöttek a feleségek, akik a védelmüket biztosították. Szinte láttam az őket körülölelő pajzsot és azt kívántam, bár megmaradt volna Esme képessége, hogy legalább ők biztonságban legyenek ettől a szörnyűségtől. De a helyzeten nem lehetett változtatni. A sereg – mert bizony ez sereg volt, nem is akármekkora – egyre csak közeledett, míg végül egy jó huszonöt méterre tőlünk megálltak. A feleségek mögött közvetlenül állt Alec és Jane, Demetri és Felix. Mögöttük jöttek még az igazi katonák, akiknek valószínűleg semmilyen képességük nem volt, de bizonyára jól ki voltak képezve a harcra.

Nem nyerhetünk – suhant át a gondolat a fejemen, miközben az utolsó katona is beállt a helyére.

- Úgy látom, elég népes sereget összegyűjtöttél meglehetősen rövid idő alatt – szólalt meg Aro. A hangja jeges volt, amitől apró borzongás futott végig rajtam. Dühös volt, nagyon dühös.

- Nehéz elmagyaráznom azt, ami történt – szólaltam meg, összegyűjtve minden bátorságomat a magabiztos beszédhez. – Így inkább megmutatnám – léptem egyet előre. Észrevettem, hogy a Volturi összes tagja engem néz kiélezett szemekkel, csak arra várva, hogy mikor rontok nekik, vagy adok valamilyen jelet a többieknek. Ez azonban nem következett be, így csak néztek rám.

- Ha magyarázkodni akarsz, miért gyűjtöttél hadsereget? – szűkítette össze a szemeit Caius.

- Reméltem, hogy így jobban átgondoljátok a tetteiteket – feleltem őszintén, majd még egyet léptem feléjük. Az összes szem egyszerre követett engem, amint megmozdultam.

Ekkor Aro is előre lépett egyet, majd még egyet. Aztán bólintott, így elindultunk egymással szemben. Csak 2-3 méter választott el minket egymástól, amikor újra megálltunk, majd ő szólalt meg.

- Örülök, hogy újra láthatlak, barátom – biccentett, ám a hangjában semmi arra utaló jel nem volt, hogy mindezt komolyan is gondolná. – Tudod mennyire rosszul esett, amikor rájöttem, hogy valamit rejtegetsz előlem? – lágyította el a hangját színpadiasan. – Igazán rosszul érintett, amikor a kis Bree-től azt kellett hallanom, hogy valami nincsen rendben veled.

Döbbenten meredtem rá, miközben fájdalmasan gondoltam vissza arra pár napra, amit Bree-vel eltölthettem. Elárult volna? Tényleg ezt tette? És Heidi? Nem, ő sosem ártana nekem, ahogyan Bree sem. – Aztán kiderült, hogy még az egyik szolgámat is ellenem fordítottad – keményedett meg ismét a hangja. Az intésére két-két szolga indult el a tömegből, magukkal vonszolva két élettelen testet. Azonnal felismertem őket, de az aggodalmamat megpróbáltam némiképpen palástolni.

- Heidi, Bree – motyogtam magam elé, amint a két testet a földre lökték, majd a négy szolga visszament a helyére. A testek csak alig mozdultak és halk nyöszörgés hallatszott felőlük.

Én tettem ezt velük – suhant át a gondolat az agyamon.

- Remélem, jó okod volt rá, hogy ezt tetted – lépdelt elém Aro, majd a kezét nyújtotta felém. Én még egy-egy fájó pillantást vetettem a mozdulatlan testekre, majd a kezemet Aroéba helyeztem. Erre ő úgy rántott közelebb magához, mintha csak egy tárgy lennék, amit nem akar elengedni. Intettem Jaspernek, aki ugyanebben a pillanatban mozdult előre. Nem akartam, hogy Aro akár csak egy pillanatra is úgy gondolja, támadásra készülünk. Ha el tudjuk ezt intézni békében, én nem erőltetem a harcot. – Hm… igazán érdekes – szólalt meg pár perc után lehunyt szemmel. – Elég sok mindenről lemaradtam, ami az utóbbi években történt veled – mondta megrovóan, majd a szemei hirtelen felpattantak és elnézett a vállam fölött. – Szóval ő lenne az a bizonyos Esme – jelent meg diadalittas mosoly az arcán. – Akinek az elmondásod szerint még mindig embernek kéne lennie. És a lányod… Mennyi mindent titkoltál el előlem? Tisztában voltál vele, hogy amiket tettél, az törvénybe ütköző volt. És még csak nem is egy dologról van szó.

Aro arca megkeményedett, a szorítása pedig még erősebbé vált. A szemei szinte szikráztak a dühtől.

- Semmi törvénybe ütközőt nem kívántam tenni – mondtam halkan, de magabiztosan. – Amint azt a gondolataimban is láttad, Esmét átváltoztattam volna, ahogyan ez meg is történt. A gyermek növekedik, és hihetetlenül okos már most is, ezért nem jelent veszélyt az emberekre nézve.

- És a fiú?

- Már elhatároztuk az átváltoztatását – feleltem.

- De ha nem egyezik bele, nem fogjátok megölni őt. A gyermekről pedig nem tudhattátok előre, hogy növekedni fog és nem marad örökre kisbaba.

- A méhen belüli fejlődése elég bizonyíték volt erre. A fiú pedig már döntött.

- És mi a magyarázat erre a bűzös tömegre is mögöttetek? – szűkültek össze a szemei és a tekintetét végighordozta a farkasokon.

- Joguk van megvédeni a várost, ha mi esetleg kudarcot vallanánk – mondtam őszintén. Semmi okom nem volt már a hazugságra. Aro előtt minden gondolatom nyitott volt.

- Tehát számítottatok ránk – állapította meg. – És úgy látom, segítségetekre volt az egyik társad képessége is. – Ezután a tekintetét Alice-re szegezte. – Lám, milyen érdekes és egyben hasznos képesség – mondta szinte áhítattal a hangjában. – Gyere közelebb, kedveském – intett neki, mire hallottam, hogy Alice lassan elindul felénk. Végül szorosan mellettem állt meg, teljesen merev testtartásban, készen a védekezésre, ha arra kerülne a sor. Aro elengedte a kezemet, majd a lányom elé lépett és megragadta a karját, hogy ezúttal őt rántsa magához. Hallottam, amint erre Jasper hangosan felmordul. Aro elvigyorodott, majd egészen közel hajolva Alice-hez, halkan megszólalt. – Úgy látom, a társadnak nem igazán tetszik ez a helyzet. – Alice magabiztosan és remegés nélkül tartotta vele a szemkontaktust. – De hát, nem hibáztathatom, ha egy ilyen gyönyörű nő birtokában van.

Ezt már ő sem bírta szótlanul és mérgesen visszavágott.

- Jasper nem birtokol engem! Önszántamból vagyok vele, mert szeretem. De bizonyára neked ismeretlen ez a szó, hiszen mindenkit úgy irányítasz a zsarolásaiddal, ahogy a kedved tartja – sziszegte dühösen, én pedig határozottan léptem mellé és nyugtatóan a vállára tettem a kezemet.

- Biztos vagy benne, hogy nem ő irányítja az érzéseidet? Gondolj csak a múltjára, a nagy szerelmére… - Ekkor vált számomra világossá, hogy mit is akar elérni ezzel a viselkedésével Aro.

- A mi családunk erősebb annál, mint hogy ezek a szavak kétségbe vonják az egymás iránt érzett bizalmunkat és szeretetünket. – Magam is meglepődtem a hangnemen, amit Aroval szemben használtam. A hangom mély volt és már fellelhető volt benne a düh és a méreg is.

- Éppen ezért számítotok könnyű prédának – nevetett fel gonoszan, majd ellökte magától Alice-t, aki ennek következtében belém ütközött. – Te is tudod, hogy mit akarok cserébe a megbocsátásért – nézett a szemembe izzó tekintettel. Az íriszeiben ott égett a vágy tüze, hogy megkaparintsa a családunk értékes tagjait. – A lányod képessége is igazán szemrevaló – kapta el rólam a tekintetét. – De sok tehetséges vámpír gyűlt ma itt össze a te védelmedre. Mit válaszolsz? Meghagyom a nyomorult életedet a feleségedével, a családodéval és a barátaiddal együtt, annak ellenére is, hogy mind bűnösök vagytok. Cserébe viszont pár személyt magam mellé veszek közülük. Ne aggódj, a lányod jó neveltetésben részesül majd Volterrában.

A düh ezúttal még nagyobb erővel tört fel belőlem. A szemeim teljesen elfeketültek a haragtól, amit iránta éreztem.

- Soha – jelentettem ki. – A családom soha nem fog téged szolgálni!

- Akkor lássuk, mit szólsz a barátaid sorsához! – Aro intett egyet, mire újra két katona lépett ki a tömegből, akik aztán felemelték a földről Heidi ernyedt testét.

- Carlisle… - nyögte elhalóan. – Carlisle, ne tedd! – rázta meg a fejét zihálva, ahogy a tekintetünk összetalálkozott és a szemeimben bizonytalanság csillant meg.

Valahogy meg kell mentenem őket. Nem ölethetem meg őket csak azért, mert én súlyos bűnt követtem el. Arról nem tehetnek, hogy pont velem sodorta őket össze a sors.

- Hát jó – Aro szavai váratlanul értek a gondolataim között, és mire feleszméltem, a két szolga már cselekedett. Hatalmas reccsenéseket követően Heidi teste darabokra hullott szét, majd a tagjait messze egymástól elhajították. Láttam, ahogy a két férfi arcán széles vigyor terül el és ez még jobban feldühített. – Úgy tűnik, többet vagy hajlandó feláldozni, mint azt hittem. Lássuk, meddig bírod – vigyorodott el ő is és ezzel egyszerre a hatalmas tömeg megindult felénk.

Itt a vég – sóhajtottam magamban, majd Aro torkának ugrottam. Éreztem, ahogy egy láthatatlan erő ellök tőle, de én újra próbálkoztam.

- Hiába erőlködsz – nevetett fel gúnyosan, majd éreztem, amint két kar hátulról elkap, és messze repít tőle. Felix volt az.

Egyenesen egy fába csapódtam bele, ami ketté is tört. A földre zuhantam, a fatörzs pedig egyenesen felém tartott, de még időben elgurultam, így az a földbe csapódott, hatalmas porfelhőt kavarva ezzel körülötte. Kihasználtam Felix pillanatnyi zavarodottságát és hátulról támadtam rá. Nehéz dolgom volt, mert mozgás közben próbáltam a lehető legtöbb vámpírt szemmel tartani a csapatunkból, hogy ha valaki bajba kerül, azonnal a segítségére siessek. Ebben különbözött a két csapat. Míg mi egymásra figyeltünk, ők ész nélkül rohantak belénk. Nem volt kit félteniük.

Mindenhonnan hallottam a sikolyokat és a segélykiáltásokat, de ezek közül a legtöbb nem tőlünk jött. A Volturi katonái közül már hárman meghaltak, és mi küzdöttünk tovább.  De a pillanatnyi figyelmetlenségemet ezúttal Felix használta ki. Szemből ugrott nekem és a fölre lökött, de az ugrása erejétől több métert is csúsztunk, amíg meg nem állított minket egy fa. Éreztem, ahogy kezdek elkábulni és biztos voltam benne, hogy Aro adta parancsba Alec-nek, hogy kezdje használni rajtunk a képességét. Én viszont nem akartam hagyni magam. Nem halhatok meg úgy, hogy egy cseppnyi veszteséget se okozzak Aronak. Vagy vele, vagy az egyik hozzá közel álló talpnyalójával kell végeznem. És erre tökéletes volt Felix. Mivel tudta, hogy Alec miatt legyengültem, már nem fogott olyan erősen és én ezt kihasználva fordítottam a helyzetünkön, majd minden erőmet összeszedve megragadtam a fejét és letéptem a helyéről.

Hallottam Aro kiáltását és láttam, amint elindult felém. Meg akarta torolni Felix halálát, de a feleség nem követte őt.

Ekkor azonban meghallottam egy éles sikoltást, ami megdermesztett. Lassan fordultam meg, szembe a csatamezővel. A látvány, ami fogadott, teljesen lebénított. A számat kiáltásra nyitottam, de egy hang sem jött ki a számon. A lábaim maguktól indultak meg, kétségbe esetten szaladtam a rét közepe felé, de már nem tudtam megakadályozni. Hangos reccsenést hallottam és a látványtól minden erőm elhagyott. Összerogytam, nem messze az élettelen testtől és egy keserves kiáltás tört fel a mellkasomból.

- Neeeem! – ordítottam és zokogva a földre borultam.

87. fejezet

Sziasztok!

Nos, meg is érkeztem a friss fejezettel, ami megint csak hosszú kihagyás után készült el, de ennek most egy pozitívum is az oka, mégpedig az, hogy az új történet azonban, mint mondtam, rohamosan készül :) Ebben a fejezetben most elkezdődnek a végső bonyodalmak, amik után már nem tervezek sok mindent, de annyit még elárulok, hogy a vége felé Edward is bele fog kerülni :) Szóval, ő még visszatér majd a történetbe és egy-két fejezetet, majd ahogy jön az ihlet, szánok az ő jövőjére is :)
Azt még megemlíteném, hogy ebben most még csak a bonyodalmak előkészületei jelennek meg. A java majd még csak most következik! :|
Jó olvasást kívánok hozzá! Remélem, tetszeni fog :)

Puszi

Esme szemszöge

Isabella születése után egy héttel, Calisle-nak már mindenképpen vissza kellett mennie dolgozni, én pedig otthon maradtam a kislányunkkal. Mivel szerelmem már egy jó ideje nem volt bent a kórházban, ebben az időszakban még többet kellett dolgoznia, aminek végül az lett az eredménye, hogy lassan már csak éjszakára jött haza, amikor Bella már aludt. Hetek teltek így, én pedig egyre inkább kezdtem hiányolni őt. Jól esett volna csak úgy odabújni hozzá, vagy vele együtt játszani a kislányunkkal. Megemlíteni ezt viszont nem akartam neki. Tudtam, mennyire imádja a munkáját és azt is, hogy most tőle is többet várnak el a hosszú kihagyás miatt. Csak reménykedhettem benne, hogy idővel ez változni fog majd.

Az éjjeli kimaradások és az egész napos munka azonban semmit sem változott, még újabb hetek elteltével sem. Lassan már három hónap is eltelt Bella születése óta, amikor végül lépésre szántam el magam. Ez így nem mehetett tovább!

A tervemet egy olyan estére tartogattam, amikor a gyerekek vadászni készültek menni. Bár tudtam, hogy Alice úgyis tud már róla és Jasper is megérezte az elmúlt időszak eseményeit, nem akartam kimutatni nekik, mennyire megviselt ez a három hónap engem. Amikor ezen a napon Carlisle átlépte a küszöböt, én már a nappaliban ülve vártam rá.

- Szia, Drágám! – sétált oda hozzám lassan, majd egy csókot lehelt az ajkaimra és leült mellém.

- Szia! – köszöntem halkan. Aggódva hordozta végig rajtam a tekintetét.

- Valami baj van? Talán történt valami? – kérdezett rá azonnal. Mi tagadás, a megfigyelő képessége hibátlan volt. Csak éppen azt nem vette észre, mennyire kevés időt tölt itthon mostanában.

- Beszélnünk kellene – feleltem, belevágva a mondandóm közepébe.

- Hát, beszéljünk – fordult kissé jobban felém.

- Nem fogok kertelni, Carlisle – kezdtem bele lassan. – Bella születése óta nagyon kevés időt töltöttél el itthon és ezt már nem csak én, hanem a kislányunk is kezdi megérezni. Hiányzik neki az apukája. Te lehet, hogy látod őt éjszakánként, amikor velünk alszik, de ő szinte sohasem lát téged. Ha ez így folytatódik tovább, úgy fog felnőni, hogy te nem leszel része a legfontosabb eseményeknek, amik az életében bekövetkeznek. Az első szava, lépései… a közös, családi programok… Mindezek kimaradnak, és egyszer csak arra fogsz feleszmélni, hogy felnőtt és a maga útját járja. – Ahogy ránéztem, az arca végtelen szomorúságot tükrözött. – Én tudom, hogy a nagy kihagyás után sok a munkád, de úgy gondolom, hogy te meg tudnád oldani és szerintem a kórház vezetősége sem venné rossz néven. Egy-egy éjszakai műszak belefér, csak tölts vele és velünk több időt – néztem rá könyörgőn.

- Sajnálom, hogy ennyire megviselt titeket az, hogy én ilyen sokat dolgoztam – simogatta meg az arcomat finoman. – Megpróbálok majd változtatni ezen, de a vezetőség nem valami engedékeny velem az utóbbi időszakban.

- És ha Michelle-el próbálnál meg egyezkedni? – vetettem fel az ötletet.

- Michelle és Jonathan nemsokára elmennek Forks-ból – csóválta meg a fejét lemondóan. – Mitch azt mondta, most már látják, hogy minden rendben van, így rájuk már nincsen szükség itt – sóhajtotta.

- Mikor szándékoznak elmenni? – szomorodtam el még jobban én is.

- Valamikor a hét folyamán mindenképpen – felelt halkan. – Nekem is csak tegnap mondta a kórházban és akkor is csak futólag, mert műtétre sietett. Jobban még nem sikerült megbeszélnünk ezt a témát, de mivel már korábban is mondták, hogy majd egy idő után külön válnak tőlünk, véglegesen úgysem tudjuk megakadályozni ezt.

- De hát miért akarnak minden áron elmenni Forks-ból? – lepődtem meg. – Michelle a nővéred, Nath pedig a legjobb barátom.

- Egyre többen vagyunk, Esme, és ez idővel fel fog tűnni az embereknek. Ki tudja, Emmett milyen hirtelen határozza el magát az átváltozással kapcsolatban. Mert abban már biztos vagyok, hogy ez hamarosan be fog következni. Már mindent tud rólunk és szereti Roslaie-t. Örökre vele akar maradni és ennek más módja nincsen. Vele együtt már heten lennénk. Egy nyolcadik vámpír még a családba, plusz egy vérfarkas…

- Nem mi lennénk az egyetlen ekkora család – ellenkeztem.

- Mindenki tudja rólunk a városban, hogy semmilyen rokoni szálak nem fűznek minket egymáshoz egy-két kivétellel. Alice is mondta, hogy az emberek nehezen tudják feldolgozni, hogy ilyen fiatalon ennyi gyereket örökbe fogadtunk, ráadásul mind ennyi idősek… Ez nem szokás manapság. Ezért kezdenek el olyan gyorsan gyanakodni is a korunkat illetően. Michelle-nek és Jonathan-nak egyébként is szüksége van most egy kis egyedüllétre. A kapcsolatuk nem indult valami fényesen és most, hogy minden rendbe jött, egy kicsit el akarnak utazni kikapcsolódni. Ez nem jelenti azt, hogy soha többé nem látjuk majd őket – magyarázta halványan elmosolyodva, de látszott rajta, hogy őt is eléggé megviselte a tudat, hogy külön kell válnia a nővérétől.

- Előttem nem kell erősnek mutatnod magad – simítottam a tenyeremet az arcára és magam felé fordítottam.

Csak megcsóválta a fejét. Láthatóan inkább kerülni akarta ezt a témát.

- Megígérem, hogy változtatni fogok – tért vissza az eredeti témára. – A hétvégén pedig, elmegyünk közösen kirándulni valahova, csak mi hárman, rendben? – szorította meg finoman a kezemet.

- Köszönöm – csókoltam meg őt lágyan, majd felálltam a kanapéról és őt is magammal húztam. – Gyere, Emmett egész finoman a tudtomra adta, hogy most már szüksége lenne a vadászatra – kuncogtam fel halkan.

Carlisle felnevetett, de közben elindult utánam az emeletre. Először a lányokhoz kopogtunk be, hogy Bellát magunkhoz vegyük, majd tovább folytattuk az utunkat a hálószobánk felé.

- A mi kis csöppségünk igazán el lesz kényeztetve – suttogta szerelmem, vigyázva, nehogy felébressze Bellát.

- Ebben biztos vagyok – mosolyodtam el, miközben vetkőzni kezdtem. Annak ellenére, hogy már vámpír voltam, néhány emberi szokásom azért megmaradt bennem, és mégis csak kényelmesebb volt ágyba bújni valamilyen lengébb ruhában.

Gyorsan lekapkodtam magamról a ruhákat, majd belebújtam a hálóingembe és visszafordultam Carlisle-hoz, aki most kissé zavarodottan pislogott rám.

- Valami baj van? – ejtettem meg egy apró vigyort. Nagyon jól tudtam, hogy az előbbi kis mutatványom váltotta ezt ki belőle.

- A ’baj’ nem éppen jó szó rá – nézett fel a szemeimbe, levéve a tekintetét a lentebbi testrészeimről.

- Legalább most már tisztában leszel azzal, hogy mit hagysz ki, amikor nem érsz haza időben – sétáltam oda mellé, majd ledőltem én is az ágyra.

- Eddig is tisztában voltam vele, de sajnos annyi munkám volt, hogy észre sem vettem sokszor az idő múlását – simogatta meg a szabad kezével az arcomat, miközben egy puszit adott a hajamra.

Halványan elmosolyodtam, miközben szorosan hozzá bújtam. A fejemet a mellkasára hajtottam, a tekintetemet pedig a kislányunkra szegeztem.

- Annyira hiányzott már ez – sóhajtottam fel pár perc eltelte után. – Csak így összebújva feküdni hármasban…

- Nekem is nagyon hiányzott. Megígérem, hogy ezentúl jobban oda fogok figyelni az időbeosztásomra – temette a hajamba az arcát.

Így feküdtünk egymás mellett, egészen reggelig, amikor egyszerre, szinte meglepetésként a nap első sugarai elkezdték bevilágítani a szobát.

- Ezek szerint ma szép idő lesz – mosolyodtam el halványan.

- Valóban. És ez azt is jelenti, hogy ’sajnos’ nem tudok bemenni dolgozni… - hümmögött, mire én felkaptam rá a tekintetem.

- Tényleg itthon maradsz? – kérdeztem reménykedve.

- Mást úgysem tehetnék – kuncogott. – Azt hiszem, mára beteget jelentek – pusziltam meg az arcát.

Bella élénk gügyögésére mind a ketten felfigyeltünk. Mosolyogva próbálta meg elkapni egy-egy hajtincsemet, miközben az apja ingjét szorongatta a másik kezével.

- Szervusz Csöppség! – hajoltam le hozzá egy puszira. Erre újra elmosolyodott és még inkább kapálózni kezdett felém.

- Úgy látom, a kisasszony az anyukáját akarja – jegyezte meg Carlisle mosolyogva, majd átadta az én karomba Bellát.

Együtt mentünk le a konyhába, hogy megetessük a kislányunkat. Ő, miután evett, újra nyugodtabb lett kissé, de még mindig élénken figyelt ránk. Teljesen olyan volt, mintha minden egyes szavunkat megértette volna. Pedig még csak alig három hónapos volt. A fejlődése egyébként semmiben sem tért el a megszokottól. Talán csak annyiban, hogy mindünket megismerte már, de ezen meg sem lepődtünk. Annyira értelmes kislány volt.

- Mit szólnál hozzá, ha előrébb hoznánk azt a kirándulást? – karolta át hátulról a derekamat Carlisle. – A kis ház bármikor a rendelkezésünkre áll – csókolt bele a nyakamba. – Bizonyára Bellának is tetszene az a hely.

- Ebben biztos vagyok – simogattam meg a kislányunk arcát.

- Akkor mire várunk még?! – fordított maga felé, miközben egy széles vigyor terült el az arcán.

- Csak arra, hogy betelefonálj a kórházba – mosolyodtam el, majd hosszan megcsókoltam az ajkait. – Addig én felmegyek és összekészítek mindent.

- Ne pakolj sok ruhát! – szólt utánam, mire én halkan felnevettem. Bár nem lett volna ellenemre egy jó hosszú hétvége, vele kettesben, de most gondolnunk kellett a lányunkra is. Bellát nem hagyhatjuk egész nap csak bent a házban, védtelenül, amíg mi „szórakozunk”. Feltett szándékom volt megmutatni neki az egész helyet, amit nekem volt szerencsém már felfedezni. Milyen régen voltunk már ott… Még egészen a terhességem elején láttam először a kis házat, de most végre újra elmehetek oda.

Miközben a gondolataim már pár órával előrébb haladtak, automatikusan kezdtem bele a ruhák összepakolásába. Közben hallottam, amint Carlisle elújságolta a hírt a gyerekeknek, mire rögtön lelkiismeret furdalásom lett. Olyan hirtelen volt ez a döntés és most csak úgy itthon hagyjuk őket pár napra. A felelősségteljes szülők nem tehetnek meg ilyet. A mozdulataim lelassultak, miközben ezek a gondolatok végigpörögtek a fejemben. Talán mégsem olyan jó ötlet ez. Bármennyire is szeretnék egy kis időt hármasban eltölteni, nem hagyhatunk csak úgy itt csapot-papot.

- Mi a baj, Kedvesem? – karolta át a derekamat Carlisle. Észre sem vettem, hogy mikor jelent meg ismét a szobában.

- Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet ez – haraptam az ajkamba. – Olyan furcsa érzésem van. És olyan hirtelen döntöttünk. Mi lesz, ha valami közbe jön, és mi nem leszünk itthon?

- Ha ennyire aggódsz emiatt, utazhatunk az eredeti időpontban is – fordított maga felé komolyan. – De hidd el, nem lesz semmi baj – mosolygott rám bíztatóan. – Vagy ha esetleg mégis lenne, Alice azonnal szólna nekünk.

Mélyet sóhajtottam, majd eltávolodva tőle, befejeztem a pakolást. Amikor már készen állt a táskánk, Carlisle mosolyogva mellém lépett, majd átkarolta a derekamat. Én még a karomba emeltem Bellát, aztán együtt elindultunk lefelé. A nappaliban a családunk várt ránk és legnagyobb megkönnyebbülésemre egyikük sem nézett ránk rosszallóan.

- Jaj, Esme, mi csak boldogok vagyunk, ha ti is ilyen felhőtlenül jól érzitek magatokat – csóválta meg a fejét mosolyogva Jasper. – Érezzétek jól magatokat! – ölelt meg mindkettőnket.

Ezután a többiek is elbúcsúztak tőlünk, mi pedig futva indultunk útnak. Viszonylag sok időbe telt, amíg elértük a házat, mert Bella nem nagyon bírta a gyorsaságot. Bár Carlisle megnyugtatott, hogy mivel elég kicsi még, nem feltétlen reagál ugyanúgy a szervezete a számunkra egyébként természetes futásra.

- Majd idővel, amikor már ő is megtapasztalja ugyanezt, ki fogja nőni – puszilta meg a hajamat.

Odaérve a házhoz, mélyen felsóhajtottam. Végignéztem rajta, majd az előtte elterülő kicsiny kerten is.

- Látod kincsem, ezt a papa adta a mamának – simogattam meg Bella szőkésbarna tincseit. Érdekes módon, míg a születése után a szemei kékek voltak, a haja pedig szőke, ez az idő múlásával megváltozott. A szeme mostanra egészen világosbarna lett, de napról-napra egyre sötétedett, és a hajával is ugyanez volt a helyzet. Most élénken pislogott rám, majd az apjára, amikor Carlisle nevét mondtam.

- Gyere, mutassuk meg neki belülről is! – tette a csípőmre a kezét szerelmem, majd befelé kormányzott a házba.

- Jó újra itt lenni – fordultam körbe mosolyogva. – Ezt a helyet sosem tudom megunni.

- Ezt örömmel hallom – húzott magához Carlisle gyengéden.

Pontosan erre volt most szükségem. Az ő közelségére és arra a megnyugtató csöndre, ami körülvett minket. Csak Bella néha-néha felhangzó gügyögése szakította félbe, de ezt inkább öröm volt hallani. Az egész délelőttöt hármasban töltöttük. Megmutattuk a kislányunknak az egész házat, majd a már általunk is felfedezett helyeket. A barlangot azonban ezúttal kihagytuk, mert a víz elég hideg volt, amit mi nem éreztünk volna meg, de Bella biztosan nem élvezte volna.

Szinte fel sem tűnt, hogy milyen gyorsan telt az idő, csak akkor eszméltünk fel, amikor már lemenőben volt a nap. A narancssárgás sugarak egyre erőtlenebbül csillogtattak meg minket és a patak vizét.

- Lassan tényleg ideje lenne visszaindulnunk, mert kezd hűvös lenni – csókolt bele a hajamba szerelmem. – Megígérem, hogy a holnapi napot is itt töltjük, ha a kisasszony is így akarja – kuncogott fel halkan, miközben megsimogatta Bella arcocskáját.

Erre nekem is nevetnem kellett. Ugyan Bella most már aludt, nem sokkal ezelőtt, amikor vissza akartunk indulni, hangos nyűgösködésbe kezdett és sehogyan sem akarta abbahagyni. Csak akkor nyugodott meg, amikor visszaültünk a fűbe a patakpartra.

- Induljunk, mielőtt felébred – suttogtam, nehogy felébresszem őt, majd lassan felálltam a fűből.

Emberi tempóban indultunk vissza a házikóhoz, teljes nyugalomban. Reméltük, hogy ezt az idilli pillanatot most semmi sem fogja elrontani. Amint visszaértünk, Bellát befektettük a kiságyba, majd átmentünk a hálószobánkba. Kivételesen most kettesben akartuk eltölteni ezt az estét, mert máskor erre nem volt sok lehetőségünk.

Carlisle leült az ágy szélére, én pedig megálltam vele szemben. A derekam köré fonta a karjait, miközben átkaroltam a nyakát. Hosszú ideig csak így néztük egymást, majd végül ő törte meg a beállt csendet.

- Annyira hiányzott már ez – nézett rám továbbra is csillogó tekintettel. Nem mondott mást, csak gyengéden magához vont, én pedig lehajoltam hozzá egy csókra.

Sajnos be kellett vallanom magamnak, hogy szerelmemnek igaza volt. Neki, mint orvosnak, családfőnek és férjnek egyszerre, kötelességtudatosnak kellett lennie és így én sem lehettem mellette bármikor. El kellett fogadnom, hogy néhány éjszaka nélkülöznöm kell őt, vagy még, ha otthon is van, papírmunkáznia kell és csak kevesebb ideje jut a családjára. Sosem hibáztattam őt ezért, de az érzéseim ellen nem tudtam mit tenni. Egyszerűen hiányzott a közelsége, a megnyugtató illata és a simogatása. Nem volt másra szükségem most sem.

Eldőlt az ágyon, én pedig melléfeküdtem, majd szorosan hozzábújtam és mélyen belélegeztem az illatát. Ő finoman cirógatni kezdte a vállamat, míg az arcát a hajamba temette. Egészen reggelig így élveztük egymás közelségét, amikor Bella egyszer csak hangosan felsírt. Azonnal felkaptam a fejemet, mert ilyen még sosem fordult elő. Akkor sem, amikor néha napján a kiságyában aludt, nem pedig valakinek a karjaiban. Ez volt az első alkalom, hogy úgy igazán, hangosan sírni kezdett. Azonnal kibújtam szerelmem karjai közül, majd aggódva siettem a kiságyhoz, ami a szomszéd szobában állt.

- Mi a baj, csöppség? – emeltem őt rögtön a karjaimba. Láttam, hogy az arca nedves volt és a szeméből még most is kibuggyant egy-egy könnycsepp.

- Talán csak nem tetszett neki, amit álmodott – vélekedett Carlisle, megállva mögöttem, állát a vállamra támasztva. – Ne aggódj, láthatóan nincsen semmi baja és… - érintette meg Bella homlokát – láza sincsen.

- De még sohasem sírt ennyire – haraptam aggodalmasan az ajkamba.

- Esme – fordított maga felé határozottan –, Bella szervezete nagyon erős, hiszen jórészt vámpír. Úgy gondolom, így sem beteg, sem pedig fájdalma nem lehet. Valószínűleg csak megijedt valamitől, mint az átlagos kisgyerekek szoktak.

- Azért nem lenne gond, ha inkább átvinném magunkhoz? – néztem fel rá kérlelően, mire halkan felnevetett.

- Természetesen nem, de tudnod kell, hogy nem csinálhatod majd ezt örökké – váltott át komolyabb hangnemre.

- Tudom, de legalább ameddig ilyen kicsi, addig had maradjon mellettünk – hajtottam le a fejem.

Carlisle átkarolta a derekamat, majd visszavezetett a hálónkba. Ott aztán visszafeküdtünk az ágyba és legközelebb csak akkor keltünk fel, amikor a nap már magasan járt az égen. Újra visszatértünk a patakpartra és ismét az egész délelőttöt ott töltöttük. Beszélgettünk, játszottunk Bellával… Eszünkbe sem jutott, hogy ez az idilli boldogság egyszer csak megszakadhat.

- Alice ide tart – feszült meg hirtelen mellettem szerelmem. A fejemet azonnal felkaptam erre a kijelentésre. – Elég gyors… nemsokára itt lesz – mondta komolyan.

- Baj van? – rémültem meg, közben Bellát automatikusan jobban szorítottam magamhoz.

- Nem tudom – felelt halkan, majd felállt mellőlünk, aztán engem is felsegített. – Menjünk vissza! – fogott kézen, majd amennyire gyorsan csak tudtunk, visszamentünk a kis faházhoz. – Alice már ott várt ránk, eléggé aggódó arckifejezéssel, amitől kezdtem egyre jobban megijedni. – Alice, mi történt? – kérdezte azonnal Carlisle.

- A Volturi… ide tart – suttogta kétségbe esetten.

Amint felfogtam a szavait, a tekintetem elhomályosult és először azt hittem, el is ájultam, de végül kinyitottam a szemeimet.

- Mi a szándékuk? – szegezte neki a következő kérdést.

- Megsejtették, hogy hazudtatok nekik – suttogta rémülten. – Ki akarják deríteni, hogy mi az a nagy titok, amit annyira el akartatok rejteni előlük. Ide tartanak. A vezetők is… egy egész hadsereggel. Nincsen esélyünk ellenük. Valahogy el kell rejtenünk őket. Még mondhatjuk azt, hogy csak minket akartál titokban tartani.

- Aro mindent látna a gondolatainkban – ellenkezett Carlisle. – Jobb terv kell.

- Visszahívhatnánk Nick-et és Norát – vetette fel az ötletet.

- Nem sodorhatjuk őket még nagyobb veszélybe. Ha a Volturi meg akarja ölni Nick-et a hazugsága miatt, legalább ennyi előnyük legyen velük szemben.

- Akkor hagyjuk meg nekik a választás lehetőségét!

- Mindenképpen visszajönnének Esme miatt. Kötelességüknek éreznék, hogy segítsenek – vágta rá Carlisle. – Majd otthon megbeszéljük Jasperrel. Ő talán tud valamilyen használható ötlettel szolgálni. Mikor érkeznek?

- A döntést ma hozták meg, de még az éjszaka folyamán útnak akarnak indulni. Minden haderejüket hozzák, mert nem tudják, mit rejtegethetsz még előlük. Alig három nap, és itt lesznek.

- Látsz valamilyen végkimenetelt? – rohant be a házba, majd pakolni kezdett.

- Nem igazán. Mivel még ők sem tudják, hogy mivel állnak szemben, nem hoztak döntést. Első sorban ellenőrizni jönnek, de a gyanújuk nagyon erős.

Carlisle pillanatokon belül összeszedte a cuccainkat, majd kirohant a házból.

- Otthon mindent megbeszélünk, de jobb lesz, ha minél előbb hazaindulunk – adta ki az utasítást, majd futásnak is eredt, mi pedig követtük őt.

Bella arcát a hajamba temettem, hogy ne legyen rosszul a futástól és úgy tűnt, ez hatott is. Meg sem érezte a gyorsaságot, sőt, még el is aludt út közben. Amint hazaértünk, mint egyszerre rontottunk be a nappaliba.

- Carlisle, de jó, hogy hazajöttetek – termett előttünk azonnal Jasper. – Lenne néhány javaslatom az előkészületekkel kapcsolatban.

- Hallgatlak – ült le szerelmem azonnal a kanapéra és figyelmesen nézett a fiunkra.

- Először is, szólnunk kellene a Denali családnak – javasolta. – Valamint ide kéne hívnunk Nick-et és Norát is.

- A Denalik még nem tudnak a gyermek létezéséről – vetette ellen. – Eleazar a Volturi tagja volt, jól ismeri a szabályokat, és még ha minket nem is talál majd bűnösnek, a Volturi büntetését bizonyára nem akarja átélni. Tőle is elvehetik a családját. Ott van például Kate képessége.

- Egy próbát megérne…

- Nem tehetjük ki őket is ennek a veszélynek – rázta hevesen a fejét.

- Egyedül ezt nem tudjuk megoldani – vágott közbe Jasper. – Elég csak Alec képessége és mindannyian védtelenek leszünk.

- Michelle – fordult hirtelen Carlisle a nővére felé -, neked mi a véleményed?

- Szerintem Jaspernek igaza van. És nekem is vannak olyan kapcsolataim, amiket be tudok szervezni, ha a Volturiról van szó. A királyi családnak nagyon sok ellensége van a fajtánkból, akik bármit megtennének azért, hogy bosszút álljanak a családjuk és szeretteik elvesztéséért.

- Ez nem a harcról szól – mondta komolyan Carlisle. – Meg kell győznünk a Volturit arról, hogy Bella nem veszélyes az emberekre. A hazugságunkért pedig fizetni fogunk.

- Ezeknek a vámpíroknak az is bőven meg fog felelni, ha azt mondjuk, TALÁN lehetőségük lesz bosszút állni.

- Én elhívhatom Charlotte-ot és Petert – tette hozzá Jasper. – Régi barátaim és biztos vagyok benne, hogy szívesen segítenének.

- És ha nem díjazzák Bella létezését? – szóltam közbe hirtelen, mire minden szempár felém fordult.

- Valahogyan el kell nekik magyaráznunk a helyzetet – morfondírozott Jasper.

- És Emmett-tel mi lesz? – szólalt most meg Rosalie, mire én bólintottam egyet. – Ő tud a létezésünkről és a Volturinak ez sem fog tetszeni. Ő még nincsen készen az átváltozásra!

Carlisle idegesen túrt bele a hajába, miközben segélykérően nézett körbe a nappaliban, azonban mindenhol csak tanácstalan tekintetekkel találkozott. Mindenki tőle várta a megoldást, de ezúttal ő is tehetetlen volt. Mély levegőt vett, majd felállt a kanapéról és járkálni kezdett fel-alá a nappaliban.

- Carlisle, ha bárkit is ide akarunk hívni, akkor még ma bele kell kezdenünk a keresésükbe. A Denalikat könnyen elérjük és Peter-ék tartózkodási helyét is tudom jelen pillanatban, de más… - csóválta meg a fejét Jasper.

- Ha szükség van segítségre, talán a falkát is meg lehet győzni – vetette fel egyszer csak az ötletet Nath.

- Nem hinném, hogy belemennének. Csak időpocsékolás lenne velük tárgyalnunk – rázta meg a fejét Carlisle.

- Ezt majd én elintézem, nektek nem lenne időveszteség – ellenkezett.

- Nem kell több ártatlant belekeverni ebbe – szólaltam meg most én határozottan. – A vámpírok és a vérfarkasok ősi ellenségek. Nem fognak értünk harcolni. – A hangom egészen komoly volt, ami láthatóan meglepte Nath-et, de pontosan ez is volt vele a célom. Elterelni a figyelmét erről az őrültségről.

- Azt ígértük nekik, hogy ha megszületett a gyermek, megmutatjuk nekik, hogy nem veszélyes-e a város lakóira. Ha látják, hogy fejlődik és teljesen ártalmatlan, akkor mellénk állhatnak. Ráadásul joguk van tudni róla, ha több tucatnyi vámpír érkezik Forks-ba.

- Akkor szólunk nekik, de az meg se forduljon a fejedben, hogy a segítségüket kérjük – mondtam határozottan.

- Elfelejted, Esme, hogy ebben a családban van olyan vámpír, aki számomra is fontos! – emelte fel kissé a hangját Jonathan. – Jogom van megoldást keresnem a megvédésére!

- Nath, hagyd ezt abba! – tette a vállára a kezét Mitch. – Tudok vigyázni magamra. Egyezzünk meg abban, hogy ha nem találunk elég vámpírt, akkor megkérdezzük a farkasokat. Egy próbát megér…

- Rendben… - bólintott rá végül Carlisle, mire én hitetlenkedve fordultam felé.

- Eddig azt hittem, hogy nem akarsz ártatlan embereket belekeverni ebbe – suttogtam.

- A saját döntésük lesz, Esme. Joguk van megvédeni a területüket – mondta komolyan, majd a többiekhez fordult. – Jasper, te hívd fel Charlotte-ot és Petert! Alice, a tied lesz Nick és Nora. A képességed hasznos lesz a keresésükben, mert azt nem tudjuk, merre lehetnek. Rosalie, te menj el Emmett-hez és magyarázd el neki a kialakult helyzetet. Döntsön belátása szerint – nézett mélyen a szemeibe Carlisle. – Michelle, te keress fel minél több nomádot! Én felhívom a Denalikat, aztán pedig elmegyünk a farkasokhoz.

Egy bólintás után mindenki távozott, kivéve Nath-et.

- Ugye ezt nem gondoltad komolyan, Carlisle? – fakadtam ki.

- Nincsen más választásom! Ha ez kell ahhoz, hogy biztonságban tudjalak titeket, akkor mindent megteszek, ami tőlem telik – mondta teljes komolysággal, majd már indult is a telefon felé.

- Nem fogja miattam és Bella miatt az egész család feláldozni az életét!

- Ez már nem csak erről szól! Alice-t, Jaspert… mindenkit elvehetnek, akit csak akarnak. Aro értékes vámpírokat keres maga mellé és ebben a családban több is akad. Ha végül úgy dönt, vagy valamilyen csodálatos módon sikerül megvédenünk Bellát, akkor addig ügyeskedik majd, amíg valamivel sarokba nem szorít minket és meg nem szerzi őt magának. Mert Bella nagyon is értékes, ha igaz a feltételezésünk a képességével kapcsolatban. Értsd meg, nincsen más választásom! – fogta a kezei közé az arcomat.

A torkomat fojtogatták a könnyek, de azok már nem tudtak előtörni a szemeimből. Féltem. Méghozzá nagyon. Nem attól, hogy esetleg én meghalok egy vámpírgyermek teremtésért. Sokkal inkább azért, mert ugyanezzel a váddal Carlisle-t is bánthatják. A család többi tagjáról nem is beszélve. Mindezen felül pedig ott volt még Bella is. Nem tudnám elviselni a tudatot, hogy neki valami baja essen. Találnunk kell valamilyen megoldást arra, hogy megvédhessük a Volturitól. Legalább ha lenne egy biztos pont, egy hely, ahol biztonságban lenne valakivel, aki vigyáz rá, amíg fel nem nő.

Könnyek nélkül zokogva borultam szerelmem karjaiba. Nem, nem tudom elhinni, hogy mindez velünk történik meg! Annyi balszerencse ért már minket, a sors mégsem kegyelmez nekünk. Csak éljük túl mindannyian ezt a hetet, és akkor soha többé nem kell majd a Volturitól rettegnünk.

- Esme – simogatta meg a hátamat Carlisle. – Lassan indulnunk kéne. Tudom, hogy sok ez neked így egyszerre, de egy percet sem szabad elvesztegetnünk. Fogy az időnk.

- Persze, induljunk! – bólintottam rá, még mindig kissé remegve.

Carlisle szemszöge

Nagyon aggódtam Esméért. Látszott rajta, hogy mennyire megviselték a hírek, amiket ezalatt az egy-két óra alatt fel kellett dolgoznia. Még akkor is remegett, amikor futva nekiiramodtunk az erdőnek, hogy beszéljünk a falkával. Bár az ötlet, hogy tőlük kérjünk segítséget, nekem sem tetszett annyira, mégis reménykedtem benne, hogy esetleg igent mondanak majd. Egy farkas falka bizonyára meglepné a Volturit, és mivel nem ismerik az erejüket, talán nem lépnének olyan hamar. A lényeg, hogy annyi időnk legyen, hogy mindent elmagyarázhassunk nekik.

- Shh, Szerelmem – suttogtam megnyugtatóan a fülébe. – Minden rendben lesz, megígérem!

- Olyan jó lenne, ha most legalább csak egy órára elaludhatnék és öntudatlan lehetnék – motyogtam. – Talán ez is csak egy álom és én mindjárt felébredek emberként – szorította össze a szemeit.

Teljesen megértettem őt, de ugyanakkor ezek a szavak a már régen nem dobogó szívemig hatoltak. Mennyi ideig kérlelt engem, hogy változtassam át őt, és most csak úgy feladná ezt.

- Jaj, Istenem, ne haragudj, nem úgy értettem – kapta hirtelen a szája elé a kezeit.

- Esme, nem kell magyarázkodnod – ráztam meg a fejemet.

- De én nem ezt akartam mondani. Én csak… bármint megtennék azért, hogy visszaforgathassam az idő kerekét, hogy Bella ne szülessen meg, ez igaz. De csak azért, mert inkább élek úgy nélküle, hogy nem is tudok a létezéséről, mint hogy elveszítsem őt. Miattam került veszélybe a családod, ti mégis védtek minket.

- Mi választottuk ezt az utat, és nem hiába – szóltam közbe. – Egy család vagyunk. Bármit is tesz a Volturi, ezt a köteléket nem tudja szétszakítani.

Szótlanul léptünk ki a tisztásra, ami semleges területnek számított a határvonalak mentén. Ephraim már ott várt ránk, pár farkassal a háta mögött, de emberi alakban. Valószínűleg az éppen járőrözők megérezték a szagunkat és azonnal szóltak neki.

- Látom, nem felejtettétek el az ígéreteteket és elhoztátok a gyermeket – bólintott köszönés nélkül.

- Igen, a gyermek három hónappal ezelőtt született meg – feleltem.

- És úgy látom, hogy a kedves Esme is átváltozott – nézett most végig szerelmemen. – Tehát innentől nem lesz több áldozat, igaz? – emelte meg a szemöldökét a törzsfőnök.

- Remélhetőleg nem – biccentettem. – Azonban nem csak emiatt jöttünk – tettem még hozzá, ő azonban leintett.

- Most egyelőre a gyermekről és a feleségedről beszéljünk! Mennyire jelentenek veszélyt a város lakóira? – mérte végig őket összeszűkített szemekkel.

- Esme jól megállja a helyét az emberei vér közelében, és szinte semmi erőfeszítéssel bírja a vadászatot is. Isabella pedig nagyon értelmes. Az elmúlt három hónapban semmi gond nem volt vele.

- Tehát nem kell tőle tartanunk? – szegezte a szemét most egyenesen a lányunkra.

- Nem, egyáltalán nem veszélyes az emberekre nézve. Addig nem is engednénk a város közelébe, amíg erről meg nem bizonyosodunk.

Ephraim egy ideig még nézte Bellát, majd a tekintetét hirtelen Jonathan-re kapta.

- És ő miért jött veletek? – kérdezte egy fokkal keményebb hangon.

- Azért, amiről az előbb beszélni akartam – feleltem teljesen nyugodtan. – A vámpíroknak van egy, úgymond királyi családjuk, a Volturi. És ők most ide tartanak Forks-ba, nem éppen jó szándékkal.

- Ez mit takar?

- A legutóbbi látogatásom során hazudtam nekik. Sem Esme, sem pedig a gyermek kilétét nem fedtem fel előttük, de most gyanakodni kezdtek. Mind ide tartanak, és valószínűleg nem úszhatjuk majd meg csata nélkül.

- Mikor érkeznek?

- Körülbelül három nap múlva. Kértétek is, és jogotok is van tudni, hogy egy seregnyi vámpír erre tart. Bár megkérjük majd őket, hogy ne vadásszanak errefelé, nem vagyok benne biztos, hogy lesz erre alkalmunk.

- Hogy érti ezt? – vonta össze a szemöldökét.

- Ha meglátják Isabellát és Esmét, nem tudom, hogy végig fognak-e hallgatni minket.

- És ha jönne még egy kis segítség? – vonta fel a szemöldökét, nekem pedig majdnem leesett az állam, amiért önmaguktól kínálják fel a segítségüket.

- Mi is próbálunk összeszedni nomád vámpírokat, akik a segítségünkre lehetnek majd, ha harcra kerül a sor, de még így sem biztos, hogy elegen leszünk.

- Akkor kénytelenek leszünk mi is harcba szállni velük. – A férfi mellkasa büszkén emelkedett fel. – Megvédjük a népünket és Forks-ot, még ha életünkbe kerül is. Nekünk ez a feladatunk!