84. fejezet

Sziasztok!

Nos, ide is megérkeztem :D Bár előrejelzés nélkül, de meghoztam a friss fejezetet. Kicsit rövidebb lett ugyan, mint ahogyan azt megszokhattátok, de a következő fejezetbe tervezem a nagy eseményeket :D Ebbe már nem fért volna bele az egész, így hát inkább lezártam itt :) Viszont azt hiszem, sejthetitek majd a végén, hogy mik is lesznek azok a nagy események a folytatásban ;) A másik ok, hogy már ma felkerül a friss, hogy a hétvégét ismét nem otthon töltöm, így hát nem tudnék már ülni rajta, hogy gondolkozzak. Szóval, jó olvasást kívánok hozzá! :)

U.i.: A kommenteket bepótolom majd a rendszeresen olvasott blogokon! :)

Puszi

Carlisle szemszöge

Ahogy teltek-múltak a napok és hónapok, mind egyre izgatottabbak lettünk. Esme pocakja a hatodik hónap után rohamos növekedésbe kezdett, ami egyre inkább akadályozta őt a mozgásban, így rövid időn belül eljutott addig a pontig, hogy a nap nagy részét már tényleg szinte csak az ágyban töltötte. Ahogy elérkezett a kilencedik hónap elejéig, én is szabadságot vettem ki a kórházban, hogy mellette lehessek. Michelle ugyan próbált győzködni, hogy ő is tudja majd kezelni a helyzetet, én mégis ott akartam lenni, amikor a gyermekem megszületik. Esmének szüksége lesz rám közben, majd az átváltozása alatt is.

Mélyet sóhajtottam, ahogy eszembe jutott, hogy Mitch és Nath már csak addig maradnak nálunk, amíg a kicsi meg nem születik. Akármennyire is bizonygattuk nekik, hogy nem zavarnak, ők csak tovább erősködtek. Nem akarták, hogy túlságosan feltűnőek legyünk a városban, amiért valamilyen szinten meg is értettem ezt a döntésüket. Viszont Michelle mégis csak a testvérem, természetes, hogy marasztalni akarom! Mindeközben Nora és Nick is folytatták a világkörüli útjukat, hogy megfelelő helyet találjanak maguknak. Így már csak heten maradtunk a hatalmas házban.

A gondok azonban még mindig nem tűntek el teljesen a fejünk fölül. Rose és Emmett kapcsolata kezdett feszegetni egy bizonyos határt, amitől a lányunk lassan szinte depresszióba esett. Még mindig nem mondta el neki, hogy mik is vagyunk mi, de ez az én hibám volt. Nem lett volna szabad ennyire halogatnom. Mégis, azt akartam, hogy mindenki biztonságban lehessen. Esme terhes és pár hónnappal ezelőtt nem tett volna valami jót neki az idegeskedés Rose miatt. Mégis rossz döntés volt, úgy érzem.

- Min töröd a fejed? – kérdezte halkan szerelmem.

Nem néztem rá, helyette inkább a falat bámultam merev tekintettel és úgy válaszoltam neki.

- Rosalie-n és Emmett-en – feleltem szűkszavúan, de ennyiből is érteni lehetett már.

- Te is tudod, hogy ha megtudja, mik vagyunk, és mégsem érdekli, mert szereti Rose-t, akkor ide fog jönni. Az pedig sem jelen esetben, sem pedig egy hónap múlva nem lenne tanácsos, amikor pedig éppen az átváltozásom után leszek. Beszélj Rosalie-val és engedd meg neki. Így mindenki csak szenved, és sosem jutunk előrébb.

- Úgy gondolod, Emmett jobban járna, ha téged látna meg ilyen állapotban? – néztem végig rajta elhúzva a számat, de rögtön meg is bántam. – Esme… - fogtam meg a kezét, ahogy fel akart ülni az ágyban.

- Nem, Carlisle! – rázta le magáról az érintésemet. – Te is tudod, mennyire nem szeretem, ha így beszélsz az állapotomról. Én vállaltam ezt az egészet! Nem érdekel, hogy a kicsi eltöri a bordáimat és, hogy tele vagyok kék-zöld foltokkal, mert szeretem őt. Bármennyire is nem tetszik ez neked. És most már végig fogom csinálni ezt az egy hónapot. Nem most fogom feladni! – Egy könnycsepp végigfolyt az arcán, amit kissé bosszúsan törölt le onnan. – A fenébe… - morgolódott, majd fogott egy zsebkendőt és megtörölte vele az arcát.

- Sajnálom, én nem azért mondtam – álltam föl az ágyról, majd átsétáltam az ő felére és letérdeltem elé a földre. – Te is tudod, hogyan gondoltam. Emmett-et valószínűleg megijesztené a látványod – simítottam végig lágyan az arcán. – Ne haragudj…

- Jaj, hogy én miért nem tudok huzamosabb ideig haragudni rád… - sóhajtotta.

Halkan felkuncogtam.

- Megyek, beszélek Rosalie-val, rendben? – emeltem föl az állát.

- Persze – dőlt vissza lassan a segítségemmel az ágyba.

- Sietek vissza hozzád – pusziltam meg finoman a homlokát, miután gondosan betakargattam őt.

Rose szemszöge

Az Emmett-el eltöltött idő mindig nagyon gyorsan eltelt. Szinte észre sem vettem, és máris sötétedni kezdett. A medvetámadása óta már hónapok teltek el és mi egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mégsem történt semmi több. Ugyan többször is tett célozgatásokat rám, sosem csókolt meg, ami kezdett egy kissé elbizonytalanítani. Talán ő nem is szerelmes belém úgy, mint ahogyan én belé. Így pedig nagyon is veszélyes lenne elmondanom neki az igazat magamról. Ha utána nem maradhat velem, akkor semmi értelme nem lenne.

A mai nap azonban teljesen másként indult. Ahogy elértem a házukig, ahol a szüleivel élt, ő már kint várt rám a ház előtt.

- Jó reggelt, Rose – köszöntött boldogan.

- Jó reggelt – mosolyogtam vissza rá. – Minek az a kosár? – kérdeztem a kezében levő tárgyra mutatva.

- Arra gondoltam, esetleg elmehetnénk piknikezni. Tudok egy nagyon szép helyet az erdőben – vigyorodott el.

- Ez esetben, örömmel veled tartok – karoltam belé és azonnal útnak is indultunk az erdő felé. Teljesen megbíztam benne, így hát nem kérdezősködtem többet, csak hagytam, hogy vezessen a számára ismerős hely felé. Az út végig csöndben telt, de számomra szükségtelenek is voltak a szavak. A pillanat önmagában elég volt, hogy az arcomon végig egy mosoly virítson.

- Meg is érkeztünk – állt meg hirtelen, mire én a tekintetemet felkapva egy gyönyörű tisztást láttam meg. Valahol messze egy patak csörgedezését lehetett hallani.

- Ez meseszép – szakadtam el tőle, majd besétáltam a tisztás közepére a sok színes virág közé és forogtam párat. Még soha, senki mellett nem éreztem olyan boldognak magam, mint most Emmett mellett. Aztán hirtelen, mintha elveszítettem volna az egyensúlyosam, eldőltem a fűszálak és a virágok között.

- Rose! – szaladt oda hozzám azonnal Emmett. - Jól vagy? – kérdezte, de amint meglátta a vigyorgó arcomat, ő is felnevetett.

- Persze – ültem fel, majd felé nyújtottam a kezem, mutatva, hogy mit szeretnék. – Nem kell az a pléd – legyintettem, amikor már nyúlt érte, hogy leterítse a földre.

Ő csak megvonta a vállát, majd helyet foglalt mellettem. Hosszú percekig csak néztük egymást mosolyogva és kezdtem ismét felbátorodni. Ha egy férfi ennyi időt tölt el egy nővel, az nem hiába van.

- Szeretnék veled megbeszélni néhány fontos dolgot – szólalt meg nem sokkal később. A szája sarkában még mindig ott bujkált egy kis mosoly, de a hangja ezúttal már teljesen komolyan csengett.

- Igen, azt hiszem nekem is ideje lenne megosztanom veled valamit – bólintottam rá egy hirtelen döntés után. Nem akartam tovább húzni ezt a beszélgetést. Minél később mondom el neki, annál jobban fog fájni mind a kettőnknek.

- Had kezdjem én – állított meg, feltartva maga elé a kezét. – Már napok óta erre készülök, mert amilyen szerencsém van, még ezt is el tudnám rontani – csóválta meg a fejét. – Már a kezdetekben, amikor találkoztunk, éreztem, hogy te más vagy, mint a többi lány. Fogalmam sincs, hogy miként csináltad, amikor megmentettél, de nem is érdekel. Azóta már hónapok teltek el és én egyre erősebbnek érzem ezt az érzést. – Zavartan túrt bele a hajába. – Ne haragudj, nem vagyok hozzászokva ehhez a helyzethez – engedett meg magának egy kicsiny mosolyt, majd újra elkomolyodott. – Szeretlek, Rose – mondta ki végül a számomra oly rég várt szavakat. Én viszont, ahelyett, hogy a nyakába ugrottam volna, csak lehajtottam a fejemet és szomorúan néztem magam előtt a fűszálakat. Most, hogy ez tudatosult bennem, egyszerre örültem neki és keserített is el. Mi lesz, ha miután elmondom neki az igazat, már nem fog szeretni? Vagy csak nem mer majd szeretni… Azt nem bírnám ki. – Valami gond van? – emelte föl az államat és most először láttam őt ennyire bizonytalannak. Mindig szókimondó típus volt, de hogy ezt miért nem mondta el nekem hamarabb, azt nem tudtam megfejteni. – Azt hittem, örülni fogsz majd neki.

- Örülök is – vágtam rá azonnal, mielőtt még jobban elbizonytalanítottam volna őt. – Nem arról van szó, hogy ne estek volna jól ezek a szavak, mert én is hasonlóképpen érzek, de van valami, amit tudnod kell rólam.

- Ne kímélj – nézett rám érdeklődve, de a szavaim hallatán a boldog csillogás már megjelent a szemeiben.

- Hosszú történet és… meglehetősen ijesztő – figyelmeztettem őt, Emmett azonban továbbra is nyugodtan ült velem szemben. – Rendben – sóhajtottam, majd egy mély lélegzet után belekezdtem. – Elég bonyolult és nem is tudom, hogyan kezdhetnék hozzá… Gondolom, észrevetted már rajtam a különbségeket. A szemem aranyszínű és bár a te jelenlétedben sohasem történt ilyen, a színe változik. A bőröm – fogtam meg a kezét – hófehér és jéghideg. Mindez neked is feltűnt már, ebben biztos vagyok, de nem véletlenül van ez így. Én… én… vámpír vagyok, Emmett. – Félve néztem fel rá, miután még hosszú másodpercekig nem szólalt meg. De legalább nem futott még el…

- Te most csak viccelsz – rázta meg a fejét, idegesen nevetgélve. – Csak ugratsz, igaz? Ha vissza akarsz utasítani, azt tedd meg nyíltan. Nincsen szükségem ilyen lehetetlen butaságokra. Csak azt sajnálom, hogy ilyen hülye voltam, hogy azt hittem, te is szeretsz engem. De úgy tűnik, csak felelősséget éreztél irántam, miután egyszer megmentettél.

- Nem, Emmett, nem erről van szó! – állítottam meg őt gyorsan. – Én tényleg vámpír vagyok és szeretlek téged!

Hirtelen ugrott föl mellőlem, majd pár lépéssel arrébb megállt.

- Akkor bizonyítsd be! Mutasd meg, hogy miben vagy más, mint az emberek! – mondta halkan.

Bizonytalanul álltam fel én is, miközben végig tartottam vele a szemkontaktust. Aztán hirtelen futásnak eredtem és tettem egy kört a tisztás körül, aztán két méterre tőle ismét megálltam. Elképedve nézett rám. Aztán egy ugrással a legközelebbi fán termettem, ő azonban csak a szemeit kapkodta utánam. Puhán értem földet a fatörzs mellett, majd a tenyereimet a durva kéregre simítottam és egy mozdulattal kettétörtem a törzset. A hangra azonnal megtalált engem és az arca egyszeriben rémültté változott, de mégis ottmaradt, egy helyben állva a tisztás közepén.

- Gyorsabb és erősebb vagyok az embereknél – mondtam, éppen csak annyira hangosan, hogy ő meghallhassa. – Minden érzékszervem kifinomultabb, mint az övéké. Arra például egy patak csörgedezik a távolban – mutattam észak felé. – De a te szívverésedet is hallom – mondtam egy kicsivel halkabban, újra közelítve hozzá. – De neked nem kell félned tőlem, ahogyan egyetlen más embernek sem. Senkit sem bántok – próbáltam megnyugtatni őt, mert szembe jutott, hogy erről az igencsak fontos információról még nem szóltam neki.

- De hiszen vámpír vagy! – értetlenkedett. – Mivel táplálkozol, ha nem emberekkel?

- Állatok vérével. Úgymond, vegetáriánus vagyok. Például… könnyen leterítek akár egy medvét is – céloztam a megmentésére és ő azonnal meg is értette.

- Tehát így tudtál megmenteni – hüledezett. – Ó, te jó ég! – tűrt bele a hajába idegesen.

- Emmett, én megértem, ha most félsz tőlem, bár teljesen alaptalanul, mert sosem bántanálak téged, de ez vagyok én. Végig ez voltam. Még mindig én vagyok az, csak most már tudod a titkomat is. Gondolj csak vissza az együtt eltöltött hónapokra!

- Nekem… nekem gondolkodnom kell – hátrált tőlem egy lépést. – Ha tényleg igaz minden, amit mondasz és szeretsz engem, akkor hagyj nekem időt megemészteni ezt.

- Természetesen – bólintottam rá szomorúan. – De kérlek – szóltam még utána -, ne mondd el senkinek. Nem véletlenül csak most osztottam meg veled. Ha másoknak is elmondod, azzal nem csak engem, hanem az érintett személyeket is bajba sodrod – figyelmeztettem őt.

- Nem fogom senkinek sem elmondani – biztosított, majd még bizonytalanul fordult vissza az erdő széléről.

- Menjél csak – biccentettem. – Hazatalálok egyedül is.

Szó nélkül tűnt el a fák között, mire belőlem kitört a hisztérikus zokogás. Ösztönösen akartam megtörölni a szemeimet, de azok teljesen szárazak voltak. Nem mehetek haza ilyen állapotban. Alice biztosan látta, hogy mi történt és Jasper is érezni fogja, ha a közelében leszek. Ó, és még Carlisle-nak és Esmének is csalódást okozok. Hiszen Carlisle még nem tartotta ezt jó ötletnek, de én egyszerűen képtelen voltam tovább magamban tartani.

Talán órákig is ott voltam még a réten, de az állapotom nem sokat javult. Még mindig a zokogástól rázkódva vettem magamhoz a kosarat és a plédet, majd futásnak eredtem. Először Emmett-ék házához mentem, majd észrevétlenül a küszöbre tettem a réten otthagyott holmikat. Nagy volt a kísértés, hogy benézzek hozzá az ablakán, de végül gyorsan elfutottam onnan. Ahogy hazaértem, zaklatottan léptem be a házunkba, de szerencsére senki sem volt a nappaliban, így csak fölrohantam a szobámba. A nap hátralévő részét végig ott töltöttem, amikor egyszer csak halk kopogtatás szakított ki az egyre bonyolódó gondolataim közül.

- Szabad – suttogtam szinte alig hallhatóan. Carlisle lépett be a szobába és amint rám nézett, rögtön látta, hogy valami nagy baj van.

- Rosalie, mi történt? – hüledezett, ahogy odasietett hozzám.

- Én… én… nagyon rossz dolgot tettem – motyogtam magam elé, helyet engedve neki is az ágy szélén.

- Mi történt? Ugye nem bántottál senkit sem? – kérdezte azonnal.

- Nem, erről szó sincs! – ráztam meg gyorsan a fejemet. – Sosem tenném, de… - lehajtottam a fejemet, hogy ne kelljen a szemébe néznem közben. – Elmondtam Emmett-nek, hogy vámpír vagyok – mondtam ki végül, majd a zokogás újult erővel tört ki belőlem.

Hosszú percekig nem szólalt meg, csak a hátamat simogatta nyugtatásképpen.

- Bizonyára jó okod volt rá, hogy ezt tedd – jegyezte meg végül halkan. A hangja egyáltalán nem tűnt csalódottnak vagy szomorúnak.

- Szerelmet vallott nekem – estem kétségbe. – Egyszerűen képtelen voltam tovább titkolózni előtte. Joga van tudni, hogy mi vagyok, ha együtt akar velem lenni.

- Cssh… tudom – ölelt magához gyengéden. Az arcomat a nyakába fúrva zokogtam tovább.

- Kérlek, ne haragudj rám! – kaptam fel a fejem hirtelen. – Én nem nektek akartam ezzel rosszat…

- Tudom, és nem haragszom – simogatta meg finoman az arcomat. – Emmett hogyan reagált rá?

- Először… először azt hitte, hogy csak viccelek – szipogtam. – Próbáltam őt meggyőzni róla, hogy igazat mondok, ezért megmutattam neki pár képességemet. Látszott rajta, hogy nagyon megrémült, de nem futott el. Gondolkodási időt kért, hogy tisztázhassa magában ezt az egészet. Aztán hazament.

- Gondolod, hogy van okunk attól félni, hogy esetleg elmondja valakinek? – kérdezte komolyan.

- Nem… nem hinném – ráztam meg a fejem. – Megkértem rá, hogy ne tegye ezt, mert azzal nem csak engem, hanem saját magát és másokat is veszélybe sodorhat.

- Jól tetted, hogy elmondtad neki – szólalt meg kis idő elteltével. – Még ha most nem is alakultak a legjobban a dolgok, ha tényleg szeret téged, akkor legalább egy beszélgetés erejéig felkeres majd téged.

- Akkor nem haragszol rám? – néztem föl rá szomorú szemekkel.

- Egyáltalán nem – rázta meg a fejét, majd egy puszit adott az arcomra. – Meglásd, minden helyrerázódik majd idővel, csak türelmesnek kell lenned. - Felállt az ágyam széléről, majd úgy fordult vissza felém. – Mit szólnál egy vadászathoz? Az némileg megnyugtatna téged.

- Mi lesz Esmével? Nem maradhat itthon egyedül – tiltakoztam.

- Alice és Jasper nemsokára itthon lesznek. Csak öltözz át és indulhatunk.

Ezután elhagyta a szobát, én pedig lassan nekikezdtem az öltözködésnek. Jól estek Carlisle szavai, de még mindig alig tudtam elhinni, hogy nem haragszik rám. Azt hittem, majd kiabál velem, amiért elmondtam Emmett-nek, de még csak egy rossz szava sem volt. Sőt, még ő nyugtatott meg engem. Bár, még sosem láttam őt igazán mérgesnek. Legalábbis a családdal szemben nem. Az, hogy más, ellenséges vámpírokra miként tekintett, már más kategóriába tartozott. Kissé megkönnyebbültem tőle, hogy legalább ez a része nem alakult olyan rosszul a dolognak.

Carlisle szemszöge

Gondolataimba merülve sétáltam vissza a szerelmemmel közös szobánkba. Nem gondoltam volna, hogy Rose magától rászánja magát erre a döntésre, de úgy tűnik, tévedtem.

- Hallottam, mi történt – szólalt meg halkan, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót. – Mi lesz most?

Odasétáltam mellé, majd leültem az ágy szélére - mint nem sokkal ezelőtt Rosalie-nál is - és megfogtam a kezét.

- Nem tudom. Szerintem Emmett nem fogja egy kis nehézség után elhagyni Rose-t.

- Egy kis nehézség? – vonta föl a szemöldökét. – Azért a vámpírságot nem egy kis nehézségnek mondanám.

- Te is tudod, hogyan értettem – csóváltam meg a fejem. – Ha Emmett tényleg szerelmes, nem ez lesz az, amitől elmenekül. Én bátornak ismertem meg őt. Gondolj csak vissza rá, hogy te is szinte semmibe vetted ezt az „apróságot”.

- Az más volt. Én előtte már három éve a legrosszabbra számítottam, hiszen sejtettem, hogy mi vagy. Nem akkor kellett megtudnom, amikor már beléd szerettem. Bár, ez nem jó megfogalmazás, mert ez már tulajdonképpen az első pillanatban megtörtént.

- És akkor szerinted hogyan kezeli majd a helyzetet? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem tudom, de biztosan nem holnap tűnik majd föl. Kicsit több időre lesz szüksége ahhoz, hogy mindezt megeméssze magában.

- Csak Rosalie bírja ki azt az időt… - sóhajtottam föl gondterhelten.

- Ha jól hallottam, neked vadásznod kell menned – simogatta meg az arcomat.

- Nem baj? – emeltem rá a tekintetem. – Csak nem akarom, hogy ebben a helyzetben egyedül legyen. Legalább érezze, hogy számíthat ránk.

- Dehogyis baj – legyintett szerelmem. – Ha megtehetném, én is veletek tartanék, de a jelen helyzetemben nem nagyon van rá módom – simított végig szeretetteljesen a hasán.

- Ha bármi gond van, azonnal keressetek meg minket vagy Michelle-t a kórházban, rendben?

- Nem lesz gond –szorította meg a kezemet finoman. – Te helyettem is eleget aggódsz, úgyhogy nekem már nem kell – kuncogott fel halkan.

- Vigyázz magadra – csókoltam meg puha ajkait, majd felálltam mellőle és elindultam lefelé a nappaliba. Ha jól hallottam, Alice-ék is megérkeztek, úgyhogy mindjárt indulhatunk is.

Esme szemszöge

Mélyet sóhajtottam, amint Carlisle elhagyta a szobát. Rosalie és Emmett kapcsolata járt a fejemben. Ugyan az meglepett, hogy a fiú még csak most vallotta be az érzéseit Rose-nak, mert őt inkább olyan szókimondónak gondoltam volna. Az pedig, hogy Rose is ennyire visszafogott volt mellette, csak még nagyobb meglepetés volt számomra. Bár nehezen tudott akárkit a szívébe zárni, aki egyszer bekerült oda, az örökre ott is maradt. Ezt jelentette nála a szenvedélyes szeretet. Féltem, hogy talán nem lesz igazam és Emmett-nek eszébe sem fog jutni eljönni Rosalie-hoz, mégis újra meg újra el kellett mondanom magamnak: Én is féltem először a vámpíroktól, annak ellenére is, hogy Carlisle-nál még a nyomát sem láttam, hogy bántani akart volna engem a kórházban, pedig megtehette volna. Ez volt az, ami reményt adott akkor. Ahogyan ez lehet az egyetlen biztosíték arra is, hogy Emmett nem menekül el. Rose sosem bántotta őt, ebben biztos vagyok. Azt nem tudta volna eltitkolni előlünk.

Fáradtan húztam magamra a takarót, miután kényelmesen elhelyezkedtem a párnák között. Bár szerettem volna megvárni, amíg Carlisle-ék visszaérnek, hátha én is tudok beszélni egy kicsit Rose-zal, de a fáradtság felülkerekedett rajtam és nem sokkal később már mélyen aludtam. Csak valamikor kora hajnalban tértem magamhoz, de akkor is még az álom határán voltam. Annyi azért tudatosult bennem, hogy Carlisle befeküdt mellém és hátulról szorosan hozzám simult, majd már újra el is aludtam.

A napok rohamosan teltek ezután. Emmett még mindig nem jelentkezett és én kezdtem egyre inkább attól tartani, hogy tényleg nem látják többet egymást Rose-zal. Szerelmem azonban minden nap bíztatott engem. Furcsa mód, ezúttal ő tűnt a magabiztosabbnak ebben a dologban, pedig legelőször még én bizonygattam annyira, hogy így lesz. Rose egész nap a szobájában üldögélt, így nekem nem nagyon volt alkalmam beszélni vele. Két hét telt el a vadászatuk óta, de azóta egyszer sem mozdult ki onnan.

- Aggódok Rosalie miatt – sóhajtottam halkan, Carlisle mellkasára hajtva a fejemet. – Két hete csak a szobájában gubbaszt… Nem tudnánk tenni valamit? Talán… - Carlisle egy határozott mozdulattal elhallgattatott engem, ahogy mutatóujját a számra tette.

- Tudom, hogy mire gondolsz, de ez nem lehetséges – csóválta meg a fejét. – Én is gondoltam már rá, hogy beszélhetnénk Emmett-tel, de mégis mit mondhatnánk neki? Ha fél, akkor csak még jobban megijesztenénk. Rose azt ígérte neki, hogy gondolkodási időt hagy neki. Ha pedig nem tartja ezt be, akkor Emmett is el fog bizonytalanodni. Mindemellett úgy vélem, hogy Emmett van olyan úriember, hogy még ha nem is marad Rosalie-val, ezt személyesen fogja vele közölni. Ha tényleg szereti őt, meg fogja érte tenni, bármennyire is tart tőlünk.

- Miért vagy ebben olyan biztos? – kérdeztem kétkedve.

- Például azért is, mert én is szeretlek téged és meg sem fordulna a fejemben, hogy búcsúzás nélkül menjek el. Ne értsd félre, eszem ágában sincs semmi ilyesmit tenni, de tudom, hogy képtelen lennék csak úgy otthagyni valaki olyat, akit szeretek. Ez ugyanúgy igaz Alice-re és Jasperre is.

- Igazad van, de… olyan sokáig tart ez az egész. Rosalie rövidesen teljesen magába fog zuhanni és én nem tudok neki segíteni.

- Tehát ez a bajod – állapította meg teljesen nyugodtan. – Ha beszélgetni akarsz vele, csak egy szavadba kerül. Átvihetlek hozzá, vagy áthívhatom inkább őt ide.

- De ha ő nem akar velem beszélni, akkor én sem erőltetem rá magam – tiltakoztam hevesen. – Ha rájött volna a beszélgetéseitekből, hogy szüksége van még egy támaszra, magától jött volna hozzám.

- Ez nem azért van, mert nincsen szüksége rád – rázta meg a fejét. – Rose még mindig attól tart, hogy neheztelünk rá, amiért idő előtt elmondta a titkunkat Emmett-nek, ezzel veszélyeztetve az egész családot. A fejébe vette, hogy ha valamilyen oknál fogva kitudódik, hogy mik is vagyunk, és a Volturi esetleg ide akarna jönni, akkor ő maga fog eléjük menni és magára veszi az egész ügyet, vállalva ezzel akár még azt is, hogy végezzenek vele. – A hangja egészen halk volt, de annál vészjóslóbb. Ha tényleg ezt forgatja a fejében, akkor sürgősen beszélni kell vele.

- Ezt nem hagyhatjuk. Őrültség lenne ezt csinálja – estem kétségbe.

- Ne aggódj – tette a vállamra a kezét nyugtatóan. – Nem kell miatta idegeskedned, mert mi vigyázunk rá, hogy semmi őrültséget ne tehessen. Valamint Michelle is fülel mindig a kórházban, hogy nem kezdtek-e el terjengeni rólunk újabb pletykák.

- De Emmett csak azt tudja, hogy Rose vámpír, nem? Arról fogalma sincs, hogy mindenki az a családból. Talán eszébe sem jut elterjeszteni ezt a városban.

- Mi is ebben reménykedünk – bólintott rá. – Rosalie világosan közölte vele, hogy ha bárkinek is elmondja a titkát, azzal nem csak őt, hanem saját magát és az említett személyt is veszélybe sodorhatja. Emmett nem fogja vállalni szerintem a kockázatot. Sőt, talán az is lehet, hogy ebben a kijelentésben valamilyen fenyegetést érzett. Sejtheti, hogy nem Rose az egyedüli a közelben és elég csak egy kicsit elgondolkodnia ezen, amíg össze nem rakja a képkockákat. Mindünk bőre halálsápadt, a szemünk aranybarna… A hasonlóságok túlságosan is szembetűnőek ahhoz, hogy csak úgy elmenjen mellettük.

- Ha eddig nem derült ki semmi, akkor ezentúl sem fog – gondolkodtam el. – Ha annyira meg lenne rémülve, hogy másnak is szólt róla, akkor azt mi már régen tudnánk.

Újabb két hét elteltével a házban a hangulat még inkább lejjebb esett. Rose még mindig nem volt hajlandó kimozdulni a szobájából, így vadászni sem ment el, de még csak a neki hozott vért sem fogadta el. Az egyetlen jó hír az volt, hogy nem kezdtek el rólunk pletykák terjengeni, ami ezt jelentette, hogy Emmett betartotta, amit ígért és nem mondta el senkinek sem Rose titkát. Mindemellett gondot okozott azonban, hogy a terhességem lassan betöltötte a kilencedik hónapot is, de még semmi jele nem volt annak, hogy a kicsi világra akarna már jönni. Bár ennek inkább örültünk, mert így tudtuk, hogy erős és egészséges baba lesz, Carlisle mégis kezdett kikészülni. Tudtam, hogy azon jár a feje egyfolytában, amit nekem is megmutatott a könyveiben. Hogy miként fog megszületni a kicsi és mennyi veszéllyel jár ez rám nézve. Mindeddig ezen el sem gondolkodtam jobban, de őt teljes mértékben megértettem. Megrémítette az, amit a könyvekben lerajzolva és leírva látott. Számára a gondolat, hogy elveszíthet engem, nem volt elfogadható. Ki kellett találnom valamit, amivel meggyőzhetem őt, hogy ha én esetleg nem élem ezt túl, akkor ő itt maradjon a kicsivel és vigyázzon rá. Nem tudnám elviselni annak a gondolatát, hogy ő utánam veti magát a halálba, míg a gyermekünk itt marad szülők nélkül, szinte védtelenül.

- Édesem – ült le mellém Carlisle az ágyra, megfogva a kezemet. A könyvet, amit már hosszú órák óta ugyanannál a lapnál bámultam, kivette az ujjaim közül és az éjjeliszekrényre tette. – Lassan itt lenne az ideje, hogy beszélgessünk – mondta halkan. – A legutóbb erre nem volt alkalmunk, hiszen hirtelen döntés volt az átváltoztatásod. Most viszont szeretném, ha mindennel tisztában lennél…

- Nem kell erről beszélned, Carlisle – ráztam meg a fejemet mosolyogva. – Felfogtam, hogy mire vállalkozok ezzel és tudom, hogy mit akarok. Veled maradni az örökkévalóság végéig. Ezt semmi nem változtathatja meg. Megszületik a kicsi Izabella, Emmett visszatalál Rose-hoz és minden rendben lesz. Nem kell miattam aggódnod. Teljesen tisztában vagyok a következményekkel.

Hosszú percekig csak áthatóan nézett rám, majd mély levegőt vett, hogy újra megszólaljon. Ekkor a teste hirtelen megfeszült és meglepetten kapta fel a fejét. Idegesen ugrott fel mellőlem, mire ijedten kaptam utána.

- Carlisle…

- Emmett ide tart – közölte döbbenten. – Miért nem szólt Alice? Látnia kellett volna – túrt bele idegesen a hajába. – Nem láthatja így Rosalie-t, hiszen majdnem egy hónapja nem vadászott. Még veszélyt is jelenthet rá.

- Drágám, nyugodj meg! – szólt erélyesen. – Nem lesz gond, csak menj ki elé. Ne Rose-zal találkozzon először szembe.

- Ne haragudj – kelt föl mellőlem, majd kiviharzott a szobából.

Mélyet sóhajtva dörzsöltem meg a halántékomat. Ott akartam lenni én is. Segíteni Rosalie-nak feldolgozni a hallottakat, de nem voltam olyan állapotban, hogy Emmett láthasson engem. Csak a beszélgetésüket hallottam, majd az első szavak után egy halk puffanást a fölöttünk levő szobából. Aztán Rose a következő pillanatban már viharzott is lefelé a bejárathoz, hogy végre találkozzon azzal, akire egy hónapja várt.

83. fejezet

Sziasztok!

Bár kissé későn, azért sikerül még ma föltennem ezt a fejezetet. Nem lett volna szabad eddig húznom, hiszen egyébként is kevés frissítés van, és ezért nagyon szégyellem is magam :/ Tegnap délelőtt, amikor már csak másfél oldal volt vissza, úgy döntöttem, legyen ez az újévi ajándékotok, hiszen befejezni már nem tudtam volna. Ma pedig, a másfél oldalból három oldal lett. Vegyétek ezt kárpótlásul a hosszú kihagyásért :$ :) Inkább nem magyarázkodom tovább, mert minden bizonnyal nem csak az én tegnap estém volt túlontúl hosszú ;) Jó olvasást a fejezethez! Az ajándékhoz most egy kis nyugodtság is tartozik. Valamint, mielőtt még elfelejteném, tartalmaz 18+-os részeket, szóval csak saját felelősségre olvasni! :P A következő fejezetben pedig kicsit ugrunk majd az időben ;)

Puszi

Esme szemszöge

Ahogy megláttam Carlisle-t, hirtelen mozdulni sem bírtam. A tekintetünk azonnal találkozott és csak mélyen néztünk egymás szemébe. Nem fogtam fel a dolgokat, amik eközben körülöttünk történtek. Csak Carlisle lebegett a szemem előtt és az, hogy épségben megúszta ezt a látogatást. Boldogan mosolyogva tárta szét a karjait, mire én gondolkodás nélkül siettem felé, és mikor oda értem elé, boldogan bújtam szorosan az ölelésébe. Ő elkapva a derekamat, párszor megpördített engem a levegőben. Nevetve fontam szorosabbra körülötte a karjaimat, miközben ő lassan a lábaimra állított engem. Még ezután sem engedtük el egymást. Csak álltunk az erdő szélén, szorosan ölelve a másikat. Én az arcomat szerelmem nyakába fúrtam és újra meg újra mélyen belélegeztem bódító illatát.

- Hiányoztatok – suttogta egészen halkan a hajamba, egyik kezét félig a hasamon pihentetve.

- Te is nekünk – szorítottam őt még jobban magamhoz. Ha tehettem volna még hosszú napokig, sőt hetekig így álltam volna vele, de pár perc elteltével újra derengeni kezdtek a külvilág vonalai.

Mintha csak egyre gondoltunk volna, ő egy kicsit hátrébb húzódott, majd egy finom csókot lehelt az ajkaimra.

- Lesz egy meglepetésem a számodra – búgta a fülembe, miután szinte azonnal elhúzódott tőlem. A kezét azonban a derekamon hagyta, ezzel vonva magához.

- Már alig várom – mosolyodtam el, mielőtt még mindketten a ránk várakozók felé fordultunk volna.

- Épp ideje volt – kuncogott Alice. Észre sem vettem, mikor értek vissza, de jelen pillanatban ez nem nagyon számított. Lányunk egy pillanat alatt előttünk termett és egy határozott ugrással már férjem nyakában is volt. Én csak mosolyogva csóváltam a fejemet. Ő sosem fog változni. – Olyan jó titeket újra látni – lelkendezett. – Mindent el kell majd mesélnetek! – nézett rá szigorúan Carlisle-ra, én viszont csak értetlenül kapkodtam közöttük a tekintetemet.

- Mire készültök? – vontam össze a szemöldökömet gyanakvóan.

- Időben meg fogod tudni, ne aggódj – kacsintott rám Carlisle, majd arrébb húzódott kissé, hogy Nicholas-szal is megölelhessük egymást.

- Örülök, hogy jól vagytok és nem lett semmi bajotok – motyogtam őszintén a vállába. – Tényleg minden rendben ment? – kérdeztem tőle, mert tudtam, hogy a rémisztő részleteket Carlisle nem mind fogja megosztani velem.

- Voltak necces helyzetek, de amint látod, egészben hazaértünk – puszilta meg finoman az arcomat, majd elengedett. Közben Carlisle-t is üdvözölte a család többi tagja, így én most újra az ölelésébe bújhattam.

Alice egy pillanatra odahajolt szerelmem füléhez, hogy belesúgjon valamit, de én egy szót sem tudtam kivenni a hadarásából.

- Igazad van – bólintott rá végül Carlisle. – Mindent összekészítettél? – kérdezte kíváncsian.

- Igen, minden készen áll – vigyorgott lányunk, majd eltűnt egy pillanatra, és amikor újra megjelent, egy kisebb táska volt a kezében. – Többször is átgondoltam, úgyhogy nem maradt ki semmi sem.

- Ez meg micsoda? – méregettem gyanúsan a táskát. – Carlisle, mire készülsz? – néztem fel az arcára.

- Majd út közben elmondom, de szerintem már magadtól is kitalálod – nevette el magát. – Akkor a megbeszéltek szerint, Alice – lépett oda a lányunkhoz, majd megpuszilta őt. – Vigyázzatok magatokra és ne szedjétek szét a házat – intette őket mosolyogva, majd visszafordult felém.

- Édesem, ez komoly? – hüledeztem, ahogy a kezébe vette a kis táskát, majd megfogta a kezemet is.

- A lehető legkomolyabb, csak engedd, hogy meglepetést szerezzek neked – simogatta meg az arcomat. Az érintésére automatikusan lecsukódtak a szemhéjaim, mire szerelmem halkan felnevetett. – Helyes! Maradj is így – kuncogott még mindig, aztán éreztem, ahogy benyúlt a térdeim alá, másik kezével pedig a hátamat támasztja meg és lassan a karjaiba emel. – Legyél jó és ne less! – mormolta a fülembe, mielőtt még futásnak eredt volna.

Nagyon kíváncsi lettem, hogy hová is vihet most. Azt tudtam, hogy ő is ugyanarra vágyik, amire én is. Hogy végre együtt legyünk. Az már teljesen mindegy nekem, hogy hol és hogyan, a lényeg, hogy kivel.

- Hová viszel? – kérdeztem rövid idő elteltével. Bár egyáltalán nem volt ellenemre ez az utazási forma és felőlem még a Földet is körbefuthatná így velem, én nem ellenkeznék. Ahhoz túlságosan is jó volt újra ilyen közel lenni hozzá. Érezni, ahogy a mellkasa újra meg újra megemelkedik, hallgatni a légzését, a bőrömön érezni az érintéseit… Semmiért sem mondtam volna le erről.

- Ne kíváncsiskodj annyit – nevetett fel halkan. – Már nem vagyunk messze. Nem érzed rosszul magad? – A hangjában ezúttal már az aggodalmat is felfedeztem.

- Teljesen jól vagyok – csókoltam bele a nyakába, mire érezhetően megfeszült.

- Bírd még ki egy kicsit, édesem – mormolta a fülembe és közben éreztem, ahogy gyorsít a tempóján.

Ezután már egyikünk sem szólalt. Türelmesen vártam, hogy hová visz engem, de rövidesen kezdtem rájönni, mi is lehet a meglepetés. Szélesen elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott a kis házikó az erdő mélyén, közel a patakhoz. És persze az ott töltött éjszakák, a barlang csodálatos fényei. Ezekre mind egytől-egyig emlékeztem és ezek az emlékek most újra felelevenítődtek bennem. Carlisle akkor megígérte, hogy mindenképpen visszamegyünk még oda. Úgy tűnik, ez a pillanat most jött el. Nem akartam elrontani a meglepetést, így inkább nem szólaltam meg. Csak vártam, hogy Carlisle szóljon, amikor megérkezünk. Pedig valószínűleg ő is sejthette már, hogy én rájöttem. Ahogy egyre közeledtünk, minden emlékem egyre élesebb lett. Csak nehezen tudtam türtőztetni magam, mert ezekre a gondolatokra a vágyam kezdett felülkerekedni rajtam. Ez részben a terhességemnek is köszönhető volt. Egy mély sóhaj után az ajkamba haraptam, de még mindig nem nyitottam ki a szemeimet.

- Valami baj van? – kérdezte szerelmem halkan.

- Nem, dehogyis – ráztam meg a fejem, de eszembe sem jutott, hogy bővebben kifejtsem ezt.

- Akkor nyisd ki a szemed – állított lassan a lábaimra.

A szemeim azonnal felpattantak. Már nagyon kíváncsi voltam rá, hogy helyesek-e a megérzéseim, de amint megláttam a kis házikót, minden eddigi kételyem elszállt.

- Ó, Carlisle, köszönöm – fordultam meg azonnal és a karjaim újra a nyaka köré fontam.

- Örülök, hogy örülsz – kuncogott halkan, finom puszit adva az arcomra. – Gondoltam, jót tesz majd egy kis együtt töltött idő.

- Ezt nagyon jól gondoltad – bólogattam beleegyezően. – Még sosem töltöttünk ilyen sok időt távol egymástól.

- Sajnálom, amiért nem tudtunk előbb jönni – karolta át gyengéden a derekamat.

- Te is nagyon jól tudod, hogy ez nem rajtad múlott – simogattam meg az arcát finoman. – Emiatt ne kérj bocsánatot. Jobb így, mint hogyha a Volturi gyanút fogott volna a rövid látogatás miatt.

Hosszú másodperceken keresztül csak néztük egymást. Próbáltam az arcának összes négyzetmilliméterét az emlékezetembe vésni. Amíg távol volt, a róla előidézett emlékképem túlságosan is valótlannak tűnt. Főleg ahhoz képest, ahogyan most láttam őt. A következő pillanatban már csak azt éreztem, hogy mindennél jobban akarom őt. Nem számított, hogy tudni akartam minden egyes percéről, amit Volterrában töltött. Ez még várhatott. Éhesen kaptam az ajkai után, hogy végre megcsókolhassam őt. Carlisle is viszonozta a hevességemet, de ő mégis sokkal visszafogottabb volt. Mintha most még jobban tartott volna attól, hogy esetleg egy mozdulatával összetörhet engem. Pedig tudok vigyázni magamra. Próbáltam a lehető legközelebb simulni hozzá, de a hasam ezt nem nagyon engedte.

- Ezt inkább… bent folytassuk – motyogta a nyakamba vágytól fűtött hangon. Ismét a karjaiba emelt, hogy egy pillanatra se kelljen elválnunk egymástól, majd emberi tempóban elindult befelé a házba. Bent rögtön a hálószoba felé vette az irányt és ez ellen én sem tiltakoztam. A nyakát közben apró csókokkal hintettem be, ami jóleső sóhajokat váltott ki belőle. Egyik kezem ujjai szőke tincseivel játszadoztak, a másikkal a nyakát karoltam át.

Elérve az ágyig, gyengéden leültetett a puha takaróra, de utána eltávolodott tőlem. Megfogta a pulóverének a szélét és kibújt belőle. Csodálva néztem végig izmos mellkasán és karjain. Ahogy az izmai megfeszültek a mozdulat közben… Nagyot nyeltem a látványra. Hihetetlen volt, hogy még ennyi idő után is ilyen hatást váltott ki belőlem a látványa. Miután megszabadult tőle, maga mellé ejtette a pulóverét a földre, aztán ismét visszatért hozzám. Mivel rajtam kabát is volt, először attól szabadított meg, aztán jött az én pulóverem is. Gyengéden simított végig a vállaimon, lehúzva ezzel róluk a könnyű anyagot, mindeközben végig a szemembe nézve. Vágytól izzó tekintete szinte égette az enyémet. Lassan döntött el engem az ágyon, majd a combjaim mellé térdelve helyezkedett el és a blúzom után nyúlt. Kibújtatta a gombokat a helyükről, és mikor végzett velük, újra ülő helyzetbe húzott engem, hogy azt is levehesse rólam. Egyre jobban ziháltunk mind a ketten, de egyikünk sem akart semmit sem elsietni. Kiélveztünk minden egyes pillanatot, amit egymáshoz közel tölthettünk. A kezei újra meg újra végigsimítottak a testemen, mire mindannyiszor megremegtem. A bőröm égett ott, ahol hozzám ért. Az egész testem lángokban állt és ezeket a lángokat csak szerelmem volt képes eloltani.

- Carlisle – nyöszörögtem halkan, ahogy lágyan masszírozni kezdte az egyik mellemet a kezével.

- Igen, Édesem? – mormolta vágytól fűtött hangon a fülembe, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a kényeztetésemet.

Válasz helyett csak a hajába túrtam, hogy közelebb húzhassam magamhoz az arcát, majd szenvedélyesen összetapasztottam az ajkainkat. Mohón csókolt vissza, de amint észbe kapott, legnagyobb sajnálatomra visszavett a heves ostromból. Elégedetlenül nyögtem fel, mire ő halkan felkuncogott.

- Ne aggódj, lesz még rengeteg időnk egymásra – kezdte el csókokkal elhalmozni a nyakam minden egyes négyzetcentiméterét. Még az ingjén keresztül is a hátába martak a körmeim, ahogy a fogait végighúzta a sebhelyemen. Tudta, mennyire érzékeny számomra az a rész és ezt előszeretettel ki is használta.

Észre sem vettem, hogy mikor került le rólam a melltartó is, csak szerelmem csókjait éreztem a mellkasomon. Szinte alig érintve a bőrömet húzta végig a nyelvét a melleim közötti völgyön, majd fel a nyakamon, egészen az államig, ahonnan aztán rögtön áttért az ajkaimra. Mindeközben én végig a hátát, a mellkasát és a karjait simogattam, próbálva viszonozni az érintéseit. Aztán a nyelve újra végigsiklott a mellkasomon, le a hasamig, ahol aztán körbeírta a hegyével a köldökömet. Halkan felkuncogtam és láttam, hogy ő is elmosolyodott. Apró puszit nyomott a már igencsak kerek pocakomra, majd hátrébb húzódott kissé. A kezei azonnal megtalálták a nadrágom gombját, amit egy mozdulattal ki is oldott, hogy aztán levehesse rólam a fölöslegessé vált ruhadarabot. A kezeit leheletfinoman húzta végig a combjaimon, végül megállapodva a csípőmön. Azonban nem sokáig tartotta ott őket. Egyik kezével benyúlt a térdem alá, a másikkal pedig a hátamat támasztotta meg, majd átemelt engem az ágy közepére, félig fekvő, félig ülő helyzetbe. A hátam az ágy támlájának támasztottam, így minden helyzetben jól láthattam őt.

- Kényelmes így? – kérdezte lágyan, felemelve még egy párnát is az ágy mellé lesodortak közül, amit aztán még a hátam mögé helyezett.

- Tökéletes – suttogtam mosolyogva és ismét magamhoz húztam őt. Hihetetlen volt, hogy mennyire figyelt rám még most, ebben a helyzetben is.

Miután az ajkaink ismételten elváltak egymástól, ő hátrébb csúszott az ágyon, majd az egyik lábamat a kezébe vette, hogy aztán elkezdje apró puszikkal beborítani a lábfejemet. Fokozatosan haladt fölfelé, mígnem elérte a combom belső részét, így áttért a másik lábamra. Ugyanezt az utat megtette azon is. Szinte már most alig voltam a tudatomnál, de próbáltam még visszafogni magam. Az ajkai a következő pillanatban már ismét a nyakamon voltak, szenvedélyesen csókolva a szabad bőrfelületet. Aztán egy gyengéd csók után kissé elhúzódott tőlem, majd felállt, hogy levegye a nadrágját. Elhomályosult tekintettel figyeltem minden egyes mozdulatát, ahogy a ruhadarab lassan lekerült róla. Csak az térített egy kissé magamhoz, amikor szerelmem halkan felkuncogott és visszaült az ágyra mellém. Ujjaival gyengéden felemelte az államat, hogy a tekintetünk találkozzon.

- Lélegezz, Édesem – utasított kuncogva, mire én észbe kapva, élesen szívtam be a tüdőmbe a levegőt. Még mindig halkan nevetve hajolt közelebb hozzám, de ezúttal nem csókolt meg. Sőt, még csak hozzám sem ért. Az ujjait egy milliméternyire a bőrömtől vezette végig a testem vonalán, ami most még őrjítőbb volt. Csak a közöttünk felpattanó szikrákat éreztem, amire újra meg újra megremegtem. A légzésem ismét elakadt, de ezúttal ezt már én magam is észrevettem és késztettem magam a levegővételre. A köztünk levő távolságot végül én szüntettem meg. Megfogtam a kezét, amelyikkel mellettem támaszkodott, majd közelebb húztam magamhoz, a másik kezem pedig eközben a mellkasára simítottam. Az ujjaim végigfuttattam meg-megfeszülő izmain, mire a szemeit lehunyta, mellkasából pedig szaggatott sóhaj tört fel.

- Szeretlek, Esme – suttogta egészen közel az arcomhoz, mielőtt megcsókolt volna. A kezei újra felfedezőútra indultak a testemen, miközben az enyémek még mindig a mellkasát simogatták. Az egyik kezemet felcsúsztattam a tarkójára, ezzel is közelebb vonva őt magamhoz, míg a másikkal egyre lejjebb haladtam, egészen le az alsónadrágja széléig.

- Én is szeretlek, Carlisle – motyogtam az ajkaiba, majd ezúttal én folytattam az ő kényeztetését. A nyelvemet leheletfinoman végighúztam először az alsóajkán, majd a felsőn, ami alig hallható sóhajra késztette őt. Újra meg akart csókolni, ám én kuncogva elfordítottam a fejemet és tovább haladtam a nyakára. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a fogaimat gyengéden a sima bőrfelületbe mélyesztettem, mire egy hangosabb morgás tört fel a torkából és a kezét azonnal elkapta a csípőmről. A kezemet közben lecsúsztattam a combjára, egészen közel elhaladva a férfiassága mellett, majd vissza az eredeti helyére. Ezután már csak egy könnyed mozdulatba tellett elszakítani a már felesleges ruhadarabot. Ismét felmordult és ezúttal már meg sem próbálta visszafogni magát. Egy pillanat alatt eltűnt mellőlem, hogy aztán visszatérve hozzám, térdelve elhelyezkedjen a két combom között. Már csak az én vékony bugyim állt közénk, de láthatóan Carlisle-nak meg sem fordult a fejében, hogy most azonnal levegye rólam. Ehelyett ismét fölém hajolt és az ajkai újra a mellkasomon voltak. Az ujjaimmal méz szőke hajába túrtam, hogy fokozzam azt a mámorító érzést, amit az ajkaival nyújtott nekem. A combjaimon végigsimítva, a lábaimat a dereka köré kulcsolta, mire én még közelebb vontam őt magamhoz. Észre sem vettem, hogy eközben miként került le rólam az utolsó ruhadarab, de amikor Carlisle megcsókolt, már sehol sem volt rólam.

- Gyors voltál – nyögtem fel halkan, ahogy megéreztem nekem feszülő vágyát.

- Nem hiába vagyok vámpír – kuncogott, majd végigsimítva a két oldalamon, a kezeimet a fejem fölé húzta és az egyik kezével a falhoz szegezte. – Mondja csak, Mrs. Cullen… jó kislány volt, amíg én távol voltam? - kezdte el újfent a nyakamat csókolgatni.

- Az… attól függ… hogy mit kapnék… érte – feleltem akadozva, miközben a kezeimet próbáltam kiszabadítani.

- Mmm… az a bűntett súlyától függ – harapott bele gyengéden a vállamba.

- Ez esetben… Dr. Cullen… nagyon rossz kislány voltam… a távollétében – suttogtam. Több sem kellett nekem, az erőmet kihasználva hirtelen fordítottam a helyzetünkön, ami láthatóan őt is meglepte egy kissé. Elvigyorodva hajoltam fölé. – Ahogyan most is – haraptam finoman az alsó ajkába, minek következtében a csípőmön nyugvó ujjai a bőrömbe martak. Ám ez most egyáltalán nem foglalkoztatott. Nem éreztem miatta fájdalmat. Ezúttal én fogtam le az ő kezeit, a teste mellé szorítva és elmosolyodtam, ahogy próbált kiszabadulni a szorításomból. Most én voltam fölényben.

- Nem játszol tisztességesen – vigyorodott el vészjóslóan.

- Miért? – kérdeztem ártatlanul. – Talán szabad védtelen nőket elkapni?

- Úgy tűnik, az a nő nem is volt annyira védtelen – lobbant fel ismét a tűz a tekintetében és a következő pillanatban már ismét a hátamon voltam. – Engedje meg, hölgyem, hogy jóvátegyem a bűneimet – lehelte a fülembe, amire jóleső remegés futott végig a testemen.

- Nem tartott sokáig… - cukkoltam őt viccelődve –, ám legyen – adtam meg végül magam és a nyaka köré fontam a karjaimat. Nem is kellett több neki. Az ajkait szenvedélyesen tapasztotta rá az enyéimre, a lábaimat újra a dereka köré fonva. Kissé megemelte a csípőmet, majd lassan elmerült bennem. Elégedetten nyögtem fel és szorítottam őt még inkább magamhoz. A körmeim a hátába vájtak és valószínűleg éles csíkot hagytak maguk után, ahogy végigszántottam velük szerelmem gerince mentén. Ő azonban egy szót sem szólt, sőt, halk morgás hagyta el a száját. A csípőjét közben megmozdította, és ez az élvezet egy halk sóhajra késztetett engem. A mozgásunk lassú volt. Semmit nem siettünk el. Csak élveztük a másik közelségét és az együtt töltött perceket. Zihálva szorítottam egyre jobban a vállát, ahogy közelebb és közelebb kerültem a beteljesüléshez. Mielőtt azonban még elérhettem volna a csúcsot, szerelmem megállt.

- Carlisle – nyöszörögtem elégedetlenül.

- Várj egy kicsit… Szerelmem – zihálta akadozva. Ahogy a mellkasa fel-le emelkedett, éppen csak hozzám érve, egyszerűen őrjítő volt. Levegő után kapkodva túrtam bele a hajába, hogy ismét közelebb vonjam őt magamhoz, amitől végleg elvesztette a józan eszét. Éhesen kezdte el újra csókolni az ajkaimat, miközben a csípőjét ismét megmozdította. A tempónk ezúttal sokkal gyorsabb volt, mégis tökéletesen egyszerre mozogtunk. Teljesen összeillettünk így is, mint egy egész két fele. A külvilág már rég megszűnt körülöttünk és most is csak Carlisle-t láttam magam előtt, miközben mindketten a végső beteljesedésünket hajszoltuk. Már-már önkívületi állapotban sikoltoztam a nevét, ami keveredett az ő egyre hangosodó morgásaival. Engem ez azonban egyáltalán nem ijesztett meg, sőt, elégedettséggel töltött el, hogy ezt váltom ki belőle. Aztán a teste megfeszült, pontosan akkor, amikor az enyém is, és egyszerre értük el a beteljesedést. Görcsösen szorítottam magamhoz szerelmem rám hanyatló testét, miközben próbáltam levegőhöz jutni. Szinte azonnal le akart gördülni rólam, nehogy túl nehéz legyen nekem, én azonban nem engedtem el őt.

- Maradj még egy kicsit – suttogtam zihálva a fülébe.

- Én túl nehéz vagyok neked – motyogta, arcát a nyakamba temetve.

Elmosolyodtam, ahogy a kezei meg-megremegtek, ahogy próbálta megtartani magát mellettem, de úgy tűnt, a szeretkezés még egy vámpírt is el tud fárasztani egy időre. Aztán mégis legördült rólam, de szinte azonnal közelebb is csúszott hozzám. Finoman végigsimított az arcomon, majd megfogott még egy párnát, amit aztán a fejem alá tett. Lágyan megcsókolt, majd én az oldalamra fordultam. Ő azonnal közelebb bújt hozzám és szorosan a hátamhoz simult. Összekulcsoltuk az ujjainkat, miközben ő a vállamat kezdte el csókolgatni.

- Ez már annyira hiányzott – sóhajtottam föl nem sokkal később. – Olyan jó teljes nyugodtságban egymás mellett feküdni. – A fejemet hátra döntöttem, az arcomat pedig Carlisle felé fordítottam. Ő azonnal megértette a célzást és lágyan az ajkamhoz érintette az övéit.

- Nekem is nagyon hiányzott – mondta halkan, miután elváltunk egymás ajkaitól. – De mostantól nem fordul ilyen elő többet. Nem tudnék még egyszer ennyi időt nélküled kibírni. Főleg úgy, hogy semmi hírem nem volt felőled. Egyszerűen borzasztó volt.

- Nem lesz több ilyen – mosolyodtam el, miközben megpróbáltam elnyomni egy feltörni készülő ásítást.

- Aludj nyugodtan. Látszik rajtad, hogy nagyon kimerült vagy – súgta a fülembe. – Most már itt leszek veled – ígérte.

A szemeimet lehunytam és pillanatokkal később el is nyomott az álom. Nem tudom, hány óra lehetett, amikor legközelebb felébredtem a kisbabánk mozgolódására. A szemeim azonban rögtön felpattantak és az arcomon széles mosoly terült el.

- Carlisle… - húztam a kezét a hasamra, hogy ő is érezhesse. A szemeimbe közben könnyek gyűltek. Mindig elérzékenyülök, amikor a pici megmozdul a hasamban, de ez most még különlegesebb alkalom volt. Most itt volt Carlisle is és ő ezt először fogja megtapasztalni. Szerelmem azonban hosszú pillanatokig nem szólt semmit, ami kezdett egy kissé megijeszteni. – Mi a baj, Drágám? – kérdeztem aggódva.

- Baj? – kérdezett vissza hitetlenkedve. – Ez egyszerűen fantasztikus, Kicsim – kezdte el simogatni a pocakomat. Aztán felült az ágyban, mire én a hátamra gördültem és feljebb kúsztam, az ágy támlájának dőlve. – Fantasztikus – ismételte meg alig hallhatóan, tekintetét le sem véve a hasamról. Aztán mégis felpillantott rám és az ajkai rögtön megtalálták az enyémet. – Nagyon szeretlek mindkettőtöket – simított végig újra és újra a hasamon.

- Én is szeretlek! És amint hallom, ő is szeret téged – kuncogtam fel.

- Igazán? – csillant meg a szeme.

- Amióta meghallotta a hangodat, még jobban elkezdett ficánkolni – bólintottam rá nevetve.

Carlisle szemszöge

Egyszerűen képtelen voltam levenni a tekintetemet szerelmem pocakjáról. Nagyon szerettem már most ezt a csöppséget. Ráadásul, Esme azt mondta, a kicsi is szeret engem. Legalábbis a hangomat és ettől még boldogabb lettem. Éreztem, hogy égni kezdenek a szemeim, de már megszoktam, hogy nem tudok igazán sírni. Pedig most azt sem szégyelltem volna. Elérzékenyülve pislogtam párat, majd ismét felnéztem kedvesem arcára.

- Olyan boldog vagyok – húzódtam hozzá közelebb, átkarolva a derekát.

- Ennél tökéletesebb nem is lehetett volna a hazaérkezésed – hajtotta fejét a mellkasomra.

Láttam rajta, hogy még mindig fáradt és kimerült, ezért megfogtam a takaró szélét és magunkra húztam.

- Aludj még, Drágám – csókoltam bele a hajába. – Pihend ki magad.

Kicsit még helyezkedett, hogy kényelmes legyen neki, majd megfogta a másik kezemet, hogy ismét összekulcsoljuk az ujjainkat. Ez mindig így volt. Aztán nem sokkal később már újra egyenletesen szuszogott a mellkasomon.

Egész éjszaka mosolyogva figyeltem az arcát. Az ajkain végig egy halvány mosoly játszott, mintha valami szépet álmodott róla. Ilyenkor olyan jó lett volna legalább egy kicsit belelátni a fejébe. Hogy egy kicsit együtt álmodhassak vele. Annyival könnyebb lett volna, ha én is ember lennék. Bár nem tudnám őt megvédeni mindentől, megtennék mindent, hogy biztonságban legyen mellettem. Örömmel töltött el a tudat, hogy mellettem ennyire védve érzi magát. Talán eszébe sem jut már, hogy mi is vagyok én valójában. Bármennyire is butaságnak találtam ezt – hiszen én vámpír vagyok, ő pedig még mindig félig ember -, mégis boldog voltam. A felém irányuló bizalma tett azzá.

A fejemben újra végigjátszódtak az éjszaka eseményei. A szeretkezésünk minden egyes pillanata élesen élt a fejemben. Legnagyobb meglepetésemre ezúttal szinte végig a tudatomnál voltam. Talán csak azért, mert most sokkal jobban oda kellett figyelnem szerelmemre.

Ahogy a nap felkelni készült, a szobát erős narancssárgás fény töltötte be. Egyszerűen csodálatos volt. Még úgy is, hogy a felhők mindezt részben eltakarták. Megsimogattam szerelmem arcát, amin még mindig látszódtak a kimerültség jelei. Óvatosan kimásztam mellőle, remélve, hogy nem ébresztem fel őt. Gondosan eligazgattam körülötte a takarót, nehogy megfázzon, majd kimentem a konyhába. Ezúttal egy sokkal egyszerűbb reggeli mellett döntöttem. Nem siettem különösképpen, hiszen tudtam, hogy Esme úgyis csak jóval később fog fölébredni. Ettől függetlenül figyelmesen hallgatóztam a szoba felé, hátha mégis hamarabb ébredezni kezd. Amikor elkészültem a reggelijével, egy tálcára tettem azt, és visszamentem a szobába. Letettem a tálcát az éjjeli szekrényre és visszafeküdtem Esme mellé az ágyba, de nem bújtam be a takaró alá. Tudtam, hogy ha megérezné a hideg bőrömet, azonnal fölébredne, így inkább csak közel húzódtam hozzá, mosolyogva nézve az arcát. Nem sokkal később azonban mégis csak ébredezni kezdett és álmatagon nyitogatta a szemeit.

- Jó reggelt, szépségem – pusziltam meg a homlokát.

- Mmm… neked is – mosolyodott el. – Mi ez az isteni illat?

- Készítettem neked reggelit – feleltem.

- Az nagyon jó – kezdett el nyújtózkodni. – És mit készítettél? – kérdezte, miután lassan felült az ágyban.

- Pirítóst – feleltem egyszerűen, majd elvettem az éjjeliszekrényről a tálcát és szerelmem elé tettem.

- Hm… nagyon jól néz ki – nyalta meg a száját, mielőtt beleharapott volna az ajkába. – Éhen halok – vette rögtön a kezébe az egyik szelet kenyeret, majd beleharapott. – Nagyon finom – hunyta le egy pillanatra a szemeit.

- Ennyire éhes voltál? – lepődtem meg.

- Tegnap elmaradt a vacsorám, nem emlékszel? – vonta fel kuncogva a szemöldökét.

- Igaz is… valahogy arra már nem volt időd – pusziltam meg a vállát.

- Volt jobb elfoglaltságom is. – Újra beleharapott a pirítósba. – Mi lesz a mai programunk? – kérdezte kíváncsian.

- Eredetileg azt terveztem, hogy megint elviszlek a barlangba, de most nincsen olyan jó idő – húztam el a számat. – Úgyhogy valami mást kell kitalálnunk. Gondoltam, majd együtt eldöntjük, hogy mihez lenne kedvünk.

- Akkor mit szólnál egy sétához? – vetette fel az ötletet. – Már úgyis annyira kíváncsi vagyok a részletekre – pirult el kissé. – Persze csak, ha nem gond róla beszélned.

- Egyáltalán nem gond, és szívesen elmesélem neked, de előbb reggelizz meg rendesen – irányítottam vissza a figyelmét az ételre. - Szükséged van most a rendes táplálkozásra. - Nem is értem, hogyan felejthettem el tegnap, hogy neki még mindig vannak emberi igényei.

A reggelijét hamar elfogyasztotta, így fél órával később már öltözködtünk, hogy elinduljunk sétálni. Végig az járt a fejemben, hogy vajon mennyire kéne részletesen megosztanom vele a Volterrában történteket. Jane kínzása minden bizonnyal felzaklatná őt, de ha minden igaz, Alice-en keresztül már tud róla. Mert abban biztos vagyok, hogy amit a lányunk látott, azt mind ő is tudja már. Gondolataimba merülve bújtam bele az ingembe, de a derekamra simuló két kis kéz visszarántott a valóságba. Aztán szerelmem apró teste a hátamhoz simult, miközben ő lábujjhegyre állva megpuszilta a nyakamat.

- Min töröd ennyire a fejed? – kérdezte halkan.

- Hm? – kérdeztem vissza szórakozottan, mert még mindig az előbbi gondolatok jártak a fejemben.

- Nagyon elgondolkodtál – simított végig az arcomon.

Megdörzsöltem a szemeimet, mielőtt reagáltam volna rá.

- Csak a gondolataimat próbálom összeszedni – sóhajtottam végül, a helyükre bújtatva az utolsó gombokat is. – Gyere, menjünk – mosolyogtam le rá. Ő azonnal még közelebb lépett és szorosan hozzám simult.

Csak lassan lépkedtünk a fák között, szinte alig csapva egy kis zajt. Én szerelmem karját simogattam, míg ő a fejét a vállamra döntötte. Nem kérdezett semmit. Tudta, hogy amint rendbetettem magamban a dolgokat, én fogok belekezdeni. Én azonban elég nehézkesen találtam a szavakat. Pár perc további gondolkodás után végül feladtam, hogy egy épkézláb monológot összerakjak, így hát belekezdtem.

- Mindent el fogok mondani neked, ha te úgy akarod. Viszont ha valamit nem akarsz hallani, akkor inkább előbb állíts meg. Nem biztos, hogy minden tetszeni fog benne. – Érdeklődve fürkészte az arcomat. Gondolom, az járhatott a fejében, hogy mi olyan történhetett, ami újdonság lesz számára. Végül bólintott, én pedig folytattam. – A megérkezésünknél nem volt semmi probléma. Egy nagyon régi jó barátom, Heidi jött ki elénk. Neki már akkor elkezdtem a megbeszélt szöveget elhinteni. Bár egy kissé furcsán vette a hírt. Hogy az ő szavaival fogalmazzak: annyi éven keresztül egy nő sem tudta megérinteni a szívemet és most hirtelen egy egyszerű ember ennyire elvarázsol engem. – Erre ő halkan felnevetett, ami engem is mosolygásra késztetett.

- Rosszul hiszem, hogy ez a Heidi nem csak barátként tekint rád? – vonta fel a szemöldökét.

- Nem, nagyon is jól gondolod – sóhajtottam. – Még amikor annak idején a Volturinál éltem, már akkor mutatott felém érdeklődést, de én finoman elutasítottam őt. Nem akartam játszani az érzéseivel, hiszen ő nekem mindig is csak a barátom volt. Őt pedig kellemetlenül érintette a tudat, hogy míg ő vámpírként nem volt „elég jó nekem”, addig te már az első pillanatban teljesen elkábítottál. – Erre csak mosolyogva megcsóválta a fejét.

- De hát azt mondtad neki, amit megbeszéltünk, nem? Miután a kórházban találkoztunk, te elköltöztél a városból. Ha nagyon akarna többet is tőled barátságnál, egy emlék nem állítaná meg.

- Ez nem egészen úgy működik a vámpíroknál, mint az embereknél – ráztam meg a fejem. – Ha egy vámpír megtalálja a párját, akkor ez a szerelem örökre szól. Semmi és senki nem tudja lelkileg elszakítani a vámpírt a párjától. Bármi is történjen, akár halál, akár csak egy hosszabb távollét a másiktól, mi sohasem feledünk. Az érzéseink nem halványulnak el, sőt, még erősödhet is az évek múltával. Ezzel szemben egy ember, ha elveszít valakit, vagy hosszú ideig nem látja, kezdi másként felfogni az érzéseit. A hiányt és a magányérzetet felváltja egy másik érzés. Az emberek túl tudnak lépni a párjuk elvesztésén, mert az emlékeik elhalványulnak.

- Tehát, ha még az átváltozásod előtt találkoztunk volna, akkor miután te vámpír lettél és esetleg évekig nem láttál engem, te is elfelejtettél volna? – kérdezte elgondolkodva.

- Természetesen léteznek kivételek, azok mindig vannak. De nagy valószínűséggel, ha az átváltozásom után soha többé nem láttalak volna téged, elfelejtettelek volna – bólintottam rá. Láttam rajta, hogy nagyon elgondolkodott ezen, így egy kicsit hagytam ülepedni a dolgot és csak pár perc elteltével folytattam. – Mindezek után elvezettek minket Aroékhoz. Mint ahogyan azt előre tudtuk, Aro rögtön azzal kezdte, hogy körülnézett a gondolataimban, majd közölte, hogy a segítségemet szeretné kérni. Egy héttel azelőtt változtattak át egy embert vámpírrá, aki mély depresszióba esett utána. Az volt a feladatom, hogy átsegítsem őt a kezdeti nehézségeken. Aro nem tartotta volna meg őt, ha nem lenne különleges képessége, csak eldobta volna magától vagy megölte volna. Beleegyeztem végül, hogy segítek nekik. Ugyan nehezítette a dolgomat, hogy mint utóbb kiderült, egy tizenöt éves kislánnyal volt dolgom, akinek a családját megölték az egyik étkezésük alkalmával és egy cellába bezárva tartották fogva. Emellett pedig, ha ez még nem lett volna elég, különleges érzékkel is bírt. Felismerte, ha hazudtam neki. – Erre Esme fölkapta a fejét. Az arca rémültséget tükrözött.

- Ugye nem… - suttogta maga elé.

- Ha rájött volna, most nem lennék itt – jegyeztem meg egészen halkan. – Próbáltam csak annyit elmondani neki a múltamból, amennyi tényleg igaz is volt. És bár a vegetáriánus életmódra nem tudtam rávenni őt, az állapota javult és már nem fordult annyira magába. Persze azért az megérezte, hogy titkolok előle még valamit, de pontosan nem tudhatja, hogy mi az. Ugyanez igaz Heidire is. Mielőtt eljöttünk volna, közölte velem, hogy mindketten tudják, hogy valamit titkolunk, de nem faggatnak ki. Tiszteletben tartják a döntésemet és ez most nagyon jól jött. Nem kérdeztek semmit, csak egyszerűen megértették, hogy nem mondhatok nekik többet.

- És gondolod, hogy ebből nem lesz baj? Ha Aro meglátja bennük a bizonytalanságot és a kétkedést…

- Attól még ő sem fogja tudni, hogy mi az igazság – ellenkeztem.

- Bármilyen indokkal idejöhet – húzódott egy kicsit arrébb tőlem. – Carlisle, nem lett volna szabad ennyi mindent elmondanod nekik. Aronak fel fog tűnni, hogy ugyanannyit tudnak, mint ő, mégis bizonytalanok.

- Te bárkit meg tudsz védeni a képességeddel, ha már vámpír leszel. A pajzs, ami körülvesz téged, meggátolja Dimitrit is. Akire kiterjeszted, azt nem találja meg. Főleg, ha előtte még csak nem is találkozott vele.

- De ez bekövetkezhet előbb is – esett kétségbe Esme. – És ha nem leszek elég erős hozzá? – állt meg hirtelen.

- Biztos vagyok benne, hogy ha arra kerülne a sor, képes lennél megvédeni akárkit. Ahhoz pedig kellene még valamilyen információ Heidi-éknek, hogy rájöjjenek, valami tényleg nem stimmel. Próbáltam elmagyarázni nekik, hogy nekünk, vámpíroknak nagyon sok kis titkunk van, amit még a legjobb barátainkkal sem szívesen osztunk meg. Hogy hányszor elvesztettem az önuralmam felett az irányítást, ami majdnem veszélybe sodort egy emberi életet. Elmondtam neki, hogy körülbelül egy éve rátaláltam a vérszerinti testvérem, legalábbis csak papíron, akiről mindaddig egy szót sem hallottam.

Ezek után csak nézett maga elé szótlanul. Bizonyára a szavaimat gondolta át újra, hiszen ez elég hihető magyarázat volt.

- Ha jól gondolom, nem csak ennyi történt az ottlétetek alatt – szólalt meg nem sokkal később, elterelve a témát, miközben tovább folytattuk az utunkat.

- Valóban nem… - hunytam le egy pillanatra a szemeimet. – Elvittem magammal egy orvosi könyvet, amit még tanulmányozni akartam, de mivel én sokadszorra sem találtam benne semmi újdonságot, odaadtam Nick-nek, hogy nézze át ő is.

- És ezek szerint talált is valamit.

- Elég sok mindent – bólintottam rá. – Olvastam már róla, hogy nem ez az egyedüli eset, amikor egy embernő teherbe esett egy vámpírtól. Azonban amit abban a könyvben láttam, teljesen ledöbbentett. Ezt viszont inkább majd neked is megmutatom. Látnod kell azt, amit én is láttam. Olvastam a veszélyeiről, de mivel tudom, hogy semmivel sem tudnálak már meggyőzni, vagy talán én magam sem akarnám ezt, csak az a tudat nyugtatott meg, hogy te most már erősebb vagy, mint az emberek. Ha hazamentünk, minden részletesen elmondok majd. Visszatérve Volterrára, Aro rendesen kibabrált velünk. Lehívatott minket a vacsorájukhoz. Nem sokon múlott, hogy Nick nem ugrott rá valamelyik emberre. És, ha ez nem lett volna elég – mély levegőt vettem, hogy tudjam folytatni -, volt ott egy nő, aki… aki nagyon hasonlított rád. Ugyanilyen karamellaszín haj, mogyoróbarna szemek, és Aro a szemünk előtt végzett vele. Mindketten kiborultunk és kellett egy kiadós vadászat ahhoz, hogy megnyugodjunk. Nem tudom, Aro mit akart elérni ezzel a tettével, de láthatóan nagyon is élvezte, hogy szenvedek.

- Hallottam, hogy Jane téged is megkínzott – jegyezte meg hirtelen. A tekintete fájdalmat tükrözött.

- Igen – pillantottam le rá és gondolatait próbáltam megfejteni.

- Milyen… milyen érzés volt? – borzongott meg.

- Ezt nem tudom szavakban kifejezni. Előhozta belőlem a fájó múltat, amikor külön kellett válnunk és még sok minden mást is, amire nem szívesen emlékszem vissza. Mindemellett az egész testem égett, de nem úgy, mint az átváltozáskor. Szinte a csontjaim mélyére hatolt.

- És még csak meg sem büntették őt a tettéért? – hüledezett. – Miért van ekkora tekintélye?

- Ha idősebb lenne, és régebb óta lenne vámpír, mint Aro vagy bármelyik másik vezető, akkor ő is lehetne a Volturi feje. A képessége miatt félnek tőle. Egyedül a vezetőket tiszteli. Talán csak azért, mert mindjüknek van egy élő pajzs a közelében, amiért nem tudja őket bántani. A lényeg, hogy aki Jane-be beleköt, azt utána addig kínozza, amíg könyörögni nem fog a halálért vagy a megbocsátásért.

- De Aro miért nem tesz ez ellen semmit sem?

- Mert szüksége van Jane képességére. És mivel Alec, Jane ikertestvére is hasznos képességgel bír, egyszerre mindkettőt elveszítené.

Egy mély sóhaj után ismét megállt, majd ezúttal szembe fordult velem. Szó nélkül karolta át a derekamat és bújt hozzám, fejét a mellkasomra hajtva.

- Mi a baj? – simítottam végig a hátán aggódóan.

- Rossz belegondolni, hogy mindez veled történt meg. Annyira hiányoztál, de mindvégig a legjobbakban reménykedtem és az meg sem fordult a fejemben, hogy ennyi kétes helyzetbe keveredtetek.

- Már túl vagyunk rajta, és minden rendben van – pusziltam meg a haját, mielőtt beletemettem volna az arcomat. Mélyen belélegeztem az illatát, ami egy pillanatra teljesen elbódított. – Ugye veletek sem volt semmi gond? Tényleg megfogadtad a tanácsomat és sokat pihentél? – emeltem föl az állát.

- Igen – mosolyodott el végre szélesen. – Mitch-ék figyeltek rám. Nem is nagyon engedtek fölkelni az ágyból.

- Helyes – bólintottam rá. – És hogyan vadásztál? – jutott eszembe hirtelen.

- Jasper fogott nekem zsákmányt – felelt egyszerűen, megvonva a vállát.

Csöndben álltunk a fák között hosszú percekig, mígnem eszembe jutott, hogy ha emberi tempóban akarunk visszafelé menni, akkor el kéne indulnunk, hogy még sötétedés előtt visszaérjünk. Lassan elhúzódtam szerelmemtől, de nem váltam el tőle teljesen. A kezemet a derekán hagytam, majd visszafordítottam őt abba az irányba, amerről jöttünk. Egy szót sem szólt, csal hallgatagon lépkedett mellettem. A csöndet csak a madarak csicsergése, a bogarak és rovarok zümmögése törte meg. Felnézve az égre, az már tiszta kék volt. A nap is kisütött már, de a fák eltakarták a sugarait. Csak a falevelek közötti kis réseken szűrődött át néhol egy-egy apró pontban.

- Mennyi idő, amíg visszaérünk? – kérdezte hirtelen Esme.

- Nem tudom. Viszonylag lassan jöttünk idefelé, de talán két óra. Miért? – néztem le rá. Az arca most élénkpiros színben tündökölt, mire azonnal megtorpantam. – Gond van?

- Nem, dehogyis! – rázta meg a fejét zavartan. – Csak tudod, a terhes nők… khm… kívánósak. Minden téren.

Amint eljutott a tudatomig, hogy mire gondolt, szélesen elmosolyodtam. Magamhoz húztam szerelmem testét a derekánál fogva, majd késztettem rá, hogy a szemembe nézzen.

- Ebben semmi szégyellni való nincsen – dörgöltem össze az orrunkat kuncogva. – Ha bármi ilyen „problémád” van, nyugodtan szólj, és amint lehet, orvosoljuk – kacsintottam rá, amit már ő sem bírt ki nevetés nélkül. – Kibírod még hazáig? – kérdeztem viccelődve.

- Nem vagyok benne biztos, hogy nem vetem magam a nyakadba még út közben.

- Ez esetben – simítottam végig az oldalán, egészen le a combjáig, amiket aztán a derekam köré csavartam – állok rendelkezésére, hölgyem. – A hátát óvatosan nekidöntöttem a legközelebbi és a legmasszívabbnak tűnő fa törzséhez, majd az ajkaimmal azonnal az övéit kezdtem keresni. A nyelvünk azonnal megtalálta a másikét és szenvedélyes táncba kezdtek egymással. Nem akartam, hogy Esmének kényelmetlen legyen, de láthatóan őt egyáltalán nem izgatták most a körülmények. Ellöktem magam a fatörzstől, de közben egy másodpercre sem távolodtam el szerelmemtől.

- Mit csinálsz? – szakította meg végül ő a csókot értetlenkedve. – Azt hittem, kint maradunk.

- Nem lenne ez most kényelmes neked – csóváltam meg a fejem. – De megígérem, hogy amint alkalmunk nyílik rá, egyszer kint maradunk. A mostani állapotodban viszont nem szeretném, ha bármi bajod esne.

- Mi bajom lehetne – nevetett föl halkan. – Ha így vigyázol rám, szerintem még a szelet sem érzem meg.

- Azért én jobban örülnék neki, ha ezúttal még a házban maradnánk, ha nem gond – csókoltam meg őt bocsánat kérően.

- Rendben, de akkor siess – fonta szorosabbra körülöttem a lábait és a karjait.

Nekem sem kellett több, azonnal futásnak eredtem a közös házunk felé. Nem volt nehéz ösztönzést találni, hiszen már Esme közelsége is annak számított. Ő pedig még a nyakamat is elkezdte közben csókolgatni. Amint megérkeztünk, egy pillanatig sem haboztam. Azonnal a hálószobánkba száguldottam vele, hogy mindent ott folytathassunk, ahol kint az erdőben abbahagytunk.