21. fejezet

Sziasztok!:D
Hát itt is lenne a 21. fejezet, ahogy ígértem. Hosszabb lett, mint a többi:D remélem nem baj xD az érdekes részek majd kicsit később jönnek, de azért remélem ez is elnyeri a tetszéseteket:D próbálok minél több izgalmat belesűríteni ezekbe a fejezetekbe, de egy romantikus beszélgetést nem szeretnék elrontani egy durva jelenettel:D
hétvégén jön a friss:D mostanában lesznek benne kicsi ugrások, de nem lenne értelme leírni minden egyes napot a történetben:D így majd még később lehetnek benne fordulatok:D már ki is találtam néhányat:D addig is jó olvasást:D
puszy: CC&EC



Esme szemszöge

Másnap Carlisle, miután hazahozott az egyetemről, még visszament a városba. Azt mondta, van még egy kis elintéznivalója, így türelmesen vártam rá otthon.
Az egyedül töltött percek sem voltak unalmasak számomra. Egy ház tervét kellet elkészítenem holnap utánra. A tanár elég szigorúan veszi a határidőket és nem ad haladékot. Az utóbbi 1 hétben nem is nagyon aludtam. Ugyan még csak most kezdtem az egyetemet, de a tanárok ugyanazt várják el tőlem, mint a többiektől, így elég sok mindent be kell pótolnom. Carlislet sem akarom elhanyagolni. Így is olyan keveset vagyunk együtt. Miután hazaérünk, én teljes gőzerővel tanulok, hogy behozzam a lemaradást, ő pedig nagyrészt a munkájával foglalkozik, vagy segít a tanulásban. Carlisle ugyan felajánlotta nekem, hogy beszél a tanárokkal, de én nemet mondtam. Mindent tökéletesen meg akarok tanulni és nem akarom, hogy a többi diák szemében emiatt más legyek. Miközben rajzoltam, az egyik kedvenc dalomat dúdolgattam. Egy zongoradarab volt. Ha bármi miatt aggódtam, ez a zene mindig megnyugtatott. Ami most jól jött. Vajon mi lehet Rosalieval? Remélem minden jól fog menni, és 1-2 év múlva újra találkozhatunk velük. 1-2 év. Vajon mi lesz addigra Carlislelal és velem. El tudnám mellette képzelni a jövőmet. Sőt, az örökkévalóságot is. Bár ez csak is rajta múlik. Vajon hajlandó lenne átváltoztatni engem? Van annyira erős a szerelmünk, hogy megtegye? Igen, úgy gondolom, van. Viszont nem akarom magam rá erőltetni, de azt sem akarom, hogy végignézze, ahogyan megöregszem, majd meghalok. Vajon gondolt már erre? Vagy épp ez a célja? Túl sok a vajon! Ezekre a kérdésekre csakis tőle kaphatok választ.
-Megjöttem, drágám – szakított ki szerelmem bizonytalan gondolataimból. Pillanatok alatt megjelent a nappali ajtajában, hátratett kezekkel. Odasietett hozzám, majd megcsókolt.
Miután elvált ajkaimtól, megéreztem egyszerre vagy 5 különböző virág illatát.
-Mit rejtegetsz a hátad mögött? – kíváncsiskodtam.
-Ezt neked hoztam – húzta elő háta mögül a csokor virágot. – Boldog születésnapot, édesem! – Úristen! Teljesen kiment a fejemből, hogy ma van a születésnapom. De Carlisle honnan tudta. Persze, biztos Alice volt, hisz én is tőle tudtam meg, hogy mikor született Carlisle.
-Köszönöm – csókoltam meg szenvedélyesen. – Honnan tudtad? – csodáltam meg a csokrot. 6 féle virágból állították össze. Volt benne barackvirág, liliom, margaréta, orchidea, orgona és rózsaszín rózsa. Persze mindegyiknek volt valami jelentése, amit biztos kedvesem is tudott.
-Aki kíváncsi, hamar megöregszik – mosolygott. Na ez most telibe talált. Mintha tudta volna, hogy min gondolkoztam mielőtt hazaért. – Egyébként szerintem te is kitalálod – nevetett.
-Alice – mondtuk egyszerre, mire mindketten felnevettünk. – Köszönöm – simogattam meg az arcát. – Gyönyörű - megfogta a kezemet és belecsókolt.
-Neked a legszebb jár – mosolygott.
-Keresek neki egy vázát – álltam föl a kanapéról, majd a konyhába mentem, ahova Carlisle is követett. Amint beértem a helyiségbe, megláttam, hogy az asztal meg van terítve. – Ezt te csináltad? – ámuldoztam. – De hát mikor? – az alatt a pár pillanat alatt nem lehet ezt elkészíteni.
-Igen, én csináltam. Kivéve az ételt. Azt a kedvenc éttermedből hoztam – mosolygott. Nagyon jól tudta, hogy mennyire imádom az ottani ételt.
-De hát mikor? – ismételtem meg előző kérdésem.
-Már előbb itthon voltam, mint hogy köszöntem neked. Nagyon halkan mozogtam, és te a rajzolással foglalkoztál, így nem vettél észre. És persze a hátsó ajtón jöttem be – magyarázta.
-Köszönöm – a meghatódottságtól egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit zavarodottan letöröltem.
-Mondtam már, neked a legjobb jár – termett mellettem, majd közelebb húzott magához és szenvedélyesen megcsókolt. Csokorral a kezemben karoltam át nyakát, hogy közelebb húzzam magamhoz. Ha ismeretlenként nézem kívülről a csókunkat, felnevettem volna. Pont úgy álltunk, mint egy esküvőn, miután a pap kimondta, hogy a férj megcsókolhatja a menyasszonyt. Itt viszont én voltam a képzeletbeli ara, Carlisle pedig a férj. A férjem.
-Szeretlek – szakított ki szerelmem egyre bonyolódó gondolataimból.
-Én is szeretlek – suttogtam, visszatérve a valóságba.
Kedvesem elszakadt tőlem és boldogan rám mosolygott.
-Oh, valamit elfelejtettem – kapott észbe. – Bocsáss meg – engedett el hirtelen, majd eltűnt mellőlem, de 2 másodperc múlva már ismét a konyhában volt. – Ez is a tiéd – nyújtott át egy csomagot.
-Mi van benne? – érdeklődtem kíváncsian.
-Csak nyisd ki – unszolt, én pedig elkezdtem leszedni a csomagolópapírt az ajándékról. A csomagolás alatt egy kisebb, selyemfedésű dobozka volt. Csodálkozva néztem föl Carlislera, aki viszont csak biztatóan mosolygott. Felnyitottam a dobozka tetejét.
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, majd végigfolynak az arcomon, nedves csíkot hagyva maguk után.
A nyaklánc, ami a dobozban feküdt, az édesanyámé volt. Fogalmam sincs, Carlisle hogyan tudta megszerezni.
-Köszönöm – suttogtam rekedten a sírástól. Carlisle közelebb lépett, majd ujjaival finoman fölemelte az államat, hogy a szemébe nézzek.
-Neked mindent – ő is suttogott. Közelebb hajolt, majd megcsókolt. Aztán elvált ajkaimtól és az arcomat kezdte puszilgatni, lecsókolva ezzel a könnycseppeket.
-De hát hogyan? Hogyan jutottál hozzá? – kérdeztem kíváncsian, mikor már nem folytak a könnyeim.
-Miután megmentettelek Dominictól – az utolsó szóra a tekintete elsötétedett, de pár pillanat alatt újra arany színűek voltak a szemei -, elmentem a házatokba. Tudtam, hogy megölte a szüleidet, így gondoltam, ha már nem mehetsz haza, néhány emléket elhozok neked. Ez volt az egyik.
-De hát ez a nyaklánc mindig anyukámon volt. Sohasem vette le – mondtam csodálkozón.
-Róla vetem le – suttogta alig hallhatóan.
-Te… láttad… őket… miután… - nem bírtam befejezni. Válaszként csak bólintott. Szemei együttérzésről árulkodtak. Most jöttem rá, mekkora jelentősége van Alice levelének. Ha nem tudtam volna a választ, biztosan rákérdeztem volna, hogy ő is veszített-e el valakit. Hisz nem is ismerte az anyját.
-Kérlek, most ne ezzel foglalkozzunk. Ez most a te napod. Ne rontsuk el – kérlelt.
-Rendben – bár tudtam, hogy nem fogom egyhamar elfelejteni ezt a beszélgetést.

Carlisle szemszöge

Ma van Esme születésnapja. Már megvan az ajándéka. Kíváncsi vagyok, örülni fog-e neki. Az anyukája nyakláncát fogom adni neki. Még azután szereztem meg, hogy megmentettem Esmet Dominictól. Erre a névre még most is ökölbe szorul a kezem. Hogy képes bárki is bántani egy olyan csodálatos lányt, mint Esme? Semmi rosszat nem tett, mégis az egész életét tönkretette azzal, hogy elrabolta. Ha nem teszi meg, Esme pár nap múlva férjhez megy, és boldogan élhetett volna. Nem kellet volna belecsöppennie egy ilyen misztikus, és kegyetlen világba. Lehettek volna gyermekei, és egy boldog házasságban élhetett volna élete végéig. Viszont most már nincs mit tenni. Azzal, hogy Esme belém szeretett, az életét kockáztatja, ezzel ő is tisztában van, mégsem menekül el sikítva. Elhagyni nem bírnám. Ő jelenti nekem a mindent. Ha ő nem lenne velem, én sem léteznék tovább. Csak kedvetlenül élném a mindennapjaimat.
Kopogás zavarta meg gondolataimat. A korházi irodámban voltam. A betegeket már megvizsgáltam, így biztos valami súlyos eset történt.
-Szabad – szóltam ki.
-Dr. Cullen, Mrs. Carter-t 5 percen belül meghozza a mentő. Elég súlyosak a sérülései. Kérem, menjen a műtőbe – jött be Mary nővér az irodámba. Már megint Mrs. Carter. Ez a nő már vagy 5-ször került korházba a férje miatt, amit persze csak én tudok, mivel csak én látom az apró, de annál súlyosabb bizonyítékokat.
-Máris megyek, Mary – álltam föl a székemből, majd a műtő felé vettem az irányt.

Ahogy megláttam Mrs. Carter-t, elfogott az indulat. Minden bizonnyal a szemeim is befeketültek. Szerencsére nem vették észre. A karja és a lába láthatóan el volt törve, a testét mindenhol kék-zöld foltok borították.
-Mi történt vele? – kérdeztem tettetett nyugalommal a hangomban.
-Leesett a lépcsőn. A férje hívta a korházat – válaszolta a fiatal férfi. Hát persze, hogy a férje. Biztosan nem a lépcsőn esett le. Akkor nem ilyenek lennének a sérülései. Vagy, ha mégis, akkor a férje lökte le, miután megverte. Sajnos ezt nem tudom bebizonyítani. Még halványan fojtogatás jelei is látszódnak, de ezt is csak az én kifinomult látásom érzékeli. Az arcán, pedig egy tenyér lenyomata látszik, amit viszont eltakarnak a sérülések.

Megkönnyebbülten jöttem ki a műtőből. Szerencsére nem szenvedett maradandó károsodásokat. Még jó, hogy a nyakát nem törte ki. Ugyan volt egy kisebb belső vérzése, de az eltompult a törései mellett. Eltörött a bal válla és a jobb bokája, 4 bordája, amik szintén nem csak az eséstől törtek el. Ráadásul még a medencecsontja is megrepedt. Mennyivel könnyebb lenne neki, ha nem titkolná el, hogy a férje veri otthon. Próbáltam már beszélni vele, de reménytelen. Csak azt hajtogatta, hogy rendes ember és sohasem bántaná őt. Csak tudnám, mivel tudta rávenni őt a férje, hogy hazudjon.

Leraktam a korlapot a betegágy melletti kis szekrényre, majd kimentem a korteremből. A váróterem felé vettem az irányt. Elmosolyodtam az emlékre, hogy Esmevel is itt találkoztunk. Visszagondoltam azokra a percekre, amikor elláttam törött lábát. Mennyire gyönyörű volt már akkor is. Gyönyörű, karamellbarna haj, csillogó, mogyoróbarna tekintet, káprázatos alak. Egyszerűen gyönyörű volt. És ez alatt a három év alatt, ha lehetséges, csak még gyönyörűbb lett.
A várakozók között megláttam egy kisfiút, aki az anyja ölében ülve várt a sorára. Ha jól láttam, el volt törve a karja. Márpedig éles látásom nem hazudik. Vajon mit csinálhatott?
Nem lehetett több 10 évesnél. Vörösesbarna haja hosszabb tincsekben lógott homlokára, zöld szemei kíváncsian kémlelték a folyosót, majd mikor meglátott engem feléjük közeledni, odafordult az anyukájához.
-Ő az orvos, anya? – kérdezte suttogva, de persze én így is hallottam a tökéletes hallásommal. Az anyuka felém fordult, majd bólintott egyet kisfia kérdésére.
A nőnek szintén zöld szemei volt, csupán egy árnyalatnyi kis eltéréssel, mint a fiának. Barna, hullámos haja hátközépig ért. Rajta nem láttam sérülést, így gondoltam csak a fiát kísérte be.
-Jó napot! Dr. Cullen vagyok – mondtam mikor odaértem hozzájuk.
-Jó napot! Mrs. Masen vagyok – köszönt a nő, majd a fia halkan ugyanígy tett. –, a kisfiamnak eltörött a karja. Ellátná, kérem? – állt föl, majd kézen fogta a fiát.
-Persze, kövessenek – azzal elindultam a vizsgáló felé. – Ülj fel a vizsgálóasztalra – mosolyogtam a kisfiúra, majd a csaphoz mentem. Megnyitottam a melegvizes csapot, majd egy ideig alá tartottam a kezem, hogy ne legyen majd annyira hideg az érintésem. – Hogy hívnak? – kérdeztem a fiútól, miután eléggé melegnek ítéltem a kezemet,
-Edward – válaszolt magabiztosan. Tehát nem fél. Ez jó.
-Nos, Edward, mik a panaszaid? – kérdeztem mosolyogva.
-Azt hiszem eltörött a csuklóm.
-Hát az mindjárt kiderül – kezdtem el vizsgálni a törött részt. Alaposan megvizsgáltam és úgy tűnt, tényleg eltörött, de szerencsére nem szilánkosan.
-Tényleg eltörött a csuklód, de kapsz rá egy gipszet és pár hét alatt rendbe is fog jönni – mosolyogtam rá, majd végigsimítottam a haján. Milyen jó lenne, ha nekem is lehetne egy fiam vagy egy lányom. De sajnos ez már nem adatik meg nekem. – Mindjárt be is gipszelem.

-A doktor bácsinak törött már el valamilye? – kérdezte miközben a kezét gipszeltem.
-Na de kisfiam! – szidta le őt kissé az anyja.
-Ugyan, semmi baj – mosolyogtam. – Amúgy nyugodtan tegezz, szólíts csak Carlislenak – néztem Edwardra, aki viszonozta a mosolyom és bólintott. – Egyébként nem, még nem törött el semmim sem – legalábbis nem emlékszem rá, hogy emberi életemben bármim is eltörött volna. Vámpírként pedig már erősebbek a csontjaim.
-Tényleg? – csodálkozott Edward.
-Tényleg – bólintottam. – Na, készen is vagyunk. 2 hét múlva még vissza kell jönnöd, hogy leszedjük a gipszet. Addig viszont nagyon vigyázz és ne erőltesd meg a kezedet.
-Rendben, köszönöm – mondta illedelmesen. Nagyon jól nevelték.
-Köszönjük Dr. Cullen – mondta hálásan a nő, majd a kisfiát kézen fogva az ajtó felé indult. – Viszontlátásra! – köszönt el.
-Szia Carlisle! – köszönt Edward is.
-Viszontlátásra Mrs. Masen, szia Edward! – búcsúztam.

Végre vége a műszakomnak. Még be kell ugranom a virágboltba Esme csokráért, aztán elmegyek az étterembe a vacsoráért és mehetek haza.
Ahogy beléptem a virágüzletbe az eladónő mosolyogva fordult felém.
-Jó napot, Dr. Cullen! Minden bizonnyal a csokorért jött.
-Jó napot, Mrs. Norton! Igen, készen lett?
-Igen, pont ma hozták a friss virágokat, így azokból tudtam összeállítani.
-Köszönöm szépen, mennyi lesz? – kérdeztem és már vettem is elő a tárcám.
-25 dollár. Szerencsés a hölgy, akinek viszi – pirult el kissé. – Mármint, hogy ilyen szép csokrot visz neki. És gondolom, ismeri a virágok jelentését is.
-Igen, ismerem – mosolyogtam. – Neki a legjobb jár – céloztam a szerencsés hölgyre, majd átnyújtottam 35 dollárt. – A többit tartsa csak meg – tettem még hozzá, mikor ellenkezni akart. Sajnos nem minden embernek elég a fizetése arra, hogy eltartsa a családját. Ráadásul a férje súlyosan beteg, így az sem tud dolgozni, és neki kell eltartani a fiát és a férjét is. Mindezt nem valami sok bevételből.
-Igazán köszönöm – hálálkodott. – Remélem, a hölgy tetszését is elnyeri majd a csokor.
-Minden bizonnyal. Viszontlátásra Mrs. Norton! – köszöntem el.
-Viszontlátásra Dr. Cullen! – köszönt ő is, majd kiléptem az utcára.

Ahogy végeztem az étteremben is, rekord sebességgel száguldottam hazafelé. Amilyen nesztelenül csak tudtam, leparkoltam a ház előtt, majd kipattantam a kocsiból, óvatosan fölkaptam a virágot és az ételt, majd halkan bementem a hátsó ajtón.
Hallottam, hogy kedvesem a nappaliban ül és rajzol. Biztos mostanában lesz valamelyik rajzának a határideje.
Amilyen halkan csak tudtam, megterítettem, majd az ételt kiraktam az asztalra. Fölkaptam a virágot, majd kimentem az ajtón és megkerültem a házat, hogy elől bemenjek.
-Megjöttem, drágám – mondtam kicsit hangosabban, hogy meghallja. Lekapkodtam magamról a kabátot és a cipőt, majd a virágot a hátam mögé rejtettem és így mentem szerelmemhez a nappaliba. Odasiettem hozzá, majd megcsókoltam, ügyelve arra, hogy ne lássa meg a virágokat. Bár az illatukat már biztosan megérezte.
-Mit rejtegetsz a hátad mögött? – kíváncsiskodott.
-Ezt neked hoztam – húztam elő a hátam mögül a csokor virágot. – Boldog születésnapot, édesem! – láttam felcsillanni szemében a csodálkozást, majd gondolkodó arccal nézte a csokrot.
-Köszönöm – csókolt meg szenvedélyesen. – Honnan tudtad? – csodálta meg a csokrot. 6 féle virágból állíttattam össze. Volt benne barackvirág, liliom, margaréta, orchidea, orgona és rózsaszín rózsa. Persze mindegyiknek volt valami jelentése, amit biztos kedvesem is értett.
-Aki kíváncsi, hamar megöregszik – mosolyogtam, mire észrevettem, hogy valami átfut az arcán, de aztán rögtön el is tűnt, így nem fordítottam rá nagyobb figyelmet. – Egyébként szerintem te is kitalálod – nevettem.
-Alice – mondtuk egyszerre, mire mindketten felnevettünk. – Köszönöm – simogatta meg az arcom. – Gyönyörű - megfogtam a kezét és belecsókoltam. Illata elbódított, de most egyáltalán nem vágytam a vérére.
-Neked a legszebb jár – mosolyogtam.
-Keresek neki egy vázát – állt föl a kanapéról, majd a konyhába ment, ahova én is követtem. Így tökéletes lesz a meglepetés. Amint beért a konyhába, megtorpant. – Ezt te csináltad? – ámuldozott. – De hát mikor? – láttam, hogy azon gondolkozik, mikor volt erre időm.
-Igen, én csináltam. Kivéve az ételt. Azt a kedvenc éttermedből hoztam – mosolyogtam. Szerelmem nagyon szerette az ottani ételt. Úgy tűnik a meglepetés bejött.
-De hát mikor? – ismételte meg előző kérdését.
-Már előbb itthon voltam, mint hogy köszöntem neked. Nagyon halkan mozogtam, és te a rajzolással foglalkoztál, így nem vettél észre. És persze a hátsó ajtón jöttem be – magyaráztam.
-Köszönöm – a meghatódottságtól egy könnycsepp gördült le az arcán, amit zavarodottan letörölt.
-Mondtam már, neked a legjobb jár – termettem mellette, majd közelebb húztam magamhoz és szenvedélyesen megcsókoltam. Csokorral a kezében átkarolta a nyakam, hogy közelebb húzzon magához. Mint egy esküvőn, miután a pap kimondta, hogy a férj megcsókolhatja a menyasszonyt. Itt viszont kedvesem volt a képzeletbeli ara, én pedig a férj. Az ő férje. Egyszer talán tényleg így lesz.
-Szeretlek – suttogtam ajkaiba.
-Én is szeretlek – suttogott ő is.
Elszakadtam tőle és boldogan rá mosolyogtam. Hirtelen eszembe jutott a nyaklánc. Hisz az is ajándék.
-Oh, valamit elfelejtettem. Bocsáss meg – engedtem el hirtelen, majd fölrohantam az emeletre, egyenesen a dolgozószobámba, majd kikaptam a fiókból a kis, becsomagolt dobozt, és máris szerelmem mellett termettem a konyhában. – Ez is a tiéd – nyújtottam át neki az ajándékot.
-Mi van benne? – érdeklődött kíváncsian.
-Csak nyisd ki – unszoltam, mire elkezdte leszedni a csomagolópapírt az ajándékról. Csodálkozva nézett föl rám, miután meglátta, mit rejt a papír. Felnyitotta a doboz tetejét.
Ahogy meglátta a nyakláncot, könnyek gyűltek a szemébe, majd végigfolynak az arcán, nedves csíkot hagyva maguk után.
-Köszönöm – suttogta rekedten a sírástól. Közelebb léptem hozzá, majd ujjaimmal finoman fölemeltem az állát, hogy a szemembe nézzen.
-Neked mindent –suttogtam én is. Közelebb hajoltam, majd megcsókoltam. Aztán elváltam ajkaitól és az arcát kezdtem puszilgatni, lecsókolva ezzel a könnycseppeket.
-De hát hogyan? Hogyan jutottál hozzá? – kérdezte kíváncsian, miután már nem folytak a könnyei.
-Miután megmentettelek Dominictól – az utolsó szóra a tekintetem minden bizonnyal elsötétedett, így próbáltam megnyugodni-, elmentem a házatokba. Tudtam, hogy megölte a szüleidet, így gondoltam, ha már nem mehetsz haza, néhány emléket elhozok neked. Ez volt az egyik.
-De hát ez a nyaklánc mindig anyukámon volt. Sohasem vette le – mondta csodálkozón.
-Róla vetem le – suttogtam alig hallhatóan. Remélem nem haragszik meg érte.
-Te… láttad… őket… miután… - nem bírta befejezni. Válaszként csak bólintottam. Együtt éreztem vele. Én sohasem ismertem az anyukámat, mert nem sokkal a születésem után meghalt. Nem ismertem, mégis fájt, mivel az anyám volt
-Kérlek, most ne ezzel foglalkozzunk. Ez most a te napod. Ne rontsuk el – kérleltem, elszakadva szomorú gondolataimtól.
-Rendben – válaszolt, de tudtam, hogy nem volt őszinte. Nem olyan könnyű egy ilyen beszélgetést elfelejteni.


Esme nyaklánca

Ui.:
Ráadásként itt vannak a virágok jelentései

Barackvirág: rabod vagyok
Liliom: rajongás
Margaréta: finomság, tisztaság
Orchidea: egy gyönyörű hölgynek mély érzelmeket üzen
Orgona: első szerelmet üzen
Rózsaszín rózsa: azt üzeni, tökéletes a boldogságom veled

Komikat kéreeeek!!!:D

20. fejezet

Sziasztok!
Itt az újabb fejezet. Remélem tetszeni fog. Jubileumi fejezet, így hamar jönni fog a következő is ráadásnak:D persze ha sikerül megírnom... azért sietni fogok vele:D jó olvasást hozzá! Nemsokára izgalmasabb fejezetek is fognak jönni, de azért kellenek átvezető részek is és a meghitt pillanatokat nem akarom mindig elrontani:D addig még nyugodtan találgassatok, hogy mi lesz a történetből:D szívesen olvasok találgatós komikat xD
Puszi: CC&EC



Esme szemszöge

Carlislelal már teljesen berendezkedtünk a házunkba. Nagyon otthonos lett. Mindössze 3 nap kellett hozzá, hogy mindent beszerezzünk, és a megfelelő helyre rakjuk. A bútorszállítók behozták ugyan a bútorokat, de nem rendezték el. Carlisle azt mondta erre, hogy legalább tökéletes lesz. Ezt persze vigyorogva. Aggódva figyeltem, ahogyan egyedül, az utasításaim szerint a helyére rakja a kanapét és a többi bútort. Hogy lehet valakinek ennyi ereje. Azt persze nem engedte meg, hogy segítsek valamiben is. Most viszont már befejeztük az utolsó simításokat is és elégedetten figyeltük a munkánkat.
-Gyönyörű lett, édesem – ölelt át Carlisle. Készségesen simultam karjaiba.
-Örülök, hogy tetszik – mosolyogtam.
-Nincs olyan ember, vagy vámpír, akinek ne tetszene – mosolyogtam a megfogalmazásán. Tudta, hogy kiforgattam volna a szavait, ha nem rakja oda a vámpír szót is.
-Nagyon jól ismersz – vigyorogtam.
Válaszul csak megcsókolt. Csókja egyszerre volt lágy és szenvedélyes, de nagyon óvatos is. Kezei épp, hogy érintették bőrömet. Még többet akartam belőle, így karjaimat szorosan nyaka köré fontam, ezzel egy milliméter távolságot sem hagyva kettőnk között. Ő is szorosabban ölelt magához, majd elvált ajkaimtól, hogy levegőhöz jussak. Ezek a fránya emberi szükségletek.
-Nekem ma be kell mennem a korházba. Megleszel egyedül, ugye? Nem tart sokáig – nézett rám aggodalmasan. Csak a szememet forgattam.
-Persze, viszont Carlisle – szóltam utána, mert már indult, hogy fölvegye a kabátját.
-Igen?
-Meg lehetne oldani, hogy tovább tanuljak? Szeretnék építészetet és lakberendezést tanulni – kérdeztem reménykedve.
-Megoldható. Akkor gyere be velem ma a városba. Elintézzük ezt is.
-Rendben.
-Jaj, valami kiment a fejemből. Alice-szel úgy beszéltük meg, hogy a lányom vagy. Mármint nem a vérszerinti, hanem árvaházból vettünk magamhoz a feleségemmel, mikor még 12 éves voltál. Tehát 8 évvel ezelőtt. A feleségem viszont 2 évvel ezelőtt meghalt spanyolnáthában, így egyedül nevellek. Rendben lesz így? – kérdezte. Gyorsan még egyszer végigfuttattam a fejemben a történetet, majd válaszoltam.
-Rendben – bólintottam. – Ezek szerint az utcán nem mutatkozhatunk együtt, mint egy pár – ez elég nehéz lesz, tekintve, hogy Carlisle egyetlen pillantásával le tud venni a lábamról.
-Hát kicsit érdekes lenne, ugyanis én 28 évesnek fogom kiadni magam, és elvileg a nevelőapád vagyok – mosolygott.
-Rendben – bólintottam ismét. – Akkor, azt hiszem, indulhatunk.
Carlisle fölsegítette a kabátomat, majd fölhúztam a csizmám és fölkaptam a táskámat. Szerelmem már rég kész volt, mikorra én is elkészültem.
-Mehetünk? – válaszként csak bólintottam. Mindketten beültünk a kocsiba, majd Carlisle a város központja felé hajtott.
Először az egyetemet intéztük el. Mivel tisztában voltam vele, hogy szeretnék majd tovább tanulni, így elhoztam a bizonyítványaimat is Portoba. Bár Carlisle olyannyira megnyerő volt, hogy szegény igazgatónő majd elolvadt. Kétlem, hogy lenne bármilyen dolog, amit ne tudna egy kis mosolygással elintézni. Nem is kellet máshol próbálkoznunk, Porto legjobb egyetemére vettek föl. Hétfőtől már járhatok is be az előadásokra.
-Akkor most jön a korház – indította el a kocsit kedvesem. Nemsoká meg is érkeztünk a nagy, fehér épület elé.
-Nem lenne gond, ha a kocsiban megvárnálak?
-Miért? – kérdezte csodálkozva.
-Utálom a korházak szagát. Egyszerűen rosszul leszek tőle. Túl sokat látogattam – jelent meg egy kisebb mosoly az arcomon.
-Rendben, akkor sietek – nyomott csókot a számra, majd, mint aki észbe kapott, adott egy puszit az arcom egyik felére, így aki látta a csókunkat, az csak egy egyszerű puszinak értelmezte.
Kiszállt a kocsiból, majd elindult a bejárat felé.
Egy fél óra elteltével újra megjelent az épület ajtajában. Sietős léptekkel közeledett a kocsi felé.
-Na, sikerült mindent elintézned? – kérdeztem, miután beszállt. Bár fölösleges volt, hisz már úgyis tudtam a választ.
-Igen – nézett körül a parkolóban, majd egy gyors puszit nyomott a számra és beindította a motort. – Holnaptól már dolgozhatok is. Egy hónapig még be kell járnom rendszeresen, hogy felmérjék a tudásom és bebízhatóságom.
-És utána?
-Utána pedig, ha tökéletesen meg vannak elégedve velem, akkor dolgozhatok otthonról. Mármint házi orvos leszek. Ha valahova ki kell menni, akkor az enyém lesz az a feladat. Csak a komolyabb eseteknél kell bemennem a korházba.
-Nem kellene miattam lemondanod a többi munkáról. Elvagyok én itthon egyedül. Főleg, hogy egyetemre is fogok járni.
-Már döntöttem, Esme. Nem fogok változtatni ezen.
-Rendben – sóhajtottam. Fölösleges lenne ezen vitáznunk. Főleg, hogy úgyis ő nyerne. Közben megérkeztünk a házhoz. Elindultam föl az emeletre, kedvesem, pedig követett. Út közben levettem a csizmám, és a kabátomat a fogasra akasztottam. Carlisle követte a példámat. Egyenesen a szobánk felé vettem az irányt. Ez volt a leggyönyörűbb az összes szoba közül. Bár ennek berendezésére különösen figyeltünk. Kimentem az erkélyre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az erdő szinte egész területére. – Gyönyörű!
-Én tudok gyönyörűbbet – ölelte át hátulról a derekamat, majd belecsókolt a nyakamba. Kábult tekintettel, értetlenül néztem hátra rá. – Te – válaszolt a ki nem mondott kérdésemre, majd megcsókolt.
-Köszönöm – pihegtem miután elváltunk.
-Én köszönöm, hogy vagy nekem, és viszont szeretsz – nyomott még egy kisebb csókot a számra. Ezután csak csendben kémleltük az erdőt. Egy fél óra eltelte után a hasam jelezte, hogy ideje lenne ennem valamit. – Azt hiszem, enned kéne valamit – kuncogott szerelmem, majd a földszint felé húzott.

-Édesem, ébresztő! Nem lenne jó, ha már az első nap elkésnél – keltegetett Carlisle, de én csak nem akartam fölkelni. Elfordultam tőle és a hátamat mutattam neki, jelezve, hogy hagyjon még aludni. – Jó, te akartad. Ezzel még úgyis tartoztam a repülőgépen történtek miatt – fenyegetett kuncogva, majd elkezdett csiklandozni. Rögtön kipattantak a szemeim és nevetve hánykolódtam az ágyon.
-Kérlek! Hagyd! Abba! – kérleltem, minden szót mondatként kiejtve a nevetéstől. Két kezemet a fejem fölött összefogta és így csikizett tovább.
-Na most ki maradt alul? – kérdezte vigyorogva. Egy másodpercig gondolkoztam, majd leesett, hogy miért mondja.
- Kérlek!
Carlisle abbahagyta a csikizést, majd egy csókot nyomott a számra.
-Jó reggelt, édesem! – vigyorgott. – Örülök, hogy végre fölébredtél – nevetett.
Rá akartam ütni egyet a mellkasára, de aztán meggondoltam magam. Nem lenne túl jó ötlet. Csak az én kezem bánná meg. Carlisle látta, hogy mire készültem, és mikor mégsem tettem meg, hangosan felnevetett.
-Ne nevess ki! – korholtam le bosszúsan, miközben próbáltam elrejteni megbabonázott énemet a nevetésétől. Persze nem voltam mérges, de ő ezt nem tudhatta.
-Drágám, ne haragudj – kezdte, belőlem, pedig kitört a nevetés.
-Édesem, csak vicceltem – nevettem, majd gyorsan felugrottam mellőle, nehogy megint elkezdjen csiklandozni. Befutottam a szobából nyíló fürdőbe, aztán hirtelen egy kisebb sikoly kíséretében megcsúsztam a kövön. Már felkészültem az esésre és a fájdalomra, ami követni fogja, de az nem jött. Helyette két hideg kart éreztem a derekamon.
-Jól vagy? – kérdezte kedvesem aggódva, miközben maga felé fordított.
-Igen, mivel elkaptál – kuncogtam. Az ő tökéletes hallásával biztos hallotta volna, ha valami bajom esik. Megkönnyebbülten kifújta a levegőt.
-Most már tényleg készülődnünk kellene – állított talpra. – Fürödj nyugodtan, addig én is elkészülök – azzal kiment a fürdőből.
Levettem a ruháimat, majd beálltam a zuhany alá és megnyitottam a csapot. Kezembe vettem a kedvenc tusfürdőmet, majd alaposan megmosakodtam. Miután megvoltam már a hajmosással is, elzártam a csapot és kiléptem a zuhany alól. Kilestem az ajtón, hátha Carlisle a szobában van, de az üres volt így átmentem a szobába ruháért. Fölvettem az alsóneműmet, majd rá a szoknyát. Aztán beálltam a tükör elé, hogy megszárítsam a hajam. A látványtól viszont megijedtem. Az arcom, a nyakam és a vállam tele volt apró, piros kiütésekkel és foltokkal. Gyorsan magamra kaptam a fölsőmet.
-Carlisle! – mondtam kicsit hangosabban, hogy meghallja, majd kiléptem a fürdőből.
-Igen? – kérdezte mikor belépett a szobába. – Úristen! Mi történt? – aggódott.
-Nem tudom. Most vettem észre én is.
-Fürdés előtt még nem voltál kiütéses – gondolkozott el. – Csak az arcod és a nyakad?
-Nem, a vállam is.
Közelebb jött hozzám, majd egyik kezével megérintette az arcomat.
-Voltál már bárányhimlős? – kérdezte.
-Igen, még egész kicsi koromban.
Miután ezt kimondta, megszagolta a nyakamat és a vállamat, majd a hajamat is.
-Most használtad először ezt a sampont? – bólintottam. – Akkor azt hiszem allergiás vagy rá. Mosd át jól a hajad tiszta vízzel, és az arcodat is dörgöld meg. Mindjárt jövök – azzal már a szobában sem volt. Úgy tettem, ahogy mondta, és mire végeztem, már újra a szobában volt.
-Ülj ide az ágyra – mutatott maga mellé. Leültem, majd megláttam a kezében lévő dolgokat. Egy kisebb tégely, gondolom kenőcs, és egy injekciós tű.
-Na nem, azt nem. Tűt ne! – tiltakoztam. Utáltam a tűt. Ki nem állhattam.
-Ugyan édesem, nem fogsz semmit sem érezni – nyugtatgatott.
-Nem! Akkor sem! – húzódtam arrébb tőle.
Közelebb hajolt hozzám és csak pár centire az arcomtól suttogott.
-Kérlek, édesem – húzott magához közelebb a derekamnál fogva. Nem tiltakoztam. Teljesen elkábított az illata.
-Nem – suttogtam halk hangon.
-Még most sem? – kezdte el puszilgatni az arcomat.
-Nem – suttogtam erőtlenül.
-És most? – tért át a nyakamra. Nem tudtam válaszolni. Apró csókot nyomott a számra, majd elhúzódott és szélesen vigyorgott rám.
Láttam, hogy a tű, ami a kezében van, már üres.
-Ez nem ért.
-Ugyan, nem is érezted – nevetett. – Ezzel kend be a kiütéseidet – nyújtotta felém a kis dobozkát. - Fél órán belül már alig fognak látszódni.
Bólintottam, majd bementem a fürdőbe és bekentem először az arcomat a krémmel. Kellemes virág illata volt. Legalább nem olyan büdös, mint a legtöbb gyógy krém. Ezután bekentem a nyakamat és a vállamat is, majd sietve visszavettem a fölsőmet és lesiettem a konyhába, hogy egyek valamit. Az asztalon már ott volt a reggelim. Csodálkozva néztem a rántottát, majd a tekintetem átsiklott az asztalnál ülő Carlislera.
-Köszönöm – ültem le az asztalhoz és rámosolyogtam.
-Nincs mit – mosolygott ő is. – Kóstold meg. Remélem jó lett. A könyv szerint is így kellene kinéznie, de ki tudja?
Felnevettem a tényre, hogy Carlisle szakácskönyv segítségével készített rántottát.
-Miért nevetsz? Valamit elrontottam?
-Nem. Csak tudod, a rántotta az egyik legegyszerűbb étel. Könnyű elkészíteni. Csak azon nevettem, hogy neked ehhez szakácskönyv kell – mire kimondtam, újra kitört belőlem a nevetés.
-Tudod a múltkori alkalom előtt már 250 éve nem készítettem emberi ételt. Sőt, szerintem még emberkoromban sem nagyon, de arra már nem igazán emlékszem. De inkább egyél, kérlek.
Bekaptam az első falatot, ami nagyon finom volt.
-Na? Milyen? – magamban elmosolyodtam, majd úgy tettem, mintha köhögnék. Carlisle rögtön mellettem termett. – Jól vagy? – kérdezte aggódóan, miközben finoman megütögette a hátamat. – Ennyire rossz? – kérdezte csalódottan. Vigyorogva fölnéztem, egyenesen az arcába. - Hihetetlen vagy – könnyebbült meg kissé, én pedig megettem a maradék rántottát.
-Lehozom a táskámat, aztán indulhatunk – vigyorogtam még mindig. Hirtelen eltűnt mellőlem, majd egy pillanat múlva ismét mellettem volt.
-Indulhatunk – vigyorgott most már ő is. – Egyébként már én is csak alig látom a kiütéseket. Az emberek észre sem fogják venni. Ja és dobd majd ki a sampont.

Már egy hete járok az egyetemre, ami nagyon tetszik. Örülök, hogy azt tanulhatom, amit szeretek. Ebben az időben ez nem adatik meg mindenkinek, ugyanis a legjobb egyetemeken a tandíj óriási, a kisebbekbe, pedig nehéz bejutni a sok jelentkező miatt. Szerencsére az előadások nagy részét angolul tanítják, így ezzel nincsen problémám.
Most épp nincs előadás, mert beteg a tanár és nem találtak helyettest. Kivételesen ma be kell mennem Carlislehoz a korházba és onnan fog hazahozni engem, mivel ma tovább bent kell maradnia. A korház felé menet elgondolkoztam. Nemsokára itt a karácsony és én még semmit nem vettem neki. Bár nem tudom, hogy a vámpírok ünneplik-e a karácsonyt. Majd megkérdezem Carlislet. Azért ajándékot nézek neki. Bementem egy óraárushoz. Csodálkozva körülnéztem. Hogy létezhet ennyiféle óra?
-Segíthetek valamiben, kisasszony? – kérdezte az eladó angolul. Csodálkozva néztem rá, de végül úgy döntöttem, hogy ezzel majd később foglalkozok. Egy kedves, 50-es éveiben járó férfi volt, őszülő hajjal. Eszembe jutott, hogy Carlislet sosem fogom látni őszülni. Ellenben velem. Vajon ő mit tervez a jövőre nézve? Vajon átváltoztatna? Vagy hagyná, hogy megöregedjek mellette, majd meghaljak? – Jól van? – kérdezte az arcomat fürkészve a férfi.
-Igen, persze, jól vagyok, csak gondolkodtam. Egy elegáns, de egyszerű férfi karórát szeretnék – döntöttem el.
-Rendben, mutatok néhányat – azzal elindult a pult felé és belépett mögé, majd elővett 5 kis dobozt, amiknek kinyitotta a tetejét, és felém fordította őket. Azonnal megláttam a tökéletes darabot. Gyönyörű volt, pont, mint Carlisle.
-Ez mennyibe kerül? – mutattam rá az órára.
-75 dollár.
-Akkor szeretném megvenni.
-Esetleg becsomagoljam? Ajándékba lesz? – kérdezte kíváncsian, és már vette is elő a csomagolópapírt.
-Igen, köszönöm. Ajándékba lesz. Viszont még ne csomagolja be. Tudna esetleg gravírozni bele?
-Igen. Mit szeretne beleírni?
-Tud franciául? – ez az egyetlen nyelv, amit tanultam és Carlisle is érti.
-Nem, sajnálom – csodálatos, akkor nem fogja érteni. – Tudna adni egy papírt? Leírom.
Az eladó átnyújtott egy papírt és egy tollat. Leírtam rá, hogy mit szeretnék belegravíroztatni, majd visszanyújtottam a papírt. A férfi elolvasta, mi van ráírva.
-Esetleg meg tudná most csinálni? – kérdeztem mosolyogva.
-Persze. 10 perc alatt kész lesz.
-Köszönöm.
-Nincs mit. Az apjának veszi? – kérdezte, miközben kivette a dobozából az órát.
-Igen, neki veszem – mosolyogtam.
-Megvárja itt, amíg elkészül? – bólintottam. – Akkor nyugodtan foglaljon helyet, amíg én megcsinálom.
-Köszönöm – ültem le az egyik székre.

-Rendben, kész is van – jött vissza az eladó, nem teljesen 10 perc múlva. – Becsomagolhatom? – kérdezte és már nyúlt is a csomagolópapírért.
-Igen, köszönöm.
-Rendben. Így 85 dollár lesz – rakta le a pultra a már becsomagolt ajándékot.
Átnyújtottam neki a pénzt.
-Köszönöm, hogy ilyen gyorsan végzett vele. Viszontlátásra! – köszöntem el.
-Viszontlátásra, kisasszony! – köszönt az eladó is.
A boltból kilépve a dobozt elrejtettem a táskám aljába, majd elindultam a korház felé.

Sziasztok!

Azt hiszem, meg lett a rendszer a fejezetek fölrakásában. Legalábbis egy időre. De még nem biztos. Ezen túl hétvégenként rakok föl új fejezetet (ezalatt a péntek késő estét, a szombat és vasárnap délutánt értem, ugyanis délelőtt még alszom:D). Ezen kívül a nyári szünet alatt lehet h hétközben is fölrakok egyet-kettőt, ha nyaralni megyek utána:D vagy ha épp úgy van kedvem xD
pusy: CC&EC

19. fejezet

Sziasztok!
Sajnálom, hogy sokáig nem jött friss. Nagyon sok dolgom volt, és az ötletek sem nagyon akartak jönni. Ráadásul még a net is sza*r(:D) mostanában. És még azt hittem, hogy nyáron majd több időm lesz írni, de tévedtem. Most viszont itt a friss:D Jó olvasást!
Pusy: J

ui.:csak röviden: a fejezet most nem Esme és Carlisle szemszögéből lesz. Úgy gondoltam, lényegesek az információk ebből a fejezetből is:D



Jasper szemszöge

Amint Carlisle elhagyta a házat, rögtön visszafordultam Rose felé, aki szomorúan nézett rám.
-Annyira sajnálom, hogy szétszakítom a családotokat – mondta halkan, lehajtott fejjel.
-Ugyan, nem te tehetsz róla. 1-2 év múlva újra együtt lesz a család. Ráadásul folyamatosan tartjuk velük majd a kapcsolatot – vigasztaltam. A szomorúsága rám is átragadt. – Mesélnél még egy kicsit magadról?
-Mit szeretnél tudni?
-Milyen életed volt emberként? – nem tudtam jobban megfogalmazni a kérdést.
-Tudod, a családunk sosem mondhatta magát anyagi gondokkal küszködőknek. Nagyon jó sorom volt. Gazdag, tehetséges lány voltam. Az emberek tátott szájjal bámultak utánam az utcán – na ezen nem csodálkozom, hisz nagyon gyönyörű. – Egy szóval, mindenem megvolt. Az idő csak repült, én pedig 20 éves lettem és még mindig nem voltam férjnél. Nem azért, mert nem lett volna elég udvarlóm, hanem az igazit kerestem, de nem találtam meg. Apám egyik bankjában dolgozott egy igen csak jómódú férfi, akinek a fia velem volt egy idős. Royce már évek óta csak nekem udvarolt, én mégsem tudtam úgy ránézni, mint jövendőbeli férjemre. Sok pletyka keringett róla, miszerint esténként rendszeresen inni megy a barátaival és csak hajnalban, holt részegen esik haza. Én nem akartam ilyen férjet. A szüleim bíztattak, hogy sosem találhatnék nála jobbat. Ők nem hittek a pletykákban. Szentül hitték, hogy csak az irigyei terjesztik ezt róla. Egyik este viszont, mikor a barátnőmtől jöttem hazafelé, láttam őt és a barátait az utcán. Részegek voltak. Sikerült eltűnnöm, mielőtt észrevettek volna, mégis reszketve a félelemtől siettem hazafelé. Még a szüleim sem akartak hinni nekem. Azt hitték, hogy csak kibúvót kersek. Ezután csak nagyon ritkán mertem kimenni este egyedül az utcára. Egyszer viszont… - itt elakadt a hangja. Átültem mellé és átkaroltam a vállát, majd nyugtató hullámokat küldtem felé. Nemsokára megnyugodott és tovább folytatta. – Ugyanúgy a barátnőmtől siettem hazafelé. Tél volt és már elég késő is volt. Nem akartam, hogy a szüleim halálra aggódják miattam magukat, így a rövidebb utat választottam. Bár ne tettem volna. Az utolsó sikátor volt, amin át kellett haladnom. Láttam egy elsuhanó árnyékot, így még gyorsabban szedtem a lábaimat. Reméltem, hogy még időben kiérek a sötét kis utcából, de nem volt szerencsém. Hirtelen egy jéghideg, kőkemény valaminek ütköztem neki. Mielőtt még elestem volna, két hideg kar elkapott, majd egy hideg kezet éreztem a számon is. Próbáltam szabadulni a szorításából, de megmozdulni sem bírtam. Aztán a levegő süvíteni kezdett mellettem. Elég sokáig futottunk, én pedig nem sokkal később elvesztettem az eszméletem. Aztán már a házban tértem magamhoz, ahol megmentettetek minket – tekintete elhomályosult, szeme a távolba meredt. Teljesen átadta magát a múltnak. – A következő két napban nagyon sokat egyedül voltam, az idő mégis elég volt ahhoz, hogy rájöjjek mi is ő valójában. Aztán egyszer csak beállított Esmevel. Először elég goromba voltam vele – sütötte le a szemét. -, azonban egy kis idő elteltével oldódott közöttünk a hangulat. Nem lehettem valami kellemes beszédpartner. Eléggé ideges voltam. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mik Daniel szándékai velem, és gondolom akkor már Esmevel is. Próbáltam finoman elmagyarázni Esmenek, hogy Daniel vámpír, azonban már tudott róla – itt halvány mosoly jelent meg a száján. – Leesett az állam, mikor elmondta, hogy a barátja egy vámpír és, hogy még további két vámpírral lakik egy házban. Először őrültnek néztem, amiért nem fél, de még csak nem is undorodik tőletek, aztán mikor elmagyarázta, hogy ti nem öltök embereket, már én is más szemmel láttalak titeket. A többiről, pedig már tudsz – nézett rám. Miközben mesélt, végig a szőnyeget bámulta. Csak bólintottam válaszként. Igaza volt, Esme tényleg nagyon könnyen beszélt ezekről a dolgokról és biztos vagyok benne, annak ellenére, hogy nem érzem őt, hogy sosem fordult meg a fejében, hogy mi akár egy ujjal is bántani akarnánk. Pedig meg lett volna rá az oka. Az első napok szörnyűek voltak. Mintha tüzes vasat nyomnának le a torkomon. Alig mertem levegőt venni a közelében. Aztán napról napra egyre enyhült a fájdalom, ahogy illata mindig belengte az egész házat. Aztán, mikor megmentettük őt a barlangban és több sebből is vérzett, csak azért nem támadtam rá, mert számítottam rá, hogy milyen állapotban fogjuk viszont látni őt. Felkészültem.
-Mesélnél te is egy kicsit magadról? – szakított ki Rose kérdése a gondolataimból.
-Persze. 1843-ban, Texasban születtem. Gyermekkoromba is mindig harcos akartam lenni.
Egy nagyobb háborúban végre lehetőségem adatott erre. Egyik alkalommal három nőre találtam. Mint kiderült a három nő vámpír volt. Az egyik szemet vetett rám, és átváltoztatott. Maria és én utána egy fiatal vámpírokból álló hadsereget akartunk összeállítani, és megtámadni vele az egész világot. A terv jónak tűnt, de én egy idő után már nem bírtam az emberek öldöklését. Az én feladatom volt az is, hogy a harcra alkalmatlan újszülötteket megsemmisítsem. Végül elszöktem Mariatól. Vándorolni kezdtem, mígnem az egyik nap betértem egy fogadóba. Ott várt rám Alice. Látta előre, hogy jövök . elmosolyodtam az emlékre.
-Ezt meg, hogy érted? – értetlenkedett Rose.
-Tudod, néhány vámpírnak van különleges képessége. Alice látja a jövőt, Carlislenak hatalmas önuralma van, én pedig érzem és tudom manipulálni az érzelmeket.
-Így már értem – bólintott rá, majd várakozóan nézett rám.
-Alice elmondta nekem – folytattam -, hogy van egy vámpírférfi, aki már nagyon régóta egyedül él. Ráadásul állatvéren. Már akkor nagyon szerettem Alicet és éreztem, hogy ő is ugyanúgy szeret, így vele tartottam. Carlisle megkeresése nagyjából zökkenőmentesen zajlott, csak egy bökkenő volt, amikor találkozott Esmevel a korházban. Ugyanis se Alice, se én nem tudjuk használni a képességünket rajta. Alice csak feketeséget lát, én meg csak ürességet érzek. Nem tudjuk, hogy miért. Alice teljesen kétségbe esett, hogy mi történhetett vele, mert eltűnt a jövője. Pontosabban elhomályosult. Azután már könnyedén megtaláltunk őt. Az erdőben találkoztunk vele, mikor vadászni volt. Kissé meglepte, hogy mindent tudunk róla Alice által – mosolyogtam. – Utána, pedig segítettek nekem teljesen rászokni az állatvérre, ami elég nehéz volt, mivel elég sokáig emberek vérén éltem.
-Nem volt valami kellemes a kezdet, de a végén csak jól alakult – mosolygott. – Elmondanád nekem, hogy miben különbözik a vámpírlét az emberléttől? – kérdezte kíváncsian.
-A vámpírok erősek, gyorsak, érzékszerveik sokkal kifinomultabbak. Ha napfény éri a testünket, az csillogni kezd, így emberek előtt nem mehetünk ki a napra. Ezért is szoktunk esős várost keresni, hogy nyugodtan élhessük a mindennapjainkat. Ráadásul nem öregszünk, így örökké élünk. Nincsenek többé emberi szükségleteink és… - most ezt hogyan mondjam el neki? – öhm… szóval… - tétováztam - már nem lehet többé gyereked – néztem zavartan a lábamat. Nem tudtam, hogyan fog reagálni, de semmi jóra nem számítottam. Bár Esme sem akadt ki annyira, pedig ő igazi anya típus. Ráadásul neki volt választási lehetősége. Rosenak viszont nem volt.
Percekig csak némán meredt maga elé, majd nyelt egy nagyot és megszólalt.
-Tehát soha többé nem lehetek… anya? – kérdezte megtörten, suttogva.
-Nem – éreztem a már szinte mindent elnyomó szomorúságát, így megpróbáltam lenyugtatni, de a képességem mintha visszapattant volna róla. Túl nagy volt az elkeseredettsége. A nyugalomhullámom a semmibe veszett azzal a reménnyel együtt, hogy valaha is boldog lehet így vámpírként.
Reflexszerűen megtörölte kézfejével az arcát, mire csodálkozást éreztem felőle.
-A vámpírok nem tudnak sírni – adtam magyarázatot fel nem tett kérdésére.
-Lehetséges lenne, hogy egyedül átgondolhassak mindent? Túl sok ez egyszerre.
-Természetesen. Megmutatom a szobádat – Aliceszel úgy döntöttünk, hogy megkapja Esme szobáját. Sikerült mindent kiszellőztetni, így már nem fenyegeti a csábítás veszélye. Fölkísértem a szobához. – Ha bármire szükséged lenne, szólj nyugodtan. A nappaliban leszek.
Csak bólintott, majd bement a szobájába és becsukta maga mögött az ajtót.
Lehajtott fejjel sétáltam le a lépcsőn egyenesen a nappaliba, majd ledőltem a kanapéra, lábaimat felhúztam, és csak feküdtem. Megpróbáltam mindent kizárni a fejemből. Csak Rosera figyeltem, nehogy valami őrültséget csináljon.
Már jó ideje „aludhattam”, mikor megéreztem Alice egyre erősödő illatát. Rögtön kipattantak a szemeim és felültem a kanapén. Izgatottan vártam őt. Ugyan csak egy napra váltunk el, mégis rengeteg időnek tűnt. Már alig vártam, hogy újra átölelhessem és csókolhassam. Bár Rose közelében vissza kell majd fognunk magunkat, főleg a most kialakult helyzet miatt. Remélem, ezt Alice is megérti majd.
Néhány pillanattal később hallottam, hogy a bejárati ajtó kissé nyikorogva kinyílik, majd finoman becsukódik. Rögtön fölpattantam, szinte egy időben azzal, hogy kedvesem belépett a nappaliba. Azonnal szorosan magamhoz öleltem, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Kedvesem belemosolygott a csókba, mire elhúzódtam tőle, és kérdőn néztem rá.
-Te is nagyon hiányoztál – mondta, majd finoman megcsókolt.
Leültem a kanapéra, őt pedig az ölembe húztam.
-Minden rendben ment? – kérdeztem. Bár a kedvéből ítélve gondolom, igen.
-Minden rendben volt. Esme jól elfáradt a végére. Tényleg! Odaadtam neki a papírt. Szerintem már el tudta olvasni.
-Remélem azért nem fárasztottad ki túlságosan.
-Nem – ingatta a fejét. – Még egy étterembe is bementünk enni – itt óriási vigyor tarült el arcán. – A pincér teljesen belezúgott Esmebe. Már engem idegesített a nyomulása. Először még szórakoztató volt látni, ahogy próbálkozik, és Esmet nem érdekli, de aztán egyre jobban csapta neki a szelet. A végén már azzal fenyegetőztem, hogy a barátja egy két méter magas, jól kigyúrt férfi, akit ne akarjon megismerni – éreztem, mennyire felhúzta magát a dolgon, de hamar megnyugodott.
-Ezek szerint jó napotok volt. Carlisle érzései már egyenesen az őrületbe kergettek – sóhajtottam föl. – Örültem, mikor utánatok ment.
-Láttam, hogy Rosalie a rokonod, de azt nem, hogy milyen ágról. Elmondod? – kérdezte kíváncsian, félretéve az előző témát.
-Rose a bátyám unokája. Nem tudok mindent pontosan, mert nem akartam őt egyedül itt hagyni. Holnap elmegyek Texasba. Hátha találok valamit az ottani könyvtárban – még egy nap Alice nélkül. Remélem nem lesz már olyan sűrűn ilyen alkalom.
-Ha gondolod, elmehetek én is keresgélni. Te mégis csak jobban értesz az újszülöttekhez és Rose a rokonod.
-Nem is tudom… - tétováztam. Ez elég nehéz feladat. Nem mintha nem bírná megcsinálni, de épp eleget kutatott már a saját családja után is. Nem kell még az enyémet is felkutatnia. – Eleget jártál te már könyvtárakban. Sokat kutakodtál a családod után. Nem szeretnék gondot okozni ezzel.
-Ugyan – legyintett -, én már tudom, mit kell keresni. Hamar megtalálom – szeme a távolba meredt. – Ne is próbálj tiltakozni, úgyis igazat adsz nekem, láttam – mosolygott. Nagyon boldog volt.
-Mi ez a kicsattanó jókedv?
-Csak örülök, hogy végre látom a jövőt. Bár kissé aggódom, hogy Carlisleét és Esmeét nem.
-Nem lesz semmi bajuk – mondtam, közben egy nyugalomhullámot küldtem felé. Jókedve hamar elszállt a keserű gondolattól, hogy bármelyiküknek is baja eshet.
-Remélem – sóhajtott.

Rosalie szemszöge

Amint becsuktam magam mögött az ajtót, rögtön az ágynál termettem és lefeküdtem rá, majd könnyek nélkül, halkan zokogni kezdtem. Nem tudtam, hogy Jasper hallja-e, de nem érdekelt. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Miért velem történnek az ilyen dolgok? Boldogan élhettem volna, és öregen, puha, meleg ágyban halhattam volna meg. Miért pont engem szemelt ki? Miért nem lehetett normális boldog életem, amelyben nem léteznek semmilyen misztikus, kitalált lények? Miért kell egyáltalán a vámpíroknak létezniük? Tönkretette az életemet. Így már soha többé nem lehetek boldog. Elvette az egyetlen dolgot, ami még boldoggá tehetett volna, ha szerelem nélkül házasodok is. A gyermeket. Egy saját kisfiú, vagy kislány. Mennyire jó lett volna! Miért kellet mindent tönkretennie? Miért pont ENGEM kellett tönkretennie? Boldog, teljes életemből már csak két dolog hiányzott. A szerető férj és a gyönyörű gyermek. Az elsőről már teljesen lemondtam. Viszont a második még teljesülhetett volna. Még ha nem is szerető férj mellett, de egy jóképű, gazdag férfi mellett már el tudtam volna képzelni az életem. Miért voltam annyira makacs, hogy az igazira vártam? Akkor talán nem lett volna ilyen sorsom. Nem járkáltam volna egyedül az utcán. De most már felesleges ilyeneken gondolkodni. Már nem tudom visszafordítani a történteket. Nem tudom visszapörgetni az időt. Sajnos!
Többé már nem lehetek boldog, hacsak meg nem találom az igazit. Ami viszont szinte lehetetlen. Vámpírból még úgy, ahogy van a világon, viszont vegetáriánus vámpír nincs sok. Én pedig nem tudnék olyasvalakit szeretni, aki embereket öl.
Nem értem, Esme hogy tud lemondani mindenről a szerelméért. Képes lenne vámpírrá válni, csak azért, hogy örökre együtt lehessen Carlislelal. Viszont így lemond a gyermekről, amit később biztos, hogy nagyon meg fog bánni. Nem is értem, Carlisle hogy tehet ilyet vele. Vagy nem gondol bele ennek a következményeibe? Hogy Esme szomorú lesz? Boldogtalan?
Ekkor megszólalt egy kis hang a fejemben: - Vagy talán Carlisle nem is akarja megtenni. Talán csak Esme olyan bolond, hogy ilyet kérjen tőle. Vagy talán még meg sem kérte rá. - De akkor miért viselkednek úgy, mintha jegyesek lennének? Jasper szerint, Carlisle még egy napot is alig bír ki Esme nélkül, amire a mai nap is jó példa volt. Pedig nem lehetnek együtt olyan régóta. Akkor láttam volna Esme kezén a gyűrűt. Erről majd megkérdezem Jasperéket.
Közben hallottam, hogy Alice megérkezett. Még nem találkoztam vele, és már nagyon kíváncsi voltam, de kettesben akartam hagyni egy kicsit őket. Megpróbáltam eltüntetni arcomról az előbbi kín nyomait. Több-kevesebb sikerrel.
Egy fél óra elteltével már úgy gondoltam lemehetek. Hallottam, hogy a nappaliban halkan beszélgetnek valamiről, így rögtön arra indultam.
Amint beértem a helyiségbe, Alice rögtön a nyakamba ugrott, majd egy hosszú ölelés után elengedett.
-Oh, bocsánat – kapott észhez. – Alice vagyok – mutatkozott be -, Alice Cullen – nyújtotta felém a kezét.
-Rosalie Hale – viszonoztam a kézfogást -, de inkább csak Rose – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Remélem, nem érti félre. Ez nem miatta, csak az utóbbi kiborulásom miatt van. – Jasper mesélt már rólad. Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek.

Happy Birthday!!!!!

Ugyan kevesen tudják, de Elizabeth Reaser (Esme Cullen) ma ünnepli a 35. születésnapját. Boldog Születésnapot neki!:D

18. fejezet

Sziasztok! Bocsi, hogy késett a feji, de pénteken lesz a ballagásom és alig volt időm írni. Még mindig van egy csomó dolgom itthon. Nem lett olyan érdekes a fejezet, inkább csak amolyan átkötő rész:) Jó olvasást!
puszi(K): J <3



Esme szemszöge

-Nem fázol, édesem? – kérdezte Carlisle a fülembe suttogva. Már a taxiban ültünk, ami a repülőtérről Lisszabonba vitt minket.
-Nem – válaszoltam az igazsághoz hűen. Ugyan kissé hűvös volt kint a levegő, tél révén és Carlisle is átkarolt, én mégsem éreztem a hideget.
Az út további részét csendben tettük meg. Csak a sofőr szólalt meg, mikor beértünk a városba.
Kérdezett valamit portugálul. Úristen! Hogy fogunk mi bárhova is eltalálni így. Semmit nem tudok portugálul.
Szerelmem szintén portugálul válaszolt, én pedig tátott szájjal néztem rá.
– Sok év tapasztalatai – mosolygott rám csodálkozó arcom láttán. Miket meg nem tudok róla!
Pár perc múlva a taxis bejelentette, gondolom, hogy megérkeztünk, mert kiszállt az autóból, majd kinyitotta nekünk az ajtót. Udvariasan kisegített, mire egy mosollyal válaszoltam. Kedvesem halkan fölmorgott mögöttem, mire rosszalló pillantást vetettem felé. Amint ő is kiszállt, átkarolt és maga után húzott.
-Carlisle, ez fáj! – szisszentem föl, mert idegességében egyre jobban szorította a derekamat.
-Bocsáss meg, Esme – nézett rám bocsánatkérően és lazított a szorításán. Hirtelen megtorpant. – Ne haragudj, csak ahogy rád nézett… – kezdte lesütött szemekkel, de nem fejezte be.
-Nem haragszom – ingattam a fejem. – Csak nem értem, miért kell ezt túlreagálni. Ezen túl mindig ez lesz, ha csak rám néz egy férfi is? Hm?
-Én tényleg nagyon sajnálom. Megpróbálok legközelebb viselkedni – hajtotta le bűntudatosan a fejét.
Nem haragudtam rá, de nem is tudtam volna. Azok a gyönyörű, aranybarna szemek, amik olyan szomorúan csillognak. Az a sajnálkozó tekintet. Egyszerűen nem lehet nekik ellenállni.
-Legközelebb próbáld meg elfojtani a reakciódat – mosolyogtam rá.
-Hihetetlen milyen könnyen elfogadod, hogy ilyen vagyok – mosolygott megkönnyebbülten.
-Én sem lehettem sokkal jobb a repülőn – sóhajtottam föl.
-Csak annyi volt a különbség, hogy te nem morogtál – indultunk el újra.
-Még szerencse, hogy nem hallotta a taxis – elmosolyodtam a gondolaton, hogy milyen képet vágott volna, ha meghallja. Biztos nagyon megijedt volna.
Kedvesem egy autókereskedéshez vezetett, mire én kérdően néztem rá.
-Valahogyan csak haza kell jutnunk – mosolygott rám, majd kinyitotta az ajtót.
Azonnal elénk sietett egy eladó.
Valamit kérdezett, de én egy szót sem értettem belőle. Egy kicsit beszélgettek, majd az eladó intett, hogy kövessük. Egy gyönyörű szép, fekete autóhoz vezetett minket. Tátott szájjal bámultam a fekete csodát. Carlisle felkuncogott arcom láttán. Ismét váltott pár szót az eladóval, majd felém fordult. Átkarolta a derekamat és maga után kezdett húzni.
-Miről beszéltetek? – kérdeztem kíváncsian. Már kezdett bosszantani, hogy semmit sem értettem a beszélgetésükből.
-Először arról, hogy milyen kocsit szeretnénk, aztán meg megbeszéltük az árakat – válaszolta, közben, pedig megállt egy asztal előtt. Ismét beszélgetni kezdett az eladóval. – Egy pillanat, édesem, mindjárt jövök – fordult felém Carlisle, majd ismét az eladó után indult, de most nélkülem. Tehetetlenül álltam a kis asztal mellet pár percig, majd végre megláttam szerelmemet közeledni.
-Mehetünk, drágám – fogott kézen mosolyogva, majd a kijárat felé húzott. Mikor kiértünk, a kocsink felé kezdett húzni.
-Hogy sikerült ilyen gyorsan elintézned? – kérdeztem elképedve. Hisz alig voltunk bent egy fél óráig. Láttam Carlisleon, hogy habozik a válasszal. Összehúzott szemöldökkel vizsgáltam az arcát, miközben mindketten beültünk a kocsiba.
-Nem fázol? – kérdezte terelésként.
-Nem, de kérlek, válaszolj.
-Rendben, de ígérd meg, hogy nem fogsz kiakadni – nézett rám bizonytalanul.
-Meglátom, mit tehetek – mosolyogtam biztatóan.
-Hát, tudod, az emberek gyorsak is tudnak lenni a munkában, feltéve, ha megkapják érte a bérüket. Plusz még egy kis borravalót – válaszolta, de nem nézett a szemembe.
-Most mennyi volt az a „kis” borravaló? – kérdeztem. – Tudod mit? Inkább nem is akarom tudni – sóhajtottam föl egy perc néma csend után.
Carlisle beindította a motort és már indultunk is. Ujjainkat összekulcsolta, miközben vezetett.
Pár perc múlva megálltunk egy étterem előtt. Legalábbis kinézetre olyan volt.
-Miért jöttünk ide? – kérdeztem csodálkozva. Ugyan egy kicsit már éhes voltam, mivel tegnap este óta nem ettem semmit.
-Hogy megebédelj – válaszolta egyszerűen, majd mindketten kiszálltunk a kocsiból. Carlisle bevezetett az étterembe, majd kértünk egy csendes kis asztalt.

Carlisle szemszöge

-Milyen lesz az új házunk? - kérdezte Esme kifelé jövet az étteremből.
-Az meglepetés lesz – mosolyogtam.
-Kérlek, mond el – könyörgött kiskutyaszemekkel. Ez így nem ér. Tudja, hogy egyetlen pillantásával meg tud hatni engem. Most nem fogom hagyni magam!
-Nem fogsz kihúzni belőlem semmit sem ezzel a nézéssel – kaptam el a tekintetem. Remélem ez használni fog.
-Hát jó – szállt be a kocsiba kissé durcásan. Én is beültem mellé és már indítottam is.
-Lenne kedved majd berendezni a házat? – kérdeztem mosolyogva. Talán ettől majd megenyhül.
-Ezt komolyan kérdezed? – kérdezte csillogó szemekkel.
-A legkomolyabban - láttam a rajzait. Nagyon jól rajzol és gyönyörűek voltak azok a tervek. -Nos?
-Persze, hogy lenne hozzá kedvem.
-Akkor ezt meg is beszéltük – mosolyogtam.
-Kérdezhetnék néhány dolgot? – fürkészte tekintetével az arcomat.
-Nyugodtan.
-Az első az lenne, hogy ki az a Demetri – a név hallatára megfeszültem. Megéreztem Esme apró kezeit enyémen, így valamelyest sikerült engednem tartásomon. – Tudod, a múltkor teljesen kiment a fejemből. Volt más, ami elvonta a figyelmem – mosolygott kissé szégyenlősen. Erre a kijelentésére teljesen fölengedtem. Nekem is eszembe jutott az emlék. Halványan elmosolyodtam.
-Dimitri a Volturi tagja. Van egy nagyon értékes képessége. Bárkit, bárhol meg tud találni.
-Így már értem. És az mit jelentett, hogy lehet, miattam, vagy Aliceék miatt jöttek? – kérdezte kíváncsian. Most erre mit mondjak? Nem mondhatom csak úgy neki, hogy a Volturi megöli őt, ha tudomást szereznek arról, hogy tudja, mik vagyunk. – Carlisle, minden rendben? – kérdezte aggódva, ezzel kiszakítva engem a gondolataimból.
Felnéztem gyönyörű, mogyoróbarna szemeibe.
-Emlékszel, mit meséltem neked a Volturiról? – válaszul csak bólintott. – A vámpíroknak meg van tiltva, hogy felfedjük az emberek előtt a kilétünket – reméltem, hogy nem kell végigmondanom, és ennyiből is megérti, de nem. – A Volturi nem kegyelmez és nem ad második esélyt. Ha rájönnek, hogy tudsz rólunk… - hagytam félbe a mondatot.
Láttam, hogy nagyot nyelt. Ezek szerint megértette.
-Úgy érted, megölnek? – kérdezte. Hangjában nem hallottam ijedtséget és szemei is nyugodtságról árulkodtak.
-Igen – válaszoltam tömören.
-És mi közük van ehhez Aliceéknek?
-A Volturi gyűjti azokat a vámpírokat, akiknek valamilyen értékes képességük van – magyaráztam. - Ha rájönnek, hogy Alicenek és Jaspernek is van különleges képessége, akkor el fognak jönni hozzánk. Mindenkinek van esélye választani, de mindig keresnek, és általában találnak is valamit, amivel zsarolhatják a kiszemeltjeiket. Két választásuk van: vagy csatlakoznak, vagy meghalnak – mondtam elsötétülő tekintettel.
-De hát ez borzalmas – szörnyülködött Esme.
-Igen az, de nem tehetünk ellenük semmit sem.
Az út további részében nem beszéltünk, csak némán fogtuk egymás kezét.
Nem sokkal később, pedig megérkeztünk Portoba. Kedvesem, ahogy meglátta a várost jelző táblát, kíváncsian kezdte kémlelni a környéket.
-Tetszeni fog neked Porto – mosolyogtam rá.
-Azt elhiszem, viszont én egy szót sem tudok portugálul.
-Az nem gond. Elég egyelőre, ha én tudok. Majd én tanítalak téged – nyugtattam meg.
-Sok dolgod lesz velem – jegyezte meg kuncogva.
-Biztos vagyok benne, hogy jó tanítványom leszel – mosolyogtam.
Közben megérkeztünk az erdőhöz, aminek mélyében az új házunk állt. Nemsokára pedig megérkeztünk a házhoz is. Szerelmem ámulattal figyelte az épületet.
-Ez most komoly? – kérdezte csodálkozva. – Ez a miénk?
-Igen, csak a miénk.
Kinyitottam neki a kocsi ajtaját, majd kisegítettem őt.
-Isten hozta Portoban, asszonyom – vigyorogtam rá, mire a szemét forgatta. Nem szerette, ha magázzák, vagy idősebbnek nézték a koránál, pedig tényleg nem 20 évesnek nézett ki. Bár én sem 23-nak tűnök.
-Már most megvannak az ötleteim, hogy hogyan fogom berendezni a házat – terelte el a témát kedvesem.
-Biztosan szép lesz – természetesen minden gyönyörű, amit ő csinál. – Gyere, körbevezetlek –fogtam meg a kezét, majd a bejárat felé húztam. Ahogy beértünk még az én szám is tátva maradt. Ugyanis Alice csak kívülről mutatta meg nekem a házat és elmondta, hogy melyik szoba hol van. Arról egy szót sem szólt, hogy néhány fontosabb bútordarabot már beszerzett. Ezt majd meg kell köszönnöm neki. – Úgy látszik, mégsem kell mindent ma megvennünk – mosolyogtam szerelmemre.
-Csodálatosan néz ki. Körülnézünk? – kérdezte csillogó szemekkel.
-Persze – azzal összekulcsoltam ujjainkat és az emelet felé húztam. – Először megnézzük a szobákat, azután, pedig kiválasztod, melyiket szeretnéd – csak bólintott. Először egy tágas, falfehér, üres szobát néztünk meg, majd egy jóval kisebbet. A harmadik szoba, amit megnéztünk, a folyosó másik oldaláról nyílt. Mindkét szoba egyik fala üvegből volt, viszont az egyikhez volt egy erkély is. Kedvesem elindult az üvegajtó felé, majd kinyitotta azt, és kilépett rajta. Lassan elsétált a korláthoz és az erdőt kezdte csodálni. – Tetszik? – álltam mögé és átkaroltam hátulról derekát.
-Hogy tetszik-e? Egyszerűen csodálatos! Tökéletes! – válaszolta csillogó szemekkel, majd hátrafordította arcát és várakozóan nézett rám. Lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Egyik kezét hasán nyugvó kezeimre, másikat, pedig arcomra simította.
-Azt hiszem, el kéne mennünk vásárolni – szakadtam el ajkaitól, hogy ő is levegőhöz jusson. – Viszont előbb eszel valamit.
-Igenis, uram – emelte játékosan kezét a homlokához, majd kézen fogott és lehúzott a földszintre, egyenesen be a konyhába. Kinyitotta a hűtőt, majd hatalmas mosollyal az arcán hátrafordult egy zacskót tartva a kezében. – Vésztartalék? – kérdezte vigyorogva. Elvettem tőle a zacskót, majd elolvastam rajta a feliratot, amin ez állt: „0”. – Úgy tűnik, Alice tényleg mindenre gondolt – már alig bírta visszatartani a kitörni készülő nevetését. – Eszel velem? – kuncogott. Még tartozok neki egy csiklandozással, de az még ráér később. Hirtelen mellette termettem, majd nyakához hajoltam és leheletnyit végighúztam nyelvemet a nyaki ütőerén. Azért reméltem, hogy nem ijesztem meg a kis játékommal.
-Biztos, ezt szeretnéd? – kérdeztem a fülébe suttogva.
-Ha jól viselkedsz, igen.
-A tenyeredből fogok enni – erre csilingelően felnevetett. Megbabonázva hallgattam percekig gyönyörű nevetését.
-Tényleg, miért tartjátok itt ezeket – mutatott a még mindig kezemben lévő zacskóra.
-Baleset esetére. De csak addig lesznek itt, amíg nem lesz rendes helyük.
-Szóval miattam? Vagy más vércsoportú is van?
-Mindenből van. Az üvegekben, pedig állatvér van. Azok is elkerülnek majd innen.
-Rendben. Addig is megpróbálom nem ezeket ráönteni a szósz helyett a spagettimre – kuncogott. Én csak a szemeimet forgattam. Hogy tud ezekkel így viccelődni.
Elkezdte készíteni a reggelijét, majd miután készen lett vele, nekilátott az evésnek. Miközben evett, folyamatosan őt néztem. Nem értettem, hogy hogyan bírja megenni azt a borzalmat. A szaga egyszerűen borzasztó volt.
-Mi a baj? – kérdezte Esme, undorodó képem láttán.
-Hogy bírod azt a borzalmat megenni? Förtelmes szaga van – fintorogtam az ételére mutatva.
-Csak neked förtelmes. Amúgy én meg a vér szagát utálom. Legalábbis az emberekét biztos. Állatokét még nem szagoltam – gondolkodott el, én pedig ismét csak a szememet forgattam. Már megint olyan dolog jár a fejében, aminek nem kéne.
-Inkább egyél, kérlek – tereltem a témát.
Rögtön neki is kezdett az evésnek.
-Muszáj nézned miközben eszek? – kérdezte pár perc múlva. Kérdőn felhúztam a szemöldököm. – Nem tudok úgy enni, hogy közben nézel – mondta zavartan.
-Hát jó, akkor én addig körül nézek, hogy miket kell beszereznünk – álltam föl a székről, majd kimentem a konyhából. Bár nem szívesen hagytam egyedül őt.