20. fejezet

Sziasztok!
Itt az újabb fejezet. Remélem tetszeni fog. Jubileumi fejezet, így hamar jönni fog a következő is ráadásnak:D persze ha sikerül megírnom... azért sietni fogok vele:D jó olvasást hozzá! Nemsokára izgalmasabb fejezetek is fognak jönni, de azért kellenek átvezető részek is és a meghitt pillanatokat nem akarom mindig elrontani:D addig még nyugodtan találgassatok, hogy mi lesz a történetből:D szívesen olvasok találgatós komikat xD
Puszi: CC&EC



Esme szemszöge

Carlislelal már teljesen berendezkedtünk a házunkba. Nagyon otthonos lett. Mindössze 3 nap kellett hozzá, hogy mindent beszerezzünk, és a megfelelő helyre rakjuk. A bútorszállítók behozták ugyan a bútorokat, de nem rendezték el. Carlisle azt mondta erre, hogy legalább tökéletes lesz. Ezt persze vigyorogva. Aggódva figyeltem, ahogyan egyedül, az utasításaim szerint a helyére rakja a kanapét és a többi bútort. Hogy lehet valakinek ennyi ereje. Azt persze nem engedte meg, hogy segítsek valamiben is. Most viszont már befejeztük az utolsó simításokat is és elégedetten figyeltük a munkánkat.
-Gyönyörű lett, édesem – ölelt át Carlisle. Készségesen simultam karjaiba.
-Örülök, hogy tetszik – mosolyogtam.
-Nincs olyan ember, vagy vámpír, akinek ne tetszene – mosolyogtam a megfogalmazásán. Tudta, hogy kiforgattam volna a szavait, ha nem rakja oda a vámpír szót is.
-Nagyon jól ismersz – vigyorogtam.
Válaszul csak megcsókolt. Csókja egyszerre volt lágy és szenvedélyes, de nagyon óvatos is. Kezei épp, hogy érintették bőrömet. Még többet akartam belőle, így karjaimat szorosan nyaka köré fontam, ezzel egy milliméter távolságot sem hagyva kettőnk között. Ő is szorosabban ölelt magához, majd elvált ajkaimtól, hogy levegőhöz jussak. Ezek a fránya emberi szükségletek.
-Nekem ma be kell mennem a korházba. Megleszel egyedül, ugye? Nem tart sokáig – nézett rám aggodalmasan. Csak a szememet forgattam.
-Persze, viszont Carlisle – szóltam utána, mert már indult, hogy fölvegye a kabátját.
-Igen?
-Meg lehetne oldani, hogy tovább tanuljak? Szeretnék építészetet és lakberendezést tanulni – kérdeztem reménykedve.
-Megoldható. Akkor gyere be velem ma a városba. Elintézzük ezt is.
-Rendben.
-Jaj, valami kiment a fejemből. Alice-szel úgy beszéltük meg, hogy a lányom vagy. Mármint nem a vérszerinti, hanem árvaházból vettünk magamhoz a feleségemmel, mikor még 12 éves voltál. Tehát 8 évvel ezelőtt. A feleségem viszont 2 évvel ezelőtt meghalt spanyolnáthában, így egyedül nevellek. Rendben lesz így? – kérdezte. Gyorsan még egyszer végigfuttattam a fejemben a történetet, majd válaszoltam.
-Rendben – bólintottam. – Ezek szerint az utcán nem mutatkozhatunk együtt, mint egy pár – ez elég nehéz lesz, tekintve, hogy Carlisle egyetlen pillantásával le tud venni a lábamról.
-Hát kicsit érdekes lenne, ugyanis én 28 évesnek fogom kiadni magam, és elvileg a nevelőapád vagyok – mosolygott.
-Rendben – bólintottam ismét. – Akkor, azt hiszem, indulhatunk.
Carlisle fölsegítette a kabátomat, majd fölhúztam a csizmám és fölkaptam a táskámat. Szerelmem már rég kész volt, mikorra én is elkészültem.
-Mehetünk? – válaszként csak bólintottam. Mindketten beültünk a kocsiba, majd Carlisle a város központja felé hajtott.
Először az egyetemet intéztük el. Mivel tisztában voltam vele, hogy szeretnék majd tovább tanulni, így elhoztam a bizonyítványaimat is Portoba. Bár Carlisle olyannyira megnyerő volt, hogy szegény igazgatónő majd elolvadt. Kétlem, hogy lenne bármilyen dolog, amit ne tudna egy kis mosolygással elintézni. Nem is kellet máshol próbálkoznunk, Porto legjobb egyetemére vettek föl. Hétfőtől már járhatok is be az előadásokra.
-Akkor most jön a korház – indította el a kocsit kedvesem. Nemsoká meg is érkeztünk a nagy, fehér épület elé.
-Nem lenne gond, ha a kocsiban megvárnálak?
-Miért? – kérdezte csodálkozva.
-Utálom a korházak szagát. Egyszerűen rosszul leszek tőle. Túl sokat látogattam – jelent meg egy kisebb mosoly az arcomon.
-Rendben, akkor sietek – nyomott csókot a számra, majd, mint aki észbe kapott, adott egy puszit az arcom egyik felére, így aki látta a csókunkat, az csak egy egyszerű puszinak értelmezte.
Kiszállt a kocsiból, majd elindult a bejárat felé.
Egy fél óra elteltével újra megjelent az épület ajtajában. Sietős léptekkel közeledett a kocsi felé.
-Na, sikerült mindent elintézned? – kérdeztem, miután beszállt. Bár fölösleges volt, hisz már úgyis tudtam a választ.
-Igen – nézett körül a parkolóban, majd egy gyors puszit nyomott a számra és beindította a motort. – Holnaptól már dolgozhatok is. Egy hónapig még be kell járnom rendszeresen, hogy felmérjék a tudásom és bebízhatóságom.
-És utána?
-Utána pedig, ha tökéletesen meg vannak elégedve velem, akkor dolgozhatok otthonról. Mármint házi orvos leszek. Ha valahova ki kell menni, akkor az enyém lesz az a feladat. Csak a komolyabb eseteknél kell bemennem a korházba.
-Nem kellene miattam lemondanod a többi munkáról. Elvagyok én itthon egyedül. Főleg, hogy egyetemre is fogok járni.
-Már döntöttem, Esme. Nem fogok változtatni ezen.
-Rendben – sóhajtottam. Fölösleges lenne ezen vitáznunk. Főleg, hogy úgyis ő nyerne. Közben megérkeztünk a házhoz. Elindultam föl az emeletre, kedvesem, pedig követett. Út közben levettem a csizmám, és a kabátomat a fogasra akasztottam. Carlisle követte a példámat. Egyenesen a szobánk felé vettem az irányt. Ez volt a leggyönyörűbb az összes szoba közül. Bár ennek berendezésére különösen figyeltünk. Kimentem az erkélyre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az erdő szinte egész területére. – Gyönyörű!
-Én tudok gyönyörűbbet – ölelte át hátulról a derekamat, majd belecsókolt a nyakamba. Kábult tekintettel, értetlenül néztem hátra rá. – Te – válaszolt a ki nem mondott kérdésemre, majd megcsókolt.
-Köszönöm – pihegtem miután elváltunk.
-Én köszönöm, hogy vagy nekem, és viszont szeretsz – nyomott még egy kisebb csókot a számra. Ezután csak csendben kémleltük az erdőt. Egy fél óra eltelte után a hasam jelezte, hogy ideje lenne ennem valamit. – Azt hiszem, enned kéne valamit – kuncogott szerelmem, majd a földszint felé húzott.

-Édesem, ébresztő! Nem lenne jó, ha már az első nap elkésnél – keltegetett Carlisle, de én csak nem akartam fölkelni. Elfordultam tőle és a hátamat mutattam neki, jelezve, hogy hagyjon még aludni. – Jó, te akartad. Ezzel még úgyis tartoztam a repülőgépen történtek miatt – fenyegetett kuncogva, majd elkezdett csiklandozni. Rögtön kipattantak a szemeim és nevetve hánykolódtam az ágyon.
-Kérlek! Hagyd! Abba! – kérleltem, minden szót mondatként kiejtve a nevetéstől. Két kezemet a fejem fölött összefogta és így csikizett tovább.
-Na most ki maradt alul? – kérdezte vigyorogva. Egy másodpercig gondolkoztam, majd leesett, hogy miért mondja.
- Kérlek!
Carlisle abbahagyta a csikizést, majd egy csókot nyomott a számra.
-Jó reggelt, édesem! – vigyorgott. – Örülök, hogy végre fölébredtél – nevetett.
Rá akartam ütni egyet a mellkasára, de aztán meggondoltam magam. Nem lenne túl jó ötlet. Csak az én kezem bánná meg. Carlisle látta, hogy mire készültem, és mikor mégsem tettem meg, hangosan felnevetett.
-Ne nevess ki! – korholtam le bosszúsan, miközben próbáltam elrejteni megbabonázott énemet a nevetésétől. Persze nem voltam mérges, de ő ezt nem tudhatta.
-Drágám, ne haragudj – kezdte, belőlem, pedig kitört a nevetés.
-Édesem, csak vicceltem – nevettem, majd gyorsan felugrottam mellőle, nehogy megint elkezdjen csiklandozni. Befutottam a szobából nyíló fürdőbe, aztán hirtelen egy kisebb sikoly kíséretében megcsúsztam a kövön. Már felkészültem az esésre és a fájdalomra, ami követni fogja, de az nem jött. Helyette két hideg kart éreztem a derekamon.
-Jól vagy? – kérdezte kedvesem aggódva, miközben maga felé fordított.
-Igen, mivel elkaptál – kuncogtam. Az ő tökéletes hallásával biztos hallotta volna, ha valami bajom esik. Megkönnyebbülten kifújta a levegőt.
-Most már tényleg készülődnünk kellene – állított talpra. – Fürödj nyugodtan, addig én is elkészülök – azzal kiment a fürdőből.
Levettem a ruháimat, majd beálltam a zuhany alá és megnyitottam a csapot. Kezembe vettem a kedvenc tusfürdőmet, majd alaposan megmosakodtam. Miután megvoltam már a hajmosással is, elzártam a csapot és kiléptem a zuhany alól. Kilestem az ajtón, hátha Carlisle a szobában van, de az üres volt így átmentem a szobába ruháért. Fölvettem az alsóneműmet, majd rá a szoknyát. Aztán beálltam a tükör elé, hogy megszárítsam a hajam. A látványtól viszont megijedtem. Az arcom, a nyakam és a vállam tele volt apró, piros kiütésekkel és foltokkal. Gyorsan magamra kaptam a fölsőmet.
-Carlisle! – mondtam kicsit hangosabban, hogy meghallja, majd kiléptem a fürdőből.
-Igen? – kérdezte mikor belépett a szobába. – Úristen! Mi történt? – aggódott.
-Nem tudom. Most vettem észre én is.
-Fürdés előtt még nem voltál kiütéses – gondolkozott el. – Csak az arcod és a nyakad?
-Nem, a vállam is.
Közelebb jött hozzám, majd egyik kezével megérintette az arcomat.
-Voltál már bárányhimlős? – kérdezte.
-Igen, még egész kicsi koromban.
Miután ezt kimondta, megszagolta a nyakamat és a vállamat, majd a hajamat is.
-Most használtad először ezt a sampont? – bólintottam. – Akkor azt hiszem allergiás vagy rá. Mosd át jól a hajad tiszta vízzel, és az arcodat is dörgöld meg. Mindjárt jövök – azzal már a szobában sem volt. Úgy tettem, ahogy mondta, és mire végeztem, már újra a szobában volt.
-Ülj ide az ágyra – mutatott maga mellé. Leültem, majd megláttam a kezében lévő dolgokat. Egy kisebb tégely, gondolom kenőcs, és egy injekciós tű.
-Na nem, azt nem. Tűt ne! – tiltakoztam. Utáltam a tűt. Ki nem állhattam.
-Ugyan édesem, nem fogsz semmit sem érezni – nyugtatgatott.
-Nem! Akkor sem! – húzódtam arrébb tőle.
Közelebb hajolt hozzám és csak pár centire az arcomtól suttogott.
-Kérlek, édesem – húzott magához közelebb a derekamnál fogva. Nem tiltakoztam. Teljesen elkábított az illata.
-Nem – suttogtam halk hangon.
-Még most sem? – kezdte el puszilgatni az arcomat.
-Nem – suttogtam erőtlenül.
-És most? – tért át a nyakamra. Nem tudtam válaszolni. Apró csókot nyomott a számra, majd elhúzódott és szélesen vigyorgott rám.
Láttam, hogy a tű, ami a kezében van, már üres.
-Ez nem ért.
-Ugyan, nem is érezted – nevetett. – Ezzel kend be a kiütéseidet – nyújtotta felém a kis dobozkát. - Fél órán belül már alig fognak látszódni.
Bólintottam, majd bementem a fürdőbe és bekentem először az arcomat a krémmel. Kellemes virág illata volt. Legalább nem olyan büdös, mint a legtöbb gyógy krém. Ezután bekentem a nyakamat és a vállamat is, majd sietve visszavettem a fölsőmet és lesiettem a konyhába, hogy egyek valamit. Az asztalon már ott volt a reggelim. Csodálkozva néztem a rántottát, majd a tekintetem átsiklott az asztalnál ülő Carlislera.
-Köszönöm – ültem le az asztalhoz és rámosolyogtam.
-Nincs mit – mosolygott ő is. – Kóstold meg. Remélem jó lett. A könyv szerint is így kellene kinéznie, de ki tudja?
Felnevettem a tényre, hogy Carlisle szakácskönyv segítségével készített rántottát.
-Miért nevetsz? Valamit elrontottam?
-Nem. Csak tudod, a rántotta az egyik legegyszerűbb étel. Könnyű elkészíteni. Csak azon nevettem, hogy neked ehhez szakácskönyv kell – mire kimondtam, újra kitört belőlem a nevetés.
-Tudod a múltkori alkalom előtt már 250 éve nem készítettem emberi ételt. Sőt, szerintem még emberkoromban sem nagyon, de arra már nem igazán emlékszem. De inkább egyél, kérlek.
Bekaptam az első falatot, ami nagyon finom volt.
-Na? Milyen? – magamban elmosolyodtam, majd úgy tettem, mintha köhögnék. Carlisle rögtön mellettem termett. – Jól vagy? – kérdezte aggódóan, miközben finoman megütögette a hátamat. – Ennyire rossz? – kérdezte csalódottan. Vigyorogva fölnéztem, egyenesen az arcába. - Hihetetlen vagy – könnyebbült meg kissé, én pedig megettem a maradék rántottát.
-Lehozom a táskámat, aztán indulhatunk – vigyorogtam még mindig. Hirtelen eltűnt mellőlem, majd egy pillanat múlva ismét mellettem volt.
-Indulhatunk – vigyorgott most már ő is. – Egyébként már én is csak alig látom a kiütéseket. Az emberek észre sem fogják venni. Ja és dobd majd ki a sampont.

Már egy hete járok az egyetemre, ami nagyon tetszik. Örülök, hogy azt tanulhatom, amit szeretek. Ebben az időben ez nem adatik meg mindenkinek, ugyanis a legjobb egyetemeken a tandíj óriási, a kisebbekbe, pedig nehéz bejutni a sok jelentkező miatt. Szerencsére az előadások nagy részét angolul tanítják, így ezzel nincsen problémám.
Most épp nincs előadás, mert beteg a tanár és nem találtak helyettest. Kivételesen ma be kell mennem Carlislehoz a korházba és onnan fog hazahozni engem, mivel ma tovább bent kell maradnia. A korház felé menet elgondolkoztam. Nemsokára itt a karácsony és én még semmit nem vettem neki. Bár nem tudom, hogy a vámpírok ünneplik-e a karácsonyt. Majd megkérdezem Carlislet. Azért ajándékot nézek neki. Bementem egy óraárushoz. Csodálkozva körülnéztem. Hogy létezhet ennyiféle óra?
-Segíthetek valamiben, kisasszony? – kérdezte az eladó angolul. Csodálkozva néztem rá, de végül úgy döntöttem, hogy ezzel majd később foglalkozok. Egy kedves, 50-es éveiben járó férfi volt, őszülő hajjal. Eszembe jutott, hogy Carlislet sosem fogom látni őszülni. Ellenben velem. Vajon ő mit tervez a jövőre nézve? Vajon átváltoztatna? Vagy hagyná, hogy megöregedjek mellette, majd meghaljak? – Jól van? – kérdezte az arcomat fürkészve a férfi.
-Igen, persze, jól vagyok, csak gondolkodtam. Egy elegáns, de egyszerű férfi karórát szeretnék – döntöttem el.
-Rendben, mutatok néhányat – azzal elindult a pult felé és belépett mögé, majd elővett 5 kis dobozt, amiknek kinyitotta a tetejét, és felém fordította őket. Azonnal megláttam a tökéletes darabot. Gyönyörű volt, pont, mint Carlisle.
-Ez mennyibe kerül? – mutattam rá az órára.
-75 dollár.
-Akkor szeretném megvenni.
-Esetleg becsomagoljam? Ajándékba lesz? – kérdezte kíváncsian, és már vette is elő a csomagolópapírt.
-Igen, köszönöm. Ajándékba lesz. Viszont még ne csomagolja be. Tudna esetleg gravírozni bele?
-Igen. Mit szeretne beleírni?
-Tud franciául? – ez az egyetlen nyelv, amit tanultam és Carlisle is érti.
-Nem, sajnálom – csodálatos, akkor nem fogja érteni. – Tudna adni egy papírt? Leírom.
Az eladó átnyújtott egy papírt és egy tollat. Leírtam rá, hogy mit szeretnék belegravíroztatni, majd visszanyújtottam a papírt. A férfi elolvasta, mi van ráírva.
-Esetleg meg tudná most csinálni? – kérdeztem mosolyogva.
-Persze. 10 perc alatt kész lesz.
-Köszönöm.
-Nincs mit. Az apjának veszi? – kérdezte, miközben kivette a dobozából az órát.
-Igen, neki veszem – mosolyogtam.
-Megvárja itt, amíg elkészül? – bólintottam. – Akkor nyugodtan foglaljon helyet, amíg én megcsinálom.
-Köszönöm – ültem le az egyik székre.

-Rendben, kész is van – jött vissza az eladó, nem teljesen 10 perc múlva. – Becsomagolhatom? – kérdezte és már nyúlt is a csomagolópapírért.
-Igen, köszönöm.
-Rendben. Így 85 dollár lesz – rakta le a pultra a már becsomagolt ajándékot.
Átnyújtottam neki a pénzt.
-Köszönöm, hogy ilyen gyorsan végzett vele. Viszontlátásra! – köszöntem el.
-Viszontlátásra, kisasszony! – köszönt az eladó is.
A boltból kilépve a dobozt elrejtettem a táskám aljába, majd elindultam a korház felé.