18. fejezet

Sziasztok! Bocsi, hogy késett a feji, de pénteken lesz a ballagásom és alig volt időm írni. Még mindig van egy csomó dolgom itthon. Nem lett olyan érdekes a fejezet, inkább csak amolyan átkötő rész:) Jó olvasást!
puszi(K): J <3



Esme szemszöge

-Nem fázol, édesem? – kérdezte Carlisle a fülembe suttogva. Már a taxiban ültünk, ami a repülőtérről Lisszabonba vitt minket.
-Nem – válaszoltam az igazsághoz hűen. Ugyan kissé hűvös volt kint a levegő, tél révén és Carlisle is átkarolt, én mégsem éreztem a hideget.
Az út további részét csendben tettük meg. Csak a sofőr szólalt meg, mikor beértünk a városba.
Kérdezett valamit portugálul. Úristen! Hogy fogunk mi bárhova is eltalálni így. Semmit nem tudok portugálul.
Szerelmem szintén portugálul válaszolt, én pedig tátott szájjal néztem rá.
– Sok év tapasztalatai – mosolygott rám csodálkozó arcom láttán. Miket meg nem tudok róla!
Pár perc múlva a taxis bejelentette, gondolom, hogy megérkeztünk, mert kiszállt az autóból, majd kinyitotta nekünk az ajtót. Udvariasan kisegített, mire egy mosollyal válaszoltam. Kedvesem halkan fölmorgott mögöttem, mire rosszalló pillantást vetettem felé. Amint ő is kiszállt, átkarolt és maga után húzott.
-Carlisle, ez fáj! – szisszentem föl, mert idegességében egyre jobban szorította a derekamat.
-Bocsáss meg, Esme – nézett rám bocsánatkérően és lazított a szorításán. Hirtelen megtorpant. – Ne haragudj, csak ahogy rád nézett… – kezdte lesütött szemekkel, de nem fejezte be.
-Nem haragszom – ingattam a fejem. – Csak nem értem, miért kell ezt túlreagálni. Ezen túl mindig ez lesz, ha csak rám néz egy férfi is? Hm?
-Én tényleg nagyon sajnálom. Megpróbálok legközelebb viselkedni – hajtotta le bűntudatosan a fejét.
Nem haragudtam rá, de nem is tudtam volna. Azok a gyönyörű, aranybarna szemek, amik olyan szomorúan csillognak. Az a sajnálkozó tekintet. Egyszerűen nem lehet nekik ellenállni.
-Legközelebb próbáld meg elfojtani a reakciódat – mosolyogtam rá.
-Hihetetlen milyen könnyen elfogadod, hogy ilyen vagyok – mosolygott megkönnyebbülten.
-Én sem lehettem sokkal jobb a repülőn – sóhajtottam föl.
-Csak annyi volt a különbség, hogy te nem morogtál – indultunk el újra.
-Még szerencse, hogy nem hallotta a taxis – elmosolyodtam a gondolaton, hogy milyen képet vágott volna, ha meghallja. Biztos nagyon megijedt volna.
Kedvesem egy autókereskedéshez vezetett, mire én kérdően néztem rá.
-Valahogyan csak haza kell jutnunk – mosolygott rám, majd kinyitotta az ajtót.
Azonnal elénk sietett egy eladó.
Valamit kérdezett, de én egy szót sem értettem belőle. Egy kicsit beszélgettek, majd az eladó intett, hogy kövessük. Egy gyönyörű szép, fekete autóhoz vezetett minket. Tátott szájjal bámultam a fekete csodát. Carlisle felkuncogott arcom láttán. Ismét váltott pár szót az eladóval, majd felém fordult. Átkarolta a derekamat és maga után kezdett húzni.
-Miről beszéltetek? – kérdeztem kíváncsian. Már kezdett bosszantani, hogy semmit sem értettem a beszélgetésükből.
-Először arról, hogy milyen kocsit szeretnénk, aztán meg megbeszéltük az árakat – válaszolta, közben, pedig megállt egy asztal előtt. Ismét beszélgetni kezdett az eladóval. – Egy pillanat, édesem, mindjárt jövök – fordult felém Carlisle, majd ismét az eladó után indult, de most nélkülem. Tehetetlenül álltam a kis asztal mellet pár percig, majd végre megláttam szerelmemet közeledni.
-Mehetünk, drágám – fogott kézen mosolyogva, majd a kijárat felé húzott. Mikor kiértünk, a kocsink felé kezdett húzni.
-Hogy sikerült ilyen gyorsan elintézned? – kérdeztem elképedve. Hisz alig voltunk bent egy fél óráig. Láttam Carlisleon, hogy habozik a válasszal. Összehúzott szemöldökkel vizsgáltam az arcát, miközben mindketten beültünk a kocsiba.
-Nem fázol? – kérdezte terelésként.
-Nem, de kérlek, válaszolj.
-Rendben, de ígérd meg, hogy nem fogsz kiakadni – nézett rám bizonytalanul.
-Meglátom, mit tehetek – mosolyogtam biztatóan.
-Hát, tudod, az emberek gyorsak is tudnak lenni a munkában, feltéve, ha megkapják érte a bérüket. Plusz még egy kis borravalót – válaszolta, de nem nézett a szemembe.
-Most mennyi volt az a „kis” borravaló? – kérdeztem. – Tudod mit? Inkább nem is akarom tudni – sóhajtottam föl egy perc néma csend után.
Carlisle beindította a motort és már indultunk is. Ujjainkat összekulcsolta, miközben vezetett.
Pár perc múlva megálltunk egy étterem előtt. Legalábbis kinézetre olyan volt.
-Miért jöttünk ide? – kérdeztem csodálkozva. Ugyan egy kicsit már éhes voltam, mivel tegnap este óta nem ettem semmit.
-Hogy megebédelj – válaszolta egyszerűen, majd mindketten kiszálltunk a kocsiból. Carlisle bevezetett az étterembe, majd kértünk egy csendes kis asztalt.

Carlisle szemszöge

-Milyen lesz az új házunk? - kérdezte Esme kifelé jövet az étteremből.
-Az meglepetés lesz – mosolyogtam.
-Kérlek, mond el – könyörgött kiskutyaszemekkel. Ez így nem ér. Tudja, hogy egyetlen pillantásával meg tud hatni engem. Most nem fogom hagyni magam!
-Nem fogsz kihúzni belőlem semmit sem ezzel a nézéssel – kaptam el a tekintetem. Remélem ez használni fog.
-Hát jó – szállt be a kocsiba kissé durcásan. Én is beültem mellé és már indítottam is.
-Lenne kedved majd berendezni a házat? – kérdeztem mosolyogva. Talán ettől majd megenyhül.
-Ezt komolyan kérdezed? – kérdezte csillogó szemekkel.
-A legkomolyabban - láttam a rajzait. Nagyon jól rajzol és gyönyörűek voltak azok a tervek. -Nos?
-Persze, hogy lenne hozzá kedvem.
-Akkor ezt meg is beszéltük – mosolyogtam.
-Kérdezhetnék néhány dolgot? – fürkészte tekintetével az arcomat.
-Nyugodtan.
-Az első az lenne, hogy ki az a Demetri – a név hallatára megfeszültem. Megéreztem Esme apró kezeit enyémen, így valamelyest sikerült engednem tartásomon. – Tudod, a múltkor teljesen kiment a fejemből. Volt más, ami elvonta a figyelmem – mosolygott kissé szégyenlősen. Erre a kijelentésére teljesen fölengedtem. Nekem is eszembe jutott az emlék. Halványan elmosolyodtam.
-Dimitri a Volturi tagja. Van egy nagyon értékes képessége. Bárkit, bárhol meg tud találni.
-Így már értem. És az mit jelentett, hogy lehet, miattam, vagy Aliceék miatt jöttek? – kérdezte kíváncsian. Most erre mit mondjak? Nem mondhatom csak úgy neki, hogy a Volturi megöli őt, ha tudomást szereznek arról, hogy tudja, mik vagyunk. – Carlisle, minden rendben? – kérdezte aggódva, ezzel kiszakítva engem a gondolataimból.
Felnéztem gyönyörű, mogyoróbarna szemeibe.
-Emlékszel, mit meséltem neked a Volturiról? – válaszul csak bólintott. – A vámpíroknak meg van tiltva, hogy felfedjük az emberek előtt a kilétünket – reméltem, hogy nem kell végigmondanom, és ennyiből is megérti, de nem. – A Volturi nem kegyelmez és nem ad második esélyt. Ha rájönnek, hogy tudsz rólunk… - hagytam félbe a mondatot.
Láttam, hogy nagyot nyelt. Ezek szerint megértette.
-Úgy érted, megölnek? – kérdezte. Hangjában nem hallottam ijedtséget és szemei is nyugodtságról árulkodtak.
-Igen – válaszoltam tömören.
-És mi közük van ehhez Aliceéknek?
-A Volturi gyűjti azokat a vámpírokat, akiknek valamilyen értékes képességük van – magyaráztam. - Ha rájönnek, hogy Alicenek és Jaspernek is van különleges képessége, akkor el fognak jönni hozzánk. Mindenkinek van esélye választani, de mindig keresnek, és általában találnak is valamit, amivel zsarolhatják a kiszemeltjeiket. Két választásuk van: vagy csatlakoznak, vagy meghalnak – mondtam elsötétülő tekintettel.
-De hát ez borzalmas – szörnyülködött Esme.
-Igen az, de nem tehetünk ellenük semmit sem.
Az út további részében nem beszéltünk, csak némán fogtuk egymás kezét.
Nem sokkal később, pedig megérkeztünk Portoba. Kedvesem, ahogy meglátta a várost jelző táblát, kíváncsian kezdte kémlelni a környéket.
-Tetszeni fog neked Porto – mosolyogtam rá.
-Azt elhiszem, viszont én egy szót sem tudok portugálul.
-Az nem gond. Elég egyelőre, ha én tudok. Majd én tanítalak téged – nyugtattam meg.
-Sok dolgod lesz velem – jegyezte meg kuncogva.
-Biztos vagyok benne, hogy jó tanítványom leszel – mosolyogtam.
Közben megérkeztünk az erdőhöz, aminek mélyében az új házunk állt. Nemsokára pedig megérkeztünk a házhoz is. Szerelmem ámulattal figyelte az épületet.
-Ez most komoly? – kérdezte csodálkozva. – Ez a miénk?
-Igen, csak a miénk.
Kinyitottam neki a kocsi ajtaját, majd kisegítettem őt.
-Isten hozta Portoban, asszonyom – vigyorogtam rá, mire a szemét forgatta. Nem szerette, ha magázzák, vagy idősebbnek nézték a koránál, pedig tényleg nem 20 évesnek nézett ki. Bár én sem 23-nak tűnök.
-Már most megvannak az ötleteim, hogy hogyan fogom berendezni a házat – terelte el a témát kedvesem.
-Biztosan szép lesz – természetesen minden gyönyörű, amit ő csinál. – Gyere, körbevezetlek –fogtam meg a kezét, majd a bejárat felé húztam. Ahogy beértünk még az én szám is tátva maradt. Ugyanis Alice csak kívülről mutatta meg nekem a házat és elmondta, hogy melyik szoba hol van. Arról egy szót sem szólt, hogy néhány fontosabb bútordarabot már beszerzett. Ezt majd meg kell köszönnöm neki. – Úgy látszik, mégsem kell mindent ma megvennünk – mosolyogtam szerelmemre.
-Csodálatosan néz ki. Körülnézünk? – kérdezte csillogó szemekkel.
-Persze – azzal összekulcsoltam ujjainkat és az emelet felé húztam. – Először megnézzük a szobákat, azután, pedig kiválasztod, melyiket szeretnéd – csak bólintott. Először egy tágas, falfehér, üres szobát néztünk meg, majd egy jóval kisebbet. A harmadik szoba, amit megnéztünk, a folyosó másik oldaláról nyílt. Mindkét szoba egyik fala üvegből volt, viszont az egyikhez volt egy erkély is. Kedvesem elindult az üvegajtó felé, majd kinyitotta azt, és kilépett rajta. Lassan elsétált a korláthoz és az erdőt kezdte csodálni. – Tetszik? – álltam mögé és átkaroltam hátulról derekát.
-Hogy tetszik-e? Egyszerűen csodálatos! Tökéletes! – válaszolta csillogó szemekkel, majd hátrafordította arcát és várakozóan nézett rám. Lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Egyik kezét hasán nyugvó kezeimre, másikat, pedig arcomra simította.
-Azt hiszem, el kéne mennünk vásárolni – szakadtam el ajkaitól, hogy ő is levegőhöz jusson. – Viszont előbb eszel valamit.
-Igenis, uram – emelte játékosan kezét a homlokához, majd kézen fogott és lehúzott a földszintre, egyenesen be a konyhába. Kinyitotta a hűtőt, majd hatalmas mosollyal az arcán hátrafordult egy zacskót tartva a kezében. – Vésztartalék? – kérdezte vigyorogva. Elvettem tőle a zacskót, majd elolvastam rajta a feliratot, amin ez állt: „0”. – Úgy tűnik, Alice tényleg mindenre gondolt – már alig bírta visszatartani a kitörni készülő nevetését. – Eszel velem? – kuncogott. Még tartozok neki egy csiklandozással, de az még ráér később. Hirtelen mellette termettem, majd nyakához hajoltam és leheletnyit végighúztam nyelvemet a nyaki ütőerén. Azért reméltem, hogy nem ijesztem meg a kis játékommal.
-Biztos, ezt szeretnéd? – kérdeztem a fülébe suttogva.
-Ha jól viselkedsz, igen.
-A tenyeredből fogok enni – erre csilingelően felnevetett. Megbabonázva hallgattam percekig gyönyörű nevetését.
-Tényleg, miért tartjátok itt ezeket – mutatott a még mindig kezemben lévő zacskóra.
-Baleset esetére. De csak addig lesznek itt, amíg nem lesz rendes helyük.
-Szóval miattam? Vagy más vércsoportú is van?
-Mindenből van. Az üvegekben, pedig állatvér van. Azok is elkerülnek majd innen.
-Rendben. Addig is megpróbálom nem ezeket ráönteni a szósz helyett a spagettimre – kuncogott. Én csak a szemeimet forgattam. Hogy tud ezekkel így viccelődni.
Elkezdte készíteni a reggelijét, majd miután készen lett vele, nekilátott az evésnek. Miközben evett, folyamatosan őt néztem. Nem értettem, hogy hogyan bírja megenni azt a borzalmat. A szaga egyszerűen borzasztó volt.
-Mi a baj? – kérdezte Esme, undorodó képem láttán.
-Hogy bírod azt a borzalmat megenni? Förtelmes szaga van – fintorogtam az ételére mutatva.
-Csak neked förtelmes. Amúgy én meg a vér szagát utálom. Legalábbis az emberekét biztos. Állatokét még nem szagoltam – gondolkodott el, én pedig ismét csak a szememet forgattam. Már megint olyan dolog jár a fejében, aminek nem kéne.
-Inkább egyél, kérlek – tereltem a témát.
Rögtön neki is kezdett az evésnek.
-Muszáj nézned miközben eszek? – kérdezte pár perc múlva. Kérdőn felhúztam a szemöldököm. – Nem tudok úgy enni, hogy közben nézel – mondta zavartan.
-Hát jó, akkor én addig körül nézek, hogy miket kell beszereznünk – álltam föl a székről, majd kimentem a konyhából. Bár nem szívesen hagytam egyedül őt.