21. fejezet

Sziasztok!:D
Hát itt is lenne a 21. fejezet, ahogy ígértem. Hosszabb lett, mint a többi:D remélem nem baj xD az érdekes részek majd kicsit később jönnek, de azért remélem ez is elnyeri a tetszéseteket:D próbálok minél több izgalmat belesűríteni ezekbe a fejezetekbe, de egy romantikus beszélgetést nem szeretnék elrontani egy durva jelenettel:D
hétvégén jön a friss:D mostanában lesznek benne kicsi ugrások, de nem lenne értelme leírni minden egyes napot a történetben:D így majd még később lehetnek benne fordulatok:D már ki is találtam néhányat:D addig is jó olvasást:D
puszy: CC&EC



Esme szemszöge

Másnap Carlisle, miután hazahozott az egyetemről, még visszament a városba. Azt mondta, van még egy kis elintéznivalója, így türelmesen vártam rá otthon.
Az egyedül töltött percek sem voltak unalmasak számomra. Egy ház tervét kellet elkészítenem holnap utánra. A tanár elég szigorúan veszi a határidőket és nem ad haladékot. Az utóbbi 1 hétben nem is nagyon aludtam. Ugyan még csak most kezdtem az egyetemet, de a tanárok ugyanazt várják el tőlem, mint a többiektől, így elég sok mindent be kell pótolnom. Carlislet sem akarom elhanyagolni. Így is olyan keveset vagyunk együtt. Miután hazaérünk, én teljes gőzerővel tanulok, hogy behozzam a lemaradást, ő pedig nagyrészt a munkájával foglalkozik, vagy segít a tanulásban. Carlisle ugyan felajánlotta nekem, hogy beszél a tanárokkal, de én nemet mondtam. Mindent tökéletesen meg akarok tanulni és nem akarom, hogy a többi diák szemében emiatt más legyek. Miközben rajzoltam, az egyik kedvenc dalomat dúdolgattam. Egy zongoradarab volt. Ha bármi miatt aggódtam, ez a zene mindig megnyugtatott. Ami most jól jött. Vajon mi lehet Rosalieval? Remélem minden jól fog menni, és 1-2 év múlva újra találkozhatunk velük. 1-2 év. Vajon mi lesz addigra Carlislelal és velem. El tudnám mellette képzelni a jövőmet. Sőt, az örökkévalóságot is. Bár ez csak is rajta múlik. Vajon hajlandó lenne átváltoztatni engem? Van annyira erős a szerelmünk, hogy megtegye? Igen, úgy gondolom, van. Viszont nem akarom magam rá erőltetni, de azt sem akarom, hogy végignézze, ahogyan megöregszem, majd meghalok. Vajon gondolt már erre? Vagy épp ez a célja? Túl sok a vajon! Ezekre a kérdésekre csakis tőle kaphatok választ.
-Megjöttem, drágám – szakított ki szerelmem bizonytalan gondolataimból. Pillanatok alatt megjelent a nappali ajtajában, hátratett kezekkel. Odasietett hozzám, majd megcsókolt.
Miután elvált ajkaimtól, megéreztem egyszerre vagy 5 különböző virág illatát.
-Mit rejtegetsz a hátad mögött? – kíváncsiskodtam.
-Ezt neked hoztam – húzta elő háta mögül a csokor virágot. – Boldog születésnapot, édesem! – Úristen! Teljesen kiment a fejemből, hogy ma van a születésnapom. De Carlisle honnan tudta. Persze, biztos Alice volt, hisz én is tőle tudtam meg, hogy mikor született Carlisle.
-Köszönöm – csókoltam meg szenvedélyesen. – Honnan tudtad? – csodáltam meg a csokrot. 6 féle virágból állították össze. Volt benne barackvirág, liliom, margaréta, orchidea, orgona és rózsaszín rózsa. Persze mindegyiknek volt valami jelentése, amit biztos kedvesem is tudott.
-Aki kíváncsi, hamar megöregszik – mosolygott. Na ez most telibe talált. Mintha tudta volna, hogy min gondolkoztam mielőtt hazaért. – Egyébként szerintem te is kitalálod – nevetett.
-Alice – mondtuk egyszerre, mire mindketten felnevettünk. – Köszönöm – simogattam meg az arcát. – Gyönyörű - megfogta a kezemet és belecsókolt.
-Neked a legszebb jár – mosolygott.
-Keresek neki egy vázát – álltam föl a kanapéról, majd a konyhába mentem, ahova Carlisle is követett. Amint beértem a helyiségbe, megláttam, hogy az asztal meg van terítve. – Ezt te csináltad? – ámuldoztam. – De hát mikor? – az alatt a pár pillanat alatt nem lehet ezt elkészíteni.
-Igen, én csináltam. Kivéve az ételt. Azt a kedvenc éttermedből hoztam – mosolygott. Nagyon jól tudta, hogy mennyire imádom az ottani ételt.
-De hát mikor? – ismételtem meg előző kérdésem.
-Már előbb itthon voltam, mint hogy köszöntem neked. Nagyon halkan mozogtam, és te a rajzolással foglalkoztál, így nem vettél észre. És persze a hátsó ajtón jöttem be – magyarázta.
-Köszönöm – a meghatódottságtól egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit zavarodottan letöröltem.
-Mondtam már, neked a legjobb jár – termett mellettem, majd közelebb húzott magához és szenvedélyesen megcsókolt. Csokorral a kezemben karoltam át nyakát, hogy közelebb húzzam magamhoz. Ha ismeretlenként nézem kívülről a csókunkat, felnevettem volna. Pont úgy álltunk, mint egy esküvőn, miután a pap kimondta, hogy a férj megcsókolhatja a menyasszonyt. Itt viszont én voltam a képzeletbeli ara, Carlisle pedig a férj. A férjem.
-Szeretlek – szakított ki szerelmem egyre bonyolódó gondolataimból.
-Én is szeretlek – suttogtam, visszatérve a valóságba.
Kedvesem elszakadt tőlem és boldogan rám mosolygott.
-Oh, valamit elfelejtettem – kapott észbe. – Bocsáss meg – engedett el hirtelen, majd eltűnt mellőlem, de 2 másodperc múlva már ismét a konyhában volt. – Ez is a tiéd – nyújtott át egy csomagot.
-Mi van benne? – érdeklődtem kíváncsian.
-Csak nyisd ki – unszolt, én pedig elkezdtem leszedni a csomagolópapírt az ajándékról. A csomagolás alatt egy kisebb, selyemfedésű dobozka volt. Csodálkozva néztem föl Carlislera, aki viszont csak biztatóan mosolygott. Felnyitottam a dobozka tetejét.
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, majd végigfolynak az arcomon, nedves csíkot hagyva maguk után.
A nyaklánc, ami a dobozban feküdt, az édesanyámé volt. Fogalmam sincs, Carlisle hogyan tudta megszerezni.
-Köszönöm – suttogtam rekedten a sírástól. Carlisle közelebb lépett, majd ujjaival finoman fölemelte az államat, hogy a szemébe nézzek.
-Neked mindent – ő is suttogott. Közelebb hajolt, majd megcsókolt. Aztán elvált ajkaimtól és az arcomat kezdte puszilgatni, lecsókolva ezzel a könnycseppeket.
-De hát hogyan? Hogyan jutottál hozzá? – kérdeztem kíváncsian, mikor már nem folytak a könnyeim.
-Miután megmentettelek Dominictól – az utolsó szóra a tekintete elsötétedett, de pár pillanat alatt újra arany színűek voltak a szemei -, elmentem a házatokba. Tudtam, hogy megölte a szüleidet, így gondoltam, ha már nem mehetsz haza, néhány emléket elhozok neked. Ez volt az egyik.
-De hát ez a nyaklánc mindig anyukámon volt. Sohasem vette le – mondtam csodálkozón.
-Róla vetem le – suttogta alig hallhatóan.
-Te… láttad… őket… miután… - nem bírtam befejezni. Válaszként csak bólintott. Szemei együttérzésről árulkodtak. Most jöttem rá, mekkora jelentősége van Alice levelének. Ha nem tudtam volna a választ, biztosan rákérdeztem volna, hogy ő is veszített-e el valakit. Hisz nem is ismerte az anyját.
-Kérlek, most ne ezzel foglalkozzunk. Ez most a te napod. Ne rontsuk el – kérlelt.
-Rendben – bár tudtam, hogy nem fogom egyhamar elfelejteni ezt a beszélgetést.

Carlisle szemszöge

Ma van Esme születésnapja. Már megvan az ajándéka. Kíváncsi vagyok, örülni fog-e neki. Az anyukája nyakláncát fogom adni neki. Még azután szereztem meg, hogy megmentettem Esmet Dominictól. Erre a névre még most is ökölbe szorul a kezem. Hogy képes bárki is bántani egy olyan csodálatos lányt, mint Esme? Semmi rosszat nem tett, mégis az egész életét tönkretette azzal, hogy elrabolta. Ha nem teszi meg, Esme pár nap múlva férjhez megy, és boldogan élhetett volna. Nem kellet volna belecsöppennie egy ilyen misztikus, és kegyetlen világba. Lehettek volna gyermekei, és egy boldog házasságban élhetett volna élete végéig. Viszont most már nincs mit tenni. Azzal, hogy Esme belém szeretett, az életét kockáztatja, ezzel ő is tisztában van, mégsem menekül el sikítva. Elhagyni nem bírnám. Ő jelenti nekem a mindent. Ha ő nem lenne velem, én sem léteznék tovább. Csak kedvetlenül élném a mindennapjaimat.
Kopogás zavarta meg gondolataimat. A korházi irodámban voltam. A betegeket már megvizsgáltam, így biztos valami súlyos eset történt.
-Szabad – szóltam ki.
-Dr. Cullen, Mrs. Carter-t 5 percen belül meghozza a mentő. Elég súlyosak a sérülései. Kérem, menjen a műtőbe – jött be Mary nővér az irodámba. Már megint Mrs. Carter. Ez a nő már vagy 5-ször került korházba a férje miatt, amit persze csak én tudok, mivel csak én látom az apró, de annál súlyosabb bizonyítékokat.
-Máris megyek, Mary – álltam föl a székemből, majd a műtő felé vettem az irányt.

Ahogy megláttam Mrs. Carter-t, elfogott az indulat. Minden bizonnyal a szemeim is befeketültek. Szerencsére nem vették észre. A karja és a lába láthatóan el volt törve, a testét mindenhol kék-zöld foltok borították.
-Mi történt vele? – kérdeztem tettetett nyugalommal a hangomban.
-Leesett a lépcsőn. A férje hívta a korházat – válaszolta a fiatal férfi. Hát persze, hogy a férje. Biztosan nem a lépcsőn esett le. Akkor nem ilyenek lennének a sérülései. Vagy, ha mégis, akkor a férje lökte le, miután megverte. Sajnos ezt nem tudom bebizonyítani. Még halványan fojtogatás jelei is látszódnak, de ezt is csak az én kifinomult látásom érzékeli. Az arcán, pedig egy tenyér lenyomata látszik, amit viszont eltakarnak a sérülések.

Megkönnyebbülten jöttem ki a műtőből. Szerencsére nem szenvedett maradandó károsodásokat. Még jó, hogy a nyakát nem törte ki. Ugyan volt egy kisebb belső vérzése, de az eltompult a törései mellett. Eltörött a bal válla és a jobb bokája, 4 bordája, amik szintén nem csak az eséstől törtek el. Ráadásul még a medencecsontja is megrepedt. Mennyivel könnyebb lenne neki, ha nem titkolná el, hogy a férje veri otthon. Próbáltam már beszélni vele, de reménytelen. Csak azt hajtogatta, hogy rendes ember és sohasem bántaná őt. Csak tudnám, mivel tudta rávenni őt a férje, hogy hazudjon.

Leraktam a korlapot a betegágy melletti kis szekrényre, majd kimentem a korteremből. A váróterem felé vettem az irányt. Elmosolyodtam az emlékre, hogy Esmevel is itt találkoztunk. Visszagondoltam azokra a percekre, amikor elláttam törött lábát. Mennyire gyönyörű volt már akkor is. Gyönyörű, karamellbarna haj, csillogó, mogyoróbarna tekintet, káprázatos alak. Egyszerűen gyönyörű volt. És ez alatt a három év alatt, ha lehetséges, csak még gyönyörűbb lett.
A várakozók között megláttam egy kisfiút, aki az anyja ölében ülve várt a sorára. Ha jól láttam, el volt törve a karja. Márpedig éles látásom nem hazudik. Vajon mit csinálhatott?
Nem lehetett több 10 évesnél. Vörösesbarna haja hosszabb tincsekben lógott homlokára, zöld szemei kíváncsian kémlelték a folyosót, majd mikor meglátott engem feléjük közeledni, odafordult az anyukájához.
-Ő az orvos, anya? – kérdezte suttogva, de persze én így is hallottam a tökéletes hallásommal. Az anyuka felém fordult, majd bólintott egyet kisfia kérdésére.
A nőnek szintén zöld szemei volt, csupán egy árnyalatnyi kis eltéréssel, mint a fiának. Barna, hullámos haja hátközépig ért. Rajta nem láttam sérülést, így gondoltam csak a fiát kísérte be.
-Jó napot! Dr. Cullen vagyok – mondtam mikor odaértem hozzájuk.
-Jó napot! Mrs. Masen vagyok – köszönt a nő, majd a fia halkan ugyanígy tett. –, a kisfiamnak eltörött a karja. Ellátná, kérem? – állt föl, majd kézen fogta a fiát.
-Persze, kövessenek – azzal elindultam a vizsgáló felé. – Ülj fel a vizsgálóasztalra – mosolyogtam a kisfiúra, majd a csaphoz mentem. Megnyitottam a melegvizes csapot, majd egy ideig alá tartottam a kezem, hogy ne legyen majd annyira hideg az érintésem. – Hogy hívnak? – kérdeztem a fiútól, miután eléggé melegnek ítéltem a kezemet,
-Edward – válaszolt magabiztosan. Tehát nem fél. Ez jó.
-Nos, Edward, mik a panaszaid? – kérdeztem mosolyogva.
-Azt hiszem eltörött a csuklóm.
-Hát az mindjárt kiderül – kezdtem el vizsgálni a törött részt. Alaposan megvizsgáltam és úgy tűnt, tényleg eltörött, de szerencsére nem szilánkosan.
-Tényleg eltörött a csuklód, de kapsz rá egy gipszet és pár hét alatt rendbe is fog jönni – mosolyogtam rá, majd végigsimítottam a haján. Milyen jó lenne, ha nekem is lehetne egy fiam vagy egy lányom. De sajnos ez már nem adatik meg nekem. – Mindjárt be is gipszelem.

-A doktor bácsinak törött már el valamilye? – kérdezte miközben a kezét gipszeltem.
-Na de kisfiam! – szidta le őt kissé az anyja.
-Ugyan, semmi baj – mosolyogtam. – Amúgy nyugodtan tegezz, szólíts csak Carlislenak – néztem Edwardra, aki viszonozta a mosolyom és bólintott. – Egyébként nem, még nem törött el semmim sem – legalábbis nem emlékszem rá, hogy emberi életemben bármim is eltörött volna. Vámpírként pedig már erősebbek a csontjaim.
-Tényleg? – csodálkozott Edward.
-Tényleg – bólintottam. – Na, készen is vagyunk. 2 hét múlva még vissza kell jönnöd, hogy leszedjük a gipszet. Addig viszont nagyon vigyázz és ne erőltesd meg a kezedet.
-Rendben, köszönöm – mondta illedelmesen. Nagyon jól nevelték.
-Köszönjük Dr. Cullen – mondta hálásan a nő, majd a kisfiát kézen fogva az ajtó felé indult. – Viszontlátásra! – köszönt el.
-Szia Carlisle! – köszönt Edward is.
-Viszontlátásra Mrs. Masen, szia Edward! – búcsúztam.

Végre vége a műszakomnak. Még be kell ugranom a virágboltba Esme csokráért, aztán elmegyek az étterembe a vacsoráért és mehetek haza.
Ahogy beléptem a virágüzletbe az eladónő mosolyogva fordult felém.
-Jó napot, Dr. Cullen! Minden bizonnyal a csokorért jött.
-Jó napot, Mrs. Norton! Igen, készen lett?
-Igen, pont ma hozták a friss virágokat, így azokból tudtam összeállítani.
-Köszönöm szépen, mennyi lesz? – kérdeztem és már vettem is elő a tárcám.
-25 dollár. Szerencsés a hölgy, akinek viszi – pirult el kissé. – Mármint, hogy ilyen szép csokrot visz neki. És gondolom, ismeri a virágok jelentését is.
-Igen, ismerem – mosolyogtam. – Neki a legjobb jár – céloztam a szerencsés hölgyre, majd átnyújtottam 35 dollárt. – A többit tartsa csak meg – tettem még hozzá, mikor ellenkezni akart. Sajnos nem minden embernek elég a fizetése arra, hogy eltartsa a családját. Ráadásul a férje súlyosan beteg, így az sem tud dolgozni, és neki kell eltartani a fiát és a férjét is. Mindezt nem valami sok bevételből.
-Igazán köszönöm – hálálkodott. – Remélem, a hölgy tetszését is elnyeri majd a csokor.
-Minden bizonnyal. Viszontlátásra Mrs. Norton! – köszöntem el.
-Viszontlátásra Dr. Cullen! – köszönt ő is, majd kiléptem az utcára.

Ahogy végeztem az étteremben is, rekord sebességgel száguldottam hazafelé. Amilyen nesztelenül csak tudtam, leparkoltam a ház előtt, majd kipattantam a kocsiból, óvatosan fölkaptam a virágot és az ételt, majd halkan bementem a hátsó ajtón.
Hallottam, hogy kedvesem a nappaliban ül és rajzol. Biztos mostanában lesz valamelyik rajzának a határideje.
Amilyen halkan csak tudtam, megterítettem, majd az ételt kiraktam az asztalra. Fölkaptam a virágot, majd kimentem az ajtón és megkerültem a házat, hogy elől bemenjek.
-Megjöttem, drágám – mondtam kicsit hangosabban, hogy meghallja. Lekapkodtam magamról a kabátot és a cipőt, majd a virágot a hátam mögé rejtettem és így mentem szerelmemhez a nappaliba. Odasiettem hozzá, majd megcsókoltam, ügyelve arra, hogy ne lássa meg a virágokat. Bár az illatukat már biztosan megérezte.
-Mit rejtegetsz a hátad mögött? – kíváncsiskodott.
-Ezt neked hoztam – húztam elő a hátam mögül a csokor virágot. – Boldog születésnapot, édesem! – láttam felcsillanni szemében a csodálkozást, majd gondolkodó arccal nézte a csokrot.
-Köszönöm – csókolt meg szenvedélyesen. – Honnan tudtad? – csodálta meg a csokrot. 6 féle virágból állíttattam össze. Volt benne barackvirág, liliom, margaréta, orchidea, orgona és rózsaszín rózsa. Persze mindegyiknek volt valami jelentése, amit biztos kedvesem is értett.
-Aki kíváncsi, hamar megöregszik – mosolyogtam, mire észrevettem, hogy valami átfut az arcán, de aztán rögtön el is tűnt, így nem fordítottam rá nagyobb figyelmet. – Egyébként szerintem te is kitalálod – nevettem.
-Alice – mondtuk egyszerre, mire mindketten felnevettünk. – Köszönöm – simogatta meg az arcom. – Gyönyörű - megfogtam a kezét és belecsókoltam. Illata elbódított, de most egyáltalán nem vágytam a vérére.
-Neked a legszebb jár – mosolyogtam.
-Keresek neki egy vázát – állt föl a kanapéról, majd a konyhába ment, ahova én is követtem. Így tökéletes lesz a meglepetés. Amint beért a konyhába, megtorpant. – Ezt te csináltad? – ámuldozott. – De hát mikor? – láttam, hogy azon gondolkozik, mikor volt erre időm.
-Igen, én csináltam. Kivéve az ételt. Azt a kedvenc éttermedből hoztam – mosolyogtam. Szerelmem nagyon szerette az ottani ételt. Úgy tűnik a meglepetés bejött.
-De hát mikor? – ismételte meg előző kérdését.
-Már előbb itthon voltam, mint hogy köszöntem neked. Nagyon halkan mozogtam, és te a rajzolással foglalkoztál, így nem vettél észre. És persze a hátsó ajtón jöttem be – magyaráztam.
-Köszönöm – a meghatódottságtól egy könnycsepp gördült le az arcán, amit zavarodottan letörölt.
-Mondtam már, neked a legjobb jár – termettem mellette, majd közelebb húztam magamhoz és szenvedélyesen megcsókoltam. Csokorral a kezében átkarolta a nyakam, hogy közelebb húzzon magához. Mint egy esküvőn, miután a pap kimondta, hogy a férj megcsókolhatja a menyasszonyt. Itt viszont kedvesem volt a képzeletbeli ara, én pedig a férj. Az ő férje. Egyszer talán tényleg így lesz.
-Szeretlek – suttogtam ajkaiba.
-Én is szeretlek – suttogott ő is.
Elszakadtam tőle és boldogan rá mosolyogtam. Hirtelen eszembe jutott a nyaklánc. Hisz az is ajándék.
-Oh, valamit elfelejtettem. Bocsáss meg – engedtem el hirtelen, majd fölrohantam az emeletre, egyenesen a dolgozószobámba, majd kikaptam a fiókból a kis, becsomagolt dobozt, és máris szerelmem mellett termettem a konyhában. – Ez is a tiéd – nyújtottam át neki az ajándékot.
-Mi van benne? – érdeklődött kíváncsian.
-Csak nyisd ki – unszoltam, mire elkezdte leszedni a csomagolópapírt az ajándékról. Csodálkozva nézett föl rám, miután meglátta, mit rejt a papír. Felnyitotta a doboz tetejét.
Ahogy meglátta a nyakláncot, könnyek gyűltek a szemébe, majd végigfolynak az arcán, nedves csíkot hagyva maguk után.
-Köszönöm – suttogta rekedten a sírástól. Közelebb léptem hozzá, majd ujjaimmal finoman fölemeltem az állát, hogy a szemembe nézzen.
-Neked mindent –suttogtam én is. Közelebb hajoltam, majd megcsókoltam. Aztán elváltam ajkaitól és az arcát kezdtem puszilgatni, lecsókolva ezzel a könnycseppeket.
-De hát hogyan? Hogyan jutottál hozzá? – kérdezte kíváncsian, miután már nem folytak a könnyei.
-Miután megmentettelek Dominictól – az utolsó szóra a tekintetem minden bizonnyal elsötétedett, így próbáltam megnyugodni-, elmentem a házatokba. Tudtam, hogy megölte a szüleidet, így gondoltam, ha már nem mehetsz haza, néhány emléket elhozok neked. Ez volt az egyik.
-De hát ez a nyaklánc mindig anyukámon volt. Sohasem vette le – mondta csodálkozón.
-Róla vetem le – suttogtam alig hallhatóan. Remélem nem haragszik meg érte.
-Te… láttad… őket… miután… - nem bírta befejezni. Válaszként csak bólintottam. Együtt éreztem vele. Én sohasem ismertem az anyukámat, mert nem sokkal a születésem után meghalt. Nem ismertem, mégis fájt, mivel az anyám volt
-Kérlek, most ne ezzel foglalkozzunk. Ez most a te napod. Ne rontsuk el – kérleltem, elszakadva szomorú gondolataimtól.
-Rendben – válaszolt, de tudtam, hogy nem volt őszinte. Nem olyan könnyű egy ilyen beszélgetést elfelejteni.


Esme nyaklánca

Ui.:
Ráadásként itt vannak a virágok jelentései

Barackvirág: rabod vagyok
Liliom: rajongás
Margaréta: finomság, tisztaság
Orchidea: egy gyönyörű hölgynek mély érzelmeket üzen
Orgona: első szerelmet üzen
Rózsaszín rózsa: azt üzeni, tökéletes a boldogságom veled

Komikat kéreeeek!!!:D