3. fejezet - A régen várt látogató

Sziasztok!

Ugyan megint volt egy kicsit hosszabb kihagyás, most itt vagyok:) Egy hetet kórházban kellett töltenem, de most már szerencsére jól vagyok, viszont nagyon sok a tanulni valóm. A júniusi hónapom pedig igen csak zsúfolt lesz, ezért nem tudom, mikor lesz friss a másik történetekből, de addig is ebből lesznek majd újabb fejezetek:) Remélem, tetszeni fog nektek az új rész, mert végre a mi imádott dokink is feltűnik benne és máris elcsavarja főhősnőnk fejét:D

Puszi, Juliet

A régen várt látogató

Alice szemszöge

Vigyorogva mondogattam magamban a szorzótáblát, miközben Edward mérges arccal és a melle előtt összefont karokkal állt előttem.

- Mit titkolsz már megint? Ki vele! – dobbantott egyet türelmetlenségében a lábával.

- Fogadd el, hogy most nem ismered a jövőt – öltöttem ki rá pimaszul a nyelvemet. – Ezúttal nem szeded ki belőlem.

- Megint baj lesz belőle, már előre látom – forgatta meg a szemeit ingerülten. – Alice, jogunk van tudni, hogy mi fog történni a családunkkal! – lépett egyet felém, én azonban a helyemen maradtam és farkasszemet néztem vele, miközben a szorzótáblától már kezdett felrobbanni feje. Szinte láttam felette a füstöt felszállni.

- Ne aggódj, semmi baj nem lesz belőle, láttam – mosolyogtam továbbra is. – Bár hatással lesz az egész családra, semmi rossz nem fog történni – mondtam magabiztosan.

- A jövő változhat! – ellenkezett. – Nem tudhatod, miként befolyásolják majd a döntéseink! Nem lehetsz teljesen biztos benne!

- Ebből csak jó sülhet ki – ráztam meg a fejem. – Ne aggódj, amint bekövetkezik, minden részletet megosztok majd veletek. Addig viszont lakat lesz a számon.

- Előbb utóbb hibázni fogsz – szűkítette össze a szemeit és úgy nézett rám.

- Nem hinném. Ez túl fontos ahhoz, hogy csak olyan könnyen megadjam magam.

- Ki vele, Alice! Mit láttál? Ne kelljen többször megkérdeznem! – kezdett tényleg igazán dühös lenni. Egy pillanatra bevillant a fejembe Esme arca, hogy egy kicsi támpontot adjak legalább neki, majd a gondolataimat újra elrejtettem előle. – Mi köze van mindehhez neki? – döbbent meg. – Egy árvaházi nővér hogyan lehetne hatással a mi családunkra? – kérdezte zavarodottan. – Te átvertél! – vádolt meg, miután még mindig csak vigyorogtam rá.

- Nem, nem vertelek át – ráztam meg a fejem. – Többet viszont nem árulok el. Szeretném, ha meglepetés lenne nektek – mosolyogtam sejtelmesen, azzal otthagytam őt a nappaliban, zavaros gondolatai között vergődve.

Esme szemszöge

Gyorsan eltelt az az egy hét, amit Lizzy Forks-ban töltött. Szinte még fel sem fogtam, hogy velem van, amikor már indulnia is kellett. Bár sokszor elmondta, hogy bármikor meglátogathatom őt, mert persze azért fent tartotta még az ajánlatát az olaszországi úttal kapcsolatban, én csak a fejemet csóváltam. Nem tehettem meg, hogy csak úgy hetekre itt hagyjam az árvaházat. Egyszerűen képtelen voltam erre.

Könnyek között búcsúztam el tőle, majd ahogy a taxi eltűnt a látókörömből, visszafordultam az árvaház felé és a szobám felé vettem az irányt. Ott azonnal ledőltem az ágyra és bánatosan hunytam le a szemeimet. Újabb hosszú hónapok nélküle… Mi lesz addig velem?

Még csak egy fél hónap telt el, amikor hívás érkezett a Cullen családtól. Rosalie szólt, hogy ezúttal már a hónap elején el szeretnének látogatni az árvaházba, mert ha jobb idő lesz, túrázni mennek majd a családjukkal a hónap közepén. Ettől a hírtől azonnal felvillanyozódtam. Mindig lelkesen vártam azokat a napokat, amikor páran közülük ellátogattak hozzánk. Szerettem a társaságukat és be kellett vallanom magamnak, egyre kevésbé hittem a furcsa érzéseimnek velük kapcsolatban. Lassan sikerült elhitetniük velem, remélhetőleg az igazságot, hogy ők tényleg ilyen jólelkű család, mint amilyennek mutatják magukat. Ettől pedig egyre magabiztosabbnak éreztem magam.

Alig vártam a szombat délelőttöt, amikorra bejelentették a látogatásukat. Mint mindig, ezen a napon is a szobám ablakában ültem és figyeltem az utat, hogy mikor fordul be a szürke Volvo a sarkon. Ez azonban csak nem akart bekövetkezni, amiért kezdtem egyre csalódottabb lenni. Egy alkalommal sem késtek még, ezért ez most nagyon meglepett. Lassan vánszorogtak a percek, és én egyfolytában az órát lestem. Közben még a nap is kisütött, amiből rögtön eszembe jutott, hogy talán végül mégis inkább most mentek el túrázni és csak elfelejtettek nekünk szólni. Őrültnek éreztem magam, amiért ennyire vágytam az ittlétükre. Az agyam egy kis zugában talán tudtam, hogy miért volt ez így. Családra vágytam. Ők pedig olyan kiegyensúlyozottnak és magabiztosnak tűntek minden alkalommal, hogy biztos voltam benne, az otthoni életük is makulátlan, akár csak ők maguk.

A nap azonban lassan eltűnt az égről és már a tizenkettes szám felé közelített a kismutató az órán, amikor egy fekete, sötétített ablakú Mercedes kanyarodott be az utcába. Azonnal felpattantam az ablakból. Azt hittem, esetleg más látogatók érkeztek, így hát meglepődtem, amikor megláttam Alice fekete, tüskés haját előbújni a kocsiból. Elindultam lefelé, hogy már a hallban legyek, amikor megérkeznek, és út közben társult hozzám Christine is. Szótlanul álltunk egymás mellett, amikor végül kopogtattak az ajtón. Mary nyitotta ki azt, mire mi rögtön megláttuk Alice kicsi alakját a másik oldalán.

- Jó napot! Elnézést a késésért, de közbejött egy-két dolog – szabadkozott azonnal, miközben beljebb lépett a házba.

- Semmi gond – mosolygott Mary. – A gyerekek tudnak várni.

- Ezúttal eljött velünk még valaki – kezdett bele Alice vigyorogva, miközben sorban beléptek egymás után az ajtón. Az alacsony lány mögött következett a párja, Jasper, majd Rosalie és Emmett, és legvégül még valaki.

A lélegzetem elakadt, ahogy megláttam azokat az aranybarna szemeket. Érdeklődve pásztázta végig a helyiséget, mindent jó alaposan megvizsgálva, majd a tekintete ránk tévedt. Egészen pontosan, leginkább rám. Megtorpant, amint a tekintetünk összetalálkozott, majd egy-két másodperc elteltével aprót rázott a fején és megszakítva a szemkontaktust, beljebb lépett és becsukta maga mögött az ajtót. Zavartan sütöttem le a tekintetem, miután jó alaposan végigmértem őt. Körülbelül Edwarddal volt egy magasságban, de a teste sokkal kidolgozottabb volt. A mozgása szinte vonzotta a tekintetem, de nem ez volt az, ami igazán lenyűgözött. Szőke tincsei szinte aranyként csillogtak, tökéletes harmóniában a szemeivel.

Éreztem, hogy valaki engem néz, de amikor felpillantottam, a tekintetem összetalálkozott azzal az örvénylő szempárral és képtelen voltam tovább rajtuk tartani a szemeimet. Te jó ég! Mi történik velem? Zavartan haraptam bele az ajkamba, de még mindig alig mertem felnézni.

- Jó napot – köszönt bársonyos hangján, amivel ha lehet, még jobban levett a lábamról. – Dr. Carlisle Cullen vagyok, a helyi kórházban dolgozom – mutatkozott be, majd sorban kezet fogott velünk. Amikor elém ért és kinyújtotta felém a kezét, kis híján még el is ájultam. Te jó ég! Hogyan fogok így egy percig is a közelében maradni, ha ilyen hatással van rám?

Végül elfogadtam a felkínált jobbot és úgy döntöttem, nem leszek olyan illetlen, hogy nem nézek rá közben. A mosolya egy árnyalattal szélesebb lett, ahogy a tekintetünk összetalálkozott. Ó a francba, biztosan észrevette, hogy mennyire zavarban vagyok. Viselkedj, Esme! - kántáltam magamnak gondolatban.

Miután mindenkivel kezet fogott, újra belekezdett a beszédbe.

- Sajnálom, hogy csak most tudtam ellátogatni ide – nézett körbe ismételten, de az arcáról sütött az elismerés a felújítást illetően. – Eddig a munkám nem igen engedte, ezúttal viszont úgy gondoltam, hozok mást is. – Kissé furcsa volt ez a hirtelen változás. Eddig, amikor itt jártak, mindig Rosalie volt az, aki az egész család nevében beszélt. Most azonban, hogy Dr. Cullen is itt volt, teljesen megváltozott a felállás. Rosalie csak Emmett mellett állt, de úgy tűnt, ezúttal egyáltalán nem olyan vidám. Amint végighordoztam a tekintetem rajtuk, észrevettem, hogy Dr. Cullen-en és Alice-en kívül a többiek kissé mogorva arckifejezéssel meredtek maguk elé, pedig máskor mindig olyan mosolygósak voltak. Az orvos maga elé emelte a táskáját, majd Mary-hez és Anette-hez fordult, akik látszólag majd szétfolytak az olvadozásban. – A segítségüket szeretném kérni az oltások beadásában. Ez is egy afféle adomány lenne. – A mosolya töretlen maradt, miközben a táskát visszaengedte a lába mellé.

- P… persze – bólintott rá azonnal Mary. – Jöjjenek csak, a gyerekek már várják magukat a nagyteremben – indult el azonnal fölfelé.

Ahogy megkezdődött az oltások beadása, a teremben kezdett egyre nagyobb zűrzavar keletkezni. Dr. Cullen ugyan megpróbálta vigasztalni és bátorítani az éppen sorra kerülő kisebb gyereket és a család többi tagja is próbálkozott a figyelmük elterelésével, de ez csak nem akart használni. Egy kicsit azért megértettem a gyerekek viselkedését, hiszen én sem szerettem kifejezetten, amikor tűket döfködtek belém. Egy hirtelen ötlettől vezérelve aztán megfogtam egy cukros dobozkát, majd odaléptem az orvos és Anette mellé.

- Had segítsek – ajánlottam. A hangom olyan halk volt, hogy azt hittem, ebben a zűrzavarban meg sem fogja hallani, a tekintetét azonban mégis felém fordította és érdeklődve nézte a kezemben tartott dobozt. – Ez általában használni szokott – magyaráztam, értetlen tekintetét látva.

- Rendben – bólintott rá végül mosolyogva, mire nekem nagyot dobbant a szívem.

Ezek után már csak ritkán hangzott föl egy kis sírás, az is azoktól a csöppségektől, akik még csak pár évesek voltak. A többiek azonban hősiesen helyt álltak, egy-egy szem cukorkában reménykedve.

- Ön aztán tényleg ért a gyerekekhez – szólalt meg elismerően Dr. Cullen, minek következtében éreztem, hogy az arcom enyhén bizseregni kezd. – Hogyan tett szert ennyi tapasztalatra? – érdeklődött tudattalanul.

- Szinte itt nőttem fel az árvaházban, úgyhogy az egész életemet gyerekek között töltöttem – feleltem. Furcsa mód teljesen megbíztam ebben az emberben, pedig a többieknél is eltartott egy jó darabig, amíg elfogadtam a furcsaságaikat.

- Sajnálom – nézett rám együtt érzőn.

- Ne tegye – mosolyogtam rá. – Imádok velük foglalkozni és tanítani őket – mondtam őszintén.

- Tanítani? – döbbent meg, majd halkan felnevetett. – Ne vegye tolakodásnak a kérdésemet, de hány éves ön, hogy már tanít? Olyan fiatalnak látszik… - fürkészte átható tekintettel az arcomat.

- 23 éves vagyok – bólogattam. – Viszont jól szót értek a gyerekekkel és szívesen tanítom őket.

- Ennyi idősen még az egyetemen kellene tanulnia és az álmait kergetnie – csóválta meg a fejét, de a szemeiben látszott valami különös csillogás.

- Eddig a rossz helyzetünk miatt nem hagyhattam itt az árvaházat, mostanra pedig már annyira a szívemhez nőtt, hogy képtelen vagyok elszakadni ettől a helytől – sóhajtottam. – A húgom próbált már meggyőzni, de egyelőre hajthatatlan voltam.

- És mi a helyzet az álmaival? – tett fel egy újabb kérdést. – Ó, bocsásson meg, nem akartam illetlen lenni – szabadkozott azonnal.

- Az álmom mindig is az volt, hogy gyerekekkel foglalkozzak és taníthassam őket – mondtam őszintén. – Az pedig, hogy valaha is bekerülök egy építészeti egyetemre, szinte lehetetlen. Ráadásul olyan nagy kiadásokat nem is tudnék fedezni.

- Pedig ez igazán nagyszerű ötlet – mosolygott. – Nem kéne feladnia az álmait. Egyszer talán valóra válnak majd – bíztatott, ami kissé meglepett. Még csak alig pár perce ismerjük egymást, de ő máris ilyen közvetlen velem. Igazuk volt Mary-éknek, ő valóban egy igazi álom… - Köszönöm a segítségét – mosolyogott ismét rám, miután az utolsó oltást is beadta.

- Örömmel segítettem – viszonoztam a gesztusát.

- Khm… megkérdezhetném, hogy a pénzügyi formaságokat kivel intézhetem?

- Miss. Hale eddig mindig velem rendezte az ehhez kapcsolódó dolgokat. Kérem, kövessen! – intettem neki, majd elindultam a szokásos iroda felé. A szívem már most a torkomban dobogott, mintha az eddigi beszélgetésünk alatt nem ugrott volna már ki majdnem a mellkasomból. Közben a szemem sarkából láttam, hogy a többi nővér azonnal felénk kapja a fejét.

- Igazán szépen felújították az épületet – jegyezte meg, mikor már félúton jártunk.

- Megteszünk mindent azért, hogy a gyerekek a legjobbat kapják. Nehéz nekik így is szülők nélkül felnőniük.

- Hihetetlen, milyen csodálattal beszél róluk – mondta őszintén. – Mintha mind a magáé lenne…

- A sajátjaimnak is érzem őket – nevettem halkan. - Bár van, akivel szinte együtt nőttem fel, velük inkább baráti viszonyban vagyunk. Csak attól tartok, hogy akiknek már végleg el kell hagyniuk az árvaházat, hogyan fognak boldogulni. Itt azért mégsem kapják meg a megfelelő oktatást a tovább tanulásra, hiszen még nekem sincsen diplomám. Nem is maradhattam volna, ha nem tudok segédkezni a gyerekek nevelésében.

- Ezért mondtam azt, hogy nem kéne feladnia az álmait – nézett rám komolyan.

- Ez nem ilyen egyszerű – sóhajtottam, miközben benyitottam Mary irodájába és őt is beljebb invitáltam. – Először le kellene érettségiznem, és a tanulás rengeteg időmet elvenné, amit persze nem sajnálnék… De az egyetem nem játék. Főleg, ha fizetek is érte.

- Bámulatos, hogy 23 évesen ilyen éretten gondolkodik a jövőjéről – jegyezte meg ámulattal a hangjában, mire én kissé elpirultam.

- Hamar fel kellett nőnöm – sütöttem le a tekintetem. – De hát minek is panaszkodom éppen magának… Hiszen ön már jócskán túl van ezen az időszakon – sóhajtottam, majd hirtelen észbe kapva szabadkozni kezdtem. – Mármint… jaj… ne haragudjon, nem úgy értettem. Csak ön… már egy sikeres sebészeti főorvos, és ezt a posztot bizonyára csak kitartással és hosszú idők munkájával tudta megszerezni. – A végén mélyen kifújtam a levegőt. Ránézésre ez az orvos nem sokkal tűnt idősebbnek nálam, de a rangját tekintve már biztosan jócskán túljutott a harmincon.

- Nyugodjon meg, egyáltalán nem bántott meg – nevetett fel jóízűen. – Mellesleg, nekem nem kellett annyit gürcölnöm ezért az állásért. Az emberek szerint meg van hozzá a tehetségem, de én inkább adottságnak mondanám. Jó fotografikus memóriám van. És akárhány éves is leszek, legbelül mindig megmaradok annak a huszonhárom éves egyetemi srácnak, aki voltam.

- Miért pont huszonhárom? – lepődtem meg.

- Akkor éltem a fénykoromat – mosolyodott el. – Az egyetem mellett elég nehéz volt gyereket nevelni, abban az évben mégis minden az én javamra vált.

- Bizonyára nehéz lehet magának ennyi gyereket egyedül nevelni és mellette még a kórházban is helyt állni. Mégsem tűnik kimerültnek, pedig nem lehet egy egyszerű élete.

- A családom tökéletesen megérti, hogy az én életem az orvoslás. Megpróbálok mindig időben hazaérni hozzájuk, és amikor csak tudok, szabadnapot veszek ki és olyankor az egész napot együtt töltjük. A kimerültség pedig valahogyan nem az én asztalom – nevetett fel. – Sosem éreztem tehernek sem a munkámat, sem pedig a családomat.

- Én nem is így értettem… - ráztam meg azonnal a fejemet.

- Tudom – emelte fel nyugtatóan a kezét. – Most szeretnék én kérdezni – dőlt egy kissé előre a székben, ahol helyet foglalt. Én az asztal másik oldalán ültem, mégis kissé zavarban éreztem magam vele szemben.

- Persze… csak nyugodtan – feleltem még nagyobb zavarban.

- A testvére felől szeretnék érdeklődni… Azt mondta, ő próbálta magát elcsalni innen – döntötte kissé oldalra a fejét és úgy tűnt, tényleg érdekli ez a téma.

- Nos… őt örökbe fogadták még kisebb korunkban. A nevelőszüleivel él Seattle-ben, de Olaszországban jár egyetemre. Mit szeretne még tudni róla?

- Nem akarok illetlen lenni a túlzott kíváncsiságommal – rázta meg a fejét.

- Ahogy gondolja, bár egyáltalán nem veszem tolakodásnak a kérdéseit. Akkor térjünk át a papírmunkára. – Elővettem a dossziét, amiben eddig minden hónapban vezettük a kapott adományokat és a kiadásokat. Már most, pár hónap elteltével is egy egész szép összeg félretett pénz összegyűlt.

- Szeretném, ha tudná, hogy a kórház segítségére, vagyis pontosabban az enyémre mindig számíthatnak. Bármilyen betegség, vagy valamilyen más gond adódik, szívesen állok a rendelkezésükre – mondta kedvesen, miközben átnyújtotta a csekket.

- Nem akarunk sem az ön, sem pedig a kórház terhére lenni – ráztam meg a fejemet. – Éppen elég az, hogy ennyi pénzzel kisegítik az árvaházat. Többet nem fogadhatunk el. Már ez is nagyon sok.

- Ez egyáltalán nem probléma nekem – nevetett fel. – Ma már olyan járványok pusztítanak, amik ellen nincsen védő oltás. Ezért szeretném, ha engem hívnának először, ha bármi gond adódna. – Átnyújtott egy kis papírt. – Ezen a számon bármikor elérhetnek, közvetlenül engem. Nem kell a kórházon keresztül kapcsoltatniuk.

- Köszönjük – hálálkodtam.

- Ez csak természetes – mosolygott.

- Nem, egyáltalán nem az! – tiltakoztam hevesen. – Maguk pár hónap alatt annyit tettek ezért az árvaházért, amennyit eddig még senki sem az épület felépítése óta. Ezt sosem tudjuk majd meghálálni maguknak.

- Nekünk éppen elég az, hogy láthatjuk a gyerekeket egészséges és biztonságos körülmények között élni.

- Lehetne egy kicsit személyesebb kérdésem? – kérdeztem, tartva attól, hogy lassan már az idegeire fogok menni, de látszólag teljesen nyugodt volt.

- Természetesen – bólintott rá azonnal.

- Miért éppen ide költöztek? Hiszen Forks csak egy kicsi, esős város. Semmi érdekes sincsen benne. A gyerekei pedig okosak, tehát egy neves egyetemen lenne a helyük, hiszen ezek szerint a pénz nem akadály. Akkor miért pont ide jöttek? És miért az árvaházat választották? Számos más alapítványnak adományozhattak volna.

- Ez egy kicsit több volt, mint egy kérdés – kuncogott, de azért belekezdett a megválaszolásukba. – A költözésünk oka, hogy Edward nem bírja a füstös, nyüzsgő, poros nagyvárosokat, ezért olyan helyet kellett választanunk, ahol sokkal tisztább a levegő. Hogy miért pont Forksra esett a választásunk? Azt már nem tudom. Ez mindünknek tetszett. Az pedig, hogy az árvaházat választottuk, legfőképpen amiatt volt, mert az előző lakhelyünkön is rendszeresen eljártunk oda. A lányaim oda vannak a gyerekekért és nem akartam megfosztani őket ettől az élménytől. Tulajdonképpen, ők kértek meg rá, hogy ne változtassunk a szokásainkon, de egyáltalán nem bántam meg. Örülök, hogy egy ilyen közösséget segíthetek.

- Ez igazán nagylelkű magától.

- Már mondtam, hogy számomra ez a természetes.

- Furcsa… - motyogtam magam elé. Azt hittem, hogy nem fogja hallani, de mégis meghallotta és érdeklődve pislogott rám.

- Micsoda? – kérdezte kíváncsian.

- Oh… én… khm… szóval… - dadogtam. – Én csak… nem gondoltam volna, hogy… hogy ön ilyen nagyvonalú – magyarázkodtam. – Annyi mindent hallottam önről, de… nem nagyon akartam elhinni, amíg… amíg a saját szemeimmel nem láttam.

- Valóban? És miket hallott rólam? – kérdezte, ismét előrébb dőlve a székben. Ahogy a tekintetünk összetalálkozott, képtelen voltam elszakadni azoktól az aranybarna, örvénylő íriszektől. Egyszerűen megbabonáztak és nem tudtam nem válaszolni neki.

- Hát… hogy… elég sokan megbámulják önt… a kinézete miatt – mondtam zavartan, de képtelen voltam lesütni a szemeimet. A tekintete szinte foglyul ejtette az enyémet és nem engedte, hogy másfelé nézzek.

- Igen, ezt észrevettem már. De gondolom, nem csak erre gondolt…

- Azt is hallottam, hogy mennyire jó orvos. És, hogy számtalan másik kórházba hívták már, de ön nem volt hajlandó elmenni innen. Most már persze értem, hogy miért.

- Ezek pedig eléggé hihetőek – vonta fel a szemöldökét.

Látszott rajta, hogy érdekelte az igazság, de mégis mit mondhattam volna neki? Hogy a nővérek utána epedeznek a kórházban és most már belátom, hogy nem ok nélkül? Vagy, hogy mindenhonnan azt hallottam, hogy ön nem csak szívdöglesztő, hanem udvarias is és mindemellett még a munkáját is száz százalékosan komolyan veszi. Egy szóval jellemezni tudtam őt, az pedig ez volt: Tökéletes. Egyszerűen nem találtam hibát sem rajta, sem pedig a jellemében. Annyira közvetlen és kedves volt velem, pedig még csak pár órája ismertük egymást. Amiket pedig hallottam tőle és amilyen áhítattal beszélt a munkájáról… Még engem is ámulatba ejtett. És az is tisztán érződött, hogy a sok munka ellenére sem hanyagolja el a családját és minden gyermekét ugyanazzal az odaadással szereti. És lehet, hogy ez még nem is olyan ritka. De hogy valaki mindemellett még külsőre is egy Adonisz legyen, az már annál inkább. És ez a tökéletes férfi most itt ült velem szemben és beszélgetett velem. Ráadásul még kérdezősködött is utánam. Oh, Esme, térj magadhoz! – ütöttem gondolatban fejbe magam. – Ez a férfi túlságosan tökéletes ahhoz, hogy leereszkedjen a te szintedre.

- Nos, ha nem akarja elárulni, én nem erőltetem – szakított ki bársonyos hangja az egyre bonyolódó és fájdalmasabb gondolataimból.

- Ritka az olyan férfi, mint ön – mondtam ki végül, „sokat nem veszíthetek vele” alapon. – A gyerekeit mindennél jobban szereti, annak ellenére is, hogy egyikük sem a sajátja vér szerint. A munkáját imádja, de mégsem hanyagolja el a családját. Kedves, udvarias és… és jóképű – ejtettem végül ki a szavakat, mire Dr. Cullen arcán egy széles mosoly jelent meg.

- Hát, köszönöm a bókokat – kuncogott. – Örülök, hogy nem kellett lerombolnom a mások által megalkotott képét rólam – húzta el végül a száját.

- Ó, dehogynem, azt nagyon is sikerült – ellenkeztem vele. – Bármit is hallottam önről, mindig volt bennem egy gondolat, annak ellenére, hogy segíti az árvaházat, hogy ön egy mogorva alak, akit csak a pénz érdekel. Erre megjelent itt és már akkor meggyőzött ennek az ellenkezőjéről, amikor bejelentette, hogy oltást hozott a gyerekeknek.

Nem szólt semmit, csak magában mosolygott. Aztán végül mégis szólásra nyitotta a száját.

- Örülök, hogy már elsőre ilyen benyomást keltettem – mosolygott töretlenül.

Egy torokköszörülés után gyorsan témát váltottam, mert kezdett a helyzet egyre kínosabb lenni.

- Ha nincsen más elintézni valónk, akkor talán ideje lenne visszamennünk a gyerekekhez. Bizonyára önnek is sok munkája van még. Nem akarom feltartani – magyarázkodtam.

- Ami azt illeti, mára szabadnapot vettem ki – nyugtatott meg. – Máskülönben nem lett volna időm eljönnöm ide. Még így is előfordulhat, hogy egy súlyos esethez behívnak. Szeretném kihasználni ezt a nyugodt napot. És nem sajnálom önnel tölteni a szabadidőmet.

Erre a mondatára fülig vörösödtem. Nem voltam ehhez hozzászokva. A férfiak általában fel sem figyeltek rám, ő pedig már harmadszorra éri el, hogy teljesen zavarba jöjjek előtte. Bár lehet, hogy ő mindig ilyen kedves a nőkkel.

- Khm… köszönöm – mosolyodtam el szégyenlősen.

- Ez az igazság – nézett rám olyan tekintettel, hogy azt hittem, ott helyben elolvadok. Ez az Adonisz nyíltan flörtöl velem, pedig még csak alig ismerjük egymást. Kellett párat pislognom, mire észbe kaptam és újra a földön jártam.

- Öhm… talán tényleg ideje lenne visszamennünk – szólaltam meg kis késéssel. Nem tudtam, hogy ennél még lehetnék-e zavartabb, de nem akartam kipróbálni.

Ő csak bólintott, majd felállt a székből és az ajtóhoz sétált, amit aztán kinyitott előttem. Halkan elmotyogtam ismét egy köszönömöt. Elég furcsa volt ez a helyzet, hiszen tulajdonképpen ő volt most itt a vendég. Én pedig balga módon hagytam, hogy elcsavarja a fejemet, holott ezt nem lett volna szabad.

Csendben sétáltunk vissza a nagyterembe, ahová belépve a hangulatom azonnal megváltozott. Nem is érezhettem jobban magamat máshol, mint a gyerekek között. Itt aztán tényleg felszabadult lehettem. Többször is észrevettem a gyerekekkel való játék közben, hogy Dr. Cullen engem néz, de ezt végül a véletlen művének vettem.

A Cullen család még egy jó ideig ott maradt az árvaházban. Csak akkor mentek el, amikor a gyerekek már a vacsorához készülődtek. Mindegyikük elköszönt, majd szépen sorban egymás után elhagyták az épületet.

Tűkön ülve vártam, hogy a gyerekek végre befejezzék a vacsorát és eltakaríthassunk utánuk. Nem is bírtam nagyon enni, sőt, egy falat sem ment le a torkomon, amit Christine észre is vett, de csak mosolygott rajtam. Amikor pedig végre elszabadultam közülük, az első dolgom volt, hogy felrohantam a szobámba és már hívtam is Lizzy-t. Pár csörgés után fel is vette.

- Igen? – szólt bele vidáman.

- Szia, Beth – köszöntem. Próbáltam először még visszafojtani a kitörni készülő szóáradatomat.

- Szia! Mi újság? Miért hívtál? – kíváncsiskodott.

- Nem hívhatom csak úgy fel a húgomat? – kérdeztem tettetett sértődöttséggel a hangomban, de közben már mosolyogtam.

- De… persze… - Szinte láttam magam előtt, ahogy megvonja a vállát. – Csak nem meggondoltad magad? – lelkesedett fel mindjárt. – Még nincs vége a nyárnak és, ha gondolod, hazautazhatunk.

- Nem erről van szó. De lehet, hogy ezt is jobban át fogom gondolni még.

- Szóval akkor miért hívtál? – sürgetett meg kicsit.

- Az orvos itt járt – feleltem az ajkamba harapva és vártam a reakcióját.

- Tényleg? – kiáltotta vidáman. – És milyen volt? Tényleg olyan jóképű, mint amilyennek leírták? – bombázott meg engem azonnal a kérdéseivel.

- Hát… a jóképű nem is elég jó kifejezés rá – feleltem egy sóhaj kíséretében. – De nem csak ez a lényeg! Mindemellett még hihetetlenül kedves és udvarias is. Komolyan mondom, ilyen férfit te még nem láttál.

- Fogadjunk! – vigyorodott el.

- Lehetetlen – ráztam meg a fejem, holott ő ezt nem láthatta. – Jaj, teljesen elcsavarta a fejemet – panaszoltam sóhajtva.

- És ez miért baj? – nevetett fel jóízűen. – Vesd be magad! Te egy gyönyörű, fiatal lány vagy! Ráadásul még okos is. Melyik férfi ne akarna ilyen nőt maga mellé?

- De hiszen ő sokkal idősebb nálam – ráztam meg ismét a fejemet. – Különben is, attól még, hogy szerintem jóképű, még nem biztos, hogy én is tetszem neki.

- Ugyan, te kinek ne tetszenél? Esme, fogadd el az értékeidet és lásd magad végre tisztán! Talán pont egy ilyen férfira lenne szükséged ahhoz, hogy megnőjön az önbizalmad.

- Hiába, ha pár percnél tovább nem tudok úgy megmaradni mellette, hogy el ne pirulnék.

- Szóval bókolt neked. Ezek szerint mégis bejössz neki – vetette ellen.

- Ez még nem jelent semmit sem. Valószínűleg minden nővel ilyen, mert úgy nézett ki, hogy számára ez teljesen természetes.

- Én akkor is azt mondom, hogy ha legközelebb találkoztok, akkor puhatolózz nála – tanácsolta. – Az csak előnyödre lehet.

- Nem tudom, mikor jön ide legközelebb – sóhajtottam. – Sok a munkája és mára is csak szabadnapot vett ki, hogy végre megnézhesse, mire is költötte eddig a vagyonát. Na, de inkább térjünk át rátok. Mi van Demetri-vel? – mosolyodtam el. Ezúttal rajta volt az áradozás sora.

- Ó, el sem tudod képzelni, milyen tökéletes… - álmodozott. – Augusztusban el akar vinni engem Görögországba két hétre, hát nem romantikus? Még sosem jártam ott, csak hallomásból tudom, mennyire szép hely. Már annyira várom! – lelkendezett.

- Azt hallom – nevettem fel halkan. Már szinte kiabált a telefonba, de ez most egyáltalán nem zavart.

- Jaj, Esme, nem is tudod, milyen boldog vagyok! Úgy érzem, végre megtaláltam az igazit – sóhajtotta boldogan.

- Ennek nagyon örülök! – mosolyodtam el. – Már alig várom, hogy végre én is megismerhessem a te lovagodat.

- Ahogyan én is a tiedet! Ha tudod, hogy mikor látogat el megint az árvaházba, feltétlenül szólj!

- Rendben – nevettem. – De csak ezért ne utazz el ide.

- Tervezem, hogy kicsit többet látogatlak meg majd, úgyhogy ez nem lesz akadály. De akkor térjünk is vissza rád… Eljössz akkor a nyáron Seattle-be? – kérdezte kíváncsian.

- Hm… – morfondíroztam. – Talán tényleg szükségem lenne egy kis kikapcsolódásra.

- Hogyan változott meg ilyen gyorsan a véleményed? – kérdezte gyanakvóan, amikor pedig egy ideig nem válaszoltam neki, újból megszólalt. – Csak nem Dr. Cullen mondott neked valamit?

- Fején találtad a szöget – sóhajtottam. – Azzal nem veszíthetek, ha kicsit kiteszem a lábam erről a helyről. Azt pedig még átgondolom, hogy megpróbáljam-e az egyetemet. Rengeteg időmbe telne, amíg leérettségizek és a tanulás minden maradék időmet elvenné. Egyetemre pedig nem itt szeretnék járni a közelben. Még fogalmam sincs, hogyan döntök.

- Hát, gondold át alaposan. De úgy tűnik, sokat köszönhetek ennek az orvosnak. Még talán sosem hallottalak téged ilyen vidámnak kiskorunk óta – somolygott. – Most viszont mennem kell. Majd még beszélünk. De azonnal hívj, ha van valami új hír!

- Rendben – kuncogtam. – Szia, Lizzy, szeretlek! – köszöntem el tőle.

- Én is! Vigyázz magadra! – tette még hozzá, majd kinyomta a hívást.

Fáradtan dőltem el az ágyamon és hunytam le a szemeimet. Az elmúlt nap történései sorban peregtek le a szemeim előtt, visszaidézve ezzel a legszebb pillanatokat. Sosem gondoltam volna, hogy egy férfi egyszer majd ilyen hatással lesz rám. Saját magamat sem értettem, hiszen még sosem néztem senkire sem így. Az volt az egyetlen biztos benne, hogy Dr. Cullen nagy hatással volt rám a mai nap. Hogy mi lesz tovább? Az majd kiderül. Talán nem is látom többé őt. Ha pedig mégis újra ellátogat ide, én úgysem merek majd célozgatni neki. Az nem az én asztalom. Bármennyire is bizonygatta Liz, hogy meg kéne próbálnom, tudom, hogy még ha el is határoznám magamat, éles helyzetben meg sem tudnék szólalni. Úgyhogy inkább nem reménykedem semmiben.

Észre sem vettem, mikor váltották fel az emlékeket az álmok. A hatalmas, színes kavalkád teljesen körbe kerített. Mindenhol az arany különböző árnyalatait lehetett látni. Bárhová néztem, végtelen messzeség tárult a szemem elé, a távolban egy kicsi, világító ponttal, én pedig arra felé haladtam, hogy megtudjam, mi is az valójában.

2. fejezet - Titkok

Sziasztok!
Mivel nem igen tudtam haladni a másik történetekkel az elmúlt hetekben, így úgy döntöttem, hogy felteszek még egy fejezetet ebből, hogy ne legyen megint akkora kihagyás :) Szóval most itt is van! Bár kedvenc dokink még mindig nem lesz benne, csupán csak megemlítve :( , egy új szereplő jelenik majd meg, akinek elég fontos szerepe lesz a folytatásban is :) Várom a véleményeket, és ne aggódjatok, ha Carlisle végre megjelenik, az garantáltan felforgatja majd a történet nyugodtságát ;)
Puszi, Juliet

2. fejezet

Titkok

Esme szemszöge

Ahogy javult az idő az újév közeledtével, a gyerekek egyre izgatottabbak lettek. A legutóbbi látogatásuk alkalmával nagyon megkedvelték a Cullen családból érkező három lányt és tudták, hogy most ismét eljönnek majd. Még korábban jelezték ezt a szándékukat.

Egész délelőtt az egyikük az ablak mellett állt, hogy észrevegyék, ha megérkeznek. Valahogy őket is annyira elbűvölték, mint a nevelőket. Persze az én kivételemmel. Nekem ugyanis még mindig gyanúsak voltak egy kicsit, de elhatároztam, hogy ma megpróbálok egy kicsit többet kideríteni róluk, a lehető legilledelmesebb formában. Amint leparkolt a szürke Volvo az épület mellett, mind az ablakhoz özönlöttek, majd le a hallba, hogy ott várják meg őket.

- Jó napot! – köszöntek mosolyogva, ahogy kinyitottam az ajtót. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy ezúttal kettővel többen jöttek. Méghozzá két fiú volt még velük. Az egyikük egy magas, izmos, olyan mackó formájú volt. Rövid fekete haja az ég felé meredt, arcán pedig egy harminckét fogas vigyor húzódott. A másik egy szintén magas, de jóval véznább testalkatú fiú volt. Ez nem is volt jó kifejezés rá, hiszen tulajdonképpen nem volt vézna, csak a másik mellett szinte eltörpült, akkora volt a különbség. Az ő haja szőke volt és hullámos, az arca pedig visszafogottságot tükrözött. Azonnal felismertem őt. Ő volt az a fiú, akit a boltban is láttam Alice-szel.

- Jó napot! – köszöntem, majd félreálltam az ajtóból, hogy beljebb jöhessenek. – A gyerekek már nagyon várták magukat – mosolyogtam szelíden.

- Mi is vártuk már a találkozást – vigyorodott el Alice, az alacsony termetű lány. – Mielőtt még beljebb mennénk, szeretnénk bemutatni két másik családtagunkat is. Ő Emmett Cullen – mutatott rá a nagydarab fiúra -, ő pedig Jasper Hale – tért át a másikra.

- Örülök, hogy ezúttal még többen jöttek – mondtam őszintén. Közben persze az is megfordult a fejemben, hogy így talán többet megtudhatok róluk. – Nyugodtan jöjjenek csak beljebb. A gyerekek már nagyon izgatottak.

- Örülök az újbóli találkozásnak – biccentett Jasper mosolyogva, miközben elhaladt mellettem. Nem gondoltam volna, hogy emlékezni fog. Az ő arcát nem volt nehéz megjegyezni, de bennem semmi érdekes nem volt.

- Én is – viszonoztam a mosolyt zavartan, majd elindultam, hogy odavezessem őket a gyerekekhez. Mind követtek engem, a nagyteremhez, aminek aztán kitártam az ajtaját és beengedtem őket. Amint előre engedtem őket, nem kerülte el a figyelmemet, hogy Rosalie és Emmett, valamint Alice és Jasper egymás kezét fogják. Bár furcsa volt, hogy tulajdonképpen egy családba tartoztak és mégis ilyen kapcsolatban voltak, de ez az ő magánügyük volt. Ilyen részletesen azért nem akartam beleütni az orromat az életükbe.

- Miss. Platt – sétált oda hozzám nem sokkal később Rosalie. – Intézhetjük a papírmunkát? – kérdezte kedvesen.

- Természetesen, jöjjön velem – feleltem, majd ezúttal is Mary dolgozószobája felé vettük az irányt. Ott aztán ő aláírta a szükséges papírokat és átadta a csekket.

- Ha valamilyen építészeti céget keresnek az árvaház újítására, forduljanak nyugodtan hozzánk. A testvéremnek vannak kapcsolatai.

- Köszönjük, hogy ilyen segítőkészek. Talán tényleg elfogadjuk ezt az ajánlatukat.

- És az apánk kérte, hogy adjuk át az üdvözletét. Azt üzeni, hogy ha bármilyen orvosi ellátásra van szükségük a gyerekeknek, csak egy telefonjukba kerül, és már jön is. Mindenben örömmel állunk a rendelkezésükre.

- Ez igazán szép maguktól – jöttem kissé zavarba. – Ne vegye tolakodásnak, de miért viselik ennyire a szívükön az árvaház sorsát? – kérdeztem, tartva attól, hogy esetleg sértésnek veszi a túlzott bizonytalanságomat az irányukba.

- Csupán szeretünk segíteni az embereknek – vonta meg a vállát elgondolkozva, de a szemében valami különös csillogást vettem észre. – Ezért is lett Carlisle-ból orvos, mi pedig itt éljük ki magunkat a gyerekek között.

- Lehetne még egy kérdésem? Persze, csak ha nem gond.

- Természetesen – nevetett fel halkan.

- Nem kell válaszolnia, ha nem akar – adtam meg neki a lehetőséget a visszakozásra. – Egy családban élnek, de maguk mégis párokat alkotnak. Úgy értem, ön és Emmett, valamint Alice és Jasper is. Hogyan álltak össze egy családdá? – kérdeztem. Mivel hosszú percekig nem válaszolt, úgy gondoltam, túl messzire mentem, amitől el is szégyelltem magam. Nem volt éppen illedelmes felhozni ezt a témát. Nem sokkal később azonban mégis megszólalt.

- A szüleinknek nem adatott meg egy saját gyermek lehetősége, azért először Edawardot, a bátyánkat vették magukhoz egy árvaházból. Jasper és én ikrek vagyunk, és miután a vérszerinti szüleink meghaltak, mi a nagybátyánkhoz, vagyis Carlisle-hoz kerültünk. Utánunk vették magukhoz Alice-t, majd Emmett-et és végül Bellát.

- Nem lehetett könnyű ennyi gyereket egyszerre nevelni. Ráadásul szinte mind egykorúak, nem? – hüledeztem. Főleg, hogy Mary-éktől azt hallottam, Dr. Cullen nagyon is fiatal, tehát mindegyik gyerek elég gyorsan kerülhetett hozzá.

- Carlisle felnőtt ehhez a feladathoz és tökéletesen nevel minket. Semmi okunk a panaszra, az biztos.

- És az anyukátok? – lepődtem meg. Róla eddig alig hallottam valamit és most is csak egyes számban beszélt az apjuktól.

- Az anyánk nem sokkal Bella örökbefogadása után meghalt – felelt halkan, mire én gondolatban jól fejbekólintottam magam.

- Én… nagyon sajnálom, nem tudtam – mondtam együtt érzőn megfogva a kezét.

- Semmi gond, már jó pár éve volt – mosolygott rám halványan. – Lassan vissza kéne mennünk a gyerekekhez – szólalt meg hirtelen, gyorsan elterelve a témát. – Vacsorára nekünk is haza kell érnünk és szeretnék még egy kicsit játszani velük.

- Rendben, persze, azonnal indulhatunk – egyeztem bele gyorsan, mert a helyzet kezdett meglehetősen kényelmetlenné válni a számomra.

Szó nélkül sétáltunk vissza a nagyterembe. Út közben nekem végig az előbb mesélt története járt a fejemben. Az, hogy a szüleiknek nem lehetett saját gyerekük, megmagyarázta azt is, hogy miért akar ennyire segíteni az árvaháznak az apjuk is. Ők pedig annyian vannak testvérek, hogy nem csoda, ha ennyire imádják a gyerekeket.

- Kérem, Miss. Platt, nem kell emiatt rosszul éreznie magát – állított meg, mielőtt beléptünk volna az ajtón. – Nem tudhatta, hogy mi történt, és én nem is haragszom. Csak kíváncsi volt, amit teljes mértékben megértek – biztosított, mire én megkönnyebbülten mosolyodtam el.

- Köszönöm – mondtam hálásan, majd beléptünk a nagyterembe.

Miután a Cullen család távozott az árvaházból, a gyerekek nekiláttak a vacsora elfogyasztásának. Mind nagyon jókedvűek voltak és biztos voltam benne, hogy ez is a mai látogatók miatt volt így. Amióta karácsonykor ellátogattak ide, az összes gyerek sokkal jobb kedvében volt. Talán ők is megérezték azt a hatalmas változást, ami kezdetét vette az árvaházban. És bár én igent mondtam Rosalie azon ajánlatára, miszerint egy jó építőcéget keresnek nekünk, ezt még odébb kellett halasztanunk, hiszen ebben a fagyban nem éppen lenne tanácsos újításba fogni. Majd ha megjön a jó idő, ráérünk erre is. Addig pedig, mint az eddigi években is, beérjük a mostani helyzettel.

Teltek múltak a hónapok és a Cullen család minden hónapban ellátogatott hozzánk legalább egyszer, de mindig más összeállításban. Így nemsokára megismerhettem a család egy számunkra új tagját, Edwardot is. Az apjuk azonban egyik alkalommal sem látogatott el hozzánk. Pedig egyre jobban kezdett ő is érdekelni. Már az egész családot ismertem, kivéve őt. Kíváncsi voltam, hogy vajon ő is ilyen gyönyörű és hibátlan e, mint a többiek, de lassan beletörődtem, hogy sosem fogom őt látni, hacsak be nem kerülök a kórházba. Oda pedig saját önszántamból eszembe sem jutott betenni a lábamat. Így hát be kellett érnem azzal, hogy Mary és Anette meséltek róla. Elmondták, hogy milyen nagyszerű orvos, így hát nem is csodálkoztam azon, hogy egyszer sem látogatott el az árvaházba. Biztosan rengeteg munkát kap a kórházban és a szabadidejét pedig inkább a családjával tölti. Ez érthető. Mégis annyira szerettem volna találkozni vele. Nem tudtam miért, de úgy éreztem, valamit még titkolnak és nem a teljes igazságot mondták el. Persze tudtam, hogy nem pont az én orromra fogják kötni, de azt reméltem, valamire magamtól is rájöhetek. Kezdett egyre jobban foglalkoztatni ennek a férfinak a kiléte.

Lassan beköszöntött a nyár, ami egyet jelentett Lisa, a húgom látogatásával is. Izgatottan siettem vissza az árvaházba az iskolából. Elvileg már négykor megérkezett Seattle-be a repülőgépe Olaszországból, így mire én visszaérek, ő már biztosan ott lesz.

Mosolyogva öleltem át ő, amint megláttam és elé futottam.

- Boldog születésnapot, nővérkém! – puszilt meg vigyorogva.

- Köszönöm! – viszonoztam az ölelését. – Olyan jó újra látni téged – húztam magamhoz még közelebb. A könnyek már szinte fojtogattak, így inkább nem mondtam mást, mert félő lett volna, hogy elsírom magam. Olyan ritkán láthattam a húgomat és annyira hiányzott már.

- Na, Esme, el ne sírd itt nekem magadat – nevetett fel halkan, kicsit hátrébb tolva magától. – Hoztam neked egy ajándékot, aminek biztosan örülni fogsz – fogott kézen és nagy lendülettel kezdett húzni a bejárat felé. Az árvaház körül már jócskán beindultak az átalakítások és az újítások, ennek köszönhetően a falai mentén végig fel volt állványozva. A restaurálásnak már szinte a legvégén tartottak. Valóban jó cégnek bizonyult az, amelyiket Rosalie ajánlott nekünk.

- Hűha, nagy változáson ment keresztül ez az épület, mióta utoljára itt jártam – ámuldozott.

- Hát, igen, az a sok adomány, amit kaptunk, nagyon jól jött – mosolyogtam.

- Hm, szívesen megismerném én ezeket a titokzatos Cullenéket. Annyit meséltél róluk és mondtad is, hogy sokat segítettek az árvaháznak a felújításában.

- Holnap ellátogatnak hozzánk, akkor találkozhatsz velük. Bár azt nem tudom, hogy ezúttal hányan jönnek.

- Talán most itt lesz az az orvos is – mondta rejtélyesen elmosolyodva. – Mondtad, hogy mennyit áradoztak róla Mary-ék – magyarázta meglepett arcomat látva. – Biztos nagyon jóképű lehet – gondolkozott el.

- Nem hinném, hogy ezúttal ő is eljönne. Még sohasem járt itt. Gondolom, sok a munkája és nem ér rá. A gyerekei pedig napközben jönnek, amikor ő bizonyára még dolgozik.

- Miért nem kérdezősködsz róla többet? Mary és Anette biztosan szívesen hoznak neked hírt róla a kórházból – vigyorodott el.

- Azért kémkedni nem akarok utána, annyira nem érdekel – csóváltam meg a fejemet. – Csak annyira titokzatos az egész családjuk és a történetük is olyan furcsa. Emellett nem lehet csak úgy eltekinteni. Az még rendben van, hogy a feleségével örökbe akarnak fogadni egy gyereket, de hogy egyenesen hatot is… Most pedig ha tényleg olyan sokat dolgozik, akkor nem sok ideje lehet rájuk.

- Talán a felesége halála miatt menekült a munkájába – vélekedett Lisa.

- Lehetséges – hümmögtem.

Beérve a szobámba, a húgom ledobta magát az ágyamra, majd kényelmesen elhelyezkedett.

- Ugye aludhatok megint veled, mint legutóbb is? – kérdezte reménykedve, egy hatalmas vigyorral az arcán.

- Erre nem tudok nemet mondani – csóváltam meg a fejem. – De csak ha már nem mozgolódsz annyit álmodban – emeltem fel a mutatóujjamat.

- Még nem panaszkodtak – vonta meg a vállát, mire én döbbenten fordultam felé.

- Na, mesélj csak nekem! – ültem le mellé én is izgatottan. – Kivel osztod meg mostanában az ágyadat?

- Hááát… - harapta be szégyenlősen az alsó ajkát, de közben már félig vigyorgott. – Van egy fiú…

- Naaa, ne húzd az agyam – vigyorodtam el. – Hogy hívják?

- Demetri – ejtette ki olyan áhítattal a nevét, mintha már most fülig szerelmes lenne.

- És nekem miért nem meséltél eddig róla? – kérdeztem kissé szemrehányóan.

- Csak nemrégen vált komolyabbá a kapcsolatunk – vallotta be. – Gondoltam, majd személyesen elmondom, ha úgyis idejövök.

- És ő hol van most? Miért nem jött veled? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem akart zavarni. Erre az egy hétre, amíg én ide utaztam hozzád, ő hazament a családjához.

- Hova valósi?

- Brazíliai születésű, de Olaszországban nőtt fel. Egy igazi úriember – vált álmodozóvá a hangja.

- Már most teljesen bele estél ebbe a fiúba – csóváltam meg a fejemet. – Azért vigyázz vele! – intettem őt óvatosságra. – Nehogy belevigyen téged valamilyen hülyeségbe!

- Ő nem az a tipikus rosszfiú – rázta meg a fejét. – Rendes és tényleg odafigyel rám – bizonygatta.

- Azért jobb, ha figyelmezteted őt, hogy ha bármit is tesz veled, én magam fojtom meg!

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj – nevetett fel. – A szülei is tök rendesek.

- És hogyan bírja a társaságodat? Nem fut el pár perc után a haját tépve? – cukkoltam őt kuncogva. Egyeseknek igencsak nehéz volt meglennie Lisa mellett, hiszen ő olyan élénk személyiség volt, hogy csak azok álltak hozzá igazán közel, akik megértették a stílusát és viselkedését. Nekem volt időm hozzászokni, de úgy tűnik, ez a Demetri igazán ügyes és kitartó lehet, ha sikerült őt valamelyest visszafognia.

- Nagyon vicces vagy – fonta keresztbe a mellkasa előtt sértődötten a karjait. – Majd meglátod, milyen rendes, ha egyszer találkozol vele.

- Hol lesz az még – legyintettem. – Jövőre már régen ki fog derülni, hogy milyen is valójában. De lehet, hogy addigra elmenekül – nevettem fel ismét.

- Hát, én úgy terveztem, hogy karácsonykor is meglátogatlak, ha nem zavarok – hagyta figyelmen kívül a csipkelődésemet.

- Komolyan? – lepődtem meg, majd örömömben a nyakába ugrottam. – Ez nagyszerű! – lelkendeztem.

- Igen, és úgy tervezem, hogy akkor őt is magammal hozom – mosolygott.

- De hát nem otthon töltitek a karácsonyt? Nem hinném, hogy csak amiatt kihagyná a családi ünneplést, hogy eljöjjön veled Forksba és velem találkozzon.

- Én mindenképpen hazautazom Seattle-be az ünnepekre – vonta meg a vállát. – Ő pedig utánam jönne majd. Nick-nek és Emmának is be akarom majd őt mutatni.

- Nem tervezel túlságosan is előre? – húztam össze a szemeimet. – Nem voltál te ilyen, mi történt veled? – kérdeztem meglepetten.

- Talán szerelmes lettem - felelt egyszerűen. – Egyébként, elég komoly már most is a kapcsolatunk. Szerintem egyáltalán nem baj, ha már most a karácsonyt tervezgetem.

- Hány éves ez a fiú? És egyáltalán mióta vagytok együtt?

- Csak két évvel idősebb nálam és három hónapja vagyunk együtt.

- És hogyan ismerted meg?

- Ő is ugyanarra az egyetemre jár, mint én. Barátokon keresztül találkoztam vele. Az egyik barátnőmnek a bátyja az ő évfolyamtársa. Sokáig kerülgettük egymást, míg végül ő lépett. Mint mondtam, nem az a tipikus rosszfiú.

- Pedig már kezdtem azt hinni, hogy te akaszkodtál rá – böktem őt oldalba. – Na, jól van, abbahagyom a piszkálásodat – emeltem fel megadóan a kezeimet, miután morcosan nézett rám a feltételezésem miatt.

- Inkább most mesélj te! Nincsen valami szépfiú a láthatáron? Mi van azzal a Charles-szal? – húzogatta a szemöldökét.

- És még én ne piszkáljalak – forgattam meg a szemeimet. – Nincsen vele semmi és a láthatáron sincsen senki. Olyan kicsi ez a város, hogy már mindenkit ismerek, új emberek pedig nem nagyon jönnek ide.

- Ki kéne egy kicsit mozdulnod – vélekedett. – Akkor talán végre találkoznál valakivel, aki elnyeri a te tetszésedet is. Bár ki tudja, nem minden városban él olyan úriember, aki a te elvárásaidnak megfelelne. – Kezdte ő átvenni az irányítást, amin én gyorsan változtatni akartam.

- Te is tudod, hogy nincsenek nagy elvárásaim a fiúkkal kapcsolatban – vontam meg a vállamat, látszólag semleges arccal. – Egyébként is, nem tudom, ki az, aki ír nekem egy két oldalas levelet, mert nem tudja, melyik fiút válassza inkább abból a tízből, amelyik utána epekedik – vigyorogtam rá. – Oh, Daniel olyan édes volt, de Jason elhívott randira is… - idéztem őt a leveléből.

- Ez csúnya volt – biggyesztette le az ajkait. – Én tényleg csak tanácsot akartam kérni tőled. Sajnálom, ha ezzel megbántottalak.

- Ugyan, Lizzy, nem bántottál meg – csúsztam hozzá közelebb és átkaroltam őt. – Csak egy idő után már vicces volt olvasni a neveket, hogy melyik fiú miket csinált, amivel levett téged a lábáról. Komolyan mondom, már ismerem az egyetemi hallgatók fiú részének a felét a leveleidből – csóváltam meg a fejem. – Ezért is örülök annyira, hogy végre megállapodtál valaki mellett, csak kicsit hihetetlen volt, azok után, amiket írtál. És ezért is lepődtem meg, amiért nem meséltél róla. Tényleg különleges lehet, ha addig vártál vele, amíg személyesen elmondhattad – mondtam kedvesen, majd egy puszit adtam az arcára. – Visszatérve az ötletedre, hogy ki kéne mozdulnom innen, sajnos nekem nincsen annyi szabadidőm. Délelőtt az árvaházban tanítok, délután pedig a helyi iskolában. A hétvégéken pedig szintén itt segédkezem.

- De ha most ennyi adományt kaptatok, akkor nem kellene ennyire hajtanod a megélhetésetekért – csóválta meg a fejét. – Nem azt mondom, hogy hagyj fel a tanítással, mert tudom, mennyire szereted csinálni, csak vállalhatnál egy kicsit kevesebb munkát. Eljöhetnél velem egy kis időre Olaszországba, hogy te is világot láss. Hidd el, nagyon élveznéd az ottani életet.

- Ebben nem kételkedem – sóhajtottam. – Viszont rám itt van szükség, ezt te is tudod.

- Nyáron a gyerekeknek is nyári szünet van. A plusz pénzből pedig tudnának felvenni ideiglenesen egy ápolót, amíg te nyaralsz. Neked is szükséged van egy kis pihenésre.

- Nem tudnám miből kifizetni – ráztam meg a fejemet, mire ő felsóhajtott.

- Egyáltalán mik akkor a terveid az életeddel? – tette fel azt a kérdést, ami éjszakánként engem sem hagyott aludni. – Mi lesz az egyetemmel, amire annyira vágysz? Anyáék csak azért hagyták ránk azt a pénzt, hogy egyszer tanulhassunk belőle. De ha te ennyire ragaszkodsz az itteni életedhez, akkor erre sosem lesz lehetőséged. El kell fogadnod, hogy az álmaid teljesítéséhez valamiről le kell majd mondanod. A tanulás mellett úgysem taníthatnál, de utána akár az életed végéig azt csinálhatnád, amire igazán vágysz. Nekem is mindig az volt a tervem, hogy egy híres egyetemen végzek majd. Semmi többet nem akartam, de ez teljesülni látszik. Ha hinnél magadban, te is képes lennél kilépni ezekből a szürke hétköznapokból. Eltöltenél egy-két hetet Olaszországban velem és máris megváltozna a világról alkotott kép a fejedben.

- Majd még meggondolom az ajánlatodat, rendben? – kérdeztem halkan. – Most viszont menjünk vacsorázni. A gyerekeket meglátogattad már?

A fejét csóválva állt föl az ágyról.

- Nem értem, miért bújsz ki mindig a válaszadás alól – szusszantott egyet mérgesen, majd elindult kifelé a szobából. – Egyébként igen, volt szerencsém találkozni velük.

Szomorúan pislogtam utána, ahogy eltűnt az ajtóban. Tudtam, hogy igaza van, de nem volt szívem itt hagyni ezt az árvaházat. A gyerekek egytől-egyig a szívemhez nőttek és azért mégis csak itt nőttem fel. Ő könnyen beszél, hiszen talán már nem is emlékszik az itt eltöltött éveire. Én azonban az otthonomként tekintek erre az épületre, bárhogyan is alakuljon a továbbiakban az életem.

Komótosan indultam el utána, hogy én is lemenjek az étkezőbe. Helyet foglaltam mellette az asztalnál, majd lassan enni kezdtem a tányéromra kitett ételt.

- Ne haragudj, nem akartalak megbántani – fogta meg a kezem, miközben halkan beszélni kezdett. – Csak olyan rossz téged ilyen szomorúnak látni. Azt csinálod, amit szeretsz, hiszen szinte egész nap gyerekeket tanítasz, de mégsem vagy boldog. Én csak jót akarok neked, hidd el.

- Tudom – feleltem egy sóhaj kíséretében. – De meg kell értened, hogy nekem ez az otthonom. Nehéz innen elszakadnom.

- Megértelek, de én sem azt mondtam, hogy most azonnal hagyj itt csapot-papot és iratkozz be egy egyetemre. Csak azt, hogy világot kéne látnod, levegőváltozásra lenne szükséged.

- Talán igazad van. Tényleg meg fogom fontolni az ajánlatodat, de ezen a nyáron ez még semmiképpen sem fog menni.

- Rendben – bólintott, majd mindketten hallgatásba burkolózva fogyasztottuk el a vacsoránkat.

Másnap reggel a gyerekek nagy izgatottsággal ébredtek. Mindig alig várták a látogatókat, ahogyan a nővérek is. Ezúttal azonban Lisa is csatlakozott hozzánk.

- Na, majd én kikérdezem ezeket a Cullenéket – jelent meg mellettem az asztalnál. – Nektek talán nem szabad, de nekem semmi megkötésem nincsen.

- Azért ne legyél illetlen! – csóváltam meg a fejemet. – Csak egy vadidegen, fiatal lány vagy számukra. Nem hinném, hogy pont neked nyílnának meg, bármennyire is kedves tudsz lenni. Bár úgy sejtem, az egyikükkel igazán jól ki fogsz jönni, mert ugyanolyan szeleburdi és cserfes, mint te vagy – nevettem fel halkan. Alice igazán belopta magát a szívembe azalatt a pár látogatása alatt is, amikor itt járt. Persze a többieket is nagyon megkedveltem, hiszen nagyon is közvetlenek voltak velünk és a gyerekekkel is, mégis, valahogy ő volt az, akit igazán a szívembe zártam. Sokat beszélgettem vele, amíg itt tartózkodtak és rá kellett jönnöm, hogy nagyon hasonlít Lizzy-re. Talán emiatt is áll most olyan közel hozzám. Hiszen számomra mindig is a húgom jelentette a legtöbbet, vele pedig annyi közös vonásuk volt.

- Miért érzem úgy, hogy valaki kezdi átvenni a helyemet? – kérdezte halkan kuncogva.

- Ugyan, ne butáskodj! – pusziltam meg az arcát nevetve. – Téged senki sem szárnyalhat túl.

- Ez igazán hízelgő – húzta el a száját, majd nekilátott a reggelijének.

A reggeli utáni egy-két órás nyugalom igazán jól esett. Tíz körül aztán megérkezett a Cullen család, mire a húgom izgatott toporgásba kezdett mellettem.

- Komolyan úgy viselkedsz, mint a nyolcéves kislányok – csóváltam meg a fejemet. – Miért vagy ennyire izgatott?

- Olyanokat meséltél nekem erről a családról, hogy azt képtelen vagyok elhinni neked. A saját szememmel is meg akarok győződni róla, hogy valóban olyanok, mint amilyennek leírtad őket.

- Nem tudom, melyikük jön ma el – világosítottam fel róla.

- Tudom, de már hallottam róluk eleget – vonta meg a vállát.

Aztán mindketten meghallottuk a kocsi hangját, mire az ablak felé kaptuk a fejünket és kinéztünk rajta. Mint legtöbbször, most is Christine nyitott nekik ajtót, így mi feltűnés mentesen figyelhettük őket, amint kiszálltak a kocsijukból és elindultak a bejárat felé.

- Aszta – tátotta el a száját Lisa. – Ők aztán tényleg gyönyörűek – pislogott hitetlenkedve. – Pedig azt hittem, túloztál, amikor azt mondtad róluk, hogy teljesen hibátlanok. És odanézz, milyen helyesek – csillant fel a szeme, amint meglátta a három fiút is kiszállni a kocsiból.

- Hé, ezt neked már nem szabad, emlékszel? – böktem őt oldalba.

- Az, hogy együtt vagyok Demetri-vel, még nem jelenti azt, hogy teljesen meg is vakultam – vigyorodott el. – De miért problémázol ezen, hiszen ők úgyis együtt vannak – mutatott rájuk, amint a három fiú közül kettő azonnal megfogta a párja kezét. – A harmadik lány hol marad? – kérdezte kíváncsian.

- Mint mondtam, nem szokott eljönni az egész család – vontam meg a vállamat. – Bizonyára valami más dolga akadt.

Az egyetlen, aki az apjukon kívül hiányzott közülük, az Rosalie volt. Furcsa, pedig ő eddig mindig velük tartott, bárki is jött látogatóba.

- Menjünk le mi is! Én is meg akarom őket ismerni! – lelkendezett, majd sebesen elindult lefelé.

A fejemet csóválva indultam el utána, de már csak a hallban értem utol őt, amikor már a látogatók előtt állt és lelkesen mutatkozott be nekik.

- Bocsássátok meg a húgom viselkedését – léptem eléjük én is. – Jó reggelt – köszöntem nekik.

- Ugyan, semmi gond – nevettek. – Nem gondoltuk volna, hogy ilyen fogadtatásban lesz részünk – kuncogott fel Emmett. – Legalábbis nem olyan valakitől, aki már a húszat tapossa.

- Hé, kikérem magamnak, tizenkilenc éves vagyok! – vágta rá azonnal a húgom.

- Lizzy, viselkedj! – néztem rá figyelmeztetően.

- Hagyja csak, Esme – nevetett fel Alice. – Örülünk, hogy ennyire meg akart már minket ismerni a húga. Igazán örvendek – fogott vele kezet mosolyogva, majd a többiek is sorban bemutatkoztak neki.

Ahogy egyre többet megtudott róluk személyesen is, úgy lett egyre felszabadultabb mellettük. Bár ő egyébként sem volt az a visszahúzódó típus, de úgy tűnt, a Cullen család kinézete azért még őt is elbizonytalanította.

- Hé, ezek az emberek egyszerűen bámulatosak – húzott oda magához pár percre, amíg a látogatóink a gyerekekkel játszottak. – Azt hittem, csak a te határtalan szereted fényezte ennyire őket, de tényleg nagyszerű emberek.

- Én megmondtam – vágtam rá halkan felnevetve. – De csssh, a végén még meghallják! És kérlek, te is vegyél vissza egy kicsit magadból. Nem hinném, hogy mindenkinek annyira edzett a tűrőképessége.

- Rendben, viselkedni fogok – tartotta fel a védekezően maga elé a kezeit, majd visszaindult a látogatókhoz.

Amikor a Cullen család végül távozott tőlünk, a húgom izgatottan ugrált oda hozzám.

- Úgy tűnik, amit te csak hosszas kérdezősködés után tudtál meg róluk, az nekem egy rövid délelőtt alatt is sikerült – vigyorgott rám szélesen, majd magával húzott a szobámba. – Na, szóval… azt már tudtad, hogy milyen rokonság van néhányuk között?

- Persze… meséltem is neked róluk. Rosalie, Jasper és Dr. Cullen rokonok. A többieket örökbe fogadták.

- Számomra ez az anyás ügy volt nagyon furcsa – gondolkodott el egy pillanatra. - Róla szinte egy szót sem mondtak, csak annyit, hogy Bella örökbefogadása után meghalt. Jó, értem, hogy nem szívesen beszélnek róla, de még csak annyit sem mondtak, hogy miben halt meg, pedig minden mással kapcsolatban igazán bőbeszédűek voltak.

- Szerintem ez nem ránk tartozik – állítottam le őt gyorsan. – Úgy látom, éppen elég lesz ez az egyszeri találkozás velük… A végén még elüldözöd őket.

- Ugyan már! – legyintett. – Mindegyikük igazán türelmes volt velem és igazad lett Alice-szel kapcsolatban, tényleg sok mindenben hasonlítunk egymásra.

- Ennek örülök – mosolyodtam el.

- És képzeld… van még azért pár érdekes infóm erről a bizonyos orvosról – mosolygott sejtelmesen. – Róla Mary-t és Anette-t is kikérdeztem. Amint lesz róla egy képed, azonnal küld át, mert az elmondásuk alapján tényleg nagyon jóképű lehet. Ráadásul szingli! Érted te ezt? Pont egy ilyen férfi. Sikeres, gazdag és még jól is néz ki. Valamint állítólag nagyon figyelmes és illedelmes. Egy rossz szava sincsen a nővérekre, akik utána csorgatják a nyálukat a folyosón. pedig igazán feltűnően teszik ezt.

- Talán még nem tette túl magát a feleségén – vélekedtem.

- Azt mondják, nem tűnik boldogtalannak, sőt! – húzta fel a szemöldökét. – Inkább úgy viselkedik, mintha egyetlen nő sem nyerné el igazán a tetszését a kórházban. Pedig annyian próbáltak már meg közelebb kerülni hozzá, senkinek sem sikerült. Nem tudom, mi lehet ennek az oka. Lehet, hogy közre játszik a felesége halála is, de azért mégis csak férfiból van. Abba pedig bele sem merek gondolni, hogy esetleg egyáltalán ne érdekelnék a nők. Nagy veszteség lenne… - húzta el a száját.

- Beth, hogy mondhatsz ilyet? Még csak nem is ismered őt! – csóváltam meg a fejemet rosszallóan, de közben elmosolyodtam. Ő mindig próbálta elviccelni az ilyen komoly témákat. Már amennyire ezt komolynak lehet nevezni, hiszen tulajdonképpen, nekünk semmi közünk nincsen ehhez a férfihoz azon kívül, hogy rendszeresen pénzt adományoz az árvaháznak.

- Valld be, hogy a te fantáziádat is egyre jobban megmozgatja – vigyorodott el.

- Még csak nem is láttam őt – sóhajtottam a fejemet csóválva.

- Részletes beszámolót kérek majd tőled, ha ez végre megtörténik – jelentette ki teljes komolysággal.

- Nem hinném, hogy a közel jövőben be fog következni. Gondolom, elég sok munkája van a kórházban, ha tényleg ilyen jó orvos. Nem hinném, hogy olyan sok ideje lenne ellátogatni az árvaházba.

- Néha neki is kell pihennie és szabadságot kivennie – felelt vállat vonva.

- Volt már erre példa, de olyankor mindig a családjával mentek valahová túrázni. Nem sokszor süt ki itt Forks-ban a nap, úgyhogy kihasználják a jó időt. Csak furcsa, hogy mégis ilyen falfehérek.

- Jaj, Mae, miért kell mindig ezen a témán lovagolnod. Csak ilyen a bőrük, ennyi az egész. Te is ugyanolyan fehér vagy, mint ők – vonta meg a vállát.

- De te is érezted, hogy milyen jéghideg a bőrük! – vetettem ellent. – Liz, ez nem lehet véletlen! Még két különböző családból származó embernél is ritka, hogy ennyire hasonlítanak, ők pedig egyenesen heten vannak. Valami itt van a háttérben.

- És még te mondtad nekem, hogy ne üssem bele az orromat a magánéletükbe – forgatta meg a szemeit. – És te most mit is csinálsz? Hagyd élni őket… Nem hinném, hogy tetszene nekik, ha rájönnének, hogy utánuk szaglászol.

- Ilyen eszembe sem jutott – tiltakoztam azonnal, ő viszont kétkedve méregetett engem. – Nem ér ez nekem annyit… csak egyszerűen kíváncsi vagyok, ennyi az egész.

- Akkor végre beszélhetnénk másról? – vonta fel a szemöldökét nevetgélve.

- Persze – bólintottam azonnal rá. Eleve ő ráncigált fel engem a szobába és kezdte el a beszélgetést.

- Na, szóval, beszéltem Emmával és azt mondta, hogy bármikor szívesen látnak téged is maguknál. Úgyhogy, ha egy kis levegőváltozásra van szükséged, csak szólj nekem, és én azonnal intézkedem.

- Ez igazán nagylelkű tőlük, de nem fogadhatom el – csóváltam meg a fejemet.

- Ez nem ajánlat, Esme – fogta meg a kezemet. – Szeretném, ha kicsit kiszakadnál ebből a közegből. A nyáron még egy hétre hazautazom majd ide, és akkor te is eljöhetnél Seattle-be. Gondoltam, ez kicsit jobb lenne kezdetnek, hogy meglásd a kinti életet is. Nem kell rögtön Olaszországba repülnöd.

- Lizzy, nem véletlenül fogadták csak egyikünket örökbe – csóváltam meg a fejem. – Még mindig nincsen jól fizető állásom, úgyhogy nem tudnám magam eltartani.

- Ezt bízd csak rám – kacsintott vigyorogva. – Mindent elintézek neked, te csak pihensz és lógatod a lábadat.

- Nem tudom… - sóhajtottam az ajkamat rágcsálva.

- Kééérleeek! – biggyesztette le az alsó ajkát. Tudta, hogy ezzel a nézésével bármit elérhetett nálam…

- Majd még átgondolom – adtam végül meg magam. Nemet úgysem tudtam volna most mondani neki. Jobb lesz, ha ezt későbbre hagyom.