2. fejezet - Titkok

Sziasztok!
Mivel nem igen tudtam haladni a másik történetekkel az elmúlt hetekben, így úgy döntöttem, hogy felteszek még egy fejezetet ebből, hogy ne legyen megint akkora kihagyás :) Szóval most itt is van! Bár kedvenc dokink még mindig nem lesz benne, csupán csak megemlítve :( , egy új szereplő jelenik majd meg, akinek elég fontos szerepe lesz a folytatásban is :) Várom a véleményeket, és ne aggódjatok, ha Carlisle végre megjelenik, az garantáltan felforgatja majd a történet nyugodtságát ;)
Puszi, Juliet

2. fejezet

Titkok

Esme szemszöge

Ahogy javult az idő az újév közeledtével, a gyerekek egyre izgatottabbak lettek. A legutóbbi látogatásuk alkalmával nagyon megkedvelték a Cullen családból érkező három lányt és tudták, hogy most ismét eljönnek majd. Még korábban jelezték ezt a szándékukat.

Egész délelőtt az egyikük az ablak mellett állt, hogy észrevegyék, ha megérkeznek. Valahogy őket is annyira elbűvölték, mint a nevelőket. Persze az én kivételemmel. Nekem ugyanis még mindig gyanúsak voltak egy kicsit, de elhatároztam, hogy ma megpróbálok egy kicsit többet kideríteni róluk, a lehető legilledelmesebb formában. Amint leparkolt a szürke Volvo az épület mellett, mind az ablakhoz özönlöttek, majd le a hallba, hogy ott várják meg őket.

- Jó napot! – köszöntek mosolyogva, ahogy kinyitottam az ajtót. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy ezúttal kettővel többen jöttek. Méghozzá két fiú volt még velük. Az egyikük egy magas, izmos, olyan mackó formájú volt. Rövid fekete haja az ég felé meredt, arcán pedig egy harminckét fogas vigyor húzódott. A másik egy szintén magas, de jóval véznább testalkatú fiú volt. Ez nem is volt jó kifejezés rá, hiszen tulajdonképpen nem volt vézna, csak a másik mellett szinte eltörpült, akkora volt a különbség. Az ő haja szőke volt és hullámos, az arca pedig visszafogottságot tükrözött. Azonnal felismertem őt. Ő volt az a fiú, akit a boltban is láttam Alice-szel.

- Jó napot! – köszöntem, majd félreálltam az ajtóból, hogy beljebb jöhessenek. – A gyerekek már nagyon várták magukat – mosolyogtam szelíden.

- Mi is vártuk már a találkozást – vigyorodott el Alice, az alacsony termetű lány. – Mielőtt még beljebb mennénk, szeretnénk bemutatni két másik családtagunkat is. Ő Emmett Cullen – mutatott rá a nagydarab fiúra -, ő pedig Jasper Hale – tért át a másikra.

- Örülök, hogy ezúttal még többen jöttek – mondtam őszintén. Közben persze az is megfordult a fejemben, hogy így talán többet megtudhatok róluk. – Nyugodtan jöjjenek csak beljebb. A gyerekek már nagyon izgatottak.

- Örülök az újbóli találkozásnak – biccentett Jasper mosolyogva, miközben elhaladt mellettem. Nem gondoltam volna, hogy emlékezni fog. Az ő arcát nem volt nehéz megjegyezni, de bennem semmi érdekes nem volt.

- Én is – viszonoztam a mosolyt zavartan, majd elindultam, hogy odavezessem őket a gyerekekhez. Mind követtek engem, a nagyteremhez, aminek aztán kitártam az ajtaját és beengedtem őket. Amint előre engedtem őket, nem kerülte el a figyelmemet, hogy Rosalie és Emmett, valamint Alice és Jasper egymás kezét fogják. Bár furcsa volt, hogy tulajdonképpen egy családba tartoztak és mégis ilyen kapcsolatban voltak, de ez az ő magánügyük volt. Ilyen részletesen azért nem akartam beleütni az orromat az életükbe.

- Miss. Platt – sétált oda hozzám nem sokkal később Rosalie. – Intézhetjük a papírmunkát? – kérdezte kedvesen.

- Természetesen, jöjjön velem – feleltem, majd ezúttal is Mary dolgozószobája felé vettük az irányt. Ott aztán ő aláírta a szükséges papírokat és átadta a csekket.

- Ha valamilyen építészeti céget keresnek az árvaház újítására, forduljanak nyugodtan hozzánk. A testvéremnek vannak kapcsolatai.

- Köszönjük, hogy ilyen segítőkészek. Talán tényleg elfogadjuk ezt az ajánlatukat.

- És az apánk kérte, hogy adjuk át az üdvözletét. Azt üzeni, hogy ha bármilyen orvosi ellátásra van szükségük a gyerekeknek, csak egy telefonjukba kerül, és már jön is. Mindenben örömmel állunk a rendelkezésükre.

- Ez igazán szép maguktól – jöttem kissé zavarba. – Ne vegye tolakodásnak, de miért viselik ennyire a szívükön az árvaház sorsát? – kérdeztem, tartva attól, hogy esetleg sértésnek veszi a túlzott bizonytalanságomat az irányukba.

- Csupán szeretünk segíteni az embereknek – vonta meg a vállát elgondolkozva, de a szemében valami különös csillogást vettem észre. – Ezért is lett Carlisle-ból orvos, mi pedig itt éljük ki magunkat a gyerekek között.

- Lehetne még egy kérdésem? Persze, csak ha nem gond.

- Természetesen – nevetett fel halkan.

- Nem kell válaszolnia, ha nem akar – adtam meg neki a lehetőséget a visszakozásra. – Egy családban élnek, de maguk mégis párokat alkotnak. Úgy értem, ön és Emmett, valamint Alice és Jasper is. Hogyan álltak össze egy családdá? – kérdeztem. Mivel hosszú percekig nem válaszolt, úgy gondoltam, túl messzire mentem, amitől el is szégyelltem magam. Nem volt éppen illedelmes felhozni ezt a témát. Nem sokkal később azonban mégis megszólalt.

- A szüleinknek nem adatott meg egy saját gyermek lehetősége, azért először Edawardot, a bátyánkat vették magukhoz egy árvaházból. Jasper és én ikrek vagyunk, és miután a vérszerinti szüleink meghaltak, mi a nagybátyánkhoz, vagyis Carlisle-hoz kerültünk. Utánunk vették magukhoz Alice-t, majd Emmett-et és végül Bellát.

- Nem lehetett könnyű ennyi gyereket egyszerre nevelni. Ráadásul szinte mind egykorúak, nem? – hüledeztem. Főleg, hogy Mary-éktől azt hallottam, Dr. Cullen nagyon is fiatal, tehát mindegyik gyerek elég gyorsan kerülhetett hozzá.

- Carlisle felnőtt ehhez a feladathoz és tökéletesen nevel minket. Semmi okunk a panaszra, az biztos.

- És az anyukátok? – lepődtem meg. Róla eddig alig hallottam valamit és most is csak egyes számban beszélt az apjuktól.

- Az anyánk nem sokkal Bella örökbefogadása után meghalt – felelt halkan, mire én gondolatban jól fejbekólintottam magam.

- Én… nagyon sajnálom, nem tudtam – mondtam együtt érzőn megfogva a kezét.

- Semmi gond, már jó pár éve volt – mosolygott rám halványan. – Lassan vissza kéne mennünk a gyerekekhez – szólalt meg hirtelen, gyorsan elterelve a témát. – Vacsorára nekünk is haza kell érnünk és szeretnék még egy kicsit játszani velük.

- Rendben, persze, azonnal indulhatunk – egyeztem bele gyorsan, mert a helyzet kezdett meglehetősen kényelmetlenné válni a számomra.

Szó nélkül sétáltunk vissza a nagyterembe. Út közben nekem végig az előbb mesélt története járt a fejemben. Az, hogy a szüleiknek nem lehetett saját gyerekük, megmagyarázta azt is, hogy miért akar ennyire segíteni az árvaháznak az apjuk is. Ők pedig annyian vannak testvérek, hogy nem csoda, ha ennyire imádják a gyerekeket.

- Kérem, Miss. Platt, nem kell emiatt rosszul éreznie magát – állított meg, mielőtt beléptünk volna az ajtón. – Nem tudhatta, hogy mi történt, és én nem is haragszom. Csak kíváncsi volt, amit teljes mértékben megértek – biztosított, mire én megkönnyebbülten mosolyodtam el.

- Köszönöm – mondtam hálásan, majd beléptünk a nagyterembe.

Miután a Cullen család távozott az árvaházból, a gyerekek nekiláttak a vacsora elfogyasztásának. Mind nagyon jókedvűek voltak és biztos voltam benne, hogy ez is a mai látogatók miatt volt így. Amióta karácsonykor ellátogattak ide, az összes gyerek sokkal jobb kedvében volt. Talán ők is megérezték azt a hatalmas változást, ami kezdetét vette az árvaházban. És bár én igent mondtam Rosalie azon ajánlatára, miszerint egy jó építőcéget keresnek nekünk, ezt még odébb kellett halasztanunk, hiszen ebben a fagyban nem éppen lenne tanácsos újításba fogni. Majd ha megjön a jó idő, ráérünk erre is. Addig pedig, mint az eddigi években is, beérjük a mostani helyzettel.

Teltek múltak a hónapok és a Cullen család minden hónapban ellátogatott hozzánk legalább egyszer, de mindig más összeállításban. Így nemsokára megismerhettem a család egy számunkra új tagját, Edwardot is. Az apjuk azonban egyik alkalommal sem látogatott el hozzánk. Pedig egyre jobban kezdett ő is érdekelni. Már az egész családot ismertem, kivéve őt. Kíváncsi voltam, hogy vajon ő is ilyen gyönyörű és hibátlan e, mint a többiek, de lassan beletörődtem, hogy sosem fogom őt látni, hacsak be nem kerülök a kórházba. Oda pedig saját önszántamból eszembe sem jutott betenni a lábamat. Így hát be kellett érnem azzal, hogy Mary és Anette meséltek róla. Elmondták, hogy milyen nagyszerű orvos, így hát nem is csodálkoztam azon, hogy egyszer sem látogatott el az árvaházba. Biztosan rengeteg munkát kap a kórházban és a szabadidejét pedig inkább a családjával tölti. Ez érthető. Mégis annyira szerettem volna találkozni vele. Nem tudtam miért, de úgy éreztem, valamit még titkolnak és nem a teljes igazságot mondták el. Persze tudtam, hogy nem pont az én orromra fogják kötni, de azt reméltem, valamire magamtól is rájöhetek. Kezdett egyre jobban foglalkoztatni ennek a férfinak a kiléte.

Lassan beköszöntött a nyár, ami egyet jelentett Lisa, a húgom látogatásával is. Izgatottan siettem vissza az árvaházba az iskolából. Elvileg már négykor megérkezett Seattle-be a repülőgépe Olaszországból, így mire én visszaérek, ő már biztosan ott lesz.

Mosolyogva öleltem át ő, amint megláttam és elé futottam.

- Boldog születésnapot, nővérkém! – puszilt meg vigyorogva.

- Köszönöm! – viszonoztam az ölelését. – Olyan jó újra látni téged – húztam magamhoz még közelebb. A könnyek már szinte fojtogattak, így inkább nem mondtam mást, mert félő lett volna, hogy elsírom magam. Olyan ritkán láthattam a húgomat és annyira hiányzott már.

- Na, Esme, el ne sírd itt nekem magadat – nevetett fel halkan, kicsit hátrébb tolva magától. – Hoztam neked egy ajándékot, aminek biztosan örülni fogsz – fogott kézen és nagy lendülettel kezdett húzni a bejárat felé. Az árvaház körül már jócskán beindultak az átalakítások és az újítások, ennek köszönhetően a falai mentén végig fel volt állványozva. A restaurálásnak már szinte a legvégén tartottak. Valóban jó cégnek bizonyult az, amelyiket Rosalie ajánlott nekünk.

- Hűha, nagy változáson ment keresztül ez az épület, mióta utoljára itt jártam – ámuldozott.

- Hát, igen, az a sok adomány, amit kaptunk, nagyon jól jött – mosolyogtam.

- Hm, szívesen megismerném én ezeket a titokzatos Cullenéket. Annyit meséltél róluk és mondtad is, hogy sokat segítettek az árvaháznak a felújításában.

- Holnap ellátogatnak hozzánk, akkor találkozhatsz velük. Bár azt nem tudom, hogy ezúttal hányan jönnek.

- Talán most itt lesz az az orvos is – mondta rejtélyesen elmosolyodva. – Mondtad, hogy mennyit áradoztak róla Mary-ék – magyarázta meglepett arcomat látva. – Biztos nagyon jóképű lehet – gondolkozott el.

- Nem hinném, hogy ezúttal ő is eljönne. Még sohasem járt itt. Gondolom, sok a munkája és nem ér rá. A gyerekei pedig napközben jönnek, amikor ő bizonyára még dolgozik.

- Miért nem kérdezősködsz róla többet? Mary és Anette biztosan szívesen hoznak neked hírt róla a kórházból – vigyorodott el.

- Azért kémkedni nem akarok utána, annyira nem érdekel – csóváltam meg a fejemet. – Csak annyira titokzatos az egész családjuk és a történetük is olyan furcsa. Emellett nem lehet csak úgy eltekinteni. Az még rendben van, hogy a feleségével örökbe akarnak fogadni egy gyereket, de hogy egyenesen hatot is… Most pedig ha tényleg olyan sokat dolgozik, akkor nem sok ideje lehet rájuk.

- Talán a felesége halála miatt menekült a munkájába – vélekedett Lisa.

- Lehetséges – hümmögtem.

Beérve a szobámba, a húgom ledobta magát az ágyamra, majd kényelmesen elhelyezkedett.

- Ugye aludhatok megint veled, mint legutóbb is? – kérdezte reménykedve, egy hatalmas vigyorral az arcán.

- Erre nem tudok nemet mondani – csóváltam meg a fejem. – De csak ha már nem mozgolódsz annyit álmodban – emeltem fel a mutatóujjamat.

- Még nem panaszkodtak – vonta meg a vállát, mire én döbbenten fordultam felé.

- Na, mesélj csak nekem! – ültem le mellé én is izgatottan. – Kivel osztod meg mostanában az ágyadat?

- Hááát… - harapta be szégyenlősen az alsó ajkát, de közben már félig vigyorgott. – Van egy fiú…

- Naaa, ne húzd az agyam – vigyorodtam el. – Hogy hívják?

- Demetri – ejtette ki olyan áhítattal a nevét, mintha már most fülig szerelmes lenne.

- És nekem miért nem meséltél eddig róla? – kérdeztem kissé szemrehányóan.

- Csak nemrégen vált komolyabbá a kapcsolatunk – vallotta be. – Gondoltam, majd személyesen elmondom, ha úgyis idejövök.

- És ő hol van most? Miért nem jött veled? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem akart zavarni. Erre az egy hétre, amíg én ide utaztam hozzád, ő hazament a családjához.

- Hova valósi?

- Brazíliai születésű, de Olaszországban nőtt fel. Egy igazi úriember – vált álmodozóvá a hangja.

- Már most teljesen bele estél ebbe a fiúba – csóváltam meg a fejemet. – Azért vigyázz vele! – intettem őt óvatosságra. – Nehogy belevigyen téged valamilyen hülyeségbe!

- Ő nem az a tipikus rosszfiú – rázta meg a fejét. – Rendes és tényleg odafigyel rám – bizonygatta.

- Azért jobb, ha figyelmezteted őt, hogy ha bármit is tesz veled, én magam fojtom meg!

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj – nevetett fel. – A szülei is tök rendesek.

- És hogyan bírja a társaságodat? Nem fut el pár perc után a haját tépve? – cukkoltam őt kuncogva. Egyeseknek igencsak nehéz volt meglennie Lisa mellett, hiszen ő olyan élénk személyiség volt, hogy csak azok álltak hozzá igazán közel, akik megértették a stílusát és viselkedését. Nekem volt időm hozzászokni, de úgy tűnik, ez a Demetri igazán ügyes és kitartó lehet, ha sikerült őt valamelyest visszafognia.

- Nagyon vicces vagy – fonta keresztbe a mellkasa előtt sértődötten a karjait. – Majd meglátod, milyen rendes, ha egyszer találkozol vele.

- Hol lesz az még – legyintettem. – Jövőre már régen ki fog derülni, hogy milyen is valójában. De lehet, hogy addigra elmenekül – nevettem fel ismét.

- Hát, én úgy terveztem, hogy karácsonykor is meglátogatlak, ha nem zavarok – hagyta figyelmen kívül a csipkelődésemet.

- Komolyan? – lepődtem meg, majd örömömben a nyakába ugrottam. – Ez nagyszerű! – lelkendeztem.

- Igen, és úgy tervezem, hogy akkor őt is magammal hozom – mosolygott.

- De hát nem otthon töltitek a karácsonyt? Nem hinném, hogy csak amiatt kihagyná a családi ünneplést, hogy eljöjjön veled Forksba és velem találkozzon.

- Én mindenképpen hazautazom Seattle-be az ünnepekre – vonta meg a vállát. – Ő pedig utánam jönne majd. Nick-nek és Emmának is be akarom majd őt mutatni.

- Nem tervezel túlságosan is előre? – húztam össze a szemeimet. – Nem voltál te ilyen, mi történt veled? – kérdeztem meglepetten.

- Talán szerelmes lettem - felelt egyszerűen. – Egyébként, elég komoly már most is a kapcsolatunk. Szerintem egyáltalán nem baj, ha már most a karácsonyt tervezgetem.

- Hány éves ez a fiú? És egyáltalán mióta vagytok együtt?

- Csak két évvel idősebb nálam és három hónapja vagyunk együtt.

- És hogyan ismerted meg?

- Ő is ugyanarra az egyetemre jár, mint én. Barátokon keresztül találkoztam vele. Az egyik barátnőmnek a bátyja az ő évfolyamtársa. Sokáig kerülgettük egymást, míg végül ő lépett. Mint mondtam, nem az a tipikus rosszfiú.

- Pedig már kezdtem azt hinni, hogy te akaszkodtál rá – böktem őt oldalba. – Na, jól van, abbahagyom a piszkálásodat – emeltem fel megadóan a kezeimet, miután morcosan nézett rám a feltételezésem miatt.

- Inkább most mesélj te! Nincsen valami szépfiú a láthatáron? Mi van azzal a Charles-szal? – húzogatta a szemöldökét.

- És még én ne piszkáljalak – forgattam meg a szemeimet. – Nincsen vele semmi és a láthatáron sincsen senki. Olyan kicsi ez a város, hogy már mindenkit ismerek, új emberek pedig nem nagyon jönnek ide.

- Ki kéne egy kicsit mozdulnod – vélekedett. – Akkor talán végre találkoznál valakivel, aki elnyeri a te tetszésedet is. Bár ki tudja, nem minden városban él olyan úriember, aki a te elvárásaidnak megfelelne. – Kezdte ő átvenni az irányítást, amin én gyorsan változtatni akartam.

- Te is tudod, hogy nincsenek nagy elvárásaim a fiúkkal kapcsolatban – vontam meg a vállamat, látszólag semleges arccal. – Egyébként is, nem tudom, ki az, aki ír nekem egy két oldalas levelet, mert nem tudja, melyik fiút válassza inkább abból a tízből, amelyik utána epekedik – vigyorogtam rá. – Oh, Daniel olyan édes volt, de Jason elhívott randira is… - idéztem őt a leveléből.

- Ez csúnya volt – biggyesztette le az ajkait. – Én tényleg csak tanácsot akartam kérni tőled. Sajnálom, ha ezzel megbántottalak.

- Ugyan, Lizzy, nem bántottál meg – csúsztam hozzá közelebb és átkaroltam őt. – Csak egy idő után már vicces volt olvasni a neveket, hogy melyik fiú miket csinált, amivel levett téged a lábáról. Komolyan mondom, már ismerem az egyetemi hallgatók fiú részének a felét a leveleidből – csóváltam meg a fejem. – Ezért is örülök annyira, hogy végre megállapodtál valaki mellett, csak kicsit hihetetlen volt, azok után, amiket írtál. És ezért is lepődtem meg, amiért nem meséltél róla. Tényleg különleges lehet, ha addig vártál vele, amíg személyesen elmondhattad – mondtam kedvesen, majd egy puszit adtam az arcára. – Visszatérve az ötletedre, hogy ki kéne mozdulnom innen, sajnos nekem nincsen annyi szabadidőm. Délelőtt az árvaházban tanítok, délután pedig a helyi iskolában. A hétvégéken pedig szintén itt segédkezem.

- De ha most ennyi adományt kaptatok, akkor nem kellene ennyire hajtanod a megélhetésetekért – csóválta meg a fejét. – Nem azt mondom, hogy hagyj fel a tanítással, mert tudom, mennyire szereted csinálni, csak vállalhatnál egy kicsit kevesebb munkát. Eljöhetnél velem egy kis időre Olaszországba, hogy te is világot láss. Hidd el, nagyon élveznéd az ottani életet.

- Ebben nem kételkedem – sóhajtottam. – Viszont rám itt van szükség, ezt te is tudod.

- Nyáron a gyerekeknek is nyári szünet van. A plusz pénzből pedig tudnának felvenni ideiglenesen egy ápolót, amíg te nyaralsz. Neked is szükséged van egy kis pihenésre.

- Nem tudnám miből kifizetni – ráztam meg a fejemet, mire ő felsóhajtott.

- Egyáltalán mik akkor a terveid az életeddel? – tette fel azt a kérdést, ami éjszakánként engem sem hagyott aludni. – Mi lesz az egyetemmel, amire annyira vágysz? Anyáék csak azért hagyták ránk azt a pénzt, hogy egyszer tanulhassunk belőle. De ha te ennyire ragaszkodsz az itteni életedhez, akkor erre sosem lesz lehetőséged. El kell fogadnod, hogy az álmaid teljesítéséhez valamiről le kell majd mondanod. A tanulás mellett úgysem taníthatnál, de utána akár az életed végéig azt csinálhatnád, amire igazán vágysz. Nekem is mindig az volt a tervem, hogy egy híres egyetemen végzek majd. Semmi többet nem akartam, de ez teljesülni látszik. Ha hinnél magadban, te is képes lennél kilépni ezekből a szürke hétköznapokból. Eltöltenél egy-két hetet Olaszországban velem és máris megváltozna a világról alkotott kép a fejedben.

- Majd még meggondolom az ajánlatodat, rendben? – kérdeztem halkan. – Most viszont menjünk vacsorázni. A gyerekeket meglátogattad már?

A fejét csóválva állt föl az ágyról.

- Nem értem, miért bújsz ki mindig a válaszadás alól – szusszantott egyet mérgesen, majd elindult kifelé a szobából. – Egyébként igen, volt szerencsém találkozni velük.

Szomorúan pislogtam utána, ahogy eltűnt az ajtóban. Tudtam, hogy igaza van, de nem volt szívem itt hagyni ezt az árvaházat. A gyerekek egytől-egyig a szívemhez nőttek és azért mégis csak itt nőttem fel. Ő könnyen beszél, hiszen talán már nem is emlékszik az itt eltöltött éveire. Én azonban az otthonomként tekintek erre az épületre, bárhogyan is alakuljon a továbbiakban az életem.

Komótosan indultam el utána, hogy én is lemenjek az étkezőbe. Helyet foglaltam mellette az asztalnál, majd lassan enni kezdtem a tányéromra kitett ételt.

- Ne haragudj, nem akartalak megbántani – fogta meg a kezem, miközben halkan beszélni kezdett. – Csak olyan rossz téged ilyen szomorúnak látni. Azt csinálod, amit szeretsz, hiszen szinte egész nap gyerekeket tanítasz, de mégsem vagy boldog. Én csak jót akarok neked, hidd el.

- Tudom – feleltem egy sóhaj kíséretében. – De meg kell értened, hogy nekem ez az otthonom. Nehéz innen elszakadnom.

- Megértelek, de én sem azt mondtam, hogy most azonnal hagyj itt csapot-papot és iratkozz be egy egyetemre. Csak azt, hogy világot kéne látnod, levegőváltozásra lenne szükséged.

- Talán igazad van. Tényleg meg fogom fontolni az ajánlatodat, de ezen a nyáron ez még semmiképpen sem fog menni.

- Rendben – bólintott, majd mindketten hallgatásba burkolózva fogyasztottuk el a vacsoránkat.

Másnap reggel a gyerekek nagy izgatottsággal ébredtek. Mindig alig várták a látogatókat, ahogyan a nővérek is. Ezúttal azonban Lisa is csatlakozott hozzánk.

- Na, majd én kikérdezem ezeket a Cullenéket – jelent meg mellettem az asztalnál. – Nektek talán nem szabad, de nekem semmi megkötésem nincsen.

- Azért ne legyél illetlen! – csóváltam meg a fejemet. – Csak egy vadidegen, fiatal lány vagy számukra. Nem hinném, hogy pont neked nyílnának meg, bármennyire is kedves tudsz lenni. Bár úgy sejtem, az egyikükkel igazán jól ki fogsz jönni, mert ugyanolyan szeleburdi és cserfes, mint te vagy – nevettem fel halkan. Alice igazán belopta magát a szívembe azalatt a pár látogatása alatt is, amikor itt járt. Persze a többieket is nagyon megkedveltem, hiszen nagyon is közvetlenek voltak velünk és a gyerekekkel is, mégis, valahogy ő volt az, akit igazán a szívembe zártam. Sokat beszélgettem vele, amíg itt tartózkodtak és rá kellett jönnöm, hogy nagyon hasonlít Lizzy-re. Talán emiatt is áll most olyan közel hozzám. Hiszen számomra mindig is a húgom jelentette a legtöbbet, vele pedig annyi közös vonásuk volt.

- Miért érzem úgy, hogy valaki kezdi átvenni a helyemet? – kérdezte halkan kuncogva.

- Ugyan, ne butáskodj! – pusziltam meg az arcát nevetve. – Téged senki sem szárnyalhat túl.

- Ez igazán hízelgő – húzta el a száját, majd nekilátott a reggelijének.

A reggeli utáni egy-két órás nyugalom igazán jól esett. Tíz körül aztán megérkezett a Cullen család, mire a húgom izgatott toporgásba kezdett mellettem.

- Komolyan úgy viselkedsz, mint a nyolcéves kislányok – csóváltam meg a fejemet. – Miért vagy ennyire izgatott?

- Olyanokat meséltél nekem erről a családról, hogy azt képtelen vagyok elhinni neked. A saját szememmel is meg akarok győződni róla, hogy valóban olyanok, mint amilyennek leírtad őket.

- Nem tudom, melyikük jön ma el – világosítottam fel róla.

- Tudom, de már hallottam róluk eleget – vonta meg a vállát.

Aztán mindketten meghallottuk a kocsi hangját, mire az ablak felé kaptuk a fejünket és kinéztünk rajta. Mint legtöbbször, most is Christine nyitott nekik ajtót, így mi feltűnés mentesen figyelhettük őket, amint kiszálltak a kocsijukból és elindultak a bejárat felé.

- Aszta – tátotta el a száját Lisa. – Ők aztán tényleg gyönyörűek – pislogott hitetlenkedve. – Pedig azt hittem, túloztál, amikor azt mondtad róluk, hogy teljesen hibátlanok. És odanézz, milyen helyesek – csillant fel a szeme, amint meglátta a három fiút is kiszállni a kocsiból.

- Hé, ezt neked már nem szabad, emlékszel? – böktem őt oldalba.

- Az, hogy együtt vagyok Demetri-vel, még nem jelenti azt, hogy teljesen meg is vakultam – vigyorodott el. – De miért problémázol ezen, hiszen ők úgyis együtt vannak – mutatott rájuk, amint a három fiú közül kettő azonnal megfogta a párja kezét. – A harmadik lány hol marad? – kérdezte kíváncsian.

- Mint mondtam, nem szokott eljönni az egész család – vontam meg a vállamat. – Bizonyára valami más dolga akadt.

Az egyetlen, aki az apjukon kívül hiányzott közülük, az Rosalie volt. Furcsa, pedig ő eddig mindig velük tartott, bárki is jött látogatóba.

- Menjünk le mi is! Én is meg akarom őket ismerni! – lelkendezett, majd sebesen elindult lefelé.

A fejemet csóválva indultam el utána, de már csak a hallban értem utol őt, amikor már a látogatók előtt állt és lelkesen mutatkozott be nekik.

- Bocsássátok meg a húgom viselkedését – léptem eléjük én is. – Jó reggelt – köszöntem nekik.

- Ugyan, semmi gond – nevettek. – Nem gondoltuk volna, hogy ilyen fogadtatásban lesz részünk – kuncogott fel Emmett. – Legalábbis nem olyan valakitől, aki már a húszat tapossa.

- Hé, kikérem magamnak, tizenkilenc éves vagyok! – vágta rá azonnal a húgom.

- Lizzy, viselkedj! – néztem rá figyelmeztetően.

- Hagyja csak, Esme – nevetett fel Alice. – Örülünk, hogy ennyire meg akart már minket ismerni a húga. Igazán örvendek – fogott vele kezet mosolyogva, majd a többiek is sorban bemutatkoztak neki.

Ahogy egyre többet megtudott róluk személyesen is, úgy lett egyre felszabadultabb mellettük. Bár ő egyébként sem volt az a visszahúzódó típus, de úgy tűnt, a Cullen család kinézete azért még őt is elbizonytalanította.

- Hé, ezek az emberek egyszerűen bámulatosak – húzott oda magához pár percre, amíg a látogatóink a gyerekekkel játszottak. – Azt hittem, csak a te határtalan szereted fényezte ennyire őket, de tényleg nagyszerű emberek.

- Én megmondtam – vágtam rá halkan felnevetve. – De csssh, a végén még meghallják! És kérlek, te is vegyél vissza egy kicsit magadból. Nem hinném, hogy mindenkinek annyira edzett a tűrőképessége.

- Rendben, viselkedni fogok – tartotta fel a védekezően maga elé a kezeit, majd visszaindult a látogatókhoz.

Amikor a Cullen család végül távozott tőlünk, a húgom izgatottan ugrált oda hozzám.

- Úgy tűnik, amit te csak hosszas kérdezősködés után tudtál meg róluk, az nekem egy rövid délelőtt alatt is sikerült – vigyorgott rám szélesen, majd magával húzott a szobámba. – Na, szóval… azt már tudtad, hogy milyen rokonság van néhányuk között?

- Persze… meséltem is neked róluk. Rosalie, Jasper és Dr. Cullen rokonok. A többieket örökbe fogadták.

- Számomra ez az anyás ügy volt nagyon furcsa – gondolkodott el egy pillanatra. - Róla szinte egy szót sem mondtak, csak annyit, hogy Bella örökbefogadása után meghalt. Jó, értem, hogy nem szívesen beszélnek róla, de még csak annyit sem mondtak, hogy miben halt meg, pedig minden mással kapcsolatban igazán bőbeszédűek voltak.

- Szerintem ez nem ránk tartozik – állítottam le őt gyorsan. – Úgy látom, éppen elég lesz ez az egyszeri találkozás velük… A végén még elüldözöd őket.

- Ugyan már! – legyintett. – Mindegyikük igazán türelmes volt velem és igazad lett Alice-szel kapcsolatban, tényleg sok mindenben hasonlítunk egymásra.

- Ennek örülök – mosolyodtam el.

- És képzeld… van még azért pár érdekes infóm erről a bizonyos orvosról – mosolygott sejtelmesen. – Róla Mary-t és Anette-t is kikérdeztem. Amint lesz róla egy képed, azonnal küld át, mert az elmondásuk alapján tényleg nagyon jóképű lehet. Ráadásul szingli! Érted te ezt? Pont egy ilyen férfi. Sikeres, gazdag és még jól is néz ki. Valamint állítólag nagyon figyelmes és illedelmes. Egy rossz szava sincsen a nővérekre, akik utána csorgatják a nyálukat a folyosón. pedig igazán feltűnően teszik ezt.

- Talán még nem tette túl magát a feleségén – vélekedtem.

- Azt mondják, nem tűnik boldogtalannak, sőt! – húzta fel a szemöldökét. – Inkább úgy viselkedik, mintha egyetlen nő sem nyerné el igazán a tetszését a kórházban. Pedig annyian próbáltak már meg közelebb kerülni hozzá, senkinek sem sikerült. Nem tudom, mi lehet ennek az oka. Lehet, hogy közre játszik a felesége halála is, de azért mégis csak férfiból van. Abba pedig bele sem merek gondolni, hogy esetleg egyáltalán ne érdekelnék a nők. Nagy veszteség lenne… - húzta el a száját.

- Beth, hogy mondhatsz ilyet? Még csak nem is ismered őt! – csóváltam meg a fejemet rosszallóan, de közben elmosolyodtam. Ő mindig próbálta elviccelni az ilyen komoly témákat. Már amennyire ezt komolynak lehet nevezni, hiszen tulajdonképpen, nekünk semmi közünk nincsen ehhez a férfihoz azon kívül, hogy rendszeresen pénzt adományoz az árvaháznak.

- Valld be, hogy a te fantáziádat is egyre jobban megmozgatja – vigyorodott el.

- Még csak nem is láttam őt – sóhajtottam a fejemet csóválva.

- Részletes beszámolót kérek majd tőled, ha ez végre megtörténik – jelentette ki teljes komolysággal.

- Nem hinném, hogy a közel jövőben be fog következni. Gondolom, elég sok munkája van a kórházban, ha tényleg ilyen jó orvos. Nem hinném, hogy olyan sok ideje lenne ellátogatni az árvaházba.

- Néha neki is kell pihennie és szabadságot kivennie – felelt vállat vonva.

- Volt már erre példa, de olyankor mindig a családjával mentek valahová túrázni. Nem sokszor süt ki itt Forks-ban a nap, úgyhogy kihasználják a jó időt. Csak furcsa, hogy mégis ilyen falfehérek.

- Jaj, Mae, miért kell mindig ezen a témán lovagolnod. Csak ilyen a bőrük, ennyi az egész. Te is ugyanolyan fehér vagy, mint ők – vonta meg a vállát.

- De te is érezted, hogy milyen jéghideg a bőrük! – vetettem ellent. – Liz, ez nem lehet véletlen! Még két különböző családból származó embernél is ritka, hogy ennyire hasonlítanak, ők pedig egyenesen heten vannak. Valami itt van a háttérben.

- És még te mondtad nekem, hogy ne üssem bele az orromat a magánéletükbe – forgatta meg a szemeit. – És te most mit is csinálsz? Hagyd élni őket… Nem hinném, hogy tetszene nekik, ha rájönnének, hogy utánuk szaglászol.

- Ilyen eszembe sem jutott – tiltakoztam azonnal, ő viszont kétkedve méregetett engem. – Nem ér ez nekem annyit… csak egyszerűen kíváncsi vagyok, ennyi az egész.

- Akkor végre beszélhetnénk másról? – vonta fel a szemöldökét nevetgélve.

- Persze – bólintottam azonnal rá. Eleve ő ráncigált fel engem a szobába és kezdte el a beszélgetést.

- Na, szóval, beszéltem Emmával és azt mondta, hogy bármikor szívesen látnak téged is maguknál. Úgyhogy, ha egy kis levegőváltozásra van szükséged, csak szólj nekem, és én azonnal intézkedem.

- Ez igazán nagylelkű tőlük, de nem fogadhatom el – csóváltam meg a fejemet.

- Ez nem ajánlat, Esme – fogta meg a kezemet. – Szeretném, ha kicsit kiszakadnál ebből a közegből. A nyáron még egy hétre hazautazom majd ide, és akkor te is eljöhetnél Seattle-be. Gondoltam, ez kicsit jobb lenne kezdetnek, hogy meglásd a kinti életet is. Nem kell rögtön Olaszországba repülnöd.

- Lizzy, nem véletlenül fogadták csak egyikünket örökbe – csóváltam meg a fejem. – Még mindig nincsen jól fizető állásom, úgyhogy nem tudnám magam eltartani.

- Ezt bízd csak rám – kacsintott vigyorogva. – Mindent elintézek neked, te csak pihensz és lógatod a lábadat.

- Nem tudom… - sóhajtottam az ajkamat rágcsálva.

- Kééérleeek! – biggyesztette le az alsó ajkát. Tudta, hogy ezzel a nézésével bármit elérhetett nálam…

- Majd még átgondolom – adtam végül meg magam. Nemet úgysem tudtam volna most mondani neki. Jobb lesz, ha ezt későbbre hagyom.