1. fejezet - Furcsa látogatók

Sziasztok!

Nos, meg is érkeztem az új történettel, ami remélem, ugyanúgy tetszeni fog nektek, mint az eddigiek. Hogy milyen időközönként teszem majd fel, az attól függ, hogy a másikkal haladok-e majd bármennyit is közben. Mint mondtam, nem lesz hosszú a történet az eddigi terveim szerint. Ez a fejezet még nem lesz olyan eseménydús, de sok szereplő megjelenik már benne. A többit pedig majd ti magatok olvashatjátok :) Nem is beszélek tovább, jó szórakozást hozzá!

Puszi

Prológus

Elmélázva néztem kifelé a hóesésbe az árvaház ablakán keresztül. A tenyeremet a hideg üvegre simítottam, úgy csodáltam a sűrűn eső pelyheket. Gyönyörű volt, ahogy Forks kihalt utcáit fokozatosan fehér takaróba vonták. Sehol nem volt egy keréknyom sem, ami elrondította volna ezt a csodálatos látványt. De hát miért is lett volna? Évente jó, ha háromszor-négyszer jönnek ide látogatók. Szinte csak akkor, amikor látogatási idő van. Pontosabban szólva, még akkor sem sokszor. Ebben a kisvárosban nem él sok család, de annál több árva gyermek. Sokan már hosszú évek óta itt laknak. Némelyiküket lassan el is kéne engednünk, hiszen nemsokára már nagykorúak lesznek. Mi mégis tovább marasztaljuk őket. Bár megkapják a megfelelő tanítást, mégsem könnyű egy nincstelen tizennyolc éves fiatalnak, szinte még gyereknek, munkát találnia. A kisebbek pedig évről-évre szomorúbbak lettek. Ők úgy hitték, a családoknak csak az édes kisbabák kellenek, és ezért nem veszi magához őket senki sem, pedig ez nem így volt. Ha megtehetném, én magamhoz venném valamennyiüket, de erre nekem sem volt lehetőségem. Ennek az egyik fő oka az volt, hogy én is itt éltem velük az árvaházban, mindössze két ápolóval és két felügyelő nővérrel együtt. Számunkra is ez a hely jelentette az otthont, hiszen nem volt hová máshová mennünk. Az én feladatom a tanítás volt, hiszen ehhez értettem a legjobban. Jól szót értettem a gyerekekkel és ők is szerettek engem. Ami pedig azt illeti, én is itt nőttem fel. A szüleim még kicsi koromban meghaltak, így kerültem ide. Ugyan lett volna érdeklődő felém, de amint kicsit jobban „megismertek” engem, már közel sem érdeklődtek annyira, mint előtte. Kislányként ugyanis én eléggé szótlan voltam, már-már szinte egyetlen szót sem szóltam. Emellett pedig félénk is voltam és nem nagyon bíztam senkiben sem. Egyetlen barátnőm volt akkoriban, mégpedig a húgom, Elizabeth. Ő viszont a szöges ellentétem volt. Cserfes, egyfolytában mosolygó, vidám kislány. Talán azért, mert ő akkor nem fogta még föl, mit is jelentett anya és apa halála. Mindössze öt éves volt, így nem volt nehéz szülőket találnia. Vele azóta is tartom a kapcsolatot, de nagyon messze él tőlem. A családja itt él a közelben, de ő maga éppen Olaszországban tanul egy neves egyetemen. Én pedig itt vagyok nap, mint nap az árvaházban és a gyerekekkel foglalkozom. Félre értés ne essék, imádom ezt csinálni, hiszen nagyon szeretem a gyerekeket, mégis hiányzik néha egy család. Nem, mintha itt nem kapnám meg ugyanazt a szeretet a gyerekektől, mégis teljesen más lehet az otthoni hangulat. Egy huszonkét éves lánynak még szüksége lenne a szülei támogatására. Ezzel ellenben én már évek óta a saját utamat járom, mindenféle külső segítség nélkül. Számomra a gyerekek olyanok voltak, mintha a sajátjaim lettek volna. Hiába volt még bennem kevés év, megedződtem az itt eltöltött évek alatt.

Eléggé problémás volt itt az éltünk. Ugyan a város minden hónapban megadta a kijáró pénzt az árvaháznak, mégis, szinte napról-napra kellett élnünk. Még az ünnepekkor is nélkülöznünk kellett. Az itteni gyerekeknek semmit nem jelentett az ajándék szó. Sokkal inkább az adomány, amit néhány kedves család adott a látogatásuk során. A nagy létszám miatt azonban ezt mindig gyorsan feléltük, így visszajutottunk ugyan oda, ahonnan elindultunk. A szüleimtől örökölt pénz egy részét a tanulmányaimra tartogattam, hogy ha egyszer majd megtehetem, elmehessek lediplomázni, hogy aztán hivatalosan is taníthassak. Amíg azonban nem volt diplomám, egyetlen iskolában sem dolgozhattam teljes munkaidőben. Csak rajzot és művészeteket taníthattam, szinte semmi pénzért, de még az is több volt, mint a semmi. A többi ápolónőnek, velem ellentétben azért volt más munkája is. Felváltva jártak be a helyi kórházba, hogy kisegítsék az árvaházat. Ők is ugyanabban a helyzetben voltak, mint én. Nem volt családjuk, akit el kellett volna tartaniuk. Csak egymásra számíthattunk. A bizalom azonban mindünknek kölcsönös volt a másik felé.

1. fejezet

Furcsa látogatók

Esme szemszöge

A tél idén nagy fagyot hozott magával. Az utcákon a hóréteg egyre csak vastagodott, nekem pedig gyalog kellett bemennem az iskolába. Gondosan felöltöztem, hogy meg ne fázzak, majd elköszöntem a gyerekektől, magamhoz vettem a táskámat és elindultam a városba. Az út gyalog körülbelül fél órát vett igénybe, de mivel többször is majdnem megcsúsztam az úton, csak lassabban tudtam haladni. Ennek eredményeképpen majdnem el is késtem, de szerencsére a rajzszakkörös diákok nem vették olyan komolyan ezt. Mivel egyébként sem dolgozhattam főállásban tanárként egy rendes iskolában, az árvaházban tanítottam délelőtt, míg a városba csak délután jártam be. Rendszerint ezzel kötöttem össze a napi bevásárlást is az árvaháznak, de nem vagyok benne biztos, hogy ebben a hóesésben el fogok jutni a boltig. Viszont muszáj lesz valamilyen ételt vinnem nekik, a kiszállítás pedig túl költséges lenne.

Mélyet sóhajtva lépkedtem tovább az erős szélben. A hajam már teljesen elázott a rá eső hópelyhektől, de ez zavart a legkevésbé. Nemsokára úgyis odaérek az iskolába, és ott majd kicsit felmelegszem. A sálamat az arcomba húztam, a kabátot pedig még inkább összeszorítottam. Szinte már vacogtam a jeges széltől, de már csak pár méter választott el a bejárattól. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, ahogy végre beértem a széltől védett tető alá. Lesöpörtem a vállamról a havat, majd a tanári felé vettem az irányt. Odaköszöntem a kollégáknak, majd felakasztottam a kabátomat a fogasra, felkaptam a mappámat és már siettem is a teremhez.

- Jó napot, gyerekek! – léptem be sietősen az osztályterembe.

- Jó napot, Miss. Platt – köszöntek kórusban.

- A mai témánk a karácsony lesz, hiszen holnap elkezdődik a téli szünet. Rendeződjetek párba és beszéljétek meg, hogy kinek hogyan szokott telni a karácsony. Hová szoktatok utazni? Esetleg rokonokhoz vagy közeli ismerősökhöz. Aztán pedig mindenki szabadon választhat, hogy mit szeretne rajzolni a karácsonyhoz kapcsolódóan. Bármi, ami eszetekbe jut. Lehet az egy gyönyörű karácsonyfa, egy régen vágyott ajándék, egy családi ebéd vagy vacsora, bármi, ami számotokra elsőként beugrik az ünneppel kapcsolatban. – A mondandóm közben néhány szót felírtam a táblára, hogy a gyerekek megjegyezzék, és ne kelljen a kérdezgetéssel telnie az idejüknek. Ahogy megfordultam az utolsó szó leírása után, megláttam, hogy az egyik kislány szinte kiesik a padból, úgy jelentkezik. – Tessék, Maggie – adtam át neki a szót mosolyogva.

- A téli szünetben nem is lesz rajzszakkör? – kérdezte kissé csüggedten.

- Nem. Használjátok ki ezt a két hetet és pihenjétek ki magatokat. A következő óránk rögtön a szünet utáni első napon lesz. Most pedig, lássatok neki a munkának. Elő a színes ceruzákkal és az ecsetekkel!

Miközben ők rajzoltak, én oda-vissza mászkáltam a padsorok között. Néha megdicsértem egy-egy igencsak szép rajzot, valamint segítettem nekik, ha valahol elakadtak. Amelyik rajz azonban megfogott az összes közül, az pont Maggie-é volt. Egy hatalmas karácsonyfát rajzolt, tele díszekkel és szaloncukrokkal, valamint boákkal. De nem ez volt a lényeg. A fa mellé ugyanis egy magas, barna hajú, barna szemű férfit rajzolt, akinek a derekára egy hatalmas masni volt kötve, és bár még nem volt olyan ügyes, hogy tökéletesen felismerhető legyen, én mégis tudtam, hogy az apja az. Maggie az újév elején vesztette el az apukáját, akinek súlyos szívproblémái voltak. Tavaly karácsonykor még egy hatalmas családot rajzolt ennél a feladatnál. Nagyon hiányzott neki az apukája. Elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkából, mielőtt tovább haladtam volna és finoman végigsimítottam a kislány finom tincsein.

Amikor véget ért a szakkör, a gyerekek sorban megmutogatták nekem a rajzaikat. Aztán sorban megérkeztek a szülők és kellemes ünnepeket kívánva gyorsan távoztak is a gyerekeikkel együtt. A legvégén már csak Maggie maradt, akiért mindig később jött az anyukája, mert szintén szakkört tartott itt az iskolában. Odasétáltam a kislány mellé, aki a rajzát a kezeiben szorongatta és finoman megfogtam a vállát.

- Ne bánkódj miatta. Ő most már egy jobb helyen van – mosolyogtam rá biztatóan.

- De annyira hiányzik. Mikor fog visszajönni? – kérdezte kétségbe esetten. – Ugye karácsonykor hazajön, hiszen ilyenkor mindig együtt szokott lenni a család.

- Nem tudom, kincsem, de az biztos, hogy azon a helyen, ahol most van, nagyon jól érzi magát. Persze azért hiányoztok neki, de azt ő sem szívesen látná, hogy miatta sírsz – töröltem meg a pici arcocskáját.

- Sziasztok, elnézést a késésért, de beszélnem kellett még pár szülővel – esett be hirtelen a terembe Molly. – Látom, megint mi vagyunk az utolsók.

- Mint mindig – bólintottam rá, halványan elmosolyodva.

- Milyen napod volt, kicsikém? – guggolt le Maggie elé, hogy a nyaka köré tekerhesse a sálat és jól összehúzza rajta a kabátot.

- Nagyon jó. Anyu, nem mehetnék el a szünetben is rajzszakkörre Miss. Platt-hez? – kérdezte váratlanul.

- Hát, ezt tőle kérdezd meg, én nem dönthetek helyette – pillantott fel rám.

- Miss. Platt, elmehetnék önhöz egy órára a szünetben?

- Nos… - tétováztam.

- Kérem! – nézett rám hatalmas szemekkel, amiknek nem igen lehetett ellenállni.

- Ha gondolod, te is jöhetsz hozzánk – ajánlotta föl Molly, rátapintva a lényegre. Tudta, hogy nem szívesen beszélek senkinek sem az árvaházról, márpedig, ha Maggie-t oda vinném magammal, annak előbb–utóbb az lenne a következménye, hogy az iskolán belül is szóba jönne.

- Rendben, esetleg lehet róla szó – adtam végül be a derekam.

- Jaj, de jó! – lelkendezett Maggie. – Egy csomó szép rajzomat megmutatom majd. Mindet egyedül készítettem – büszkélkedett.

- Oké, Maggie, de most már gyere – fogta kézen nevetve őt az anyja. – Elvigyünk, Esme? – fordult felém kedvesen. – Eléggé hideg van kint és még mindig szakad a hó.

- Nem kell, köszönöm. Még el kell mennem a boltba bevásárolni – utasítottam el udvariasan az ajánlatát.

- De hiszen pont arra megyünk – legyintett. – Gyere, elviszünk, hogy addig se kelljen a hidegben mászkálnod.

- Köszönöm – hálálkodtam. – Akkor gyorsan elrohanok a kabátomért.

- Rendben, mi a kapunál megvárunk – bólintott rá.

Kiléptünk a teremből, aminek én aztán bezártam az ajtaját, majd elsiettem a tanári felé. Gyorsan magamra kaptam a kabátomat, elköszöntem a még ott lévő kollégáimtól, de mielőtt még elhagyhattam volna a termet, valaki utánam szólt.

- Esme! Nem lenne kedved velem vacsorázni ma este? – kérdezte Charles. Ő volt az egyik történelem tanár az iskolában és már azóta próbált közeledni felém, amióta betettem ide a lábamat.

- Sajnálom, de nem hinném, hogy lenne rá időm – hárítottam el az ajánlatát, majd mielőtt még bármit is reagálhatott volna rá, egy köszönés után kirohantam a teremből. Tudtam, hogy ez nem volt éppen valami illedelmes húzás tőlem, de nem tehettem mást. Ha most leálltam volna vele megint megbeszélni, hogy én csak a barátomként tekintek rá, valószínűleg csak késő este szabadultam volna. Márpedig, most várnak rám Molly-ék, úgyhogy ezt semmiképpen sem kockáztathattam meg.

Ahogy a kocsi megállt a bolt előtt, én hálálkodva szálltam ki.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy elhoztatok – köszöntem meg még egyszer.

- Ugyan, semmiség – legyintett mosolyogva. – Kellemes ünnepeket, Esme! Az órával kapcsolatban pedig majd még beszélünk – ígérte, majd elhajtott.

Gyorsan besiettem a boltba, ahol ismét széltől védett helyen lehettem. Elvettem egy kosarat, majd nekiláttam a bevásárlásnak. Úgy döntöttem, hogy most több mindent megveszek egyszerre, hogy holnap ne kellejen a nagy viharban is bejönnünk a városba. Egymás után jártam végig a sorokat, csak a legszükségesebb élelmiszereket levéve a polcokról, amikor egyszer csak beleütköztem valami keménybe. Az ütközés erejétől először megtántorodtam és a kosár kiesett a kezemből, de nem hallottam a csattanást, ahogy leesett. Mindeközben a kar finoman utánam kapott és visszaállított az egyensúlyomba.

- Nagyon sajnálom, nem figyeltem oda – szabadkozott a dallamos hang. Ahogy felemeltem a tulajdonosára a tekintetemet, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Még sosem láttam ilyen gyönyörű szemeket. Főleg nem aranybarnát. Hogyan lehet valakinek ilyen színű a szeme? – Jól van? – kérdezte aggódva a lány, amikor még hosszú pillanatok múlva sem válaszoltam.

- Pe… persze – nyögtem ki végül akadozva. – Nem ön tehet róla, hanem én. Nem néztem a lábam elé.

- Ugyan, ezt inkább felejtsük el – mosolygott szélesen. Rövid fekete tincsei az arcába hullottak, miközben vakítóan fehéren csillogó fogai megvillantak a lámpafényben. – Tessék! – adta vissza a kezembe a kosarat, pedig én teljesen abban a tudatban voltam, hogy leejtettem. Ez azonban most egyáltalán nem foglalkoztatott.

- Köszönöm – vettem át tőle.

- Alice – hallatszott fel ekkor egy kiáltás a hátam mögül. Ahogy megfordultam, a kosár majdnem újra kiesett a kezeim közül. A felénk lépkedő fiú szemei ugyanolyan aranybarnák voltak, mint a lányé. A haja azonban szőke volt, de a bőre ugyanolyan hófehér. Mintha rokonok lettek volna, mégis nagyon különbőztek egymástól. – Carlisle hívott, hogy ideje lenne mennünk. Hamarosan nagy vihar lesz és jó lenne még előtte hazaérnünk.

- Rendben – bólintott az alacsony, fekete hajú lány, majd megfogta a fiú kezét. – Örültem a találkozásnak – vigyorgott még rám, majd elindultak a pénztár felé.

- Én is – motyogtam, bár biztos voltam benne, hogy ezt már nem hallhatták.

Egy ideig még egy kissé kábultan néztem utánuk, majd aprót ráztam a fejemen. Összeszedtem a maradék szükséges ennivalót, majd én is a pénztárhoz mentem. Kifizettem a megvásárolt dolgokat és csak ekkor jutott eszembe, hogy valahogy el is kell cipelnem az árvaházig ezt a sok ennivalót. Végül egy mély sóhaj után útnak indultam, nekivágva a kora esti hideg szélnek.

Vacogva léptem be az árvaház ajtaján. Mindenem teljesen elázott és átfagyott. A kabátomból szinte csöpögött a víz és néhol még jégcsap is lógott róla.

- Jaj, Esme, de jó, hogy végre visszaértél – sietett felém Sarah. – Már úgy aggódtunk érted. Olyan csúnya vihar van készülőben.

- Sz-szerencsére m-még sikerült előtte… visszaérnem – vacogtam.

- Gyorsan vetkőzz le és vegyél egy forró fürdőt – utasított a szobám irányába tolva. – Mi addig elkészítjük a vacsorát.

- R-rendben – bólintottam, majd elsiettem a szobámba. Összekapkodtam a fürdéshez szükséges dolgaimat, majd elrohantam a fürdőbe, mindeközben levetve magamról a csöpögő ruhadarabokat. Megkönnyebbülten nyögtem fel, ahogy a forró víz elérte a bőrömet, de tudtam, hogy nem élvezhetem sokáig. Még a gyerekeknek is kell fürdeniük. Én majd jó melegen felöltözök utána.

Gyorsan végeztem a fürdéssel, majd jó melegen felöltöztem. Ezután lesiettem a konyhába, hogy megnézzem, hogyan áll a vacsora. Nem is kell mondanom, mekkora felfordulást találtam ott.

- Christine! – kiáltottam ijedten, ahogy a tányérokkal egyensúlyozott. Azonnal odaszökkentem hozzá és kivettem néhányat a kezéből. – Miért nem vártatok meg, ha nem boldogultok egyedül? – kérdeztem megrovóan. – Ha bármi összetörik, vagy valami tönkre megy, nincs pénzünk újat venni.

- Jól van, ne haragudj, csak nem akartuk, hogy neked legyen gondod ezzel – mondta azonnal védekezően.

- Bocsáss meg, egy kissé hosszú napom volt – dörzsöltem meg az orrnyergemet, miután a tányérokat letettem az asztalra. – Sarah hová lett?

- Felment szólni a gyerekeknek, hogy nemsokára készen van a vacsora – felelt egyszerűen.

- Ó, valóban? És ki készíti el addigra az ételt?

- Nem tudtuk, hogy ennyire sok időbe telik. Ezt főként te szoktad csinálni – ellenkezett.

- Jól van, igazad van – szusszantottam mélyet.

- Esme, jól vagy? Nagyon kimerültnek látszol és ez az ingerültség… - csóválta meg a fejét.

- Csak tényleg fárasztó napom volt – mondtam rá sem nézve.

- Akarsz róla beszélni? – fogta meg a kezemet, hogy egy pillanatra megállítson a nagy kapkodás közepette.

- Nem, most inkább nem – folytattam tovább a vacsora készítését.

- Á, Esme, látom, te is csatlakoztál – jelent meg Sarah az ajtóban, majd mellénk lépett és segített az étel elkészítésében. – Mary és Anette kint maradtak vigyázni a gyerekekre. Boldogulunk hárman a vacsorával? – nézett rám kérdőn.

- Talán, ha nagyon sietünk – feleltem, miközben a kezemet ide-oda kapkodtam. Aztán a nagy sietség közepette már csak azt éreztem, hogy valami élesen húzom végig a kezemet. – Áú – szisszentem fel fájdalmasan, magamhoz kapva a kezemet.

- Jaj, ne haragudj, jól vagy? – ugrott mellém Christine. – Nem akartam.

- Semmi baj – szorítottam rá gyorsan a kezemre egy konyharuhát, mielőtt még ránéztem volna.

- Had nézzem – lépett mellém Sarah is.

- Nem biztos, hogy ez jó ötlet. Már csak a vér szagától is rosszul leszek – mondtam ijedten.

- Ne aggódj, annyira biztos nem lehet vészes. Na, mutasd! – fogta meg a csuklómat, majd maga felé fordította a tenyeremet. – Bár, azért nem ártana lekezelni valamivel, nehogy elfertőződjön, ha valami kosz ment bele. Chris, légyszi hozd ide az elsősegély dobozt.

- Máris – sietett el az említett, majd nem sokkal később vissza is tért, ezúttal már Mary társaságában.

- Mi történt? – kérdezte döbbenten.

- Esme elvágta a kezét – felelt Sarah helyettem, majd nekilátott a sebem kitisztításának. Közben néha felszisszentem, de igaza lehetett. Nem fájt annyira, így hát biztosan nem volt olyan súlyos, mint azt elsőre gondoltam. – Tessék, készen is vagy – engedte el a kezemet, miután körbetekerte gézzel a sebet és egy rögzítő hálót is ráhúzott. – Egyelőre hagyd így, nehogy kosz menjen bele. Aztán holnap megnézem, hogy súlyos-e annyira, hogy kórházba kelljen menned.

- Szerintem jól leszek – mondtam gyorsan, majd a csaphoz léptem és megmostam a szabad bőrfelületet a kezemen. Egyetlen hely létezett, amit ki nem állhattam, és az a kórház volt. Ha megéreztem a vér szagát, a gyomrom azonnal émelyegni kezdett, és a kórházi fertőtlenítő szagával ugyanez volt a helyzet. Valamint azt sem bírtam, ha kiszolgáltatott voltam más, idegen embereknek.

Gyorsan folytattam a vacsora készítését, miközben Sarah-ék furcsán méregettek engem.

- Pedig lehet, hogy az új orvos nem lenne ellenedre – jegyezte meg viccelődve Anette, Mary pedig vele nevetett.

- Nem értelek – válaszoltam oda sem nézve.

- Ma érkezett a családjával a városba az új sebész. Röviden úgy írnám le, hogy maga a szőke herceg, csak nem fehér lovon, hanem fekete Mercedes-en – vigyorogtak. – Irtó helyes és ráadásul még fiatal és gazdag is. Nem is értem, hogyan tud egy ennyi idős férfi egy egész családot elirányítani. Minden esetre, van rá remény, hogy idén lecsökken a létszámunk. Ha jól hallottam, csak ketten-ketten rokonok vér szerint is.

- Te jó ég! Egy nap alatt ennyit megtudtatok róla? – nevettem halkan, bár engem nem nagyon győztek meg ezzel az áradozással. Az ízlésünk többnyire más volt és nem csak a férfiak terén. Na, nem mintha nekem olyan sokan udvaroltak volna, de én teljesen máshogy képzeltem el egy tökéletes kapcsolatot, mint ők.

- Ha találkoztál volna vele, te is mindent meg akartál volna róla tudni.

- Ezt kétlem… - csóváltam meg a fejem nevetve.

- Neki még te sem tudnál ellen állni. Hihetetlen aranybarna szemek… hibátlan és helyes arc, rövid szőke haj… - sóhajtott fel álmodozóan Anette.

- Hé, Anette, ébredj! – rázta meg őt a vállainál fogva Mary. – Még be kell fejeznünk a vacsorát a gyerekeknek. Majd éjszaka tovább álmodozhatsz, de most még dolgunk van.

Ahogy folytattuk a vacsora elkészítését, a gondolataim visszakalandoztak erre a bizonyos orvosra. A nevét meg sem említették. És azt sem, hogy egyáltalán házas-e, ha már ennyire odavannak érte. Te jó ég! Miken töröm a fejem? – Magamban felnevettem a saját gondolataimon. Az arcom előtt akaratlanul is megjelent a sápadt arc az aranybarna szemekkel. Már akkor rájöttem, hogy ez a leírás ismerős nekem valahonnan, amikor ezeket említették. Biztos az a srác és a lány is az ő családjához tartozik, hiszen mi másért lenne ilyen nagy a hasonlóság? Próbáltam összerakni a vonásokat, hátha éppen rokona valamelyiknek, de igazuk lehet Mary-éknek. Akárhogy is próbáltam összerakni a képet róla, azokból a tökéletes vonásokból rosszat nem lehetett összehozni.

Zavartan ráztam meg a fejemet, hogy kiűzzem belőle ezeket a gondolatokat. A lánnyal való találkozás úgy tűnik, nagyobb nyomott hagyott bennem, mint azt először hittem.

Miután minden gyerek befejezte a vacsorát, sorban elmentek lefürdeni és a takarodó után a nevelőnők és én is a saját szobáinkba mentünk.

Pár nappal később beköszöntött a karácsony. A hó egyre csak gyűlt a kertben, így 24-ke reggelén kiengedtük a gyerekeket a hóba játszani. Öröm volt nézni őket az ablakból, ahogy hóembert építettek, hógolyóztak, vagy éppen hó angyalkát készítettek. Mosolyogva kezdtem el tisztogatni az egész épületet, Sarah-val együtt.

- Van egy olyan érzésem, hogy az idei karácsony sokkal jobbnak ígérkezik, mint eddig bármelyik – jegyezte meg egyszer csak. – Mintha ezt a gyerekek is éreznék… sokkal boldogabbnak tűnnek most.

- Talán csak a nagy hó miatt – vontam meg a vállam. – Én már nem hiszek a csodákban. Már akkor lemondtam róluk, amikor Lisa-t elvitték innen.

- Még mindig miatta szomorkodsz? Esme, már lassan 23 éves leszel. Ideje lenne beletörődnöd, hogy ő is éli a saját életét. Szerencséje volt, hogy megkaphatta mindazt, amiről az itt lakók csak álmodhatnak. Egy szerető családot és rendes körülményeket.

- A szeretetet itt is megkaphatta volna – motyogtam magam elé.

- Hidd el, hogy sokkal jobb neki ott, ahol most van. És rólad sem feledkezett meg. Minden évben ellátogat ide és ajándékokat is szokott küldeni. Ne ítéld el őt azért, mert szerencséje volt.

- Eszem ágában sincs elítélni őt – tiltakoztam hevesen. – Nekem egyszerűen csak hiányzik, hogy itt legyen velem. A szüleink halála után ő volt csak nekem. Mindig vele beszéltem meg mindent kislánykorunkban is. Mindig figyelmesen végighallgatott és mellém állt, bármit is tettem vagy mondtam.

- Mert ezt teszik a testvérek – bólogatott. Csak kis idő elteltével szólalt meg ismét. – Na, gyere, szedjük össze a gyerekeket. Nemsokára meghozzák az ebédet.

Egyedül az ünnepek alkalmával volt meg számunkra ez a lehetőség. Ilyenkor mindig küldtek ételt az árvaházba valamelyik étteremből, amiért nem tudtunk elég hálásak lenni. Ez általában délben érkezett meg, így addigra a gyerekeknek is bent kellett lenniük. Amint sikerült összeterelnünk őket, átmentünk az étkezőbe, ahol kezdett ismételten elharapódzni a hangulat. A kisebbek a hatalmas, feldíszített karácsonyfa körül rohangáltak, amit még a város önkormányzata állítatott az árvaházba. A gyerekeknek ez jelentette a fénypontot az ünnepekkor, na meg a kicsit kiadósabb ebéd és vacsora. Már mind alig várták, hogy végre asztalhoz ülhessenek és megkaphassák a jó meleg ételt. Amikor ez is bekövetkezett, a hangzavar teljesen elhalt és néma csönd borult a teremre, amin mi csak mosolyogtunk.

Megpróbáltuk nekik a lehető legtöbb mindent megadni, de mindemellett szigorúnak is kellett lennünk. Mary-nek, Sarah-nak és Anette-nek könnyű dolga volt, hiszen elég idősek voltak ahhoz, hogy a gyerekek automatikusan tisztelettel bánjanak velük és néha még kicsit féltek is tőlük, amikor valami rossz fát tettek a tűzre. Ezzel ellentétben Christine és én jóval fiatalabbak voltunk. Míg ő 26, én még csak 22 voltam. Ennek tetejében sokkal engedékenyebbek is. Ha a gyerekek valamire engedélyt akartak kérni, rögtön hozzánk jöttek. Tudták, hogy némi könyörgés és ígérgetés után felhagyunk az ellenkezéssel, amit Mary-ék többször meg is jegyeztek. Ők ezt nem nézték jó szemmel, de nem tudtak mit tenni ellene. A kicsik már rég kitanulták, hogyan járnak a legjobban.

A másnap reggel már sokkal visszafogottabb hangulatban telt. A gyerekek halkan megreggeliztek, míg mi, nevelőnők a szokásos napi teendőinket végeztük. Aztán nem sokkal az ebédidő előtt olyan hír érkezett, ami mindünket teljesen ledöbbentette. Christine azzal rohant föl a nevelői szobába, hogy vendégeink érkeztek. Mind felélénkültünk ennek hallatán és lesiettünk a hallba. Az ott levők látványa pedig csak még jobban ledöbbentett.

- Jó napot! – köszönt Sarah, mivel ő tért magához először.

- Jó napot! – mosolyodtak el egyszerre. – Engedjék meg, hogy bemutatkozzunk. Ők a húgaim, Alice és Bella Cullen, én pedig Rosalie Hale vagyok.

A másik két lány mosolyogva bólintott. Az alacsonyabbikat azonnal felismertem. Ő volt az, akivel összeütköztem a boltban. De hát mit kereshet itt? És a másik két lány?

- Örülünk – biccentett Christine. – Mi járatban vannak erre? Talán a városközpontot keresik?

- Nem – nevetett a középmagas, barna hajú lány, aki közvetlenül a Rosalie mellett állt és, akit ezek szerint Bellának hívnak. – Adományt hoztunk az árvaháznak. A családunk nevében, az ünnep alkalmából. Tudjuk, hogy nehéz helyzetben vannak és szeretnénk segíteni.

- Oh, ez igazán kedves – mosolyodtam el, de mielőtt még bármi mást is mondhattam volna, Sarah figyelmeztetően megszorította a kezemet.

- És természetesen szeretnénk találkozni a gyerekekkel is – szólalt meg ismét a Rosalie nevezetű lány, miközben hátradobta a válláról hosszú szőke tincseit.

A látványuk teljesen elkápráztatott. Talán még sosem láttam három ennyire gyönyörű lányt. A bőrük hibátlan volt és hófehér. A hajuk fényesen csillogott, mintha csak most jöttek volna a fodrásztól, a mozgásuk pedig ruganyos volt és kecses. Nem tudtam nem elámulni rajtuk.

- Ha netán rossz időpontban jöttünk, nyugodtan szóljanak. Visszajöhetünk máskor is – ajánlotta az alacsony, fekete hajú lány, miután még percek elteltével sem szólaltunk meg.

- Nem, egyáltalán nem jöttek rosszkor. A gyerekek a szobáikban vannak és játszanak, de akkor összehívjuk őket. – Mary hangja meg-megremegett, ahogyan beszélt. Látszott rajtuk, hogy őket is megbénította a három lány ittléte. – Ti bizonyára Dr. Cullen lányai vagytok – jegyezte meg.

- Nem egészen – rázta meg a fejét mosolyogva Rosalie. – Én az unokahúga vagyok, de testvérként tekintünk egymásra. De, ha minden rendben van, akkor be is hoznánk a csomagokat – mondta kedvesen, visszatérve az eredeti témára.

- Ha kell segítség, nyugodtan szóljanak. Miss. Platt itt marad és fölvezeti majd önöket – mondta Sarah, majd sarkon fordult és a többiekkel együtt elsietett, hogy összehívja a srácokat.

- Egy perc és itt vagyunk – mosolyogtak rám mindhárman kedvesen, majd elindultak kifelé.

- Szívesen segítek, ha kell – ajánlottam.

- Nem szükséges, de azért köszönjük – biccentettek, majd kecses léptekkel elhagyták a szobát.

Izgatottan toporogtam, miközben rájuk vártam. Közben a fejemben kezdett összeállni a kép a családjukról. Ott volt, ezek szerint ez a bizonyos Dr. Cullen, akiről annyira áradoztak Mary-ék. Neki valószínűleg van egy felesége is, bár róla még semmit nem hallottam. Valamint még a két lányuk és Rosalie Hale, aki ezek szerint az unokahúga. A másik fiú, akivel Alice Cullen-t a boltban láttam, talán Rosalie rokona lehetett, hiszen annyira hasonlítanak egymásra. Ezen felül ott van az a titokzatos Carlisle, akinek még csak a nevét hallottam. Talán ő egy másik testvérük lehet. Te jó ég, mekkora családjuk van! És ráadásul mind ilyen gyönyörűek lehetnek. Mintha nem is evilági lények lennének. Csak úgy sugárzik belőlük, hogy mennyire mások, mint a többi ember.

Ebben a pillanatban ismét megjelentek az ajtóban, egymás mögött lépve be. Elámultam, ahogy megláttam a kezeikben tartott sok szatyrot.

- Had segítsek! – rohantam oda hozzájuk, hogy átvegyek párat közülük.

- Nem kell, elbírjuk egyedül is – rázták meg a fejüket. – Csak mutassa, hogy hová vihetjük őket.

- Persze, erre jöjjenek – intettem nekik, majd elindultam föl az emeletre.

- És, ha megkérhetnénk rá, inkább tegezzen minket. Nem vagyunk még olyan öregek. Még csak gimnáziumba járunk – nevettek fel dallamosan.

- Hát, nem is tudom – bizonytalanodtam el, lopva rájuk sandítva. – A szabályzat nem igazán engedi, hogy az ismeretlen látogatókkal és érdeklődőkkel mélyebb viszonyt kössünk. Olyan ez, mint a kórházi szabály az orvos-beteg kapcsolatra.

- Értjük, ez esetben maradjunk csak a keresztneveknél, rendben?

- Rendben – bólintottam végül rá. – Ne haragudjanak, nem tenném ezt, de a szabály kötelez. Én sem vagyok olyan idős, de már hozzászoktam ehhez a sok gyerek között.

- Megértjük. Hányan is vannak itt pontosan? – érdeklődött a barna hajú lány, Bella.

- Tizenhat gyerek, minden korosztályból vegyesen, és öt felügyelő velem együtt. Bár én inkább a tanári állást töltöm itt be, na meg a szakács feladatait.

- Hallottuk, hogy nem megy olyan jól a sorsa ennek az árvaháznak. Pedig pont ezeknek a gyerekeknek kellene többet kapniuk – szörnyülködött Alice.

- Sajnos a város túl szegény ahhoz, hogy ennyi gyereket eltartson.

- Akkor hogyan biztosítják számukra a megélhetést? – lepődtek meg őszintén.

- Mary és Anette nővér a kórházban dolgozik ápolóként, Sarah nővér egy üzletben, míg Christine és én tanárok vagyunk az árvaházon kívül. Együtt próbáljuk meg összeszedni az elegendő pénzt a hely fenntartásához, de azért persze a város is hozzájárul némi pénzzel. Azért gondolom, nem árulok el sokat, ha azt mondom, hogy ez elég keveset jelent.

- Akkor ezek szerint nagy szükség lesz ezekre. Az ételt még kint hagytuk az autóban, majd ha végeztünk, azt is behozzuk.

- Az ételt? – hüledeztem. – Akkor ezekbe mik vannak? – kérdeztem nem éppen illedelmesen. – Elnézést, úgy értem… - próbáltam rögtön magyarázkodni.

- Semmi gond – nevettek. – Ezek nagyrészt játékok és használati dolgok, akire szükségük lehet a mindennapokban. Valamint hoztunk még pár ruhát is, de azok szintén kint vannak még az autóban.

- Ó, ez igazán nagylelkű adomány – sütöttem le a tekintetem motyogva. – Az árvaház nevében is köszönöm – mondtam hálásan.

- Szóra sem érdemes – legyintettek egyszerre. – Ahol ezelőtt éltünk Alaszkában, ugyanígy az ünnepekkor mindig vittünk az árvaháznak ajándékokat.

- Itt is volnánk – álltam meg hirtelen egy nagyobb ajtó előtt. Reméltem, hogy a gyerekek rendesen fognak viselkedni, amikor benyitok, mert nem akartam, már csak az árvaház színvonala miatt sem, hogy esetleg elússzon az adomány. Kinyitottam az ajtót, majd beengedtem őket. – Gyerekek! – szóltam kicsit hangosabban, hogy a bent levő kisebb zűrzavar alább hagyjon. – Vendégeink érkeztek. Ők Alice és Bella Cullen, valamint Rosalie Hale. Ajándékokat hoztak nektek – jelentettem be.

A gyerekek mind megilletődve pislogtak a három lányra. Még a nagyobb szájúak és idősebbek is visszahúzódva álldogáltak. Csak mosolyogni tudtam a látványon. Nem voltak hozzá szokva, hogy idegenek között legyenek. Bár a városba bementek néha, nem tüntették ki őket különösebb figyelemmel. Máskor pedig csak néha-néha jártak erre látogatók, örökbefogadás céljából, de amint elvittek valakit, többé felénk sem néztek.

- Jó napot kívánok! – köszöntek végül kórusban, de egészen halkan. Bizonyára őket is elnémította kissé a látványuk.

- Jaj, csak nyugodtan tegezzetek minket – nevetett fel Miss. Hale, haját ismét hátradobva a válláról. A néma csend csak nem akart megtörni ezek után sem, így hát csak tovább folytatta. – Mit szólnátok hozzá, ha kiosztanánk az ajándékokat, amiket hoztunk? – kérdezte kedvesen, kérdőn ránk pillantva.

- Csak nyugodtan – bólintott Mary, mire a három lány azonnal bele is kezdett a dologba.

Nem tartott sokáig, amíg mindenkinek odaadták az ajándékokat, de a nevelőkkel mi végig szinte tátott szájjal néztük a tevékenykedésüket. Fogalmunk sem volt róla, hogyan került egy ilyen gazdag és jómódú család ebbe a kicsiny kis városba, vagy legalábbis a környékére.

- Szeretnénk megbeszélni néhány dolgot a továbbiakról – lépett hozzánk ismételten a szőke hajú lány.

- Miféle továbbiak? – lepődött meg Anette.

- Mivel itt lakunk a városban, szeretnénk többször is ellátogatni ide a gyerekekhez – magyarázta úgy, mintha ez számunkra egyértelmű lett volna már az elején is. – Hallottuk, hogy igen nagy szüksége van az árvaháznak a segítségre, és mi szívesen adományozunk a rászorulóknak – mosolygott töretlenül.

- Ó, ez esetben… - tért magához először a kábulatból Mary – Esmével mindent megbeszélhetnek. Általában ő szervezi nálunk az efféle fogadásokat. Miss. Platt – fordult felém. – Kísérje el Miss. Hale-t a dolgozószobámba – intett a fejével az ajtó felé.

- Jöjjön utánam – biccentettem, majd kinyitva előtte az ajtót, előre engedtem őt.

- Igazán aranyosak a gyerekek – szólalt meg kis idő elteltével, amikor már majdnem a dolgozószobában voltunk. – Látszik, hogy sokat foglalkoznak velük, annak ellenére is, amilyen körülmények között kell élniük.

- Próbáljuk a lehető legtöbbet megadni nekik – bólogattam. – Bár a szüleiket nem tudjuk kárpótolni. Ez egy olyan feladat, amit szívesen végez el az ember nap, mint nap, mégis kissé fájdalmas.

- Önnek van gyereke? – kérdezte hirtelen.

Keserűen felnevettem erre a képtelen kérdésre, majd megráztam a fejemet.

- Nincsen. Még csak otthont sem tudnék biztosítani neki. Azt pedig nem akarom, hogy neki is esetleg itt kelljen felnőnie.

- Ezt meg hogy érti? – ráncolta össze a szemöldökét. – Ha jól értem, maguk mind itt élnek a gyerekekkel együtt? – döbbent meg.

- Természetesen. Nem is tudnám máshogy elképzelni. Elég sok dolgunk van velük, annak ellenére is, hogy a neveléssel nem kell annyit foglalkoznunk. Itt is volnánk – álltam meg a faajtó előtt, majd benyitottam. – Foglaljon nyugodtan helyet – mutattam rá az asztal előtt álló székre.

- Mit dolgozik azon kívül, hogy itt az árvaházban ellátja a gyerekeket? – kérdezte, visszatérve az előző beszélgetés szálára.

- A város iskolájában tartok művészeti és rajz szakköröket. Nem nevezném igazán munkának, de diploma nélkül, huszonkét évesen nem igazán tud elhelyezkedni az ember. Főleg, hogyha ennyire helyhez van kötve. De térjünk inkább át arra, amiért itt vagyunk – indítványoztam, elkerülve a beszélgetés kínosabb részét. Semmi kedvem nem volt vadidegeneknek a családomról beszélni. Bár meglepő módon, ebben a lányban megbíztam. Látszott rajta, hogy nem olyan, aki kihasználja az emberek gyenge pontjait. És még adományozni is szokott, ami nálam plusz jó pontot ér.

- Rendben. Nos, akkor rögtön a tárgyra is térnék. Miután meghallottuk, mekkora szüksége van az árvaháznak a pénzre, úgy döntöttünk, hogy minden hónapban egy kisebb összeget szeretnénk adományozni maguknak. Az ünnepekkor pedig, mint ahogyan most is, ajándékokat hoznánk a gyerekeknek, hiszen ők ugyanannyira, ha nem jobban megérdemlik, hogy hagyományos karácsonyuk legyen, igazi ajándékokkal – mondta komolyan. – És emellett természetesen havonta el is látogatnánk ide.

- Elnézést, tudom, hogy ez nem éppen rám tartozik, de ez nagyon nagy összeg – csóváltam meg a fejemet. – Biztosan jól átgondolták?

- Teljesen – nevetett fel jóízűen. – Tudja, nekünk a pénz nem nagy gond. Az apánk az itteni kórházban dolgozik főorvosként és az eddigi munkahelyein is igencsak jól keresett. Egyáltalán nem probléma számunkra ez a kis kiadás.

Előhúzott egy kis papírt a borítékból, amit magával hozott, majd odatolta elém az asztalon. Kíváncsian néztem bele, hogy mit rejt a fehér papír, de amikor ránéztem a benne levő csekkre, majdnem szívrohamot kaptam.

- Ez, ez rengeteg pénz – ráztam meg a fejemet. – Ennyit nem fogadhatunk el. Éppen elég az is, amennyit eddig adtak nekünk.

Bár valóban nagyon jól jött volna nekünk az a pénz, mégsem hagyhattam, hogy teljesen lecsapolják a bankszámlájukat.

- Arra gondoltunk, hogy a pénz egy részét fordíthatnák felújításokra és bővítésekre. Egyre több az árva gyermek országszerte és így legalább a megfelelő környezetet biztosítani tudnák számukra. Nos, mit szól? Komolyan mondtam azt, hogy számunkra ez az összeg egyáltalán nem megterhelő – mosolygott továbbra is.

Remegő kezekkel csúsztattam vissza a papírt a borítékba, amit aztán betettem az asztal legfelső fiókjába.

- Köszönöm szépen az árvaház és a gyerekek nevében is – hálálkodtam. – Sokat jelent nekünk, hogy többen is vannak, akik foglalkoznak az árva gyermekekkel.

- Szóra sem érdemes. Örömmel segítünk – nyújtotta ki felém a kezét, amit én egy kissé félénken fogadtam el. Ahogy a bőrünk egymáshoz ért, meglepetten tapasztaltam, hogy Rosalie keze szinte jéghideg volt. Ezt azonban nem tettem szóvá, hiszen lehet, hogy csak a kinti hideg miatt hűlt ki nagyon és még nem melegedett át teljesen. Hiszen azért a fűtés sem volt már a legjobb ebben a régi épületben.

Miután visszatértünk a gyerekekhez és a másik két látogatónkhoz, a hosszú barna hajú lány azonnal hozzánk lépett.

- Sikerült mindent megbeszélnetek? – pillantott a mellettem álló lányra, aki erre bólintott. – Akkor lassan indulnunk kellene, mert a fiúk és Carlisle már várnak haza minket. Az előbb hívtak. Emmett már alig bír magával – nevetett fel halkan.

- Akkor mehetünk is – egyezett bele Rosalie. – Ha bármiben tudunk segíteni, ezen a számon elérhetnek minket – nyújtott át egy névjegykártyát, amelyen egy bizonyos Dr. Carlisle Cullen neve állt. Ekkor jöttem csak rá, hogy akit eddig csak Carlisle-ként emlegettek, az valójában az apjuk. De vajon miért szólítják őt a keresztnevén? – Akár a felújításról lenne szó, akár bármi másról, nyugodtan keressenek – mosolygott. Egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy az a mosoly még kint odafagyott az arcára a hidegben, mert amióta beléptek, folyamatosan ott húzódott az arcán.

- Rendben. És még egyszer, köszönjük – hálálkodtam.

- Majd én kikísérem önöket – termett mellettünk Christine. A három lány őt követve hagyta el a szobát, majd nem sokkal később az épületet is.

Elgondolkodva néztem kifelé az ablakon, ahogy mind a hárman beszálltak a kocsiba, ami az árvaház előtt állt. Egy szürke Volvo volt az. Nem olyan feltűnő, de mégis szép és látszott rajta, hogy igencsak odafigyelnek a karbantartására. Egyetlen sárfoltot sem tudtam felfedezni rajta. Egyszerűen tökéletes volt. Pont, mint azok, akik használták… Ijedten kaptam hátrébb a fejem, ahogy a rövid fekete hajú lány felpillantott az árvaházra, egyenesen ahhoz az ablakhoz, ahol én álltam. Mintha észre is vett volna, egy pillanatig a tekintetünk összetalálkozott, majd intett egyet, amiből már biztos voltam benne, hogy meglátott.

Amint elhajtott az autó és eltűnt az utca végén a kanyarban, mélyen felsóhajtottam. Esténként mindig azért imádkoztam, hogy egyszer egy jószívű ember kisegítse az árvaházat. Most viszont a helyzet kissé ijesztő volt. A pénz, amit a Cullen család adományozott, több volt, mint amire számítottunk. Dr. Cullen bizonyára igazán jó orvos lehet, ha ennyit keres, hogy még az árvaházra is marad pénze.

- Esme – hallottam meg ekkor a nevemet a hátam mögül.

- Igen? – fordultam oda Christine felé. Eddig észre sem vettem, hogy már egy ideje bejött az utcáról.

- Nagyon elgondolkoztál valamin és láttam, hogy nagyon nézegetsz ki az ablakon. Minden rendben van?

- Persze – mosolyodtam el határozottan. – Csak egy kissé furcsa nekem ez a család. Az összeg, amit adományoztak, nagyon nagy. És minden hónapban adnak valamennyit. Lehetetlenség ennyi pénzt összegyűjteni még egy évszázad alatt is – csóváltam meg a fejemet.

- Ki tudja, mennyi ideig szándékoznak itt maradni – vonta meg a vállát. – Talán csak egy-két hónapig és akkor már nem is olyan szörnyű az a kiadás.

- Rosalie azt mondta, az ünnepekkor ezentúl mindig ellátogatnak és, ha lehetőségük van rá, akkor minden hónapban is.

- Miért agyalsz ezen ennyire? – vonta fel a szemöldökét. – Az imáink meghallgatásra találtak. A gyerekek megérdemlik a jobb életkörülményeket.

- Valamiért nagyon nem hagy nyugodni ez a dolog. Nézz csak rájuk! Tökéletesek, egyetlen hibájuk sincsen. Azt mondták, nem rokonok, mégis hasonlítanak egymásra. Az aranybarna szemük és a fehér bőrük makulátlan. Mintha egy eddig ismeretlen helyről jöttek volna.

- Szerintem csak rémeket látsz – vonta meg ismét a vállát hetykén.

- Úgy gondolod? – kérdeztem zavartan.

- Igen. Oké, megértem a gondolataidat, hiszen valóban igazak rájuk azok, amiket az előbb felsoroltál. Viszont nem tettek semmi olyat, ami miatt aggódnunk kellene. Inkább örüljünk, hogy ilyen jószívűek. Ha kiderülne, hogy kétségeink vannak velük kapcsolatban, annak talán nem lenne jó vége.

- Rendben, nem aggodalmaskodom ezen tovább – adtam meg magam, felemelt kezekkel, de a szavaim ellenére az agyam még ugyanúgy tovább kattogott.