37. fejezet

Sziasztok!
bocsi h ilyen későn hoztam, de ma egész nap nem voltam otthon és még a végét meg kellett irni...:)
ráadásul a kezem is fáj úgyh elég szar gépelni:S de azért megoldottam:))
jó olvasást a fejihez:) remélem tetszeni fog:)
köszönöm az eddigi szavazatokat!!!:) várom a többit;)
jah és persze komikat!!:D
puszi:CC&EC



„Szeretnék Veled lenni egy éjszakán, bevallani, hogy szeretlek igazán! Nézni csendben két gyönyörű szemed, egy forró csók után bevallani, hogy nem tudok élni nélküled!”

„Nincs többé titkunk egymás előtt. Együtt vagyunk, egymáshoz tartozunk. Egyet gondolunk, és egyet érzünk. A válaszfalak leomlottak. Örömet, bánatot, mindent megosztunk egymással.”

Esme szemszöge

Kíváncsi voltam, miért szeretne Carlisle elvinni a rétünkre. Már másfél éve nem voltunk ott, az utána történtek miatt. Most mégis boldog mosollyal az arcán száguld a közös rétünk felé. Igen, látom az arcát. Ennyi idő alatt már megszoktam az utazásnak ezt a módját. Már egyáltalán nem leszek tőle rosszul.
Persze én is nagyon boldog voltam. Olyan régen töltöttünk kettesben egy kis időt a szerelmemmel. És most egész délután kint leszünk a rétünkön.
-Nyugalom, kicsim, mindjárt ott vagyunk – simított végig a karomon. – Nem kell ennyire szorítanod. Rosszul vagy? – nézett hátra aggódva és hirtelen megtorpant.
-Ohh, bocsánat – lazítottam a szorításomon. – Csak már nagyon kíváncsi vagyok – haraptam be szégyenlősen az alsó ajkamat.
-Mindjárt ott vagyunk – mosolyodott el ismét, majd újra futni kezdett. Pár perc alatt oda is értünk a rét szélére. – Itt is vagyunk – segített lemászni a hátáról.
Mikor már a saját lábamon álltam, kézen fogott, majd elkezdett húzni a rét közepe felé. Ahol bőrét érintették a nyári napsugarak, szikrázni kezdett. Gyönyörű látványt nyújtott. Ugyan számtalanszor láttam már őt csillogni, mégsem szoktam még meg a látványt. De szerintem soha nem is fogom.
Megállt, elengedte a kezem, majd leterítette a fűbe a plédet, amit magával hozott. Leült rá, majd kezét felém nyújtva, várakozóan nézett rám. Megfogtam a kezét, mire ő lehúzott az ölébe. Kényelmesen elhelyezkedtem, majd vártam. Vártam, hogy elkezdjen beszélni. Azt hittem azért jöttünk ide. Kérdőn tekintettem föl rá.
-Mi az, mit nézel? Van rajtam valami? – pislogott zavartan.
Majdnem kicsúszott a számon, hogy: „Igen, pont az a baj.”, de szerencsére még időben észbe kaptam, és lenyeltem ezeket a szavakat.
-Nem – ráztam meg a fejem kuncogva, az előbbi gondolatok hatására. – De miért jöttünk ide? Már másfél éve még csak a rét közelében sem jártunk.
-Ó, hát azt majd meglátod – mosolygott rejtélyesen. – Egyenlőre titok.
-És nem szeretnél valami támpontot adni esetleg? – hajoltam közelebb arcához.
-Nem lehet – nyelt nagyot. – Próbálj meg nem erre gondolni. Amúgy sem játszol tisztességesen – morogta bosszúsan, mire fölnevettem.
-Csak egy valamit – suttogtam a fülébe lágyan. Pontosan tudtam, hogy mik a gyenge pontjai.
Két tenyere közé fogta az arcomat és mélyen a szemembe nézett.
-Szeretlek! – suttogta, majd megcsókolt.
-Én is szeretlek! – pihegtem, miután elváltunk egymás ajkaitól. – De ezzel nem tudod kimenteni magad a válaszadás alól.
-Ez volt a válasz – nevetett fel, mire csodálkozva hátrébb húzódtam tőle. Vajon tényleg ez volt a válasza? Végül úgy döntöttem, hogy igen, így nem firtattam tovább a dolgot. Ha ilyen válaszokat kapok, akkor hamarabb megtudom, ha kivárom, míg magától elmondja, mint ha kérdezősködök.
-Rendben, nem kérdezősködök – adtam meg magam kissé bosszúsan. – De akkor kénytelen leszel elterelni a figyelmemet – mondtam hozzá simulva.
-Örömmel – húzott vissza magához, majd ismét megcsókolt. – Hatásos? – kérdezte, mikor már a nyakamat csókolgatta.
-Tökéletesen – sóhajtottam föl elégedetten, mikor nyelve végigsiklott az artériámon. – De még mindig kíváncsi vagyok.
-És most? – kérdezte, miközben csókjaival egyre feljebb haladt.
-Még mindig – ziháltam.
-És most? – ajkai már szám sarkánál jártak, miközben egyik kezével gerincem mentén simogatott, amitől már szinte az őrület határán álltam.
Nem bírtam válaszolni. Egy hang sem jött ki a számon, így csak a fejem ráztam meg kissé, mire kajánul elmosolyodott és végre megcsókolt. Kezemmel hajába túrtam, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Már ha ez még lehetséges volt. Így dőltünk el, összeölelkezve a pléden.
Nem tudom, meddig csókolhattuk egymást, de Carlisle egyszer csak elhúzódott tőlem, majd boldogan rám mosolygott. Csak belemélyesztette örvénylő, aranybarna szemeit az enyémbe. Nem eresztett. Hiába próbáltam megszólalni, hogy: „Mi az?”, vagy bármi ehhez hasonló „értelmes” mondatot kinyögni, de nem tudtam. Megnémított a tekintete. Magához láncolt. Sakkban tartott. Semmi mást nem láttam, csak Őt.
Végigsimított az arcomon, majd fölült, engem is magával húzva. Csodálkozva néztem rá. Még mocorgott egy kicsit, majd fél térdre helyezkedett előttem. Villámcsapásként ért a felismerés. Lélegzetem elakadt. Csak néztem őt. A tökéletes, márvány testét, gyönyörű, angyal arcát, boldog mosolyát… Úgy éreztem, menten elájulok.
-Lélegezz, szerelmem – suttogta, miközben megfogta a kezem. Hideg érintése perzselte a bőrömet. Ajkam remegett. Lassan szívtam be remegő tüdőmbe a levegőt. Érzetem az illatát, ami nem volt éppen segítség az én állapotomban.
Mély levegőt vett, majd elmosolyodott. Rám emelte csillogó tekintetét, majd megszólalt.
- „Köszönöm a hűséget, mit csak melletted éreztem
Köszönöm a szerelmet, mit csakis te adtál nékem
Köszönöm az álmokat, hogy valóra válhattak
Köszönöm a perceket, hisz csakis téged imádlak,
Fogadd tőlem-e verset örökre emlékül
S felteszem a kérdést: Hozzám jössz feleségül?”
Nem tudtam megszólalni. Ismét. Mindig is reméltem, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de nem gondoltam volna, hogy míg ember vagyok, hozzám akarná kötni az életét.
-Hozzám jössz, kedvesem? – hangja kissé bizonytalanul csengett. Nem hagyhatom, hogy kételkedjen az érzéseimben.
-Igen – suttogtam a fülébe, miután a nyakába ugrottam.
Két tenyere közé fogta az arcomat és lágyan megcsókolt. Most egyáltalán nem fogta vissza magát.
-Köszönöm, hogy vagy nekem – suttogta ajkaimba. – Mindennél jobban szeretlek.
Még válaszolni sem tudtam, mert tovább csókolt. Csak akkor hagyta abba, mikor már levegőre volt szükségem. Mindketten hangosan ziháltunk. Végigcsókolgatta az arcom minden egyes négyzetcentiméterét, majd onnan áttért a nyakamra. Egészen a blúzom vonaláig végighaladt csókjaival, majd ugyanazt az utat megtette visszafele is. Szívem őrült ütemben dobogott. Képtelen voltam szabályozni. Kezemmel selymes hajába túrtam, hogy még közelebb érezhessem magamhoz őt.
Aztán elszakadt tőlem, de csak azért, hogy belenyúljon a zsebébe, és elővegyen egy apró, bársonyfedésű dobozkát. Felpattintotta a fedelét. Egy gyönyörű, szív alakú gyémántköves, aranygyűrű volt benne. Kivette a gyűrűt a dobozából, majd megfogta a bal kezem, és fölhúzta annak gyűrűsujjára. Utána végigcsókolta mind az 5 ujjamat és végül a gyűrűt is.
-Ez gyönyörű – suttogtam meghatottan, az ékszert csodálva.
-Reméltem, hogy tetszeni fog – húzott magához ismét szorosan, majd belecsókolt a hajamba.
Hosszú percekig, de az is lehet, hogy órákig csak ültünk egymást ölelve a réten. Ismét megnéztük együtt a naplementét.
-Carlisle? – kérdeztem habozva.
-Igen? – mormolta a nyakamba.
-Miért pont ide jöttünk? Ne értsd félre, nagyon jó ötlet volt. Viszont a múltkori ittlétünk utánról nincsenek valami jó emlékeink egyikkőnknek sem – néztem rá kíváncsian.
-Tudom – komorodott el egy pillanatra az arca, mire rögtön meg is bántam, hogy rákérdeztem erre. – De ez a mi rétünk. És annak ellenére, ami utána történt, gyönyörű órákat töltöttünk el itt – mosolyodott el.
-Ez igaz – jelent meg mosoly az én arcomon is az emlékek hatására.

-Ideje lenne indulnunk – sóhajtott föl, számomra igencsak kevés idő után. – Már kezd lehűlni a levegő és Alice is aggódni fog. De nincs kedvem felkelni – tette hozzá, mikor egyikőnk sem akart megmozdulni.
-Nekem sincs – szomorodtam el. – Amúgy mi volt ez a dolog Alice és közted mielőtt eljöttünk? – kérdeztem meglepetten.
-Nem jöttél rá? – csodálkozott. – Azt hittem, egyértelmű volt – megráztam a fejem. – Hát… gondolom, emlékszel arra a vámpírnőre, akinek az az érdekes képessége volt – bólintottam válaszul. – Nos, Alicenek nagyon nem tetszett a titokzatos viselkedésem. Miattad nem látta, hogy mire készülök és nekem eszem ágában sem volt elmondani neki. Legalább létezésemben először meg tudom lepni őt – nevetett fel. – És féltett téged. Azért kérdezte meg, hogy mire vagy allergiás, mert azt csak mi tudjuk. Egy idegen vámpír nem.
-Azt hitte, hogy nem vagy önmagad? Mármint, hogy nem te vagy az? – döbbenten pislogtam rá. – De hát azt a vámpírt megölték a múltkor Eleazarék, nem?
-De – bólintott rá. – Viszont most már tényleg induljunk – állt föl mellőlem, majd a kezét nyújtotta felém. Segített felállni, majd összehajtogatta a pokrócot. – Jaj, azt majdnem elfelejtettem, hogy ha Alice akarja rendezni az esküvőnket, akkor az úgy is lesz – fintorodott el. – De ne aggódj, majd megpróbálom kicsit megzabolázni. Indulhatunk? – fogta meg a karomat, majd óvatosan föllendített a hátára.
-Igen – fontam nyaka köré a kezeimet. Most különösen figyeltem rá, hogy ne szorítsam túlságosan.
Megcsókolta a gyűrűmet, majd már futott is. Arcomat nyakába temettem, és mélyeket szippantottam az illatából.
-Biztos nem vagy rosszul? – fordult hátra aggódva és kicsit, ha jól éreztem, lassított a tempón.
-Biztos, csak olyan jó illatod van… – sóhajtottam.
Elmosolyodott, majd eredeti tempóban folytattuk tovább az utunkat. Nem telt bele 10 percbe, mire visszaértünk a házhoz. Carlisle a lépcső előtt lelassított emberi tempóra, majd a lábaimra állított és kézen fogva mentünk be az ajtón.
-Jaj de jó, hogy végre megjöttetek – ugrott föl Alice a kanapéról. – Most már elmondjátok azt a nagy titkot? – termett előttünk és fürkészve nézte az arcunkat.
Szerelmemmel összenéztünk, és mindketten elmosolyodtunk.
-Ülj csak le, Alice – intett neki Carlisle. – Rose! – mondta kicsit hangosabban. – Lejönnél pár percre?
Jasper is fürkésző tekintettel vizsgált minket. Biztosan érezte Carlisle örömét. Közben Rose is megjelent a nappaliban. Alice sietősen foglalt helyet, hogy minél előbb hallhassa a nagy titkot.
-Mondjátok már! – toporzékolt idegesen a lábával. – Mi az a nagy titok?
-Furcsa Alice, hogy pont te nem tudod – nevetett kedvesem, ezzel még jobban feszegetve Alice idegeit.
-Csak mondjátok már!
Carlisle rám mosolygott, majd bólintott egyet, ezzel jelezve, hogy ő mondja, majd a többiek felé fordult.
-Ma a réten megkértem Esme kezét – mondta boldogan.
Alice egy másodpercig csak tátott szájjal bámult ránk, majd sikítva a nyakunkba ugrott. Egyikünk sem számított rá, így mindhárman a földön kötöttünk ki.
-Bocsássatok meg – pattant föl Alice, majd a kezét nyújtva minket is felhúzott. – Jaj, annyira örülök nektek – ölelt meg ismét. Ha Carlisle nem tart meg, megint fölborultunk volna. – Ugye igent mondtál? – dermedt meg Alice, majd rám pillantott.
-Persze, hogy igent! – nevettem fel a lehetetlen kérdésen.
Alice után Jasper és Rose is odajöttek és mindkettőnket megöleltek.
-Legközelebb ne áruld el Alicenek, hogy valami meglepetés készül. Elviselhetetlen volt – borzongott meg Jasper színpadiasan, mire Alice oldalba bökte.
-Ugye rendezhetem én az esküvőt? – lelkendezett Alice, nem foglalkozva tovább Jasperrel.
Carlisle jelentőségteljesen rám pillantott, mire fölsóhajtottam.
-Felőlem igen, de ez Carlisle döntése is és el kell fogadnod néhány feltételt. És be is kell tartanod – tettem hozzá.
-Köszi! Köszi! Köszi! – ugrált örömében, amin jót mosolyogtunk. – Csodálatos lesz! – szinte láttam, ahogy pörögnek a fogaskerekek a fejében. – Itt fogjuk tartani a házban. Lesz sok virág és gyönyörű szép díszítés… - tekintete a távolba révedt. – Mikor akarjátok tartani? – nézett felénk kíváncsian.
Kérdőn néztem szerelmemre, de a kérdés őt is váratlanul érte, akárcsak engem.
-Ezt még nem beszéltük meg.
-Én örülnék neki, ha minél hamarabb lenne – sütöttem le a szemem.
-Akkor Alice, csak rajtad áll. Amikorra el tudsz mindennel készülni – mosolyodott el Carlisle.
-Rendben. Azonnal neki is látok az előkészületekhez.
-A vendéglistát mi írjuk – szabta meg az első feltételt kedvesem, mire Alice megtorpant a lépcső felé menet.
-Miért? – fordult vissza döbbent arccal. – Nem elég a Denali klán?
-Szerintem te nem csak rájuk gondoltál – nevetett föl Jasper, mire Carlisle helyeslően bólintott.
-Rendben. Akkor rajtunk kívül csak a Denalik lesznek itt. Ez így megfelel?
Szerelmem kérdőn nézett rám, mire bólintottam.
-Tökéletesen – válaszolt aztán, Alice előbb feltett kérdésére.
-Remek! – azzal már el is tűnt az emeleten.
Jasper csak elnézően ingatta fejét.
-Szerintem jobb lesz, ha megszabtok neki egy-két feltételt, mert különben itt elszabadul a pokol – borzadt el színpadiasan, mire mindhárman egyszerre nevettünk föl.
-Esme, gyere föl velem, kérlek - termett mellettem Alice. - A ruhád elkészítése telik a legtöbb időbe, így azzal kezdjük – fogott kézen, majd a lépcső felé kezdett húzni.
Még láttam Carlisle és Jasper együtt érző arcát, majd már csak az elmosódott falat.
-Jöttem volna a saját lábaimon is – bosszankodtam, mikor végre letett az ágyamra.
-Sajnálom, de sietnünk kell, hogy minél előbb megtarthassuk az esküvőt – termett az asztalomnál, ahol rajzolni szoktam, majd megfogott egy csomag üres lapot és egy maroknyi ceruzát, és leült mellém az ágyra.
-Nem gondolod, hogy ehhez kicsit késő van már? – ásítottam nagyot.
-Ha álmos vagy, akkor nyugodtan aludj – pattant föl az ágyról. – Reggelig készítek pár vázlatot, és akkor majd megbeszéljük, hogy pontosan milyet is szeretnél. Jó lesz így? – fordult felém.
-Igen – bólintottam, mire kiszáguldott a szobából, becsukva maga mögött az ajtót.
Mosolyogva ingattam a fejem, majd én is fölálltam és a fürdő felé vettem az irányt. Azt hiszem, elég mozgalmas napok elé nézünk.

Külső

Sziasztok!
Amint ti is látjátok, új külsőt csináltam a blognak:) rakok ki oldalra egy szavazást, hogy tetszik e nektek:) lécci szavazzatok:) és ha valakinek vmi nem tetszik vagy máshogy csinálná annak várom a véleményét és megpróbálok olyan külsőt szerekeszteni a blognak, ami mindenkinek tetszik:)
puszi:CC&EC

36. fejezet

Sziasztok!
Nah... kisebb-nagyobb nehézségek árán, de meghoztam a következő fejezetet:) remélem tetszeni fog:) köszi h türelmesek voltatok:))
jó olvasást!:D
puszi:CC&EC



Jonathan szemszöge

Hogy lehetek ekkora szerencsétlen? Miért nem tudom megvédeni a vérszívóktól? Először én vallok kudarcot, majd Mercedes. Már régen az enyém lehetne, a karjaimban tarthatnám… Miért nem sikerül semmi sem? Még én is jobb lennék számára, pedig én sem vagyok makulátlan a kilétemet tekintve. Már bánom, hogy egy vámpír segítségét kértem az ügyben. Csak közelebb kerültek egymáshoz. Én magam fogom elintézni ezt a dolgot! Elmegyek érte! Elhozom, mindenáron! Nem fogja tönkretenni az a mocskos vérszopó. Mellettem fogja leélni az életét. Már csak egy jó terv kell és meg kell őt találnom.


Carlisle szemszöge

A születésnapom már most csodálatos volt, pedig még alig kezdődött el. És most jött el az ajándékok ideje.
-Ajándékosztás – lelkendezett Alice. Csak mosolyogtam rajta. Nekem van születésnapom, mégis szinte vidámabb, mint én.
Először Esme lépett oda hozzám.
-Mivel nem tudtuk, hogy minek örülnél, így azt a dolgot kapod, ami biztosan tetszeni fog. Mivel szinte mindenki részt vett a megkeresésében, így ez közös ajándék – nyújtott át mosolyogva egy kisebb csomagot.
Esmet megcsókoltam, a többieket pedig szorosan megöleltem.
-Bontsd ki! – unszolt Alice, én pedig engedelmesen kezdtem el leszedni a csomagolást az ajándékról. Egy könyv – legalábbis első ránézésre annak tűnt – és egy kisebb dobozka volt benne.
Csodálkozva néztem föl rájuk. Vajon mik lehetnek ezek?
-Csak nézd meg alaposan – mosolygott szerelmem.
Letettem az asztalra a csomagban lévő dobozt, majd a könyvet kezdtem el vizsgálgatni. Ami elsőre feltűnt, az az elején feltűntetett évszám volt: 1639-1640. Ahogy felnyitottam a „könyv” fedelét, rögtön rájöttem, mi az. Az első oldalon ugyanis ez állt: „Mary Wells Cullen naplója”. Megdöbbenve lapoztam párat. Ugyan az írás kissé régi volt, mégis tökéletesen el tudtam olvasni.
„1639. augusztus 22. Kedves naplóm! Hatalmas hírem van. Terhes vagyok! Ismét! Nem akarom nagyon elhíresztelni a dolgot, mert ha megint elveszítem a kicsit, nem akarom, hogy sajnáljanak a falubeliek. Itt Londonban nagyon gyorsan terjednek a pletykák. Ezért csak a férjemnek mondom el. Annyira boldog vagyok. Már azt is tudom, hogy hogyan fogják hívni. Ha lány lesz, akkor férjem kérésére őt is Marynek fogják hívni, ha pedig fiú, akkor Carlisle lesz a neve. Ebben még régebben megegyeztünk. Talán most már szerencsével járunk. Már két hónapja terhes vagyok. Most már egyre kisebb az esélye, hogy elveszítsem őt is. Remélem szerencsénk lesz.”
Az anyám naplója! A vastag könyvbe minden nap írtak egy rövid bejegyzést. Odalapoztam az utolsóhoz, ahol ez a dátum állt: 1640. március 29. A születésem előtti nap. Ha tudtam volna sírni – szégyen, nem szégyen – nem tartottam volna vissza a könnyeimet.
-Hogyan találtátok ezeket meg? – kérdeztem suttogva, de nem vettem le szemeimet a naplóról.
-Elmentünk egy kicsit keresgélni Londonba – mondta Alice.
-Ennyi év után is még rátaláltatok?
-Tudod, a könyvtárban nem csak születési bizonyítványokat lehet találni. Az egyik polc alatt volt elrejtve.
-Elrejtve? Tehát valaki látta már ezeket? – döbbentem meg.
-Valószínűleg igen, de már régen nem nyúlt hozzájuk senki sem. Nagyon porosak voltak – magyarázkodott Alice.
-És a doboz? – vettem kezembe a fadobozkát.
-Nézd meg!
Felnyitottam a fedelét. Egy gyémántköves arany nyaklánc, egy ahhoz hasonló karkötő és két fülbevaló volt benne. A legalján, pedig egy arany karikagyűrű. Ez lehetett az ékszeres doboza. De akkor hova lett belőle a többi ékszer? Lehet, hogy csak ennyi maradt meg belőlük. Hisz régebben szokás volt értékeket is eltemetni a holttest mellé.
-Köszönöm – néztem föl rájuk hálásan.
-Reméltük, hogy tetszeni fog – mosolyodtak el szinte egyszerre.

Másfél évvel később

Minden nap eszembe jut az a nap, amikor beszélgettünk Esme átváltoztatásáról. Azóta már másfél év is eltelt, de még mindig nem érzem magam eléggé felkészültnek a dologra. Azóta ő nem hozta föl a témát, mert tudta, mennyire ellenemre van a dolog. Ellentétben Aliceszel. Őt nem zavarta, mikor már majdnem ordibáltam vele dühömben, pedig én egy eléggé nyugodt természet vagyok, ráadásul ő a lányom.
De szerintem sosem leszek eléggé felkészült. Nem akarom őt is szörnyeteggé változtatni. Persze nem engedném, hogy embereket öljön, de akkor is vágyni fog a vérükre. Ő viszont ezt akarja. Már mindent elmondtam neki a vámpírlétről. Hogy minimum az első hónapokban mindennél erősebb lesz a vérszomja. Nem fog másra vágyni, csak vérre, vérre, és még több vérre. De ez sem tántorította vissza.
Magamban mélyet sóhajtottam.
A két év elteltével muszáj lesz megtennem, mert ha nem, akkor Alice fogja és ezt nem akarom. Ha már valaki megteszi, akkor az én leszek.
Talán már eljött az ideje. Főleg ha azt akarom, hogy még emberként a feleségem legyen. Mert ezt szeretném, de nem tudom, mit válaszolna. Korai nem lenne, hisz már 2 éve együtt vagyunk. De nem tudom, hogy ő gondolt-e ilyenfajta kötelékre is kettőnk között. Remélem igen.

Bátortalan léptekkel mentem be az ékszerüzletbe. Nem tudom, hogy pontosan milyen gyűrűt szeretnék neki. Úgy gondolom, mikor meglátom a neki valót, azonnal tudni fogom, hogy az kell.
-Jó napot, Dr. Cullen – köszönt mosolyogva az eladó. Egyszer gyógyítottam őt. Eltörött a keze és bejött a korházba. Én láttam el.
-Jó napot! – biccentettem.
-Miben segíthetek?
-Gyűrűt szeretnék venni – mondtam bizonytalanul. - Tudna mutatni párat a legszebbek közül?
-Természetesen – bólintott. – Nézzük csak – hajolt le a pulthoz, majd egy kisebb lapot vett elő, amin gyűrűk sorakoztak egymás után. – Szerintem ezek a legszebb darabok. Nézze csak meg őket.
Közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vegyem az ékszereket. És úgy volt, ahogy gondoltam. Tekintetem végigsiklott az összesen, de az egyiken megakadt. Gyönyörű volt. Arany karika, rajta egy csillogó gyémánt szívvel. Szinte tátott szájjal bámultam.
-Az a gyűrű, szív alakú gyémánttal, mennyibe kerül? – kérdeztem fölnézve az eladónőre.
-750 dollár – pirult el. Pedig semmi oka nem volt rá. Természetes, hogy egy ilyen gyönyörű darabot rendesen meg kell fizetni.
-Akkor elvinném – mosolyogtam rá, mire kissé megkönnyebbülten kifújta a levegőt, de arca csak még vörösebb lett.
-Biztosan jó lesz a méret? – kérdezte meglepetten. Hát igen. Nem sokan szoktak próbálás nélkül ilyen drága gyűrűket venni, de mivel az én látásom tökéletes, így pontosan tudom, mekkora méret kell. És ez pont megfelelő.
-Igen, biztosan.
-Milyen dobozt kér hozzá? Mutatok egyet-kettőt – hajolt ismét a pult alá, majd apró ékszeres dobozokat rakosgatott ki az üveglapra.
Pár percig gondolkodva néztem a dobozkákat, majd végül egy vörös, bársonyfedésű mellett döntöttem.
-Ezt kérném – nyújtottam át a kiválasztott darabot.
-Rendben – vette el remegő kézzel, majd óvatosan belehelyezte a gyűrűt. – Óhajt még valamit?
-Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem. – Mennyi lesz?
-760 dollár – pirult el ismét.
-Tessék – nyújtottam át egy kicsivel nagyobb összeget.
-Köszönöm – hajtotta le a fejét miután megszámolta a pénzt.
-Viszontlátásra – köszöntem el – És köszönöm, hogy segített – néztem rá hálásan.
Még hallottam egy halk „Viszlát!”-ot, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Most már csak azt kell elterveznem, hogyan kérem meg a kezét. Talán elvihetném a rétünkre. De lehet, hogy amiatt meg feltörnének a rossz emlékei. Azért megkérdezem tőle.
Rekord sebességgel értem haza. Mivel a munka miatt egész nap nem láttam szerelmemet, már nagyon vártam, hogy újra találkozzunk. A lépcső előtt lelassítottam, majd emberi tempóban mentem föl a verandára és nyitottam be az ajtón.
-Sziasztok! – köszöntem Aliceéknek. Jasperrel a kanapén ültek egymás mellett. – Esme fönt van? – kérdeztem, bár elég lett volna, ha hallgatózom egy kicsit.
-Szia! – köszöntek egyszerre. – Igen, fönt beszélgetnek Rosezal.
Döbbenten meredtem rájuk. Rose eddig nagyon távolságtartó volt Esmevel szemben, mert félt, hogy rátámad. És most kettesben van vele egy szobában?
-Ne aggódj. Figyelek Rosera – nyugtatott Jasper.
-Köszönöm – néztem rá hálásan, majd az emelet felé indultam.
-Esme, nem tudod, mit vállalsz azzal, hogy vámpír akarsz lenni – hallottam meg Rose elkeseredett hangját. – Felfogtad egyáltalán, mit is jelentene ez számodra? Nem számítanak a lehetőségeid?
-Miért jön mindenki a lehetőségeimmel? – kérdezte Esme kissé mérgesen. – Számtalanszor elmondtam már nektek, hogy nem választanám azt a létet, ha nem akarnám. Döntöttem, Rosalie! Ebben még te sem tudsz megingatni – mondta határozottan. – Ha Carlisle nem teszi meg fél éven belül, akkor Alice fog átváltoztatni. Értsd meg, nekem Carlisle a mindenem! Nélküle nem tudok élni. Örökké vele szeretnék lenni! És ha ehhez le kell mondanom minden emberi lehetőségemről, akkor is boldogan belemegyek.
Ledermedve álltam a folyosón. Nem tudtam, mit csináljak. Ha most bekopogok, Esme tudni fogja, hogy hallottam a beszélgetésüket. De nincs más választásom, ha még ma el akarom vinni őt a rétre.
Így hát halkan bekopogtam az ajtón.
-Szabad – szólt Esme meglepett hangon. – Carlisle! – fejét azonnal lehajtotta. Arca már most rákvörös volt.
-Szia – léptem oda hozzá. – Remélem nem zavarok – mosolyodtam el. – Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy lenne-e kedved eljönni velem a rétünkre – erre azonnal fölkapta a fejét.
-A vízeséshez? – kérdezte csillogó szemekkel.
-Igen – bólintottam rá.
-Persze – ugrott föl boldogan. – Gyorsan elkészülök, és már mehetünk is – rohant a szekrényhez.
Ezek szerint nem a rossz emlékek jutnak az eszébe arról a helyről.
-Valami szépet vegyél fel – kacsintottam rá, majd meglepett arcát látva, kuncogva kisétáltam a szobából.

Türelmesen vártam rá a nappaliban ülve. Jasper többször is megkérdezte, hogy miért vagyok ennyire izgatott, de én mindannyiszor csak annyit feleltem: „Idejében meg fogod tudni.”.
Egy negyed óra készülődés után Esme végre lassan lejött a nappaliba.
-Gyönyörű vagy – csókoltam meg lágyan.
-Köszönöm – pirult el. - Indulhatunk – mondta izgatottan.
Gyorsan felrohantam még a szobánkba egy pokrócért, majd azonnal szerelmem mellett is termettem.
-Rendben – nyújtottam felé a karom, amit azonnal el is fogadott. – Majd jövünk – néztem hátra rejtélyesen a többiekre.
-Mire allergiás Esme? – kérdezte hirtelen Alice. Megtorpantam félúton az ajtó felé.
-A mandulára, miért? – fordultam vissza kíváncsian. Majd hirtelen, mintha fejbe vágtak volna, tökéletesen világossá vált, hogy miért kérdezte. – Hányszor van olyan, Alice, hogy rejtélyesen célozgatsz valamire? Mi mégsem gyanúsítunk olyankor téged – gorombaságom nem neki szólt. Azóta sem tudtam teljesen elfelejteni azt a napot.
-Én nem… - nézett rám bocsánatkérően, de leintettem.
-Ne aggódj, Alice. Nincs semmi gond. Még ma visszajövünk. Nem akarom, hogy Esme megfázzon – azzal ismét belekaroltam Esmebe és az ajtó felé vettük az irányt.

A gyűrű:D

1000 bocsánat:(

sziasztok!
bocsi h még mindig nem hoztam új fejit, de nagyon kevés időm van mostanában:S a jövő héten tz-t irunk töriből és magyarból meg tételekből felelünk:S ráadásul hétvégén sem leszek otthon és persze plusszba még nekem is van magánéletem;) tényleg bocsi h nem hoztam frisst:( megpróbálok sietni vele:) főleg h talán egy kicsit érdekesebb rész lesz;) meg lesz benne egy kis ugrás időben:)
megpróbálok jobban sietni:)
addig kis türelmet kérek lécci:)
puszi:CC&EC

Örökké szerelem! - 2. novella

Sziasztok!
Mint ígértem, kaptok egy novellát:D mivel sikerült már ma este befejezni, ezért fölrakom most:D nem is beszélek többet.. igy is elég hosszú lesz:D:P kíváncsi vagyok a véleményetekre úgyh PLS KOMIT!!! (<-a 35. fejihez is:D:D)

Ez a novella a Twilighton alapszik. (Carlisle szemszögéből) Előzménye az első három könyv és a negyedik kötet háromnegyede. A Volturi megtámadja őket Nesszi miatt, de nem egészen úgy, mint a könyvben. Azt hiszik, hogy a hatalmukra pályáznak. Esmet elrabolják és mire Alice figyelmezteti a többieket, már késő. Már csak a tüzet és a ruhacafatokat látják. A megmaradt volterrai védők és Aro, pedig elmenekülnek.



Előszó

Fájdalom. Fájdalom, mely örökké szívedbe marad. Mely egy örökkévalóságon keresztül kínoz. Legszívesebben meghalnál, utánamennél. De nem teheted. Családod van, mely szeret. Nem hagyhatod te is itt őket. De te mit választanál? Örökkévalóságot családdal és egy új eséllyel, mellyel úgysem élnél, vagy egy örökkévalóságot szerelmed ölelésében. Én választottam, és most boldog vagyok. És most már tudom, jól döntöttem. Nem hiába mondtam le a boldogságról, mert visszakaptam azt.

* * *

-Neeeem! – ordítottam föl, ahogy megláttam a tüzet és a hozzá tartozó füstoszlopot. – Esme, szerelmem! – azonnal elindultam a lángok felé. Utána megyek. Nem bírom ki nélküle. Ő a mindenem.
Két kar azonban visszatartott.
-Carlisle, nem mehetsz utána – győzködött Edward. – Ő se akarná ezt – húzott egyre távolabb a tűztől.
Lábaim engedelmesen lépdeltek hátrafelé. Teljesen lebénult az agyam. Megölték. Életem értelme nincs többé. Miért nem figyeltem oda jobban. Vigyázhattam volna rá. Megvédhettem volna. Nekem kellett volna meghalnom, nem neki.
Az az átkozott Volturi. Miért nem elégedtek meg a hatalmukkal? Miért kellett tönkretenniük a családunkat? Mi nem fordultunk volna ellenük, mint ahogy ők azt gondolták. És most itt vagyok. Üresen, kínok között vergődve, szerelmem nélkül.
Észre sem vettem, hogy mikor értünk vissza a házhoz. Csak akkor tértem magamhoz, mikor már a szobánkban voltam. Igen, ez még mindig a mi szobánk és örökké az is marad.

Nem tudom, meddig ülhettem ott az ágyunk szélén, Esme egyik blúzába temetve arcomat, hogy minél tovább érezhessem fölséges illatát, de a táj már koromsötét volt.
Szinte fel sem fogtam, hogy kopogtak. Csak akkor eszméltem föl, mikor Nesszi megszólalt csilingelő hangján.
-Nagypapi, bejöhetek? – kérdezte, bedugva fejét az ajtó és a fal közötti résen.
Nem tudtam nemet mondani neki, ezért bólintottam.
Odajött hozzám, megállt előttem, majd két kezét felém nyújtotta. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy mit akar, de mikor leesett, azonnal az ölembe húztam. Szomorú mosollyal az arcán simult hozzám.
-Az én hibám, igaz? – kérdezte, miközben egy könnycsepp csordult végig az arcán.
-De hát micsoda? – kérdeztem értetlenül.
-Hogy nincs velünk a nagyi – szív alakú arcocskáját már teljesen eláztatták a könnyek. – Nem tudnád visszahozni nekünk? – kérdezte sírva.
-Kicsim, ez nem a te hibád. Honnan vetted ezt a butaságot? – simogattam meg az arcát. – És hidd el, ha tehetném, visszahoznám őt, de ez nem lehetséges – öleltem magamhoz. Nem akartam, hogy lássa fájdalmas arckifejezésem erre a mondatra.
-Annyira hiányzik – bújt hozzám közelebb.
-Nekem is – sóhajtottam föl, miközben még szorosabban öleltem magamhoz.
Nesszi az arcomra tette egyik apró tenyerét, majd emlékeket kezdett el levetíteni nekem. Olyanokat, melyeken boldogok voltunk és még együtt volt az egész család.
Hosszú percekig csak öleltük egymást, mikor kopogtak az ajtón, majd egy „szabad” után Bella nyitott be.
-Nesszi, most már ideje lenne lefeküdnöd. Fáradt leszel holnap – ült le mellénk az ágyra. Rajta is látszott, hogy mennyire megrázták a történtek. Anyjaként szerette Esmet. Tudom, mert ő maga mondta. Arca még egy vámpírhoz képest is sápadt volt. Akkor én milyen lehetek?
-Rendben. Megyek – sóhajtott föl, majd egy arcomra adott puszi után kibújt az ölelésemből.
-Apa majd mesél neked – adott egy puszit a homlokára Bella. Nesszi kiment, mi pedig kettesben maradtunk.
Egy ideig csak tűnődve nézett rám. Tudtam, hogy valamit akar mondani.
-Mondjad csak – sóhajtottam.
Kissé oldalra billentette a fejét.
-Hát… Carlisle, mi arra gondoltunk, hogy attól még, hogy… hogy… szóval, hogy rendezhetnénk egy temetést Esmenek – vetette fel az ötletet kicsit félve.
Gondolkodva bámultam magam elé. Igazuk van. Megérdemel egy rendes temetést. Bár lehet, hogy kettős temetés lesz belőle. Nem tudom, meddig bírom nélküle. Már szinte az őrületbe kergetnek a saját gondolataim. De mielőtt még utánamennék, el kell kapnom Arot. Nem úszhatja meg büntetés nélkül a dolgot. Hogy az egész Volturi előtt megalázta, majd megölte szerelmemet. Bűnhődnie kell. És meg is fogja kapni a maga büntetését. Meg fogom keresni, és ha megtalálom, megölöm.
-Sajnálom – mentegetőzött Bella. Valószínűleg félreértette a hallgatásom. – Lehet, hogy ez még korai. Nem kell most rögtön megtartanunk – hadarta gyorsan, de én leintettem.
-Nincs semmi bajom a temetéssel – csuklott el a hangom a végére. – Csak elgondolkoztam – szedtem össze magam. Nem kell, hogy tudjanak a tervemről. Nem engednének el egyedül. Márpedig ezt én fogom elintézni. Nem kell segítség. Viszont, ha Alice meglátja a tervemet, akkor ez az egész hallgatás értelmetlen lesz. Megpróbálom nem eldönteni, hogy mire készülök.

A napok csak teltek, de még mindig nem volt készen a tervem. Aro csak nem lehet olyan bolond, hogy visszamegy Volterrába. Ő is tudja, hogy mindenki ott keresné őt először. Vagy talán pont hogy ezért megy oda. Viszont bárhol máshol is lehet. A sok ellensége közül én akarok az első lenni, aki rátalál, és alkalma van megölni. Ha pedig nem sikerülne, akkor legalább együtt lehetek kedvesemmel. Legalábbis remélem, hogy oda jutok, ahova ő is.
A történtek óta csak a szobánkban ülök, és a terveimet készítgetem.
Azóta már egy hónap is eltelt. Már ha jól számolom. Nesszi azóta minden nap benézett hozzám. Ő volt az egyetlen, aki néha – még ha nem is szívből jövő volt - mosolyt tudott csalni az arcomra és ezt a többiek is tudták. Így naponta volt, hogy többször is bejött hozzám. Ezt persze ő sem bánta.

Teltek a hónapok. Már Esme temetését is rég megtartottuk. Azóta minden nap kimegyek a sírjához. Van, hogy egész nap kint maradok vele. Annyira hiányzik. De még nem mehetek utána. Először el kell intéznem Arot.
Azóta a tervem már nagyjából készen volt. És pont jókor jött Edward vadászati ajánlata. Már egy hónapja nem voltam, így már rám fér egy kiadós vadászat. Ráadásul, így talán meg tudok szökni.

Edwarddal megbeszéltük, hogy két óra múlva találkozunk a kijelölt helyen. Először tényleg elindultam vadászni, majd miután azzal végeztem, Volterra felé vettem az irányt.
Már fél napja futottam. Még elég messze vagyok a célomtól, de ha kicsit gyorsítok a tempón, akkor még körülbelül másfél nap, míg odaérek.
Ekkor egy alak ugrott ki elém a fák közül. Hogy lehetek olyan ostoba, hogy nem figyelek az illatokra? Aztán még egy. Így sorba egymás után négyen, majd mindannyian rám vetették magukat.
Hatalmas csattanással pofon vágott valaki, majd megszólalt a kéz tulajdonosa is.
-Hülye! – köpte a képembe. – Meg akartál halni? Miért nem szóltál nekünk? Tudod mennyire megijedtünk, mikor megláttam, hogy elmész Volterrába, hogy megöld Arot? – kiabálta.
-Alice, nyugi – húzta el őt tőlem Emmett. – Miért nem szóltál? – kérdezte rám nézve.
Még mindig nem tértem magamhoz az előbbi sokkból. Alice még sohasem ordibált velem.
-Igaza volt – mondta Edward.
-Nem engedtetek volna el egyedül. Arot én akarom megölni. Nem hagyom, hogy más végezzen vele.
-Gondolod, hogy a megmaradt Volturi katonák ellen neked bármi esélyed is lenne egyedül? – kérdezte Emmett kihúzva magát.
-Veled megyünk! – jelentették ki egyszerre.
-Rendben, de Aro az enyém – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve.
Bólintottak, majd futni kezdtünk. Jasper futott elől, utána Alice Emmett, én, végül pedig Edward.
-Carlisle, miből gondolod, hogy Aro Volterrában van? – kérdezte Edward mellém futva.
-Abból, hogy ő is tudja, mindenki ott keresné őt először, viszont senki sem tartja olyan ostobának, hogy csak úgy visszamegy Volterrába. Nincsen más olyan hely, ahova menekülhetne, hisz a Volturi volt, és még most is a családja. Nem tud másra támaszkodni.
-Van benne valami – gondolkodott el.

Kb. másfél nap múlva.

-Végre – sóhajtottam föl, mikor először megláttam Volterra falait. Gyorsítottunk a tempón, majd a város közelében emberi tempóban folytattuk tovább utunkat. – Mehetünk? – néztem Alicere. A tervünk már megvolt, így már csak megvalósítani kellett.
-Még várjunk pár percet. Aro most küldi ki Felixet, hogy nézzen körül – mondta Alice csukott szemmel. – Egyedül jön. Ötünk ellen esélye sem lesz.
-Merre megy?
-Körbenéz az egész városban. Erre is el fog jönni. Akkor elkaphatjuk – válaszolta magabiztosan.
-Rendben, akkor várunk – jelentettem ki.

Pár perc múlva már hallottuk is közeledni. Egymásra néztünk, majd bólintottam. Ez volt a jel. Mind az öten szétszéledtünk, majd különböző irányból megközelítettük Felixet. Először Emmett támadott, majd sorban, mind az öten rávetettük magunkat. Láthatólag eléggé meglepte a hirtelen támadás. Még csak védekezni sem volt ideje, már darabokban hevert a földön. Jasper tüzet gyújtott, majd Felix darabjait a lángok közé dobtuk.
-Eggyel kevesebb – suttogta Edward, majd intett, hogy mehetünk tovább.
Azonnal a tornyok felé vettük az irányt. A bejáratnál Alice bólintott, mire mi a terv szerint én előre mentem. A trónteremig senkivel sem találkoztam. Ott azonban az ajtóban állt egy őr. Még sohasem láttam, de nem lehet olyan erős, ha Aro nem tartja a közvetlen közelében. Kiléptem a sarkon és egy ugrással azonnal a vámpíron termettem. Egy határozott rántással eltörtem a nyakát, mire eszméletlenül esett össze előttem. Ekkor értek oda hozzám a többiek.
Most Jasper bólintott, mire én lenyomtam a kilincset és kinyitottam a hatalmas ajtót. Beléptem az ajtón, mire minden szem rám szegeződött.
Két vámpír azonnal elindult felém.
-Állj! – parancsolta nekik Aro, mire mindketten megtorpantak. – Mi szél hozott erre, drága barátom? – kérdezte negédesen, felém fordulva.
-Te is tudod, hogy már nem vagyunk barátok, Aro – morogtam. – Jöttem a kártérítésért – ereszkedtem támadóállásba. – Te az én életemet vetted el, én pedig a tiédet fogom.
Végszóra beléptek Edwardék is, mire Aro arcán átsuhant egy pillanatra a félelem, majd nyugodt arccal intett a katonáknak, akik erre elindultak felénk.
A többiek rájuk vetették magukat, én pedig a vezető felé vettem az irányt. Lassú tempóban közelítettem meg. Hirtelen termettem előtte. Láttam rajta, hogy tényleg nem gondolta, hogy én magam fogok eljönni érte. Egy szempillantás alatt a háta mögé ugrottam, majd löktem rajta egyet, mire a szemben lévő falnak repült, repedést hagyva azon. Azonnal fölpattant, majd már ugrott is felém, én viszont kitértem előle, majd megragadtam a karját hátulról és egy határozott rántással letéptem. Messzire eldobtam a végtagot. Morogva ugrott ismét felém. Mivel ő nem a harchoz volt szokva, így könnyebb volt harcolni vele. Túl könnyű. Nem akartam, hogy ilyen könnyen vége legyen az életének. Szenvedni fog, mint ahogy én is szenvedtem az elmúlt 8 hónapban. Újabb határozott rántással letéptem a másik kezét, majd a két lábát is. A végére hagytam a fejét, de az sem húzta már sokáig. Darabjai perceken belül előttem hevertek a földön egy kupacban. Sorban a már meggyújtott tűzrakásokba dobáltam a részeit, majd szinte elégedetten elmosolyodtam.
-Most már tudod, milyen érzés elveszíteni azt, ami a legfontosabb volt neked – mondtam a lángoknak, majd elfordultam a tűztől.
-Elmegyek megnézni, nincs-e valaki tömlöcben – mondta Edward, majd már indult is.
-Inkább én – szóltam utána. – Valamivel el kell terelnem a figyelmem.
Bólintott, mire én a várbörtön felé vettem az irányt.
A cellák nagyrészt üresek voltak. Volt azonban olyan is, amelyben halott emberek feküdtek. Nem biztos, hogy akarom tudni, hogy mit csináltak velük. Fejcsóválva haladtam végig a rácsok mellett, mikor az utolsóban megpillantottam valakit. Valakit, akiről eddig azt hittem, halott. Hisz megölték és elégették. Nem lehet, hogy ő az. De az illata… A külseje… Csak ő lehet!
-Esme – suttogtam. Feszegettem a rácsokat, ahogy csak tudtam, de nem mentem vele semmire sem. – Esme, kérlek, ha hallasz, nyisd ki a szemed – várakozásteljesen pislogtam rá, de semmi.
Hosszú percekig csak keresgéltem. Mivel a rácson nem volt zár, így gondoltam, valami különös módon kell kinyitni.
-C…car…lisle – hallottam meg szerelmem erőtlen suttogását. – Hát megint eljöttél! – sóhajtotta.
Nem értettem, miről beszél. Hogy-hogy megint? Azonnal a rácshoz rohantam.
-Esme, édesem, hallasz? Itt vagyok! Nem képzelődsz!
-Carlisle – suttogta. Megpróbált közelebb mászni a rácshoz, de nem tudott. Alig volt benne egy kis erő.
-Kicsim, ne mozogj, csak figyelj rám. Tudod, hogyan kell kinyitni a rácsot?
Bólintott.
-A… a lámpa. Kapcsold föl! – utasított, én pedig azonnal a kapcsolót kezdtem keresni a tekintetemmel. Mikor megtaláltam, azonnal fölkapcsoltam, mire fölhúzódtak a rácsok. Azonnal Esme mellett termettem és gyengéden magamhoz szorítottam. Gyengén ugyan, de visszaölelt.
-Most már nem lesz semmi baj – simogattam arcát nyugtatásként. De most nem hatott. Könnyek nélkül zokogott, és én semmit sem tehettem. – Cssssh… Nincs semmi baj – homlokomat az övének döntöttem. Kissé elhúzódott és kerülte a pillantásomat. – Mi a baj? Mi történt? – kérdeztem aggódva.
Csak most tűnt fel, hogy a testén lévő hegek egészen újak.
-Sajnálom – zokogta. – Nem tudtam mit csinálni. Sokkal erősebb volt nálam.
-Mit csinált veled? – kérdeztem. Közben egyik kezemet ökölbe szorítottam. Majd, mintha villám csapott volna belém, úgy ért a megvilágosodás. Megerőszakolta! És nem csak egyszer!
Nem tudtam, mit mondhatnék. Esmere nem haragudtam, hisz nem volt rá okom. Ezt azonban már nem tudom megbosszulni. De legalább már vége ennek a rémálomnak. Most már semmi sem állhat közénk.
Óvatosan felemeltem őt a földről, mire halkan felszisszent.
-Bocsáss meg. Kiviszlek innen és azonnal megvizsgállak – mondtam, majd egy csókot nyomtam a homlokára, ő pedig a vállamra döntötte a fejét.
Lassan haladtam vele, nem akartam megint fájdalmat okozni neki. Mikor kiértem, mindenki felém fordult. Döbbenten néztek kedvesemre.
-esme? – kérdezték kórusban.
Bólintottam, majd óvatosan lefektettem szerelmemet a fűbe. Azonnal vizsgálni kezdtem őt.
Egész testét harapásnyomok – frissek és régiek is egyaránt – és karmolások fedték. Döbbenten tapasztaltam, hogy nem egy csontja el is törött az utóbbi időkben, azonban volt, amelyik nem jól forrt össze. Hogy ezeket hogyan fogom rendbe rakni, azt még nem tudom.
-Ne aggódj, minden rendben lesz – vettem újra a karjaimba. – Mehetünk? – fordultam vissza a többiek felé, akik még mindig döbbenten pislogtak Esmere.
Lassan bólintottak, majd futásnak eredtünk. Most mindannyian lassabban haladtunk, mint idefele.

3 napba telt, mire hazaértünk. Még vadászni sem álltunk meg közben. Bár javított volna Esme állapotán, viszont ha rendbe akarom tenni a sérüléseit ahhoz jobb, ha gyengébb a szervezet. Főleg, ha újra el kell törnöm a csontjait, hogy megfelelően forrjanak össze.
Szerelmem az egész utat a karjaimban töltötte. Nagyon le volt gyengülve. Én persze gond nélkül cipeltem édes terhemet, de azért jobb lett volna, ha a saját lábán tud hazajönni.
Családunk a ház előtt várt minket. Biztosan érezték már egy ideje az illatunkat.
-Mi történt? – kérdezte ijedten Rose, majd mintha valamit hallott volna, arca felderült. – Esme él? – kérdezte csodálkozva.
-Igen – bólintottam boldogan.
-Nagymami! – rohant ki a házból Nesszi. Egyenesen hozzánk szaladt. Kedvesem elmosolyodott. Már amennyire a fájdalmai engedték.
-Bocsánat, de amint meglátta Esmet, már nem lehetett bírni vele – szabadkozott Bella, miután kilépett a verandára.
-Semmi gond. Gyere Nesszi, majd bent beszélhetsz a nagyival – mosolyogtam rá, majd elindultam az ajtó felé.
-Mégis vissza tudtad hozni nekünk – ujjongott mellettem Nesszi.
A többiek szó nélkül követtek minket.
Esmet lefektettem a nappaliban lévő kanapéra, majd mellé térdeltem, hogy újra megvizsgáljam. Elég sokat változott az állapota ezalatt a 3 nap alatt.
-Mi történt vele? – gyűltek körénk a többiek.
Nem akartam Nesszi előtt beszélni erről az egészről, amit gondolatban közöltem edwarddal is.
-Bella, szerintem Neszire ráférne egy jó kis vadászat. Esetleg elmehetnénk a rétre is – ajánlotta Edward. Bella rögtön megértette a célzást.
-Igen, ez jó ötlet – bólintott rá. – Nesszi, te mit szólsz hozzá? – fordult a kislyán felé.
-Én most inkább a nagyival maradnék – vonakodott. Látszott rajta, hogy nagyon szívesen elmenne a rétre.
-Ha visszajöttünk, annyit lehetsz vele, amennyit csak akarsz – ígérte Bella.
-Rendben – bólintott rá Nesszi, majd arcon puszilta Esmet, aztán anyja karjaiba ugrott. – Indulhatunk – adta ki a végszót, mire mind a hárman egy-egy köszönés kíséretében távoztak.
-Nos, mi történt? – törte meg a csendet Alice. – Honnan szerzett ennyi sérülést? És hogy-hogy még… - akarta folytatni, de félbeszakították.
-Élek? – fejezte be a mondatot Esme. – Nem dobtak bele a tűzbe – folytatta. – Miután Aro… - itt elakadt és kissé megremegett.
-Tudjuk, mit tett veled – simítottam arcára a tenyeremet.
Csak bólintott.
-Szóval, utána széttépték a ruháimat, majd néhány cafat kivételével elégették. Volt egy új, tehetséges vámpír a családjukban, aki téves információkat tudott veletek elhitetni. Látomásokon és persze gondolatokon keresztül is. Ezért hittétek azt, hogy meghaltam – a végén sóhajtott egyet. – Azóta szinte minden nap bántott – csuklott el a hangja a végére. – Eleinte még próbáltam küzdeni ellene, de sztán már annyira legyengültem, hogy mozdulni is alig bírtam. Egyre kevesebbszer jött le hozzám. Persze ennek én nagyon örültem. Gondolom, már nem volt élvezetes számára, ha nem tudtam még csak mozdulni sem. Azt hiszem, 5 napja láttam őt utoljára.
Csodálkoztam, hogy mindezt egyszerre, szinte megakadás nélkül el tudta mondani.
-Jó hatással van rám a közelséged – mosolyodott el halványan, csodálkozó arcom láttán. Kissé megrándult a szája sarka.
-Mid fáj? – kérdeztem aggódva.
-Tulajdonképpen mindenem – szorította össze a szemeit. – De most épp a vállam – nyögött fel.
-Jobb lenne minél előbb helyre rakni a csontjaidat – rándult meg most az én arcom. Nem tudom, képes leszek-e rá. Már bánom, hogy elküldtem Edwardot. De most már nem tudok mit tenni. Muszáj lesz nekem megtennem.
-Miért? – kérdezte meglepettem.
-Mert az utóbbi hónapokban több csontod is eltörött, és nagyrészük rosszul forrt össze.
-ez azt jelenti, hogy újra el kell törni őket?
-Igen – bólintottam. – És még jó lenne azelőtt, hogy Nesszi hazaér, mert nem lesz éppen kellemes élmény.
-Rendben – mondta határozottan. – Csináld! – szorította össze a fogait.
-Ti nyugodtan elmehettek – fordultam a többiek felé. – Nem kell végignéznetek.
-Maradunk! – jelentették ki egyszerre.
-Kérlek – nézett föl rájuk Esme gyengén. – Menjetek – unszolta őket.
Teljes mértékben megértettem őt. Én sem akartam volna, hogy a gyermekeim ilyen gyengén lássanak engem. Előttük mindig erősnek kell maradnunk. Bár én erre erősen rácáfoltam az utóbbi pár hónapban a viselkedésemmel.
A gyerekek bólintottak, majd elindultak az ajtó felé. Kivéve Alicet. Ő odajött hozzánk és leült kedvesem mellé.
-Én maradok – mondta határozottan, miközben megszorította szerelmem kezét.
A többiek elmentek, Alice pedig kérdő tekintettel fordult felém.
-hogy akarod csinálni? – kérdezte. – Nincs valami fájdalomcsillapító a vámpírok számára is? – reménykedett.
-Sajnos nincs, de van egy ötletem. Ehhez azonban Esme beleegyezése is kell.
-Mondjad – sóhajtott, mire ismét fájdalmas grimaszt vágott.
Összeszorítottam a számat, nehogy fölmorduljak. Mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak, majd elmondtam a tervemet:
-Ugyebár, ha egy vámpírt megharap egy másik, akkor a harapás közelében zsibbadni és égni kezd a tested. Ez fájdalmasabb, mint a csonttörés, viszont amíg abból három is lenne, addig ebből csak egy és ezt el tudom mulasztani. Arra gondoltam, hogy a nyakadnál harapnálak meg, hogy ne legyen újabb heged.
-Ha azt mondod, hogy ez hatni fog és nem fogok kiabálni, mint egy őrült, akkor rendben – bólintott rá.
-Kezdhetem? – kérdeztem nagyot nyelve.
Alice megszorította Esme ép kezét.
Szerelmem bólintott.
Odahajoltam a nyakához, majd finom, de határozottan beleharaptam, pontosan a sebhelyébe. Fájdalmasan felnyögött és szemeit összeszorította. Nem tétováztam tovább. A vállával kezdtem. Mikor eltörtem a csontját, ismét felnyögött. Azonnal folytattam a bordájával, majd a csuklójával. Minden egyes reccsenéssel együtt az arca fájdalmas grimaszba rándult, de hang nélkül, összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat.
Miután végeztem, rögzítettem a töréseket.
Ismét nyakához hajoltam, majd nyelvemmel körbesimítottam a seb szélét, ami azonnal elkezdett gyógyulni.
-Vége? – kérdezte pár másodperc, múlva halkan zihálva.
-Igen, már vége – sóhajtottam föl megkönnyebbülten. – Jól vagy? Más nem fáj?
-Jól vagyok – suttogta. – Mennyi időbe telik, mire felépülök?
-Minél hamarabb táplálkozol, annál kevesebb. Talán 1-2 óra – gondolkodtam el.
-Akkor én megyek, és szerzek neki vért – pattant föl Alice és az ajtónál termett, majd kisuhant rajta.
Láttam, hogy szerelmem föl akar ülni, ezért gyengéden visszanyomtam ép vállánál fogva.
-Ne nagyon mozogj, amíg még nincsenek rendben a csontjaid – mondtam neki lágyan, miközben végigsimítottam arcának selymes bőrén.
-Akkor legalább dőlj ide mellém – nézett vágyakozva a szemembe. Furcsának találtam, hogy a történtek után még vágyik egy férfi közelségére, de azért készségesen teljesítettem a kérését. Nagyon óvatosan kissé beljebb csúsztattam testét a kanapén, majd lefeküdtem mellé. Az oldalamon feküdtem, megtámasztva fejemet a kezemen.
-Jobban vagy? – suttogtam, egészen közel az arcához.
-Most már igen – döntötte felém a fejét.
-Ennek örülök – támasztottam homlokának az enyémet.
Így feküdtünk percekig, mikor meghallottam, hogy Alice mindjárt itt van. Fölültem a kanapén és úgy vártam, hogy lányunk betoppanjon.

Miután Esme evett, máris sokkal jobb színben volt. Már ha lehet ilyet mondani egy vámpírra. Mivel 8 hónapig nem ivott semmit, így beletelt egy időbe, mire teljesen felépült. 3 nappal később azonban már tökéletesen jól volt.

-Gyere, mutatni szeretnék neked valamit – fogott kézen. Másik kezében egy összehajtogatott pléd volt.
Engedelmesen követtem őt.
-Hová megyünk? – kíváncsiskodtam, mikor már az erdőben futottunk.
-Az meglepetés – somolygott, majd szó nélkül futott tovább.
Az erdő ezen része egyáltalán nem volt ismerős. Nem értettem, miért jövünk ide.
-Itt várj egy kicsit. Mindjárt visszajövök – lehelt csókot ajkamra, majd eltűnt előlem. Legszívesebben utána futottam volna, de mivel megkért, hogy maradjak itt, ezért nyugton maradtam. Ennek ellenére persze nagyon aggódtam érte.
-Gyere – jelent meg ismét előttem, majd újra kézen fogott és húzni kezdett.
A fák egyre ritkultak, majd végül teljesen eltűntek és a helyükön egy gyönyörű tisztás terült el. Nem messze tőlünk, pedig a sziklaperem volt. Az alatt terült el az óceán. Csodálatos volt a kilátás és amint láttam, mindjárt lemegy a nap.
-Ez gyönyörű – mondtam elképedve. – Mikor találtál rá? – kérdeztem kíváncsian.
-Nem sokkal a visszaköltözésünk után. Párszor eljöttem ide, mert az emberi koromra emlékeztetett. Itt fel tudtam eleveníteni az emlékeimet.
-És hogy-hogy most megmutattad nekem?
Ha azért jött ki ide, hogy emlékezzen, akkor engem miért hozott ide?
-Azért, mert te az életem része vagy. Sőt mi több, az életem vagy! És te is benne vagy az emberi emlékeimben – mosolygott.
-Az még a mai napig felejthetetlen élmény számomra – sóhajtottam föl, visszaemlékezve az első találkozásunkra.
-Számomra is – karolta át a nyakam, majd finoman megcsókolt. – Nézzük együtt a naplementét? – kérdezte csillogó szemekkel.
-Persze – válaszoltam, majd magammal húzva őt is, ledőltem a kiterített plédre. Csak csodáltam szerelmem testét, melyen ezernyi kis gyémántként csillantak meg a nap utolsó sugarai.
Csendben néztük a lemenő napot. Csodálatos volt szerelmemet ismét a karjaimban tartani. Nem sok kellett volna hozzá, hogy megölessem magam. Örülök, hogy nem tettem meg. Itt hagytam volna a családomat és Őt is. Kínzott volna a tudat, hogy mekkora fájdalmat okoztam volna ezzel neki, mikor megtudja. Mert tudom, hogy fájt volna neki. De most már nem szabad ezen gondolkoznom. Vége van a rémálomnak. Most már örökké boldogok leszünk.
Aztán eszembe jutott valami, amin már régebben elgondolkoztam. Talán éppen itt az ideje megvalósítani. Bár gyűrű nincs, de az ráér később is.
-Esme – szólítottam meg. Fölnézett rám. Szemei csillogtak a boldogságtól.
-Igen? – kérdezte felvont szemöldökkel.
Szó nélkül felálltam, felhúzva őt ülő helyzetbe, majd fél térdre ereszkedtem előtte.

-*„Egész éjjel a csillagos eget nézem,
Nekem ez a rét az éden.
A hold ragyog fönn az égen,
Szeretlek, és ez nem szégyen.
Beleborzong egész lényem,
Mikor megérintesz, érzem.
Velem voltál minden vészben,
S cserébe csak kezed kérem.”

Csodálkozó tekintettel pislogott rám.
-Hozzám jönnél újra, édesem? – kérdeztem.
-Igen! – ugrott a nyakamba, majd megcsókolt. – Igen! Igen! Igen! – csókolt meg minden egyes szó után. – Ezerszer is igen! – suttogta fülembe érzékien.
-Gyűrűt még nem vettem. Remélem nem gond.
-Nem, egyáltalán nem gond – harapott bele játékosan a fülcimpámba.
Végigdöntöttem őt a pléden, majd ajkaihoz hajoltam. Fölé gördültem, majd lábait derekam köré csavartam.
-Tudod – zihálta -, ahonnan én jövök, ott a nászút előtt… nincs együtt töltött… éjszaka.
-Tudod – suttogtam fülébe -, ahonnan én jövök, ott még csók sem nagyon van előtte – húzódtam kissé el tőle.
Tarkómnál fogva visszahúzott magához.
-Nem érdekes – motyogta ajkaimba, majd újra csókolni kezdett.

Most nem voltak kötelezettségeink. Szabadok voltunk és mi élvezettel használtuk ki ezt. Egy emlékezetes, gyönyörrel teli éjszakát töltöttünk el a réten. Minden pillanatát mélyen az emlékezetembe véssem, hogy akkor is pontosan emlékezzek rá, mikor éppen nincs mellettem. Ilyen alkalom ezen túl nem gyakran lesz. Soha többé nem engedem el őt magam mellől.


*Saját vers! Nem lemásolható!!!:))

35. fejezet

Sziasztok!
Bocsi, h ilyen későn, de mivel megígértem h legkésőbb ma fölrakom, így még most megírtam a végét:D különösebb eseménye nincsen de talán ez most nem lett olyan erőltetett:))
Nem is dumálok tovább, inkább megyek aludni, mert hulla fáradt vagyok..*nagyokatásít*:)
jó olvasást hozzá:D
jó8, puszi:CC&EC



Carlisle szemszöge

Még szinte körbe sem néztem, családom kórusban felkiáltott:
-Boldog születésnapot Carlisle!
Mosolyuk rám is átragadt. Hogyan felejthettem el, hogy mikor van a születésnapom? Persze már évszázadok óta nem ünnepeltem meg ezt a napot, de azért eszembe juthatott volna. Minden lehetséges eseményt átgondoltam, de ezt az egyet pont nem.
Ahogy körbenéztem a szobában, észrevettem, hogy nem csak a Denali család és Esme vannak itt. Jasper, Alicet átkarolva állt a sor szélén, mellettük, pedig Rose állt.
A mosoly még szélesebbre húzódott a számon. Végre együtt a család.
-Köszönöm – öleltem meg őket sorban, Esmet pedig megcsókoltam. Hiába akart elhúzódni tőlem egy rövid, egyszerű csók után, szorosan öleltem magamhoz. 2 hónapja most csókolhattam meg először. Már nagyon hiányzott a közelsége.
Miután elszakadtam tőle, elégedetten rámosolyogtam, miközben ő fülig pirult. Szíve őrült ütemben dobogott és a légvételeit is szabályoznia kellett, hogy ne kezdjen el zihálni.
-Ne légy zavarban – súgtam a fülébe lágyan, mire lélegzete elakadt. Nem biztos, hogy ez jó ötlet volt. Így inkább teljesen elhúzódtam tőle, de azért a derekát átkaroltam.
-Hogyhogy eljöttetek? – kérdeztem kíváncsian Alice felé fordulva.
-Elég sok minden történt az elmúlt hónapokban és Rose is egész jól tudja már kontrollálni magát. Ráadásul nem minden nap leszel 275 éves – nevetett.
-Alice azt akarta mondani, hogy jöttünk vigyázni rátok – kuncogott Jasper, mire felesége oldalba bökte, de ő csak tovább vigyorgott.
-Hagyd Alice, igaza van – mosolyogtam. – Meséljetek, mi történt veletek amióta elmentünk? – kérdeztem kíváncsian.
-Na azt már nem! – csattant föl Alice megjátszott felháborodással. – Ez a te napod, Carlisle. Majd holnap mesélünk. – mosolygott.
-Rendben. Meddig maradtok? – tettem föl egy másik kérdést.
-Holnap este indulunk vissza – görbült lefelé a szája. – Rosalienak még sok lenne.
-Persze. Értem – bólintottam szomorúan.

Rosalie szemszöge

-Hát Rose, ha ilyen tempóban haladsz tovább a tanulással, nyugodtan elmehetünk majd Carlisle születésnapjára – mondta Alice a városi sétánk után. - Egy-két napot szerintem már könnyűszerrel átvészelsz. Még Esme közelségében is – éppen emiatt aggódok. Mi van, ha rátámadok? Ha véletlenül megsebesítem? Már így is épp elég baja van. Mint például most ez a baleset. Még mindig nem tért magához.
-Ne aggódj – tette a vállamra a kezét Jasper. – Csak két napról lenne szó. És majd éjszaka elmegyünk vadászni – mondta, közben éreztem, hogy lassan kezdek megnyugodni.
-A városban is kibírtál majdnem egy egész napot és csak azért jöttünk haza, mert már kezdett sötétedni – érvelt Alice.
-De ti mondtátok, hogy még Carlislenak is feltört a sokáig rejtegetett szomjúsága, mikor megérezte az illatát. Akkor én hogyan bírnám ki a közelében? – kérdeztem kétségbe esetten.
-Carlisle esete más – ellenkezett Jasper. – Az ő szomjúságát a szerelem erősíti. Eleinte nagyon vonzotta a vérének az illata. Ügyelnie kellett minden egyes mozdulatára, nehogy összetörje Esmet. Persze te nem ismered még annyira Carlislet, hisz még csak egyszer beszélgettél vele, de legbelül ő is vámpír. És mindig az is marad. Nem láttad, milyen vérszomjjal nézett Dominicra és Danielre, mikor Esmet kellett megmentenünk. Persze azzal, hogy már évszázadok óta vámpír, szinte tökélyre fejlesztette az önuralmát, de mint sokan mondják, „A szerelem mindent legyőz!”. Esme vére neki olyan volt, mint egy drogosnak a heroin. Nem tudom, hogyan magyarázhatnám el ezt neked másképp – gondolkodott el.
-Nem kell – ráztam meg a fejem. – Értem. A szerelem, amit Esme iránt érez, kihatott a gondolkodására is, ezzel meggyengítve az önuralmát. A viszonzott szerelem azonban más. Észhez térítette őt. Tudom, hogy miről beszélsz. Számtalanszor elgondolkodtam már ezen azóta, hogy Esme elmondta, hogy a barátja vámpír – mosolyodtam el az emlék hatására. Emlékszem, milyen elszörnyedve néztem rá. Hogy mennyire sajnáltam, hogy idáig süllyedt. És lám! Belőlem is vámpír lett. Kaptam egy szerető családot és egy második esélyt, amit most már szinte örömmel használok ki. Már csak egy társ kellene mellém, és boldogabb lennék, mint valaha.
-Örülök, hogy így is megértetted – mosolygott.
-Várj! – emeltem föl a kezemet. – Azt még mindig nem értem, hogy ez az én helyzetemen hogyan változtat. Azt még értem, hogy ti tudtátok magatokat türtőztetni, de én még csak alig fél éves vagyok.
-Mindkettőnk szomját erősítette valami. Egyik esetben a szerelem, másik esetben pedig az, hogy én csaknem egy évszázadig embervéren éltem. Te viszont rögtön a vegetáriánus életmódot választottad és így fejlettebb lesz – vagy már most is az – az önuralmad. Te nem tudod, milyen az embervér, így sokkal kevésbé érzed azt hívogatónak – magyarázta.
Lehet, hogy igaza van, és csak én reagálom túl ezt az egészet.
-Rendben – adtam meg magam végül. – De ha bármi szokatlant észlelsz, azonnal fogj le – néztem Jasperre, aki erre csak bólintott.
-Nagyszerű – csapta össze a kezeit Alice. Most először láttam őket boldognak Esme balesete óta – Akkor 1 hét múlva irány Porto – ujjongott. Lehet azt remélte, Esme talán magához tér addigra vagy éppen akkor, mikor ott vagyunk. Vagy, hogy tud segíteni rajta.

Alice szemszöge

Miután megbeszéltük Rosezal a dolgokat, azonnal a telefonhoz rohantam és már tárcsáztam is Carlisleék számát. Egy csöngés után felvették.
-Halló? Cullen lakás – szólt bele Carmen csilingelő hangon.
-Szia Carmen, Alice vagyok.
-Szia Alice. Mi újság? Talán láttál valamit? – hangja rögtön izgatott lett.
-Nem, Esme jövőét azóta sem látom – sóhajtottam mélyet. – Viszont van egy jó hírem – a gondolatra újra elmosolyodtam. – Carlisle ott van a közelben? – vettem halkabbra a hangom.
-Hát, ha úgy vesszük, igen. Testben igen, de fejben szerintem nincs, úgyhogy nyugodtan mond – válaszolta, én pedig rögtön elmondtam neki a tervemet.
-Ez remek ötlet – nevetett halkan. - Jó lesz újra látni titeket. Carlisle is biztos örülni fog.
-Remélem. Akkor tartsd magad a tervhez.
-Alice… - tétovázott.
-Igen? – kérdeztem meglepetten.
-Szóval, tudod… annyi minden történt mostanában, és én… elfelejtettem odaadni Esmenek a csomagot – hangja bűnbánó volt. – Carlisle ajándéka van benne, igaz? – kérdezte szomorúan.
-Igen – sóhajtottam. – Semmi gond. Ilyen állapotban úgysem tudja átadni neki – próbáltam elviccelni a dolgot, de nem nagyon ment.
-Várunk titeket. Most le kell tennem, mert úgy hallom, Eleazarnak sikerült rávennie Carlislet egy vadászatra. Majd még beszélünk. Szia! – köszönt el gyorsan.
-Szia! – mondtam a már néma telefonnak.
-Ne aggódj, minden rendben lesz – karolta át hátulról Jazz a derekamat. Majd éreztem, hogy fokozatosan kezdek megnyugodni.
Hálásan nyomtam egy csókot ajkaira, majd arcomat nyakába fúrtam. Illata teljesen ellazított. Már csak egy hét és újra láthatom őket. Talán Esme addigra magához tér.

Teltek a napok és már csak azt vettem észre, hogy eljött az indulás napja. A tegnapot szinte végigpörögtem, felidegesítve ezzel Jazzt is. Persze ő is örült az utazásnak, de mindhármunk öröme azért már sok volt szegénynek. Ráadásul Rose az örömön kívül még aggódott is.
-Indulhatunk? – kaptam föl várakozóan a telefont. Mindketten bólintottak, így már tárcsáztam is a számot. Egy csörgés után fel is vették.
-Alice? – kérdezte Carmen izgatottan.
-Igen, én vagyok. Van valami újság?
-Igen. Esme fölébredt pár perce. Pont most akartalak hívni – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
-Nagyszerű. Akkor add oda neki a csomagot. Ha másról nem, akkor arról biztosan eszébe fog jutni Carlisle születésnapja – hadartam el gyorsan. – Mi most indulunk. Mindenképpen tudnia kell, hogy milyen nap van – figyelmeztettem.
Belül szinte ujjongtam. Esme felébredt! Csak ez az egy mondat villogott a fejemben.
-Rendben – szinte láttam magam előtt, ahogy bólint.
-Akkor majd találkozunk. Sietünk. Szia! – még megvártam, amíg ő is elköszön, és jó utat kíván, majd letettem a telefont. – Indulhatunk – jelentettem ki boldogan, majd felkaptam a csomagomat és rögtön az ajtónál termettem.
-Jól hallottuk, hogy Esme felébredt? – kérdezte mosolyogva Jasper.
-Igen – bólintottam boldogan. – Induljunk! – jelentettem ki, majd már futásnak is eredtem, a többiek, pedig követtek.
-Mennyi idő alatt érünk oda? – futott mellém Rose kíváncsian.
-Kb. 3-4 óra – válaszoltam.
Ezután csendben futottunk egészen Portóig.
Mikor végre megpillantottuk a házat, lelassítottunk és emberi tempóban mentünk el a bejáratig. Jasper Rose vállára tette egyik kezét, a másikban, pedig a csomagokat vitte. Én Rosalie másik oldalán lépdeltem. Nagyon aggódott szegény. Úgy tűnik, még Jazz képessége sem tud minden esetben hatni.
-Minden rendben? – kérdeztem, megszorítva a kezét. Bólintott. – Nyugodtan lélegezz. Nem lesz semmi baj. Itt vagyunk – bíztattam.
Egy kis ideig tétovázott az ajtó előtt, majd lassan, mély levegőt vett. Egy pillanatra megfeszült, de mivel szerelmem nem mozdult, így én is nyugton maradtam. Végül lazított a tartásán, majd elmosolyodott.
-Ez könnyebb, mint hittem – mondta büszkén.
-Látod? Mondtam én! – mosolyogtam rá, majd bekopogtam az ajtón.
-Majd én nyitom – hallottuk meg Esme hangját, majd közeledő lépteit. Aztán kinyitódott az ajtó és amint felfogta, kik állnak szemben vele, boldogan a nyakunkba ugrott. Rose még csak meg sem rezzent mellettem. Perceken keresztül csak ölelgetett minket, míg a Denali klán csak elnézően mosolygott felénk. – Hogy kerültetek ide? Miért nem hívtál, hogy jöttök? – kérdezte minden szemrehányás nélkül.
-Mi szóltunk… - pillantottam Carmen felé. – Csak neked meglepetés volt. És persze Carlislenak is.
-Mi vagyunk a születésnapi ajándékai – vigyorgott Jasper.
-Az biztos, hogy nagyon fog örülni nektek – helyeselt Esme.
Köszöntöttek minket a Denalik is, majd mindannyian bementünk a házba. Belülről szinte ugyan olyan volt, mint eredetileg, csak kicsit modernebb, és sokkal szebben volt berendezve.
-Olyan jó, hogy végre együtt vagyunk – ujjongott Esme. Szegény még nem tudja, hogy már holnap este megyünk vissza. – Meddig maradtok? – mintha csak ráérzett volna a gondolataimra.
-Holnap estig – szomorodtam el. Rögtön eltűnt a mosoly az arcáról. – Rosenak még sok lenne egyszerre.
-Persze. Értem. Kár, hogy nem tudtok tovább maradni. De legalább találkoztunk. Akkor szerintem álljunk is neki a buli előkészítéséhez – ajánlotta. – Nem tudom, Eleazar terve meddig tartja távol Carlislet.
-Rendben. Enyém a díszítés – pörögtem fel szinte azonnal.
-Mi pedig segítünk neki – ajánlotta Kate és Irina, majd Roset magukkal húzva követtek engem.
Fél óra alatt végeztünk a díszítéssel. Eközben Esme is evett. Nem akarta, hogy az ünneplés alatt legyen éhes.
Becsomagoltuk az ajándékokat és már készen is voltunk.
Belenéztem Carlisle jövőjébe – most kivételesen láttam őt.
-Kb. 10 perc múlva itt lesz – informáltam a többieket izgatottan, mire ők is fészkelődni kezdtek.

Pár perccel az érkezése előtt, beálltunk egy sorba a nappaliba és úgy vártuk őt.
Aztán megérkezett. Először még tétovázott a ház előtt. Biztosan nem értette, hogy mi folyik körülötte. Milyen érdekes! A legtöbben számon tartják a születésnapjuk időpontját, de Carlisle nem. Aztán végül benyitott a házba, mi pedig egyszerre felkiáltottunk:
-Boldog születésnapot, Carlisle!

Sorry!:(

sziasztok!
van egy jó és egy rossz hírem is:)
:( először a rosszat: lehet h nem lesz a hétvégén friss, hanem csak hétfőn, vagy legkésőbb kedden:(( bocsi de a hétvégém most nagyon zsúfolt.. a ma délutánt a sportcsarnokban töltöttem (a délelőttöt meg végigaludtam, mert heti 8 edzésem van), holnap pedig korán reggel bajára megyek és csak valamikor este érek haza:( ráadásul még le kell írnom 4 matekfeladatot plussz a tanulás:((
:)jó hír: kapcsolódik az előzőhöz:D szóval engesztelésképp fogtok kapni egy Carlisle/Esme novellát valamikor a közeljövőben:D a témája már nagyjából megvan, úgyhogy már csak le kell írnom:D
addig is legyetek türelmesek lécci:) sietek, ahogy csak tudok, megígérem:)
puszi:CC&EC

34. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam nektek a 34. fejezetet:D Bocsi h csak ma, de fejben még nem volt meg a fejezet igy kicsit többet kellett rajta gondolkodnom:) sztem nem lett olyan jó, de ez csak az én véleményem:) és egy kicsit rövidebb is lett:( megpróbálom előre megírni a fejezeteket, hogy legközelebb hamarabb tudjam hozni, de nem biztos h lesz belőle valami:( azért majd próbálkozok;)
nah jó olvasást hozzá:D
puszi:CC&EC



Esme szemszöge

A fejem zúgott, hányingerem volt és még hosszasan sorolhatnám, hogy mennyi bajom volt, de nem tettem. Helyette inkább a szememet próbáltam kinyitni. Több-kevesebb sikerrel. Ugyan csak résnyire, de már ki tudtam nyitni. Rögtön Carlislet kezdtem keresni a tekintetemmel és meg is találtam. Szemeiben remény gyulladt.
-Esme, Esme, édesem, hallasz engem? – simította kezét az arcomra.
-I…igen – hangom rekedt volt és szinte hallhatatlan.
-Jajj, édesem, annyira örülök, hogy végre magadhoz tértél – hangján is hallatszott a megkönnyebbülés.
-Én…én sajnálom – suttogtam. Értetlenül nézett rám.
-Micsodát? – szemei is igazolták, tényleg nem érti, hogy miről beszélek.
-A…a vesz…veszekedést – nyögtem ki nehezen. – És, hogy kiabáltam – rájöttem: minél hangosabban akarok beszélni, annál érthetetlenebb lesz. Így inkább suttogok.
-Emiatt ne kérj bocsánatot – hajtotta le a fejét. – Igazad volt. Ha jobban figyelek… ha nem vagyok olyan makacs… rögtön utánad kellett volna mennem, de… - arcát két tenyerébe temette. – Ennél nagyobb bajod is lehetett volna – suttogta kezei közé.
-De nem lett – emeltem fel a kezem, hogy az övéire simítsam, melyek most szinte egy hőmérsékletűek voltak az enyémmel. Csodálkozva bámultam kezeinket.
-Sajnálom, hogy kiabáltam veled – nézett végre rám. – Mi az? – értetlen tekintetével követte az enyémet. – Valami baj van? – hangja aggódó volt.
-Nem, csak… a kezed… meleg – kissé megráztam a fejem. Lehet, hogy csak én vagyok túlságosan lehűlve.
-Hát… napok óta itt ülök melletted, és a kezedet fogom. Nem csoda, hogy ennyi idő alatt átmelegedett – mosolygott.
-Igaz – mosolyogtam én is. Majd hirtelen eszembe jutott egy fontos dolog. – Mennyi ideig is voltam eszméletlen? – kérdeztem.
-Majdnem két hónapig – válaszolt. Láttam rajta, hogy fél a reakciómtól, de én csak szimplán meglepődtem.
-Hányadika van? – újabb fontos dolog.
-30-a. Március 30-a – válaszolta meglepetten. Láthatóan nem ezt a kérdést várta. – Miért?
Úristen! És én pont ma ébredtem föl. Ennyi idő alatt nem tudok mindennel elkészülni. Főleg, hogy szerintem felkelni sem tudok még egy darabig. Ráadásul Carlisle sem fog egyhamar magamra hagyni, hogy gondolkozhassak. Bár, én sem szívesen tölteném most nélküle az időmet. Legalább Carmennel beszélnem kell majd, vagy Eleazarral. Ő biztos tud segíteni, hisz Carlisle legjobb barátja.
Csörög a telefon. Talán Alice az. Ki más lenne?
Hangtalanul néztük egymást. Fél perc múlva Carlisle hirtelen az ajtó felé kapta a fejét, majd várt. Bár azt nem tudom, hogy mire. Pár pillanat múlva kopogtak az ajtón, majd Carmen nyitott be a szobába.
-Remélem nem zavarok – lépett beljebb. – Örülök Esme, hogy végre fölébredtél. Már nagyon aggódtunk érted – miközben ezt mondta, végig Carlislet nézte. Van egy tippem, hogy miért. – Amúgy Alice hívott. Azt kérte, hívjad föl, ha ráérsz – nézett ismét rám.
-Rendben – bólintottam, majd szerelmemre néztem. Vártam az engedélyt, hogy felkelhessek. Várakozóan néztem rá.
Zavarodottan pislogott.
-Felkelhetek? – sóhajtottam.
-Öhm… hát… nem is tudom. Talán pihenned kéne még egy kicsit – ingatta a fejét.
-Carlisle, jól vagyok – és tényleg igazat mondtam. Ahhoz képest, hogy milyen állapotban voltam mikor felébredtem… Sokkal jobban vagyok, mint 10 perccel ezelőtt.
Fürkésző tekintettel mért végig. Mikor szemembe nézett, kitartóan álltam a tekintetét.
-Rendben – adta meg magát végül. – De ne nagyon csinálj hirtelen mozdulatokat. És várj, amíg leszedlek az infúzióról – nyomott vissza gyengéden vállaimnál fogva az ágyra.
Mikor végzett, segített fölkelni, majd lekísért a nappaliba, ahol először Kate, majd Irina és végül Eleazar zárt szoros ölelésbe.
-Annyira örülünk, hogy végre fölébredtél.
-Hé, vigyázzatok rá – szólt szerelmem mosolyogva. – A végén még megint eltörik valamelyik csontja.
-Akkor én azt hiszem, fölhívom Alicet – mondtam miután sikerült „kiszabadulnom”.
-Esme – jelent meg Carmen a lépcsőn. – Ezt Alice adta a kezembe mielőtt eljöttünk tőlük. Azt mondta, hogy te tudni fogod, mi ez – adott át egy kis csomagot. – És Carlisle – nézett mögém. – B… – még időben észbe kaptam és gyorsan rátapasztottam a kezemet a szájára.
-Igen? – kérdezte szerelmem felvont szemöldökkel.
-Semmi – vágtam rá. – Köszönöm Carmen – vettem át tőle a csomagot. – Eleazar, szerintem, ráférne Carlislera egy kiadós vadászat – néztem rá jelentőségteljesen. Azonnal vette a lapot.
-Igazad van. Már itt sem vagyunk – fogta meg barátja karját, majd az ajtó felé kezdte húzni. Vicces volt, ahogy értetlen arccal hátrált el egészen az ajtóig. Pár pillanat alatt mind a ketten eltűntek.
-Ez meleg helyzet volt, Carmen – fújtam ki az eddig tüdőmben tartott levegőt. – Fölhívom Alicet, aztán kezdhetjük az előkészületeket – mondtam, majd már nyúltam is a telefonért. Nem is tudom, hogy mehetett ki ez a fejemből. Bár elég sok gondunk volt az utóbbi időben.
-Rendben, addig mi beszerezzük a kellékeket – tűnt el Kate és Irina is az ajtóban.
Így már csak ketten maradtunk.

Carlisle szemszöge

Hirtelen kaptam föl a fejem Esme zihálására. 2 hónapja most először történt változás az állapotában. Most viszont olyan volt, mint mikor egy fuldokló embert kihúztak a vízből.
Aztán pár perc múlva a szemeit kezdte nyitogatni. Talán most már minden rendben lesz. Remélem, nem veszítette el az emlékeit. Azt már nem bírnám ki.
Egyenesen a szemembe nézett. Tekintete egyáltalán nem volt csodálkozó. Emlékszik!
-Esme, Esme, édesem, hallasz engem? – simítottam kezemet az arcára.
-I…igen – hangja szinte hallhatatlan volt.
-Jajj, édesem, annyira örülök, hogy végre magadhoz tértél – talán még a hangomon is hallatszott a megkönnyebbülés.
-Én…én sajnálom – suttogta. Értetlenül meredtem rá. De hát mit sajnál?
-Micsodát? – tényleg nem értettem, hogy mire gondol.
-A…a vesz…veszekedést – nyögte ki nehezen. – És, hogy kiabáltam – suttogta.
-E miatt ne kérj bocsánatot. Igazad volt. Ha jobban figyelek… ha nem vagyok olyan makacs… rögtön utánad kellett volna mennem, de… - arcomat tenyereimbe temettem. – Ennél nagyobb bajod is lehetett volna – suttogtam kezeim közé.
-De nem lett – mondta. Közben egyik apró kezét az enyémre simította.
-Sajnálom, hogy kiabáltam veled – néztem rá. – Mi az? – szemeivel meredten nézte a már összekulcsolt kezeinket. – Valami baj van?
-Nem, csak… a kezed… meleg – kissé megrázta a fejét, majd fölnézett rám.
-Hát… napok óta itt ülök melletted, és a kezedet fogom. Nem csoda, hogy ennyi idő alatt átmelegedett – mosolyodtam el megkönnyebbülten.
-Igaz – mosolygott ő is. – Mennyi ideig is voltam eszméletlen? – kérdezte hirtelen.
-Majdnem két hónapig – válaszoltam félve, hátha sok lesz neki a dolog, de szemeiben csak meglepettséget láttam.
-Hányadika van? – hangja izgatott volt. Nem értettem a viselkedését, de azért készségesen válaszoltam.
-30-a. Március 30-a – válaszoltam. – Miért?
Döbbenet suhant át az arcán, majd látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik valamin.
2 percig csak csendben nézett maga elé. Aztán csörgött a telefon. Biztos Alice lesz az. Más nem szokott itt hívni minket. A kórházban meg már hónapok óta nem voltam. Úgy tudják, hogy súlyos betegségem van és Esme ápol. Ezért nem ment egyetemre. Ha végre minden rendbe jön, folytathatjuk az életünket ott, ahol befejeztük, és boldogok leszünk.
Fölkaptam a fejem és az ajtó felé fordítottam az arcomat. Vártam, hogy Carmen belépjen.
Pár pillanat múlva kopogtak az ajtón, majd Carmen nyitott be a szobába.
-Remélem nem zavarok – lépett beljebb. – Örülök Esme, hogy végre fölébredtél. Már nagyon aggódtunk érted – miközben ezt mondta, végig engem nézett. Tudta mekkora megkönnyebbülés volt nekem, hogy Esme végre fölébredt. – Amúgy Alice hívott. Azt kérte, hívjad föl, ha ráérsz.
-Rendben – bólintott szerelmem, majd rám nézett. Zavarodottan pislogtam rá.
-Felkelhetek? – sóhajtott.
-Öhm… hát… nem is tudom. Talán pihenned kéne még egy kicsit – ingattam a fejem. Szerintem ez még korai lenne. Nem biztos, hogy jót tenne neki. Azt meg persze nem akarom, hogy megint valami baja legyen.
-Carlisle, jól vagyok – úgy tűnt, igazat mond. Mellesleg tényleg sokkal jobban nézett ki, mint pár perccel ezelőtt.
Kitartóan állta fürkésző tekintetem.
-Rendben – adtam meg magam végül. – De ne nagyon csinálj hirtelen mozdulatokat. És várj, amíg leszedlek az infúzióról – már láttam, hogy föl akar ülni, ezért gyengéden visszanyomtam őt az ágyra.
Miután végeztem, átkaroltam szerelmemet, majd lekísértem a nappaliba, ahol a többiek rögtön letámadták szegényt.
-Annyira örülünk, hogy végre fölébredtél – ölelték át mindhárman mosolyogva.
-Hé, vigyázzatok rá – szóltam rájuk szintén mosolyra húzva a számat. – A végén még megint eltörik valamelyik csontja.
-Akkor én azt hiszem, fölhívom Alicet – mondta szerelmem, miután elengedték.
-Esme – jelent meg Carmen a lépcsőn. – Ezt Alice adta a kezembe mielőtt eljöttünk tőlük. Azt mondta, hogy te tudni fogod, mi ez – adott át neki egy apró csomagot. – És Carlisle – nézett rám. – B… – nem tudta befejezni, mert Esme a szájára rakta a kezét.
-Igen? – kérdeztem kíváncsian, felvont szemöldökkel.
-Semmi – vágta rá egyből Esme. – Köszönöm Carmen – vette át a meglepett Carmentől a csomagot. – Eleazar, szerintem, ráférne Carlislera egy kiadós vadászat – nézett az említett személyre.
-Igazad van. Már itt sem vagyunk – fogta meg a karom, majd az ajtó felé kezdett húzni. Értetlen arccal hagytam, hogy Eleazar kivezessen a házból, majd maga után húzzon az erdőbe. Aztán futni kezdett, én pedig követtem. Ha bármi gond lett volna, biztos nem engednek el minket. Legalábbis remélem.
-Eleazar, hova megyünk? – kérdeztem, mikor már csaknem egy negyed órája futottunk.
-Vadászni. A hegyekbe – régen csináltunk közös programokat és már úgyis ránk fér egy kiadós vadászat – magyarázta, de nem nézett a szemembe. Valamit titkolnak előlem, ez biztos.
-Mi volt ez az előbb a nappaliban? – kérdeztem gyanakodva.
-Csak Esme megkért, hogy menjünk el vadászni – értetlenkedett.
-Eleazar! – szóltam rá. – Te is tudod, hogy nem vagyok ostoba. Tudom, hogy valamit titkoltok előlem.
-Mindent megtudsz a maga idejében – válaszolta rejtélyesen. – Addig, pedig légy szíves, ne kérdezgess. Inkább vadásszunk – azzal megállt, majd a levegőbe szagolt.
Én is követtem a példáját.
-3 óra múlva ugyanitt – mondta, majd mindketten futásnak eredtünk.

Még jócskán a 3 óra letelte előtt végeztem a vadászattal, de addig még nem akartam visszamenni a találkozóhelyre. Inkább leültem egy kidőlt farönkre.
Vajon mit terveznek? Mit titkolhatnak előlem?
Akárhogy is gondolkoztam, egy ötlet sem jutott az eszembe, ami megmagyarázhatta volna különös viselkedésüket.
1 óra múlva visszaindultam a találkozóhelyre. Miután odaértem, ránéztem az Esmetől kapott órára. Tökéletes! Még 5 perc vissza van a 3 órából. Biztos Eleazar is nemsokára itt lesz.
Vártam. Fél órán keresztül csak vártam, de semmi. Még csak közeledni sem hallom. Remélem, nem esett baja. Lehet, hogy csak visszament a házhoz. Talán elszámoltam magam? Nem! Biztosan nem. 3 órát mondott, ami már 25 perce letelt. Visszamegyek! Hátha ő is ott van. De azért előtte még futok egy kört a környéken a biztonság kedvéért.
10 perc keresgélés után megállapítottam, hogy Eleazar biztosan visszament, mert arra volt a legfrissebb az illata.
Én is visszaindultam. Visszafele az út valahogy hosszabbnak tűnt. Vagy talán csak a megérzéseim miatt tűnik úgy. Nem tudom, hogy miben mesterkednek, de abban biztos vagyok, hogy még ma meg fogom tudni. És van egy olyan tippem, hogy Eleazar is ezért ment vissza előbb. Ki tudja? Lehet, hogy nem is vadászott.
Visszaértem a házhoz. Gyanúsan nagy a csönd. Csak Esme egyenletes szívdobbanásait és légvételeit hallom. A nappaliban van. A függönyök elhúzva. Emberi tempóban lépdeltem föl a veranda lépcsőjén, majd egy nagy levegő után benyitottam a házba. A látvány egyszerűen letaglózott.

ui.: kíváncsi vagyok kitaláljátok e, h miért fontos ez a dátum:D:D
puszi