Örökké szerelem! - 2. novella

Sziasztok!
Mint ígértem, kaptok egy novellát:D mivel sikerült már ma este befejezni, ezért fölrakom most:D nem is beszélek többet.. igy is elég hosszú lesz:D:P kíváncsi vagyok a véleményetekre úgyh PLS KOMIT!!! (<-a 35. fejihez is:D:D)

Ez a novella a Twilighton alapszik. (Carlisle szemszögéből) Előzménye az első három könyv és a negyedik kötet háromnegyede. A Volturi megtámadja őket Nesszi miatt, de nem egészen úgy, mint a könyvben. Azt hiszik, hogy a hatalmukra pályáznak. Esmet elrabolják és mire Alice figyelmezteti a többieket, már késő. Már csak a tüzet és a ruhacafatokat látják. A megmaradt volterrai védők és Aro, pedig elmenekülnek.



Előszó

Fájdalom. Fájdalom, mely örökké szívedbe marad. Mely egy örökkévalóságon keresztül kínoz. Legszívesebben meghalnál, utánamennél. De nem teheted. Családod van, mely szeret. Nem hagyhatod te is itt őket. De te mit választanál? Örökkévalóságot családdal és egy új eséllyel, mellyel úgysem élnél, vagy egy örökkévalóságot szerelmed ölelésében. Én választottam, és most boldog vagyok. És most már tudom, jól döntöttem. Nem hiába mondtam le a boldogságról, mert visszakaptam azt.

* * *

-Neeeem! – ordítottam föl, ahogy megláttam a tüzet és a hozzá tartozó füstoszlopot. – Esme, szerelmem! – azonnal elindultam a lángok felé. Utána megyek. Nem bírom ki nélküle. Ő a mindenem.
Két kar azonban visszatartott.
-Carlisle, nem mehetsz utána – győzködött Edward. – Ő se akarná ezt – húzott egyre távolabb a tűztől.
Lábaim engedelmesen lépdeltek hátrafelé. Teljesen lebénult az agyam. Megölték. Életem értelme nincs többé. Miért nem figyeltem oda jobban. Vigyázhattam volna rá. Megvédhettem volna. Nekem kellett volna meghalnom, nem neki.
Az az átkozott Volturi. Miért nem elégedtek meg a hatalmukkal? Miért kellett tönkretenniük a családunkat? Mi nem fordultunk volna ellenük, mint ahogy ők azt gondolták. És most itt vagyok. Üresen, kínok között vergődve, szerelmem nélkül.
Észre sem vettem, hogy mikor értünk vissza a házhoz. Csak akkor tértem magamhoz, mikor már a szobánkban voltam. Igen, ez még mindig a mi szobánk és örökké az is marad.

Nem tudom, meddig ülhettem ott az ágyunk szélén, Esme egyik blúzába temetve arcomat, hogy minél tovább érezhessem fölséges illatát, de a táj már koromsötét volt.
Szinte fel sem fogtam, hogy kopogtak. Csak akkor eszméltem föl, mikor Nesszi megszólalt csilingelő hangján.
-Nagypapi, bejöhetek? – kérdezte, bedugva fejét az ajtó és a fal közötti résen.
Nem tudtam nemet mondani neki, ezért bólintottam.
Odajött hozzám, megállt előttem, majd két kezét felém nyújtotta. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy mit akar, de mikor leesett, azonnal az ölembe húztam. Szomorú mosollyal az arcán simult hozzám.
-Az én hibám, igaz? – kérdezte, miközben egy könnycsepp csordult végig az arcán.
-De hát micsoda? – kérdeztem értetlenül.
-Hogy nincs velünk a nagyi – szív alakú arcocskáját már teljesen eláztatták a könnyek. – Nem tudnád visszahozni nekünk? – kérdezte sírva.
-Kicsim, ez nem a te hibád. Honnan vetted ezt a butaságot? – simogattam meg az arcát. – És hidd el, ha tehetném, visszahoznám őt, de ez nem lehetséges – öleltem magamhoz. Nem akartam, hogy lássa fájdalmas arckifejezésem erre a mondatra.
-Annyira hiányzik – bújt hozzám közelebb.
-Nekem is – sóhajtottam föl, miközben még szorosabban öleltem magamhoz.
Nesszi az arcomra tette egyik apró tenyerét, majd emlékeket kezdett el levetíteni nekem. Olyanokat, melyeken boldogok voltunk és még együtt volt az egész család.
Hosszú percekig csak öleltük egymást, mikor kopogtak az ajtón, majd egy „szabad” után Bella nyitott be.
-Nesszi, most már ideje lenne lefeküdnöd. Fáradt leszel holnap – ült le mellénk az ágyra. Rajta is látszott, hogy mennyire megrázták a történtek. Anyjaként szerette Esmet. Tudom, mert ő maga mondta. Arca még egy vámpírhoz képest is sápadt volt. Akkor én milyen lehetek?
-Rendben. Megyek – sóhajtott föl, majd egy arcomra adott puszi után kibújt az ölelésemből.
-Apa majd mesél neked – adott egy puszit a homlokára Bella. Nesszi kiment, mi pedig kettesben maradtunk.
Egy ideig csak tűnődve nézett rám. Tudtam, hogy valamit akar mondani.
-Mondjad csak – sóhajtottam.
Kissé oldalra billentette a fejét.
-Hát… Carlisle, mi arra gondoltunk, hogy attól még, hogy… hogy… szóval, hogy rendezhetnénk egy temetést Esmenek – vetette fel az ötletet kicsit félve.
Gondolkodva bámultam magam elé. Igazuk van. Megérdemel egy rendes temetést. Bár lehet, hogy kettős temetés lesz belőle. Nem tudom, meddig bírom nélküle. Már szinte az őrületbe kergetnek a saját gondolataim. De mielőtt még utánamennék, el kell kapnom Arot. Nem úszhatja meg büntetés nélkül a dolgot. Hogy az egész Volturi előtt megalázta, majd megölte szerelmemet. Bűnhődnie kell. És meg is fogja kapni a maga büntetését. Meg fogom keresni, és ha megtalálom, megölöm.
-Sajnálom – mentegetőzött Bella. Valószínűleg félreértette a hallgatásom. – Lehet, hogy ez még korai. Nem kell most rögtön megtartanunk – hadarta gyorsan, de én leintettem.
-Nincs semmi bajom a temetéssel – csuklott el a hangom a végére. – Csak elgondolkoztam – szedtem össze magam. Nem kell, hogy tudjanak a tervemről. Nem engednének el egyedül. Márpedig ezt én fogom elintézni. Nem kell segítség. Viszont, ha Alice meglátja a tervemet, akkor ez az egész hallgatás értelmetlen lesz. Megpróbálom nem eldönteni, hogy mire készülök.

A napok csak teltek, de még mindig nem volt készen a tervem. Aro csak nem lehet olyan bolond, hogy visszamegy Volterrába. Ő is tudja, hogy mindenki ott keresné őt először. Vagy talán pont hogy ezért megy oda. Viszont bárhol máshol is lehet. A sok ellensége közül én akarok az első lenni, aki rátalál, és alkalma van megölni. Ha pedig nem sikerülne, akkor legalább együtt lehetek kedvesemmel. Legalábbis remélem, hogy oda jutok, ahova ő is.
A történtek óta csak a szobánkban ülök, és a terveimet készítgetem.
Azóta már egy hónap is eltelt. Már ha jól számolom. Nesszi azóta minden nap benézett hozzám. Ő volt az egyetlen, aki néha – még ha nem is szívből jövő volt - mosolyt tudott csalni az arcomra és ezt a többiek is tudták. Így naponta volt, hogy többször is bejött hozzám. Ezt persze ő sem bánta.

Teltek a hónapok. Már Esme temetését is rég megtartottuk. Azóta minden nap kimegyek a sírjához. Van, hogy egész nap kint maradok vele. Annyira hiányzik. De még nem mehetek utána. Először el kell intéznem Arot.
Azóta a tervem már nagyjából készen volt. És pont jókor jött Edward vadászati ajánlata. Már egy hónapja nem voltam, így már rám fér egy kiadós vadászat. Ráadásul, így talán meg tudok szökni.

Edwarddal megbeszéltük, hogy két óra múlva találkozunk a kijelölt helyen. Először tényleg elindultam vadászni, majd miután azzal végeztem, Volterra felé vettem az irányt.
Már fél napja futottam. Még elég messze vagyok a célomtól, de ha kicsit gyorsítok a tempón, akkor még körülbelül másfél nap, míg odaérek.
Ekkor egy alak ugrott ki elém a fák közül. Hogy lehetek olyan ostoba, hogy nem figyelek az illatokra? Aztán még egy. Így sorba egymás után négyen, majd mindannyian rám vetették magukat.
Hatalmas csattanással pofon vágott valaki, majd megszólalt a kéz tulajdonosa is.
-Hülye! – köpte a képembe. – Meg akartál halni? Miért nem szóltál nekünk? Tudod mennyire megijedtünk, mikor megláttam, hogy elmész Volterrába, hogy megöld Arot? – kiabálta.
-Alice, nyugi – húzta el őt tőlem Emmett. – Miért nem szóltál? – kérdezte rám nézve.
Még mindig nem tértem magamhoz az előbbi sokkból. Alice még sohasem ordibált velem.
-Igaza volt – mondta Edward.
-Nem engedtetek volna el egyedül. Arot én akarom megölni. Nem hagyom, hogy más végezzen vele.
-Gondolod, hogy a megmaradt Volturi katonák ellen neked bármi esélyed is lenne egyedül? – kérdezte Emmett kihúzva magát.
-Veled megyünk! – jelentették ki egyszerre.
-Rendben, de Aro az enyém – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve.
Bólintottak, majd futni kezdtünk. Jasper futott elől, utána Alice Emmett, én, végül pedig Edward.
-Carlisle, miből gondolod, hogy Aro Volterrában van? – kérdezte Edward mellém futva.
-Abból, hogy ő is tudja, mindenki ott keresné őt először, viszont senki sem tartja olyan ostobának, hogy csak úgy visszamegy Volterrába. Nincsen más olyan hely, ahova menekülhetne, hisz a Volturi volt, és még most is a családja. Nem tud másra támaszkodni.
-Van benne valami – gondolkodott el.

Kb. másfél nap múlva.

-Végre – sóhajtottam föl, mikor először megláttam Volterra falait. Gyorsítottunk a tempón, majd a város közelében emberi tempóban folytattuk tovább utunkat. – Mehetünk? – néztem Alicere. A tervünk már megvolt, így már csak megvalósítani kellett.
-Még várjunk pár percet. Aro most küldi ki Felixet, hogy nézzen körül – mondta Alice csukott szemmel. – Egyedül jön. Ötünk ellen esélye sem lesz.
-Merre megy?
-Körbenéz az egész városban. Erre is el fog jönni. Akkor elkaphatjuk – válaszolta magabiztosan.
-Rendben, akkor várunk – jelentettem ki.

Pár perc múlva már hallottuk is közeledni. Egymásra néztünk, majd bólintottam. Ez volt a jel. Mind az öten szétszéledtünk, majd különböző irányból megközelítettük Felixet. Először Emmett támadott, majd sorban, mind az öten rávetettük magunkat. Láthatólag eléggé meglepte a hirtelen támadás. Még csak védekezni sem volt ideje, már darabokban hevert a földön. Jasper tüzet gyújtott, majd Felix darabjait a lángok közé dobtuk.
-Eggyel kevesebb – suttogta Edward, majd intett, hogy mehetünk tovább.
Azonnal a tornyok felé vettük az irányt. A bejáratnál Alice bólintott, mire mi a terv szerint én előre mentem. A trónteremig senkivel sem találkoztam. Ott azonban az ajtóban állt egy őr. Még sohasem láttam, de nem lehet olyan erős, ha Aro nem tartja a közvetlen közelében. Kiléptem a sarkon és egy ugrással azonnal a vámpíron termettem. Egy határozott rántással eltörtem a nyakát, mire eszméletlenül esett össze előttem. Ekkor értek oda hozzám a többiek.
Most Jasper bólintott, mire én lenyomtam a kilincset és kinyitottam a hatalmas ajtót. Beléptem az ajtón, mire minden szem rám szegeződött.
Két vámpír azonnal elindult felém.
-Állj! – parancsolta nekik Aro, mire mindketten megtorpantak. – Mi szél hozott erre, drága barátom? – kérdezte negédesen, felém fordulva.
-Te is tudod, hogy már nem vagyunk barátok, Aro – morogtam. – Jöttem a kártérítésért – ereszkedtem támadóállásba. – Te az én életemet vetted el, én pedig a tiédet fogom.
Végszóra beléptek Edwardék is, mire Aro arcán átsuhant egy pillanatra a félelem, majd nyugodt arccal intett a katonáknak, akik erre elindultak felénk.
A többiek rájuk vetették magukat, én pedig a vezető felé vettem az irányt. Lassú tempóban közelítettem meg. Hirtelen termettem előtte. Láttam rajta, hogy tényleg nem gondolta, hogy én magam fogok eljönni érte. Egy szempillantás alatt a háta mögé ugrottam, majd löktem rajta egyet, mire a szemben lévő falnak repült, repedést hagyva azon. Azonnal fölpattant, majd már ugrott is felém, én viszont kitértem előle, majd megragadtam a karját hátulról és egy határozott rántással letéptem. Messzire eldobtam a végtagot. Morogva ugrott ismét felém. Mivel ő nem a harchoz volt szokva, így könnyebb volt harcolni vele. Túl könnyű. Nem akartam, hogy ilyen könnyen vége legyen az életének. Szenvedni fog, mint ahogy én is szenvedtem az elmúlt 8 hónapban. Újabb határozott rántással letéptem a másik kezét, majd a két lábát is. A végére hagytam a fejét, de az sem húzta már sokáig. Darabjai perceken belül előttem hevertek a földön egy kupacban. Sorban a már meggyújtott tűzrakásokba dobáltam a részeit, majd szinte elégedetten elmosolyodtam.
-Most már tudod, milyen érzés elveszíteni azt, ami a legfontosabb volt neked – mondtam a lángoknak, majd elfordultam a tűztől.
-Elmegyek megnézni, nincs-e valaki tömlöcben – mondta Edward, majd már indult is.
-Inkább én – szóltam utána. – Valamivel el kell terelnem a figyelmem.
Bólintott, mire én a várbörtön felé vettem az irányt.
A cellák nagyrészt üresek voltak. Volt azonban olyan is, amelyben halott emberek feküdtek. Nem biztos, hogy akarom tudni, hogy mit csináltak velük. Fejcsóválva haladtam végig a rácsok mellett, mikor az utolsóban megpillantottam valakit. Valakit, akiről eddig azt hittem, halott. Hisz megölték és elégették. Nem lehet, hogy ő az. De az illata… A külseje… Csak ő lehet!
-Esme – suttogtam. Feszegettem a rácsokat, ahogy csak tudtam, de nem mentem vele semmire sem. – Esme, kérlek, ha hallasz, nyisd ki a szemed – várakozásteljesen pislogtam rá, de semmi.
Hosszú percekig csak keresgéltem. Mivel a rácson nem volt zár, így gondoltam, valami különös módon kell kinyitni.
-C…car…lisle – hallottam meg szerelmem erőtlen suttogását. – Hát megint eljöttél! – sóhajtotta.
Nem értettem, miről beszél. Hogy-hogy megint? Azonnal a rácshoz rohantam.
-Esme, édesem, hallasz? Itt vagyok! Nem képzelődsz!
-Carlisle – suttogta. Megpróbált közelebb mászni a rácshoz, de nem tudott. Alig volt benne egy kis erő.
-Kicsim, ne mozogj, csak figyelj rám. Tudod, hogyan kell kinyitni a rácsot?
Bólintott.
-A… a lámpa. Kapcsold föl! – utasított, én pedig azonnal a kapcsolót kezdtem keresni a tekintetemmel. Mikor megtaláltam, azonnal fölkapcsoltam, mire fölhúzódtak a rácsok. Azonnal Esme mellett termettem és gyengéden magamhoz szorítottam. Gyengén ugyan, de visszaölelt.
-Most már nem lesz semmi baj – simogattam arcát nyugtatásként. De most nem hatott. Könnyek nélkül zokogott, és én semmit sem tehettem. – Cssssh… Nincs semmi baj – homlokomat az övének döntöttem. Kissé elhúzódott és kerülte a pillantásomat. – Mi a baj? Mi történt? – kérdeztem aggódva.
Csak most tűnt fel, hogy a testén lévő hegek egészen újak.
-Sajnálom – zokogta. – Nem tudtam mit csinálni. Sokkal erősebb volt nálam.
-Mit csinált veled? – kérdeztem. Közben egyik kezemet ökölbe szorítottam. Majd, mintha villám csapott volna belém, úgy ért a megvilágosodás. Megerőszakolta! És nem csak egyszer!
Nem tudtam, mit mondhatnék. Esmere nem haragudtam, hisz nem volt rá okom. Ezt azonban már nem tudom megbosszulni. De legalább már vége ennek a rémálomnak. Most már semmi sem állhat közénk.
Óvatosan felemeltem őt a földről, mire halkan felszisszent.
-Bocsáss meg. Kiviszlek innen és azonnal megvizsgállak – mondtam, majd egy csókot nyomtam a homlokára, ő pedig a vállamra döntötte a fejét.
Lassan haladtam vele, nem akartam megint fájdalmat okozni neki. Mikor kiértem, mindenki felém fordult. Döbbenten néztek kedvesemre.
-esme? – kérdezték kórusban.
Bólintottam, majd óvatosan lefektettem szerelmemet a fűbe. Azonnal vizsgálni kezdtem őt.
Egész testét harapásnyomok – frissek és régiek is egyaránt – és karmolások fedték. Döbbenten tapasztaltam, hogy nem egy csontja el is törött az utóbbi időkben, azonban volt, amelyik nem jól forrt össze. Hogy ezeket hogyan fogom rendbe rakni, azt még nem tudom.
-Ne aggódj, minden rendben lesz – vettem újra a karjaimba. – Mehetünk? – fordultam vissza a többiek felé, akik még mindig döbbenten pislogtak Esmere.
Lassan bólintottak, majd futásnak eredtünk. Most mindannyian lassabban haladtunk, mint idefele.

3 napba telt, mire hazaértünk. Még vadászni sem álltunk meg közben. Bár javított volna Esme állapotán, viszont ha rendbe akarom tenni a sérüléseit ahhoz jobb, ha gyengébb a szervezet. Főleg, ha újra el kell törnöm a csontjait, hogy megfelelően forrjanak össze.
Szerelmem az egész utat a karjaimban töltötte. Nagyon le volt gyengülve. Én persze gond nélkül cipeltem édes terhemet, de azért jobb lett volna, ha a saját lábán tud hazajönni.
Családunk a ház előtt várt minket. Biztosan érezték már egy ideje az illatunkat.
-Mi történt? – kérdezte ijedten Rose, majd mintha valamit hallott volna, arca felderült. – Esme él? – kérdezte csodálkozva.
-Igen – bólintottam boldogan.
-Nagymami! – rohant ki a házból Nesszi. Egyenesen hozzánk szaladt. Kedvesem elmosolyodott. Már amennyire a fájdalmai engedték.
-Bocsánat, de amint meglátta Esmet, már nem lehetett bírni vele – szabadkozott Bella, miután kilépett a verandára.
-Semmi gond. Gyere Nesszi, majd bent beszélhetsz a nagyival – mosolyogtam rá, majd elindultam az ajtó felé.
-Mégis vissza tudtad hozni nekünk – ujjongott mellettem Nesszi.
A többiek szó nélkül követtek minket.
Esmet lefektettem a nappaliban lévő kanapéra, majd mellé térdeltem, hogy újra megvizsgáljam. Elég sokat változott az állapota ezalatt a 3 nap alatt.
-Mi történt vele? – gyűltek körénk a többiek.
Nem akartam Nesszi előtt beszélni erről az egészről, amit gondolatban közöltem edwarddal is.
-Bella, szerintem Neszire ráférne egy jó kis vadászat. Esetleg elmehetnénk a rétre is – ajánlotta Edward. Bella rögtön megértette a célzást.
-Igen, ez jó ötlet – bólintott rá. – Nesszi, te mit szólsz hozzá? – fordult a kislyán felé.
-Én most inkább a nagyival maradnék – vonakodott. Látszott rajta, hogy nagyon szívesen elmenne a rétre.
-Ha visszajöttünk, annyit lehetsz vele, amennyit csak akarsz – ígérte Bella.
-Rendben – bólintott rá Nesszi, majd arcon puszilta Esmet, aztán anyja karjaiba ugrott. – Indulhatunk – adta ki a végszót, mire mind a hárman egy-egy köszönés kíséretében távoztak.
-Nos, mi történt? – törte meg a csendet Alice. – Honnan szerzett ennyi sérülést? És hogy-hogy még… - akarta folytatni, de félbeszakították.
-Élek? – fejezte be a mondatot Esme. – Nem dobtak bele a tűzbe – folytatta. – Miután Aro… - itt elakadt és kissé megremegett.
-Tudjuk, mit tett veled – simítottam arcára a tenyeremet.
Csak bólintott.
-Szóval, utána széttépték a ruháimat, majd néhány cafat kivételével elégették. Volt egy új, tehetséges vámpír a családjukban, aki téves információkat tudott veletek elhitetni. Látomásokon és persze gondolatokon keresztül is. Ezért hittétek azt, hogy meghaltam – a végén sóhajtott egyet. – Azóta szinte minden nap bántott – csuklott el a hangja a végére. – Eleinte még próbáltam küzdeni ellene, de sztán már annyira legyengültem, hogy mozdulni is alig bírtam. Egyre kevesebbszer jött le hozzám. Persze ennek én nagyon örültem. Gondolom, már nem volt élvezetes számára, ha nem tudtam még csak mozdulni sem. Azt hiszem, 5 napja láttam őt utoljára.
Csodálkoztam, hogy mindezt egyszerre, szinte megakadás nélkül el tudta mondani.
-Jó hatással van rám a közelséged – mosolyodott el halványan, csodálkozó arcom láttán. Kissé megrándult a szája sarka.
-Mid fáj? – kérdeztem aggódva.
-Tulajdonképpen mindenem – szorította össze a szemeit. – De most épp a vállam – nyögött fel.
-Jobb lenne minél előbb helyre rakni a csontjaidat – rándult meg most az én arcom. Nem tudom, képes leszek-e rá. Már bánom, hogy elküldtem Edwardot. De most már nem tudok mit tenni. Muszáj lesz nekem megtennem.
-Miért? – kérdezte meglepettem.
-Mert az utóbbi hónapokban több csontod is eltörött, és nagyrészük rosszul forrt össze.
-ez azt jelenti, hogy újra el kell törni őket?
-Igen – bólintottam. – És még jó lenne azelőtt, hogy Nesszi hazaér, mert nem lesz éppen kellemes élmény.
-Rendben – mondta határozottan. – Csináld! – szorította össze a fogait.
-Ti nyugodtan elmehettek – fordultam a többiek felé. – Nem kell végignéznetek.
-Maradunk! – jelentették ki egyszerre.
-Kérlek – nézett föl rájuk Esme gyengén. – Menjetek – unszolta őket.
Teljes mértékben megértettem őt. Én sem akartam volna, hogy a gyermekeim ilyen gyengén lássanak engem. Előttük mindig erősnek kell maradnunk. Bár én erre erősen rácáfoltam az utóbbi pár hónapban a viselkedésemmel.
A gyerekek bólintottak, majd elindultak az ajtó felé. Kivéve Alicet. Ő odajött hozzánk és leült kedvesem mellé.
-Én maradok – mondta határozottan, miközben megszorította szerelmem kezét.
A többiek elmentek, Alice pedig kérdő tekintettel fordult felém.
-hogy akarod csinálni? – kérdezte. – Nincs valami fájdalomcsillapító a vámpírok számára is? – reménykedett.
-Sajnos nincs, de van egy ötletem. Ehhez azonban Esme beleegyezése is kell.
-Mondjad – sóhajtott, mire ismét fájdalmas grimaszt vágott.
Összeszorítottam a számat, nehogy fölmorduljak. Mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak, majd elmondtam a tervemet:
-Ugyebár, ha egy vámpírt megharap egy másik, akkor a harapás közelében zsibbadni és égni kezd a tested. Ez fájdalmasabb, mint a csonttörés, viszont amíg abból három is lenne, addig ebből csak egy és ezt el tudom mulasztani. Arra gondoltam, hogy a nyakadnál harapnálak meg, hogy ne legyen újabb heged.
-Ha azt mondod, hogy ez hatni fog és nem fogok kiabálni, mint egy őrült, akkor rendben – bólintott rá.
-Kezdhetem? – kérdeztem nagyot nyelve.
Alice megszorította Esme ép kezét.
Szerelmem bólintott.
Odahajoltam a nyakához, majd finom, de határozottan beleharaptam, pontosan a sebhelyébe. Fájdalmasan felnyögött és szemeit összeszorította. Nem tétováztam tovább. A vállával kezdtem. Mikor eltörtem a csontját, ismét felnyögött. Azonnal folytattam a bordájával, majd a csuklójával. Minden egyes reccsenéssel együtt az arca fájdalmas grimaszba rándult, de hang nélkül, összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat.
Miután végeztem, rögzítettem a töréseket.
Ismét nyakához hajoltam, majd nyelvemmel körbesimítottam a seb szélét, ami azonnal elkezdett gyógyulni.
-Vége? – kérdezte pár másodperc, múlva halkan zihálva.
-Igen, már vége – sóhajtottam föl megkönnyebbülten. – Jól vagy? Más nem fáj?
-Jól vagyok – suttogta. – Mennyi időbe telik, mire felépülök?
-Minél hamarabb táplálkozol, annál kevesebb. Talán 1-2 óra – gondolkodtam el.
-Akkor én megyek, és szerzek neki vért – pattant föl Alice és az ajtónál termett, majd kisuhant rajta.
Láttam, hogy szerelmem föl akar ülni, ezért gyengéden visszanyomtam ép vállánál fogva.
-Ne nagyon mozogj, amíg még nincsenek rendben a csontjaid – mondtam neki lágyan, miközben végigsimítottam arcának selymes bőrén.
-Akkor legalább dőlj ide mellém – nézett vágyakozva a szemembe. Furcsának találtam, hogy a történtek után még vágyik egy férfi közelségére, de azért készségesen teljesítettem a kérését. Nagyon óvatosan kissé beljebb csúsztattam testét a kanapén, majd lefeküdtem mellé. Az oldalamon feküdtem, megtámasztva fejemet a kezemen.
-Jobban vagy? – suttogtam, egészen közel az arcához.
-Most már igen – döntötte felém a fejét.
-Ennek örülök – támasztottam homlokának az enyémet.
Így feküdtünk percekig, mikor meghallottam, hogy Alice mindjárt itt van. Fölültem a kanapén és úgy vártam, hogy lányunk betoppanjon.

Miután Esme evett, máris sokkal jobb színben volt. Már ha lehet ilyet mondani egy vámpírra. Mivel 8 hónapig nem ivott semmit, így beletelt egy időbe, mire teljesen felépült. 3 nappal később azonban már tökéletesen jól volt.

-Gyere, mutatni szeretnék neked valamit – fogott kézen. Másik kezében egy összehajtogatott pléd volt.
Engedelmesen követtem őt.
-Hová megyünk? – kíváncsiskodtam, mikor már az erdőben futottunk.
-Az meglepetés – somolygott, majd szó nélkül futott tovább.
Az erdő ezen része egyáltalán nem volt ismerős. Nem értettem, miért jövünk ide.
-Itt várj egy kicsit. Mindjárt visszajövök – lehelt csókot ajkamra, majd eltűnt előlem. Legszívesebben utána futottam volna, de mivel megkért, hogy maradjak itt, ezért nyugton maradtam. Ennek ellenére persze nagyon aggódtam érte.
-Gyere – jelent meg ismét előttem, majd újra kézen fogott és húzni kezdett.
A fák egyre ritkultak, majd végül teljesen eltűntek és a helyükön egy gyönyörű tisztás terült el. Nem messze tőlünk, pedig a sziklaperem volt. Az alatt terült el az óceán. Csodálatos volt a kilátás és amint láttam, mindjárt lemegy a nap.
-Ez gyönyörű – mondtam elképedve. – Mikor találtál rá? – kérdeztem kíváncsian.
-Nem sokkal a visszaköltözésünk után. Párszor eljöttem ide, mert az emberi koromra emlékeztetett. Itt fel tudtam eleveníteni az emlékeimet.
-És hogy-hogy most megmutattad nekem?
Ha azért jött ki ide, hogy emlékezzen, akkor engem miért hozott ide?
-Azért, mert te az életem része vagy. Sőt mi több, az életem vagy! És te is benne vagy az emberi emlékeimben – mosolygott.
-Az még a mai napig felejthetetlen élmény számomra – sóhajtottam föl, visszaemlékezve az első találkozásunkra.
-Számomra is – karolta át a nyakam, majd finoman megcsókolt. – Nézzük együtt a naplementét? – kérdezte csillogó szemekkel.
-Persze – válaszoltam, majd magammal húzva őt is, ledőltem a kiterített plédre. Csak csodáltam szerelmem testét, melyen ezernyi kis gyémántként csillantak meg a nap utolsó sugarai.
Csendben néztük a lemenő napot. Csodálatos volt szerelmemet ismét a karjaimban tartani. Nem sok kellett volna hozzá, hogy megölessem magam. Örülök, hogy nem tettem meg. Itt hagytam volna a családomat és Őt is. Kínzott volna a tudat, hogy mekkora fájdalmat okoztam volna ezzel neki, mikor megtudja. Mert tudom, hogy fájt volna neki. De most már nem szabad ezen gondolkoznom. Vége van a rémálomnak. Most már örökké boldogok leszünk.
Aztán eszembe jutott valami, amin már régebben elgondolkoztam. Talán éppen itt az ideje megvalósítani. Bár gyűrű nincs, de az ráér később is.
-Esme – szólítottam meg. Fölnézett rám. Szemei csillogtak a boldogságtól.
-Igen? – kérdezte felvont szemöldökkel.
Szó nélkül felálltam, felhúzva őt ülő helyzetbe, majd fél térdre ereszkedtem előtte.

-*„Egész éjjel a csillagos eget nézem,
Nekem ez a rét az éden.
A hold ragyog fönn az égen,
Szeretlek, és ez nem szégyen.
Beleborzong egész lényem,
Mikor megérintesz, érzem.
Velem voltál minden vészben,
S cserébe csak kezed kérem.”

Csodálkozó tekintettel pislogott rám.
-Hozzám jönnél újra, édesem? – kérdeztem.
-Igen! – ugrott a nyakamba, majd megcsókolt. – Igen! Igen! Igen! – csókolt meg minden egyes szó után. – Ezerszer is igen! – suttogta fülembe érzékien.
-Gyűrűt még nem vettem. Remélem nem gond.
-Nem, egyáltalán nem gond – harapott bele játékosan a fülcimpámba.
Végigdöntöttem őt a pléden, majd ajkaihoz hajoltam. Fölé gördültem, majd lábait derekam köré csavartam.
-Tudod – zihálta -, ahonnan én jövök, ott a nászút előtt… nincs együtt töltött… éjszaka.
-Tudod – suttogtam fülébe -, ahonnan én jövök, ott még csók sem nagyon van előtte – húzódtam kissé el tőle.
Tarkómnál fogva visszahúzott magához.
-Nem érdekes – motyogta ajkaimba, majd újra csókolni kezdett.

Most nem voltak kötelezettségeink. Szabadok voltunk és mi élvezettel használtuk ki ezt. Egy emlékezetes, gyönyörrel teli éjszakát töltöttünk el a réten. Minden pillanatát mélyen az emlékezetembe véssem, hogy akkor is pontosan emlékezzek rá, mikor éppen nincs mellettem. Ilyen alkalom ezen túl nem gyakran lesz. Soha többé nem engedem el őt magam mellől.


*Saját vers! Nem lemásolható!!!:))