35. fejezet

Sziasztok!
Bocsi, h ilyen későn, de mivel megígértem h legkésőbb ma fölrakom, így még most megírtam a végét:D különösebb eseménye nincsen de talán ez most nem lett olyan erőltetett:))
Nem is dumálok tovább, inkább megyek aludni, mert hulla fáradt vagyok..*nagyokatásít*:)
jó olvasást hozzá:D
jó8, puszi:CC&EC



Carlisle szemszöge

Még szinte körbe sem néztem, családom kórusban felkiáltott:
-Boldog születésnapot Carlisle!
Mosolyuk rám is átragadt. Hogyan felejthettem el, hogy mikor van a születésnapom? Persze már évszázadok óta nem ünnepeltem meg ezt a napot, de azért eszembe juthatott volna. Minden lehetséges eseményt átgondoltam, de ezt az egyet pont nem.
Ahogy körbenéztem a szobában, észrevettem, hogy nem csak a Denali család és Esme vannak itt. Jasper, Alicet átkarolva állt a sor szélén, mellettük, pedig Rose állt.
A mosoly még szélesebbre húzódott a számon. Végre együtt a család.
-Köszönöm – öleltem meg őket sorban, Esmet pedig megcsókoltam. Hiába akart elhúzódni tőlem egy rövid, egyszerű csók után, szorosan öleltem magamhoz. 2 hónapja most csókolhattam meg először. Már nagyon hiányzott a közelsége.
Miután elszakadtam tőle, elégedetten rámosolyogtam, miközben ő fülig pirult. Szíve őrült ütemben dobogott és a légvételeit is szabályoznia kellett, hogy ne kezdjen el zihálni.
-Ne légy zavarban – súgtam a fülébe lágyan, mire lélegzete elakadt. Nem biztos, hogy ez jó ötlet volt. Így inkább teljesen elhúzódtam tőle, de azért a derekát átkaroltam.
-Hogyhogy eljöttetek? – kérdeztem kíváncsian Alice felé fordulva.
-Elég sok minden történt az elmúlt hónapokban és Rose is egész jól tudja már kontrollálni magát. Ráadásul nem minden nap leszel 275 éves – nevetett.
-Alice azt akarta mondani, hogy jöttünk vigyázni rátok – kuncogott Jasper, mire felesége oldalba bökte, de ő csak tovább vigyorgott.
-Hagyd Alice, igaza van – mosolyogtam. – Meséljetek, mi történt veletek amióta elmentünk? – kérdeztem kíváncsian.
-Na azt már nem! – csattant föl Alice megjátszott felháborodással. – Ez a te napod, Carlisle. Majd holnap mesélünk. – mosolygott.
-Rendben. Meddig maradtok? – tettem föl egy másik kérdést.
-Holnap este indulunk vissza – görbült lefelé a szája. – Rosalienak még sok lenne.
-Persze. Értem – bólintottam szomorúan.

Rosalie szemszöge

-Hát Rose, ha ilyen tempóban haladsz tovább a tanulással, nyugodtan elmehetünk majd Carlisle születésnapjára – mondta Alice a városi sétánk után. - Egy-két napot szerintem már könnyűszerrel átvészelsz. Még Esme közelségében is – éppen emiatt aggódok. Mi van, ha rátámadok? Ha véletlenül megsebesítem? Már így is épp elég baja van. Mint például most ez a baleset. Még mindig nem tért magához.
-Ne aggódj – tette a vállamra a kezét Jasper. – Csak két napról lenne szó. És majd éjszaka elmegyünk vadászni – mondta, közben éreztem, hogy lassan kezdek megnyugodni.
-A városban is kibírtál majdnem egy egész napot és csak azért jöttünk haza, mert már kezdett sötétedni – érvelt Alice.
-De ti mondtátok, hogy még Carlislenak is feltört a sokáig rejtegetett szomjúsága, mikor megérezte az illatát. Akkor én hogyan bírnám ki a közelében? – kérdeztem kétségbe esetten.
-Carlisle esete más – ellenkezett Jasper. – Az ő szomjúságát a szerelem erősíti. Eleinte nagyon vonzotta a vérének az illata. Ügyelnie kellett minden egyes mozdulatára, nehogy összetörje Esmet. Persze te nem ismered még annyira Carlislet, hisz még csak egyszer beszélgettél vele, de legbelül ő is vámpír. És mindig az is marad. Nem láttad, milyen vérszomjjal nézett Dominicra és Danielre, mikor Esmet kellett megmentenünk. Persze azzal, hogy már évszázadok óta vámpír, szinte tökélyre fejlesztette az önuralmát, de mint sokan mondják, „A szerelem mindent legyőz!”. Esme vére neki olyan volt, mint egy drogosnak a heroin. Nem tudom, hogyan magyarázhatnám el ezt neked másképp – gondolkodott el.
-Nem kell – ráztam meg a fejem. – Értem. A szerelem, amit Esme iránt érez, kihatott a gondolkodására is, ezzel meggyengítve az önuralmát. A viszonzott szerelem azonban más. Észhez térítette őt. Tudom, hogy miről beszélsz. Számtalanszor elgondolkodtam már ezen azóta, hogy Esme elmondta, hogy a barátja vámpír – mosolyodtam el az emlék hatására. Emlékszem, milyen elszörnyedve néztem rá. Hogy mennyire sajnáltam, hogy idáig süllyedt. És lám! Belőlem is vámpír lett. Kaptam egy szerető családot és egy második esélyt, amit most már szinte örömmel használok ki. Már csak egy társ kellene mellém, és boldogabb lennék, mint valaha.
-Örülök, hogy így is megértetted – mosolygott.
-Várj! – emeltem föl a kezemet. – Azt még mindig nem értem, hogy ez az én helyzetemen hogyan változtat. Azt még értem, hogy ti tudtátok magatokat türtőztetni, de én még csak alig fél éves vagyok.
-Mindkettőnk szomját erősítette valami. Egyik esetben a szerelem, másik esetben pedig az, hogy én csaknem egy évszázadig embervéren éltem. Te viszont rögtön a vegetáriánus életmódot választottad és így fejlettebb lesz – vagy már most is az – az önuralmad. Te nem tudod, milyen az embervér, így sokkal kevésbé érzed azt hívogatónak – magyarázta.
Lehet, hogy igaza van, és csak én reagálom túl ezt az egészet.
-Rendben – adtam meg magam végül. – De ha bármi szokatlant észlelsz, azonnal fogj le – néztem Jasperre, aki erre csak bólintott.
-Nagyszerű – csapta össze a kezeit Alice. Most először láttam őket boldognak Esme balesete óta – Akkor 1 hét múlva irány Porto – ujjongott. Lehet azt remélte, Esme talán magához tér addigra vagy éppen akkor, mikor ott vagyunk. Vagy, hogy tud segíteni rajta.

Alice szemszöge

Miután megbeszéltük Rosezal a dolgokat, azonnal a telefonhoz rohantam és már tárcsáztam is Carlisleék számát. Egy csöngés után felvették.
-Halló? Cullen lakás – szólt bele Carmen csilingelő hangon.
-Szia Carmen, Alice vagyok.
-Szia Alice. Mi újság? Talán láttál valamit? – hangja rögtön izgatott lett.
-Nem, Esme jövőét azóta sem látom – sóhajtottam mélyet. – Viszont van egy jó hírem – a gondolatra újra elmosolyodtam. – Carlisle ott van a közelben? – vettem halkabbra a hangom.
-Hát, ha úgy vesszük, igen. Testben igen, de fejben szerintem nincs, úgyhogy nyugodtan mond – válaszolta, én pedig rögtön elmondtam neki a tervemet.
-Ez remek ötlet – nevetett halkan. - Jó lesz újra látni titeket. Carlisle is biztos örülni fog.
-Remélem. Akkor tartsd magad a tervhez.
-Alice… - tétovázott.
-Igen? – kérdeztem meglepetten.
-Szóval, tudod… annyi minden történt mostanában, és én… elfelejtettem odaadni Esmenek a csomagot – hangja bűnbánó volt. – Carlisle ajándéka van benne, igaz? – kérdezte szomorúan.
-Igen – sóhajtottam. – Semmi gond. Ilyen állapotban úgysem tudja átadni neki – próbáltam elviccelni a dolgot, de nem nagyon ment.
-Várunk titeket. Most le kell tennem, mert úgy hallom, Eleazarnak sikerült rávennie Carlislet egy vadászatra. Majd még beszélünk. Szia! – köszönt el gyorsan.
-Szia! – mondtam a már néma telefonnak.
-Ne aggódj, minden rendben lesz – karolta át hátulról Jazz a derekamat. Majd éreztem, hogy fokozatosan kezdek megnyugodni.
Hálásan nyomtam egy csókot ajkaira, majd arcomat nyakába fúrtam. Illata teljesen ellazított. Már csak egy hét és újra láthatom őket. Talán Esme addigra magához tér.

Teltek a napok és már csak azt vettem észre, hogy eljött az indulás napja. A tegnapot szinte végigpörögtem, felidegesítve ezzel Jazzt is. Persze ő is örült az utazásnak, de mindhármunk öröme azért már sok volt szegénynek. Ráadásul Rose az örömön kívül még aggódott is.
-Indulhatunk? – kaptam föl várakozóan a telefont. Mindketten bólintottak, így már tárcsáztam is a számot. Egy csörgés után fel is vették.
-Alice? – kérdezte Carmen izgatottan.
-Igen, én vagyok. Van valami újság?
-Igen. Esme fölébredt pár perce. Pont most akartalak hívni – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
-Nagyszerű. Akkor add oda neki a csomagot. Ha másról nem, akkor arról biztosan eszébe fog jutni Carlisle születésnapja – hadartam el gyorsan. – Mi most indulunk. Mindenképpen tudnia kell, hogy milyen nap van – figyelmeztettem.
Belül szinte ujjongtam. Esme felébredt! Csak ez az egy mondat villogott a fejemben.
-Rendben – szinte láttam magam előtt, ahogy bólint.
-Akkor majd találkozunk. Sietünk. Szia! – még megvártam, amíg ő is elköszön, és jó utat kíván, majd letettem a telefont. – Indulhatunk – jelentettem ki boldogan, majd felkaptam a csomagomat és rögtön az ajtónál termettem.
-Jól hallottuk, hogy Esme felébredt? – kérdezte mosolyogva Jasper.
-Igen – bólintottam boldogan. – Induljunk! – jelentettem ki, majd már futásnak is eredtem, a többiek, pedig követtek.
-Mennyi idő alatt érünk oda? – futott mellém Rose kíváncsian.
-Kb. 3-4 óra – válaszoltam.
Ezután csendben futottunk egészen Portóig.
Mikor végre megpillantottuk a házat, lelassítottunk és emberi tempóban mentünk el a bejáratig. Jasper Rose vállára tette egyik kezét, a másikban, pedig a csomagokat vitte. Én Rosalie másik oldalán lépdeltem. Nagyon aggódott szegény. Úgy tűnik, még Jazz képessége sem tud minden esetben hatni.
-Minden rendben? – kérdeztem, megszorítva a kezét. Bólintott. – Nyugodtan lélegezz. Nem lesz semmi baj. Itt vagyunk – bíztattam.
Egy kis ideig tétovázott az ajtó előtt, majd lassan, mély levegőt vett. Egy pillanatra megfeszült, de mivel szerelmem nem mozdult, így én is nyugton maradtam. Végül lazított a tartásán, majd elmosolyodott.
-Ez könnyebb, mint hittem – mondta büszkén.
-Látod? Mondtam én! – mosolyogtam rá, majd bekopogtam az ajtón.
-Majd én nyitom – hallottuk meg Esme hangját, majd közeledő lépteit. Aztán kinyitódott az ajtó és amint felfogta, kik állnak szemben vele, boldogan a nyakunkba ugrott. Rose még csak meg sem rezzent mellettem. Perceken keresztül csak ölelgetett minket, míg a Denali klán csak elnézően mosolygott felénk. – Hogy kerültetek ide? Miért nem hívtál, hogy jöttök? – kérdezte minden szemrehányás nélkül.
-Mi szóltunk… - pillantottam Carmen felé. – Csak neked meglepetés volt. És persze Carlislenak is.
-Mi vagyunk a születésnapi ajándékai – vigyorgott Jasper.
-Az biztos, hogy nagyon fog örülni nektek – helyeselt Esme.
Köszöntöttek minket a Denalik is, majd mindannyian bementünk a házba. Belülről szinte ugyan olyan volt, mint eredetileg, csak kicsit modernebb, és sokkal szebben volt berendezve.
-Olyan jó, hogy végre együtt vagyunk – ujjongott Esme. Szegény még nem tudja, hogy már holnap este megyünk vissza. – Meddig maradtok? – mintha csak ráérzett volna a gondolataimra.
-Holnap estig – szomorodtam el. Rögtön eltűnt a mosoly az arcáról. – Rosenak még sok lenne egyszerre.
-Persze. Értem. Kár, hogy nem tudtok tovább maradni. De legalább találkoztunk. Akkor szerintem álljunk is neki a buli előkészítéséhez – ajánlotta. – Nem tudom, Eleazar terve meddig tartja távol Carlislet.
-Rendben. Enyém a díszítés – pörögtem fel szinte azonnal.
-Mi pedig segítünk neki – ajánlotta Kate és Irina, majd Roset magukkal húzva követtek engem.
Fél óra alatt végeztünk a díszítéssel. Eközben Esme is evett. Nem akarta, hogy az ünneplés alatt legyen éhes.
Becsomagoltuk az ajándékokat és már készen is voltunk.
Belenéztem Carlisle jövőjébe – most kivételesen láttam őt.
-Kb. 10 perc múlva itt lesz – informáltam a többieket izgatottan, mire ők is fészkelődni kezdtek.

Pár perccel az érkezése előtt, beálltunk egy sorba a nappaliba és úgy vártuk őt.
Aztán megérkezett. Először még tétovázott a ház előtt. Biztosan nem értette, hogy mi folyik körülötte. Milyen érdekes! A legtöbben számon tartják a születésnapjuk időpontját, de Carlisle nem. Aztán végül benyitott a házba, mi pedig egyszerre felkiáltottunk:
-Boldog születésnapot, Carlisle!