Még egy díj:)

Sziasztok!

A blog ismét díjat kapott, amit nagyon szépen köszönök ezúttal Beus-nak:)

Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogukat)!
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

Huh, hát, ismét magamról kéne hét dolgot írni... Nem biztos, hogy meglesz annyi, mert az utóbbi pár napban már minden elmondtam szerintem:) Azért próbálkozok:)

1. A vámpíros filmeket általában mind megnézem:D (egyszer sikerült kifognom így egy nagyon szar filmet, de ez mellékes:D)
2. A filmek mellett a vámpíros könyveket is szeretem:) Így kezdtem bele Darren Shan sokrészes regényébe is nemrég, de eléggé lassan haladok vele, mert nincsen sok időm olvasni:/
3. Sokszor eszembe jutnak történet ötletek, de aztán mindig elvetem őket, mert nincsen meg hozzájuk az elegendő cselekmény:/
4. Sokszor elgondolkodom azon, milyen lehet valakivel közösen megírni egy történetet:)
5. Eléggé rendetlen típus vagyok:$ (általában könyvek kupacát rakosgatom le az asztalomról, hogy hozzáférjek a gépemhez:D) Bár ezen próbálok változtatni:)

És, akiknek tovább küldeném:

Carly
Winnie
Alicebrandon
Mosi

Most csak nekik küldeném:)

Még egyszer nagyon szépen köszönöm!:)

Puszi

68. fejezet/II.

Sziasztok!

Meg is hoztam a fejezet második részét:) Most nem fűzök semmit sem hozzá, csak annyit, hogy jó olvasást!:)

Puszi


-Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – nézett rám Alice kérdőn.
-Teljesen – bólintottam határozottan, holott legbelül szinte felemésztett a félelem. Nem fogok tudni parancsolni magamnak. Ez nem fog menni. Nem vagyok elég erős ehhez. Én nem vagyok Carlisle…
-Ezt most azonnal fejezed be, mert különben indulunk is vissza – ragadta meg a vállamat Jasper és mélyen a szemembe nézett. – Ne hasonlítsd magad Carlisle-hoz! Nem vagyunk egyformák! És ne mondogass magadba ilyen negatív dolgokat, mert így sosem fog sikerülni – mondta komolyan. Megszeppenten bólintottam, mire egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában. – Ne aggódj, jó leszel – fordított meg, hogy háttal álljak neki. – Most pedig, szép lassan elindulunk a város felé. Ne felejts el közben egyenletesen lélegezni. Ha már nem bírod, akkor szólsz, és gyorsan eljövünk. – Ismét bólintottam. – Akkor gyere! – adta meg a kezdő lökést hátulról.
Michelle közben mellém lépett és belém karolt, míg Alice előttünk haladt pár lépéssel, hogy időben segíteni tudjon Jasperéknek, ha szabadulni akarnék. Ahogy lépésről lépésre közeledtünk a város felé, úgy kezdtem egyre erősebben szorongatni Alice kezét. Szinte remegtem az izgalomtól, de nem a jó értelemben.
-Jazz, nem tudnál egy kicsit segíteni neki? – suttogta Alice.
-Nem biztos, hogy az jó ötlet lenne… Ha most használnám rajta a képességem és megnyugtatnám, az egy kicsit el is bódítaná őt. Nem lenne szerencsés kockáztatni az első alkalommal. Abban az állapotban nem biztos, hogy képes lenne visszafogni magát, bármennyire is veszélytelen lenne egyébként.
-Ne aggódj, Alice, jól vagyok – biztosítottam lányomat, miközben tovább lépkedtem. – Csak izgulok.
-Esme, lélegezz egyenletesen – szólt rám Michelle, mikor már egészen a város közelében voltunk. – Vissza tudunk tartani.
Úgy tettem, ahogy kérte. Mély levegő… kifúj… mély levegő… kifúj… na, még egyszer… mély levegő… kifúj…
Hirtelen torpantam meg, ahogy megcsapta az orromat az édes illat, amit a megforduló szélirány sodort felém. Édes volt, mint a méz… Akaratlanul is megnyaltam a szám szélét, majd tovább haladtam. Szinte láttam magam előtt a lüktető artériát… de mégsem csábított.
Azonnal felpattantak a szemhéjaim. Ez… ez hogy történhetett?
-Eddig nagyon ügyes vagy – szólt Jasper mosolygós hangon, mire egy kicsit fölbátorodtam. – Hogy érzed magad?
-Tökéletesen – mosolyogtam én is. – Egyáltalán nem érzek késztetést. Közel vagyunk már? – kérdeztem kíváncsian.
-Hát, ami azt illeti… - kuncogott fel fiam, majd a következő pillanatban mind kiléptünk az erdőből. Meglepetten néztem körül az utcán. Most először láttam ezt a kinti világot, amióta vámpírrá változtam… és egyszerűen lenyűgözött. Azok az éles színek és tökéletesen hallható apróbb zajok… Ilyen lenne egy kisváros… Káprázatos. – Hihetetlen – nevetett fel Jasper.
-Micsoda? – kíváncsiskodott Alice.
-Semmilyen hatással nincsen rá az emberek közelsége – válaszolta fiam. – Rögtön feltűnt neki, mennyivel másabb így a város, hogy sokkal élesebb minden, mint azelőtt… De hogy rátámadjon bárkire is, az eszébe sem jutott – halkította le a hangját, miközben elismerően bólintott.
-Akkor sétáljunk beljebb – ajánlotta Alice, majd Jasper mellé lépett és bele karolt szerelmébe.
-Én benne vagyok – bólintottam izgatottan.
Az elégedettség forró lávaként terített el belülről. Büszke voltam magamra. Végre valakinek érezhettem magam. Egy olyan nőnek, aki büszkén sétálhat a tökéletes férje mellett az utcán. Aki után nem ujjal mutogatnak, hanem irigykedve fordulnak meg. Persze nem arra vágytam, hogy bárki is irigykedjen rám. Sokkal inkább arra, hogy helyt álljak Carlisle mellett és ne okozzak neki csalódást. Még a végén lecsapnák őt a kezemről.
-Örülök, hogy boldog vagy – suttogta Jasper. – Büszke is lehetsz magadra. Nem semmi próbát álltál ki.
-Köszönöm – motyogtam hálásan.
Sokáig sétálgattunk még a városban. Alice kérésére még néhány boltba is benéztünk, hogy vehessen magának, és persze nekünk is egy-két új ruhát. Az idő gyorsan telt. Észre sem vettük, hogy lassan már késő délután lesz, és mi még mindig az utcákat rójuk.
-Meddig van látogatási idő a kórházban? – kérdezte Alice hirtelen.
-Jaj, tényleg! Jonathan! Teljesen kiment a fejemből – esett kétségbe Mitch.
-Hé, nyugi! – szorítottam meg a kezét. – Most szépen elsétálunk a kórházhoz, és ha már esetleg nem engednének be hozzá, akkor szólunk Carlisle-nak, és vele üzenünk – mosolyogtam. – Amúgy is, ő biztosan beengedhet minket.
-Mi viszont akkor hazamegyünk – fogta Jasper kézen kedvesét. – Azt hiszem, nekem még sok lenne egy kórházlátogatás – húzta el a száját.
-Persze, menjetek csak – bólogatott Michelle. – Mi majd Carlisle-lal együtt megyünk haza.
-Rendben. Sziasztok – intettek, majd megfordultak és elindultak visszafelé, mi pedig a kórház felé vettük az irányt. Nem telt bele öt percbe, és máris a kórház bejárata előtt voltunk, ahol Michelle szembe fordult velem.
-Ha mégis sok lenne egyszerre ennyi új illat, akkor nyugodtan szólj – nézett komolyan a szemembe, majd miután bólintottam, beléptem utána az ajtón.
A sok illat, ami megcsapta hirtelen az orromat, szinte kábító hatással volt rám, de nem a rossz értelemben. Nem volt kísértés, hogy becserkésszem az embereket. Az illatuk csábító volt ugyan, mégis minden gond nélkül lélegeztem. Azért a biztonság kedvéért először csak lassan haladtam előre és mélyen szívtam be a levegőt, de semmi változás nem volt. Felbátorodva mosolyogtam rá Michellere, aki felderült arccal intett, hogy kövessem. Ő már tudta, merre van Carlisle irodája.
Ahogy az ajtó elé értünk, ő halkan bekopogott, de mivel válasz nem érkezett, tanácstalanul fordult vissza hozzám.
-Kérdezzük meg a nővérpultnál, hogy merre van, hátha csak éppen műtenie kell – ajánlotta, majd már el is indult visszafelé.
Még szinte alig tettünk meg pár lépést, mikor ő befordult a sarkon. Tekintetét a kezében levő papírokra szegezte, így nem vett észre minket. Csak sietős léptekkel közeledett felénk a folyosón. Az arca zaklatott volt. Ahogy közelebb ért hozzánk, ki akart kerülni minket, de mikor fölpillantott a papírokról, azonnal megtorpant.
-Esme! – mosolyodott el szélesen, majd a következő pillanatban már a karjai között találtam magam.
-Hé, Carlisle, csak óvatosan – nevetett dorgálóan Michelle, de szerelmemet láthatóan ez nem nagyon érdekelte, amin viszont nekem kellett felnevetnem.
-Ezek szerint minden jól ment – állapította meg.
-Több, mint jól. Esme egyszerűen fantasztikus volt. Mintha teljesen immunis lenne a vér illatára – suttogta.
-Én mondtam, hogy minden rendben lesz – bólintott elismerően.
Csak megforgattam a szemeimet és inkább témát váltottam, ami nem bizonyult éppen a legjobb ötletnek.
-Inkább most menjünk… beszélni szeretnék Jonathannal – haraptam bele az ajkamba. Már régóta érlelődött bennem egy beszéd, amit majd előadok neki, ha találkozunk. Csak attól féltem, hogy egyetlen szó sem fog eszembe jutni, ha tényleg ott leszek vele szemtől szemben.
-Khm… nos… igen… - habozott Carlisle. – Ez jelen pillanatban nem biztos, hogy jó ötlet lenne – sütötte le a tekintetét.
-Miért? – kérdeztük egyszerre Michelle-lel és közben mindkettőnk arcára kiült a rémület.
-Jonathan apját éppen az előbb kellett megműteni, mert szívrohama volt, és ezt éppen most közöltem vele az előbb. Úgyhogy elég rossz passzban van. Nem biztos, hogy most egy ilyen beszélgetésre lenne szüksége… ahogy neked sem… Nem tenne jót sem neki, sem pedig nektek – csúsztatta a kezét a hasamra.
-Carlisle… - sóhajtottam. – Nem szándékozom vele összeveszni. Jonathan a barátom. Még annak ellenére is, amit velem… velünk tett – motyogtam.
-Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor legyen – adta meg magát. – De bent szeretnék lenni veled én is – szabta ki a feltételt.
Mélyet sóhajtottam.
-Nem tudlak meggyőzni róla, hogy ő nem veszélyes már rám nézve, igaz?
-Meg kell értened, Esme, hogy a történtek után nem hagylak szívesen kettesben vele – simogatta meg az arcomat.
-Én megértelek teljes mértékben – bólintottam. – De akkor sem veszélyes rám.
-Oké, ezt majd otthon megbeszélitek – forgatta meg a szemeit Michelle. – Most inkább menjünk Nath-hez – mosolygott, majd kézen ragadott minket és elkezdett mindkettőnket maga után húzni a folyosón.

68. fejezet/I.

Sziasztok!

Sajnos nem tudtam végezni az egész fejezettel, így most csak egy kisebb résszel szolgálhatok nektek:( A folytatás pedig az ünnepek utánra várható itt és a másik blogon is. Itt a második résszel, a másik blogon pedig egy egész fejezettel próbálok majd előrukkolni:) Addig is... jó olvasást ehhez:) Bár nincsen benne nagy történés, a folytatást megpróbálom egy kicsit érdekesebbre megírni;)

Puszi


Carlisle szemszöge

Másnap meglehetősen nyúzottan keltem ki az ágyból. Nem azért, mert én már képtelen vagyok az alvásra, hanem mert egész éjszaka Rose viselkedésén gondolkodtam. Nem értettem, mi üthetett belé. Rendben, elfogadom, hogy nem szívleli a farkasokat, mert azért mégis csak az ősi ellenségeink, de hogy ne vegye figyelembe, hogy most már Jonathan is a család tagja, mert Michelle így döntött és vele akar maradni… Egyszerűen képtelen voltam megérteni a gondolkodását.
Elmélkedésemből pár halk kopogtatás szakított ki, majd nővérem dugta be a fejét a dolgozószobám ajtaján.
-Szia! Nem zavarlak? – mosolygott.
-Nem. Gyere csak – intettem neki, mire ő belépett a szobába. – Mit szeretnél? – kérdeztem, holott tudtam, hogy miért jött.
-Meg szeretnélek kérni valamire - harapott bele az alsó ajkába. – Szóval… megtennéd, hogy… megmondod Nath-nek, hogy csak délután megyek be hozzá? – hajtotta le zavartan a fejét.
-Persze – bólintottam. – De miért? – Nem éppen erre a kérésre számítottam.
-Csak… szóval… Esme is meg szeretné őt látogatni – mondta tétován, mire lassan felálltam a székemből. Esme miért nem mondta ezt nekem? – És hát… arra gondoltunk, hogy délelőtt gyakorlunk egyet, hogy bírja-e az emberek közelségét és akkor délután eljönne velem a kórházba.
-De ezt miért nem nekem mondta? – vontam össze a szemöldököm, miközben fel-alá kezdtem járkálni Michelle előtt.
-Mert nem akarok csalódást okozni neked – jött a halk válasz az ajtóból. Rögtön arra kaptam a fejem. Esme lehajtott fejjem állt az ajtófélfának dőlve. – Ha nem tudnám visszafogni magam az emberek közelében, természetesen nem mennék be a kórházba, de ahhoz előbb ki kéne próbálnunk – magyarázta.
-Ó, Esme! – lépkedtem oda mellé, majd megfogtam az egyik kezét. – Szólhattál volna nekem – emeltem föl az ujjammal az állát, hogy a szemébe nézzek. – Nem szégyen, ha így, újszülöttként nem bírod még az emberi vér illatát. Ráadásul akkor tudtam volna én is segíteni.
-Nem szeretném, ha te is ott lennél az első próbálkozásomnál – motyogta maga elé. A tekintetét elkapta rólam.
-Jaj, kicsim, ez butaság – öleltem magamhoz gyengéden, de ő megpróbált elhúzódni tőlem. – Most jól figyelj rám – toltam el egy kicsit magamtól, hogy a szemébe nézhessek. – Te teljesen más vagy, mint a többi újszülött vámpír. Benned sokkal több az emberi tulajdonság, mint bármelyik másik fajtánkbeliben. De ha te is ugyanúgy vonzódsz az emberi vér iránt, mint mi többiek, az akkor sem szégyen. Ez… hogy úgy mondjam… természetes valamilyen módon a mi fajtánknál. Mind ilyenek voltunk, miután átváltoztunk.
-De te meg tudtad állni, hogy ne ölj embereket. Képes voltál visszafogni magad, pedig csak pár méter választott el attól, hogy elveszítsd a fejed. Képes voltál elrohanni. De én nem érzek magamban ennyi erőt – jelent meg pár könnycsepp a szemében.
-Ne aggódj, anya, nem lesz semmi gond, láttam – jelent meg az ajtóban Alice is, egy hatalmas mosollyal az arcán.
-Tessék? – kérdeztük mind döbbenten.
-Igen, láttam – húzta ki magát büszkén a lányunk. - Homályosan ugyan, de láttam. És azt is, hogy délután bementek a kórházba és Jonathan repesni fog a boldogságtól, hogy láthat téged és bocsánatot fog kérni tőled is – vigyorgott.
-És a farkasok? – kérdeztem gyanakodva.
-Láttam, hogy anya és Michelle épségben hazaér. Ez nem elég? – vonta meg a vállát.
-Te is tudod, hogy a jövő mindig változhat – húztam össze a szemöldököm.
-Nem aggódj, Carlisle, vigyázni fogok rá – lépett mellénk Michelle. – Te csak menj dolgozni nyugodtan.
-Nyugodtabb lennék, ha a többiek is veletek tartanának – néztem rájuk aggódva.
-Ha gondolod, szívesen velük megyek. És szerintem Jaspernek sem lenne ellenére egy kis kiruccanás a város széléhez – mosolygott Alice.
-Köszönöm – néztem rá hálásan. – Viszont csak akkor gyere be a kórházba – fordultam vissza szerelmemhez -, ha biztos vagy magadban. És ha bármi baj van, szóljatok.
-Rendben. Ne aggódj, nem lesz semmi baj – mosolygott nővérem, miközben elindult kifelé a szobából. – Most viszont már indulj, mert el fogsz késni a munkából – húzott magával engem is.
Lementünk a nappaliba, ahol Jasper és Rose éppen beszélgettek. Jazz meglehetősen idegesnek tűnt és az sem kerülte el a figyelmem, hogy amint beléptünk a nappaliba, azonnal elhallgattak. Rose szikrázó szemekkel nézett bátyjára, aki viszont elszántan tartotta vele a szemkontaktust.
-Ne merészeld – sziszegte a lányunk.
-Én ebbe nem szólok bele, Rose, de attól még egyáltalán nincsen igazad – morogta Jazz.
-Valami baj van? – vontam fel a szemöldököm, miközben ide-oda kapkodtam közöttük a tekintetemet.
-Nem, nincs semmi – vágta rá Rose, majd fölállt a kanapéról és elviharzott az emelet irányába.
-Jasper? - fordultam fiam felé.
-Sajnálom, de én ebbe nem akarok belekeveredni – sóhajtott. – De még mindig ugyanaz a baja, mint tegnap – mondta. Rögtön leesett, hogy mi történt és, hogy miről beszélgettek.
-Ha nem akar veletek tartani, akkor itthon marad. – A hangom száraz volt és hűvös. – Nem kényszeríti őt senki sem. Most viszont, ha megbocsátotok, én indulnék, mert a végén még tényleg elkések.
Lehajoltam Esméhez egy csókra, majd odahajoltam a füléhez és halkan belesúgtam.
-Minden rendben lesz. Nem kell félned.
Mielőtt elhúzódtam volna tőle, egy apró csókot nyomtam a halántékára.
-Sziasztok! – intettem a többieknek, majd elindultam dolgozni.
A kórház felé vezető úton végig azon gondolkodtam, hogy vajon helyesen tettem-e azt, hogy elengedtem őket. Hiszen Esmének most nem lenne szabad idegeskednie a baba miatt. Ha bármi baj történne valamelyikükkel, azt nem élném túl. De azt tudom, hogy Michelle vigyázni fog rá. Nem fogja hagyni, hogy bármilyen butaságot csináljon, vagy esetleg megsérüljön.

Esme szemszöge

Miután Carlisle után becsukódott az ajtó, Michelle felém fordult.
-Mikor szeretnél menni? – kérdezte mosolyogva.
-Tulajdonképpen semmikor, de egyszer el kell kezdeni – sóhajtottam.
-Akkor készülj el, és már indulhatunk is – küldött felém egy bíztató mosolyt, majd el is tűnt az emelet irányába.
Pár pillanatig csak néztem utána, majd megfordultam.
-Ugye Rose idővel meg fog békélni? – kérdeztem aggódva Alicetől. – Szegényt annyira megviselték a történtek – pillantottam az emelet irányába.
-Ne aggódj, anya, meg fog enyhülni, csak egy kis idő kell neki, amíg megszokja a helyzetet - válaszolt Jasper.
-Remélem – sóhajtottam. – Majd ha hazajöttünk, beszélek vele – döntöttem el, majd én is fölmentem a szobánkba.
Miután mind elkészültünk, útnak is indultunk az első látogatásomra a városba.


Ui.: Akiknek továbbküldtem a díjat, azok megtalálják az előző bejegyzésben:)

Boldog Nyulat Mindenkinek!:D

Díj:)

Sziasztok!

Sajnos még nem tudok a frissel szolgálni, mert az utóbbi két napban igazából csak most kerültem hosszabb időre gépközelbe:/ Szóval csak most kezdtem bele a fejezet megírásába, de ha sikerül megírnom egy hosszabb részt belőle, akkor lehet, hogy két-három részletben rakom föl:)

De amit most hoztam, az egy teljesen más dolog:) A blog kapott egy díjat, amit ezúton is nagyon szépen köszönök LaMes-nek:)

Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 7 (9) dolgot!
4. Add tovább 7 (9) embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

Magamról:
1. Minden zenét meghallgatok, amit elém tesznek:D
2. Imádok olvasni:) (És nem csak blogokat)
3. Nem vagyok az a bulizós fajta, mint a többi korombeli:)
4. A zenékkel ellentétben, nem minden új filmet nézek meg:) Aminek a címe nem fog meg elsőre, azt magamtól biztosan nem nézem meg. (Na meg amiről még nem hallottam)
5. Van négy testvérem:)
6. Nyaranként minimum két hetet eltöltök Balatonon:D
7. Kosárlabda forever!:D
8. Az Alkonyat-ról először a barátnőmtől hallottam. Akkor még csak egy hülye vámpíros filmnek gondoltam:D
9. Nem szeretem feliratosan nézni a filmeket/sorozatokat:)

És akiknek tovább küldöm:
Winnie
Szemi alias Beus9416
Alicebrandon
Carly
Nora017
Mosi

Most hirtelen csak ennyit tudok:)

Még egyszer KÖSZÖNÖM!:)

Puszi

67. fejezet

Sziasztok!:)

Nos, ugyan egy kicsit késve, de elkészültem a fejezettel, ami így kárpótlásul még hosszabb is lett egy kicsit:D Remélem, tetszeni fog nektek:) Még így előre megjegyezném, hogy kezdenek előbújni a karakterekből az igazi személyiségük... Ez alatt az eredeti filmbeli viselkedésüket értem némiképp;) Na, de ezt majd úgyis észreveszitek:) Jó olvasást hozzá!:)

Puszi


Carlisle szemszöge

A szemben levő falon függő képet bámultam. Próbáltam lekötni a figyelmem a festett táj szépségével, de a lábam úgy rugózott egyfolytában az idegességtől, hogy egyszerűen képtelen voltam másra figyelni. Mégis meredten bámultam az olajfestményre. Meg akartam jegyezni a hegyek pontos vonalát és ívét, megszámolni az összemosódott fákat, hogy ezzel is teljen az idő, de pár perc múlva már képtelen voltam nyugton maradni. Hirtelen fölálltam a székemről és fel-alá kezdtem járkálni az irodámban. Egyfolytában azt hajtogattam magamban, hogy minden rendben lesz a nővérem és Jonathan között. Pedig, ha most valami keresztbe vágná a dolgokat, mindannyiunk élete veszélybe kerülne. Márpedig én nem akarom kockáztatni a családomat. Két hosszú évszázadig éltem magányosan. Nem fogom hagyni, hogy ez az egész csak úgy a porba hulljon.
Lekaptam az első könyvet a polcról, ami a kezem ügyébe került, hogy azzal próbálkozzak tovább, de ez sem bizonyult jó megoldásnak. Még egy óra elteltével is ugyan annál az oldalnál volt kinyitva és egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy helyben ülök, és magam elé nézek, folyamatosan egyetlen szót bámulva a könyvben.
Talán még sosem éreztem ennyire hosszúnak egy napot. Mivel tegnap az összes létező és műthető beteget megoperáltam, mára már csak a papírmunka maradt, amit viszont ilyen állapotban nem hinném, hogy meg tudnék csinálni.
Egyszer csak azonban három halk kopogtatás hallatszódott az ajtón, majd nem sokkal később lenyomódott a kilincs és egy nővér nézett be az irodába.
-Elnézést a zavarásért Dr. Cullen, de egy bizonyos Jasper Hale keresi önt telefonon – magyarázta itt létének az okát.
-Máris megyek – álltam föl azonnal az asztalomtól, majd sietős léptekkel elindultam az ajtó felé. Fogalmam sem volt róla, miért kereshet Jasper. Csak remélni mertem, hogy nem Esmével van valami baj. Amint odaértem a telefonhoz, azonnal beleszóltam.
-Igen, itt Dr. Cullen! – köszöntem, már csak a formaságok miatt is.
-Szia Carlisle! – szólt bele egy kuncogó hang.
-Esme! – sóhajtottam megkönnyebbülten, miközben lejjebb halkítottam a hangomat. – Ugye nincsen semmi gond? – kérdeztem azonnal.
-Nem, nincs – válaszolt. – Csak… - tétovázott, ami kicsit megijesztett.
-Igen?
-Csak meg akartam kérdezni, hogy mi van Michelle-lel – hadarta el gyorsan, mire olyan érzésem támadt, mintha először nem ezt akarta volna mondani.
-Most éppen Jonathannal beszélgetnek – válaszoltam készségesen. – Viszont miattuk már szerintem, nem kell aggódnunk – mondtam, már csak saját magam megnyugtatására is. – Én beszéltem először Jonathannal és meglepően jól fogadta a helyzetet.
-Valóban? – csodálkozott szerelmem.
-Igen – bólogattam, bár ő ezt nem láthatta. – De mond csak, mi van otthon? – mosolyodtam el.
-Nincsen semmi érdekes – sóhajtott. – Alice alig enged felkelni az ágyból – panaszkodott. – Carlisle… miért kellett mindkettőjüket rám uszítanod?
-Csak jót akarnak neked, ahogy én is – lágyult el a hangom.
-De én tökéletesen jól érzem magam – ellenkezett. – Szeretnék végre normálisan élni, már amennyire ezt megtehetem így vámpírként. Tudod, hogy sohasem kérnék tőled ilyet, ha nem lenne vészhelyzet, de kérlek, siess haza! – vált könyörgővé a hangja. – Már nem bírom ezt sokáig – sóhajtott.
-Hatig dolgozok – szomorodtam el a tudatra, hogy nem indulhatok el most rögtön haza hozzá. – Viszont amint tudok, indulok – ígértem.
-Köszönöm – fújta ki a levegőt. – Alice egyszerűen borzasztó már a folytonos aggodalmaskodásával.
-Értsd meg kicsit a mi helyzetünket is – mosolyodtam el halványan. – Mi csak próbálunk mindent megtenni azért, hogy ne fordulhasson elő még egyszer az, ami egyszer már megtörtént.
-Tudom, csak könnyebb lenne elviselni, ha itt lennél velem – sóhajtott ismét. – Már az is sokat segített, hogy most beszélhettem veled – vallotta be.
-Nyugodtan hívj, amikor csak szükséged van rám – mondtam határozottan.
-Nem akarlak ilyen kis apróságokkal zaklatni egyfolytában… Most viszont mennem kell. Alice már toporzékol mellettem, hogy feküdjek vissza az ágyba – mondta lemondóan.
-Csak fogadj szót neki – mosolyodtam el. – Sietek haza – ígértem ismét.
-Rendben. Szia, Carlisle! Szeretlek! – búcsúzott el.
-Én is téged – mosolyogtam még mindig, majd letettem a telefont.
-Dr. Cullen! – szaladt oda hozzám ugyanaz a nővér, aki nem sokkal ezelőtt a hívást is jelentette nekem. – Most hoztak be egy súlyos sérültet a kórházba. Állattámadás áldozata lett. Rá is szétmarcangolt ruhákkal találtak rá az erdőben – tájékoztatott. – Sürgősen meg kell műteni.
-Megyek – bólintottam azonnal.
Miután beléptem a műzőbe, azonnal elém sietett két nővér, majd az egyik orvos belekezdett a beteg sérüléseinek ismertetésébe, miközben a kezembe nyomták az ideiglenes kórlapját, amit rögtön tanulmányozni is kezdtem. Már ez első soron megakadt a szemem.
Név: Nicholas Abshire
Ez nem lehet! Miért nem nyugszanak le végre a farkasok? Miért teszik ezt a saját falkájuk tagjaival?
-Doktor! – szólt rám az orvos. – A betegnek súlyos nyílt törése van. Gyorsan helyre kéne hozni.
-Persze… Máris… – morogtam magam elé zavartan, majd azonnal neki is álltam a seb ellátásának. Nem volt egy egyszerű dolgom vele. A seb már jócskán elkezdett beforrni és a csont is gyógyulóban volt már. Ha tíz perccel később hozzák be, még az is lehet, hogy újra el kellett volna törni ahhoz, hogy rendbe hozzuk. Viszont még így is nehéz lesz neki visszaszoknia a járáshoz.
Gondterhelten léptem ki a műtőből. Miért jönnek az újabb és újabb bonyodalmak? Sosem lesz már nyugtunk? Először az Esmére támadó vámpírok sorai, Rose átváltozása, ami szétszakította a családunkat, Jonathan bosszúja, majd szerelme és végül a vele járó farkas falka. Mikor lesz már ennek vége? Annyi vámpírral találkoztam az utazásaim során, de egyik sem számolt be valami mozgalmas évszázadokkal. Sokuk már unalmasnak tartotta ezt a létezést. Már az sem imponált nekik, hogy örökké élhetnek. Persze ez alól kivételek azok, akik megtalálták a párjukat és boldogok, de még velük sem történt semmi bonyodalom. Minket viszont… mintha az összes ilyen baj csak ránk irányult volna. Minden lehetséges dolog gondot okoz nekünk. Véget kell már ennek vetni.
Ahogy beléptem az irodám ajtaján, odasétáltam az asztalomhoz, majd leültem mögé a székre, és csak néztem magam elé. Meg akartam találni a megoldást erre a helyzetre, de hibába futtattam végig az összes lehetőséget a fejemben, egyik sem tűnt megvalósíthatónak. Kétlem, hogy csak úgy, fesztelenül elbeszélgessünk a farkasokkal, és kompromisszumot tudjunk kötni. Még Jonathannal és az Abshire családdal az oldalunkon sem. Hiszen mi garantálná azt, hogy nem támadnának újra rájuk? Ha már nem érdekli őket, hogy mit is jelent pontosan egy falka tagjának lenni, akkor újra meg újra meg fogják szegni ezt a szabályt.
Fölpillantottam. Eddig az arcomat a tenyereimbe temetve gondolkodtam, de ahogy elém kúszott Esme arca az emlékeimben, azonnal eszembe jutott, hogy mit is ígértem neki. Félve pillantottam rá az órára, majd kétségbeesetten ugrottam föl a székemről. Te jó ég! Már fél nyolc is elmúlt! Hogy telhetett el ilyen gyorsan az a pár óra, mikor még az első perceket is csak kínok közepette tudtam átélni?
A lábaim automatikusan indultak el az ajtó felé. Út közben magamra kaptam a kabátomat, majd miután kiléptem az irodámból, bezártam azt magam mögött. Sietős léptekkel mentem el Jonathan kórterméig, majd lassan benyitottam. A látvány, ami elém tárult, a helyzet ellenére is megmosolyogtatott. Nővérem az ágy szélén ült, két kezébe fogva a fiú jóval nagyobb kezét és csillogó szemekkel nézte az immáron alvó beteget. Talán fel sem fogta, hogy már egyel többen vannak a szobában. Halkan megköszörültem a torkomat, mire meglepetten kapta felém a fejét, majd azonnal le is sütötte a tekintetét.
-Ne haragudj – motyogta maga elé.
Megcsóváltam a fejem, majd szó nélkül hagyva a látottakat, azonnal a lényegre tértem.
-Indulnunk kéne – jegyeztem meg. – Azt ígértem Esmének, hogy hatig dolgozok, és amint tudok, indulok haza – túrtam bele sietősen a hajamba.
Az arca szinte azonnal csalódottá vált, de végül beleegyezően bólintott.
-Rendben, csak adj még egy percet – fordult vissza Jonathan felé.
-Kint megvárlak – egyeztem bele, majd kimentem a szobából.
A folyosón leültem az egyik székre, mert az azért mégis csak érdekes lett volna, ha a napi rohangálás mellett nem használtam volna ki, ha a folyosó tele van üres székekkel, és szinte alig lézengenek errefelé páran. Az ajtó azonban még öt perc elteltével sem nyitódott ki, mire egyre idegesebb lettem. Persze azt tudtam, hogy Michelle-nek nincsen semmi baja, de megőrjített a tudat, hogy megszegtem az Esmének tett ígéretem. Már éppen álltam volna föl, hogy újra szóljak a nővéremnek, mikor a kórterem ajtaja lassan kinyílt és ő kilépett rajta.
-Mehetünk – állt meg előttem mosolyogva, de közben tétován pillantott még néha hátra az ajtóra.
-Holnap is eljössz velem? – tettem fel a kérdést, miközben felálltam a székről és emberi tempóban, de azért persze sietve elindultunk mindketten a folyosón.
-Igen – bólogatott hevesen, kissé felélénkülve. – Mindenképpen.
-És, hogy ment a beszélgetés? – kérdeztem óvatosan. – Minden rendben volt?
-Persze – mosolygott, mintha ez annyira természetes lett volna.
-Ugye azt tudod, hogy ezzel a lépéssel ő végleg elszakadt még az ideiglenes falkájától is? – A hangom még mindig óvatos volt. Nem akartam ráijeszteni, vagy ilyesmi, de mindenképpen tudnia kell a dolog hátrányairól is.
-Igen – bólintott immáron komolyan –, de ahogy neked is mondta, nem a falkába való beilleszkedés hozta ide őt Forksba.
Az út többi részében csak némán sétáltunk, majd az erdő szélét elérve egymás mellett haladva futottunk át a fák rengetegén. Ez utóbbi kissé megnyugtatott. Nem kellett gondolkodnom közben, mert a futás nálunk ösztönös volt, így csak néztem magam elé, kikerülve az elém kerülő fákat és néhány bokrot átugorva. Az út így egészen lerövidült, hogy semmire sem figyeltem közben. Amint elértük a házat, én előreengedve Michellet, beléptem utána az ajtón. A nappaliban rögtön szembe találtuk magunkat Jasperrel, aki füleire szorítva a kezeit ült a kanapén és magában morgolódott. Összeszűkített szemekkel odasétáltam mellé, majd egyik kezemet a vállára tettem, mire ő azonnal felnézett rám.
-Valami gond van? – kérdeztem.
-Nem, igazából nincs – rázta meg a fejét - Csak már elviselhetetlenek az itthoni hangulatok.
-Tessék? – lepődtem meg.
-Alice és Rose egyfolytában Esmét nyaggatják, hogy maradjon az ágyában, de ő meg már képtelen egy helyben feküdni és ellenkezik velük – sóhajtott. – A „testőrök” bosszankodnak, Esme pedig már órák óta nem csak érezhetően, de láthatóan is ideges emiatt.
-Tényleg ennyire szörnyű lenne a helyzet? – hajtottam le a fejemet.
-Közel sem annyira, mint amennyire rajtam látszik, de te is tudod, hogy ezek engem jobban megviselnek, már csak a képességem miatt is – magyarázta.
-Persze – bólogattam. – Azt hiszem, itt az ideje véget vetni ennek – sóhajtottam, majd elindultam a lépcső irányába.
Azt azért nem gondoltam volna, hogy Alice ennyire komolyan fog venni engem. Én csak annyit mondtam neki, hogy Esmének sok pihenésre van szüksége és, hogy ne engedjen neki megerőltető dolgokat csinálni, nem pedig azt, hogy „láncolja” őt oda az ágyhoz.
A szobánk elé érve egy mély levegő után benyitottam a helyiségbe. A látvány, ami fogadott, talán még meg is nevettetett volna, ha nem látom Esme arcán a bosszúságot. Pedig őt aztán tényleg nehéz kihozni a sodrából, de úgy tűnik, Alicenek még ez is sikerült.
Mivel egyikük sem vett észre engem, egy halk torokköszörülés után megszólaltam.
-Alice! – A hangom egyáltalán nem volt bántó, vagy számon kérő, csak egyszerűen figyelmeztető.
-Carlisle – sóhajtott fel megkönnyebbülten szerelmem, majd azonnal lerántotta magáról a takarót és odasietett hozzám. Mosolyogva, szélesre tárt karokkal vártam őt. Amint elém ért, kezei átkarolták a derekamat és szorosan hozzám bújt, mire én is köré fontam a karjaimat.
-Ne haragudj, hogy ennyit késtem – motyogtam a hajába bűnbánóan. – Csak annyira felzaklatott az egyik műtét, hogy fel sem tűnt, milyen gyorsan elment az a pár óra.
Érdeklődő tekintettel nézett fel rám.
-Nem szokott egy műtét sem ennyire felzaklatni téged – vonta össze a szemöldökét.
-Nicholas Abshire-t a délután folyamán hozták be, súlyos nyílt töréssel – magyaráztam komolyan, végig a szemeibe nézve. – Ő Clare apja – válaszoltam kérdő tekintetére. – Valószínűleg őt is a farkasok támadták meg – sóhajtottam gondterhelten.
-De hát miért? – csodálkozott.
-Nem tudom – ingattam a fejem.
-De akkor hova fognak menni Nath-ék, ha kiengedik őket a kórházból? – kérdezte kétségbeesetten. – A falkához vissza már biztosan nem.
-Még nem tudom… Talán ideiglenesen ide költöznek hozzánk…
-Na azt már nem! – kiáltotta Rose ingerülten, mire mind meglepetten kaptuk felé a fejünket. – Nem fogja egy bolhás korcs sem betenni ide a lábát – sziszegte. Esmével egy pillanatra összenéztünk. Rose még sosem volt ilyen. Nem gondoltuk, hogy ennyire nem szívleli a farkasokat. – Nem igaz, hogy titeket nem zavarna! – kiabálta. – Esme, téged majdnem megölt és miatta lettél vámpír is. Miatta kellett külön válnotok egy hétre, abban a tudatban, hogy soha többé nem látjátok egymást. Mennyi fájdalmat okozott nekünk és ezek után még engedjük be őt a házunkba?
-Rose, nyugodj le! – szóltam rá erélyesen. – És azonnal hagyd abba ezt a beszédet! Mi ütött beléd?
-Titeket tényleg nem zavar? – döbbent meg még mindig bosszankodva. – Mindenkinek elment az esze ebben a családban? Michelle beleszeret az ellenségbe, ti pedig még be is akarjátok engedni őt a házatokba? Sőt, még az is lehet, hogy jön vele kettő vagy három másik is – morgolódott tovább.
-Ezt most azonnal fejezd be, Rosalie! – emeltem meg kissé a hangomat. Még sosem kiabáltam vele, sőt, még apróbb veszekedéseink sem nagyon voltak, de most már betelt a pohár. Az érzéseiért senkit sem lehet hibáztatni. Ha Michelle Jonathant választja, az teljes mértékben az ő dolga addig, amíg nekünk nem lesz ebből bajunk.
-Miért kockáztatjuk miatta az életünket? Miért dobnád el az eddig nagyon jól felépített életedet egy szerelemért?
-Rosalie! – szorítottam össze a fogaimat, mielőtt még olyat mondtam volna, amit később legszívesebben visszavonnék. Esme apró tenyere felkúszott a mellkasomra, ami kissé észhez térített, de a szemeim még mindig villámokat szórtak. – Érted is megtennénk ezt – mondtam halkan, de a hangom még közel sem volt olyan nyugodt, mint általában.
-Én sosem fogok beleszeretni egy farkasba! – kiabált még jobban kikelve magából. Tudtam, hogy nem ránk mérges, csak nehezen tudja elfogadni a kialakult helyzetet, mégis vissza kellett fognom magam. Ha Esme nem lett volna mellettem, és Rose vérszerinti apja, vagy egyáltalán nem Carlisle lennék, Rosalie arcán már rég ott égnének az ujjaim nyomai. Fájt, ahogy a testvérem érzéseiről beszélt.
-Ezt most fejezzük be! – jelentettem ki egy fokkal nyugodtabb hangon. – Majd megbeszéljük ezt, ha már kicsit lenyugodtál. Most viszont, kérlek, hagyjatok magunkra. Esmének pihennie kell.
Rose fújtatva rohant ki a szobánkból, szinte csíkot húzva maga után, egyenesen át a saját szobájába, majd szép lassan a többiek is eltűntek. Az utolsó Mitch volt, aki egy hálás pillantás után becsukta maga mögött az ajtót.
-Carlisle – simogatta meg az arcomat Esme. Fáradtan néztem le rá. – Minden rendben? – fürkészte az arcomat.
-Igen – sóhajtottam.
-Még sosem láttalak ennyire kikelni magadból…
-Csak nehezen viselem, ha a nővéremet ilyen szavakkal illetik. Még, ha nem is mondta ki konkrétan, akkor is célzott rá, hogy szerinte Michelle nem normális.
-Te is tudod, hogy nem ránk mérges, csak nehéz neki elfogadni ezt az új helyzetet. Idővel biztosan elfogadja majd. Higgy nekem! – mosolygott rám bíztatóan.
-Ezzel azt hiszem, nem lesz probléma – viszonoztam a mosolyt, majd megtámasztva a hátát, kezemet becsúsztattam a térdei mögé, majd egy könnyed mozdulattal az ölembe vettem őt és miután az ágyhoz léptem, gyengéden lefektettem rá, majd én is lefeküdtem mellé és szorosan magamhoz húztam apró testét.


Éééés egy kis utólagos meglepetés... Na-na-na... milyen nap van ma? Április 14-e:D Azaz pontosan ma egy éves ez a blog:D Köszönöm mindenkinek, aki támogatott engem, akár csak egy komi erejéig is:) Nagyon köszönöm!!:)

Puszi

66. fejezet

Sziasztok!

Nem tudom, mi van most velem, de a kezem egyszer csak meglódult és hosszú-hosszú perceken keresztül csak gépeltem, aminek meg is lett az eredménye:D Még hozzá egy hosszú fejezet személyében:) Nem sokkal hosszabb, mint a többi, bár mostanában egyre többet és többet sikerül írnom, aminek én is nagyon örülök:) Most végre kiderül, miért támadtak rá Jonathanra az erdőben és, hogy Clare valóban a vér szerinti nővére e, vagy sem;) Michelle döntése azonban még mindig titokban marad xD Bár gondolom, már mindannyian sejtitek, úgyhogy nem lesz nagy meglepetés számotokra:) Na de nem is dumálok tovább:) Jól olvasást a fejezethez:) És persze KOMIKAT kérek!!:D

Ui.: A kicsivel lentebb látható képet én szerkesztettem:) A másik blogomra már kiraktam egyszer, de mivel Carlisle-Esme kép, így gondoltam, kerüljön fel ide is:)

Puszi




Carlisle szemszöge

Hosszú óráknak tűnő percek után végre elértük nővéremmel az erdő szélét, ami azt jelentette, hogy még pár perc séta, és meglátjuk a kórházat. Olyan érzésem volt, mintha nem is előre haladnánk, hanem sokkal inkább hátrafelé. Egy lépés előre, kettő hátra… egy lépés előre, kettő hátra… Képtelen voltam kiverni a fejemből a rossz gondolatokat és akaratlanul is felrémlett előttem a kép, ahogy Jonathan meglátja Michellet. Kissé tartottam attól, hogy a kábultsága vagy éppen az emlékezetkiesése miatt veszélyes lehet nem csak ránk, hanem a kórházban levő betegekre és a dolgozókra is. Hiszen elég lenne, ha valami apróságon felhúzná magát, és máris egy farkassal állnánk szemben, nem pedig egy fiatal fiúval.
Nem sokkal később azonban végre megláttuk a kórház épületét. Mitch szinte reszketett mellettem az izgatottságtól, ahogy minden egyes lépéssel egyre közelebb kerültünk Jonathanhoz. Az utolsó pár méteren már kénytelen voltam közelebb húzódni hozzá, majd belekarolni, mert különben félő lett volna, hogy egyszer csak megindul a bejárat felé és meg sem áll a 102-es kórteremig. Bár azt ő még nem tudta, hogy melyik szobában fekszik a fiú, az illatokból biztosan rögtön odatalált volna.
-Jó reggelt Dr. Wells és Dr. Cullen! – köszönt mosolyogva a recepciós, amint beléptünk az ajtón.
-Önnek is jó reggelt! – biccentettünk, majd azonnal az irodám felé vettük az irányt.
-Én most elmegyek vizitelni – akasztottam le a fogasról a fehér köpenyemet. – Te addig itt megvársz engem, rendben? – néztem nővéremre szigorúan. Már amennyire szigorú tudtam lenni vele szemben.
Szemeit forgatva bólintott, majd sürgetően intett, hogy menjek már. Fejemet csóválva léptem ki az irodából, gondosan bezárva magam mögött az ajtót. Ez talán visszatartja egy kicsit, ha mégis szökni próbálna.
-Jó reggelt Mrs. Gardner! – köszöntem mosolyogva az ágyban fekvő betegnek. – Hogy érzi magát ma reggel? – kérdeztem kedvesen.
-Én nagyon jól – mosolygott ő is. – És a kedves nővére? – érdeklődött. – Betegeskedik még?
-Még nem gyógyult meg teljesen, de előfordulhat, hogy a mai nap folyamán már látni fogja őt, mert bejött körülnézni, mennyi minden történt, amióta ő otthon nyomta az ágyat – somolyogtam.
Közben elkezdtem a rutinvizsgálatokat elvégezni rajta. Ebbe tulajdonképpen csak a lázmérés és az infúzió ellenőrzése tartozott bele.
Éppen az infúziót vizsgáltam, persze csak látszatból, hiszen e nélkül is pontosan tudtam, hogy minden rendben van vele, mikor egy másodpercre oldalra pillantva, a tekintetem találkozott Mrs. Gardner kíváncsi szemeivel. Kérdőn pillantottam rá, mire kissé oldalra döntötte a fejét és pár másodperc „vizsgálgatás” után megszólalt.
-Nagyon gondterheltnek tűnik mostanában – jegyezte meg óvatosan. – Bizonyára ráférne már magára is egy kis pihenés.
-Ez nem fizikai fáradtság – ráztam meg a fejem. – Megszoktam már a folytonos nyüzsgést. Csak aggódom Michelle miatt – vallottam be az igazat. Persze azt ő nem tudhatta, hogy én ezt most nem az állítólagos betegségére értettem.
-Talán nem javult az állapota? – csodálkozott.
-Az elmúlt napokban nem volt épp a legjobb állapotban, de ma reggel mintha sokkal élénkebb lett volna, ami talán jó jel lehet…
-Biztosan nincsen semmi komolyabb baja. Erős nő – nézett mélyen a szemembe. Nem is tudta, mekkora igazságot mondott ezzel. Hihetetlen, mennyi mindenen keresztül ment már, mégis képes újra meg újra talpra állni. Csak attól félek, hogy ez már az utolsó esélye a boldogságra. Ha ezt is elveszíti, teljesen magába fog roskadni.
-Valóban – bólintottam halványan elmosolyodva. – Most viszont, mennem kell. Még nagyon sok beteg vissza van. Viszlát!
-Viszlát, Dr. Cullen! – intett utánam, mielőtt még becsuktam volna magam mögött az ajtót.
Lassú léptekkel indultam vissza az irodám felé a vizit után. Próbáltam a lehető leghosszabb útvonalat választani a célomhoz, de ez eléggé sikertelen próbálkozásnak bizonyult egy ilyen kis kórházban.
-Végre! – sóhajtott föl türelmetlenül Michelle, amint kinyitottam az ajtót. – Már azt hittem, sosem jössz.
-Te is tudod, hogy a reggeli vizitet nem lehet elhanyagolni –róttam meg őt kissé. Nem lenne szabad, hogy az érzései irányítsák őt a munkájában. Milyen érdekes, hogy ezt pont én mondom…
Csak megforgatta a szemeit, majd felállt a kanapéról, ahol eddig ült.
-Akkor odaviszel hozzá? – csillantak föl a szemei. – Vagy keressem meg én? – bizonytalanodott el.
-Megmutatom a szobáját, de csak akkor mehetsz be hozzá, ha megbizonyosodtunk róla, hogy nincsen emlékezetvesztése. Nem kockáztathatjuk meg, hogy lebuktasson mindannyiunkat az emberek előtt.
-Rendben – bólogatott izgatottan.
Kiléptünk a szobából, majd mindketten elindultunk a 102-es szoba felé. Pontosabban én vezettem őt oda. A folyosón odaintettem magamhoz az egyik nővért, hogy megkérdezzem őt az engem érdeklő beteg állapotáról.
-A fiú valamikor az éjszaka közepén tért magához. Pontosan nem tudom, de a kórlapján rajta van, hogy mikor – tájékoztatott.
-És nem lépett fel nála semmilyen szintű amnézia? Úgy értem, emlékszik mindenre, ugye? – kérdeztem reménykedve.
-A memóriája tökéletes – mosolyodott el szélesen. – Csak az állattámadásra nem emlékszik. Azt mondta, elájulhatott, mielőtt rátámadtak.
-Értem – bólintottam. – Köszönöm – indultam el a kórterem ajtaja felé. A nővér szavai igencsak megerősítették az elképzelésemet, miszerint a saját falkájuk támadott rájuk. Valószínűleg ezért mondhatta azt, hogy nem emlékszik, hogyan sebesült meg.
-Először én megyek be – néztem Mitch-re szigorúan. – Te csak akkor jöhetsz utánam, ha behívlak, rendben? – néztem mélyen a szemébe, hogy tudjam, tényleg felfogta, amit mondtam neki.
-Rendben – sóhajtott beletörődően.
Ezután én lenyomtam a kilincset és beléptem a szobába. A tekintetem rögtön a kórteremben lévő egyetlen használt ágyra tévedt. Nem akartam megkockáztatni, hogy bárki bármit is megsejtsen Jonathan kilétéről, ezért jobbnak gondoltam, hogy külön szobában, egyedül helyezzük el őt. Ezt persze arra fogtam, hogy nagyon sok pihenésre van szüksége, és így sokkal nyugodtabb környezetben van.
Ahogy lassan közeledtem felé, ő végig mereven bámult rám. Összeszűkített szemekkel mért végig újra meg újra.
-Jó reggelt, Jonathan – köszöntem kedvesen. – Hogy érzed magad? – tettem föl a már megszokott kérdést, miközben elvettem a kis szekrénykéről a kórlapját.
-A körülményekhez képest jól – válaszolt halkan. – Mondja doki, ugye nem nagyon súlyos az állapotom?
Kissé meglepett, hogy még csak egyetlen rossz szava sem volt hozzám eddig, de ennek csak örültem. Talán ebből a támadásból rájött, hogy nem mindig azt teszik az emberek és a családunk, amit elvárnánk tőlük.
-Az biztos, hogy tegnap óta már nagyon sokat javult – mondtam biztatóan. – Több bordád is eltörött, ami a te esetedben talán az egyik legnagyobb gondot jelenti. Sokkal jobban aggódtunk azonban a fejsérülésed miatt… Fenn állt a lehetőség egy átmeneti amnéziára is, de szerencsére nem esett komolyabb bajod.
-Amnézia? – csodálkozott. – De ugye csak ma ébredtem föl? Tegnap támadtak ránk… - hirtelen elharapta a mondat végét és zavartan nézett maga elé.
-Figyelj, Jonathan – tettem egy újabb lépést felé -, el kell mondanod, mi történt pontosan – mondtam komolyan. – Orvos vagyok, fölismerem, milyen állat tud ilyen sérüléseket ejteni. Ezek a karmolások nem hétköznapiak. Főleg nem a te esetedben, akinek elég egy-két óra, hogy a sérülései begyógyuljanak. Csak a farkasok és a mi fajtánk tud rajtatok maradandó sérüléseket ejteni.
-Ha már tudja, akkor nekem mit kéne mondanom? – kérdezte kissé ellenségesen.
-Ha bennem nem bízol meg – kezdtem bele óvatosan -, itt van Michelle is. Ha úgy érzed, neki könnyebben elmondanád…
-Nem! – vágott közbe határozottan, miközben fejét dacosan fölemelve nézett a szemembe. – Valóban farkasok támadtak rám és Clare-re is – kezdett bele egy mély sóhaj után. – Bár, ha úgy vesszük, még igazuk is volt…
-Ezt meg hogy érted? – csodálkoztam. Talán mégsem Mitch miatt történt ez az egész? Valamivel kiprovokálták volna?
-Már meséltem és gondolom, Esmétől is tud róla, hogy én Vancouverben születtem és ott is éltem a családommal. – Bólintottam és érdeklődve figyeltem a további szavaira. – Miután megkezdődött az átváltozás folyamata és én lassacskán rájöttem, mi lett belőlem, nem bírtam tovább abban a városban maradni. Tudtam, hogy Esme nem véletlenül tűnt el és azt is tudtam, hogy bajba keveredett, ezért meg akartam őt keresni, hogy végre megkaphassam – mondta, végig a szemembe nézve. Egyáltalán nem zavarta a tény, hogy ezt egyenesen a szóban forgó személy férjének a szemébe mondta, ami kicsit fel is bosszantott, de a vonásaimat megtartottam a tökéletes álarc alatt. – Ez, mármint az első fele, csak pár év elteltével sikerült. Mikor Mercedes kudarcot vallott a képességével együtt, a saját kezembe vettem az irányítást. Így találtam magukra Portóban. Aztán elköltöztek ide, Forksba, így én is ide jöttem. Egy időre azonban fel kellett hagynom Esme megfigyelésével, mert szemben találtam magam az itteni farkasokkal. – Itt már kezdtem érteni, mi álhatott a dolog mögött, de még mindig nem voltam biztos benne. – Több mint másfél hónap kellett ahhoz, hogy be tudjak illeszkedni közéjük és hajlandóak legyenek ideiglenesen bevenni a falkájukba. Ez az „ideiglenes” azt jelentette, hogy egy két hónap próbaidőre csatlakozhatok hozzájuk, de nem törzsileg. Így nem kellett esküt tennem, ezért nem is hallották a gondolataimat – magyarázta, ennél a résznél viszont megakadtam.
-Hogy érted, hogy nem hallották a gondolataidat? – vontam össze a szemöldököm.
-Ez egy olyan farkas-falka dolog – vonta meg a vállát. – A falka tagjai, amikor farkas alakban vannak, hallják egymás gondolatait, ez segíti őket a harcban. Még kilométeres távolságokból is hallják egymást.
-És ez hogy kapcsolódik ehhez? – tettem fel óvatosan a kérdést.
-Mivel nem hallották a gondolataimat, arról sem tudtak, hogy nekem egy vámpír a bevésődésem – hajtotta le a fejét megbánóan. – Ha tudtak volna róla, valószínűleg már próbaidőt sem adnak. Eleinte még csak veszekedések voltak közöttünk. Egyedül Clare és a szülei álltak ki mellettem. Clare is farkas, ahogy az apja, így ők mind tudtak a dologról. Ők vettek magukhoz, mikor megjelentem itt, Forksban. Mivel úgy mond, szégyent hoztunk a falkára, így őket sem kímélték. Az apja már nem mert semmit sem tenni értem, mert féltette a feleségét, amit persze meg is értettem, Clare viszont végig mellettem volt. Ezért támadták meg őt is, mikor végezni akartak velem.
-De akkor miért nem tették meg? Ne értsd félre, nem úgy értettem, de ha megvolt rá az alkalmuk, akkor miért nem vitték végbe a tervüket?
-Clare a falka tagja – vonta meg egyszerűen a vállát – és az egyik farkas bevésődése… Ki van mondva, ez is egy íratlan, mégis fontos szabály, hogy a falka tagjainak bevésődését nem bánthatjuk. Billy ki is akadt, amiért megsebesítették őt, és azóta egyfolytában bent van nála. Hallottam, amikor a nővérek haza akarták küldeni őt tegnap este, de nem volt hajlandó elhagyni a kórházat – mosolyodott el halványan.
-Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem. Khm… Michelle itt várja kint, hogy mikor jöhet be végre… nem lenne gond, ha most meglátogatna?
-Egyáltalán nem – élénkült föl kissé. – Nem gondoltam volna, hogy be fog jönni hozzám. Tudott dönteni? – vált izgatottá a hangja.
-Igen, tudott – bólintottam lassan. – De én is csak ennyit tudok. Annak viszont nagyon örülök, hogy nem változott meg a döntésed még a támadás ellenére sem.
-Szeretem őt – jelentette ki határozottan.
-Ennek örülök – mosolyodtam el.
-Tényleg? – döbbent meg.
-Igen, tényleg – bólogattam. – Nálunk mindennél fontosabb a családi béke és a szeretet. Ha ő téged választ, abba mi nem szólunk… nem szólhatunk bele. De erről vele kell beszélned.
-Köszönöm, doki! – nézett fel rám hálásan.
Egy biccentés után elindultam az ajtó felé, de Jonathan még utánam szólt.
-Dr. Cullen… – kezdett bele tétován.
-Igen? – fordultam vissza kíváncsian.
-Öhm… szóval… meddig kell bent maradnom a kórházban? – Éreztem, hogy nem ezt akarta kérdezni, de annyiban hagytam a dolgot. Nem fogom ráerőltetni, hogy mondja el.
-A héten még mindenképpen. Aztán már hazamehetsz, de szigorúan csak gipsszel. A csontjaid már bőven összeforrnak addigra, de a látványt meg kell tartanunk – magyaráztam.
-Értem… - bólintott lassan. – És… - kezdett bele újra -, mi van Esmével? – hadarta el gyorsan a kérdést. Á, szóval ez foglalkoztatta annyira!
-A körülményekhez képest jól van. – válaszoltam. Úgy gondoltam, jobb ha nem tud róla, hogy Esme várandós. Nem kell ezzel fölzaklatni. Az is épen elég lesz a szervezetének, hogy Michelle-lel megbeszélje a dolgokat. - Bár nehéz még neki, mert eléggé különbözik a viselkedése a megszokottól, így nagyon kevés teret kap, de az önuralma rohamosan javul. Pontosabban tartja a szintjét, mert már az elején sem volt nehéz neki visszafognia magát.
-Nagyon sajnálom, ami vele történt – hajtotta le ismét a fejét. – Én nem akartam őt megsebesíteni – mondta halkan.
-Tudom – sóhajtottam. – De az időt már úgysem tudjuk visszapörgetni.
-Meg fog nekem valaha is bocsátani? – nézett föl rám reménykedve. Pozitívum volt a szememben, hogy még most is ennyire fontos neki Esme barátsága.
-Ezt tőle kell megkérdezned – tértem ki a válaszadás alól, mert már pontosan tudtam, hogy Esme cseppet sem haragszik vagy neheztel rá emiatt. Azonban neki is meg kell tanulnia viselni a tetteinek a következményeit.
-Ő is meg fog látogatni? – nézett mélyen a szemembe. A tekintete komoly volt.
-Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Még nem volt emberek közelében és nem rögtön a kórházba akarom behozni őt – magyaráztam. – Úgyhogy nem hiszem.
-Persze, értem – vágta rá gyorsan.
-Akkor én most megyek – indultam el ismét az ajtó felé. – Ha bármire szükséged van, nyugodtan hívd valamelyik nővért.
-Úgy lesz – bólintott.
-Majd még jövök a mai nap folyamán, hogy ellenőrizzem az állapotod, de aztán megszabadulsz tőlem – vigyorodtam el, miközben kezem már a kilincsen volt.
-Rendben – viszonozta a vigyort. – Viszlát, doki.
Végül kiléptem az ajtón, és azonnal a nővéremet kezdtem keresni a tekintetemmel. Meg is láttam őt az egyik széken ülve várni. Amint becsukódott mögöttem az ajtó, a kattanásra azonnal fölkapta a fejét. Aztán már talpon is volt és szigorúan emberi tempóban elém sietett.
-Ugye jól van? Nem lett semmi baja? Jól gondoltad a támadást? Bemehetek hozzá? – záporoztak belőle a teljesen összefüggetlen kérdések, aminek a végét csak egy nyugodt mosollyal az arcomon vártam ki.
-Ezt mind megtudhatod tőle is – válaszoltam nyugodtan, miután befejezte. – Már vár téged – mosolyogtam biztatóan, miközben az ajtó felé intettem.
-Köszönöm – ugrott hirtelen a nyakamba, majd miután elengedett, már az ajtónál is volt. Egy mély sóhaj után kezét a kilincsre csúsztatta, majd egy pillanatra lehunyta a szemeit és végre kinyitotta az ajtót. Miután belépett a szobába, halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Én pedig elindultam az irodám felé. Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerűen meg fog oldódni ez az ügy. Bár még szembe kell szállnunk a farkasok haragjával, de ha Clare továbbra is Jonathan mellett áll, akkor ezt is könnyebb lesz megoldani. Csak remélni merem, hogy hamar lezajlik ez az egyezségkötés. Minél hamarabb biztonságban akarom tudni Esmét és a születendő gyermekünket is.

65. fejezet

Sziasztok!

Már írtam Chat-be pár perce, hogy nemsokára fent lesz a friss fejezet:) Hát, itt is van:) Remélem, tetszeni fog:) Nem is szövegelek tovább, inkább olvassatok:) Ha valami nem lenne világos a fejezettel kapcsolatban, akkor nyugodtan kérdezzetek, mert a közepe egy kissé érdekesre sikerült:)

Puszi

Carlisle szemszöge

A nap hátra levő része csendben telt el. Senki sem akart a történtekről beszélni. A kisbaba okozta örömet rögtön elfújta a szomorúság Jonathan és Michelle miatt. Mind aggódtunk értük – igen, értük, mert már egymástól függtek. Ha bármelyiküknek is nagyobb baja lenne, vagy esetleg meggondolná magát, akkor mindketten szenvednének.
-Ugye nem csinál semmi őrültséget? – aggodalmaskodott szerelmem, megállva előttem. Már fent voltunk a szobánkban és ő alváshoz készülődött. Én az ágyon ülve figyeltem a tevékenykedését.
-Ne aggódj miatta! Tud vigyázni magára – nyugtattam meg gyorsan. Neki most nem szabad idegeskednie.
-És ha összetalálkozik az erdőben a farkasokkal? – esett kétségbe.
-Nem lesz semmi baja – húztam az ölembe apró testét, majd mutatóujjamat a szája elé tettem, hogy elhallgattassam. – Ne idegeskedj! – húztam végig gyengéden az ujjaimat a homlokán, hogy elsimítsam az aggódástól feltűnő ráncokat.
-Ugye Jonathan-nak nincsen komolyabb baja? – jött a következő kérdés. Megértettem őt, hogy érdekli az állapota. Mégis csak a legjobb barátja… volt. Vagy talán még most is az. Nem tudom, erről még nem beszélgettünk azóta.
-Azt hiszem, érte kell a legkevésbé aggódnunk. Ugyan eltörött pár csontja, de azok nála hamar rendbe jönnek. A fejsérülése miatt pedig a legrosszabb, ami történhet vele, egy kis átmeneti amnézia.
-És a… nővére? – kérdezte óvatosan. – Én ugyanis nem emlékszem rá, hogy lett volna neki – harapott az ajkába.
Pár másodpercig összevont szemöldökkel néztem rá. Esme már kiskora óta ismerte Jonathant. Lehetetlen, hogy nem tudott volna róla, ha van egy nővére.
-Ahogy láttam a sérüléseit, nem tűntek olyan súlyosnak, de mivel félig le voltak takarva, nem sokat láttam belőlük – mondtam óvatosan. – Az pedig eszembe sem jutott, hogy összehasonlítsam őket – ráztam meg a fejem.
-Sosem mesélt nekem a nővéréről – hajtotta le a fejét szomorúan.
-Nem biztos, hogy a testvére – kezdtem bele lassan, mire felkapta a fejét. – Te azt mondtad, Jonathan Vancouver-ben született, ahol te is. – Bólintott. – Forks viszont… Nem hinném, hogy miattad elköltözött volna ide az egész családja – csóváltam meg a fejem.
-Mr. DeTamble mindig is szimpatikusnak tartott engem, de azt kétlem, hogy lett volna pénzük egy költözésre – bólintott rá azonnal. Örültem, hogy végre sikerült őt valamelyest megnyugtatnom, ugyanakkor megakadtam a második szónál.
-DeTamble? – vontam fel a szemöldököm. – A kórházban Jonathan Abshire-nek hívták. Ezek szerint tényleg nem testvérek – mutattam rá a nyilvánvaló tényre.
-Remélem, igazad lesz – sóhajtott mélyet, miközben fejét a vállamra hajtotta.
-Biztosan – mosolyodtam el. – De most már aludj, Édesem! – dőltem el az ágyon, őt is magammal húzva. – Hosszú napunk volt, mindkettőnkre ráfér a pihenés – pusziltam meg a homlokát, miután ő kényelmesen elhelyezkedett mellettem.
-Jó éjt, Carlisle! – motyogta a mellkasomba.
-Álmodj szépeket! – mosolyodtam el ismét.
Folyamatosan szerelmemet néztem. Nagyon rossz időpontot választott ez a kisbaba, az már biztos. Csak remélhetem, hogy nem lesz semmi baja vagy, ami még rosszabb, bajuk… Nem bírnám Esmet még egyszer szenvedni látni. Abból éppen elég volt az a pár hónap.
Gondolataimat egy mély sóhaj szakította félbe, majd szerelmem mocorogni kezdett mellettem.
-Mi a baj? Miért nem tudsz aludni? – simítottam végig a hátán. Még sosem fordult elő, hogy ilyen sokáig álmatlanul forgolódott volna. Főleg nem ilyen fárasztó nap után.
-A gondolataim nem hagynak – sóhajtott ismét egy mélyet. – Próbálok másra gondolni, de… egyszerűen nem megy – temette arcát a mellkasomba. – Kimerítő volt ez a nap és már olyan fáradt vagyok, hogy alig bírom nyitva tartani a szemeimet, mégsem tudok elaludni – motyogta, már-már sríva.
Gondolkozva néztem magam elé. Valahogy segítenem kéne neki. Pont most szenved emiatt, mikor a legtöbb pihenésre lenne szüksége.
-Akarod, hogy dúdoljak neked? – kérdeztem hirtelen. Egyszer már volt egy ilyen időszak az után, hogy egy hétre külön kellett válnunk. Bár még akkor sem volt ilyen szintű. Akkor használt neki, ha dúdolgattam, amíg el nem aludt. Valamiért megnyugtatta.
-Megtennéd? – nézett föl rám kérlelően. Összeszorult a torkom, ahogy szemeiben megcsillant egy-két könnycsepp. Olyan érzésem volt, mintha miattam lenne szomorú. Pedig ez nem így volt és ezt én is pontosan tudtam, mégis ez az érzés futott át rajtam újra meg újra. Mindemellett teljesen átéreztem a helyzetét. Ebben a pillanatban olyan déjà vu érzésem támadt. Mintha egyszer már éreztem volna ezt. Mintha már átéltem volna egyszer… Az emlékek hirtelen ragadtak el magukkal és, mint egy álom, telepedett rám a múlt.
Először még csak a félhomályban tapogatóztam, ami eléggé meglepő volt számomra, hiszen én még a teljes sötétségben is jól látok. Aztán a körvonalak kezdtek egyre jobban kirajzolódni előttem. Először csak nagyobb vonalakban, majd egészen az apróbb részletek is megjelentek. A bútorok pontos körvonalai, a színek és végül a szobában álló emberek arca is, így rögtön fölismertem őket. Mintha egy negyedik, kívülálló személyként néztem volna végig a jelenetet. A nappaliban – amit persze rögtön fölismertem. A Prince Rupert-i házunk tökéletes mása volt. Azaz, pontosan ugyanaz a helyiség volt. – ugyanis hárman álltak és beszélgettek. Szemben ’velem’ Alice, szorosan fogva a mellette álló Jasper kezét. Előttük, pedig én álltam, háttal a mostani valómnak. Kellett pár másodperc, amíg felfogtam a beszélgetésük témáját és rájuk koncentráltam.
-Szerintem még korai lenne őt a város közelébe vinni – mondta Carlisle. Tisztán emlékeztem az akkori mondataimra, mégis újnak hatottak. Mintha nem is én mondtam volna azokat a szavakat.
-Már jól tudja türtőztetni magát – ellenkezett Alice.
-Hagyd csak! – szólt közbe Jasper. – Ha Carlisle még nem tartja jó ötletnek, akkor nem megyünk oda. Azt akarom, hogy csak akkor menjek újra az emberek közelébe, ha már képes vagyok az állatoknál is visszafogni magam. És az eddigi próbálkozásaim szerint ez még közel sem megy olyan jól – húzta el a száját. – Ő mégis csak tapasztaltabb e téren – érvelt.
-Rendben – adta meg magát Alice kissé morcosan.
-Akkor menjünk – bólintott Carlisle, majd már el is tűnt. A következő pillanatban feloszlott körülöttem a nappali és hirtelen az erdőben találtam magam. Ha a helyzet nem lett volna ilyen komoly, talán még fel is nevetek, mikor egy-egy felbukkanó emlék hatására, mint egy varázsütésre megjelennek körülöttem az apróbb gallyak és bokrok is. – Kezdhetjük? – fordult a nem sokkal mögötte lefékező két vámpír felé. Azok bólintottak. – Akkor legyen a szokásos felállás – bólintott ő is. – Én Jasper mögé, te pedig elé állsz, vele szemben – intett Alicenek, aki azonnal teljesítette is az utasítást. ’Én’ megálltam Jasper mögött és a vállára tettem a kezem. – Akkor most vegyél mély levegőt – utasítottam, mire azonnal eleget tett a kérésemnek. Először még csak megfeszült, de tartotta magát és nem indult meg előre.
-Carlisle! – sikított fel Alice, majd a következő pillanatban ő már a földön is volt, Jasper, pedig már jó pár méterre előttünk futott. – Utána! – kiáltott rám, miközben fölpattant a földről.
A lábaim szinte maguktól indultak meg, ahogy követtem őket. Legközelebb már csak egy apró tisztáson álltunk meg, ahol Jasper a fűben térdelt, egy párduc teteme mellett. Alice azonnal odarohant hozzá, de ’én’ csak a fák mellől néztem utána. Itt most úgysem tudnék segíteni.
-Jasper! – rogyott le mellé a lány. – Nincs semmi baj! Ne keseredj el! Majd sikerülni fog – fogta meg a fiú kezét, aki megremegett az érintésre.
Lassan emelte föl a fejét és nézett bele egyenesen a lány szemeibe. Aztán arca eltorzult, és én láttam, ahogy a tisztás szélén álló Carlisle térdre rogyik. Éles fájdalom hasított a fejembe, ahogy felbolygattam magamban az akkori érzéseket. Abban a pillanatban szörnyen utáltam magam, amiért fájdalmat okoztam a szeretett nőnek. Annak az embernek, akiért a világon bármit megtennék. Pedig nem volt szándékos, de a bennem rejlő vámpír egyszerűen a felszínre tört, ahogy megéreztem a vér hívogató illatát.
Akkor még nem értettem, hogyan történhetett ez. Hiszen én akkor nem csináltam semmit sem. Aztán kiderült végül, hogy ez mind Jasper képessége miatt fordulhatott elő. Ugyanis ő képes volt kivetíteni az érzéseit a körülötte levőkre.
Az erdő hirtelen eltűnt előlem pont, mint nem sokkal ezelőtt a nappali és én újra a valóságban találtam magam.
-Carlisle! – ütögette meg finoman az arcomat Esme. – Jól vagy? – aggódó hangjára szinte azonnal magamhoz tértem.
Tekintetemmel megkerestem az övét, és mélyen a szemeibe néztem. Most már tudtam, miért volt olyan érzésem, mintha már egyszer megtörtént volna ez velem. Jasper, mikor Alice szemeibe nézett, azokban csupa fájdalmat láthatott, amit akaratlanul is kiváltott a lányból, mikor ellökte magától. Egy dolog azonban még mindig nem volt világos számomra. Ha Jasper akkor kivetítette rám a képességét, akkor most hogyan történhetett meg ugyanez. Mert Esme érezhet bármit is ebben a pillanatban, lehetséges lenne, hogy ő is képes arra, mint Jasper? Tudomásom szerint nincs olyan képesség, amit egyszerre ketten is birtokolnak.
-Ne haragudj – néztem bocsánatkérően kedvesemre. – Csak eszembe jutott egy emlék.
-De ugye nincs semmi baj? – aggodalmaskodott.
-Nem, nincs – ráztam meg a fejem elmosolyodva. Hiszen semmi sem biztos. Talán ezt az egészet csak beleképzeltem ebbe a szituációba. – Akkor, dúdoljak neked? – simogattam meg az arcát gyengéden.
-Talán most már el tudnék anélkül is aludni, de azért jó lenne – harapott az ajkába. – Olyan régen dúdoltál már nekem és nagyon hiányzott már.
-Rendben – öleltem magamhoz kicsit szorosabban, mire ő kényelmesen elhelyezkedett mellettem. – Szép álmokat! – csókoltam még meg finoman a homlokát, majd belekezdtem a kedvenc darabjának a dúdolásba. Ahogy felismerte a zenét, halványan elmosolyodott, majd a légzése kezdett egyenletessé válni és ő szép lassan elaludt, én pedig egész éjszaka, megállás nélkül dúdoltam neki.

Másnap reggel Michelle már korán hazaért. Azt mondta, velem együtt szeretne bemenni a kórházba, hogy a reggeli vizit után ő rögtön bent maradhasson Jonathan-nál. Nem elleneztem a dolgot. Megfogadtam, hogy ebbe a kapcsolatba én nem fogok beleavatkozni, bármennyire is zavaró a tudat, hogy az ősi ellenségünk beleszeretett az egyetlen nővérembe, akit mellesleg még csak nemrég kaptam vissza. Már ha lehet így fogalmazni, hiszen Michelle-ről gyakorlatilag egészen a kórházi találkozásunkig nem is tudtam.
Furcsa volt a gondolat, hogy milyen hamar vett hatalmas fordulatot az életem. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy egyszer családom lesz, először Alice-ék személyében, majd megtalálom a páromat is, akitől gyermekem is fog születni, akkor az illetőt valószínűleg kinevettem volna. Mindig reménykedtem benne, hogy rajtam kívül él még más vegetáriánus vámpír is a földön, de az agyam egyik leghátsó kis zugában tudtam, hogy erre elég kicsi az esély. Alice nagyon szerencsés, amiért volt akkora önuralma már az elején, hogy miután átváltozott, nem ment vissza az emberek közé egy jó darabig.
-Mehetünk már? – toporgott előttem Mitch. Nagyon izgatott volt a Jonathan-nal való találkozása miatt. Én azonban inkább féltem az elkövetkezendő óráktól, minthogy izgalommal töltött volna el. Féltem, hogy ha esetleg a fiú olyan fejsérülés szenvedett, ami miatt egy ideig most nem fog emlékezni talán még a saját nevére sem… akkor a nővérem össze fog törni. És én képtelen lennék tovább így látni őt. Annyira védtelennek és törékenynek tűnt az utóbbi időben és annyira megváltozott, hogy ha ember lett volna, egy ilyen nagy súlyú terhet már nem ért volna túl a szervezete. Először a férje elvesztése, aztán a bűntudat, amiért engem már nem tudott megvédeni a vámpíroktól… és most itt van ez a fiú. Elég volt pár szót kimondania ahhoz, hogy teljesen felforgassa mindannyiunk életét. – Carlisle! – fogta meg türelmetlenül a kezemet. – Menjünk már! – könyörgött.
-Egy pillanat… előbb még elköszönök Esmétől – indultam el a lépcső felé.
-Jó-jó, csak siess!
Megcsóváltam a fejem. Nem lenne szabad ennyire reménykednie. Azt hiszem, jobb lesz, ha még a találkozásuk előtt felkészítem őt a legrosszabbra, ami megtörténhet. Hogy Jonathan esetleg megijed tőle, hiszen minden emberben megvan a természetes félsz, mikor a közelükben vagyunk. Na persze ez Esménél egy kicsit máshogy működött, de egy nomád vámpírtól ő is félt volna. Mint ahogyan Dominictól is rettegett, amíg meg nem oldottuk az ügyet. Ha az emberek tudnák, hogy mi egyáltalán nem vagyunk veszélyesek rájuk nézve, biztosan máshogy viszonyulnának hozzánk. Persze ez alól kivételek a La Push-ban élők. Bennük a törzsi legendák szítják fel ezt az érzést.
Amint fölértem a szobánkhoz, halkan benyitottam. Szerelmem pont ekkor kezdett el mocorogni, majd egy mély sóhaj és egy nyújtózkodás után kinyitotta a szemeit.
-Jó reggelt – pislogott rám még igencsak laposakat. – Hány óra van?
-Neked is jó reggelt – sétáltam oda az ágy mellé, majd leültem a szélére. – Még csak hét óra van. Nyugodtan pihenhetsz még. Csak azért jöttem föl, hogy elköszönjek, mert mindjárt indulunk Michelle-lel a kórházba. - Közben egy puszit adtam a homlokára.
-Ezentúl mindig ébressz föl, mielőtt elmész… Tegnap is olyan rossz volt úgy fölkelni reggel, hogy még csak el sem tudtam köszönni tőled – nézett komolyan a szemeimbe.
Halványan elmosolyodtam.
-Rendben – csókoltam meg puha ajkait. – De cserébe te is ígérj meg nekem valamit… - Kérdőn nézett rám. – Sokat fogsz pihenni és megengeded Roséknak, hogy mindenben segítsenek neked. Nem rendezkedsz, ahogy eddig szoktál, semmi egyedül vadászás vagy ilyesmi, rendben? A takarítást is inkább bízd a lányokra.
-De Carlisle – sóhajtott. – Eddig is mindent ugyanígy csináltam, mégsem lett semmi bajom.
-Valóban, de a terhességnek ez a szakasza a legveszélyesebb.
-Te utána is ugyanígy aggódni fogsz értem – rázta meg a fejét mosolyogva. – Nem láncolhatsz az ágyhoz, amíg terhes vagyok – emelte meg a szemöldökét.
-Nem kellene ötleteket adnod nekem – villantottam rá a szemeimet. Persze nekem nem épp a fogva tartása jutott eszembe, amit valószínűleg ő is észrevett.
Fölült az ágyban és egészen közel hajolt hozzám, úgy suttogta az arcomba.
-Carlisle, te is tudod, mikkel jár a terhesség – mondta olyan halkan, hogy még én is csak alig hallottam. – Úgyhogy menj, mielőtt még rád vetem magam, mert akkor ma már nem jutsz el a kórházig – harapott az ajkába elpirulva.
-Pedig nagyon is tetszene az ötlet – suttogtam vissza. Tudtam, hogy nem szerette mindenki előtt kimondani az érzéseit. Főleg nem a gyerekek füle hallatára. Mindig azt hangsúlyozta, hogy felelősségteljes szülőkként kell viselkednünk, hogy példát mutassunk a gyerekeknek. –De azt hiszem, tényleg jobb, ha megyek… Jasper már nem bírhatja sokáig – kuncogtam halkan, majd ajkaimat szenvedélyesen az övéire nyomtam. – Tényleg pihenj sokat – mondtam immáron rendes hangerővel, miután elváltunk. – Sietek haza, ígérem – csókoltam meg még egyszer utoljára, majd fölálltam az ágy széléről. Végigsimítottam az arcán, majd elindultam lefelé a nappaliba. A folyosón még összefutottam Alice-szel, akinek a lelkére kötöttem, hogy ne hagyjon Esmének semmilyen megerőltető dolgot sem csinálni. A nappaliban csatlakozott hozzám nővérem is, majd mindketten felöltöztünk, és úgy vágtunk neki az erdő sűrűjének.