65. fejezet

Sziasztok!

Már írtam Chat-be pár perce, hogy nemsokára fent lesz a friss fejezet:) Hát, itt is van:) Remélem, tetszeni fog:) Nem is szövegelek tovább, inkább olvassatok:) Ha valami nem lenne világos a fejezettel kapcsolatban, akkor nyugodtan kérdezzetek, mert a közepe egy kissé érdekesre sikerült:)

Puszi

Carlisle szemszöge

A nap hátra levő része csendben telt el. Senki sem akart a történtekről beszélni. A kisbaba okozta örömet rögtön elfújta a szomorúság Jonathan és Michelle miatt. Mind aggódtunk értük – igen, értük, mert már egymástól függtek. Ha bármelyiküknek is nagyobb baja lenne, vagy esetleg meggondolná magát, akkor mindketten szenvednének.
-Ugye nem csinál semmi őrültséget? – aggodalmaskodott szerelmem, megállva előttem. Már fent voltunk a szobánkban és ő alváshoz készülődött. Én az ágyon ülve figyeltem a tevékenykedését.
-Ne aggódj miatta! Tud vigyázni magára – nyugtattam meg gyorsan. Neki most nem szabad idegeskednie.
-És ha összetalálkozik az erdőben a farkasokkal? – esett kétségbe.
-Nem lesz semmi baja – húztam az ölembe apró testét, majd mutatóujjamat a szája elé tettem, hogy elhallgattassam. – Ne idegeskedj! – húztam végig gyengéden az ujjaimat a homlokán, hogy elsimítsam az aggódástól feltűnő ráncokat.
-Ugye Jonathan-nak nincsen komolyabb baja? – jött a következő kérdés. Megértettem őt, hogy érdekli az állapota. Mégis csak a legjobb barátja… volt. Vagy talán még most is az. Nem tudom, erről még nem beszélgettünk azóta.
-Azt hiszem, érte kell a legkevésbé aggódnunk. Ugyan eltörött pár csontja, de azok nála hamar rendbe jönnek. A fejsérülése miatt pedig a legrosszabb, ami történhet vele, egy kis átmeneti amnézia.
-És a… nővére? – kérdezte óvatosan. – Én ugyanis nem emlékszem rá, hogy lett volna neki – harapott az ajkába.
Pár másodpercig összevont szemöldökkel néztem rá. Esme már kiskora óta ismerte Jonathant. Lehetetlen, hogy nem tudott volna róla, ha van egy nővére.
-Ahogy láttam a sérüléseit, nem tűntek olyan súlyosnak, de mivel félig le voltak takarva, nem sokat láttam belőlük – mondtam óvatosan. – Az pedig eszembe sem jutott, hogy összehasonlítsam őket – ráztam meg a fejem.
-Sosem mesélt nekem a nővéréről – hajtotta le a fejét szomorúan.
-Nem biztos, hogy a testvére – kezdtem bele lassan, mire felkapta a fejét. – Te azt mondtad, Jonathan Vancouver-ben született, ahol te is. – Bólintott. – Forks viszont… Nem hinném, hogy miattad elköltözött volna ide az egész családja – csóváltam meg a fejem.
-Mr. DeTamble mindig is szimpatikusnak tartott engem, de azt kétlem, hogy lett volna pénzük egy költözésre – bólintott rá azonnal. Örültem, hogy végre sikerült őt valamelyest megnyugtatnom, ugyanakkor megakadtam a második szónál.
-DeTamble? – vontam fel a szemöldököm. – A kórházban Jonathan Abshire-nek hívták. Ezek szerint tényleg nem testvérek – mutattam rá a nyilvánvaló tényre.
-Remélem, igazad lesz – sóhajtott mélyet, miközben fejét a vállamra hajtotta.
-Biztosan – mosolyodtam el. – De most már aludj, Édesem! – dőltem el az ágyon, őt is magammal húzva. – Hosszú napunk volt, mindkettőnkre ráfér a pihenés – pusziltam meg a homlokát, miután ő kényelmesen elhelyezkedett mellettem.
-Jó éjt, Carlisle! – motyogta a mellkasomba.
-Álmodj szépeket! – mosolyodtam el ismét.
Folyamatosan szerelmemet néztem. Nagyon rossz időpontot választott ez a kisbaba, az már biztos. Csak remélhetem, hogy nem lesz semmi baja vagy, ami még rosszabb, bajuk… Nem bírnám Esmet még egyszer szenvedni látni. Abból éppen elég volt az a pár hónap.
Gondolataimat egy mély sóhaj szakította félbe, majd szerelmem mocorogni kezdett mellettem.
-Mi a baj? Miért nem tudsz aludni? – simítottam végig a hátán. Még sosem fordult elő, hogy ilyen sokáig álmatlanul forgolódott volna. Főleg nem ilyen fárasztó nap után.
-A gondolataim nem hagynak – sóhajtott ismét egy mélyet. – Próbálok másra gondolni, de… egyszerűen nem megy – temette arcát a mellkasomba. – Kimerítő volt ez a nap és már olyan fáradt vagyok, hogy alig bírom nyitva tartani a szemeimet, mégsem tudok elaludni – motyogta, már-már sríva.
Gondolkozva néztem magam elé. Valahogy segítenem kéne neki. Pont most szenved emiatt, mikor a legtöbb pihenésre lenne szüksége.
-Akarod, hogy dúdoljak neked? – kérdeztem hirtelen. Egyszer már volt egy ilyen időszak az után, hogy egy hétre külön kellett válnunk. Bár még akkor sem volt ilyen szintű. Akkor használt neki, ha dúdolgattam, amíg el nem aludt. Valamiért megnyugtatta.
-Megtennéd? – nézett föl rám kérlelően. Összeszorult a torkom, ahogy szemeiben megcsillant egy-két könnycsepp. Olyan érzésem volt, mintha miattam lenne szomorú. Pedig ez nem így volt és ezt én is pontosan tudtam, mégis ez az érzés futott át rajtam újra meg újra. Mindemellett teljesen átéreztem a helyzetét. Ebben a pillanatban olyan déjà vu érzésem támadt. Mintha egyszer már éreztem volna ezt. Mintha már átéltem volna egyszer… Az emlékek hirtelen ragadtak el magukkal és, mint egy álom, telepedett rám a múlt.
Először még csak a félhomályban tapogatóztam, ami eléggé meglepő volt számomra, hiszen én még a teljes sötétségben is jól látok. Aztán a körvonalak kezdtek egyre jobban kirajzolódni előttem. Először csak nagyobb vonalakban, majd egészen az apróbb részletek is megjelentek. A bútorok pontos körvonalai, a színek és végül a szobában álló emberek arca is, így rögtön fölismertem őket. Mintha egy negyedik, kívülálló személyként néztem volna végig a jelenetet. A nappaliban – amit persze rögtön fölismertem. A Prince Rupert-i házunk tökéletes mása volt. Azaz, pontosan ugyanaz a helyiség volt. – ugyanis hárman álltak és beszélgettek. Szemben ’velem’ Alice, szorosan fogva a mellette álló Jasper kezét. Előttük, pedig én álltam, háttal a mostani valómnak. Kellett pár másodperc, amíg felfogtam a beszélgetésük témáját és rájuk koncentráltam.
-Szerintem még korai lenne őt a város közelébe vinni – mondta Carlisle. Tisztán emlékeztem az akkori mondataimra, mégis újnak hatottak. Mintha nem is én mondtam volna azokat a szavakat.
-Már jól tudja türtőztetni magát – ellenkezett Alice.
-Hagyd csak! – szólt közbe Jasper. – Ha Carlisle még nem tartja jó ötletnek, akkor nem megyünk oda. Azt akarom, hogy csak akkor menjek újra az emberek közelébe, ha már képes vagyok az állatoknál is visszafogni magam. És az eddigi próbálkozásaim szerint ez még közel sem megy olyan jól – húzta el a száját. – Ő mégis csak tapasztaltabb e téren – érvelt.
-Rendben – adta meg magát Alice kissé morcosan.
-Akkor menjünk – bólintott Carlisle, majd már el is tűnt. A következő pillanatban feloszlott körülöttem a nappali és hirtelen az erdőben találtam magam. Ha a helyzet nem lett volna ilyen komoly, talán még fel is nevetek, mikor egy-egy felbukkanó emlék hatására, mint egy varázsütésre megjelennek körülöttem az apróbb gallyak és bokrok is. – Kezdhetjük? – fordult a nem sokkal mögötte lefékező két vámpír felé. Azok bólintottak. – Akkor legyen a szokásos felállás – bólintott ő is. – Én Jasper mögé, te pedig elé állsz, vele szemben – intett Alicenek, aki azonnal teljesítette is az utasítást. ’Én’ megálltam Jasper mögött és a vállára tettem a kezem. – Akkor most vegyél mély levegőt – utasítottam, mire azonnal eleget tett a kérésemnek. Először még csak megfeszült, de tartotta magát és nem indult meg előre.
-Carlisle! – sikított fel Alice, majd a következő pillanatban ő már a földön is volt, Jasper, pedig már jó pár méterre előttünk futott. – Utána! – kiáltott rám, miközben fölpattant a földről.
A lábaim szinte maguktól indultak meg, ahogy követtem őket. Legközelebb már csak egy apró tisztáson álltunk meg, ahol Jasper a fűben térdelt, egy párduc teteme mellett. Alice azonnal odarohant hozzá, de ’én’ csak a fák mellől néztem utána. Itt most úgysem tudnék segíteni.
-Jasper! – rogyott le mellé a lány. – Nincs semmi baj! Ne keseredj el! Majd sikerülni fog – fogta meg a fiú kezét, aki megremegett az érintésre.
Lassan emelte föl a fejét és nézett bele egyenesen a lány szemeibe. Aztán arca eltorzult, és én láttam, ahogy a tisztás szélén álló Carlisle térdre rogyik. Éles fájdalom hasított a fejembe, ahogy felbolygattam magamban az akkori érzéseket. Abban a pillanatban szörnyen utáltam magam, amiért fájdalmat okoztam a szeretett nőnek. Annak az embernek, akiért a világon bármit megtennék. Pedig nem volt szándékos, de a bennem rejlő vámpír egyszerűen a felszínre tört, ahogy megéreztem a vér hívogató illatát.
Akkor még nem értettem, hogyan történhetett ez. Hiszen én akkor nem csináltam semmit sem. Aztán kiderült végül, hogy ez mind Jasper képessége miatt fordulhatott elő. Ugyanis ő képes volt kivetíteni az érzéseit a körülötte levőkre.
Az erdő hirtelen eltűnt előlem pont, mint nem sokkal ezelőtt a nappali és én újra a valóságban találtam magam.
-Carlisle! – ütögette meg finoman az arcomat Esme. – Jól vagy? – aggódó hangjára szinte azonnal magamhoz tértem.
Tekintetemmel megkerestem az övét, és mélyen a szemeibe néztem. Most már tudtam, miért volt olyan érzésem, mintha már egyszer megtörtént volna ez velem. Jasper, mikor Alice szemeibe nézett, azokban csupa fájdalmat láthatott, amit akaratlanul is kiváltott a lányból, mikor ellökte magától. Egy dolog azonban még mindig nem volt világos számomra. Ha Jasper akkor kivetítette rám a képességét, akkor most hogyan történhetett meg ugyanez. Mert Esme érezhet bármit is ebben a pillanatban, lehetséges lenne, hogy ő is képes arra, mint Jasper? Tudomásom szerint nincs olyan képesség, amit egyszerre ketten is birtokolnak.
-Ne haragudj – néztem bocsánatkérően kedvesemre. – Csak eszembe jutott egy emlék.
-De ugye nincs semmi baj? – aggodalmaskodott.
-Nem, nincs – ráztam meg a fejem elmosolyodva. Hiszen semmi sem biztos. Talán ezt az egészet csak beleképzeltem ebbe a szituációba. – Akkor, dúdoljak neked? – simogattam meg az arcát gyengéden.
-Talán most már el tudnék anélkül is aludni, de azért jó lenne – harapott az ajkába. – Olyan régen dúdoltál már nekem és nagyon hiányzott már.
-Rendben – öleltem magamhoz kicsit szorosabban, mire ő kényelmesen elhelyezkedett mellettem. – Szép álmokat! – csókoltam még meg finoman a homlokát, majd belekezdtem a kedvenc darabjának a dúdolásba. Ahogy felismerte a zenét, halványan elmosolyodott, majd a légzése kezdett egyenletessé válni és ő szép lassan elaludt, én pedig egész éjszaka, megállás nélkül dúdoltam neki.

Másnap reggel Michelle már korán hazaért. Azt mondta, velem együtt szeretne bemenni a kórházba, hogy a reggeli vizit után ő rögtön bent maradhasson Jonathan-nál. Nem elleneztem a dolgot. Megfogadtam, hogy ebbe a kapcsolatba én nem fogok beleavatkozni, bármennyire is zavaró a tudat, hogy az ősi ellenségünk beleszeretett az egyetlen nővérembe, akit mellesleg még csak nemrég kaptam vissza. Már ha lehet így fogalmazni, hiszen Michelle-ről gyakorlatilag egészen a kórházi találkozásunkig nem is tudtam.
Furcsa volt a gondolat, hogy milyen hamar vett hatalmas fordulatot az életem. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy egyszer családom lesz, először Alice-ék személyében, majd megtalálom a páromat is, akitől gyermekem is fog születni, akkor az illetőt valószínűleg kinevettem volna. Mindig reménykedtem benne, hogy rajtam kívül él még más vegetáriánus vámpír is a földön, de az agyam egyik leghátsó kis zugában tudtam, hogy erre elég kicsi az esély. Alice nagyon szerencsés, amiért volt akkora önuralma már az elején, hogy miután átváltozott, nem ment vissza az emberek közé egy jó darabig.
-Mehetünk már? – toporgott előttem Mitch. Nagyon izgatott volt a Jonathan-nal való találkozása miatt. Én azonban inkább féltem az elkövetkezendő óráktól, minthogy izgalommal töltött volna el. Féltem, hogy ha esetleg a fiú olyan fejsérülés szenvedett, ami miatt egy ideig most nem fog emlékezni talán még a saját nevére sem… akkor a nővérem össze fog törni. És én képtelen lennék tovább így látni őt. Annyira védtelennek és törékenynek tűnt az utóbbi időben és annyira megváltozott, hogy ha ember lett volna, egy ilyen nagy súlyú terhet már nem ért volna túl a szervezete. Először a férje elvesztése, aztán a bűntudat, amiért engem már nem tudott megvédeni a vámpíroktól… és most itt van ez a fiú. Elég volt pár szót kimondania ahhoz, hogy teljesen felforgassa mindannyiunk életét. – Carlisle! – fogta meg türelmetlenül a kezemet. – Menjünk már! – könyörgött.
-Egy pillanat… előbb még elköszönök Esmétől – indultam el a lépcső felé.
-Jó-jó, csak siess!
Megcsóváltam a fejem. Nem lenne szabad ennyire reménykednie. Azt hiszem, jobb lesz, ha még a találkozásuk előtt felkészítem őt a legrosszabbra, ami megtörténhet. Hogy Jonathan esetleg megijed tőle, hiszen minden emberben megvan a természetes félsz, mikor a közelükben vagyunk. Na persze ez Esménél egy kicsit máshogy működött, de egy nomád vámpírtól ő is félt volna. Mint ahogyan Dominictól is rettegett, amíg meg nem oldottuk az ügyet. Ha az emberek tudnák, hogy mi egyáltalán nem vagyunk veszélyesek rájuk nézve, biztosan máshogy viszonyulnának hozzánk. Persze ez alól kivételek a La Push-ban élők. Bennük a törzsi legendák szítják fel ezt az érzést.
Amint fölértem a szobánkhoz, halkan benyitottam. Szerelmem pont ekkor kezdett el mocorogni, majd egy mély sóhaj és egy nyújtózkodás után kinyitotta a szemeit.
-Jó reggelt – pislogott rám még igencsak laposakat. – Hány óra van?
-Neked is jó reggelt – sétáltam oda az ágy mellé, majd leültem a szélére. – Még csak hét óra van. Nyugodtan pihenhetsz még. Csak azért jöttem föl, hogy elköszönjek, mert mindjárt indulunk Michelle-lel a kórházba. - Közben egy puszit adtam a homlokára.
-Ezentúl mindig ébressz föl, mielőtt elmész… Tegnap is olyan rossz volt úgy fölkelni reggel, hogy még csak el sem tudtam köszönni tőled – nézett komolyan a szemeimbe.
Halványan elmosolyodtam.
-Rendben – csókoltam meg puha ajkait. – De cserébe te is ígérj meg nekem valamit… - Kérdőn nézett rám. – Sokat fogsz pihenni és megengeded Roséknak, hogy mindenben segítsenek neked. Nem rendezkedsz, ahogy eddig szoktál, semmi egyedül vadászás vagy ilyesmi, rendben? A takarítást is inkább bízd a lányokra.
-De Carlisle – sóhajtott. – Eddig is mindent ugyanígy csináltam, mégsem lett semmi bajom.
-Valóban, de a terhességnek ez a szakasza a legveszélyesebb.
-Te utána is ugyanígy aggódni fogsz értem – rázta meg a fejét mosolyogva. – Nem láncolhatsz az ágyhoz, amíg terhes vagyok – emelte meg a szemöldökét.
-Nem kellene ötleteket adnod nekem – villantottam rá a szemeimet. Persze nekem nem épp a fogva tartása jutott eszembe, amit valószínűleg ő is észrevett.
Fölült az ágyban és egészen közel hajolt hozzám, úgy suttogta az arcomba.
-Carlisle, te is tudod, mikkel jár a terhesség – mondta olyan halkan, hogy még én is csak alig hallottam. – Úgyhogy menj, mielőtt még rád vetem magam, mert akkor ma már nem jutsz el a kórházig – harapott az ajkába elpirulva.
-Pedig nagyon is tetszene az ötlet – suttogtam vissza. Tudtam, hogy nem szerette mindenki előtt kimondani az érzéseit. Főleg nem a gyerekek füle hallatára. Mindig azt hangsúlyozta, hogy felelősségteljes szülőkként kell viselkednünk, hogy példát mutassunk a gyerekeknek. –De azt hiszem, tényleg jobb, ha megyek… Jasper már nem bírhatja sokáig – kuncogtam halkan, majd ajkaimat szenvedélyesen az övéire nyomtam. – Tényleg pihenj sokat – mondtam immáron rendes hangerővel, miután elváltunk. – Sietek haza, ígérem – csókoltam meg még egyszer utoljára, majd fölálltam az ágy széléről. Végigsimítottam az arcán, majd elindultam lefelé a nappaliba. A folyosón még összefutottam Alice-szel, akinek a lelkére kötöttem, hogy ne hagyjon Esmének semmilyen megerőltető dolgot sem csinálni. A nappaliban csatlakozott hozzám nővérem is, majd mindketten felöltöztünk, és úgy vágtunk neki az erdő sűrűjének.