66. fejezet

Sziasztok!

Nem tudom, mi van most velem, de a kezem egyszer csak meglódult és hosszú-hosszú perceken keresztül csak gépeltem, aminek meg is lett az eredménye:D Még hozzá egy hosszú fejezet személyében:) Nem sokkal hosszabb, mint a többi, bár mostanában egyre többet és többet sikerül írnom, aminek én is nagyon örülök:) Most végre kiderül, miért támadtak rá Jonathanra az erdőben és, hogy Clare valóban a vér szerinti nővére e, vagy sem;) Michelle döntése azonban még mindig titokban marad xD Bár gondolom, már mindannyian sejtitek, úgyhogy nem lesz nagy meglepetés számotokra:) Na de nem is dumálok tovább:) Jól olvasást a fejezethez:) És persze KOMIKAT kérek!!:D

Ui.: A kicsivel lentebb látható képet én szerkesztettem:) A másik blogomra már kiraktam egyszer, de mivel Carlisle-Esme kép, így gondoltam, kerüljön fel ide is:)

Puszi




Carlisle szemszöge

Hosszú óráknak tűnő percek után végre elértük nővéremmel az erdő szélét, ami azt jelentette, hogy még pár perc séta, és meglátjuk a kórházat. Olyan érzésem volt, mintha nem is előre haladnánk, hanem sokkal inkább hátrafelé. Egy lépés előre, kettő hátra… egy lépés előre, kettő hátra… Képtelen voltam kiverni a fejemből a rossz gondolatokat és akaratlanul is felrémlett előttem a kép, ahogy Jonathan meglátja Michellet. Kissé tartottam attól, hogy a kábultsága vagy éppen az emlékezetkiesése miatt veszélyes lehet nem csak ránk, hanem a kórházban levő betegekre és a dolgozókra is. Hiszen elég lenne, ha valami apróságon felhúzná magát, és máris egy farkassal állnánk szemben, nem pedig egy fiatal fiúval.
Nem sokkal később azonban végre megláttuk a kórház épületét. Mitch szinte reszketett mellettem az izgatottságtól, ahogy minden egyes lépéssel egyre közelebb kerültünk Jonathanhoz. Az utolsó pár méteren már kénytelen voltam közelebb húzódni hozzá, majd belekarolni, mert különben félő lett volna, hogy egyszer csak megindul a bejárat felé és meg sem áll a 102-es kórteremig. Bár azt ő még nem tudta, hogy melyik szobában fekszik a fiú, az illatokból biztosan rögtön odatalált volna.
-Jó reggelt Dr. Wells és Dr. Cullen! – köszönt mosolyogva a recepciós, amint beléptünk az ajtón.
-Önnek is jó reggelt! – biccentettünk, majd azonnal az irodám felé vettük az irányt.
-Én most elmegyek vizitelni – akasztottam le a fogasról a fehér köpenyemet. – Te addig itt megvársz engem, rendben? – néztem nővéremre szigorúan. Már amennyire szigorú tudtam lenni vele szemben.
Szemeit forgatva bólintott, majd sürgetően intett, hogy menjek már. Fejemet csóválva léptem ki az irodából, gondosan bezárva magam mögött az ajtót. Ez talán visszatartja egy kicsit, ha mégis szökni próbálna.
-Jó reggelt Mrs. Gardner! – köszöntem mosolyogva az ágyban fekvő betegnek. – Hogy érzi magát ma reggel? – kérdeztem kedvesen.
-Én nagyon jól – mosolygott ő is. – És a kedves nővére? – érdeklődött. – Betegeskedik még?
-Még nem gyógyult meg teljesen, de előfordulhat, hogy a mai nap folyamán már látni fogja őt, mert bejött körülnézni, mennyi minden történt, amióta ő otthon nyomta az ágyat – somolyogtam.
Közben elkezdtem a rutinvizsgálatokat elvégezni rajta. Ebbe tulajdonképpen csak a lázmérés és az infúzió ellenőrzése tartozott bele.
Éppen az infúziót vizsgáltam, persze csak látszatból, hiszen e nélkül is pontosan tudtam, hogy minden rendben van vele, mikor egy másodpercre oldalra pillantva, a tekintetem találkozott Mrs. Gardner kíváncsi szemeivel. Kérdőn pillantottam rá, mire kissé oldalra döntötte a fejét és pár másodperc „vizsgálgatás” után megszólalt.
-Nagyon gondterheltnek tűnik mostanában – jegyezte meg óvatosan. – Bizonyára ráférne már magára is egy kis pihenés.
-Ez nem fizikai fáradtság – ráztam meg a fejem. – Megszoktam már a folytonos nyüzsgést. Csak aggódom Michelle miatt – vallottam be az igazat. Persze azt ő nem tudhatta, hogy én ezt most nem az állítólagos betegségére értettem.
-Talán nem javult az állapota? – csodálkozott.
-Az elmúlt napokban nem volt épp a legjobb állapotban, de ma reggel mintha sokkal élénkebb lett volna, ami talán jó jel lehet…
-Biztosan nincsen semmi komolyabb baja. Erős nő – nézett mélyen a szemembe. Nem is tudta, mekkora igazságot mondott ezzel. Hihetetlen, mennyi mindenen keresztül ment már, mégis képes újra meg újra talpra állni. Csak attól félek, hogy ez már az utolsó esélye a boldogságra. Ha ezt is elveszíti, teljesen magába fog roskadni.
-Valóban – bólintottam halványan elmosolyodva. – Most viszont, mennem kell. Még nagyon sok beteg vissza van. Viszlát!
-Viszlát, Dr. Cullen! – intett utánam, mielőtt még becsuktam volna magam mögött az ajtót.
Lassú léptekkel indultam vissza az irodám felé a vizit után. Próbáltam a lehető leghosszabb útvonalat választani a célomhoz, de ez eléggé sikertelen próbálkozásnak bizonyult egy ilyen kis kórházban.
-Végre! – sóhajtott föl türelmetlenül Michelle, amint kinyitottam az ajtót. – Már azt hittem, sosem jössz.
-Te is tudod, hogy a reggeli vizitet nem lehet elhanyagolni –róttam meg őt kissé. Nem lenne szabad, hogy az érzései irányítsák őt a munkájában. Milyen érdekes, hogy ezt pont én mondom…
Csak megforgatta a szemeit, majd felállt a kanapéról, ahol eddig ült.
-Akkor odaviszel hozzá? – csillantak föl a szemei. – Vagy keressem meg én? – bizonytalanodott el.
-Megmutatom a szobáját, de csak akkor mehetsz be hozzá, ha megbizonyosodtunk róla, hogy nincsen emlékezetvesztése. Nem kockáztathatjuk meg, hogy lebuktasson mindannyiunkat az emberek előtt.
-Rendben – bólogatott izgatottan.
Kiléptünk a szobából, majd mindketten elindultunk a 102-es szoba felé. Pontosabban én vezettem őt oda. A folyosón odaintettem magamhoz az egyik nővért, hogy megkérdezzem őt az engem érdeklő beteg állapotáról.
-A fiú valamikor az éjszaka közepén tért magához. Pontosan nem tudom, de a kórlapján rajta van, hogy mikor – tájékoztatott.
-És nem lépett fel nála semmilyen szintű amnézia? Úgy értem, emlékszik mindenre, ugye? – kérdeztem reménykedve.
-A memóriája tökéletes – mosolyodott el szélesen. – Csak az állattámadásra nem emlékszik. Azt mondta, elájulhatott, mielőtt rátámadtak.
-Értem – bólintottam. – Köszönöm – indultam el a kórterem ajtaja felé. A nővér szavai igencsak megerősítették az elképzelésemet, miszerint a saját falkájuk támadott rájuk. Valószínűleg ezért mondhatta azt, hogy nem emlékszik, hogyan sebesült meg.
-Először én megyek be – néztem Mitch-re szigorúan. – Te csak akkor jöhetsz utánam, ha behívlak, rendben? – néztem mélyen a szemébe, hogy tudjam, tényleg felfogta, amit mondtam neki.
-Rendben – sóhajtott beletörődően.
Ezután én lenyomtam a kilincset és beléptem a szobába. A tekintetem rögtön a kórteremben lévő egyetlen használt ágyra tévedt. Nem akartam megkockáztatni, hogy bárki bármit is megsejtsen Jonathan kilétéről, ezért jobbnak gondoltam, hogy külön szobában, egyedül helyezzük el őt. Ezt persze arra fogtam, hogy nagyon sok pihenésre van szüksége, és így sokkal nyugodtabb környezetben van.
Ahogy lassan közeledtem felé, ő végig mereven bámult rám. Összeszűkített szemekkel mért végig újra meg újra.
-Jó reggelt, Jonathan – köszöntem kedvesen. – Hogy érzed magad? – tettem föl a már megszokott kérdést, miközben elvettem a kis szekrénykéről a kórlapját.
-A körülményekhez képest jól – válaszolt halkan. – Mondja doki, ugye nem nagyon súlyos az állapotom?
Kissé meglepett, hogy még csak egyetlen rossz szava sem volt hozzám eddig, de ennek csak örültem. Talán ebből a támadásból rájött, hogy nem mindig azt teszik az emberek és a családunk, amit elvárnánk tőlük.
-Az biztos, hogy tegnap óta már nagyon sokat javult – mondtam biztatóan. – Több bordád is eltörött, ami a te esetedben talán az egyik legnagyobb gondot jelenti. Sokkal jobban aggódtunk azonban a fejsérülésed miatt… Fenn állt a lehetőség egy átmeneti amnéziára is, de szerencsére nem esett komolyabb bajod.
-Amnézia? – csodálkozott. – De ugye csak ma ébredtem föl? Tegnap támadtak ránk… - hirtelen elharapta a mondat végét és zavartan nézett maga elé.
-Figyelj, Jonathan – tettem egy újabb lépést felé -, el kell mondanod, mi történt pontosan – mondtam komolyan. – Orvos vagyok, fölismerem, milyen állat tud ilyen sérüléseket ejteni. Ezek a karmolások nem hétköznapiak. Főleg nem a te esetedben, akinek elég egy-két óra, hogy a sérülései begyógyuljanak. Csak a farkasok és a mi fajtánk tud rajtatok maradandó sérüléseket ejteni.
-Ha már tudja, akkor nekem mit kéne mondanom? – kérdezte kissé ellenségesen.
-Ha bennem nem bízol meg – kezdtem bele óvatosan -, itt van Michelle is. Ha úgy érzed, neki könnyebben elmondanád…
-Nem! – vágott közbe határozottan, miközben fejét dacosan fölemelve nézett a szemembe. – Valóban farkasok támadtak rám és Clare-re is – kezdett bele egy mély sóhaj után. – Bár, ha úgy vesszük, még igazuk is volt…
-Ezt meg hogy érted? – csodálkoztam. Talán mégsem Mitch miatt történt ez az egész? Valamivel kiprovokálták volna?
-Már meséltem és gondolom, Esmétől is tud róla, hogy én Vancouverben születtem és ott is éltem a családommal. – Bólintottam és érdeklődve figyeltem a további szavaira. – Miután megkezdődött az átváltozás folyamata és én lassacskán rájöttem, mi lett belőlem, nem bírtam tovább abban a városban maradni. Tudtam, hogy Esme nem véletlenül tűnt el és azt is tudtam, hogy bajba keveredett, ezért meg akartam őt keresni, hogy végre megkaphassam – mondta, végig a szemembe nézve. Egyáltalán nem zavarta a tény, hogy ezt egyenesen a szóban forgó személy férjének a szemébe mondta, ami kicsit fel is bosszantott, de a vonásaimat megtartottam a tökéletes álarc alatt. – Ez, mármint az első fele, csak pár év elteltével sikerült. Mikor Mercedes kudarcot vallott a képességével együtt, a saját kezembe vettem az irányítást. Így találtam magukra Portóban. Aztán elköltöztek ide, Forksba, így én is ide jöttem. Egy időre azonban fel kellett hagynom Esme megfigyelésével, mert szemben találtam magam az itteni farkasokkal. – Itt már kezdtem érteni, mi álhatott a dolog mögött, de még mindig nem voltam biztos benne. – Több mint másfél hónap kellett ahhoz, hogy be tudjak illeszkedni közéjük és hajlandóak legyenek ideiglenesen bevenni a falkájukba. Ez az „ideiglenes” azt jelentette, hogy egy két hónap próbaidőre csatlakozhatok hozzájuk, de nem törzsileg. Így nem kellett esküt tennem, ezért nem is hallották a gondolataimat – magyarázta, ennél a résznél viszont megakadtam.
-Hogy érted, hogy nem hallották a gondolataidat? – vontam össze a szemöldököm.
-Ez egy olyan farkas-falka dolog – vonta meg a vállát. – A falka tagjai, amikor farkas alakban vannak, hallják egymás gondolatait, ez segíti őket a harcban. Még kilométeres távolságokból is hallják egymást.
-És ez hogy kapcsolódik ehhez? – tettem fel óvatosan a kérdést.
-Mivel nem hallották a gondolataimat, arról sem tudtak, hogy nekem egy vámpír a bevésődésem – hajtotta le a fejét megbánóan. – Ha tudtak volna róla, valószínűleg már próbaidőt sem adnak. Eleinte még csak veszekedések voltak közöttünk. Egyedül Clare és a szülei álltak ki mellettem. Clare is farkas, ahogy az apja, így ők mind tudtak a dologról. Ők vettek magukhoz, mikor megjelentem itt, Forksban. Mivel úgy mond, szégyent hoztunk a falkára, így őket sem kímélték. Az apja már nem mert semmit sem tenni értem, mert féltette a feleségét, amit persze meg is értettem, Clare viszont végig mellettem volt. Ezért támadták meg őt is, mikor végezni akartak velem.
-De akkor miért nem tették meg? Ne értsd félre, nem úgy értettem, de ha megvolt rá az alkalmuk, akkor miért nem vitték végbe a tervüket?
-Clare a falka tagja – vonta meg egyszerűen a vállát – és az egyik farkas bevésődése… Ki van mondva, ez is egy íratlan, mégis fontos szabály, hogy a falka tagjainak bevésődését nem bánthatjuk. Billy ki is akadt, amiért megsebesítették őt, és azóta egyfolytában bent van nála. Hallottam, amikor a nővérek haza akarták küldeni őt tegnap este, de nem volt hajlandó elhagyni a kórházat – mosolyodott el halványan.
-Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem. Khm… Michelle itt várja kint, hogy mikor jöhet be végre… nem lenne gond, ha most meglátogatna?
-Egyáltalán nem – élénkült föl kissé. – Nem gondoltam volna, hogy be fog jönni hozzám. Tudott dönteni? – vált izgatottá a hangja.
-Igen, tudott – bólintottam lassan. – De én is csak ennyit tudok. Annak viszont nagyon örülök, hogy nem változott meg a döntésed még a támadás ellenére sem.
-Szeretem őt – jelentette ki határozottan.
-Ennek örülök – mosolyodtam el.
-Tényleg? – döbbent meg.
-Igen, tényleg – bólogattam. – Nálunk mindennél fontosabb a családi béke és a szeretet. Ha ő téged választ, abba mi nem szólunk… nem szólhatunk bele. De erről vele kell beszélned.
-Köszönöm, doki! – nézett fel rám hálásan.
Egy biccentés után elindultam az ajtó felé, de Jonathan még utánam szólt.
-Dr. Cullen… – kezdett bele tétován.
-Igen? – fordultam vissza kíváncsian.
-Öhm… szóval… meddig kell bent maradnom a kórházban? – Éreztem, hogy nem ezt akarta kérdezni, de annyiban hagytam a dolgot. Nem fogom ráerőltetni, hogy mondja el.
-A héten még mindenképpen. Aztán már hazamehetsz, de szigorúan csak gipsszel. A csontjaid már bőven összeforrnak addigra, de a látványt meg kell tartanunk – magyaráztam.
-Értem… - bólintott lassan. – És… - kezdett bele újra -, mi van Esmével? – hadarta el gyorsan a kérdést. Á, szóval ez foglalkoztatta annyira!
-A körülményekhez képest jól van. – válaszoltam. Úgy gondoltam, jobb ha nem tud róla, hogy Esme várandós. Nem kell ezzel fölzaklatni. Az is épen elég lesz a szervezetének, hogy Michelle-lel megbeszélje a dolgokat. - Bár nehéz még neki, mert eléggé különbözik a viselkedése a megszokottól, így nagyon kevés teret kap, de az önuralma rohamosan javul. Pontosabban tartja a szintjét, mert már az elején sem volt nehéz neki visszafognia magát.
-Nagyon sajnálom, ami vele történt – hajtotta le ismét a fejét. – Én nem akartam őt megsebesíteni – mondta halkan.
-Tudom – sóhajtottam. – De az időt már úgysem tudjuk visszapörgetni.
-Meg fog nekem valaha is bocsátani? – nézett föl rám reménykedve. Pozitívum volt a szememben, hogy még most is ennyire fontos neki Esme barátsága.
-Ezt tőle kell megkérdezned – tértem ki a válaszadás alól, mert már pontosan tudtam, hogy Esme cseppet sem haragszik vagy neheztel rá emiatt. Azonban neki is meg kell tanulnia viselni a tetteinek a következményeit.
-Ő is meg fog látogatni? – nézett mélyen a szemembe. A tekintete komoly volt.
-Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Még nem volt emberek közelében és nem rögtön a kórházba akarom behozni őt – magyaráztam. – Úgyhogy nem hiszem.
-Persze, értem – vágta rá gyorsan.
-Akkor én most megyek – indultam el ismét az ajtó felé. – Ha bármire szükséged van, nyugodtan hívd valamelyik nővért.
-Úgy lesz – bólintott.
-Majd még jövök a mai nap folyamán, hogy ellenőrizzem az állapotod, de aztán megszabadulsz tőlem – vigyorodtam el, miközben kezem már a kilincsen volt.
-Rendben – viszonozta a vigyort. – Viszlát, doki.
Végül kiléptem az ajtón, és azonnal a nővéremet kezdtem keresni a tekintetemmel. Meg is láttam őt az egyik széken ülve várni. Amint becsukódott mögöttem az ajtó, a kattanásra azonnal fölkapta a fejét. Aztán már talpon is volt és szigorúan emberi tempóban elém sietett.
-Ugye jól van? Nem lett semmi baja? Jól gondoltad a támadást? Bemehetek hozzá? – záporoztak belőle a teljesen összefüggetlen kérdések, aminek a végét csak egy nyugodt mosollyal az arcomon vártam ki.
-Ezt mind megtudhatod tőle is – válaszoltam nyugodtan, miután befejezte. – Már vár téged – mosolyogtam biztatóan, miközben az ajtó felé intettem.
-Köszönöm – ugrott hirtelen a nyakamba, majd miután elengedett, már az ajtónál is volt. Egy mély sóhaj után kezét a kilincsre csúsztatta, majd egy pillanatra lehunyta a szemeit és végre kinyitotta az ajtót. Miután belépett a szobába, halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Én pedig elindultam az irodám felé. Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerűen meg fog oldódni ez az ügy. Bár még szembe kell szállnunk a farkasok haragjával, de ha Clare továbbra is Jonathan mellett áll, akkor ezt is könnyebb lesz megoldani. Csak remélni merem, hogy hamar lezajlik ez az egyezségkötés. Minél hamarabb biztonságban akarom tudni Esmét és a születendő gyermekünket is.