67. fejezet

Sziasztok!:)

Nos, ugyan egy kicsit késve, de elkészültem a fejezettel, ami így kárpótlásul még hosszabb is lett egy kicsit:D Remélem, tetszeni fog nektek:) Még így előre megjegyezném, hogy kezdenek előbújni a karakterekből az igazi személyiségük... Ez alatt az eredeti filmbeli viselkedésüket értem némiképp;) Na, de ezt majd úgyis észreveszitek:) Jó olvasást hozzá!:)

Puszi


Carlisle szemszöge

A szemben levő falon függő képet bámultam. Próbáltam lekötni a figyelmem a festett táj szépségével, de a lábam úgy rugózott egyfolytában az idegességtől, hogy egyszerűen képtelen voltam másra figyelni. Mégis meredten bámultam az olajfestményre. Meg akartam jegyezni a hegyek pontos vonalát és ívét, megszámolni az összemosódott fákat, hogy ezzel is teljen az idő, de pár perc múlva már képtelen voltam nyugton maradni. Hirtelen fölálltam a székemről és fel-alá kezdtem járkálni az irodámban. Egyfolytában azt hajtogattam magamban, hogy minden rendben lesz a nővérem és Jonathan között. Pedig, ha most valami keresztbe vágná a dolgokat, mindannyiunk élete veszélybe kerülne. Márpedig én nem akarom kockáztatni a családomat. Két hosszú évszázadig éltem magányosan. Nem fogom hagyni, hogy ez az egész csak úgy a porba hulljon.
Lekaptam az első könyvet a polcról, ami a kezem ügyébe került, hogy azzal próbálkozzak tovább, de ez sem bizonyult jó megoldásnak. Még egy óra elteltével is ugyan annál az oldalnál volt kinyitva és egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy helyben ülök, és magam elé nézek, folyamatosan egyetlen szót bámulva a könyvben.
Talán még sosem éreztem ennyire hosszúnak egy napot. Mivel tegnap az összes létező és műthető beteget megoperáltam, mára már csak a papírmunka maradt, amit viszont ilyen állapotban nem hinném, hogy meg tudnék csinálni.
Egyszer csak azonban három halk kopogtatás hallatszódott az ajtón, majd nem sokkal később lenyomódott a kilincs és egy nővér nézett be az irodába.
-Elnézést a zavarásért Dr. Cullen, de egy bizonyos Jasper Hale keresi önt telefonon – magyarázta itt létének az okát.
-Máris megyek – álltam föl azonnal az asztalomtól, majd sietős léptekkel elindultam az ajtó felé. Fogalmam sem volt róla, miért kereshet Jasper. Csak remélni mertem, hogy nem Esmével van valami baj. Amint odaértem a telefonhoz, azonnal beleszóltam.
-Igen, itt Dr. Cullen! – köszöntem, már csak a formaságok miatt is.
-Szia Carlisle! – szólt bele egy kuncogó hang.
-Esme! – sóhajtottam megkönnyebbülten, miközben lejjebb halkítottam a hangomat. – Ugye nincsen semmi gond? – kérdeztem azonnal.
-Nem, nincs – válaszolt. – Csak… - tétovázott, ami kicsit megijesztett.
-Igen?
-Csak meg akartam kérdezni, hogy mi van Michelle-lel – hadarta el gyorsan, mire olyan érzésem támadt, mintha először nem ezt akarta volna mondani.
-Most éppen Jonathannal beszélgetnek – válaszoltam készségesen. – Viszont miattuk már szerintem, nem kell aggódnunk – mondtam, már csak saját magam megnyugtatására is. – Én beszéltem először Jonathannal és meglepően jól fogadta a helyzetet.
-Valóban? – csodálkozott szerelmem.
-Igen – bólogattam, bár ő ezt nem láthatta. – De mond csak, mi van otthon? – mosolyodtam el.
-Nincsen semmi érdekes – sóhajtott. – Alice alig enged felkelni az ágyból – panaszkodott. – Carlisle… miért kellett mindkettőjüket rám uszítanod?
-Csak jót akarnak neked, ahogy én is – lágyult el a hangom.
-De én tökéletesen jól érzem magam – ellenkezett. – Szeretnék végre normálisan élni, már amennyire ezt megtehetem így vámpírként. Tudod, hogy sohasem kérnék tőled ilyet, ha nem lenne vészhelyzet, de kérlek, siess haza! – vált könyörgővé a hangja. – Már nem bírom ezt sokáig – sóhajtott.
-Hatig dolgozok – szomorodtam el a tudatra, hogy nem indulhatok el most rögtön haza hozzá. – Viszont amint tudok, indulok – ígértem.
-Köszönöm – fújta ki a levegőt. – Alice egyszerűen borzasztó már a folytonos aggodalmaskodásával.
-Értsd meg kicsit a mi helyzetünket is – mosolyodtam el halványan. – Mi csak próbálunk mindent megtenni azért, hogy ne fordulhasson elő még egyszer az, ami egyszer már megtörtént.
-Tudom, csak könnyebb lenne elviselni, ha itt lennél velem – sóhajtott ismét. – Már az is sokat segített, hogy most beszélhettem veled – vallotta be.
-Nyugodtan hívj, amikor csak szükséged van rám – mondtam határozottan.
-Nem akarlak ilyen kis apróságokkal zaklatni egyfolytában… Most viszont mennem kell. Alice már toporzékol mellettem, hogy feküdjek vissza az ágyba – mondta lemondóan.
-Csak fogadj szót neki – mosolyodtam el. – Sietek haza – ígértem ismét.
-Rendben. Szia, Carlisle! Szeretlek! – búcsúzott el.
-Én is téged – mosolyogtam még mindig, majd letettem a telefont.
-Dr. Cullen! – szaladt oda hozzám ugyanaz a nővér, aki nem sokkal ezelőtt a hívást is jelentette nekem. – Most hoztak be egy súlyos sérültet a kórházba. Állattámadás áldozata lett. Rá is szétmarcangolt ruhákkal találtak rá az erdőben – tájékoztatott. – Sürgősen meg kell műteni.
-Megyek – bólintottam azonnal.
Miután beléptem a műzőbe, azonnal elém sietett két nővér, majd az egyik orvos belekezdett a beteg sérüléseinek ismertetésébe, miközben a kezembe nyomták az ideiglenes kórlapját, amit rögtön tanulmányozni is kezdtem. Már ez első soron megakadt a szemem.
Név: Nicholas Abshire
Ez nem lehet! Miért nem nyugszanak le végre a farkasok? Miért teszik ezt a saját falkájuk tagjaival?
-Doktor! – szólt rám az orvos. – A betegnek súlyos nyílt törése van. Gyorsan helyre kéne hozni.
-Persze… Máris… – morogtam magam elé zavartan, majd azonnal neki is álltam a seb ellátásának. Nem volt egy egyszerű dolgom vele. A seb már jócskán elkezdett beforrni és a csont is gyógyulóban volt már. Ha tíz perccel később hozzák be, még az is lehet, hogy újra el kellett volna törni ahhoz, hogy rendbe hozzuk. Viszont még így is nehéz lesz neki visszaszoknia a járáshoz.
Gondterhelten léptem ki a műtőből. Miért jönnek az újabb és újabb bonyodalmak? Sosem lesz már nyugtunk? Először az Esmére támadó vámpírok sorai, Rose átváltozása, ami szétszakította a családunkat, Jonathan bosszúja, majd szerelme és végül a vele járó farkas falka. Mikor lesz már ennek vége? Annyi vámpírral találkoztam az utazásaim során, de egyik sem számolt be valami mozgalmas évszázadokkal. Sokuk már unalmasnak tartotta ezt a létezést. Már az sem imponált nekik, hogy örökké élhetnek. Persze ez alól kivételek azok, akik megtalálták a párjukat és boldogok, de még velük sem történt semmi bonyodalom. Minket viszont… mintha az összes ilyen baj csak ránk irányult volna. Minden lehetséges dolog gondot okoz nekünk. Véget kell már ennek vetni.
Ahogy beléptem az irodám ajtaján, odasétáltam az asztalomhoz, majd leültem mögé a székre, és csak néztem magam elé. Meg akartam találni a megoldást erre a helyzetre, de hibába futtattam végig az összes lehetőséget a fejemben, egyik sem tűnt megvalósíthatónak. Kétlem, hogy csak úgy, fesztelenül elbeszélgessünk a farkasokkal, és kompromisszumot tudjunk kötni. Még Jonathannal és az Abshire családdal az oldalunkon sem. Hiszen mi garantálná azt, hogy nem támadnának újra rájuk? Ha már nem érdekli őket, hogy mit is jelent pontosan egy falka tagjának lenni, akkor újra meg újra meg fogják szegni ezt a szabályt.
Fölpillantottam. Eddig az arcomat a tenyereimbe temetve gondolkodtam, de ahogy elém kúszott Esme arca az emlékeimben, azonnal eszembe jutott, hogy mit is ígértem neki. Félve pillantottam rá az órára, majd kétségbeesetten ugrottam föl a székemről. Te jó ég! Már fél nyolc is elmúlt! Hogy telhetett el ilyen gyorsan az a pár óra, mikor még az első perceket is csak kínok közepette tudtam átélni?
A lábaim automatikusan indultak el az ajtó felé. Út közben magamra kaptam a kabátomat, majd miután kiléptem az irodámból, bezártam azt magam mögött. Sietős léptekkel mentem el Jonathan kórterméig, majd lassan benyitottam. A látvány, ami elém tárult, a helyzet ellenére is megmosolyogtatott. Nővérem az ágy szélén ült, két kezébe fogva a fiú jóval nagyobb kezét és csillogó szemekkel nézte az immáron alvó beteget. Talán fel sem fogta, hogy már egyel többen vannak a szobában. Halkan megköszörültem a torkomat, mire meglepetten kapta felém a fejét, majd azonnal le is sütötte a tekintetét.
-Ne haragudj – motyogta maga elé.
Megcsóváltam a fejem, majd szó nélkül hagyva a látottakat, azonnal a lényegre tértem.
-Indulnunk kéne – jegyeztem meg. – Azt ígértem Esmének, hogy hatig dolgozok, és amint tudok, indulok haza – túrtam bele sietősen a hajamba.
Az arca szinte azonnal csalódottá vált, de végül beleegyezően bólintott.
-Rendben, csak adj még egy percet – fordult vissza Jonathan felé.
-Kint megvárlak – egyeztem bele, majd kimentem a szobából.
A folyosón leültem az egyik székre, mert az azért mégis csak érdekes lett volna, ha a napi rohangálás mellett nem használtam volna ki, ha a folyosó tele van üres székekkel, és szinte alig lézengenek errefelé páran. Az ajtó azonban még öt perc elteltével sem nyitódott ki, mire egyre idegesebb lettem. Persze azt tudtam, hogy Michelle-nek nincsen semmi baja, de megőrjített a tudat, hogy megszegtem az Esmének tett ígéretem. Már éppen álltam volna föl, hogy újra szóljak a nővéremnek, mikor a kórterem ajtaja lassan kinyílt és ő kilépett rajta.
-Mehetünk – állt meg előttem mosolyogva, de közben tétován pillantott még néha hátra az ajtóra.
-Holnap is eljössz velem? – tettem fel a kérdést, miközben felálltam a székről és emberi tempóban, de azért persze sietve elindultunk mindketten a folyosón.
-Igen – bólogatott hevesen, kissé felélénkülve. – Mindenképpen.
-És, hogy ment a beszélgetés? – kérdeztem óvatosan. – Minden rendben volt?
-Persze – mosolygott, mintha ez annyira természetes lett volna.
-Ugye azt tudod, hogy ezzel a lépéssel ő végleg elszakadt még az ideiglenes falkájától is? – A hangom még mindig óvatos volt. Nem akartam ráijeszteni, vagy ilyesmi, de mindenképpen tudnia kell a dolog hátrányairól is.
-Igen – bólintott immáron komolyan –, de ahogy neked is mondta, nem a falkába való beilleszkedés hozta ide őt Forksba.
Az út többi részében csak némán sétáltunk, majd az erdő szélét elérve egymás mellett haladva futottunk át a fák rengetegén. Ez utóbbi kissé megnyugtatott. Nem kellett gondolkodnom közben, mert a futás nálunk ösztönös volt, így csak néztem magam elé, kikerülve az elém kerülő fákat és néhány bokrot átugorva. Az út így egészen lerövidült, hogy semmire sem figyeltem közben. Amint elértük a házat, én előreengedve Michellet, beléptem utána az ajtón. A nappaliban rögtön szembe találtuk magunkat Jasperrel, aki füleire szorítva a kezeit ült a kanapén és magában morgolódott. Összeszűkített szemekkel odasétáltam mellé, majd egyik kezemet a vállára tettem, mire ő azonnal felnézett rám.
-Valami gond van? – kérdeztem.
-Nem, igazából nincs – rázta meg a fejét - Csak már elviselhetetlenek az itthoni hangulatok.
-Tessék? – lepődtem meg.
-Alice és Rose egyfolytában Esmét nyaggatják, hogy maradjon az ágyában, de ő meg már képtelen egy helyben feküdni és ellenkezik velük – sóhajtott. – A „testőrök” bosszankodnak, Esme pedig már órák óta nem csak érezhetően, de láthatóan is ideges emiatt.
-Tényleg ennyire szörnyű lenne a helyzet? – hajtottam le a fejemet.
-Közel sem annyira, mint amennyire rajtam látszik, de te is tudod, hogy ezek engem jobban megviselnek, már csak a képességem miatt is – magyarázta.
-Persze – bólogattam. – Azt hiszem, itt az ideje véget vetni ennek – sóhajtottam, majd elindultam a lépcső irányába.
Azt azért nem gondoltam volna, hogy Alice ennyire komolyan fog venni engem. Én csak annyit mondtam neki, hogy Esmének sok pihenésre van szüksége és, hogy ne engedjen neki megerőltető dolgokat csinálni, nem pedig azt, hogy „láncolja” őt oda az ágyhoz.
A szobánk elé érve egy mély levegő után benyitottam a helyiségbe. A látvány, ami fogadott, talán még meg is nevettetett volna, ha nem látom Esme arcán a bosszúságot. Pedig őt aztán tényleg nehéz kihozni a sodrából, de úgy tűnik, Alicenek még ez is sikerült.
Mivel egyikük sem vett észre engem, egy halk torokköszörülés után megszólaltam.
-Alice! – A hangom egyáltalán nem volt bántó, vagy számon kérő, csak egyszerűen figyelmeztető.
-Carlisle – sóhajtott fel megkönnyebbülten szerelmem, majd azonnal lerántotta magáról a takarót és odasietett hozzám. Mosolyogva, szélesre tárt karokkal vártam őt. Amint elém ért, kezei átkarolták a derekamat és szorosan hozzám bújt, mire én is köré fontam a karjaimat.
-Ne haragudj, hogy ennyit késtem – motyogtam a hajába bűnbánóan. – Csak annyira felzaklatott az egyik műtét, hogy fel sem tűnt, milyen gyorsan elment az a pár óra.
Érdeklődő tekintettel nézett fel rám.
-Nem szokott egy műtét sem ennyire felzaklatni téged – vonta össze a szemöldökét.
-Nicholas Abshire-t a délután folyamán hozták be, súlyos nyílt töréssel – magyaráztam komolyan, végig a szemeibe nézve. – Ő Clare apja – válaszoltam kérdő tekintetére. – Valószínűleg őt is a farkasok támadták meg – sóhajtottam gondterhelten.
-De hát miért? – csodálkozott.
-Nem tudom – ingattam a fejem.
-De akkor hova fognak menni Nath-ék, ha kiengedik őket a kórházból? – kérdezte kétségbeesetten. – A falkához vissza már biztosan nem.
-Még nem tudom… Talán ideiglenesen ide költöznek hozzánk…
-Na azt már nem! – kiáltotta Rose ingerülten, mire mind meglepetten kaptuk felé a fejünket. – Nem fogja egy bolhás korcs sem betenni ide a lábát – sziszegte. Esmével egy pillanatra összenéztünk. Rose még sosem volt ilyen. Nem gondoltuk, hogy ennyire nem szívleli a farkasokat. – Nem igaz, hogy titeket nem zavarna! – kiabálta. – Esme, téged majdnem megölt és miatta lettél vámpír is. Miatta kellett külön válnotok egy hétre, abban a tudatban, hogy soha többé nem látjátok egymást. Mennyi fájdalmat okozott nekünk és ezek után még engedjük be őt a házunkba?
-Rose, nyugodj le! – szóltam rá erélyesen. – És azonnal hagyd abba ezt a beszédet! Mi ütött beléd?
-Titeket tényleg nem zavar? – döbbent meg még mindig bosszankodva. – Mindenkinek elment az esze ebben a családban? Michelle beleszeret az ellenségbe, ti pedig még be is akarjátok engedni őt a házatokba? Sőt, még az is lehet, hogy jön vele kettő vagy három másik is – morgolódott tovább.
-Ezt most azonnal fejezd be, Rosalie! – emeltem meg kissé a hangomat. Még sosem kiabáltam vele, sőt, még apróbb veszekedéseink sem nagyon voltak, de most már betelt a pohár. Az érzéseiért senkit sem lehet hibáztatni. Ha Michelle Jonathant választja, az teljes mértékben az ő dolga addig, amíg nekünk nem lesz ebből bajunk.
-Miért kockáztatjuk miatta az életünket? Miért dobnád el az eddig nagyon jól felépített életedet egy szerelemért?
-Rosalie! – szorítottam össze a fogaimat, mielőtt még olyat mondtam volna, amit később legszívesebben visszavonnék. Esme apró tenyere felkúszott a mellkasomra, ami kissé észhez térített, de a szemeim még mindig villámokat szórtak. – Érted is megtennénk ezt – mondtam halkan, de a hangom még közel sem volt olyan nyugodt, mint általában.
-Én sosem fogok beleszeretni egy farkasba! – kiabált még jobban kikelve magából. Tudtam, hogy nem ránk mérges, csak nehezen tudja elfogadni a kialakult helyzetet, mégis vissza kellett fognom magam. Ha Esme nem lett volna mellettem, és Rose vérszerinti apja, vagy egyáltalán nem Carlisle lennék, Rosalie arcán már rég ott égnének az ujjaim nyomai. Fájt, ahogy a testvérem érzéseiről beszélt.
-Ezt most fejezzük be! – jelentettem ki egy fokkal nyugodtabb hangon. – Majd megbeszéljük ezt, ha már kicsit lenyugodtál. Most viszont, kérlek, hagyjatok magunkra. Esmének pihennie kell.
Rose fújtatva rohant ki a szobánkból, szinte csíkot húzva maga után, egyenesen át a saját szobájába, majd szép lassan a többiek is eltűntek. Az utolsó Mitch volt, aki egy hálás pillantás után becsukta maga mögött az ajtót.
-Carlisle – simogatta meg az arcomat Esme. Fáradtan néztem le rá. – Minden rendben? – fürkészte az arcomat.
-Igen – sóhajtottam.
-Még sosem láttalak ennyire kikelni magadból…
-Csak nehezen viselem, ha a nővéremet ilyen szavakkal illetik. Még, ha nem is mondta ki konkrétan, akkor is célzott rá, hogy szerinte Michelle nem normális.
-Te is tudod, hogy nem ránk mérges, csak nehéz neki elfogadni ezt az új helyzetet. Idővel biztosan elfogadja majd. Higgy nekem! – mosolygott rám bíztatóan.
-Ezzel azt hiszem, nem lesz probléma – viszonoztam a mosolyt, majd megtámasztva a hátát, kezemet becsúsztattam a térdei mögé, majd egy könnyed mozdulattal az ölembe vettem őt és miután az ágyhoz léptem, gyengéden lefektettem rá, majd én is lefeküdtem mellé és szorosan magamhoz húztam apró testét.


Éééés egy kis utólagos meglepetés... Na-na-na... milyen nap van ma? Április 14-e:D Azaz pontosan ma egy éves ez a blog:D Köszönöm mindenkinek, aki támogatott engem, akár csak egy komi erejéig is:) Nagyon köszönöm!!:)

Puszi