68. fejezet/I.

Sziasztok!

Sajnos nem tudtam végezni az egész fejezettel, így most csak egy kisebb résszel szolgálhatok nektek:( A folytatás pedig az ünnepek utánra várható itt és a másik blogon is. Itt a második résszel, a másik blogon pedig egy egész fejezettel próbálok majd előrukkolni:) Addig is... jó olvasást ehhez:) Bár nincsen benne nagy történés, a folytatást megpróbálom egy kicsit érdekesebbre megírni;)

Puszi


Carlisle szemszöge

Másnap meglehetősen nyúzottan keltem ki az ágyból. Nem azért, mert én már képtelen vagyok az alvásra, hanem mert egész éjszaka Rose viselkedésén gondolkodtam. Nem értettem, mi üthetett belé. Rendben, elfogadom, hogy nem szívleli a farkasokat, mert azért mégis csak az ősi ellenségeink, de hogy ne vegye figyelembe, hogy most már Jonathan is a család tagja, mert Michelle így döntött és vele akar maradni… Egyszerűen képtelen voltam megérteni a gondolkodását.
Elmélkedésemből pár halk kopogtatás szakított ki, majd nővérem dugta be a fejét a dolgozószobám ajtaján.
-Szia! Nem zavarlak? – mosolygott.
-Nem. Gyere csak – intettem neki, mire ő belépett a szobába. – Mit szeretnél? – kérdeztem, holott tudtam, hogy miért jött.
-Meg szeretnélek kérni valamire - harapott bele az alsó ajkába. – Szóval… megtennéd, hogy… megmondod Nath-nek, hogy csak délután megyek be hozzá? – hajtotta le zavartan a fejét.
-Persze – bólintottam. – De miért? – Nem éppen erre a kérésre számítottam.
-Csak… szóval… Esme is meg szeretné őt látogatni – mondta tétován, mire lassan felálltam a székemből. Esme miért nem mondta ezt nekem? – És hát… arra gondoltunk, hogy délelőtt gyakorlunk egyet, hogy bírja-e az emberek közelségét és akkor délután eljönne velem a kórházba.
-De ezt miért nem nekem mondta? – vontam össze a szemöldököm, miközben fel-alá kezdtem járkálni Michelle előtt.
-Mert nem akarok csalódást okozni neked – jött a halk válasz az ajtóból. Rögtön arra kaptam a fejem. Esme lehajtott fejjem állt az ajtófélfának dőlve. – Ha nem tudnám visszafogni magam az emberek közelében, természetesen nem mennék be a kórházba, de ahhoz előbb ki kéne próbálnunk – magyarázta.
-Ó, Esme! – lépkedtem oda mellé, majd megfogtam az egyik kezét. – Szólhattál volna nekem – emeltem föl az ujjammal az állát, hogy a szemébe nézzek. – Nem szégyen, ha így, újszülöttként nem bírod még az emberi vér illatát. Ráadásul akkor tudtam volna én is segíteni.
-Nem szeretném, ha te is ott lennél az első próbálkozásomnál – motyogta maga elé. A tekintetét elkapta rólam.
-Jaj, kicsim, ez butaság – öleltem magamhoz gyengéden, de ő megpróbált elhúzódni tőlem. – Most jól figyelj rám – toltam el egy kicsit magamtól, hogy a szemébe nézhessek. – Te teljesen más vagy, mint a többi újszülött vámpír. Benned sokkal több az emberi tulajdonság, mint bármelyik másik fajtánkbeliben. De ha te is ugyanúgy vonzódsz az emberi vér iránt, mint mi többiek, az akkor sem szégyen. Ez… hogy úgy mondjam… természetes valamilyen módon a mi fajtánknál. Mind ilyenek voltunk, miután átváltoztunk.
-De te meg tudtad állni, hogy ne ölj embereket. Képes voltál visszafogni magad, pedig csak pár méter választott el attól, hogy elveszítsd a fejed. Képes voltál elrohanni. De én nem érzek magamban ennyi erőt – jelent meg pár könnycsepp a szemében.
-Ne aggódj, anya, nem lesz semmi gond, láttam – jelent meg az ajtóban Alice is, egy hatalmas mosollyal az arcán.
-Tessék? – kérdeztük mind döbbenten.
-Igen, láttam – húzta ki magát büszkén a lányunk. - Homályosan ugyan, de láttam. És azt is, hogy délután bementek a kórházba és Jonathan repesni fog a boldogságtól, hogy láthat téged és bocsánatot fog kérni tőled is – vigyorgott.
-És a farkasok? – kérdeztem gyanakodva.
-Láttam, hogy anya és Michelle épségben hazaér. Ez nem elég? – vonta meg a vállát.
-Te is tudod, hogy a jövő mindig változhat – húztam össze a szemöldököm.
-Nem aggódj, Carlisle, vigyázni fogok rá – lépett mellénk Michelle. – Te csak menj dolgozni nyugodtan.
-Nyugodtabb lennék, ha a többiek is veletek tartanának – néztem rájuk aggódva.
-Ha gondolod, szívesen velük megyek. És szerintem Jaspernek sem lenne ellenére egy kis kiruccanás a város széléhez – mosolygott Alice.
-Köszönöm – néztem rá hálásan. – Viszont csak akkor gyere be a kórházba – fordultam vissza szerelmemhez -, ha biztos vagy magadban. És ha bármi baj van, szóljatok.
-Rendben. Ne aggódj, nem lesz semmi baj – mosolygott nővérem, miközben elindult kifelé a szobából. – Most viszont már indulj, mert el fogsz késni a munkából – húzott magával engem is.
Lementünk a nappaliba, ahol Jasper és Rose éppen beszélgettek. Jazz meglehetősen idegesnek tűnt és az sem kerülte el a figyelmem, hogy amint beléptünk a nappaliba, azonnal elhallgattak. Rose szikrázó szemekkel nézett bátyjára, aki viszont elszántan tartotta vele a szemkontaktust.
-Ne merészeld – sziszegte a lányunk.
-Én ebbe nem szólok bele, Rose, de attól még egyáltalán nincsen igazad – morogta Jazz.
-Valami baj van? – vontam fel a szemöldököm, miközben ide-oda kapkodtam közöttük a tekintetemet.
-Nem, nincs semmi – vágta rá Rose, majd fölállt a kanapéról és elviharzott az emelet irányába.
-Jasper? - fordultam fiam felé.
-Sajnálom, de én ebbe nem akarok belekeveredni – sóhajtott. – De még mindig ugyanaz a baja, mint tegnap – mondta. Rögtön leesett, hogy mi történt és, hogy miről beszélgettek.
-Ha nem akar veletek tartani, akkor itthon marad. – A hangom száraz volt és hűvös. – Nem kényszeríti őt senki sem. Most viszont, ha megbocsátotok, én indulnék, mert a végén még tényleg elkések.
Lehajoltam Esméhez egy csókra, majd odahajoltam a füléhez és halkan belesúgtam.
-Minden rendben lesz. Nem kell félned.
Mielőtt elhúzódtam volna tőle, egy apró csókot nyomtam a halántékára.
-Sziasztok! – intettem a többieknek, majd elindultam dolgozni.
A kórház felé vezető úton végig azon gondolkodtam, hogy vajon helyesen tettem-e azt, hogy elengedtem őket. Hiszen Esmének most nem lenne szabad idegeskednie a baba miatt. Ha bármi baj történne valamelyikükkel, azt nem élném túl. De azt tudom, hogy Michelle vigyázni fog rá. Nem fogja hagyni, hogy bármilyen butaságot csináljon, vagy esetleg megsérüljön.

Esme szemszöge

Miután Carlisle után becsukódott az ajtó, Michelle felém fordult.
-Mikor szeretnél menni? – kérdezte mosolyogva.
-Tulajdonképpen semmikor, de egyszer el kell kezdeni – sóhajtottam.
-Akkor készülj el, és már indulhatunk is – küldött felém egy bíztató mosolyt, majd el is tűnt az emelet irányába.
Pár pillanatig csak néztem utána, majd megfordultam.
-Ugye Rose idővel meg fog békélni? – kérdeztem aggódva Alicetől. – Szegényt annyira megviselték a történtek – pillantottam az emelet irányába.
-Ne aggódj, anya, meg fog enyhülni, csak egy kis idő kell neki, amíg megszokja a helyzetet - válaszolt Jasper.
-Remélem – sóhajtottam. – Majd ha hazajöttünk, beszélek vele – döntöttem el, majd én is fölmentem a szobánkba.
Miután mind elkészültünk, útnak is indultunk az első látogatásomra a városba.


Ui.: Akiknek továbbküldtem a díjat, azok megtalálják az előző bejegyzésben:)

Boldog Nyulat Mindenkinek!:D