68. fejezet/II.

Sziasztok!

Meg is hoztam a fejezet második részét:) Most nem fűzök semmit sem hozzá, csak annyit, hogy jó olvasást!:)

Puszi


-Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – nézett rám Alice kérdőn.
-Teljesen – bólintottam határozottan, holott legbelül szinte felemésztett a félelem. Nem fogok tudni parancsolni magamnak. Ez nem fog menni. Nem vagyok elég erős ehhez. Én nem vagyok Carlisle…
-Ezt most azonnal fejezed be, mert különben indulunk is vissza – ragadta meg a vállamat Jasper és mélyen a szemembe nézett. – Ne hasonlítsd magad Carlisle-hoz! Nem vagyunk egyformák! És ne mondogass magadba ilyen negatív dolgokat, mert így sosem fog sikerülni – mondta komolyan. Megszeppenten bólintottam, mire egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában. – Ne aggódj, jó leszel – fordított meg, hogy háttal álljak neki. – Most pedig, szép lassan elindulunk a város felé. Ne felejts el közben egyenletesen lélegezni. Ha már nem bírod, akkor szólsz, és gyorsan eljövünk. – Ismét bólintottam. – Akkor gyere! – adta meg a kezdő lökést hátulról.
Michelle közben mellém lépett és belém karolt, míg Alice előttünk haladt pár lépéssel, hogy időben segíteni tudjon Jasperéknek, ha szabadulni akarnék. Ahogy lépésről lépésre közeledtünk a város felé, úgy kezdtem egyre erősebben szorongatni Alice kezét. Szinte remegtem az izgalomtól, de nem a jó értelemben.
-Jazz, nem tudnál egy kicsit segíteni neki? – suttogta Alice.
-Nem biztos, hogy az jó ötlet lenne… Ha most használnám rajta a képességem és megnyugtatnám, az egy kicsit el is bódítaná őt. Nem lenne szerencsés kockáztatni az első alkalommal. Abban az állapotban nem biztos, hogy képes lenne visszafogni magát, bármennyire is veszélytelen lenne egyébként.
-Ne aggódj, Alice, jól vagyok – biztosítottam lányomat, miközben tovább lépkedtem. – Csak izgulok.
-Esme, lélegezz egyenletesen – szólt rám Michelle, mikor már egészen a város közelében voltunk. – Vissza tudunk tartani.
Úgy tettem, ahogy kérte. Mély levegő… kifúj… mély levegő… kifúj… na, még egyszer… mély levegő… kifúj…
Hirtelen torpantam meg, ahogy megcsapta az orromat az édes illat, amit a megforduló szélirány sodort felém. Édes volt, mint a méz… Akaratlanul is megnyaltam a szám szélét, majd tovább haladtam. Szinte láttam magam előtt a lüktető artériát… de mégsem csábított.
Azonnal felpattantak a szemhéjaim. Ez… ez hogy történhetett?
-Eddig nagyon ügyes vagy – szólt Jasper mosolygós hangon, mire egy kicsit fölbátorodtam. – Hogy érzed magad?
-Tökéletesen – mosolyogtam én is. – Egyáltalán nem érzek késztetést. Közel vagyunk már? – kérdeztem kíváncsian.
-Hát, ami azt illeti… - kuncogott fel fiam, majd a következő pillanatban mind kiléptünk az erdőből. Meglepetten néztem körül az utcán. Most először láttam ezt a kinti világot, amióta vámpírrá változtam… és egyszerűen lenyűgözött. Azok az éles színek és tökéletesen hallható apróbb zajok… Ilyen lenne egy kisváros… Káprázatos. – Hihetetlen – nevetett fel Jasper.
-Micsoda? – kíváncsiskodott Alice.
-Semmilyen hatással nincsen rá az emberek közelsége – válaszolta fiam. – Rögtön feltűnt neki, mennyivel másabb így a város, hogy sokkal élesebb minden, mint azelőtt… De hogy rátámadjon bárkire is, az eszébe sem jutott – halkította le a hangját, miközben elismerően bólintott.
-Akkor sétáljunk beljebb – ajánlotta Alice, majd Jasper mellé lépett és bele karolt szerelmébe.
-Én benne vagyok – bólintottam izgatottan.
Az elégedettség forró lávaként terített el belülről. Büszke voltam magamra. Végre valakinek érezhettem magam. Egy olyan nőnek, aki büszkén sétálhat a tökéletes férje mellett az utcán. Aki után nem ujjal mutogatnak, hanem irigykedve fordulnak meg. Persze nem arra vágytam, hogy bárki is irigykedjen rám. Sokkal inkább arra, hogy helyt álljak Carlisle mellett és ne okozzak neki csalódást. Még a végén lecsapnák őt a kezemről.
-Örülök, hogy boldog vagy – suttogta Jasper. – Büszke is lehetsz magadra. Nem semmi próbát álltál ki.
-Köszönöm – motyogtam hálásan.
Sokáig sétálgattunk még a városban. Alice kérésére még néhány boltba is benéztünk, hogy vehessen magának, és persze nekünk is egy-két új ruhát. Az idő gyorsan telt. Észre sem vettük, hogy lassan már késő délután lesz, és mi még mindig az utcákat rójuk.
-Meddig van látogatási idő a kórházban? – kérdezte Alice hirtelen.
-Jaj, tényleg! Jonathan! Teljesen kiment a fejemből – esett kétségbe Mitch.
-Hé, nyugi! – szorítottam meg a kezét. – Most szépen elsétálunk a kórházhoz, és ha már esetleg nem engednének be hozzá, akkor szólunk Carlisle-nak, és vele üzenünk – mosolyogtam. – Amúgy is, ő biztosan beengedhet minket.
-Mi viszont akkor hazamegyünk – fogta Jasper kézen kedvesét. – Azt hiszem, nekem még sok lenne egy kórházlátogatás – húzta el a száját.
-Persze, menjetek csak – bólogatott Michelle. – Mi majd Carlisle-lal együtt megyünk haza.
-Rendben. Sziasztok – intettek, majd megfordultak és elindultak visszafelé, mi pedig a kórház felé vettük az irányt. Nem telt bele öt percbe, és máris a kórház bejárata előtt voltunk, ahol Michelle szembe fordult velem.
-Ha mégis sok lenne egyszerre ennyi új illat, akkor nyugodtan szólj – nézett komolyan a szemembe, majd miután bólintottam, beléptem utána az ajtón.
A sok illat, ami megcsapta hirtelen az orromat, szinte kábító hatással volt rám, de nem a rossz értelemben. Nem volt kísértés, hogy becserkésszem az embereket. Az illatuk csábító volt ugyan, mégis minden gond nélkül lélegeztem. Azért a biztonság kedvéért először csak lassan haladtam előre és mélyen szívtam be a levegőt, de semmi változás nem volt. Felbátorodva mosolyogtam rá Michellere, aki felderült arccal intett, hogy kövessem. Ő már tudta, merre van Carlisle irodája.
Ahogy az ajtó elé értünk, ő halkan bekopogott, de mivel válasz nem érkezett, tanácstalanul fordult vissza hozzám.
-Kérdezzük meg a nővérpultnál, hogy merre van, hátha csak éppen műtenie kell – ajánlotta, majd már el is indult visszafelé.
Még szinte alig tettünk meg pár lépést, mikor ő befordult a sarkon. Tekintetét a kezében levő papírokra szegezte, így nem vett észre minket. Csak sietős léptekkel közeledett felénk a folyosón. Az arca zaklatott volt. Ahogy közelebb ért hozzánk, ki akart kerülni minket, de mikor fölpillantott a papírokról, azonnal megtorpant.
-Esme! – mosolyodott el szélesen, majd a következő pillanatban már a karjai között találtam magam.
-Hé, Carlisle, csak óvatosan – nevetett dorgálóan Michelle, de szerelmemet láthatóan ez nem nagyon érdekelte, amin viszont nekem kellett felnevetnem.
-Ezek szerint minden jól ment – állapította meg.
-Több, mint jól. Esme egyszerűen fantasztikus volt. Mintha teljesen immunis lenne a vér illatára – suttogta.
-Én mondtam, hogy minden rendben lesz – bólintott elismerően.
Csak megforgattam a szemeimet és inkább témát váltottam, ami nem bizonyult éppen a legjobb ötletnek.
-Inkább most menjünk… beszélni szeretnék Jonathannal – haraptam bele az ajkamba. Már régóta érlelődött bennem egy beszéd, amit majd előadok neki, ha találkozunk. Csak attól féltem, hogy egyetlen szó sem fog eszembe jutni, ha tényleg ott leszek vele szemtől szemben.
-Khm… nos… igen… - habozott Carlisle. – Ez jelen pillanatban nem biztos, hogy jó ötlet lenne – sütötte le a tekintetét.
-Miért? – kérdeztük egyszerre Michelle-lel és közben mindkettőnk arcára kiült a rémület.
-Jonathan apját éppen az előbb kellett megműteni, mert szívrohama volt, és ezt éppen most közöltem vele az előbb. Úgyhogy elég rossz passzban van. Nem biztos, hogy most egy ilyen beszélgetésre lenne szüksége… ahogy neked sem… Nem tenne jót sem neki, sem pedig nektek – csúsztatta a kezét a hasamra.
-Carlisle… - sóhajtottam. – Nem szándékozom vele összeveszni. Jonathan a barátom. Még annak ellenére is, amit velem… velünk tett – motyogtam.
-Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor legyen – adta meg magát. – De bent szeretnék lenni veled én is – szabta ki a feltételt.
Mélyet sóhajtottam.
-Nem tudlak meggyőzni róla, hogy ő nem veszélyes már rám nézve, igaz?
-Meg kell értened, Esme, hogy a történtek után nem hagylak szívesen kettesben vele – simogatta meg az arcomat.
-Én megértelek teljes mértékben – bólintottam. – De akkor sem veszélyes rám.
-Oké, ezt majd otthon megbeszélitek – forgatta meg a szemeit Michelle. – Most inkább menjünk Nath-hez – mosolygott, majd kézen ragadott minket és elkezdett mindkettőnket maga után húzni a folyosón.