60. fejezet

Sziasztok!

Mivel még nem tudom, hogy a hétvégén mennyi időm lesz írni, ezért fölrakom most a friss fejezetet (ami egyébként ismét egy szép kerek szám, 60:D) erre a blogra. Sajnos így már lehet, hogy nem lesz a hétvégén folytatás egyik blogon sem, de azért talán egy-egy előzetest még kaptok;) De ez sem biztos, mert elég sok tanulni valóm van, és vasárnap maximum csak út közben tudnék tanulni, amitől megfájdul a fejem:S De azért próbálkozok:) Ráadásul, ha rám tör az ihletroham, akkor talán még egy egész fejezettel is tudok szolgálni:D Bár ez már tényleg csak TALÁN:) Annyi ilyen rohamom volt az elmúlt napokban, hogy már nem sok maradhatott bennem:D Na de nem is szövegelek tovább:) Jó olvasást a fejezethez:) KOMIKAT kérek!!;):D

Ui.: kattintsatok rá a képre a nagyobb méretért, mert a szöveget direkt én raktam rá:D Ami azt jelenti, hogy nem csak viccből van ott:D Direkt ehhez a fejezethez csináltam;)

Puszi




Carlisle szemszöge

Meglehetősen furcsának tartottam, hogy Esme semmilyen vágyat nem érez a szarvasok vére iránt. Még nekem is néha elborítja az agyamat a vörös köd, pedig én már majdnem háromszáz éve élek állatvéren, míg ő csak most újszülött.
Többször is egymás után mély lélegzeteket vett, de még csak meg sem rezdült. Várakozva figyeltem tökéletes alakját, hátha hirtelen megindul, de nem történt semmi, pedig a levegőt ugyanúgy rendszeresen szedte.
-Hihetetlen – szólalt meg Jasper. – Ez lehetetlen – rázta meg a fejét döbbenten.
Azonnal szerelmem mögött termettem, majd finoman átkaroltam a derekát és magamhoz húztam karcsú testét. Felnyitotta mogyoróbarna szemeit, majd zavartan hátranézett rám.
-Valamit rosszul csináltam? – kérdezte félve.
Mégis hogy gondolhat ilyet? Mi rossz lehetne abban, hogy ellen tud állni a vér csábításának?
-Nem, épp ellenkezőleg – bólogattam elismerően. - Semmi vágyat nem éreztél a vérük után? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian. Lehetetlen, hogy már most ekkora önuralma legyen.
-Inkább úgy mondanám, hogy semmi ösztönöset.
Lehajtotta a fejét, én pedig döbbenten néztem rá. Egyáltalán nem érzett csábítást a vérük iránt? De hát ez, hogy lehetséges? Akkor mégsem az önuralma van a háttérben. Bár ez egy kicsit megnehezíti a dolgunkat, ha nem tudjuk, hogy mikor tör rá a szomjúság.
Kérdőn néztem fiamra, aki fejével a szavasok irányába bökött. Azonnal megértettem a célzást és kézen fogtam szerelmemet.
-Akkor gyere! Próbálj meg minél halkabb lenni – utasítottam, miközben futásnak eredtünk az állatok felé. Mikor már közel voltunk a folyóhoz, ahol a szarvasok legelésztek, lelassítottunk, majd megálltunk, körülbelül száz méterre a vadaktól. Kiszemeltem magamnak az egyik legközelebbi példányt, majd odasuttogtam Esmenek. - Figyelj és csináld azt, amit én.
Azonnal a szarvas felé vettem az irányt. Lelapulva a fűbe közelítettem meg a zsákmányomat, majd mikor már egészen közel voltam hozzá, egy határozott ugrással a hátán termettem, leterítve ezzel a fűbe. Fogaimat azonnal lüktető artériájába mélyesztettem, majd mohón szívni kezdtem a vérét. Eddig fel sem tűnt, mennyire égett ezelőtt a torkom. Bizonyára amiatt, hogy mikor Esmet átváltoztattam, a vérének egy része a szervezetembe került. Erre a gondolatra automatikusan megborzongtam. Jót tett már egy kis vadászat.
Ezt mind csak egy-két másodpercembe került átgondolnom és addigra végeztem is az áldozatommal. A következő pillanatban láttam megvillanni egy elmosódott csíkot a szemem sarkából, mire azonnal arra kaptam a fejem. Esme egy ugrással elkapta a hozzá legközelebb eső szarvast, majd egy szempillantás alatt lenyomta a fűbe, és a nyakába mélyesztette a fogait. Először felcsillant bennem remény, hogy talán ez az ügy meg is oldódott, hiszen Esme gond nélkül, tökéletesen hajtotta végre az áldozatának az elkapását, de ez az érzés rögtön el is veszett bennem, mikor egy pillanatra zavartan megállt és csak azután szívta tovább az állat vérét. Miután végzett vele, gondosan lefektette a szarvas fejét a fűbe, majd felállt mellőle és csak nézte az általa megölt állat tetemét.
Csak ekkor vettem észre, hogy Jasper és Michelle is végignézték ezt az egészet, és csodálkozva lesték Esme minden egyes mozdulatát. Szemükben csodálat és elismerés csillogott.
Szerelmem kissé félénken fordult felénk.
-Nagyon ügyes voltál – léptem közelebb, hogy megnyugtassam. Tudtam, hogy attól fél, valamit rosszul csinált, pedig ez nem így van. Egyszerűen tökéletes volt minden egyes mozdulata. Fürkészve nézett bele, immáron aranybarna íriszeimbe. – Éhes vagy még? – kérdeztem kedvesen. Már az is nagyon furcsa volt, hogy egy állat elpusztítása után megállt. Eddig egyikünknek sem járt ilyen kevés veszteséggel az első vadászat. Sőt, még mostanában is általában több állatot is elkapunk.
-Nem – rázta meg a fejét magabiztosan.
-Látod, mondtam, hogy ne aggódj – mosolyogtam, majd kinyúltam az arca felé és letöröltem a szája sarkából egy apró vércseppet.
Zavartan törölte meg az arcát a kezével, majd félve nézett végig magán. Arcán meglepettség tükröződött, ami gondolom, a tiszta ruháira vonatkozott. Csak egy-egy halvány, zöldes folt volt a két térdén, ezeken kívül a ruhája teljesen ép és tiszta volt.
-Szerintem menjünk vissza – lépett közelebb hozzánk Michelle. – Furcsa érzésem van – pásztázta körül az erdőt. Összeszűkített szemekkel figyeltem az arcát, de az nem árult el semmit sem arról, hogy mire értette ezt.
-Menjünk – bólintottam rá végül, majd kézen fogtam kedvesemet és mindannyian futásnak eredtünk.
Egész végig Esme első vadászat járt a fejemben. Vajon ő mitől lett ilyen különleges. Mármint, már emberként is az volt, de vámpírként… Még egyik magunkfajtának sem sikerült ilyen jól türtőztetnie magát a vér közelében. Hirtelen jutott eszembe egy lehetőség. Mi van, ha Esme olyan, mint a nomád vámpírok? – Már a gondolatba is beleborzongtam. – Mivel rá egyáltalán nincs hatással az állatvér, ahogy a többi vámpír is szinte undorodik tőle. Lehet, hogy az emberek vére már nagyon is csábító lenne számára? Nem! Az nem lehet! Esme nem akar szörnyeteg lenni, ezt biztosan tudom. Nem lenne képes bántani egyetlen embert sem. Ráadásul annyi érv szól ez ellen az elméletem ellen. Hiszen az átváltozása csak három napig tartott, a szeme megmaradt olyan színűnek, mint amilyen azelőtt is volt és a torka egyáltalán nem égett, miután fölébredt. Nem gondolhatok erre! Esmenek meg sem fordulna a fejében, hogy bántson egy ártatlan embert. Mert a vámpírok által megölt bűnözők is ártatlanok. Nem ezt érdemelnék a sorsukként. Mi nem vagyunk istenek, hogy megszabjuk a büntetésüket.
Még csak pár perce futottunk, mikor Jasper hirtelen megtorpant előttünk – ugyanis ő futott legelöl – és kirakta elénk a kinyújtott kezét. Azonnal megálltunk és kérdőn néztünk rá, de ő csak a szája elé tette a mutatóujját, majd a levegőbe szagolt. Mind követtük a példáját.
Egy mély morgás szakadt fel a mellkasomból. Védelmezően magamhoz húztam szerelmemet, aki meglehetősen érdekes arcot vágott.
-Mi ez a bűz? – húzta el a száját.
Közben Michelle szorosan mögénk helyezkedett, hogy hátulról védjen minket, míg Jasper előttünk ereszkedett támadóállásba.
-Jonathan. – Csak egy szó, szerelmem mégis rögtön megértette. Megfeszült a karomban, mire szorosabban öleltem magamhoz. Azt akartam, hogy biztonságban érezze magát mellettem. Hogy tudja, mellettem soha többé nem lesz semmi baja. Tanultam a múltkori hibámból és nem fogom még egyszer elkövetni azt a butaságot. – Nem lesz semmi baj – suttogtam a fülébe, de közben le nem vettem a szemeimet az előttünk lévő fákról.
Ahogy a szél ismét felcsapott, felénk hozta még másik négy vérfarkas szagát is.
-Többen vannak! – döbbent meg Michelle.
-Rajta kívül még négyen – bólintottam.
Jasper nem mondott semmit, csak a fákat fürkészte. Látszott rajta, hogy azon gondolkodik, mi lenne most a helyes. El nem futhatunk, mert most már nem csak egyedül van. Viszont itt sem maradhatunk, mert akkor már a karjukba is sétálhatnánk. Tekintettel Esmere, én a futást választottam volna, ugyanakkor abban reménykedtem, hogy Alice látja ezt az egészet, és a segítségünkre sietnek. Csak még időben érkezzenek. Ha harcra kerül a sor, minden áron védelmezni fogom Esmet. Nem hagyom, hogy akár egy ujjal is hozzáérjenek. Többé már nem. Ha én meg is halok, legalább egy vérfarkast magammal rántok a halálba. Vagy talán az áldozatom megmentené őt. Hiszen Jonathan mindig is Esmet akarta. Ez már bebizonyosodott a legutóbbi alkalommal is. Ha eléjük állnék, talán azzal megzavarhatnám őket és időt nyerhetnék.
Ahogy előre akartam egyet lépni, szerelmem megragadta az ingemet és visszarántott magához.
-Nem mész sehová! – szorongatta a kezemet. – Ne tegyél semmi meggondolatlan dolgot – szólt rám. Milyen érdekes… nekem kéne őt nyugtatnom, nem pedig fordítva.
-Carlisle… - tette a vállamra Michelle a kezét. – Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj!
Bármennyire is próbálta eltüntetni a hangjából a félelmet, én kihallottam belőle.
A következő pillanatban már látni lehetett Jonathan alakját, aztán szép sorban a többi farkas körvonala is kirajzolódott. A fiú volt csak egyedül emberi alakban. Arcán bűnbánó mosollyal lépkedett felénk, majd tőlünk úgy tíz méterre megállt és a többi farkas is így tett mögötte.
-Mit akarsz már megint? – morogta Jasper. – Nem okoztál már elég kárt? – vicsorgott.
Jonathan láthatóan meghökkent ezen az ellenséges viselkedésen, ami engem is kezdett felbőszíteni. Mégis mit várt? Hogy majd szívesen látjuk azok után a környéken?
-Nem fogalmaztunk elég világosan a múltkor? – folytatta fiam. – Hord el innen a bundádat a bolháiddal együtt! Na meg a többiek is! – nézett fenyegetően a fiú háta mögé.
-Békés szándékkal jöttünk – hajtotta le a fejét, majd egyenesen a hátam mögött álló Michellere nézett. Szemeiben különös csillogást láttam, amit nem tudtam hova tenni. – Nem akarunk bántani senkit sem. A múltkor sem akartam – sütötte le a tekintetét.
Szerelmem fölhorkantott mellettem.
-Akkor minek támadtál nekünk? Mi értelme volt? Azt mondtad, engem kerestél évek óta, hogy a tiéd lehessek. Akkor miért okozol nekem fájdalmat? – a végére a hangja el-elcsuklott.
-Én nem akartam – motyogta maga elé Jonathan. – Azt hittem, te vagy a lenyomatom – mondta alig hallhatóan.
Mindannyian megdermedtünk és döbbenten bámultunk a fiúra, kivéve Esmet. Ő csak értetlenül kapkodta a tekintetét köztünk.
-A… mid? – kérdezte meglepetten.
-A lenyomatom… a bevésődésem… az életem szerelme… - a végét már suttogva mondta, de mind hallottuk. Ideges morgás tört fel a torkomból, mire Esme a mellkasomra simította a tenyerét, hogy lenyugtasson.
-Hogy érted azt, hogy hitted? – kérdezte halkan. Hallatszott a hangján a szomorúság, bármennyire is próbálta palástolni.
-Egészen másfél nappal ezelőttig, szinte biztos voltam benne. Amíg kerestelek, végig úgy éreztem, ha nem talállak meg, abba belehalok. Mikor végre rátok találtam, és megláttam veled a doktort…
-… ránk küldted azt a vámpírnőt, aki miatt majdnem szétesett a családunk – fejezte be helyette a mondatot Esme.
-Ho… honnan tudsz te… Mercedesről? – kérdezte döbbenten Jonathan. Arca ijedtséget tükrözött, amit teljes mértékben megértettem.
-Mégis ki más akart volna Carlisle és közém állni? – kérdezett vissza felháborodottan. Kissé szorosabban öleltem magamhoz, nehogy hirtelen meginduljon a fiú felé. Még sokkal erősebb nálam. Nem bírnám visszatartani. – Miért szövetkeztél egy vámpírral? Mit értél el vele?
-Meggyengültetek mindketten. Ha azok a mocskos vérszívók csak egy nappal is később érkeznek, akkor már simán elhitték volna, hogy te küldted el Carlislet. Ha tudtam volna, hogy jönnek, akkor jobban sietek hozzád.
-Még mindig nem tudom, hogy miért tetted és hogy miért nem ugrasz most ismét nekünk – morogta szerelmem. Talán nála csak később tör felszínre az újszülöttséggel járó feszültség. Egyre idegesebb volt, ami nem sok jót ígért. Ha elszabadul, ki tudja, mit csinál, amit utána megbán. – Megmentettem a nyamvadt kis életedet, úgyhogy úgy gondolom, tartozol nekem ennyivel!
-Szeretlek Esme! – nézett mélyen a szemébe. – Mióta csak az eszemet tudom, szerelmes vagyok beléd. Ha nem vagy mellettem, a hiányod megőrjít, és egyszerűen képtelen vagyok ésszerűen gondolkodni. Az évek során, amíg kerestelek, annyi minden történt velünk, de ez az érzés, még mindig nem tűnt el. Mikor igent mondtál Evensonnak, legszívesebben mindent kitálaltam volna neked. Hogy naponta bordélyházakba jár, holt részegen jár haza, és kártyán üti el az apja pénzét. De nem tettem. Tudtam, te csak azért mondtál neki igent, mert a családodat akartad megmenteni a teljes csődtől. Ha nem történik az a gyári baleset, talán az én menyasszonyom lettél volna. Boldogan élhetnénk most, és nem kellene bujdosnod a kiléted miatt. De tiszteletben tartottam a döntésedet és elfogadtam a tényt, hogy már soha többé nem lehetsz az enyém. Reméltem, hogy Charles megváltozik és nem lesz kegyetlen veled. De ezt már sosem tudjuk meg. Bár, miután eltűntél, nem sokat bánkódott utánad.
-A lényeget, Nath! – vágott közbe szerelmem, ami némiképp megnyugvással töltött el. Nem érdekelte a fiú szerelmi vallomása. – Miért vagy most itt?
-Két dolog miatt is. Az első, mert bocsánatot szerettem volna kérni tőled… tőletek – nézett ránk tétován. – A második, ami kapcsolódik az elsőhöz is, hogy megtaláltam a bevésődésem tárgyát – nézett fel félve, Esme azonban csak figyelmesen, rezzenéstelen arccal várta a folytatást. – De nem a te személyedben…
Kérdőn nézett rá. Nem értettem, hogy tud még mindig ilyen nyugodt lenni. Hisz már engem is majd szét vet az idegesség, ő viszont olyan nyugodtam áll mellettem, mintha éppen az időjárásról beszélgetnének, nem pedig ilyen komoly témákról.
-És, ki lenne a „szerencsés”? – vonta föl a szemöldökét kedvesem. Látszott rajta, hogy nagyon érdekli a válasz, de próbálta nem kimutatni a kíváncsiságát.
Jonathan ekkor elnézett mellettünk, mire meglepetten fordultunk hátra mindketten. Csak egy valaki állt mögöttünk. Méghozzá Michelle. A vicces az volt, hogy ő is hátranézett a válla fölött, majd zavartan fordult vissza. Négyünk közül egyedül csak Jasper nem mozdult. Meredten nézte a négy farkast Jonathan mögött.
-Michelle? – döbbent meg szerelmem, majd kikerekedett szemekkel fordult vissza a fiúhoz.

59. fejezet

Sziasztok!

Ugyan kicsit késői órán, de meghoztam még ma a folytatást:) Már értem, hogy értte azt Winnie, hogy szó szerint megtámadta őt az ihlet:) most velem is ez volt:) Már készültem írni Chat-be, hogy csak holnap lesz friss, mikor bevillant a folytatás:D még kicsit hosszabb is lett (négy és fél oldal Word-ben a szokásos három és fél, négy helyett) :D Remélem, tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá:) Komikat kérek!!:D

ui.: átnézni már nem nagyon van időm, úgyhogy bocsánat az esetleges hibákért:)

Puszi



Carlisle szemszöge

Őrjítő volt a gondolat, hogy Esme mennyit szenved most. Ugyan nem mutatta ki, az arcán elmélyedő ráncok ezt bizonyították. És még a fele vissza van…
Esme szíve egyre gyorsabban dobogott, ami azt jelentette, hogy egy újabb fájdalmas órákkal teli időszakkal kell szembenéznie. Egyre lassult, majd végül beállt egy egyenletes ütemre, mire Esme is elernyedt picit a karomban.
Meglehetősen furcsák voltak a reakciói a mérgemre. Bár kit tudja… lehet, hogy minden ember máshogy reagál a méregre. Talán mindenki máshogy változik át. Hiszen én még soha életemben nem haraptam meg senkit sem, és csak Rose átváltozását láttam végig. Jasper azt mondta, az övé nem különbözött Rosaliétől, de én erre is találtam magyarázatot, hiszen ők vérszerinti rokonok. Valószínűleg ugyanúgy reagálnak a vámpírméregre.
-Carlisle! – suttogta szerelmem kétségbeesetten.
Nem! Nem kezdhet el könyörögni. Rose átváltozása is borzalmas volt, mikor azért sikítozott, hogy öljük meg, mert nem bírja az égető kínt.
Lehunyt szemmel próbáltam magam megnyugtatni.
-Csssh, édesem… - suttogtam lágyan a nyakába. – Bírd még ki egy kicsit. Már csak másfél nap…
Próbáltam a lehető legtöbb bíztatást sűríteni a hangomba, bár nem tudom, mennyire sikerült.
A következő pillanatban Esme elkapta a karját simogató kezem, mire megdermedtem. Szemhéjaim azonnal felpattantak és szerelmem mogyoróbarna tekintetével találtam szemben magam.
-Mi a… - ültem föl hirtelen. Pár pillanatig füleltem, hogy még mindig hallom-e Esme szívdobogását. – Ezt nem értem – ráztam meg a fejem döbbenten.
Ahogy mélyen kedvesem szemeibe néztem, megláttam visszatükröződni az én tekintetemet is. Azonnal lesütöttem a szemeimet. Nem akartam, hogy szerelmem lásson engem vörös íriszekkel. Ráadásul most neki kéne ilyennek lennie. Hogy lehet mégis ugyanolyan a szemszíne?
-Carlisle, mi… - kezdte Michelle, de amint meglátta Esmet, elakadt. Tátogva próbálta folytatni megkezdett mondatát, de egy hang sem jött ki a száján, ahogyan nekem sem.
-Mi történt? – kérdezte Esme, angyalian csengő hangon, mikor már az egész család őt bámulta az ajtóból. – Carlisle? – nézett rám ijedten.
Megráztam a fejem, hogy kissé kitisztuljon, de még mindig képtelen voltam bármit is mondani.
-Még csak másfél nap telt el – csodálkozott Jasper. – Hogy lehet ez?
-Nem tudom – suttogtam hitetlenkedve.
-Biztos van rá valami magyarázat – vonta össze a szemöldökét Alice.
-Látsz valamit? – karolta át Jazz a vállát.
-Nem, semmit – rázta meg a fejét rövid koncentrálás után. – Csak homályosság, mint mindig – mondta csalódottan.
-Esme, emlékszel valamire az átváltozásból? – fordultam szerelmem felé.
-Nem sokra. Leginkább csak az égő fájdalomra – hajtotta le a fejét.
-Azt hiszem, újabb rejtéllyel állunk szemben – gondolkodott el Jasper. – Nem vagy szomjas? – nézett kedvesemre érdeklődve.
-Nem, nem igazán – látszott rajta, hogy meglepődött saját magán. – Mi történt velem? – hangja kezdett hisztérikussá válni.
-Nyugalom, édesem, ki fogjuk deríteni – húztam magamhoz.
Szorosan karolta át a derekamat, mire felszisszentem a fájdalomtól.
-Jaj… - kapta el a kezeit és azonnal felpattant. Ijedten lapult a falhoz. – Ne haragudj! – sütötte le a tekintetét.
-Semmi gond – ráztam meg gyorsan a fejem és miután fölálltam az ágyról, óvatosan léptem egyet felé. Szinte már belenyomta magát a falba, ahogy megpróbált hátrébb húzódni. – Nyugodj meg, ez természetes még így az elején – nyújtottam ki felé a kezem.
-De én nem akartam neked fájdalmat okozni – harapott bele az alsó ajkába.
-Tudom – mosolyodtam el. – Gyere! – léptem felé egy újabb lépést, még mindig kinyújtott kézzel. – Ne félj! – bíztattam.
Egy mély lélegzet után előre lépett egyet, majd még egyet és megfogta a felkínált kezem. Mosolyogva magamhoz húztam, majd újra megöleltem. Azon már meg sem lepődtem, hogy erre sem úgy reagált, mint az újszülöttek.
Csak most tudatosult bennem, hogy majdnem elvesztettem őt. Őt, aki a világot jelenti számomra. Bele sem mertem gondolni, mi lett volna velem nélküle. El nem tudtam képzelni egy olyan világot, amiben ő nem létezett.
Arcomat a hajába fúrtam, hogy mélyen beszívjam az illatát. Érdekes módon bármennyire is édes illata volt most is, mégsem kívántam a vérét. Pedig egyszer már volt alkalmam megkóstolni, most mégsem vonzott egy cseppet sem. Legalábbis nem a rossz értelemben. Szerelmem illata mindig is bódító volt számomra.
Éreztem, hogy most óvatosabban ölel, de még így is éreztem fájdalmat. Azonban eszem ágában sem volt szólni erről neki. Az idő múlásával egyre jobban tudja majd kontrollálni az erejét. Addig kibírok egy-egy fájdalmasabb ölelést. A lényeg, hogy velem legyen.
Ahogy fiamra néztem, láttam, hogy halvány mosoly jelenik meg az arcán – gondolom az érzéseimre -, majd elnézően megingatta a fejét.
-Szerintem próbáljuk meg azért a vadászást – ajánlotta mosolyogva pár perc elteltével. – A vérnek már nem hinném, hogy ilyen könnyen ellenáll majd.
Aprót ráztam a fejemen, hogy csendre intsem, mert szerelmem ezekre a szavakra megmerevedett a karjaimban. Tudtam, mindig is félt attól, hogy majd nem lesz képes kellőképpen uralkodni magán és valami butaságot fog csinálni.
-Szerintem is menjünk – bólintottam rá.
-Én is megyek – lépett előrébb Michelle. – Hárman mégis csak jobban elbírunk vele. Bár nem hinném, hogy vissza kell majd fogni őt – mosolygott Esmere biztatóan.
-Akkor Alice, Rose, ti itthon maradtok. Jasper, te menj és nézz körül, hogy nincsenek-e emberek a közelben. – Rövid gondolkodás után még hozzátettem. – Mich, inkább te is tarts vele. Jobb, ha biztosra megyünk. Ha Jonathan esetleg visszajönne, akkor…
-Beszélni akarok majd vele – vágott közbe szerelmem hirtelen, mire mind döbbenten kaptuk rá a tekintetünket. – Ha tényleg miattam tette, akkor ezt nem kerülhetjük el.
-Nem engedlek a közelébe annak a…
-Ti csak még jobban fölhergelnétek – fojtotta belém a szót. – Ne aggódj, nem kell egyedül hagynod vele – simogatta meg az arcom. – Csak beszélni szeretnék vele – nézett rám kérlelőn. - Úgyis sokkal erősebb vagyok most nála – győzködött.
Mély levegőt vettem és csak azután válaszoltam.
-Ezt majd később megbeszéljük – mondtam komolyan. – Ti menjetek – fordultam Jasperék felé, akik egy bólintás után távoztak az ablakon keresztül. – Még mindig nem vagy szomjas? – néztem Esmere összeráncolt szemöldökkel.
Megrázta a fejét.
-Mi történt velem, Carlisle? – rogyott le az ágyra. – Miért történnek velem ezek a furcsa dolgok? Mégis miben különbözök én tőletek? – temette arcát a tenyereibe.
Azonnal mellett termettem és leülve mellé, magamhoz húztam.
-Mind különbözőek vagyunk – suttogtam megnyugtatóan a fülébe. – Biztosan van valami magyarázat arra, ami veled történt. Mindennek megvan az oka. Idővel biztosan ki fog derülni – simogattam folyamatosan a karját.
-Mi van, ha Danielt és Dominicot is Nath küldte ránk? Vagy azt a vámpírnőt, aki szét akart minket választani? – motyogta a mellkasomba.
-A vérfarkasok nem állnak össze a vámpírokkal. Ahhoz túlságosan is régóta ellenségek, hogy egy ilyen dolog miatt félredobják a becsületüket. Ráadásul a nomádok szó nélkül szétszednek egy farkast, ha az, az útjukba kerül. Nem állnak meg egyezséget kötni velük – mondtam határozottan és így is gondoltam.
Ha a vérfarkasok képesek az életüket áldozni valamiért, akkor nagyon-nagy dologról lehet szó. Egy vámpír, főleg egy olyan tehetség, mint amilyen az a nő volt, könnyedén elbánt volna Nath-tel.
Megdermedtem ültömben. Ha Nath tényleg segítséget kért tőle, vele még elbírt volna, na de több farkassal… Viszont akkor sem értem, hogy ha többen vannak, most miért csak egyedül jött ide.
-Mi a baj? – fordította maga felé az arcomat szerelmem.
-Ha igazad van… - kezdtem bele óvatosan -, akkor Nath tényleg nem egyedül szaladgál az erdőben – mondtam fojtott hangon.
-Ezt meg hogy érted?
-Ha Jonathan tényleg segítséget kért egy vámpírtól, akkor biztosan nem volt egyedül, mert már egy kicsit is tehetséges vámpír könnyedén végzett volna vele – magyaráztam.
-Akkor ezek szerint tényleg nem egyedül van.
-Nem biztos, hogy igaz a feltételezésed – ellenkeztem. – Ha tévedsz, akkor ennek az egésznek, amit az előbb mondtam, nincs lényege.
-Annyira azért nem lehetek balszerencsés, hogy három vámpír is engem szemeljen ki magának – rázta meg a fejét.
-Tiszta a levegő – ugrott be az ablakon Jasper, de amint meglátott minket, megtorpant. – Ne haragudjatok. Megzavartam valamit? – fordult vissza az ablak felé.
-Nem, maradj nyugodtan. Csak beszélgettünk. Mehetünk? – néztem kedvesemre, aki bizonytalanul bólintott. – Akkor gyere!
Biztatóan rámosolyogtam, majd megfogva a kezét, fölhúztam az ágyról.
-Nem lehetne, hogy inkább az ajtón távozzunk? Ez annyira abszurd – borzongott meg.
-Ahogy gondolod… - vezettem az ajtó felé.
-Annyira furcsa minden – pásztázta végig a falakat a tekintetével. – Olyan új… és éles – ámuldozott csodálkozva, mikor már a lépcsőn tartottunk lefelé. – Mindent hallok, ami körülöttem történik.
Érdekesnek tartottam, amit mondott. Persze ez minden újszülöttel így van, de mivel ő nem teljesen vámpír… Furcsa, hogy a szemszíne megmaradt annak a gyönyörű mogyoróbarnának és nem változott vörössé. Ráadásul egyáltalán nem szomjas, ami újabb érdekesség a részéről.
Közben kiértünk a ház előtti tisztásra, ahol már Michelle várt minket.

Esme szemszöge

Nagyon izgultam az első vadászatom miatt. Féltem, hogy valamit elrontok, vagy elszabadulok, és már nem bírnak visszatartani engem. Persze bíztam Jasper és Michelle ítélőképességében, hogy nincsen a környéken senki, mégsem hagyott nyugodni a tudat, hogy esetleg bánthatok valakit.
Carlisle biztatóan rám mosolygott, amit megpróbáltam viszonozni több-kevesebb sikerrel.
-Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! Vigyázunk rád! – szorította meg gyengéden a kezemet. – Mehetünk?
Bólintottam, majd a következő utasítást várva néztem rá.
-Először csak futni fogunk, aztán ha már megtaláltuk a megfelelő helyet, elmondjuk, mit kell csinálnod. Próbálj meg a mi tempónkhoz igazodni – mondta vidáman, majd még mindig fogva a kezemet, futásnak eredt.
Meglepődtem, milyen könnyedén felvettem vele a ritmust. Hihetetlen gyorsasággal száguldottunk az erdő fái között, ami nem várt nyugalommal töltött el. Nem gondoltam volna, hogy a futás valaha is ennyire felemelő érzéssel fog eltölteni. Ráadásul nem kellett arra figyelnem, hogy nehogy nekifussak egy fának. Ösztönösen kerülgettem ki a törzseket, ugrottam át a kiálló gyökereket és tértem ki az elém kerülő faágak elől. Mintha az egész életemet futással töltöttem volna.
Aztán szerelmem hirtelen megtorpant, így én is megálltam és kíváncsian néztem rá.
-Vegyél mély lélegzetet – utasított. Úgy tettem, ahogy mondta. – Mit érzel? – kérdezte.
-Valami édes illatot – válaszoltam, miközben megnyaltam a szám szélét.
-Nagyszerű! – Volt egy olyan sejtésem, hogy ezt azért mondta ilyen lelkesen, mert végre volt valami olyan reakcióm, amit jelen pillanatban elvártak tőlem. – Akkor most fülelj, mit hallasz?
-Patadobogást és… ez szívverés? – döbbentem meg. Soha életemben nem hallottam még egy állatnak sem a szívverését.
-Igen! – bólintott elismerően. – Szarvasok. Hányan vannak?
-Talán… öten lehetnek – próbáltam kikövetkeztetni.
-Nagyon jó! Ügyes vagy! Akkor most bízd magad az ösztöneidre. Hallgass a kis szörnyetegre – kuncogott fel a megfogalmazásán.
Lehunytam a szemeimet és újra mély levegőt vettem, de semmi kísértést nem éreztem. Ugyan nagyon jó illatuk volt a szarvasoknak, mégsem volt benne semmi késztetés sem az elkapásukra.
-Hihetetlen – hallottam meg egyszer csak Jasper döbbent hangját. – Ez lehetetlen.
Éreztem, ahogy két erős kar a derekam köré fonódik. Kinyitottam a szemeimet és hátranéztem Carlislera.
-Valamit rosszul csináltam? – kérdeztem félve
-Nem, épp ellenkezőleg – mosolygott elismerően. – Semmi vágyat nem éreztél a vérük után?
-Inkább úgy mondanám, hogy semmi ösztönöset – hajtottam le a fejem.
-Akkor gyere! – fogta meg ismét a kezem. – Próbálj meg minél halkabb lenni. - Aztán újra futásnak eredt, én pedig követtem. Nem sokkal később lelassítottunk, majd a szavasoktól úgy száz méterre megálltunk. Már látni lehetett őket, ahogyan a folyó menti tisztáson legelésztek. Meglepve tapasztaltam, hogy tényleg öten voltak. – Figyelj és csináld azt, amit én – suttogta alig hallhatóan a fülembe.
Apró borzongás futott végig a testemen, miközben bólintottam.
A következő pillanatban eltűnt mellőlem és a szavasok felé iramodott. Csodálattal néztem minden egyes mozdulatát. Mindig kíváncsi voltam rá, hogy milyen lehet Carlisle vadászat közben. Nem értettem, miért gondolta ijesztőnek magát. Inkább jutott róla eszembe egy párduc, aki a zsákmányára vadászik, mint egy vámpír. Hirtelen vetette rá magát az egyik állatra, majd szinte azonnal a nyakába mélyesztette éles fogait, és mohón szívni kezdte a vérét.
A többi szarvas közben menekülőre fogta a dolgot, de én nem hagytam ennyiben. Azonnal utánuk rohantam és elkaptam az egyik nőstényt, majd ahogyan Carlisle-nál is láttam, a nyakába haraptam. Amint megéreztem a torkomban végigfolyni az édes nedűt, felbátorodva szívtam tovább szerencsétlen állat vérét.
Mikor végeztem vele, a tetemet lefektettem a fűre, majd fölálltam mellőle. Furcsán jóllakottnak éreztem magam. Eléggé bizarr volt belegondolni, hogy ezentúl, ha éhes leszek, nem a konyhába kell mennem ennivalót csinálni.
Megfordultam, hogy megkeressem Carlislet, mire három elismerő szempárral találtam szemben magam.
-Nagyon ügyes voltál – jött közelebb Carlisle pár lépést. Szemei már aranybarnán csillogtak. – Éhes vagy még? – kérdezte kedvesen.
-Nem – ráztam meg a fejem magabiztosan.
-Látod, mondtam, hogy ne aggódj – mosolyogott, miközben kinyúlt felém, és a hüvelykujját végighúzta az állam közepétől a szám sarkáig.
Zavartan töröltem meg a kézfejemmel az arcomat. Nem is mertem belegondolni, hogy milyen látványt nyújthatok most.
Ahogy lenéztem a ruhámra, kissé meglepődtem. Azt hittem, hogy tele lesz szakadásokkal és piszkos foltokkal, ehelyett szinte teljesen tiszta volt. Csak a térdemnél látszott egy-egy halvány folt, amit a fű hagyott rajta, mikor letérdeltem.
-Szerintem menjünk vissza – lépett közelebb Michelle is. – Furcsa érzésem van – pásztázta körül az erdőt.
-Menjünk – bólintott rá azonnal szerelmem is, majd kézen fogott és futásnak eredtünk.

58. fejezet

Sziasztok!

Khm... még egy friss:D Tegnap este már hulla fáradt voltam és mikor befejeztem, már nem volt erőm átnézni, ezért most rakom föl:) Nem mondom, hogy nincsenek benne hibák, de még eléggé kómás vagyok:D Remélem tetszeni fog ez is:) Jó olvasást!:) KOMIKAT!!!:D

Puszi



Carlisle szemszöge

Csak álltam ott mellette és néztem gyönyörű, meggyötört arcát. Hogy történhetett ez? Az egyik pillanatban még felhőtlenül boldogok vagyunk, a másikban pedig Esme kínok között vergődik az átváltozás miatt. Hogy romolhatott el minden ilyen rövid idő alatt?
Kétségbeesetten szorongattam szerelmem kezét és el sem akartam engedni addig, amíg az átváltozás tart, mégis muszáj volt.
-Carlisle, én elviszem, megfürdetem Esmet, rendben? – kérdezte Michelle csendesen. – Utána átviszem a szobátokba. Carlisle! – próbált meg elhúzni mellőle.
Lehunytam a szemem, majd lehajoltam szerelmemhez és gyengéd csókot nyomtam a homlokára.
-Hideg vízzel fürdesd, hátha az enyhíti a kínjait – hajtottam le a fejem.
-Rendben – lépett közelebb. – Ne okold magad, nem a te hibád – ölelt át szorosan.
Létezésem során talán most először sajnáltam, hogy nem tudok aludni. Olyan könnyű az embereknek. Órákra ki tudnak kapcsolni. Én viszont soha életemben nem leszek képes erre. Legalább ha könnyeket tudnék hullatni érte… de még az sem megy.
-Miért? Miért hagytam, hogy olyan közel menjen hozzá? – szorítottam magamhoz görcsösen a nővéremet.
-Nem a te hibád, hogy ennyire forrófejűek a farkasok. Ráadásul látszott rajta, hogy mennyire fiatal még.
-Ez akkor sem mentség arra, hogy olyan közel engedtem hozzá – ellenkeztem. – Ha nem látja meg Esme kezén a gyűrűt…
-Hogy mi? A gyűrű miatt rontott neki Esmenek? – hüledezett Michelle.
-Igazából nekem akart ugrani, de Esme az útjában volt és ezért félre lökte – hajtottam le a fejem, majd visszaléptem szerelmem mellé és végigsimítottam az arcán. – Annyira sajnálom – suttogtam.
-Várd meg őt a szobátokban. Tíz perc, és viszem – biztosított, majd a karjaiba vette a feleségemet.
Lehúztam a véres és koszos lepedőt a vizsgálóasztalról, majd az egész szobát fertőtlenítettem és szagtalanítottam. Legalább ezzel is telt egy kicsit az idő. Egészen addig takarítottam a helyiséget, amíg teljesen érezhetetlenné nem vált Esme illata. Aztán lassan átsétáltam a szobánkba, de mivel ott már nem volt teendőm, csak lerogytam egy székre, és a gondolataimba merültem. Aztán hirtelen jött az ötlet, hogy mivel tudnám addig lefoglalni magam, amíg Mich vissza nem hozza Esmet.
-Alice! – szóltam fiatalabb lányomnak, aki azonnal meg is jelent az ajtóban.
-Igen? – ült le elém a földre szomorú-kíváncsi tekintettel.
-Honnan tudtátok, hogy baj van? – vágtam bele rögtön a közepébe, ami őt is meglepte.
-Emlékszel, Jasper mondta neked, hogy mostanában teljes sötétséget érzett Esme körül. – Bólintottam. – Szóval, nálam ez nem így volt. Mikor hazajöttetek a nászútról és most is, néha-néha bevillan egy-egy kép a jövőről Esmevel kapcsolatban is – mondta óvatosan.
Elképedve néztem le rá.
-Ezt úgy érted, láttad, hogy a farkas bántani fogja? – döbbentem meg.
-Igen – bólintott. – Akkor már itthon voltunk Jazzel és rögtön utánatok is mentünk, de későn értünk oda – hajtotta le a fejét.
-Mindegyikünk bűntudatot érez, pedig nem kellene. – Mich hangjára felkaptam a fejem. – Esme buta volt, amiért ennyire bízott egy farkasban. Carlislenak nem kellett volna olyan közel engednie hozzá. Alice és Jasper nem érzett idegen illatot a környéken, mikor vadászott és csak későn láttok, hogy mi fog történni. Mi pedig Rosezal teljesen lefagytunk, amikor Jazzék azzal távoztak, hogy… „Megint itt van!”. Mindannyiunk hibás, ugyanakkor egyikünk sem tehet róla.
Közben közelebb sétált hozzánk és Esmet óvatosan lefektette az ágyra.
-Szerintem feküdj be mellé Carlisle, hátha az jót tesz neki. A hideg víz is mintha kissé megnyugtatta volna – nézett rám nővérem komolyan. – Összerándult, mikor kiemeltem a kádból – mosolyodott el bíztatóan.
-Ezek szerint meggyógyult a gerince? – csodálkoztam. – Ennyi idő alatt?
Ez eléggé meglepett. A csontok összeforrásának is kell jó pár óra, nemhogy egy gerincnek.
-Ő nem épp hagyományos eset – nézett rá szerelmemre csodálón.
-Mi körülnézünk Jazzel, hogy nem jött-e vissza a farkas – tájékoztatott Alice.
-Egyáltalán miért vonult vissza? – Rose meglepett hangja az ajtó felől érkezett. Észre sem vettem, hogy itt van. – Amint meglátott minket, bekúszott az erdőbe. Mintha kísértetet látott volna.
-Vagy éppen öt vámpírt – vonta meg a vállát Michelle. – Teljesen mindegy. A lényeg, hogy békén hagyott minket és ez a továbbiakban is így lesz remélhetőleg.
-És mi van, ha nem egyedül jön vissza? – kérdezte Jasper. Rövid idő alatt az egész család egy szobába tömörült, ami máskor nem zavart volna, de most egyáltalán nem volt ínyemre. Kettesben akartam maradni Esmevel, hogy beszélhessek hozzá, hogy lehűthessem lángoló testét. Fiam hosszan rám pillantott, majd kézen fogta Alicet. – Ezt majd megbeszéljük, ha lesz rá okunk – kezdte az ajtó felé húzni feleségét. Úgy éreztem, hogy elűzöm őket itthonról, pedig nem ezt akartam, csak hogy egy kicsit kettesben legyek szerelmemmel. – Senki sem neheztel rád ezért – nézett Jasper mélyen a szemembe, majd mindketten eltűntek az ajtóban.
-Kell még valami segítség? – tette Michelle a vállamra a kezét. Megráztam a fejem. – Rendben, ha esetleg mégis, akkor a szobánkban leszünk, ott megtalálsz minket. Gyere Rose!
Amint kiléptek a szobából és becsukódott mögöttük az ajtó, lerúgtam a lábamról a cipőimet, majd gyorsan lekaptam az ingemet is. Aztán óvatosan ledőltem szerelmem mellé az ágyra, és szorosan magamhoz húztam, hogy a háta a mellkasomhoz simuljon, remélhetőleg enyhítve ezzel a fájdalmát. Kezeimmel folyamatosan a karját és a homlokát simogattam, arcomat pedig a nyakához szorítottam. Láthatóan jobban lett tőle, mert az arcán lévő apró ráncok a koncentrálástól, eltűntek. Fel nem tudtam fogni, hogyan képes visszatartani a sikolyait és kiáltásait. Borzalmas lehet a kín, amit át kell most élnie. Bármit megadnék érte, ha átvehetném tőle a fájdalmát. Inkább égnék én még egyszer három napig, mint hogy ő szenvedjen a pokoli kínok között. Ezt azonban nem volt lehetőségem megtenni, így csak annyit segíthettem neki, hogy a testemmel próbáltam lehűteni őt.

Esme szemszöge

Csak égtem, égtem és égtem. Semmit sem fogtam fel a körülöttem történő dolgokból, pedig ha nagyon koncentráltam volna, akkor talán értettem volna, hogy mit beszélnek. Én viszont csak egyetlen hangra figyeltem. Az én angyalom hangja.
Csak annyi jutott el a tudatomig, hogy meg akarnak fürdetni, viszont ott nem lesz velem az a megnyugtató hang. Próbáltam ellenkezni, de nem mertem kinyitni a számat. Félő lett volna, hogy akkor felsikítok, amivel fájdalmat okoztam volna az angyali hang tulajdonosának. Ezért inkább csendben tűrtem, ahogyan bénult testem valaki a karjaiba veszi, majd nem sokkal később újra lefektet valami hideg dologra. Talán csempére. Furcsa mód már éreztem, hogy mi történik velem. Mármint, eddig is hallottam a körülöttem történő dolgokat, de most már éreztem is, ami csak egy valamit jelenthetett. Éreztem, hogy már meg tudnám mozdítani a karomat, a lábamat, vagy akármelyik ujjamat, hogy jelezzem, életben vagyok. Mégsem tartottam ezt jó ötletnek.
Majdnem megdöntöttem az elhatározásom, mikor egyszer csak valami jéghideg folyadék vette körül a már meztelen testemet. Nem sokon múlott, hogy fölsóhajtsak.
-Tarts ki Esme, csak három nap. Utána már semmi sem fog fájni soha többé – ösztönzött egy lágy hang.
Csak három nap… Már most szörnyű és szinte elviselhetetlen ez a kín, pedig alig pár órája éghetek. Talán ez lenne a pokol? Nem, biztosan nem! Akkor nem ösztönöznének ezek a lágy, angyali hangok a kitartásra. De akkor mi történik velem? És miért nem emlékszem semmire sem?
A kétségbeesés kezdett eluralkodni rajtam. Legszívesebben felordítottam volna a fájdalomtól. Kérlelni akartam a gyönyörű hang tulajdonosát, hogy csináljon valamit. Öljön meg, ha ezzel elmúlik ez a kínzó, égető fájdalom. Mégsem tettem meg.
Éreztem, ahogy egy gyengéd kéz alaposan megmossa minden egyes porcikámat, miközben megnyugtató szavakat suttog nekem. Aztán a hideg hírtelen eltűnt a testem körül és én kissé összerándultam a fájdalomtól. Nem számítottam ekkora változásra.
És akkor minden a helyére került. Arcok körvonala kezdett kirajzolódni csukott szemhéjaim belső felén és mindegyikhez társult egy név is. Először Carlisle gyönyörű vonásai élénkültek meg, hogy egy káprázatos mosolyt küldjön felém. Szemei szinte magukba szippantották a tekintetemet. Hosszú ideig csak néztem őt, míg végül sikerült tovább haladnom a többiekre is. A következő Aliceé volt, aki egy harminckét fogas vigyorral az arcán pillantott rám aranybarna szemeivel. Utána következett Jasper, aki közvetlen Alice mellett volt. Hosszabb, szőke haja sörényként keretezte az arcát. Akaratlanul is egy oroszlán képe ugrott be, mikor rá néztem. A következő Rosalie volt. Gyönyörű arcát csak még szebbé tették hosszú, szőke tincseit. Le sem tagadhatná, hogy Jasper vérszerinti rokona. A sort Michelle zárta egy kedves mosollyal az arcán. Nem nagyon hasonlított Carlislera. Legalábbis kinézetre. Inkább tulajdonságaikban egyeztek. Az a végtelen jóság és kitartás, ami bennük lakozik, az teszi még különlegesebbé őket. Nincs még egy ennyire különböző, ugyanakkor egyező testvérpár a világon. Egyedül a szemük volt az, ami egy az egyben ugyanolyan volt a külsejükön.
Csak ezután vettem észre, hogy még hosszú sorokban arcok jelentek meg előttem. Az első, akit kiszúrtam, az Jonathan volt. Szomorúan csillogó szemei megbánást tükröztek. Én azonban képtelen voltam elnézni neki a történteket. Egy apró fejrázással fordultam el tőle, mire egyenesen a saját tekintetemmel találkoztam össze. Apám szomorúan elmosolyodott, ahogyan találkozott a tekintetünk. Visszamosolyogtam rá. Képtelen voltam haragudni a saját apámra, még a történtek után is. A következő az anyám volt, akivel szinte madarat lehetett volna fogatni, olyan boldog volt. Elismerően bólintott, majd intett a fejével, hogy menjek tovább. Hátrahőköltem, ahogyan megláttam a következő embert a sorban. Nagyot nyeltem. Arca dühös volt és bosszús. Csak remélni mertem, hogy itt ő most nem tud bántani engem. Ezek az én emlékeim. Képtelenség, hogy egy ujjal is hozzám tudjon érni. Dühösen fújtatott, mire én gyorsan továbbkaptam róla a tekintetem. Ennyi éppen elég volt belőle.
Utánuk már szinte csak ismeretlenekkel „találkoztam”. Egy-egy embernek még rémlett az arca régebbről, de a többségére már nem nagyon emlékeztem. Azt sem tudtam volna róluk megmondani, hogy hol láttam őket. Talán még Vancouverben, talán máshol, de nem is érdekelt. Mikor végre körbeértem mindenkin, újra a sor elejére „kerültem”. Boldogan mosolyogtam vissza Carlislera, aztán szemeim elkerekedtek, ahogy az arcok sorban kezdtek elhalványulni. A teljesen jelentéktelenek szinte másodpercek alatt eltűntek, míg a fontosabbak csak szép lassan kezdtek távolodni tőlem. Nem értettem, hogy mi történik. Ha ők az emlékeim voltak, akkor nem hagyhatnak cserben.
Aztán éreztem, hogy két hideg kar a derekamra fonódik, majd magához húz. Élvezettel simultam a kőkemény és egyben jéghideg mellkashoz. Nem csak azért, mert enyhülést nyújtott a kínzó égésben – ami egészen letompult az előző pár percben -, hanem azért is, mert tökéletesen biztonságban éreztem magam az ölelésében. Nem akartam, hogy elengedjen. Soha többé.
Aztán az angyali hang ismét megszólalt. Megnyugtató hangja csak még jobban csökkentette a fájdalmat.
-Tarts ki, kedvesem! – kérlelt édes hangján. – Tudom, hogy képes vagy átvészelni ezt a pár napot. Kérlek, értem tedd meg!
Olyan jól esett volna megfogni a kezét, amivel a karomat és a homlokomat simogatta egyfolytában, de még mindig nem mertem megmozdulni. Ha most felsikítok, azzal neki is fájdalmat okozok és kétlem, hogy utána abba tudnám hagyni a rángatózást és ordibálást. Nem kezdhetek el siránkozni neki, hogy öljön meg, mert nem bírom tovább ezt a kínt.
Próbáltam mindent kizárni a fejemből, még az égető fájdalmat is – ami teljesen lehetetlen kísérletnek bizonyult - és csak a jéghideg érintésre koncentrálni. Többször hallottam közben egy-egy ajtónyitódást vagy csukódást, léptek zaját, halk beszélgetés mondatfoszlányait, de ezek mind csak halványan jutottak el a tudatomig.
Aztán egyszer csak mintha kezdett volna vissza húzódni az égető érzés a végtagjaimból. Először az ujjaimból, aztán a lábaimból, a kezeimből, a hasamtól egyre feljebb kúszott és közeledett a szívem felé, ami gyors vágtába kezdett a fenyegető tűz elől. Talán még le akarta dolgozni azt a sok dobbanást, amiknek még a hátralévő életemben kellene megtörténnie. Vagy talán csak egyszerűen félt. Félt és ezért menekült a lángok elől. De talán, ha sikerül megnyugodnom, azzal a saját helyzetemet is megkönnyítem, mert annyival kevesebb ideig kell már csak szenvednem. Próbáltam megnyugtatni magam, de szükségtelen volt végül. A szívem magától kezdett lassulni, míg végül be nem állt az átlagosnál egy kicsit gyorsabb ütemre. Az égő fájdalmat már sehol sem éreztem. Meglepetten pattantak fel a szemhéjaim. Mi történt?
-Carlisle! – suttogtam kétségbeesetten.
-Csssh, édesem… - suttogta lágyan a nyakamba. – Bírd még ki egy kicsit. Már csak másfél nap…

57. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a friss fejit:) Gyorsan elkészültem vele mert sajnos lebetegedtem és egész nap itthon voltam, ami a friss szempontjából jó, de csak még többet kell pótolnom a suliban:S Remélem tetszeni fog:) A vége felé kissé misztikusra sikeredett és ezért előre is bocsánatot kérek. Fogalmam sincs, ti hogyan vélekedtek az ilyen dologról. Engem csak az ihlet vezérelt:) Pluszba még a történtekért is szeretnék előre bocsánatot kérni:$ Majd megértitek, hogy miért... Jó olvasást hozzá:) És kérném szépen azokat a KOMIKAT, főleg hogy most ez is hosszabb lett, mint a megszokott:)

Puszi



Carlisle szemszöge

Morogva kémleltem az erdő fái közötti réseket. Végre minden rendbe jött a családunkban, erre pont most bukkan fel ismét ez az ismeretlen farkas. Miért kell elrontania a legjobb pillanatainkat? Kissé megkönnyebbültem a ténytől, hogy egyedül van, mégis szorosan öleltem magamhoz szerelmemet. Nem engedem, hogy bármi baja essen.
Aztán egy pillanatra ledermedtem, ahogy megláttam, hogy emberi alakban közeledik felénk. Kissé lazítottam a testtartásomon, de még mindig megrogyasztott térdekkel vártam a támadását, hogy időben tudjak rá reagálni.
-Carlisle – suttogta szerelmem rémültem. – Mi történt? – hangja egyre vékonyabb lett, ahogy a félelem eluralkodott rajta.
-Itt van – morogtam. A fiú – mert biztos voltam benne, hogy nem lehet több 20-nál - közben már egészen közel jött hozzánk. – Megint – sziszegtem. Biztos voltam benne, hogy ugyanazt a szagot érzem, mint amit még Portóban is.
Szerelmem lélegzete elakadt, ahogy meglátta a fiút.
-Nath? – kérdezte döbbenten kinézve a vállam mellett.
Meglepetten pillantottam Esmere, majd azonnal vissza a most már ismerős fiúra. Meglehetősen zavart, hogy csak egy szál rövidnadrágban látja őt szerelmem, de most nem engedtem a feltörni készülő féltékeny morgásomnak.
-Igen Esme, én vagyok az – lépett még közelebb hozzánk. Arcán gúnyos mosoly játszott.
-Mit keresel te itt? – Kedvesem hangja már egészen nyugodt volt, amit nem értettem. Tudtam, hogy ismeri ezt a fiút, de hogy nem vette észre az arcára kiülő egyre gunyorosabb mosolyt?
-Én inkább úgy fogalmaznék, hogy kit. Téged kerestelek már évek óta, és most végre rád találtam. Nem tudtam elhinni a híreket, hogy tényleg összeszűrted a levet egy vérszívóval. A saját szememmel is meg akartam erről győződni.
-De hát te nem hiszel az ilyen mesékben – fakadt ki Esme kétségbeesetten. Láttam rajta, hogy fájtak neki Jonathan szavai.
-Régebben valóban nem hittem bennük, de miután megkezdődtek nálam is az átváltozások emiatt a mocskos Cullen miatt, kezdtem egyre jobban hinni bennük. Csak jóval az eltűnésed után jöttem rá, hogy hol lehetsz. Először nem akartam elhinni, hiszen az orvos már jóval előbb elköltözött a városból. De mivel ismertem a képességeit, rájöttem, hogy nem akadály neki a távolság, ha meg akar téged szerezni. Ráadásul bárhol elbujkálhatott az erdőben, megvárva a megfelelő alkalmat az elrablásodra. Csak még jobban megerősítette a gyanúmat, mikor holtan találtak rá a rendőrök a szüleidre.
-Carlisle megmentett engem! – vetette ellen szerelmem. Jól esett, hogy meg akart védeni, de azt nem tartottam jó ötletnek, hogy még jobban felhergelje a fiút. – Nem ő rabolt el!
-Nem miattam lett belőled vérfarkas – mondtam halkan, de annál vészjóslóbban. – Akkor én már Prince Rupertben laktam. Egy nomád vámpír vadászott Esmere és az ő közelsége váltotta ki a testedből ezt a reakciót.
-De maga is ugyanaz a vérszívó, mint ő. Semmiben sem különbözik tőle. Mag is ugyanolyan gyilkos, mint az a másik vámpír – köpte oda nekem.
-Carlisle nem gyilkos! – jelentette ki Esme mellettem. Szemei szikrákat szórtak egykori legjobb barátja felé. – Ő életeket ment, te viszont most csak tönkreteszed az enyémet. A miénket… - pillantott rám.
Ezt már nem lett volna szabad. Jonathan idegesen felmordult és teste megremegett az elfojtott dühtől. Tudtam, hogy már nem tudja sokáig türtőztetni magát és át fog változni. Esmet visszahúztam magam mögé, de ő nem engedett. Legszívesebben magamhoz rántottam volna, de nem akarom erőszakkal visszatartani, amíg nem muszáj.
-Nath… - lépett egyet tétován a remegő fiú felé. – Nyugodj meg, kérlek! – indult el felé, maga elé tartott kezekkel. Meredten néztem minden egyes mozdulatát, hogy időben közbe tudjak lépni, ha szükséges. De úgy látszott, Nath kezd egyre jobban lenyugodni. – Olyan jókat szórakoztunk régebben, emlékszel? – folytatta szerelmem a győzködést.
-Miattam estél le arról a fáról – suttogta a fiú. Kikerekedett szemekkel néztem a kialakult szituációt. – Ha nem unszollak annyira, hogy mássz velem fel arra a fára, akkor nem töröd el a lábad. Legalább nem találkoztál volna Dr. Cullennel. Utána egyfolytában csak róla tudtál áradozni, hogy milyen jóképű és gyönyörű. – A szavakra halvány mosoly jelent meg az arcomon. Ekkora hatást gyakoroltam volna már akkor is Esmere? – Engem már észre sem vettél – morogta csalódottan. – Akárhogy próbáltam magamra felhívni a figyelmedet, nem figyeltél rám. Ha felfigyelsz rám, akkor nem kellett volna kényszerből megházasodnod Evensonnal. Amiből persze végül nem lett semmi, de ha nem tűnsz el az esküvőd előtti napon, borzalmas életed lett volna vele. Még most is börtönben ül, amiért folyamatosan verte és bántalmazta a feleségét. Az eltűnésed miatt nem nagyon bánkódott – nevetett gúnyosan.
Aztán felnézett Esmere és szemei rögtön kikerekedtek.
Megdermedtem. Hogy lehettem ennyire hülye, hogy ekkora távolságot hagyjak kettőnk között?
Testén az eddigieknél jóval nagyobb remegés futott át és a következő pillanatban már farkasként indult el felém, átgázolva szerelmemen is. Ahogy félrelökte őt az útból, akaratlanul is egy fának dobta. Hatalmas reccsenés hallatszott, ami mindkettőnket megfagyasztott. Esme immár rongybabának tűnő teste a földre zuhant. Amint felfogtam, hogy mi történt, sarokba szorítva éreztem magam. Ha most Esmet választanám, a farkas eltűnhetne és lehet, hogy soha többé nem lesz módunk megtorolni a történteket. A tizedmásodpercnyi vacillálásomat egy hangos morgás szakította meg és a következő pillanatban Jasper ugrott elő a fák közül, egyenesen a farkasra vetve magát. Aztán megérkezett Alice is, így rögtön szerelmemhez rohantam, pedig nagyon égett a tenyerem, hogy én végezhessek a farkassal.
-Ne bántsátok… kérlek! – hörögte Esme fulladozva.
-Csssh – kezdtem el vizsgálgatni.
-Alice, ne! – mondta kicsit hangosabban, amit már lányunk is meghallott.
Meglepetten engedte a kutya fejét és egy lépést hátrált megadóan. Jasper egy szúrós pillantás után követte feleségét.
Ebben a pillanatban jelent meg Michelle is az általunk kiritkított tisztáson, nem sokkal később aztán Rose is kilépett a fák közül. Jasper rögtön mellé suhant és átkarolta a vállát. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy Esme vérzik.
A nyüszítő hangra felkaptam a fejem, és megdöbbenve néztem végig, ahogy a farkas lehajtott fejjel vonszolja el magát a tisztásról, be egészen a fák sűrűjébe. Michelle összeráncolt szemöldökkel és félrebillentett fejjel nézett utána, majd megrázta a fejét és azonnal hozzánk sietett.
-Mi történt vele? – térdelt le mellénk. Szerelmem közben már elvesztette az eszméletét a sok vérveszteség miatt.
-Azt hiszem, eltörött a gerince – suttogtam kétségbeesetten.
-Vigyük vissza a házba, ott alaposabban meg tudjuk őt vizsgálni – tette kezét a vállamra.
Megpróbáltam a lehető legóvatosabb mozdulatokkal karjaimba emelni szerelmemet. Egy gerincsérültet egyáltalán nem lenne szabad mozgatni, de most nincs más választásunk.
Olyan gyorsan futottam vele vissza a háthoz, amennyire csak engedte az állapota. Mich előreszaladt, hogy előkészítse számára a szükséges dolgokat.
Mikor végre én is hazaértem, azonnal fölvittem Esmet a vizsgálóba.
-Előkészítettem neki a szobátokat is. Majd oda vidd át. Ott sokkal kényelmesebb lesz neki… közben – mondta halkan nővérem, majd nekiállt a sebek kitisztogatásánának.
Tudtam, hogy igaza van, de nem voltam képes elfogadni a tényt, hogy most legyen vége. Neki még élnie kell. Nem lehet, hogy most, mikor végre minden rendbe jött és megegyeztünk minden dologban, pont most történjen ez.
-Köszönöm – suttogtam hálásan.
Hosszú óráknak tűnt az az egy-két perc, amíg szerelmem sebeit tisztogattuk.
-Carlisle, tudod, hogy itt az idő. Nem várhatunk tovább – nézett rám Michelle komolyan.
Szomorúan bólintottam. Kedvesem szívverése másodpercről másodpercre lassult. Itt volt az ideje és ezt mindannyian jól tudtuk.
-Carlisle! – figyelmeztetett sürgetően.
Meredten néztem szerelmem meggyötört arcát. Szégyen, nem szégyen, legszívesebben elsírtam volna magam.
Aztán lassan odahajoltam a nyakához.
-Sajnálom! – csak ennyit bírtam mondani.
Először gyengéden megcsókoltam a nyakát, bár nem hittem, hogy ez tudatosult benne, majd fogaimat finoman a bőrébe mélyesztettem. Amint megéreztem azt a fenséges ízt, egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon. Még többet és többet akartam belőle. Nem bírtam leállni. Agyamat már majdnem elborította a vörös köd, mikor egy apró kéz ért a vállamhoz, ami észhez térített. Te jó ég! Mit csinálok? Már így is sok vért vesztett! Amennyire csak az erőmből tellett, ellöktem magam az ágytól és szorosan a falhoz lapultam. Nem mertem levegőt venni és a szemeimet is szorosan lehunytam, hogy ne kelljen látnom, mit tettem vele.
-Gyerünk Esme! – unszolta őt Michelle. – Gyerünk már! – hangja kétségbeesett volt. – Carlisle! – szólt rám. – Segíts már! – kérte hisztérikusan.
Lassan kinyitottam a szemeimet, majd elindultam feléjük. Esme nem mozdult, ami koránt sem volt jó jel. Kezdtem én is kétségbeesni. Aztán odaértem az ágy mellé és megfogtam a kezét.
-Esme – suttogtam. – Kérlek, nem hagyhatsz itt! – szorítottam meg gyengéden a kezét, bár tudtam, hogy nem érezte.
Talán hosszú percek is eltelhettek, mikor végre a szíve újra dobbant egyet, ő pedig fájdalmasan felnyögött.
Megkönnyebbültem fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. Az összes probléma közül egyetlen egy frusztrált a leginkább. Vajon elég erős lesz-e ahhoz a mérgem, hogy meggyógyítsa a gerincét is? Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha ezzel a tettemmel örökre bénultságra ítélném. Képtelen lennék végignézni, ahogy örökké szenved.
-Most már nem lesz semmi baj – szorította meg a vállam a nővérem.
-Mi lesz, ha nem gyógyul meg rendesen a gerince? – adtam hangot félelmemnek.
-Meg fog gyógyulni – biztosított.
Hosszú percekig csak csöndben néztük Esme mozdulatlan testét. Tudtam, hogy csak azért nem vonaglik a fájdalomtól, mert a gerince eltörött és ezért képtelen megmozdulni, de azt nem tudom felfogni, hogy nem sikított még fel. Ha nem hallanám, milyen őrült ütemben dobog a szíve, azt hinném, elkéstem, vagy túl sokat engedtem meg magamnak. De a szíve dobogott. Méghozzá nem is akárhogy. Sokkal erőteljesebben, mint annak idején Roseé.

Esme szemszöge

Iszonyatos erővel repültem neki a fának. Hallottam egy nagy reccsenést és ezzel együtt a végtagjaim teljesen elzsibbadtak. Ha nem látom résnyire kinyitott szemeimmel a szintváltozást, akkor észre sem veszem, hogy mikor érek földet. Nem éreztem fájdalmat és levegőt is alig kaptam. Csak hörögtem, ahogy próbáltam mélyen beszívni tüdőmbe a levegőt.
Aztán egyszer csak Carlisle jelent meg mellettem és gyorsan vizsgálgatni kezdett.
-Ne bántsátok… kérlek! – próbáltam beszélni, de csak értelmetlen hörgésre futotta. Azt azonban láttam, hogy Carlisle így is megértette.
-Csssh – folytatta a vizsgálásomat.
Összeszedtem minden maradék erőmet és a lehető leghangosabban próbáltam kipréselni magamból a szavakat.
-Alice, ne! – meglepett, hogy hangom milyen határozott volt.
Megnyugodva láttam, hogy Alice elengedi a farkas fejét és arrébb lép pár lépést, majd nem sokkal később Jasper is követte őt. Elégedetten felsóhajtottam, majd lehunytam a szemeimet. Carlisle nem rám nézett, ami kissé meggátolt benne, hogy átadjam magam a sötétségnek, de végül a testem döntött helyettem. Szemeim lecsukódtak és engem elnyelt a sötétség.
Mintha egyre csak süllyedtem volna a vízben. A félhomályból szürkeség, majd teljes feketeség lett. Már ismertem ezt az érzést. Tudtam, merre kell mennem, most mégsem találtam az utat. Sehol nem láttam a vakító fehérséget, mint előző alkalommal. Talán most tényleg itt a vég? Bármi is történt, csak magamnak köszönhetem. Hogy lehettem annyira őrült, hogy ennyire közel merészkedtem Nathhez. Persze reménykedtem benne, hogy nem fog bántani, de nem lett volna szabad ilyen távol kerülnöm Carlisletól. Most biztosan ő is magát hibáztatja a történtek miatt. Csak reménykedhetek benne, hogy lesz még alkalmam megmondani neki, hogy lépjen túl rajtam, ha én már menthetetlen eset leszek. Talán már most is késő. Hiszen semmilyen fájdalmat nem érzek, csak a teljes sötétséget. Ilyen lenne a halál? Ez lenne az a bizonyos folyó, amin át kell eveznem? Annyi pletyka kering a halál utáni életről, hogy képtelenség megmondani, melyik valóságos. Az is lehet, hogy mindenki másképp „éli” át ezt az egészet. Talán mindenkinek az élete határozza meg, hogy milyen formában jut át a túlvilágra. Nekem mindig beárnyékolta valami a boldogságomat, így illene is hozzám ez a sötétség.
Hirtelen jutott eszembe az ötlet, hogy akkor most talán újra találkozhatok a szüleimmel. Vajon tényleg lesz rá lehetőségem? És ha igen, akkor mi lesz Carlislelal? Látni fogom, ahogyan szenved nélkülem? Azt nem bírnám elviselni. Vagy talán képes lennék neki segíteni abban, hogy túllépjen rajtam? Talán, ha úgy akarom, újra szerelmes lehet, és boldog életet élhet egy olyan nővel, akire nem kell folyton vigyáznia. Egy olyasvalakivel, aki olyan, mint ő. Egy vámpírnővel. Talán megtalálja a számára tökéletes társat. Nekem ez pont elég lenne ahhoz, hogy nyugodtan „éljek” tovább ott, ahova most kerülni fogok.
Aztán a gyönyörű hang, ami a legutóbbi ilyen helyzetben is bátorított csak annyit mondott: Sajnálom!
Ezután tompa szúrást éreztem a nyakamnál és éreztem, ahogy még jobban elgyengülök. Minta belesüllyednék a homokba a víz alján. Teljesen maga alá temetett a sötétség. Lehunytam az eddig érdekes módon nyitva tartott szemeimet és teljesen átadtam magam az ürességnek.
Aztán a fényes folyosó újra megjelent. Messze volt tőlem, de határozottan látni lehetett. Ismét hallottam az angyali hangot.
-Esme – suttogta lágyan, kétségbeesettebben. – Kérlek, nem hagyhatsz itt! – könyörgött az édes hang.
Egy kéz fogta meg az enyémet. Nem akartam a gyönyörű hang tulajdonosának fájdalmat okozni, ezért csak mentem, amerre vezetett. Végül elértünk a fényes folyosó kezdetéhez. Hirtelen Carlisle jelent meg mellettem, arcán egy kedves, de egyben szomorú mosollyal. Döbbenten néztem világoskék szemeibe.
-Carlisle? – kérdeztem tétován.
Bólintott.
-A te döntésed – simogatta meg az arcom. – Nem kell visszamenned, ha nem akarsz. De Carlislenak… nekem… szükségünk van rád. Viszont meg fogjuk érteni, ha inkább a családoddal maradsz. Viszont ha visszamész, ő határtalanul boldoggá tud majd tenni téged egy örökkévalóságon keresztül, de én erre képtelen lennék.
-Én nem tudom – ráztam meg a fejem ijedten. Most nem csak kettőnkről volt szó.
-Mint mondtam, ez csak a te döntésed. Jogod van hozzá, hogy itt maradj, de ahhoz is, hogy visszamenj. Bárhogy is döntesz, valaki szomorú lesz, valaki pedig boldog. A saját érdekeidet nézd, mert most csak azok számítanak. Bárhogy is döntesz, te boldog leszel. Ha most visszamész, ezt az egész beszélgetést el fogod felejteni. De ha itt maradsz, minden emléked megőrizheted – tette még hozzá, majd eltűnt.
Csalódottan néztem utána. Reméltem, hogy legalább a kezdő lökést megadja a helyes út felé, de tévedtem. Ahogy ő is mondta, most nincsen helyes út. Valaki mindenképpen szenvedni fog. Vagy tudtomon kívül, vagy tudatosan. És pontosan tudtam, mikor melyik következne be.
Határozottan léptem be a fénybe. Meglepetten vettem észre, hogy újra érzékelek dolgokat. Eddig például fel sem tűnt, hogy semmilyen életjelem nem volt. Most viszont újra dobog a szívem és lélegzem.
A fájdalom teljesen váratlanul ért, ezért akaratom ellenére is felnyögtem. Ezek után azonban már odafigyeltem magamra. Nem kellett visszafognom magam, hogy nehogy megmozduljak, mert egyszerűen képtelen voltam rá. De a hangomat tudtam szabályozni.
Félig-meddig érzékeltem valamit a mellettem folytatott párbeszédből, de azt nem értettem, hogy miről beszélnek. Igazából nem is érdekelt. Csak hallgattam azt a gyönyörű angyali hangot, ami minden nehéz helyzetben képes volt megnyugtatni engem.

56. fejezet/III.

Sziasztok!

Meghoztam itt is a fejezet befejező részét:) Remélem tetszeni fog:) Találgassatok csak;) És azon jót nevettem, hogy pont akkor gondoltok a legrosszabbra, mikor semmi baj sincs:D És persze fordítva:) Na de most félreérthetetlen ilyen szempontból a vége;) Azt még hozzátenném, hogy ezzel a felbontot fejezettel itt is jól jártatok, mert ez is hosszabb lett egészében, mint az átlag:) Jó olvasást:) Komikat kérek!!:D

Puszi


-Nyugodj meg, nincs semmi baj – simogatta meg az arcom kuncogva. – Csak Jaspernek egy kicsit sok volt már az érzéseimből – hangja kissé zavart volt.
Megkönnyebbülten lazítottam el újra az izmaimat. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hogy teljesen megnyugodjak, majd újra felnéztem szerelmemre.
-Jól vagy? – nézett rám aggódva. – Nagyon megijedtél – simogatta nyugtatólag az arcomat és a karomat.
Igaza volt. Olyan érzésem volt, mintha a szívem a torkomban dobogott volna.
-Igen, már jobban – sóhajtottam.
El akart húzódni tőlem, de most én nem engedtem.
-Mi értelme lenne annak, hogy Jaspert „elüldözted” az érzéseiddel, ha utána itt abbahagyjuk? – szörnyülködtem színpadiasan.
Féloldalas mosoly jelent meg az arcán, amitől rögtön el is felejtettem, hogy mennyire megijedtem egy-két perccel ezelőtt. Közelebb hajolt az arcomhoz, majd hosszan és szenvedélyesen megcsókolt.
Megvárta, amíg újra teljesen átadtam magam a szenvedélynek, és csak ekkor kezdett el mozogni. Könnyedén fölvettem vele a ritmust. Először még lassan, gyengéden mozgott, aztán az én ösztönzésemre egyre gyorsabb tempót diktált. Sikolyaimat és nyögéseinket egy-egy hosszabb csókkal fogtuk vissza. Legalábbis megpróbáltuk. Elég volt azonban egyetlen pillanat, amikor szerelmem levegőhöz akart juttatni engem, és én szinte abban a pillanatban nyögtem fel hangosan, amint ajkaink elváltak egymástól.
Pár másodpercig hagyta, hogy lélegezzek, miközben a tempón is lassított, ami nekem már nem annyira tetszett. Visszahúztam magamhoz a fejét, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Mozgása ismét egyre gyorsabb lett és én már alig bírtam visszafogni magam. Olyan szorosan öleltem át karjaimmal, hogy ha ember lett volna, akkor valószínűleg eltörtem volna jó pár bordáját.
A mindent elsöprő érzés áramként cikázott keresztül a testemen, ahogy elértem a csúcsot, nem sokkal később, pedig szerelmem is követett engem. Aztán teste fáradtan rám hanyatlott, de még így is tartotta magát, hogy ne nehezedjen rám egész súlyával. Még ebben a pillanatban is figyelt az épségemre.
Lassan legördült rólam és mellém feküdt, mire én azonnal a mellkasához bújtam. Körém fonta a karjait. Tökéletes biztonságban éreztem magam az ölelésében.
-Azt hiszem, bocsánatot kell majd kérnünk Jaspertől – motyogtam pár perccel később zavartan a mellkasába.
-Szerintem tökéletesen megérti, és szó szerint átérzi a helyzetünket. De ahogy gondolod, édesem – puszilta meg a hajamat.
-Akkor sem szép, hogy csak így „elüldöztük” itthonról. Hogy fogok még ezek után a szemébe nézni? – temettem arcomat a mellkasába, és mélyeket lélegeztem édes illatából.
-Ugyan úgy, ahogyan eddig is – simogatta meg a hajam. – Ne gondolod, hogy őt nem ragadja néha magával a hév – kuncogott. – Ráadásul most is Aliceszel távozott, és ha jól hallom, még nem jöttek vissza. Nyugodj meg, kedvesem. Senki sem neheztel ránk emiatt.
Mélyet sóhajtottam, majd szinte alig érintve a bőrét, végigsimítottam a mellkasán.
-Majd meglátjuk, mi lesz holnap – suttogtam végül.
-Próbálj meg ellazulni – lehelt csókot a homlokomra. – Jó éjt, édesem – suttogta.
-Jó éjt – motyogtam már félálomban. Eléggé kimerültnek éreztem magam a mai nap után.

* * *

Másnap reggel vakító napsütésre ébredtem. Hunyorogva pislogtam párat, amíg szemem meg nem szokta a fényt. Nyújtóztam egyet, majd felnéztem Carlislera.
-Jó reggelt, drágám – lehelt lágy csókot ajkaimra. Arca különösen kisimultnak látszott ma. Mintha egyszerre minden eddigi gondját feledte volna.
-Jó reggelt – viszonoztam a csókot. – Milyen volt az éjszakád? – nevettem halkan.
-Hm… Nagyon jó – mormolta a tincseimbe. – Megint elkezdtél álmodban beszélni – szinte láttam magam előtt, ahogy mosolygott.
Ezen kicsit meglepődtem. Utoljára a nászutunkon beszéltem álmomban, legalábbis Carlisle azóta nem mondta.
Nem is kérdeztem rá, hogy mit mondtam, mert már így is tudtam a választ, ami mindig ugyanaz volt. De nem is lett volna rá alkalmam, ugyanis a hasam hangos korgással követelte a jussát.
Szerelmem halkan felkuncogott.
-Nem etetlek eleget – hangja komoly volt. – Tegnap sem vacsoráztál – ingatta a fejét gondolkodva.
-Este még nem voltam éhes – ráztam meg a fejem. – De inkább menjünk le, mert most már nagyon is az vagyok – tettem hozzá.
Egész gyorsan sikerült kikászálódnunk ezek után az ágyból és röpke 20 perc múlva már lefelé tartottunk a lépcsőn, mindketten felöltözve.
A reggelivel is hamar végeztem, ami nálam csodának számított, ugyanis sosem voltam az a mohó típus.
-Kérsz még? Úgy látom, ízlett – húzta ki magát büszkén szerelmem.
-Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem mosolyogva. – De tényleg nagyon finom volt – bólogattam elismerően.
-Mit szólnál hozzá, ha elmennénk sétálni az erdőbe? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.
-Találtál itt is egy gyönyörű helyet? – lelkesültem föl azonnal.
-Nem, még nem – ingatta a fejét szomorúan. – Csak gondoltam, lehetnénk még egy kicsit kettesben. Csak egy rövidke séta. Talán még rá is lelünk egy hasonló rétre, mint ami Portóban is volt.
-Rendben, nagyon tetszik az ötlet – álltam föl a székről. – Mikor indulunk? – lettem egyre izgatottabb.
-Amint elkészültél – mosolygott.
-Akkor sietek – indultam el a konyhaajtó felé. – Khm… - fordultam vissza tétovázva. – Esetleg lenne kedved velem tartani egy fürdés erejéig? – kérdeztem halkan suttogva. Reméltem, hogy a többiek most nem ránk figyelnek.
-Szívesen veled tartanék – jött oda hozzám, majd átkarolta a derekamat -, de akkor félő lenne, hogy ma már nem tesszük ki a lábunkat a házból, úgyhogy most kivételesen visszautasítom az ajánlatot – csókolt bele a nyakamba. – A nappaliban megvárlak – suttogta a bőrömbe, majd már el is tűnt mellőlem.
Elindultam föl az emeletre, hogy gyorsan megfürödjek. Kapkodva szabadultam meg a ruháimtól és álltam be a zuhany alá, majd egy gyors fürdés után magam köré csavartam egy törülközőt. Sietős léptekkel indultam el a fürdőszobaajtóig, aminek az lett a vége, hogy megcsúsztam a vizes kövön, és ha nem kapaszkodok meg a csap peremében, valószínűleg el is estem volna.
Zihálva próbáltam lenyugtatni magamat. A légzésem és a szívverésem messze felülmúlta a normálist és a meleg hirtelen árasztotta el a testem.
Miután nagyjából sikerült megnyugodnom, óvatos léptekkel mentem át a szobába, nehogy újra megcsússzak. Gyorsan felöltöztem, majd lesiettem a nappaliba Carlislehoz.
-Mehetünk – álltam meg előtte.
Felnézett rám, majd szélesen elmosolyodott.
-Igenis, hölgyen – pattan föl, majd a jobbját nyújtotta felém, amibe készségesen belekaroltam.
-Nem szólunk a lányoknak, hogy elmegyünk? – néztem rá kíváncsian.
-Én már szóltam nekik – biztosított, miközben kinyitotta előttem az ajtót.
-Oh, rendben.
Azzal neki is vágtunk az erdőnek. Csak csodáltam szerelmem csillogó bőrét a napfényben, amíg a fák árnyéka alá nem értünk. Csalódottan sóhajtottam föl.
-Ígérem, hogy találunk itt is majd egy olyan gyönyörű helyet, mint Portóban – suttogta a fülembe.
Ezután csak csöndben, egymás kezét fogva ballagtunk a fák között. Talán már órák óta nem is szólaltunk meg, de ez most így volt jó. Carlisle itt volt mellettem, éreztem a közelségét, az érintését és másra nem is volt szükségem.
Aztán egyszer csak megtorpant és mélyen a levegőbe szimatolt. Vészjóslóan fölmordult, miközben magához rántott és körém fonta a karjait.
-Carlisle – suttogtam rémültem. – Mi történt? – kérdeztem egyre elvékonyodó hangon a félelemtől.
-Itt van – morogta, miközben tekintete a fákat és bokrokat kutatta. – Megint – sziszegte.
És ezzel együtt egy alak körvonala kezdett kirajzolódni a fák árnyékában.

56. fejezet/II.

Sziasztok!

Bocsi, hogy ilyen későn, de még be akartam fejezni a másik blog következő részét is, hogy egyszerre tudjam fölrakni:) Ez egy kicsit rövidke lett, mert a vége így jött ki jól, de a másik viszont jó hosszú:) Remélem mindkettő tetszeni fog:) Jó olvasást hozzájuk:) Ép persze KOMIAKT!!!:D

Puszi


-Carlisle – ziháltam két csók között.
-Hm? – mormolta ajkaimba
-Itthon… vannak… a… gyerekek… is – próbáltam kissé hátrébb húzódni tőle, de nem engedte. Szemérmetlenül végigsimított az oldalamon. – Carlisle! – kaptam el a kezét. Felnyögtem, ahogy nyelve végigsiklott a nyakamon. – Nem küldhetjük el itthonról mindig őket – próbálkoztam erőtlenül.
-Akkor majd halkak leszünk – tért át a kulcscsontomra meggyőzésképpen.
-Mintha ez lehetséges lenne ebben a családban – sóhajtottam elégedetten.
-Hidd el, hogy el tudják foglalni addig magukat – szakadt el tőlem, hogy mélyen a szemembe nézzen. A tekintete már koromfekete volt a vágytól, ami meggyőző hadműveletének határozott véglöketet adott.
Válasz helyett most én kaptam utána és csókoltam meg szenvedélyesen. Halkan felkuncogott, de viszonozta a hevességemet.
Kezem lejjebb csúsztattam a nyakáról, hogy elkezdjem kigombolni az ingjét. Lassan haladtam lefelé, nem kellett sehova sem sietnünk. Carlisle ugyanígy tett a blúzommal, majd azután a szoknyám következett. Miután megszabadított a már fölöslegessé vált ruhadaraboktól, az öve után nyúltam. Mielőtt azonban megszabadíthattam volna az alsónadrágjától, elkapta a kezem, és gyengéden visszahúzta, majd a fejem fölött az ágyhoz szegezte. Aztán nyelve és ajkai ismét bőrömhöz tapadtak.
Próbáltam visszafogni a nyögéseimet és sóhajaimat, de a koncentrációm abban a pillanatban cserben hagyott, mikor szerelmem végigcsókolta a melltartóm vonalát. Gátlástalanul nyögtem fel és markoltam bele kedvesem hajába. Ennyit a halk együttlétről.
Kissé följebb csúszott, majd a combjaimon végigsimítva a dereka köré kulcsolta a lábaimat. Közben megcsókolt, elnyomva ezzel egy újabb elégedett sóhajomat.
Szinte észre sem vettem, mikor kapcsolta ki a melltartóm csatját, csak az tűnt fel, mikor az anyagot lecsúsztatta a vállamon. Sokkal jobban lekötött a csókja, mint hogy ilyen „apróságokkal” foglalkoztam volna.
Kezeimmel végigsimítottam többször is a hátán, hosszan elidőzve minden egyes izmán.
Egy határozott mozdulattal megszabadított engem az utolsó zavaró tényezőtől is, és én is így tettem vele.
Az eddiginél is szorosabban kulcsoltam vissza a lábaimat a dereka köré, ő pedig értve a néma kérésemet, egy gyengéd mozdulattal egybeforrasztotta a testünket. A feltörni készülő nyögésemet egy újabb csókkal mulasztotta el, amit készségesen viszonoztam, miközben egy aprót mozdítottam a csípőmön.
A következő pillanatban hatalmas puffanás hallatszott, ami kiszakított megrészegült állapotomból és ijedtem szorítottam magamhoz még jobban a férjemet. Félve néztem föl rá. Biztos voltam benne, hogy tudja, mi történt.

56. fejezet/I.

Sziasztok!

Amint már mondtam az előző bejegyzésben, az új fejezetet részletekben fogom fölrakni. Azt még nem tudom, hogy hány lesz belőle, vagy hogy milyen hosszúak lesznek. Próbáltam kicsit úgy befejezni, hogy mint egy fejezetnek legyen vége, de a folytatás ugyanúgy jönni fog hozzá:) A részek, ahogy ennél is láthatjátok, meg lesznek számozva, és nem csak az eddig meglévőt egészítem ki ebben a bejegyzésben (ez most értelmes lett:S). Képet egyenlőre még nem kaptok hozzájuk, majd esetleg a végén:) Addig is, amíg nem hozom a következő ilyet, jó olvasást ehhez:) Na meg persze perceken belül fölkerül a másik blogra is egy ilyen kis részlet:) Remélem tetszeni fognak:) Kérnék ezekhez is KOMIKAT!!!!:) Jó olvasást!:)

Puszi

Esme szemszöge

Hatalmas megkönnyebbülés volt számomra, hogy Carlisle nem haragszik rám. Nem akartam megbántani azzal, hogy nem mondtam el neki, mit szeretnék, csak cselekedtem, mégis sikerült. Akármennyire is nem mutatta ki, én láttam rajta. Fájt neki, hogy nem bíztam benne, hogy nem mertem elmondani neki valamit. Most magát okolja a történtek miatt, hogy ő is gondolhatott volna erre. Pedig egyedül én vagyok a hibás, de ahányszor próbálom ezt elmondani neki, nem hajlandó végighallgatni. Bármennyire is megkönnyebbültem, legbelül még mindig szorongtam. Mi lesz, ha teherbe estem, de ő nem szeretné a kicsit? Nem bírnám végigcsinálni nélküle ezt az egészet. Szükségem van a támogatására. Hogy itt legyen mellettem, fogja a kezem, és ha kell, megmentsen. Mert arról hallani sem akarok, hogy ne ő változtasson át. Ha ezek után már nem tenné meg, azt természetesen megértem, de akkor már nincs értelme örökké élnem. Ha ő már nem szeret engem annyira, hogy velem akarja leélni az örökkévalóságot, akkor inkább belehalok a szülésbe, vagy a terhességbe, mint hogy utána a terhére legyek.
De akkor mi lesz a gyerekünkkel? – jutott hirtelen eszembe a következő probléma. – Ha a saját apja nem fogja szeretni, az anyját pedig elveszíti, ki fog rá vigyázni. A mi kis csöppségünkre. Még ha Alice, Michelle és Rose sajátjukként is néznének rá, nem nőhet fel abban a tudatban, hogy az apja nem szereti.
De miért is gondolkozok már most ezen? Hiszen még nem biztos az sem, hogy terhes vagyok, és az sem, hogy Carlisle nem szeretné. Pedig ez utóbbi nagyon is valószínű volt.
-Carlisle – néztem fel rá tétován.
Éppen az ágyunkban feküdtünk. Én a mellkasára hajtottam a fejemet, ő pedig folyamatosan a hátamat simogatta. Már sötétedett a kinti táj, de a kis lámpa halvány fénye félhomályt varázsolt a szobába.
-Igen? – mosolygott rám kérdő tekintettel.
-Csak kérdezni szeretnék… valamit – haraptam be az alsó ajkamat.
-Csak nyugodtan – tűrt ki egy kósza tincset az arcomból.
A finom érintésre egy pillanatra minden kiszállt a fejemből, de aztán újra visszatértek a gondolataim.
-Tényleg nem… nem haragszol már rám? – kérdeztem halkan.
Ostobaságnak tűnhetett, hogy megkérdeztem, hiszen már elmondta nem is egyszer, hogy nem haragszik rám, mégis meg akartam győződni róla, hogy nem értettem-e félre valamit.
-Nem – ingatta meg a fejét halvány mosollyal az arcán. – De nem is haragudtam. Inkább csak magamra – sóhajtott.
-Ne okold magad – fogtam meg az arcomon pihenő kezét és összekulcsoltam az ujjainkat. – Természetes, hogy abban a pillanatban nem ez volt az első gondolatod.
-Engem sokkal inkább zavar a reakcióm. Nem akartalak megbántani vele – nézett mélyen a szemembe.
Kissé meglepett ez a két mondata. Talán félreértettem volna?
-Ezek szerint te is szeretnéd, hogy… - nem bírtam folytatni a meghatottságtól. A feltörni készülő örömkönnyeim elnyomása nagy erőmbe tellett, és a szavak kiejtésére már nem volt több energiám.
-Esme – sóhajtott elnézően -, számtalanszor elmondtam már, hogy én akkor vagyok boldog, ha téged is annak látlak.
-De miattam nem kell belemenned – ellenkeztem, holott nagyon nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat. Nem tudtam, hogyan reagálnék rá, ha most visszakozna.
-Nem csak miattad mondom ezt – ingatta a fejét. – Éppen ezért érzem olyan szörnyen magam. Én is nagyon szeretném, ha lenne egy közös gyermekünk, persze Roseékon kívül… - hajtotta le a fejét.
-De? – simogattam meg az arcát, hogy befejezze a mondatot.
-De ha ez az életedbe kerül, akkor nem kérek belőle – rázta meg a fejét komolyan.
-Carlisle, már megegyeztünk az átváltoztatásommal kapcsolatban, és már lejárt a két év – próbálkoztam megtudakolni, mit tervez ezzel kapcsolatban.
-Igen, tudom, de ha akkor már késő lesz? – nézett fel rám félelemmel a szemeiben. Nem emlékeztem olyan pillanatra, amikor ennyire rettegett volna valamitől. Sosem a vámpírt láttam benne, de most talán még emberibb volt, mint máskor.
-Nem lesz késő, Carlisle – fogtam meg mindkét kezemmel az arcát. – Túl fogom élni! Amíg mellettem vagy, bármire képes vagyok – suttogtam halkan.
-Annyira féltelek – döntötte homlokát az enyémnek.
Halványan elmosolyodtam.
-Nem kell – ráztam aprót a fejemen. – Biztonságban vagyok.
Lágyan ajkaimhoz érintette az övéit. Édes csókja még azután is a számon égett, hogy ajkaink elváltak egymástól.
-Szerintem jobb, ha biztosra megyünk – gördült fölém egy mozdulattal és két kezével megtámaszkodott mellettem.
Arcán már nyoma sem volt a percekkel ezelőtti szomorúságnak és féltésnek.
Halkan felkuncogtam, miközben karjaimat a nyaka köré kulcsoltam.
-Igazad van – bólintottam rá.
A következő pillanatban ajkai már az enyémeken voltak, hogy szenvedélyes csókban forrjunk össze.

Megjöttem:))

Sziasztok!

Igen, igen, jól látjátok:D Megjöttem:D Ugyan még nem a frissel, mert arra még várni kell egy kicsit sajnos, de ezentúl kicsit aktívabb leszek:) Arra gondoltam, hogy esetleg részletekben rakom föl a következő fejezetet, hogy ne kelljen rá olyan sokat várnotok, de még nem tudom, mennyire lesz ihletem ennyi terhelés mellett:( Azért próbálok összehozni valamit:) Talán még a mai nap folyamán lesz egy kis rész:)
A hétvégém jól telt, bár mikor pihenésképp tanulni akartam, bealudtam az ágyon, úgyhogy abból sem lett semmi:( Viszon a mai dolgozataim... hát, mit is mondjak... A német szócetlim 4-es lett, ami tök jó mert a közel 400 szó nagy részét ma reggel tanultam. Ráadásul azt hiszem csak 62 volt a dolgozatban. A törim viszont enyhén szólva borzalmas lett. Ugyan itthon maradtam tanulni, mire az iskolába értem, teljesen elfelejtettem és persze, hogy pont olyat kérdezett a tanár, amit nem tudtam annyira:SS Na mindegy is... Ez már az én problémám. Megyek is írogatni, mert most épp szünetet tartok a tanulásban:)

Puszi

Friss...

Sziasztok!

Sajnálom, de nem tudom hozni még hétvége előtt a frisst:( Sok mindenből le vagyok maradva és sorban írom a dolgozatokat:( Holnap például kémiából tz-t:S Valószínűleg szinte le sem fogok feküdni aludni, mert tanulnom kell:S Abban meg már csak reménykedek, hogy ugyan azt írom majd mint a többiek. Hétfőn írok kb. 200 német szóból és töriből 4 leckéből:S Szóval a hétvégén a már így is kevés szabadidőm nagyrészt tanulással fog eltelni. Viszont hétfőn délután úgy ahogy lesz egy kis időm, de szerdán ismét töri doga és csütörtökön irodalom tz, amiből a kidolgozott kérdések csupán 15 A/4-es lapon van:S Most nagyon összejött minden sajnos:(
Viszont utána ismét lesz kicsit több időm, így talán a jövő hétvégére összehozom a frisseket. Sajnálom, hogy ennyit kések vele:( Utána ismét gőzerővel nekiállok az írásnak. Mivel az a hétvégém szabad lesz és nem kell az azutáni hétre sokat tanulni, így többet tudok majd írni:)
Remélem megértitek.
Komikat azonban még várhattok tölem (a mostani hétvégén kívül) ott, ahol rendszeresen szoktam komizni:) Néha nem árt egy kis kikapcsolódás tanulás közben:)
Vasárnap délután vagy hétfőn újra jelentkezem szerintem, hátha változás van addig, de ha mégsem lenne, akkor is jelzek, hogy még élek:D

Puszi

55. fejezet

Sziasztok!

Na mit hoztam???:DD Hát egy új fejezetet:D xD A frisst most a hatalmas jókedvemnek köszönhetitek, ami abból adódik, hogy ma végre újra elkezdhettem viszonylag rendesen edzeni:D Egész jól mennek már a dolgok, ése a hétvégi meccsekre már viszek szerelést:) Bár az is lehet, hogy csak bemelegítek a többiekkel, és nem is játszok, de hatalmas megkkönnyebbülés számomra, hogy nem estem ki annyira a formából:) Legalábbis technikailag:) Fizikálisan viszont annál inkább:( Na de nem is papolok tovább itt nektek, csak gondoltam megosztom veletek az örömömet:)
a frissel kapcsolatban pedig annyit, hogy igyekszem még hétvégéig írogatni picit, hogy majd jövő héten minél előbb föl tujam rakni az új fejezetet:)
Remélem tetszeni fog ez a rész is:) És most itt sem lett függővég:) Legalábbis szerintem nem olyan dühítő ez a befejezés:D Jó olvasást hozzá:) Kérek szépen KOMIKAT!!!!:$:)

Puszi



Carlisle szemszöge

Gondolataimat feleségem kérdése szakította félbe.
-Min gondolkodsz?
-Csak az elmúlt egy-két órán – néztem rá mosolyogva, de ez a vidámság csak egy pillanatig tartott. – Valami baj van? – fürkésztem az arcát összeráncolt szemöldökkel.
Beleharapott alsó ajkába és csak azután válaszolt.
-Csak… - motyogta maga elé, de nem folytatta. Arca fokozatosa borult lángokba, ahogy teltek a másodpercek.
-Mi a baj? – emeltem föl az állát aggódva. – Esme kérlek, mond el! – könyörögtem. Látszott rajta, hogy valami nagyon aggasztja.
-Úgy érzem, hogy kihasználtalak – motyogta, miközben ismét lesütötte a tekintetét.
Teljesen ledöbbentem.
-Tessék?
-Téged is meg kellett volna kérdeznem a dologról, és nem egyedül dönteni – nyelt nagyot. – Neked is meg kellett volna adnom a választás lehetőségét.
Nem értem, miről beszél. Milyen választási lehetőség?
-Esme… - simogattam meg az arcát, hogy felém forduljon. – Elmondanád számomra is érthetően, hogy mi bánt? – halványan rá mosolyogtam, de többet nem sikerült kipréselnem magamból. Nagyon aggódtam érte. Talán valami baja lett?
-Hosszú ideje most először gondoltam újra egy… egy kisbabára. – Megdermedtem. - A gyerekünk elvesztése miatt eddig nem jutott eszembe, de most… Én annyira sajnálom! – Az első könnycsepp már utat tört magának és végigfolyt gyönyörű arcán. – Először téged is meg kellett volna kérdeznem – szipogott halkan.
Nagyon mérges voltam, de próbáltam nem mutatni. Persze nem rá haragudtam, sokkal inkább saját magamra, amiért nem gondoltam a következményekre.
Kissé eltoltam magamtól, hogy fölkönyököljek mellette. Görcsösen kapott utánam, amiből tudtam, azt hiszi, haragszom rá, ezért próbáltam minden haragomat eltüntetni a hangomból és az arcomról egyaránt, és úgy megszólalni.
-Miért nem mondtad el? – kérdeztem szomorúan.
Talán nem bízik bennem? Hiszen tudja, hogy minden vágyam őt boldognak látni. De talán igaza is volt valamilyen mértékben, mert féltettem őt. Nagyon! A kisbaba nagyon gyorsan fejlődött, ami kárt tehetne benne. Főleg, ha részben vámpír, mivel az én gyermekem is.
-Attól féltem, hogy talán majd te nem akarod – mondta, bebizonyítva ezzel a feltételezésem. - Olyan gyorsan fejlődött előző alkalommal is a kicsi… - lehajtotta a fejét, de én visszafordítottam magam felé. Látni akartam az arcát. – Annyira aggódtál értem. De most olyan rosszul érzem magam emiatt – megfogta a kezem, de nem nézett rám. – Kérlek, ne haragudj rám – hangja kissé hisztérikusan csengett.
Mi van, ha ismét teherbe ejtettem? Nem bírnám ki, ha valami baja lenne miattam. Mert ez miattam lenne. Én vagyok a hibás amiatt, ami vagyok. Nem lett volna szabad eddig elmennem.
Ahogy néztem könnyektől fénylő arcát, nem bírtam megmozdulni. Féltem, hogy talán egyetlen mozdulatommal is bánthatom most már. Egy rossz mozdulat és ismét valami baj történik.
Hosszú percekig feküdtünk így, egymás mellett. Szemei végig lehunyva voltak. Tudtam, hogy nem mer rám nézni. Csak most fogtam föl, hogy ő most azt hiszi, haragszom rá.
Teste már remegett mellettem, ahogy rázta őt a hideg, ami kissé észhez térített.
Felálltam mellőle, mire egy újabb könnycsepp csordult végig az arcán, pedig nem akartam fájdalmat okozni neki.
Gyorsan fölkaptam magamra az alsónadrágomat, majd óvatosan felemeltem szerelmemet a kanapéról a köpennyel együtt. Teste még mindig remegett.
Meg akartam nyugtatni, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki.
-Csssh… Nincs semmi baj – suttogtam végül a fülébe.
Már a lépcső felénél jártunk. Emberi tempóban mertem csak közlekedni vele, nehogy rosszul legyen. Most nincs felkészülve a száguldásra.
Végre beértem a szobánkba és óvatosan lefektettem őt az ágyra, majd alaposan betakargattam. Aztán leültem a takaró szélére, és ismét csak néztem őt. Tudtam, hogy tudja, itt vagyok és ezért nem nyitja még mindig ki a szemeit.
-Nézz rám, édesem – simogattam meg az arcát, kissé közelebb hajolva hozzá. – Kérlek! – suttogtam kérlelőn. Lassan fölnézett rám. – Nincs semmi baj. Nem haragszom rád – próbáltam megnyugtatni.
Kezét lassan kihúzta a takaró alól, majd összekulcsolta az enyémmel és görcsösen szorongatta.
-Én annyira sajnálom – szipogta. – Megérdemelném, hogy dühös legyél rám, hogy ordibálj velem, de még te nyugtatsz engem.
-Nem haragszom rád – ismételtem el újra. – Nem mondom, hogy jól esett, de semmi okom rád mérgesnek lennem – ráztam meg a fejem kissé. – És biztos vagyok benne, hogy nem csak emiatt történt az, ami történt – mosolyodtam el halványan.
-Nem, tényleg nem – rázta meg hevesen a fejét. – Ilyenekre nem is gondolj!
-És ha mérges is vagyok, azt ne vedd magadra. Utálom magam, hogy ennyire nem figyeltem. Csak egy kicsit kellett volna gondolnom a következményekre – sóhajtottam mélyet.
-Nehogy még magadat okold miatta.
-De féltelek, és mégsem vigyázok rád eléggé.
-Ezek szerint nem egyeztél volna bele, ha megkérdezlek – hajtotta le szomorúan a fejét.
Egy hosszú pillanatig csak néztem meggyötört arcát.
-Nagyon aggódok érted Esme, de nem lehet önző – ráztam meg a fejem.
-És ha nem lesz semmi bajom? – tette fel azt az egyetlen kérdést, amire nem tudok válaszolni.
-Esme, minden vágyam, hogy boldognak lássalak, de meg kell értened, hogy nagyon féltelek téged – néztem rá szomorúan.
-De túl fogom élni! – mondta határozottan. – Ráadásul te orvos vagy Carlisle.
Fölkönyökölt az ágyon, de a kezeinket összekulcsolva hagyta.
Nehéz döntés elé állított.
Végül aprót bólintottam.
-Ugye tudod, hogy nagyon nagy örültséget kérsz tőlem? – hajoltam kissé közelebb az arcához és így suttogtam neki a szavakat.
Halványan elmosolyodott.
-Szerintem egyáltalán nem őrültség.
-Hihetetlen vagy – dőltem el mellette az ágyon, de nem bújtam be a takaró alá. Féltem, hogy újra fázni fog.
Sokáig csak így feküdtünk. Esme a mellkasomon pihentette a fejét, miközben én a hátát cirógattam.
-Lassan föl kéne öltöznünk – sóhajtottam. – Aliceék nemsokára itthon lesznek.
-Már ennyi az idő? – kapta fejét az ablak felé. - Oké, mindjárt összeszedem magam – motyogta a mellkasomba.
Öt perccel később, pedig lassan fölült az ágyban, majd a köpenybe belebújva a szekrényhez sétált.
Közben én gyorsan lerohantam, hogy összeszedjem a ruháink maradványait. Esme fehérneműjén már nem lehetett segíteni, de azért felkaptam a ruháimmal együtt és még egyszer körülnézve a nappaliban, visszarohantam a szobánkba.
-Azt hiszem, ez teljesen tönkrement – mondtam kissé zavartan, a fehérneműre mutatva, amit közben leraktam az ágyra.
-Úgy látom, Alice felkészült rá… - motyogta pironkodva, miközben a szekrény tartalmát vizsgálgatta.
Hallottam, hogy a gyerekek már nagyon közel vannak, ezért gyorsan felkaptam magamra egy nadrágot, majd elővettem egy inget.
-Pár perc és itthon lesznek – tájékoztattam szerelmemet, aki azonnal előkapott egy egyszerű blúzt és egy nadrágot a szekrényből, majd nekiállt felöltözni.
Pont addigra végzett, mikor Alice benyitott a házba, és őt követte Jasper is.
-Sziasztok! – kiáltották el magukat hangosan.
Tudtam, hogy azért csinálják ezt, hogy biztosan meghalljuk őket.
Mosolyogva kézen fogtam szerelmemet, majd elindultam vele lefelé.
-Milyen napotok volt? – kérdezte Alice, hatalmas vigyorral az arcán.
Jasper csak elnézően ingatta fejét mellette.
Én viszont kissé döbbenten meredtem lányunkra, aki szinte rögtön rájött, hogy min lepődtem meg ennyire.
-Ugyan, már napok óta várható volt – legyintett. – Csak azon csodálkozom, miért nem történt meg előbb – nézett kérdőn kedvesemre, aki erre fülig pirult.
-Drágám, hagyd már őket – mondta Jasper szelíden Alicenek. – Ez az ő dolguk, ne avatkozz bele – fogta meg a kezét.
Hálásan néztem fiamra.
-Sziasztok! Megjöttünk! – léptek be az ajtón Rose-ék.
-Sziasztok! Milyen volt a napotok? – kapott az alkalmon szerelmem, hogy elterelje a témát.
-Nagyon jó – mosolygott Rose.
-De közel sem olyan jó, mint a tiétek – kontrázott Michelle, mire egy kedvesem egy nagyot sóhajtott.
-Hát mindenki tudott róla, hogy mi készülődik „ellenem”, csak én nem? – ingattam a fejem.
-Túlságosan vak vagy, öcsi – borzolta össze a hajamat Michelle, miután mellém lépett.
-Legalább nem vásárlásmániás – morogtam magam elé, bár úgyis tudtam, hogy meghallja.
-Gyere Rose, mutassuk meg a fiúknak, hogy mit vettünk! – fogta kézen lányunkat, majd Alice karját is megragadta. – Ti is gyertek! Nektek is vettünk pár ruhát – húzta maga után már Esmet is. Nem tudtam, mit csinált volna, ha egyikük sem akar vele tartani. Talán egyenként viszi föl őket. – Ti pedig addig üljetek le – parancsolt ránk, mire fiammal engedelmesen leültünk a kanapéra.
Hosszú ideig csak halk motyogás hallatszott az emeletről, aztán meghallottunk Michelle hangját.
-Az isten szerelmére, Esme! Részleteket! – parancsolt rá kedvesemre, mire halkan felkuncogtam. Úgy tűnik, nem csak ruhákról van szó.
-Mich! – szinte láttam magam előtt, ahogy befogta nővérem száját. – Mindent hall, amit beszélünk – halkította le a hangját.
-Jasper – súgtam oda fiamnak -, megtennéd, hogy lenyugtatod kicsit Michellet? – mosolyogtam rá.
-Ne merészeld! – jött a felháborodott „válasz” az emeletről.
Jasper megadóan tartotta fel maga elé a kezeit, holott tudta, hogy ezt úgysem látják az emeltről.
-Annyira idegőrlő ez a sötétség! – bosszankodott fiam.
-Hogy érted? – néztem rá tűnődve.
-Esme – sóhajtott. – Mikor hazajöttetek a kórházból, már egészen máshogy éreztem őt, mint ahogy azelőtt. Már nem semmi volt, hanem sötétség. Mint amit magamban érzek, mikor már csak nehezen tudom türtőztetni magam az emberek közelében. Aztán ez egy idő után elmúlt, de most újra előjött – sóhajtott ismét. – Fogalmam sincs, mi váltja ki ezeket az ingadozásokat, de eléggé kiborító, hogy szinte minden pillanatban olyan érzés sugárzik felőle, mint aki mindjárt ölni tudna. Pontosabban én csak ennyit „látok”. Azt nem mondom, hogy ez így is van.
Döbbenten hallgattam végig a monológját.
-Talán csak a stressz miatt. Tudod, mennyire kiborult, mikor elvesztette a kisbabát – halkítottam le még jobban a hangomat. És az is lehet, hogy csak egy számodra ismeretlen érzés uralkodik benne, amit nem tudsz megfejteni, és ezért érzel sötétséget felőle.
-Igazad lehet – motyogta. – Remélem, nem értetted félre, amit mondtam. Én nem gyanúsítom Esmet, csak… aggódok érte.
-Persze Jasper, megértem – mosolyodtam el halványan.
-Amúgy – váltott gyorsan témát -, Alice-szel arra gondoltunk, hogy elkezdhetnénk iskolába járni – vetette fel az ötletet. – A helyi gimnáziumba iratkoznánk be.
-Nem is rossz ötlet – gondolkodtam el a lehetőségen. – De talán jobb, ha még kicsit várunk vele. Esme nemsokára egy lesz közülünk, és akkor elkél majd a segítségetek.
-Hogy döntöttetek végül? – kérdezte tétován. – Mármint, nem kell ahhoz különleges képesség, hogy lássam, Esme mennyire vágyik egy kisbaba után.
-Tudtam, hogy egyszer ez lesz – temettem tenyereimbe az arcomat. – Annyira féltem őt. Sokkal könnyebb lett volna neki, ha nem szeret belém.
-Ennek eléggé minimális volt az esélye, ezt te is tudod. Már akkor mély benyomást tettél rá, mikor először találkoztatok a kórházban. Ezt ő maga mondta. Ha nem találkoztok, akkor is tudat alatt… mindig is csak téged szeretett volna. És ő nem csak maga miatt szeretne közös gyereket veled, hanem miattad is.
-Miattam? – néztem rá meglepetten. – Tudja, mennyire féltem őt, és ő azt mondja, miattam is teszi?
Valahol mélyen tudtam, hogy igenis, igaza van Jaspernek. Én is szeretném azt a babát, csak a félelmem erősebb ennél az érzésnél. Rajtam kívül talán ő ismer engem a legjobban. Legalábbis az érzéseimet.
-Igen, miattad – bólintott rá. – Tudja, hogy téged örök időkig gyötörne a bűntudat, hogy nem tudtál neki mindent megadni. És most, hogy alkalma nyílt ezt megcáfolni, csak megerősíti a vágyát egy közös gyermek után – nézett a szemembe komolyan.
-Tudom, hogy igazad van, de inkább élnék bűntudatban amiatt, hogy nem tudtam neki mindent megadni, minthogy bármivel is bántsam őt.
-Nem tudhatod, mivel jár ez a terhesség. Talán teljesen ártalmatlan rá nézve. Még, hogyha gyorsan is, nem biztos, hogy kárt okozhat Esmeben. Vagy talán attól függ, hogy rád, vagy rá hasonlít inkább. Gondolom, ha inkább Esmere, akkor több lesz az emberi tulajdonsága. Viszont, ha inkább rád, akkor több vámpírképessége is megmutatkozik majd. Vagy talán valahol a kettőtök között – gondolkodott el.
-Úgy érted, félvér? – döbbentem meg.
Bólintott.
Talán igaza lehet. De azt nem tudhatjuk, milyen veszélyekkel jár. Ha vámpír lesz, akkor jóval erősebb lesz Esmenél, és akkor talán bántani fogja. Egy emberi kisbaba is sokat mozgolódik az anyja hasában. Ha ebben a babában történetesen „vámpírvér is csörgedezik”, akkor ki tudja, milyen erős lesz majd kicsiként.

54. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az új fejezetet:) Most nincs időm nagyon írni, hozzá, mert sietek:) Csak éppen annyi időm van, hogy még fölrakjam a kész fejezetet:) De amúgy sem nagyon lenne:) Remélem tetszeni fog:) és ne haragudjatok, hogy megint így fejeztem be:$ Egyszerűen csak így jött ki:$ Jó olvasást!:) És persze KOMIKAT kérek!!:D

Puszi



Carlisle szemszöge

Fölnéztem rá.
Egy fehér köntös volt rajta. Haja vizesen hullott vállaira és arca kicsit kipirult volt. Gondolom a meleg víztől. Viszont, ahogy így megállt, nem sokkal előttem, feltételezéseim szerint egy szál köpenyben, testemen jóleső borzongás futott végig, de fegyelmeztem magam.
-Valami gond van? – kérdeztem, miközben próbáltam szabályozni a hangomat.
Amíg Esme magába fordulva feküdt minden nap az ágyon, eszembe sem jutott ilyesmi, de most, hogy minden rendbe jött, újra feltört bennem az iránta érzett vágyam.
Válaszként megrázta a fejét.
Aztán tett egy tétova lépést felém, majd még egyet és még egyet… Végül elém ért.
Leraktam magam mellé az eddig olvasott könyvet, de nem vettem le róla a tekintetem. Képtelen voltam elszakadni látványától. Ahogy újra eszembe jutottak a nászutunk estéi… Az emlékek hatására újabb borzongás futott végig a testemen.
Fegyelmezd magad, Carlisle! – mondogattam magamban.
Szerelmem felemelte egyik kezét, majd lágyan végigsimított vele az arcomon. Automatikusan hunytam le a szemeimet az érintésére. Ujjaival végigsimogatta arcom minden egyes négyzetcentiméterét. Végül beletúrt a hajamba és megragadta a tincseimet. Homlokát az enyémnek döntötte.
Pár másodpercig így voltunk. Lassan felnyitottam a szemeimet, mire kedvesem izzó tekintetével találtam szemben magam. A szemei csillogtak a… vágytól és szinte magukba szippantották az enyémeket. Nem tudtam szabadulni tőle, de nem is akartam. Minél tovább élvezni a pillanatot, csak ez számított.
Két kezét lassan a vállaimra csúsztatta, majd gyengéden lenyomta a hátamat a kanapéra. Szerelmem hátra lépett egyet, majd kioldotta a köntösén a csomót, lecsúsztatta vállairól a könnyű anyagot, és egyszerűen a földre ejtette. Még sohasem viselkedett így, de nekem határozottan tetszett. Fölkönyököltem a fekvő helyzetből.
Ami elém tárult látvány, még jobban felerősítette bennem a vágyat. Kedvesemen egy sötétlila fehérnemű szett volt, ami tökéletesen állt rajta. A csipkés szegély a szélén még vadítóbbá tette.
Nagyot nyeltem.
Szerelmem visszalépett mellém, majd letérdelt a kanapé szélére, egyik lábát átvetette a derekamon és kényelmesen elhelyezkedett fölöttem, mire alig hallható morgás hagyta el a számat. Esme elmosolyodott.
A légzésem egyre szabálytalanabb lett. Ez a kínzó lassúság megőrjített. Legszívesebben most azonnal letepertem volna a feleségemet, de most hagytam, hogy ő irányítson.
Lentről felfelé végigsimított a mellkasomon, felhajtotta az inggalléromat és meglazította a nyakkendőmet. Ezután sorban kigombolgatta az ingemet, még jobban megőrjítve engem a lassúságával, és ezt ő is pontosan tudta.
Az elején felvetődött kérdés, hogy mi késztette most erre, eltűnt a fejemből és csakis rá koncentráltam.
Egy könnyed mozdulattal lecsúsztatta a vállamról az inget, mire én kissé megemelkedve gyorsan kibújtam belőle és a kanapé mellé ejtettem, de közben le nem vettem szemeimet csodálatos idomairól.
Tenyerét mellkasomra simította, majd közelebb hajolt hozzám, hogy végre megcsókoljon. Mohón kaptam ajkai után, mire halkan felkuncogott.
-Kis türelmetlen – suttogta a fülembe, majd finoman a fülcimpámba harapott. Aztán végigcsókolta az állam vonalát, áttért a nyakamra, és végül le a mellkasomra.
Nem tudtam megállni, hogy ne kényeztessem én is őt, ezért lágyan végigsimítottam selymes combjain, majd finoman megmarkoltam a csípőjét.
Beletúrtam nedves hajába, hogy visszahúzzam magamhoz az arcát, és még egyszer megcsókolhassam. Aztán egy szempillantás alatt fordítottam a helyzetünkön, hogy ő kerüljön alulra. Lábait automatikus csavarta a derekam köré.
Kezemmel megtámasztottam magamat mellette, hogy ne nehezedjek rá egész súlyommal.
Most én hintettem be csókokkal az ő arcát és haladtam egyre lejjebb. Végighaladtam a vállán, és hosszan elidőztem a kulcscsontján, elégedett sóhajokat kiváltva ezzel belőle. Kezem közben megtalálta a melltartójának a csatját. Lehelet finoman simítva végig vállán, szabadítottam meg őt a feleslegessé vált ruhadarabtól.
Megbabonázva néztem végig tökéletes testén. Egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Tekintetem hosszan elidőztettem szerelmem formás idomain.
Aztán egy meleg, apró kéz simult az arcomra és emelte föl a fejem. Mélyen az enyémbe fúrta mogyoróbarna tekintetét, ami örvényként szippantott be engem. Elmerültem vágytól izzó tekintetében.
-Annyira gyönyörű vagy – suttogtam egészen közel az arcához. Orrunk már majdnem összeért.
Halvány pír jelent meg az arcán, mire muszáj volt megcsókolnom őt. Annyira aranyos volt, mikor zavarba jött.
Újra megcsókoltam, majd egyre lejjebb haladtam testén, csókokkal beborítva immáron fedetlen mellkasát. Zihálva vette a levegőt, ahogyan én is, pedig nekem egyáltalán nem volt szükségem oxigénre. Ujjai végigszántottak a hajamban, erősen megmarkolva pár tincset, ahogy elértem keblének csúcsát. Halk sikoly szakadt fel a torkából és, ha ez lehetséges, még jobban zihálni kezdett.
Közben kezeim is felfedezőútra indultak testén, lágyan végigsimítva minden egyes négyzetcentiméterén, apró nyögéseket kiváltva ezzel belőle. Ő sem tétlenkedett. Tenyerével újra meg újra végigjárta a hátam minden pontját, többször végighúzva ujjait a gerincem mentén, amitől valahányszor jóleső borzongás járta át a testemet.
Egyre erősödő morgásaimat próbáltam szabályozni, de mikor szerelmem végigsimított az alsómon keresztül a már igencsak felkészült férfiasságomon, minden eddiginél hangosabb morgás tört fel mellkasomból. Esme azonban nem zavartatta magát. Két kezével megfogta az alsónadrágom szélét, hogy végre megszabadítson tőle. Én is ugyanígy akartam tenni az alsóneműjével, de egy kisebb mozdulat miatt felhasadt a vékony anyag. Most azonban ez sem érdekelt, ahogy láthatóan kedvesemet sem, pedig igencsak hangos volt a reccsenés, ami ez után következett.
Fészkelődött kicsit alattam és már nem is tudom, hogyan kerültem ismét én alulra. Esme ismét átvetette egyik lábát a derekamon, majd lovagló ülésben rám helyezkedett. Halk nyögés tört fel mindkettőnk mellkasából, majd Esme lágyan ringatni kezdte a csípőjét, én pedig igyekeztem minden egyes mozdulatát követni. Hihetetlen érzés volt újra így együtt lenni vele. Gátlások és egyéb zavaró tényezők nélkül.
Ott simogattam őt, ahol csak tudtam. Mozgása egyre hevesebb lett, és én éreztem, hogy nem sokáig bírom már. Kezemet elkaptam Esme csípőjéről - nehogy összezúzzam valamelyik csontját - és a kanapé támlájába markoltam.
Kedvesem felhúzott magához, majd szenvedélyesen megcsókolt.
Nem bírtam tovább türtőztetni magam és elégedett morgással kísérve testem megfeszült. A következő pillanatban szerelmem felsikoltott a gyönyörtől, és ernyedten hullott karjaimba.
Mikor magamhoz tértem a kábulatból, még mindig ziháltunk mindketten. Gyengéden végigsimítottam Esme hátát, majd magam mellé húztam. Mosolyogva hajtotta fejét a mellkasomra és nyomott lágy csókot a szabad „bőrfelületre”, amin nekem is mosolyognom kellett.
Felvettem a földről a köpenyét, majd ránk terítettem. Először nem tartottam jó ötletnek, de végül megfelelő megoldásnak bizonyult. Esme láthatóan nem fázott mellettem.
-Szeretlek! – pusziltam meg a haját, majd beletemettem vöröses tincseibe az arcomat.
-Én is szeretlek! – sóhajtotta halkan, majd ujjaival apró mintákat kezdett rajzolni a mellkasomra. – Ne haragudj, hogy csak így letámadtalak – motyogta nem sokkal később.
-Ugyan, ne butáskodj – fordítottam magam felé az arcát. – Nem haragszom. Sőt…
Halványan elmosolyodott.
-Akkor sem volt szép tőlem, hogy ennyi idő után csak úgy… - rázta meg a fejét zavartan.
-Örülök, hogy végre rendbe jöttél – simogattam meg az arcát. – Egyáltalán nem bánom, hogy így történt – hunytam le a szemeimet.
Az elmúlt órákon gondolkodtam. Először csak itthon ültem gyanútlanul, aztán egyszer csak megjelent előttem, Esme egy szál köpenyben.
Nagyot nyeltem, ahogy visszagondoltam az emlékre és éreztem, hogy a vágy ismét kezd felerősödni bennem, de elfojtottam ezt az érzést. Legalábbis minden erőmmel ezen voltam. Nagyon hiányzott már a feleségem ilyen nemű közelsége.

Esme szemszöge

Szerelmem mellkasán pihegtem, miközben az elmúlt órákra emlékeztem vissza. Nagyon hiányzott már a férjemmel való együttlét. De nem csak emiatt „tepertem” le így. Kissé bűnösnek is éreztem magam, amiért nem kérdeztem meg tőle, hogy ő is akarná-e. Hogy szeretné-e, ha újra megpróbálnánk. Féltem, hogy talán ő nem szeretné, ha újra teherbe esnék tőle. Hiszen akkor is nagyon megijedt, mikor jelentkeztek nálam az első tünetek. Ráadásul olyan gyorsan fejlődött a baba.
Fölnéztem rá, de nem bírtam megszólalni. Féltem a reakciójától. Kinyitottam a szám, hogy belekezdjek, de egy hang sem jött ki az ajkaimon.
Mélyet sóhajtottam. Láttam, hogy nagyon elgondolkodott. Talán nem kellene rögtön a közepébe belevágni.
-Min gondolkodsz?
-Csak az elmúlt egy-két órán – nézett le rám mosolyogva. – Valami baj van? – ráncolta össze a szemöldökét.
Miért kell ilyen jól átlátnia a helyzeteket? – bosszankodtam magamban.
-Csak… - motyogtam magam elé, de nem tudtam folytatni. Torkomon akadtak a szavak. Éreztem, hogy minden vérem az arcomba tódul és lassan teljesen elvörösödök.
-Mi a baj? – emelte föl az államat aggódva. – Esme kérlek, mond el! – könyörgött.
-Úgy érzem, hogy kihasználtalak – motyogtam halkan és ismét lesütöttem a tekintetem.
-Tessék? – kérdezte meglepetten.
-Téged is meg kellett volna kérdeznem a dologról, és nem egyedül dönteni – nyeltem nagyot. – Neked is meg kellett volna adnom a választás lehetőségét.
Hiszen, ha nem akarja, akkor én sem erőltetem a dolgot. Nekem csak az a lényeg, hogy vele legyek. Akkor most azonnal arra kértem volna, hogy változtasson át, és nem lett volna ezzel több problémánk.
-Esme… - simogatta meg az arcomat. – Elmondanád számomra is érthetően, hogy mi bánt? – mosolyodott el halványan, de ahogy visszanéztem rá és belenéztem örvénylő aranybarna tekintetébe, csupa aggódást láttam benne.
-Hosszú ideje most először gondoltam újra egy… egy kisbabára. A gyerekünk elvesztése miatt eddig nem jutott eszembe, de most… Én annyira sajnálom – éreztem, hogy lefolyik az első könnycsepp az arcomon. – Először téged is meg kellet volna kérdeznem – szipogtam.
Kissé eltolt magától, mire én görcsösen kaptam el a kezét és kapaszkodtam belé, de végül csak föltámaszkodott, hogy lássa az egész arcomat.
-Miért nem mondtad el? – hangja egyáltalán nem volt számon kérő, ami talán még jobban bántott, mint ha teljesen kikel magából. Szemei szomorúan csillantak meg.
-Attól féltem, hogy talán majd te nem akarod. Olyan gyorsan fejlődött előző alkalommal is a kicsi… - hajtottam le a fejem, de ő visszafordította maga felé az arcom. – Annyira aggódtál értem. De most olyan rosszul érzem magam emiatt – fogtam meg a kezét. – Kérlek, ne haragudj rám – kezdtem kétségbeesni, mert nem mondott semmit sem. Talán ez már nem olyan dolog, amit el tud nézni nekem.
Arcom már teljesen nedves volt a könnycseppektől. Eddig ahányszor sírtam, ő szinte azonnal letörölte arcomról a könnyeket és magához ölelt, vagy én bújtam oda hozzá. De most nem így történt. Csak hallgattam a légzését, de nem mertem megmozdulni. Lassan már belülről kezdtem remegni a félelemtől, amikor még hosszú percek után sem szólalt meg.
Nagyot nyeltem. Nem mertem felnézni rá. Nem akartam látni dühös, vádló tekintetét. Mert biztos voltam benne, hogy most az. Legbelül őrjöng. Már csak az a kérdés, hogy mikor fog kitörni.