53. fejezet

Sziasztok!

Ismét hoztam egy fejezetet:) Egy ici-picivel hosszabb lett, mint a megszokott (röpke fél oldallal Wordben:D). Jó olvasást hozzá:) Remélem tetszeni fog:) Kíváncsi vagyok, mire gondoltok a végével kapcsolatban:D Csak picike függővég:$

Puszi



Carlisle szemszöge

Hamar végeztem a dolgozószobámban a pakolással, így elindultam át a szobánkba, hogy segítsek Esmenek. Legnagyobb meglepetésemre azonban már a szoba közepén tornyosultak a dobozok, szerelmem pedig az ágyon ült és valamit szorongatott a kezeiben.
Összeszorítva markát, zavartan nézett föl rám, mikor észrevette, hogy ott vagyok.
-Mi a baj, kedvesem? – termettem azonnal előtte.
Lehajtotta a fejét, majd kinyújtotta felém ökölbe zárt kezét. A másikkal megfogta az enyémet és odatartotta alá. Aztán szétnyitotta apró markát, mire egy vékony ezüstlánc esett a tenyerembe.
-Sajnálom, én nem tudtam, hogy ez ott van – nézett föl rám zavartan. – Éppen pakoltam ki az éjjeliszekrény fiókjából, mikor a kezembe akadt a kis doboz. Ne haragudj, csak kíváncsi voltam.
Mélyet sóhajtottam, majd mosolyogva fölemeltem az állát.
-Ugyan, édes, nem olyan nagy probléma ez.
-De igenis az! – ellenkezett.
-Jaj, Esme – nevettem föl halkan. – Ne borulj ki ezen ennyire. Csak egy ajándék – simogattam meg az arcát.
Sóhajtott.
-Megint túlreagáltam a dolgokat, igaz? – mosolyodott el keserűen.
-Csak egy kicsit – kuncogtam. – Látom, remek munkát végeztél – tereltem el a témát, a dobozok felé bökve a fejemmel. – És még rendezted is őket – döbbentem meg, ahogy belenéztem egy-két nyitott dobozba. – Ezt mind egyedül csináltad? – vontam fel a szemöldököm csodálkozva.
Halkan felnevetett.
-Látod, pedig neked csak a dolgozószobádat kellett összepakolnod – nézett rám kihívóan.
-Visszatérve a karkötőre - néztem rá a kezemben tartott ezüst ékszerre -, akár már most is odaadhatnám – gondolkodtam el. – Végül is, már tudsz róla.
-De Carlisle… - sóhajtott megrázva a fejét. – Ezt nem…
-Csssh – tettem mutatóujjamat a szájára, elhallgattatva ezzel. – Ragaszkodom hozzá.
Megfogtam a csuklóját, majd óvatosan, nehogy összetörjem, bekapcsoltam az aprócska csatot.
-Köszönöm, ez nagyon szép – motyogta meghatottan.
Magamhoz húztam, majd lágyan homlokon csókoltam őt.
-Igazán nincs mit. Talán jobb is így. Annyi ékszert kaptál már tőlem… Szinte minden alkalommal.
-És én örülök is nekik – mosolygott föl rám bíztatóan. – De az sem lenne baj, ha nem adnál semmit sem. Sosem tudom teljes mértékben viszonozni ezt a sok mindent – hajtotta le a fejét.
-Nekem az is bőven elég, hogy velem vagy – simogattam meg az arcát. – Úgysem tudnék mit kezdeni azzal a sok pénzzel, amit az évtizedek alatt összegyűjtöttem. És ha már megtehetem, akkor a lehető legjobb életet akarom a családomnak.
A következő pillanatban kopogtattak az ajtón, majd Jasper feje jelent meg a résen.
-Bocsánat, ha megzavartam valamit – kapta el rólunk a tekintetét. Én azonban cseppet sem zavartattam magam. Ugyan úgy öleltem magamhoz szerelmemet.
-Nem zavarsz, mondjad csak.
-Alice küldött, hogy szóljak, mi befejeztük a pakolást – jelent meg egy mosoly az arcán. Valószínűleg a határozottságom váltotta ki belőle ezt a reakciót. Aztán hangja ismét komoly lett. – Arra gondoltunk, hogy addig Aliceszel és Michelle-el elmennénk körülnézni az erdőbe, hátha visszajött a farkas.
Esme megfeszült a karjaimban és ijedten kapta föl a fejét. Kérlelőn nézett fiunkra. Nagyon aggódott értük, ahogy én is, főleg, hogy Michellet még csak most kaptam „vissza”, mégsem elleneztem, hogy körülnézzenek.
-Esme, ne aggódj, tudnak vigyázni magukra – nyugtattam meg. – De ne menjetek túl messzire – fordultam vissza Jasper felé. – Ha a rétig nem találtok nyomot, gyertek vissza. És ha esetleg több is van…
-Akkor rögtön visszajövünk – fejezte be egy bólintással. – Nem lesz baj – biztosított minket.
Szívesen ajánlottam volna, hogy megyek én is, de két okom is volt a maradásra. Az egyik, hogy a ma történtek után nem akartam magára hagyni Esmet. A másik, hogy nem is engedett volna el az álma miatt. Azóta is retteg, hogy bekövetkezik, amíg még itt vagyunk. Ezért is sürgetem annyira a költözést. Néha-néha sikerül elvonnom a figyelmét a történtekről, de végül mindig ugyan ott lyukadunk ki.
-Rendben. Vigyázzatok magatokra!
-Meglesz – húzta vissza mosolyogva a fejét Jasper, majd eltűnt.
-Ne aggódj, Alice látni fogja, ha valamilyen veszély fenyegeti őket – fordultam újra feleségem felé. Tulajdonképpen ezzel magamat is nyugtatni akartam.
-Én is ebben bízom – sóhajtott, majd elhúzódott, megfogta a kezemet és velem együtt az ágyhoz sétált. – Mit szólnál hozzá, ha pihennénk kicsit? – nézett föl rám fáradtan.
Szó nélkül elfeküdtem az ágyon, mire ő hozzám bújt.
-Eléggé fárasztó napunk volt – kezdtem el simogatni a hátát.
-Jobban örülnék neki, ha több ilyen nem lenne – sóhajtott. – Épp elég volt ennyi farkas kaland – motyogta.
Elnéző mosoly jelent meg az arcomon. Szegény Esme, nagyon kimerült. Nem is csodálom, egy ilyen eset meglehetősen sokkoló hatású.
-Nyugodtan aludj édesem – suttogtam a fülébe, de már nem reagált rá.
Elaludt. Egyenletes légzése is ezt bizonyította.
Megpusziltam a homlokát, majd arcomat a hajába temettem, hogy belélegezzem édes illatát.
Megfogtam a takaró szélét, majd magunkra húztam, nehogy szerelmem megfázzon mellettem.
Milyen régen vártam már erre a napra. Hogy végre Esme feloldódjon, és minden visszatérjen az eredeti kerékvágásba. Persze nem így terveztem az első ilyen napunkat. Rögtön egy farkas támadás és egy költözés. Szerencsére nem esett vissza abba az állapotba, amiben eddig volt. Pedig nem sok kellett hozzá.
De holnaptól minden megváltozik. Új helyre költözünk, ahol mindent elölről kezdhetünk. Nem lesznek többé problémák, és Esme talán végre teljesen rendbe jön lelkileg is.

Hosszú órák után végre megérkeztünk Forksba. Nagyon csendes város, de szerencsére meglehetősen esős is. Talán még soha nem éltem kedvezőbb körülmények között. Michelle azt mondta, a vadállománya is jó. Ha lehet ilyet mondani, akkor talán ez a legtökéletesebb város számunkra. Bár itt még eléggé babonásak az emberek, remélhetőleg nem lesz belőle nagy gondunk.
-Hát itt volnánk – mosolyogtam a többiekre. – Szobaválasztás! – jelentettem ki nevetve, mire Alice és Rose rögtön eltűntek a házban.
Jasper szépen lassan, emberi tempóban követte feleségét, egy elnéző mosollyal az arcán. Mich megállt mellettünk, mire kérdőn néztem rá.
-Majd ami marad – vonta meg a vállát. – Hadd veszekedjenek – kuncogott.
-Miénk a második emeleten balra a második szoba – hallatszott Alice mondata a házból.
-Enyém, pedig a folyosó végén levő sarokszoba – kiáltotta Rose.
-Drágám, most te jössz – toltam szerelmemet az ajtó felé és én is követtem őt.
Mikor beléptünk, érdeklődve nézett körül az előszobában, majd tovább haladt a nappali felé. Számára nem csak a szoba volt fontos, hanem a ház többi része is. Érdekelte minden kis zug, amit megtalált.
Miután mindent megnéztünk a földszinten, az emelet felé vettük az irányt. Mindegyik szobába benyitottunk és Esme alaposan körülnézett. Cikk-cakkban haladtunk végig a folyosón. Aztán elérkeztünk az utolsó ajtóhoz. Szerelmem lenyomta a kilincset, majd benyitott. Rögtön a küszöbön megtorpant. Ámuldozva nézett körül a helyiségben. Megértettem a reakcióját. Az eddigi szobák eltörpültek emellett. A máshol krém, vagy fehér helyett, itt halványlila volt a fal. Ahogy beljebb léptünk, gyönyörű kilátás tárult elénk. A szoba egyik fala ugyanis teljesen üvegből volt és az erdő felé nézett. A bútorok, beleértve az ágyat is, fából készültek. Utóbbit sötétlila ágynemű takarta. Jobbra még egy ajtó volt, amin keresztül minden bizonnyal egy fürdőszobába lehet jutni. Mindennek a közepén, pedig egy lila szőnyeg feküdt.
-Ez gyönyörű – álmélkodott Esme és nekem egyet kellett vele értenem. Tényleg az volt. – Biztosan Alice műve – mosolygott. – Nagyban eltér a többi szobától. Pontosan tudta, milyet szeretnék. Köszönöm Alice! – mondta kicsit hangosabban, bár lányunk szerintem már előtte is hallotta, mennyire hálás ezért szerelmem.
-Nincs mit, Anya – kiáltott vissza nevetve.
Esme meghatottan elmosolyodott. Még mindig meglepte, ha így szólították őt.
Hálás voltam Aliceéknek azért, amit tettek érte. Nagyjából rendbe hozták feleségem életét, legalábbis a jó út felé irányították. Most már csak rajtam múlik, mennyire sikerül újra felépíteni a kapcsolatunkat. Tudtam, hogy az utóbbi egy-két hónapba elértük a mélypontot. Ennél rosszabb már nem történhet velünk. Vigyáznom kell rá, mert nagyon törékeny.
-Ha valami nem tetszik, nyugodtan átrendezheted, és persze nem kell ezt a szobát választanod – jelent meg lányunk az ajtóban.
-Minden tökéletes Alice, köszönöm – ölelte meg őt Esme. – Persze, ha Carlislenak is megfelel – fordult vissza felém.
Mosolyogva bólintottam.
-Rendben, akkor mi neki is kezdünk a rendezkedésnek. Eljössz velünk vásárolni? – jelent meg egy harminckét fogas mosoly az arcán.
-Igen – bólogatott szerelmem. – Úgyis kell még venni egy-két dolgot a szobába – kezdett el gondolkodni.
-Rendben, akkor tíz perc múlva indulunk – tűnt el az ajtóból Alice és egy másodperccel később már halk ajtócsukódás hallatszott a második emeltről.
-Nagyon szép ez a ház – fordult felém, miután kettesben maradtunk.
-Igen, valóban az – értettem vele egyet.
Megfogta a kezem, majd a hatalmas üvegfalhoz húzott.
-Ne baj, hogy elmegyek a lányokkal vásárolni? – nézett fel a tükörképemre az ablakban.
-Dehogy baj – legyintettem. – Nekünk úgyis be kell mennünk a kórházba Michelle-el, hogy elrendezzük az állásunkat.
-És Jasper? – aggódott szerelmem.
-Szerintem ő is veletek tart – mondtam ki az első gondolatomat. – Vagy felméri a környéket vadászat terén.
-Azt hittem, nem szeret vásárolni – döbbent meg. Arca hitetlenkedést tükrözött.
-Nem is, de el nem tudod képzelni, mire képes Alice. Főleg Jasperrel szemben – kuncogtam.
-Ezt hallottuk ám – mondták egyszerre az emeltről, mire felnevettem.
Esme kérdőn nézett rám, de én csak megráztam a fejem.
-Indulunk! – jelent meg Alice izgatottan az ajtónkban.
Egy gyors csókot sikerült még lehelnem szerelmem ajkaira, mielőtt lányunk elhúzta volna tőlem.
Mosolyogva megráztam a fejem. Ő már csak Alice. Sosem fog megváltozni, de nem is baj. Ő hozza a hangulatot a családba.
Lassan, emberi tempóban indultam el a földszint felé. Végül is, hova siessek? Ahogy Alicet ismerem, nem fognak egyhamar végezni a vásárlással, így lesz bőven elég időnk elintézni a munkákat a kórházban.
Mich már lent várt rám felöltözve. Felvettem én is a kabátomat, majd kiléptünk az ajtón. A többiek már sehol sem voltak, ami újabb mosolyt csalt az arcomra.

Hamar beértünk a kórházba, ahol rögtön a nővérpulthoz mentünk. Egy harmincas éveiben járó, hosszú, barna hajú nő ült ott, papírokba temetkezve.
-Jó napot! – köszöntem illedelmesen, hogy fölhívjam magamra a figyelmét, mire fölnézett rám. A lélegzete azonnal elakadt és a szíve gyorsabb ütemre kapcsolt. Halvány pír jelent meg az arcán. Aztán Micht is végigpásztázta a tekintetével.
-Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte készségesen, bár kissé még zavarban.
-Dr. Sweeney-hez jöttünk. Mára beszéltünk meg időpontot.
-Á, bizonyára önök Dr. Cullen-ék – mosolygott kedvesen a nő. – A Főorvos úr már várta magukat.
-Igen, mi vagyunk azok. Legyen szíves megmondani nekünk, hogy hol találjuk meg őt.
-A folyosón balra az utolsó ajtó – mutatott a hátam mögé. – De mindjárt odavezetem Önöket – állt fel, majd kijött a pult mögül. – Be kell jelentenem neki, hogy itt vannak – sétált el mellettünk, mi pedig követtük.
Röviddel ezután megállt az említett ajtó előtt, majd halkan bekopogott és egy „szabad” után benyitott.
-Jó napot, Dr. Sweeney! Elnézést a zavarásért.
-Nem zavar, mondja csak!
-Megérkeztek Dr. Cullen-ék és Magát keresik.
-Nyugodtan küldje csak be őket – vált izgatottá a mély férfihang.
-Bemehetnek, Dr. Cullen – fordult vissza hozzánk a nő. Hangja ismét zavart volt. Hát igen, két Dr. Cullen…
-Köszönöm – bólintottam hálásan, majd benyitottam, és Michelle után beléptem az ajtón.

Már két hónapja annak, hogy ideköltöztünk Forksba. Azóta az emberek egészen megkedveltek minket. A kórházban is kezdenek feloldódni az eddig meglehetősen csökönyös emberek. Mindig más orvost kértek, ha megláttak minket. Én már megszoktam ezt, De Mich még nem sokszor tapasztalt ilyet. Az emberek általában eléggé közvetlenek voltak vele, de ha velem együtt látták meg, rögtön visszahúzódóbbak lettek. Nem tudom, miért. Talán, mert én férfi vagyok.
-Carlisle, mi elmegyünk vadászni – jött le a lépcsőn Jaspert kézen fogva Alice. – Majd jövünk – mosolyogtak, majd eltűntek az ajtóban.
-Mi pedig vásárolni megyünk Rosezal – jöttek le nem sokkal később Michelleék is az emeletről.
Aztán egy köszönés után távoztak.
Nem lepett meg, hogy ilyen gyorsan kiürült a ház. Sokszor előfordult ilyen. Általában sehova sem mentek egyedül. A vásárlás már szinte mindennapi tevékenység volt náluk, mert mindig újabb és újabb dolgok jutottak eszükbe, hogy mik kellenek még a szobájukba. A vadászat, pedig már várható volt Jasperék részéről.
Már álltam volna föl a kanapéról, hogy fölmenjek Esmehez, mikor hallottam, hogy megengedi a kádcsapot a fürdőszobában.
Visszaültem az eddigi helyemre, majd újra kezembe vettem az eddig olvasott könyvet. Úgy gondoltam, majd lent megvárom szerelmemet.
Úgy körülbelül háromnegyed órával később léptek zaja ütötte meg a fülemet. Esme tartott lefelé a lépcsőn. Bejött a nappaliba, de nem jött oda hozzám. Pár lépésnyire tőlem megállt.
Fölnéztem rá.