58. fejezet

Sziasztok!

Khm... még egy friss:D Tegnap este már hulla fáradt voltam és mikor befejeztem, már nem volt erőm átnézni, ezért most rakom föl:) Nem mondom, hogy nincsenek benne hibák, de még eléggé kómás vagyok:D Remélem tetszeni fog ez is:) Jó olvasást!:) KOMIKAT!!!:D

Puszi



Carlisle szemszöge

Csak álltam ott mellette és néztem gyönyörű, meggyötört arcát. Hogy történhetett ez? Az egyik pillanatban még felhőtlenül boldogok vagyunk, a másikban pedig Esme kínok között vergődik az átváltozás miatt. Hogy romolhatott el minden ilyen rövid idő alatt?
Kétségbeesetten szorongattam szerelmem kezét és el sem akartam engedni addig, amíg az átváltozás tart, mégis muszáj volt.
-Carlisle, én elviszem, megfürdetem Esmet, rendben? – kérdezte Michelle csendesen. – Utána átviszem a szobátokba. Carlisle! – próbált meg elhúzni mellőle.
Lehunytam a szemem, majd lehajoltam szerelmemhez és gyengéd csókot nyomtam a homlokára.
-Hideg vízzel fürdesd, hátha az enyhíti a kínjait – hajtottam le a fejem.
-Rendben – lépett közelebb. – Ne okold magad, nem a te hibád – ölelt át szorosan.
Létezésem során talán most először sajnáltam, hogy nem tudok aludni. Olyan könnyű az embereknek. Órákra ki tudnak kapcsolni. Én viszont soha életemben nem leszek képes erre. Legalább ha könnyeket tudnék hullatni érte… de még az sem megy.
-Miért? Miért hagytam, hogy olyan közel menjen hozzá? – szorítottam magamhoz görcsösen a nővéremet.
-Nem a te hibád, hogy ennyire forrófejűek a farkasok. Ráadásul látszott rajta, hogy mennyire fiatal még.
-Ez akkor sem mentség arra, hogy olyan közel engedtem hozzá – ellenkeztem. – Ha nem látja meg Esme kezén a gyűrűt…
-Hogy mi? A gyűrű miatt rontott neki Esmenek? – hüledezett Michelle.
-Igazából nekem akart ugrani, de Esme az útjában volt és ezért félre lökte – hajtottam le a fejem, majd visszaléptem szerelmem mellé és végigsimítottam az arcán. – Annyira sajnálom – suttogtam.
-Várd meg őt a szobátokban. Tíz perc, és viszem – biztosított, majd a karjaiba vette a feleségemet.
Lehúztam a véres és koszos lepedőt a vizsgálóasztalról, majd az egész szobát fertőtlenítettem és szagtalanítottam. Legalább ezzel is telt egy kicsit az idő. Egészen addig takarítottam a helyiséget, amíg teljesen érezhetetlenné nem vált Esme illata. Aztán lassan átsétáltam a szobánkba, de mivel ott már nem volt teendőm, csak lerogytam egy székre, és a gondolataimba merültem. Aztán hirtelen jött az ötlet, hogy mivel tudnám addig lefoglalni magam, amíg Mich vissza nem hozza Esmet.
-Alice! – szóltam fiatalabb lányomnak, aki azonnal meg is jelent az ajtóban.
-Igen? – ült le elém a földre szomorú-kíváncsi tekintettel.
-Honnan tudtátok, hogy baj van? – vágtam bele rögtön a közepébe, ami őt is meglepte.
-Emlékszel, Jasper mondta neked, hogy mostanában teljes sötétséget érzett Esme körül. – Bólintottam. – Szóval, nálam ez nem így volt. Mikor hazajöttetek a nászútról és most is, néha-néha bevillan egy-egy kép a jövőről Esmevel kapcsolatban is – mondta óvatosan.
Elképedve néztem le rá.
-Ezt úgy érted, láttad, hogy a farkas bántani fogja? – döbbentem meg.
-Igen – bólintott. – Akkor már itthon voltunk Jazzel és rögtön utánatok is mentünk, de későn értünk oda – hajtotta le a fejét.
-Mindegyikünk bűntudatot érez, pedig nem kellene. – Mich hangjára felkaptam a fejem. – Esme buta volt, amiért ennyire bízott egy farkasban. Carlislenak nem kellett volna olyan közel engednie hozzá. Alice és Jasper nem érzett idegen illatot a környéken, mikor vadászott és csak későn láttok, hogy mi fog történni. Mi pedig Rosezal teljesen lefagytunk, amikor Jazzék azzal távoztak, hogy… „Megint itt van!”. Mindannyiunk hibás, ugyanakkor egyikünk sem tehet róla.
Közben közelebb sétált hozzánk és Esmet óvatosan lefektette az ágyra.
-Szerintem feküdj be mellé Carlisle, hátha az jót tesz neki. A hideg víz is mintha kissé megnyugtatta volna – nézett rám nővérem komolyan. – Összerándult, mikor kiemeltem a kádból – mosolyodott el bíztatóan.
-Ezek szerint meggyógyult a gerince? – csodálkoztam. – Ennyi idő alatt?
Ez eléggé meglepett. A csontok összeforrásának is kell jó pár óra, nemhogy egy gerincnek.
-Ő nem épp hagyományos eset – nézett rá szerelmemre csodálón.
-Mi körülnézünk Jazzel, hogy nem jött-e vissza a farkas – tájékoztatott Alice.
-Egyáltalán miért vonult vissza? – Rose meglepett hangja az ajtó felől érkezett. Észre sem vettem, hogy itt van. – Amint meglátott minket, bekúszott az erdőbe. Mintha kísértetet látott volna.
-Vagy éppen öt vámpírt – vonta meg a vállát Michelle. – Teljesen mindegy. A lényeg, hogy békén hagyott minket és ez a továbbiakban is így lesz remélhetőleg.
-És mi van, ha nem egyedül jön vissza? – kérdezte Jasper. Rövid idő alatt az egész család egy szobába tömörült, ami máskor nem zavart volna, de most egyáltalán nem volt ínyemre. Kettesben akartam maradni Esmevel, hogy beszélhessek hozzá, hogy lehűthessem lángoló testét. Fiam hosszan rám pillantott, majd kézen fogta Alicet. – Ezt majd megbeszéljük, ha lesz rá okunk – kezdte az ajtó felé húzni feleségét. Úgy éreztem, hogy elűzöm őket itthonról, pedig nem ezt akartam, csak hogy egy kicsit kettesben legyek szerelmemmel. – Senki sem neheztel rád ezért – nézett Jasper mélyen a szemembe, majd mindketten eltűntek az ajtóban.
-Kell még valami segítség? – tette Michelle a vállamra a kezét. Megráztam a fejem. – Rendben, ha esetleg mégis, akkor a szobánkban leszünk, ott megtalálsz minket. Gyere Rose!
Amint kiléptek a szobából és becsukódott mögöttük az ajtó, lerúgtam a lábamról a cipőimet, majd gyorsan lekaptam az ingemet is. Aztán óvatosan ledőltem szerelmem mellé az ágyra, és szorosan magamhoz húztam, hogy a háta a mellkasomhoz simuljon, remélhetőleg enyhítve ezzel a fájdalmát. Kezeimmel folyamatosan a karját és a homlokát simogattam, arcomat pedig a nyakához szorítottam. Láthatóan jobban lett tőle, mert az arcán lévő apró ráncok a koncentrálástól, eltűntek. Fel nem tudtam fogni, hogyan képes visszatartani a sikolyait és kiáltásait. Borzalmas lehet a kín, amit át kell most élnie. Bármit megadnék érte, ha átvehetném tőle a fájdalmát. Inkább égnék én még egyszer három napig, mint hogy ő szenvedjen a pokoli kínok között. Ezt azonban nem volt lehetőségem megtenni, így csak annyit segíthettem neki, hogy a testemmel próbáltam lehűteni őt.

Esme szemszöge

Csak égtem, égtem és égtem. Semmit sem fogtam fel a körülöttem történő dolgokból, pedig ha nagyon koncentráltam volna, akkor talán értettem volna, hogy mit beszélnek. Én viszont csak egyetlen hangra figyeltem. Az én angyalom hangja.
Csak annyi jutott el a tudatomig, hogy meg akarnak fürdetni, viszont ott nem lesz velem az a megnyugtató hang. Próbáltam ellenkezni, de nem mertem kinyitni a számat. Félő lett volna, hogy akkor felsikítok, amivel fájdalmat okoztam volna az angyali hang tulajdonosának. Ezért inkább csendben tűrtem, ahogyan bénult testem valaki a karjaiba veszi, majd nem sokkal később újra lefektet valami hideg dologra. Talán csempére. Furcsa mód már éreztem, hogy mi történik velem. Mármint, eddig is hallottam a körülöttem történő dolgokat, de most már éreztem is, ami csak egy valamit jelenthetett. Éreztem, hogy már meg tudnám mozdítani a karomat, a lábamat, vagy akármelyik ujjamat, hogy jelezzem, életben vagyok. Mégsem tartottam ezt jó ötletnek.
Majdnem megdöntöttem az elhatározásom, mikor egyszer csak valami jéghideg folyadék vette körül a már meztelen testemet. Nem sokon múlott, hogy fölsóhajtsak.
-Tarts ki Esme, csak három nap. Utána már semmi sem fog fájni soha többé – ösztönzött egy lágy hang.
Csak három nap… Már most szörnyű és szinte elviselhetetlen ez a kín, pedig alig pár órája éghetek. Talán ez lenne a pokol? Nem, biztosan nem! Akkor nem ösztönöznének ezek a lágy, angyali hangok a kitartásra. De akkor mi történik velem? És miért nem emlékszem semmire sem?
A kétségbeesés kezdett eluralkodni rajtam. Legszívesebben felordítottam volna a fájdalomtól. Kérlelni akartam a gyönyörű hang tulajdonosát, hogy csináljon valamit. Öljön meg, ha ezzel elmúlik ez a kínzó, égető fájdalom. Mégsem tettem meg.
Éreztem, ahogy egy gyengéd kéz alaposan megmossa minden egyes porcikámat, miközben megnyugtató szavakat suttog nekem. Aztán a hideg hírtelen eltűnt a testem körül és én kissé összerándultam a fájdalomtól. Nem számítottam ekkora változásra.
És akkor minden a helyére került. Arcok körvonala kezdett kirajzolódni csukott szemhéjaim belső felén és mindegyikhez társult egy név is. Először Carlisle gyönyörű vonásai élénkültek meg, hogy egy káprázatos mosolyt küldjön felém. Szemei szinte magukba szippantották a tekintetemet. Hosszú ideig csak néztem őt, míg végül sikerült tovább haladnom a többiekre is. A következő Aliceé volt, aki egy harminckét fogas vigyorral az arcán pillantott rám aranybarna szemeivel. Utána következett Jasper, aki közvetlen Alice mellett volt. Hosszabb, szőke haja sörényként keretezte az arcát. Akaratlanul is egy oroszlán képe ugrott be, mikor rá néztem. A következő Rosalie volt. Gyönyörű arcát csak még szebbé tették hosszú, szőke tincseit. Le sem tagadhatná, hogy Jasper vérszerinti rokona. A sort Michelle zárta egy kedves mosollyal az arcán. Nem nagyon hasonlított Carlislera. Legalábbis kinézetre. Inkább tulajdonságaikban egyeztek. Az a végtelen jóság és kitartás, ami bennük lakozik, az teszi még különlegesebbé őket. Nincs még egy ennyire különböző, ugyanakkor egyező testvérpár a világon. Egyedül a szemük volt az, ami egy az egyben ugyanolyan volt a külsejükön.
Csak ezután vettem észre, hogy még hosszú sorokban arcok jelentek meg előttem. Az első, akit kiszúrtam, az Jonathan volt. Szomorúan csillogó szemei megbánást tükröztek. Én azonban képtelen voltam elnézni neki a történteket. Egy apró fejrázással fordultam el tőle, mire egyenesen a saját tekintetemmel találkoztam össze. Apám szomorúan elmosolyodott, ahogyan találkozott a tekintetünk. Visszamosolyogtam rá. Képtelen voltam haragudni a saját apámra, még a történtek után is. A következő az anyám volt, akivel szinte madarat lehetett volna fogatni, olyan boldog volt. Elismerően bólintott, majd intett a fejével, hogy menjek tovább. Hátrahőköltem, ahogyan megláttam a következő embert a sorban. Nagyot nyeltem. Arca dühös volt és bosszús. Csak remélni mertem, hogy itt ő most nem tud bántani engem. Ezek az én emlékeim. Képtelenség, hogy egy ujjal is hozzám tudjon érni. Dühösen fújtatott, mire én gyorsan továbbkaptam róla a tekintetem. Ennyi éppen elég volt belőle.
Utánuk már szinte csak ismeretlenekkel „találkoztam”. Egy-egy embernek még rémlett az arca régebbről, de a többségére már nem nagyon emlékeztem. Azt sem tudtam volna róluk megmondani, hogy hol láttam őket. Talán még Vancouverben, talán máshol, de nem is érdekelt. Mikor végre körbeértem mindenkin, újra a sor elejére „kerültem”. Boldogan mosolyogtam vissza Carlislera, aztán szemeim elkerekedtek, ahogy az arcok sorban kezdtek elhalványulni. A teljesen jelentéktelenek szinte másodpercek alatt eltűntek, míg a fontosabbak csak szép lassan kezdtek távolodni tőlem. Nem értettem, hogy mi történik. Ha ők az emlékeim voltak, akkor nem hagyhatnak cserben.
Aztán éreztem, hogy két hideg kar a derekamra fonódik, majd magához húz. Élvezettel simultam a kőkemény és egyben jéghideg mellkashoz. Nem csak azért, mert enyhülést nyújtott a kínzó égésben – ami egészen letompult az előző pár percben -, hanem azért is, mert tökéletesen biztonságban éreztem magam az ölelésében. Nem akartam, hogy elengedjen. Soha többé.
Aztán az angyali hang ismét megszólalt. Megnyugtató hangja csak még jobban csökkentette a fájdalmat.
-Tarts ki, kedvesem! – kérlelt édes hangján. – Tudom, hogy képes vagy átvészelni ezt a pár napot. Kérlek, értem tedd meg!
Olyan jól esett volna megfogni a kezét, amivel a karomat és a homlokomat simogatta egyfolytában, de még mindig nem mertem megmozdulni. Ha most felsikítok, azzal neki is fájdalmat okozok és kétlem, hogy utána abba tudnám hagyni a rángatózást és ordibálást. Nem kezdhetek el siránkozni neki, hogy öljön meg, mert nem bírom tovább ezt a kínt.
Próbáltam mindent kizárni a fejemből, még az égető fájdalmat is – ami teljesen lehetetlen kísérletnek bizonyult - és csak a jéghideg érintésre koncentrálni. Többször hallottam közben egy-egy ajtónyitódást vagy csukódást, léptek zaját, halk beszélgetés mondatfoszlányait, de ezek mind csak halványan jutottak el a tudatomig.
Aztán egyszer csak mintha kezdett volna vissza húzódni az égető érzés a végtagjaimból. Először az ujjaimból, aztán a lábaimból, a kezeimből, a hasamtól egyre feljebb kúszott és közeledett a szívem felé, ami gyors vágtába kezdett a fenyegető tűz elől. Talán még le akarta dolgozni azt a sok dobbanást, amiknek még a hátralévő életemben kellene megtörténnie. Vagy talán csak egyszerűen félt. Félt és ezért menekült a lángok elől. De talán, ha sikerül megnyugodnom, azzal a saját helyzetemet is megkönnyítem, mert annyival kevesebb ideig kell már csak szenvednem. Próbáltam megnyugtatni magam, de szükségtelen volt végül. A szívem magától kezdett lassulni, míg végül be nem állt az átlagosnál egy kicsit gyorsabb ütemre. Az égő fájdalmat már sehol sem éreztem. Meglepetten pattantak fel a szemhéjaim. Mi történt?
-Carlisle! – suttogtam kétségbeesetten.
-Csssh, édesem… - suttogta lágyan a nyakamba. – Bírd még ki egy kicsit. Már csak másfél nap…