59. fejezet

Sziasztok!

Ugyan kicsit késői órán, de meghoztam még ma a folytatást:) Már értem, hogy értte azt Winnie, hogy szó szerint megtámadta őt az ihlet:) most velem is ez volt:) Már készültem írni Chat-be, hogy csak holnap lesz friss, mikor bevillant a folytatás:D még kicsit hosszabb is lett (négy és fél oldal Word-ben a szokásos három és fél, négy helyett) :D Remélem, tetszeni fog:) Jó olvasást hozzá:) Komikat kérek!!:D

ui.: átnézni már nem nagyon van időm, úgyhogy bocsánat az esetleges hibákért:)

Puszi



Carlisle szemszöge

Őrjítő volt a gondolat, hogy Esme mennyit szenved most. Ugyan nem mutatta ki, az arcán elmélyedő ráncok ezt bizonyították. És még a fele vissza van…
Esme szíve egyre gyorsabban dobogott, ami azt jelentette, hogy egy újabb fájdalmas órákkal teli időszakkal kell szembenéznie. Egyre lassult, majd végül beállt egy egyenletes ütemre, mire Esme is elernyedt picit a karomban.
Meglehetősen furcsák voltak a reakciói a mérgemre. Bár kit tudja… lehet, hogy minden ember máshogy reagál a méregre. Talán mindenki máshogy változik át. Hiszen én még soha életemben nem haraptam meg senkit sem, és csak Rose átváltozását láttam végig. Jasper azt mondta, az övé nem különbözött Rosaliétől, de én erre is találtam magyarázatot, hiszen ők vérszerinti rokonok. Valószínűleg ugyanúgy reagálnak a vámpírméregre.
-Carlisle! – suttogta szerelmem kétségbeesetten.
Nem! Nem kezdhet el könyörögni. Rose átváltozása is borzalmas volt, mikor azért sikítozott, hogy öljük meg, mert nem bírja az égető kínt.
Lehunyt szemmel próbáltam magam megnyugtatni.
-Csssh, édesem… - suttogtam lágyan a nyakába. – Bírd még ki egy kicsit. Már csak másfél nap…
Próbáltam a lehető legtöbb bíztatást sűríteni a hangomba, bár nem tudom, mennyire sikerült.
A következő pillanatban Esme elkapta a karját simogató kezem, mire megdermedtem. Szemhéjaim azonnal felpattantak és szerelmem mogyoróbarna tekintetével találtam szemben magam.
-Mi a… - ültem föl hirtelen. Pár pillanatig füleltem, hogy még mindig hallom-e Esme szívdobogását. – Ezt nem értem – ráztam meg a fejem döbbenten.
Ahogy mélyen kedvesem szemeibe néztem, megláttam visszatükröződni az én tekintetemet is. Azonnal lesütöttem a szemeimet. Nem akartam, hogy szerelmem lásson engem vörös íriszekkel. Ráadásul most neki kéne ilyennek lennie. Hogy lehet mégis ugyanolyan a szemszíne?
-Carlisle, mi… - kezdte Michelle, de amint meglátta Esmet, elakadt. Tátogva próbálta folytatni megkezdett mondatát, de egy hang sem jött ki a száján, ahogyan nekem sem.
-Mi történt? – kérdezte Esme, angyalian csengő hangon, mikor már az egész család őt bámulta az ajtóból. – Carlisle? – nézett rám ijedten.
Megráztam a fejem, hogy kissé kitisztuljon, de még mindig képtelen voltam bármit is mondani.
-Még csak másfél nap telt el – csodálkozott Jasper. – Hogy lehet ez?
-Nem tudom – suttogtam hitetlenkedve.
-Biztos van rá valami magyarázat – vonta össze a szemöldökét Alice.
-Látsz valamit? – karolta át Jazz a vállát.
-Nem, semmit – rázta meg a fejét rövid koncentrálás után. – Csak homályosság, mint mindig – mondta csalódottan.
-Esme, emlékszel valamire az átváltozásból? – fordultam szerelmem felé.
-Nem sokra. Leginkább csak az égő fájdalomra – hajtotta le a fejét.
-Azt hiszem, újabb rejtéllyel állunk szemben – gondolkodott el Jasper. – Nem vagy szomjas? – nézett kedvesemre érdeklődve.
-Nem, nem igazán – látszott rajta, hogy meglepődött saját magán. – Mi történt velem? – hangja kezdett hisztérikussá válni.
-Nyugalom, édesem, ki fogjuk deríteni – húztam magamhoz.
Szorosan karolta át a derekamat, mire felszisszentem a fájdalomtól.
-Jaj… - kapta el a kezeit és azonnal felpattant. Ijedten lapult a falhoz. – Ne haragudj! – sütötte le a tekintetét.
-Semmi gond – ráztam meg gyorsan a fejem és miután fölálltam az ágyról, óvatosan léptem egyet felé. Szinte már belenyomta magát a falba, ahogy megpróbált hátrébb húzódni. – Nyugodj meg, ez természetes még így az elején – nyújtottam ki felé a kezem.
-De én nem akartam neked fájdalmat okozni – harapott bele az alsó ajkába.
-Tudom – mosolyodtam el. – Gyere! – léptem felé egy újabb lépést, még mindig kinyújtott kézzel. – Ne félj! – bíztattam.
Egy mély lélegzet után előre lépett egyet, majd még egyet és megfogta a felkínált kezem. Mosolyogva magamhoz húztam, majd újra megöleltem. Azon már meg sem lepődtem, hogy erre sem úgy reagált, mint az újszülöttek.
Csak most tudatosult bennem, hogy majdnem elvesztettem őt. Őt, aki a világot jelenti számomra. Bele sem mertem gondolni, mi lett volna velem nélküle. El nem tudtam képzelni egy olyan világot, amiben ő nem létezett.
Arcomat a hajába fúrtam, hogy mélyen beszívjam az illatát. Érdekes módon bármennyire is édes illata volt most is, mégsem kívántam a vérét. Pedig egyszer már volt alkalmam megkóstolni, most mégsem vonzott egy cseppet sem. Legalábbis nem a rossz értelemben. Szerelmem illata mindig is bódító volt számomra.
Éreztem, hogy most óvatosabban ölel, de még így is éreztem fájdalmat. Azonban eszem ágában sem volt szólni erről neki. Az idő múlásával egyre jobban tudja majd kontrollálni az erejét. Addig kibírok egy-egy fájdalmasabb ölelést. A lényeg, hogy velem legyen.
Ahogy fiamra néztem, láttam, hogy halvány mosoly jelenik meg az arcán – gondolom az érzéseimre -, majd elnézően megingatta a fejét.
-Szerintem próbáljuk meg azért a vadászást – ajánlotta mosolyogva pár perc elteltével. – A vérnek már nem hinném, hogy ilyen könnyen ellenáll majd.
Aprót ráztam a fejemen, hogy csendre intsem, mert szerelmem ezekre a szavakra megmerevedett a karjaimban. Tudtam, mindig is félt attól, hogy majd nem lesz képes kellőképpen uralkodni magán és valami butaságot fog csinálni.
-Szerintem is menjünk – bólintottam rá.
-Én is megyek – lépett előrébb Michelle. – Hárman mégis csak jobban elbírunk vele. Bár nem hinném, hogy vissza kell majd fogni őt – mosolygott Esmere biztatóan.
-Akkor Alice, Rose, ti itthon maradtok. Jasper, te menj és nézz körül, hogy nincsenek-e emberek a közelben. – Rövid gondolkodás után még hozzátettem. – Mich, inkább te is tarts vele. Jobb, ha biztosra megyünk. Ha Jonathan esetleg visszajönne, akkor…
-Beszélni akarok majd vele – vágott közbe szerelmem hirtelen, mire mind döbbenten kaptuk rá a tekintetünket. – Ha tényleg miattam tette, akkor ezt nem kerülhetjük el.
-Nem engedlek a közelébe annak a…
-Ti csak még jobban fölhergelnétek – fojtotta belém a szót. – Ne aggódj, nem kell egyedül hagynod vele – simogatta meg az arcom. – Csak beszélni szeretnék vele – nézett rám kérlelőn. - Úgyis sokkal erősebb vagyok most nála – győzködött.
Mély levegőt vettem és csak azután válaszoltam.
-Ezt majd később megbeszéljük – mondtam komolyan. – Ti menjetek – fordultam Jasperék felé, akik egy bólintás után távoztak az ablakon keresztül. – Még mindig nem vagy szomjas? – néztem Esmere összeráncolt szemöldökkel.
Megrázta a fejét.
-Mi történt velem, Carlisle? – rogyott le az ágyra. – Miért történnek velem ezek a furcsa dolgok? Mégis miben különbözök én tőletek? – temette arcát a tenyereibe.
Azonnal mellett termettem és leülve mellé, magamhoz húztam.
-Mind különbözőek vagyunk – suttogtam megnyugtatóan a fülébe. – Biztosan van valami magyarázat arra, ami veled történt. Mindennek megvan az oka. Idővel biztosan ki fog derülni – simogattam folyamatosan a karját.
-Mi van, ha Danielt és Dominicot is Nath küldte ránk? Vagy azt a vámpírnőt, aki szét akart minket választani? – motyogta a mellkasomba.
-A vérfarkasok nem állnak össze a vámpírokkal. Ahhoz túlságosan is régóta ellenségek, hogy egy ilyen dolog miatt félredobják a becsületüket. Ráadásul a nomádok szó nélkül szétszednek egy farkast, ha az, az útjukba kerül. Nem állnak meg egyezséget kötni velük – mondtam határozottan és így is gondoltam.
Ha a vérfarkasok képesek az életüket áldozni valamiért, akkor nagyon-nagy dologról lehet szó. Egy vámpír, főleg egy olyan tehetség, mint amilyen az a nő volt, könnyedén elbánt volna Nath-tel.
Megdermedtem ültömben. Ha Nath tényleg segítséget kért tőle, vele még elbírt volna, na de több farkassal… Viszont akkor sem értem, hogy ha többen vannak, most miért csak egyedül jött ide.
-Mi a baj? – fordította maga felé az arcomat szerelmem.
-Ha igazad van… - kezdtem bele óvatosan -, akkor Nath tényleg nem egyedül szaladgál az erdőben – mondtam fojtott hangon.
-Ezt meg hogy érted?
-Ha Jonathan tényleg segítséget kért egy vámpírtól, akkor biztosan nem volt egyedül, mert már egy kicsit is tehetséges vámpír könnyedén végzett volna vele – magyaráztam.
-Akkor ezek szerint tényleg nem egyedül van.
-Nem biztos, hogy igaz a feltételezésed – ellenkeztem. – Ha tévedsz, akkor ennek az egésznek, amit az előbb mondtam, nincs lényege.
-Annyira azért nem lehetek balszerencsés, hogy három vámpír is engem szemeljen ki magának – rázta meg a fejét.
-Tiszta a levegő – ugrott be az ablakon Jasper, de amint meglátott minket, megtorpant. – Ne haragudjatok. Megzavartam valamit? – fordult vissza az ablak felé.
-Nem, maradj nyugodtan. Csak beszélgettünk. Mehetünk? – néztem kedvesemre, aki bizonytalanul bólintott. – Akkor gyere!
Biztatóan rámosolyogtam, majd megfogva a kezét, fölhúztam az ágyról.
-Nem lehetne, hogy inkább az ajtón távozzunk? Ez annyira abszurd – borzongott meg.
-Ahogy gondolod… - vezettem az ajtó felé.
-Annyira furcsa minden – pásztázta végig a falakat a tekintetével. – Olyan új… és éles – ámuldozott csodálkozva, mikor már a lépcsőn tartottunk lefelé. – Mindent hallok, ami körülöttem történik.
Érdekesnek tartottam, amit mondott. Persze ez minden újszülöttel így van, de mivel ő nem teljesen vámpír… Furcsa, hogy a szemszíne megmaradt annak a gyönyörű mogyoróbarnának és nem változott vörössé. Ráadásul egyáltalán nem szomjas, ami újabb érdekesség a részéről.
Közben kiértünk a ház előtti tisztásra, ahol már Michelle várt minket.

Esme szemszöge

Nagyon izgultam az első vadászatom miatt. Féltem, hogy valamit elrontok, vagy elszabadulok, és már nem bírnak visszatartani engem. Persze bíztam Jasper és Michelle ítélőképességében, hogy nincsen a környéken senki, mégsem hagyott nyugodni a tudat, hogy esetleg bánthatok valakit.
Carlisle biztatóan rám mosolygott, amit megpróbáltam viszonozni több-kevesebb sikerrel.
-Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! Vigyázunk rád! – szorította meg gyengéden a kezemet. – Mehetünk?
Bólintottam, majd a következő utasítást várva néztem rá.
-Először csak futni fogunk, aztán ha már megtaláltuk a megfelelő helyet, elmondjuk, mit kell csinálnod. Próbálj meg a mi tempónkhoz igazodni – mondta vidáman, majd még mindig fogva a kezemet, futásnak eredt.
Meglepődtem, milyen könnyedén felvettem vele a ritmust. Hihetetlen gyorsasággal száguldottunk az erdő fái között, ami nem várt nyugalommal töltött el. Nem gondoltam volna, hogy a futás valaha is ennyire felemelő érzéssel fog eltölteni. Ráadásul nem kellett arra figyelnem, hogy nehogy nekifussak egy fának. Ösztönösen kerülgettem ki a törzseket, ugrottam át a kiálló gyökereket és tértem ki az elém kerülő faágak elől. Mintha az egész életemet futással töltöttem volna.
Aztán szerelmem hirtelen megtorpant, így én is megálltam és kíváncsian néztem rá.
-Vegyél mély lélegzetet – utasított. Úgy tettem, ahogy mondta. – Mit érzel? – kérdezte.
-Valami édes illatot – válaszoltam, miközben megnyaltam a szám szélét.
-Nagyszerű! – Volt egy olyan sejtésem, hogy ezt azért mondta ilyen lelkesen, mert végre volt valami olyan reakcióm, amit jelen pillanatban elvártak tőlem. – Akkor most fülelj, mit hallasz?
-Patadobogást és… ez szívverés? – döbbentem meg. Soha életemben nem hallottam még egy állatnak sem a szívverését.
-Igen! – bólintott elismerően. – Szarvasok. Hányan vannak?
-Talán… öten lehetnek – próbáltam kikövetkeztetni.
-Nagyon jó! Ügyes vagy! Akkor most bízd magad az ösztöneidre. Hallgass a kis szörnyetegre – kuncogott fel a megfogalmazásán.
Lehunytam a szemeimet és újra mély levegőt vettem, de semmi kísértést nem éreztem. Ugyan nagyon jó illatuk volt a szarvasoknak, mégsem volt benne semmi késztetés sem az elkapásukra.
-Hihetetlen – hallottam meg egyszer csak Jasper döbbent hangját. – Ez lehetetlen.
Éreztem, ahogy két erős kar a derekam köré fonódik. Kinyitottam a szemeimet és hátranéztem Carlislera.
-Valamit rosszul csináltam? – kérdeztem félve
-Nem, épp ellenkezőleg – mosolygott elismerően. – Semmi vágyat nem éreztél a vérük után?
-Inkább úgy mondanám, hogy semmi ösztönöset – hajtottam le a fejem.
-Akkor gyere! – fogta meg ismét a kezem. – Próbálj meg minél halkabb lenni. - Aztán újra futásnak eredt, én pedig követtem. Nem sokkal később lelassítottunk, majd a szavasoktól úgy száz méterre megálltunk. Már látni lehetett őket, ahogyan a folyó menti tisztáson legelésztek. Meglepve tapasztaltam, hogy tényleg öten voltak. – Figyelj és csináld azt, amit én – suttogta alig hallhatóan a fülembe.
Apró borzongás futott végig a testemen, miközben bólintottam.
A következő pillanatban eltűnt mellőlem és a szavasok felé iramodott. Csodálattal néztem minden egyes mozdulatát. Mindig kíváncsi voltam rá, hogy milyen lehet Carlisle vadászat közben. Nem értettem, miért gondolta ijesztőnek magát. Inkább jutott róla eszembe egy párduc, aki a zsákmányára vadászik, mint egy vámpír. Hirtelen vetette rá magát az egyik állatra, majd szinte azonnal a nyakába mélyesztette éles fogait, és mohón szívni kezdte a vérét.
A többi szarvas közben menekülőre fogta a dolgot, de én nem hagytam ennyiben. Azonnal utánuk rohantam és elkaptam az egyik nőstényt, majd ahogyan Carlisle-nál is láttam, a nyakába haraptam. Amint megéreztem a torkomban végigfolyni az édes nedűt, felbátorodva szívtam tovább szerencsétlen állat vérét.
Mikor végeztem vele, a tetemet lefektettem a fűre, majd fölálltam mellőle. Furcsán jóllakottnak éreztem magam. Eléggé bizarr volt belegondolni, hogy ezentúl, ha éhes leszek, nem a konyhába kell mennem ennivalót csinálni.
Megfordultam, hogy megkeressem Carlislet, mire három elismerő szempárral találtam szemben magam.
-Nagyon ügyes voltál – jött közelebb Carlisle pár lépést. Szemei már aranybarnán csillogtak. – Éhes vagy még? – kérdezte kedvesen.
-Nem – ráztam meg a fejem magabiztosan.
-Látod, mondtam, hogy ne aggódj – mosolyogott, miközben kinyúlt felém, és a hüvelykujját végighúzta az állam közepétől a szám sarkáig.
Zavartan töröltem meg a kézfejemmel az arcomat. Nem is mertem belegondolni, hogy milyen látványt nyújthatok most.
Ahogy lenéztem a ruhámra, kissé meglepődtem. Azt hittem, hogy tele lesz szakadásokkal és piszkos foltokkal, ehelyett szinte teljesen tiszta volt. Csak a térdemnél látszott egy-egy halvány folt, amit a fű hagyott rajta, mikor letérdeltem.
-Szerintem menjünk vissza – lépett közelebb Michelle is. – Furcsa érzésem van – pásztázta körül az erdőt.
-Menjünk – bólintott rá azonnal szerelmem is, majd kézen fogott és futásnak eredtünk.